The Project Gutenberg eBook of Szilágyi és Káldy by Károly Eötvös

1841-ben született s 1901-ben halt meg. 1901. évi julius hó 30-án este hét-nyolcz órakor még élt s a nagy melegben eltikkadva hálószobájába visszavonult s 31-én reggel holtan találták szobájában. Engem is rögtön értesitettek haláláról. Akkor az »Egyetértés« politikai napilap vezetője s mondhatni, tulajdonosa voltam s nyomban elkezdtem e művem megirását. S folytattam naponként, tizenkét czikkben, mely az emlitett lap hasábjain jelent meg.

Művem tehát gyorsan készült s azért nem is rendszeres mű. Nem is akartam, hogy az legyen. Nálunk valósággal ugy van, hogy a tudományos módszerben készült rendszeres életrajzok nem a nagyközönség olvasmányai. Csak a szakközönség talál azokban élvezetet. Én azonban a legmélyebb és legtartalmasabb eszméket is oly módon szeretem napvilágra állitani, hogy azok a nagyközönség lelkéhez találjanak utat. A legjobb alkalom erre, ha ez eszmék fejtegetését nagy alakok, korférfiak, kiváló egyéniségek életéhez és halálához kapcsolhatom. Igy cselekszem e műben is. -4-

Bizonyára lesznek, a kik megirják rendszeres életrajzát. Kiváló szónok volt, egyetemi tanár, miniszter, parlament elnöke, a törvényhozásban gyakran nagy cselekvő. Ily férfiut művelt nemzet el nem feled, irodalma nem hagy emlitetlen. Akárki lesz s akármikor akad életirója, följegyzéseimet, melyeket e művem tartalmaz, nem mellőzheti. Különösen oly életirója, a ki őt személyesen nem ismerhette.

(Barátságunk. – Csalódik, a ki magas gondolkozással lép a törvényhozás kebelébe. – Az ifju Deákpárt. – Szilágyit szemeltem ki vezérnek. – Adomázó társaságom.)

Mai napon, néhány óra előtt hunyta le örökre szemeit. Sietek róla elmondani mindent, a mit én tudok s a mit a nemzetnek tudnia kell. Hogy mindenki tudja, mekkora nemzetünk vesztesége s hogy minden jó hazafi törekedjék pótolni azt a veszteséget.

Lehet. A nemzeterő és a gondviselés, ha összefog, tudja pótolni. A nemzeterő kimerithetlen s a gondviselés örök.

Jó szó-e ez jelezni azt a viszonyt, mely köztünk fennállott? Lehet-e barátság oly férfiak közt, kiket a végzet országos közügyek intézésére rendelt s a kiknek lelke a közügyekhez sokkal jobban ragaszkodik, mint egymáshoz? S a kiknek elméje igen gyakran összeütközik -6- a fölött, vajjon a választott idő s a választott eszközök a legjobbak-e a közös czél elérésére?

Rendszeres és teljes élettörténetét nem irom le. Legalább most nem. Nagy történet az ő élete, mert a nemzet nagy történetével van összeforrva. Csak rajzokat, csak eseteket, csak törekvéseket és harczokat akarok élete történetéből felmutatni. A melyeket magam láttam, figyelemmel megnéztem, gondosan megvizsgáltam s a melyekben magam is részt vettem. S egyéniségének néhány főbb jellemvonását akarom megrajzolni, hogy a ki nem állt hozzá oly közel, mint én, még az is ugy fölismerhesse benne az egyént és az államférfit, az embert és a tudóst, a miként én.

Nem hiszem, hogy vakmerő volnék, ha azt mondom, hogy én őt mindig tisztán láttam s hogy én igazságos itéletet tudok alkotni róla.

Nem csalódtam benne soha, ő se én bennem. Érdekeink nem ütköztek össze soha, mert a közügyek terén magánérdek nem vezetett bennünket soha. Sohasem kértünk egymástól semmit és sohasem adományoztunk egymásnak semmit. Az ő kezében időnként nagy hatalom volt, de az enyémben is. Az övében a kormányférfi, az enyémben az irás és a szó hatalma. Ezt se használtuk egymás ellen soha. Voltam vele egy párton s akkor is gyakran erősen összeütköztek nézeteink. Közel negyedszázad óta két táborban, egymással szemközt állva szolgáljuk a hazát s azóta is nagy nemzeti kérdésekben gyakran egyetértettünk. Voltak köztünk viszálykodások is, de ezek mindig a honfilélek aggodalmaiból támadtak, -7- sohase más indokból. Nem voltunk versenytársai egymásnak s azért gyakran mégis a legmagasabb verseny támadt köztünk. Magánkörben gyakran használtuk egymás ellen a birálat legkeményebb szavait, de sohase volt oly pillanat, hogy egymást igazán ne becsültük volna.

Ezért mondom, hogy régi barátság kapcsolt össze bennünket. Ez a barátság ad nekem jogot ahhoz s egyuttal teszi kötelességemmé azt, hogy emlékét megőrizzem, tisztán tartsam s abban a fényben állitsam a nemzet elé, melyet igazán az ő történelmi egyénisége sugároz ki.

Nemes ábránd, eszményi gondolkozás, igaz kötelességérzet töltötte meg lelkem, a mikor a nemzet nagy tanácsába beléptem. Mint minden ifjuét, a kit nem hivalkodás s nem üzérkedő törekvés vezet oda.

A Hungária-szállóban volt körhelyiségünk. Eljártam oda szorgalmasan hallgatni, figyelni, okulni, rokonlelket keresni s Deák Ferencz nagy szellemének melegénél üdülni, erősödni, nemesebbé válni.

Minden ábrándos lélek csalódik, a ki messze vidékről erős képzelettel s távolból megalkotott felfogással jut oda, a hol a nemzet története készül, törvényei megszületnek s nagy férfiai egy csopron vannak.

Csalódunk az emberekben, csalódunk a viszonyokban, -8- csalódunk a nemzedék erejében s végre csalódunk önmagunkban. Mindent gyöngébbnek tapasztalunk, mint a hogy’ otthon elgondoltuk. Saját erőnket is.

Erős kormány helyett marakodó minisztereket találtam. Egységes párt helyett pajtáskodó szövetkezeteket. Elvek küzdelme helyett érdekek küzdelmét. S az ellenzéket se találtam nemesebbnek. Indulatosság, düh és vádaskodási ösztön uralkodott az ellenzéki férfiak lelkén. A nagy nemzeti czélokban egyetértő lelkesülést, a felelősségnek mély érzetét, a közügyekért való munkásság önzetlenségét nagyon kevés férfiunál sikerült fölfedeznem. Sok embert találtam, a kinél a képviselőség se nem kötelesség volt, se nem hivatás, hanem csak divat, szokás, hivalkodás, körtagsági időtöltés, képviselőházi unalomölés.

De kedve borus, ereje hanyatló, betegsége lassanként fokozódó. Mint agg oroszlán az odu nyilása előtt: nyugodtan ül, őrzi barlangját s vigyáz a messze vidékre, de a kölykek már keresztül ugrálnak fölötte s ha egyet-egyet mordul: nem félnek tőle sokáig. Egy pillanatig elcsillapodnak, de aztán tovább játszadoznak, kergetőznek és marakosznak.

De ki áll elő helyette? Ki lesz a vezér? Ki lesz az, a ki mindent bölcsen meggondol, mindent önzetlenül -9- végez, a ki nem osztozkodik senkivel s a kinek mindenki hiven és szivesen engedelmeskedik? Ki lesz a nemzetnek gondjaviselője?

Jött a nagy közgazdasági válság is. Szegénynyé lett a társadalom. Gyökeret kezdett verni az a vélemény, hogy mi államot fentartani nem tudunk s ha Deák behunyja szemét: ismét ránk fekszik az osztrák. Csődbe jut Magyarország s a bécsi kormány lesz tömeggondnoka.

Zichy Manó gróf adomáját mindenki igaznak, talpraesettnek, a helyzet valódi jellemrajzának tekintette.

Itt volt a király. Mikor Bécsbe visszautazott: sok képviselő kiment hozzá tisztelkedni a vasuti állomásra. Zichy Manó gróf is. A király a szalonkocsi ablakából kegyesen intett a képviselőknek s Zichy Manóhoz e szavakat intézte:

– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. Ez pedig kevés.

Ez volt Zichy Manó gróf adomája. Mindenki meg volt győződve, hogy a terheket nem birjuk, az államszervezet tönkremegy, a Deákpárt feloszlik, a balközép le nem mond közjogi elveiről, tehát a kormányt -10- át nem veheti; – nincs segitség sehol, beleesünk az Apponyiak, Sennyeyek, Majláthok kezébe.

Szentül meg voltam győződve, hogy ha a Deákpártba lelket öntünk: minden bajt kilábolunk, minden veszélynek elejét vesszük. Olyan emberünk ugyan nincs, a ki Deák Ferenczet pótolhatná, de tegyünk kisérletet, komolyat és nemeset, arra, hogy a legjobb fiatal erők szövetségével vezessük a pártot s állitsuk még egyszer helyre annak egységét és önérzetét.

Alkossunk ifju Deákpártot. Ne az öregek ellen, semmi esetre se Deák Ferencz ellen, sőt épen az ő belenyugvásával a cselszövő külön csoportok ellen.

Én akkor a »Pesti Napló«-ban politikai vezérirója voltam a pártnak. E miatt is, Deák Ferencz kegyes, barátságos figyelme miatt is, volt némi erőm a pártban. Ugy hittem, jó dolgot cselekszem, ha ily irányban kezdek dolgozni.

Meglátogattam Deák Ferenczet. Örömmel hallotta felfogásomat és érveimet s helyeselte törekvésemet.

Közöltem sok barátommal a tervet. Az erdélyiek különösen örültek neki. Molnár István Zemplénből, Kvassay Laczi Nyitrából ma is élő emberek, a kik lelkesen fogadták a tervet.

Körülnéztem. Ki lehetne az ifju Deákpárt vezére? Kinek adott a gondviselés akkora elmét, akkora politikai és tudományos miveltséget, akkora erélyt és szónoki képességet, olyan tiszta jellemet s már megszerzett tekintélyt, hogy vezérünk lehetne? -11-

Képviselő volt, miniszteri tanácsos volt s a kodifikáló bizottságnak tagja volt. Eszét, tudományát, szónoki képességét mindenki elsőrangunak tartotta. Csak érdes modora s gunyolódó természete ellen volt némi kifogás. De mi ez oly hatalmas tehetségek ellenében, mint az övéi?

Fiatal, harminczkét éves nőtlen férfiu. Igaz, jó magyar: nevelésben is, gondolkozásban is. Erős, zömök termet, vastag nyak, hatalmas fő. Nagyon hasonlit báró Wesselényi Miklóshoz. Tájékozott minden politikai kérdésben. Beutazta már Németországot és Angliát. Nemes nagyravágyás nem hiányzik nála. Lakik benne annyi, a mennyi államférfiban mulhatlanul szükséges. Észjárása, gondolatainak alakzata irodalmi magaslaton áll. Üzletek, önző törekvések nem lakoznak lelkében. Büszke és önérzetes.

Hogy engem vezetni tudna, hogy nekem vezérem lehet: erről meg voltam győződve. Hogy neki lesz-e szüksége egyszer-másszor vezetésre s hogy én őt ilyenkor tudnám-e vezetni: ez a kérdés nem jutott eszembe.

De feltünt, hogy ez irányban kezdeményezni még sem akar. Halogat, késleltet, mintha várna valamire. Indokát nem találtam ki.

Észrevétlenül egy kis állandó társaságot szerkesztettem össze. Tagjai voltak: Paczolay János, Kerkapoly Károly, -12- Pulszky Guszti, Toszt Gyula, a kit nagyon szerettem, Szilágyi Dezső s én.

Csaknem minden este állandóan együtt voltunk a körben. A nagyterem baloldali sarkában a mostani Lloyd-épületben volt egy keresztpamlag: az volt a tanyánk. Itt tárgyaltuk a kérdéseket. Itt itéltünk elevenek és holtak fölött. Itt születtek adomáink, szárnyaló jelszavaink, gonosz megjegyzéseink. Ide jött hozzánk eleintén egyenként, gyakran seregestől a többi képviselő. Jöttek ide hirlapirók is. Kecskeméthy Aurél állandóan velünk volt. Notabilitások is gyakran felkerestek. Horváth Mihály a történetiró, Érkövy a gazdasági iró, Korizmics László, mezőgazdaságunk irodalmi mivelője Stoll, a bányarém, gyakran hozzánk csatlakoztak. A mikor Deák Ferencz az átelleni, jobboldali keresztpamlagon adomázott: akkor a mi társaságunk ugyan felbomlott, mert mi is oda mentünk az »öreg urat« hallgatni, de ez ritkábban történt. A »Pesti Napló«, a Deákpárt vezérlapja, e kis társaság szellemét képviselte.

Az 1874-ik évben a miniszterelnök Bittó is ehhez csatlakozott. S ez év parlamenti vitáiban még egyszer és utoljára hatalmasan érvényesült a Deákpárt egysége s nemzeti és szabadelvü felfogása.

Mind ebben már nagy érdeme volt Szilágyi Dezsőnek. Még Paczolay, még Kerkapoly mellett is Szilágyi egyénisége domborodott ki hatalmasan.

II.

(A lángelme különössége. – Schwarcz Gyula. – Miként figyeltem meg Szilágyit. – Kerkapoly, Kovács, Szilágyi egymás mellett. – Minő szép a nagy elmék játéka. – A három elme erőaránya. – Hát én mit nyomtam köztük? – Miért nem tudott irni Szilágyi? – Miként készitette beszédeit? – Ott hagyja az egyesült ellenzéket. – Örökös kételkedése.)

Legnagyobb gyöngesége abból állott, hogy tanulmányaiban, gondolkozásában, egész szellemében, még társalgásában is nagy egyoldaluság fejlődött ki. A tagadásnak, a kételkedésnek, a birálgatásnak egyoldalusága.

Óriási elme volt, de nem volt tökéletes elme. Óriási tudása volt, de azért tudása is csonka volt.

E két mondásom igazságát meg kell bizonyitanom. Különben azt hihetné valaki: könnyelmü vagy elfogult vagyok szavaimban.

Tökéletes elmének azt tartom, mely alkotni tud. A melyben a megfigyelésnek és birálatnak képessége teljesen megvan, de egyuttal megvan a cselekvés, javitás és alakitás képessége is. Az az egész ember, a kinek szelleme mind a két irányban egyenlően fejlődött. Az mutat fel sikereket. Az egyuttal a tökéletesen jó ember is. De egyszersmind a boldog ember is. -14-

Gyakran halljuk társas életünkben: ime egy nagy ész, ime egy lángelme, ime egy óriási tudás. Ép ily gyakran olvassuk e mondásokat hirlapokban, sőt tudományos könyvekben is. A nagyközönség hisz vagy nem hisz e szavakban, de nem gondolkozik fölöttük; tisztán pedig kevesen értik, mit jelentenek e szavak.

Hányszor állitanak elénk például csodagyereket, a ki zenében vagy nyelvek tudásában, gyors felfogásban, számtanban, sakkjátékban, de bizonyos tudományágakban is megelőzi korát s felülmulja a felnőtt szakembert is. Azt mondjuk: lángelme; – azt mondjuk: nagy tehetség. Pedig a legtöbb esetben egyik se. A korát megelőző efféle gyerek csodagyerek ugyan, de nem tökéletes elme s azzá valószinüleg soha sem is válik. Csak szabálytalanul félrenőtt elme, melyben az elmének egyik tehetsége aránytalanul nagyobb, mint a másik.

Ilyen volt egykori barátom és képviselőtársam Schwarcz Gyula. Gyermek és ifju korában oly gyors volt felfogása, oly csodálatos volt emlékezete s oly rendkivüli volt nyelvtudása, hogy hozzá hasonlót alig tud felmutatni a mivelődés története. Mikor tizenhárom éves korában a régi hellen nyelvet a fehérvári gimnázumban tanulni kezdte, mire legjobb tanulótársai a betük ismeretét, a szavak olvasását s a nyelvtan némi elemeit elsajátitották: akkorra ő folyékonyan beszélte Homérosz és Arisztótelesz nyelvét s kétségbeejtette minden professzorát. Mit csináljanak ezzel a gyerekkel? Minden tudományt összevéve jobban tudott, mint minden professzora külön-külön a maga tudományát. Még -15- nem volt husz éves, a mikor már a régi hellenek nyelvén irt oly bámulatos geológiai tudományos könyvet, hogy angol tudós társaság választotta meg tiszteletbeli tagjává érte.

Törvényhozói működése nyomtalanul tünt el. Tudományos művei vontak magukra ugyan némi figyelmet, de hosszu életüek azok se lesznek. – Nagy elméje, nagy tudása volt, de elméje egyoldalu s tudása csonka. Tudományos művei leginkább az államjog és alkotmányjog körében mozognak, de azért Szilágyi Dezsőnek eszmecsere végett közelébe se mert lépni. Szilágyi Dezső elméje és tudása ugy állt mellette, mint góth templom a nádas viskó mellett.

Pedig hát Szilágyi Dezső elméje is egyoldalu volt, noha elméjének arányai óriásiak.

Én különösen megfigyeltem, gondosan megvizsgáltam, komolyan tanulmányoztam Szilágyi Dezső elméjét. Harmincz éven át szakadatlanul ügyeltem erre az elmére s ennek működésére. Mikor haragudott, mikor jó kedve volt, mikor unta maga körül a világot, mikor nagy törvényjavaslatokat érlelt vagy birált, mikor nagy beszédeket mondott: mindenütt ügyeltem rá. Sokszor észleltem bortól, pezsgőtől mámoros agyának működését is. Fejtegette a maga szaktudományát, el-elmondott valamit tanulmányi utazásának élményeiből, nagy ritkán belemelegedett nagy embereink ismertetésébe s nagy költőink műveinek elemzésébe; nagy ritkán rábirtam, hogy valamit elbeszéljen, meg akartam ismerni elbeszélő tehetségét is; – mikor élczelt, gunyolódott, kötekedett, -16- feleselt, komolyan vagy dévajul vitatkozott, én megfigyeltem mindent.

Valamikor, több mint negyven év előtt, olvastam báró Kemény Zsigmondtól Széchenyi és Kossuth összehasonlitását. Széchenyit igazán nem ismertem, csak egyszer láttam, halála előtt néhány hónappal. Kossuth gondolkozásának nagy arányaival már közelebbről s közvetlenül is módom volt megismerkedni. Deák Ferenczczel néhány éven át többször együtt voltam. Három olimpusi alak, egyenlően hatalmas nagy elmével. Ezt a három elmét összehasonlitani: ez volt régi elhatározásom.

Miként látta a dolgokat, a világot és az embert ez a három elme? Miként születtek eszméik és gondolataik? Minő alakban tudták eszméiket és gondolataikat megteremteni?

Szilágyi elméje és tudása is meglepett. Meglepett találkozásunk első pillanatában, de magához kapcsolta figyelmemet ismerkedésünk és barátságunk egész idején át. De azért se Széchenyivel, se Kossuthtal, se Deákkal nem hasonlitgattam össze. Hanem összehasonlitottam másokkal.

Szilágyi mint fiatal férfi bámulta s mindvégig szerette Kerkapolyt. Ennek elméje, tudása, szónoki képessége meglepte őt.

Én is szerettem Kerkapolyt. Tanárom volt Pápán s később képviselőtársam s bizalmas barátom. Pénzügyminiszter korában sok estét töltöttünk, sok gyönge vacsorát megettünk nála Szilágyi Dezsővel együtt. Édes -17- és meleg barátság állt fönn hármunk között éveken át. Nem volt oly nemzeti ügy, mely fölött a legapróbb részletekig ki ne cseréltük volna eszméinket. Majdnem nyolcz évig, 1872–1879-ig gyakran és rendszeresen találkoztunk.

Kerkapoly, mikor miniszterségéről lemondott, az 1873-ik év végén saját házába jött lakni, a Ferenczvárosi Csillag-utczába. Közel laktunk hozzá én is, Szilágyi is. Szomszédságában lakott Horváth Mihály, a püspök és történetiró. S közel lakott a Kálvin-téren Kovács József orvos, egyetemi tanár s európai hirü sebész.

Mikor és miként ismerkedett meg Kerkapoly Kovács Józseffel: most már bizony nem emlékszem. 1874 elejétől kezdve már benső barátság állt fenn köztük. De Szilágyi Dezső is benső, bizalmas viszonyban állott Kovács Józseffel s Kerkapolynál is nagyon gyakran találkoztunk. Hetenként legalább kétszer-háromszor. A találkozás és vidám eszmecsere s élénk, hatalmas társalgás esti 7–8 órától rendesen 10–11 óráig tartott. Részt vett benne, noha nem mindig, Horváth Mihály is.

Ez a Kovács József rendkivüli ember volt. Már külseje is feltünt. Gyönyörü férfi, magas és arányos termet, hatalmas busa fej, élesen néző okos és tüzes szemek, vastag bajusz, piros arcz, tökéletes magyar alak.

Hogy tudása az orvosi tudományokban mennyi: azt én megitélni nem tudtam, de eszembe se jutott. Bánom is én, akármennyi. A tudást különben se a szerint mérem én, ki mennyit gyüjtögetett s rakott el agya tárházába – a könyvekből. A könyvekből való tudást -18- én igazi tudásnak ugy se fogadom el. Az orvosi tudományok és segédtudományok rengetegét ma már ugy se tudja tökéletesen bejárni s minden részletében jól megismerni senki. Én pedig közel se jártam ehhez a rengeteghez, miként alkothattam volna tehát véleményt Kovács József tudománybeli tudásáról?

Hanem alkottam más fajta tudásáról. Alkottam gyakorlati tudásáról, az ő elméjének kohóján keresztül ment s elkészült tudásáról. Arról a tudásról, melyet megfigyelése, látásának tisztasága, észlelésének ereje, gondolkozásának mélysége és terjedelme s tapasztalatainak komolysága és sokfélesége teremtett.

S véleményem abban állapodott meg, hogy Kovács József elméje a ritkán előforduló nagy elmék közé tartozik. Ennek az elmének tömege szinte zsibbasztó hatást gyakorolt rám. Mint a vihar, mint a gátja szakasztott folyamok áradata, mint a zuhatag: ugy ömlött ez elméből a gondolatok, ötletek, élczek, mélyreható birálatok s talpraesett észrevételek tömérdeksége.

S most képzeljük el együtt ezt a három férfit: Kovácsot, Szilágyit, Kerkapolyt. Minő három alak ez, minő három agy ez! S mind a három vegyitetlen tiszta magyar. Ha messze távoli ősök valamelyikének erében volt is valamikor apai vagy anyai idegen vér: sok nemzedéken át az is tiszta magyarrá változott át.

Közéletünk s irodalmunk nagyjai közt egy életen át sok kiváló elmével találkozunk. De azok közt, a kiket én ismertem, akkora elmét, mint ez a három, én nem -19- találtam. Kossuthot és Deákot nem számitom ide. Őket más mértékkel kell mérnünk. Talán báró Kemény Zsigmondot se számitom. Az ő elméje is óriási, az ő tudása is bámulatba ejt mindenkit. De az ő elméje és tudása tespedő volt, mint a tengerszem vize. Tiszta, mély és üde, de alig-alig mozdult. Csak néhány csörgedező patakot bocsátott ki magából a mozdulatlan tengerszem; csak néhány regényt, czikket s rövidebb tanulmányt Kemény szelleme. Pedig mily gazdagság lakott benne!

Minő szép a nagy és tiszta elmének működése! Ha istennők játszanak egymással az Olimp tetején, a szépségnek és ifjuságnak, a bájnak és üdeségnek örökkévaló alakjai: még ez se oly fönséges tünemény, mint nagy és nemes elmék vidám mérkőzése.

A női testnek bája mérhetetlen számu vonalak összessége. Az arczon, a homlokon, a szemek körül, az ajkakon, a nyakon, a testnek törzsökén és végtagjain még a szoborként nyugvó női test is ezer meg ezer vonalat, hullámot, hajlást és alakzatot varázsol elénk, mely mind más meg más s mely mégis mind összehangzik; mely külön-külön is elragadó kellem s mely mégis együttvéve egyetlen szépség. Hát a mikor a női test minden vonala megmozdul, minden hajlása és hulláma él, játszik, mosolyog és fényt sugároz: mily határtalan gazdagsága az az örök szépségnek!

És még ez is bágyadt tünemény, halvány jelenség ahhoz, a mikor három nagy, nemes, gazdag és tiszta elme megnézi, megbirálja, elemezi a világ minden dolgát, -20- minden emberét s minden emberének minden tulajdonságát. S mindezt teszi vidáman, egymással játszva s üdén versenyezve.

Én nekem ez volt élvezetem éveken át. De nem véletlenül. Magam is törekedtem, hogy ez az élvezet el ne maradjon.

Kerkapoly gazda volt és bölcselő; Kovács József orvos volt és műtő; Szilágyi Dezső államférfi volt és jogász. Csak abban egyeztek, hogy mind a három egyetemi tanár volt.

Föltettem magamban, hogy észrevétlen módon játszi vitába vezetem őket. De nem oly kérdésben, mely egyiknek vagy másiknak szaktudománya. A társalgásnak unalmassá fejlődni nem volt szabad.

Hanem oly kérdésben, mely egyiknek se szaktudománya. Ha ily kérdés fölött támad vita: akkor az elme korlátozatlan ősereje működik. Az az őserő, mely csak időnkénti észleleteire támaszkodik s melyet tankönyv, szokás és katedrai szólamok nem nyügöznek.

Igazán tudni akartam, hogy a három elme közül melyik a legnagyobb, legerősebb, leggazdagabb?

E kérdésre megtudtam magamnak szerezni a feleletet, a melyben megnyugodtam. Hogy nemcsak ez eszmecserék, hanem egyéb dolgok is segitettek a felelet megszerzésében: az természetes.

A három elme közül a legnagyobb volt Kovács Józsefé. Azután következett Kerkapolyé. A legkisebb volt Szilágyi Dezsőé.

Valahogyan félre ne értsen az olvasó. Ez összehasonlitásból -21- sehogy se gondolja ám azt, hogy Szilágyi Dezsőé kis elme volt, vagy hogy én az övét kicsinynek tartottam. Csak eredeti, természetes alkatában volt kisebb, mint két társáé, noha jogi és alkotmányjogi tudományos anyaggal s ezen kivül az emberek gyöngeségének ismeretével jobban meg volt töltve, mint azoké. Az afrikai elefánt kisebb mint az indiai, de azért a patkányok közt, a kikből áll a nagy világ nagy része, az afrikai elefánt is óriás alak, végtelen erő, fenséges tünemény.

Bizonyára sok embernek jut eszébe az a kérdés, vajjon illetékes vagyok-e én, van-e nekem akkora képességem, hogy én e három nagy elmét tisztán fölismerhessem s igazságosan összehasonlithassam?

Szinte csodálatosnak látszik, hogy e három elmeóriás közül egyik se tudott irni. Szilágyi semmi irodalmi művet nem hagyott maga után. Kovács irodalmi művei csak vázlatok s még vázlatoknak is csak kisérletek s kis terjedelmüek. Kerkapoly irt ugyan, de csak fiatalabb éveiben, pápai tanársága alatt, 35 vagy 36 éves koráig. A mióta képviselő lett s aztán miniszter s a budapesti egyetem tanára, tehát 1865 óta semmiféle irodalmi művet nem alkotott. »Publiczisztikai Dolgozatok« czim alatt megjelent gyüjteményes műve nem egyéb, mint néhány ujságbeli vezérczikke, néhány parlamenti beszéde s talán néhány bizottsági előadói javaslata és jelentése.

Én tudtam irni. Ezt mindhárman tudták s elismerték. -22- Tudtam irni még oly kérdésekről is, melyekben ők erősebbek voltak, mint én. Tehát ha a gondolatok megteremtésében nem lettem volna is vagy nem voltam is oly erős, mint ők, de a gondolatok irodalmi megalakitásában sokkal több gyakorlatom és sokkal jobban megedzett képességem volt, mint nekik.

Volt még egy-két ok, a miért ők méltónak tartottak arra, hogy elméjük játékaiban az én elmém is játszótárs lehessen.

Elbeszélni talán jobban tudtam, mint ők. S aztán az én felfogásomban, az én eszemjárásában másféle humor volt, mint az övékében. Kerkapoly inkább élczes, Szilágyi és Kovács inkább gunyos eszejárásu volt, mint én. Én jobban szerettem az embereket, mint ők s azért az én humoromban volt érzelmesség is, a mi az övékéből majdnem egészen hiányzott. Nekem is megvolt nagyszámu ellenségem mindig, mint nekik s gyülölködésük csak oly csillapithatlan volt velem szemben, mint az övéké is velük szemben. De azért ugy vettem észre, hogy nekem mégis mindig voltak ismert és ismeretlen barátaim, a kik igazán szerettek, mig őket csak nagyon kevés ember szerette igazán. Ennek okát talán később meg fogom magyarázni.

A másik ok, a miért méltónak tartottak arra, hogy társuk legyek, még sajátságosabb.

Én egyiknek szaktudományába se voltam korántse ugy beavatva, mint ők. Az ő tudásuk a maguk szakmájában sokkal mélyebb, szélesebb és biztosabb volt, mint az enyém. Az európai nyelveket se ismertem -23- és beszéltem ugy, mint ők, kivált mint Szilágyi. Idegen irodalmak ismeretében is messze mögöttük maradtam. Még utazásaim se közelitették meg az övékét. – De azért az én tudásom többféle volt s felszinre legalább terjedelmesebb, mint talán mind a háromé összevéve.

Én a társadalmi élet több viszonyában voltam cselekvékeny, mint ők. Én vezettem a közigazgatást, szolgáltam az igazságot, voltam megyei politikus és pártvezér, voltam mezei gazda és gyakorló ügyvéd s egykor a bölcseleti tudományokkal is meglehetős komolyan foglalkoztam. Volt még egy csomó becses orvostani észlelésem is, melyre tiszti állásom nyujtott módot és alkalmat. Voltam politikai hirlapiró s némi szépirodalmi kisérletekkel is foglalkoztam. Sőt még a természettudományok nagy részének fejlődését is állandóan figyelemmel kisértem. S képviselő és politikus voltam én is, mint Szilágyi vagy Kerkapoly. A valódi élet megismeréséhez semmi se nyujt akkora alkalmat, mint a megyei tisztviselőség és a gyakorlati ügyvédség. A jogok és érdekek, a bűnök és erények, a szenvedélyek és gyöngeségek erejét, harczát, összeütközéseit, zürzavarát s a társadalmi bonyolódások keletkezését s megoldódását senki se figyelheti ugy meg, mint a régi vármegye tisztviselője s mint a hirneves gyakorló ügyvéd. A három nagy elme előtt pedig mind a két mező egészen ismeretlen volt.

Ez adta meg nekem a jogot és lehetőséget arra, -24- hogy köztük legyek, társuk és barátjuk legyek, elméjük erejét megitélhessem, sőt hogy bizonyos dévajkodó ármánynyal őket egymásközt való vitába csalogassam. Tizenegy alkalommal sikerült ez, mig végre Kovács észrevette az ármányt s általános kaczagás közt jól összeszidott.

Ha a vitázó felek rokonszenveznek egymással, ha nagy elmék s ha van akkora lelkük, hogy minden gondolkozásukat nem saját egyéniségük érdeke emészti föl, hanem a nagy világ minden tüneménye iránt igazán érdeklődnek: akkor őket vitába becsalogatni igen könnyü.

Fölvetettem például valami távoli kérdést; természettudományit, társadalmit vagy történetit, a melyet eddig tüzetesen egyik se tanulmányozott, a melyhez tehát az elmének közvetlen s mintegy rögtönzött erejével szólhattak. Hogy a kérdést melyik vitázó melyik oldaláról fogja meg; – hogy a kérdésnek csak külső jelenségein akad-e meg a szeme, vagy annak benső természetét is azonnal fölismeri; – hogy mily mélyen hatol be annak mélységeibe s végre, hogy általában a kérdés melyik része iránt érdeklődik s melyik része hagyja őt hidegen: mindez többszöri kisérlet után teljes tájékozódást nyujt arra nézve, hogy a vitázó elmék erőarányai miként állanak egymásközt.

Ily kisérletek után győződtem meg arról, hogy a három férfi közt az elme ősereje legnagyobb Kovácsnál s legkisebb Szilágyinál.

Kovácsra és Kerkapolyra nézve nem vizsgálom meg ezt a kérdést. Megmaradok Szilágyinál.

Azt mondhatná valaki, csak annyi bizonyos, hogy nem irt, de ez egyáltalán nem bizonyitja be, hogy nem tudott irni.

Pedig hát bebizonyitja. A ki hatvan éves életkort ér, nagy és erős elme, tizenöt esztendőn át egyetemi tanár, mint tanár általános érdekü nagy kérdéseket fejteget, élete felén át képviselő, elsőrangu szónok, közel öt évig miniszter, gyakran nagy vitái vannak jobbra is, balra is s irodalmi művet még se hagy maga után: arról bizvást el lehet mondani, hogy nem tudott irni.

Szilágyinak voltak gondolatai bőven és gazdagon. Képes is volt a gondolatot alakba önteni. A nyelv egészen hatalmában volt. A nyelvet irodalmunk magaslatán kezelte s gazdag szépségekkel könnyen kezelte. Minden beszéde bizonyitja ezt. Különösen bizonyitja az ezredéves emlékünnep alkalmával 1896-ban a királyhoz intézett remek beszéde.

Az irónak minden szokott képessége meg volt tehát benne. Nagyon is meg volt.

Nem hiányzott benne a nemes nagyravágyás, de az önérzetnek az a faja sem, melyet hiuságnak nevezünk. Sőt ez a szükséges mértéken túl is meg volt benne. Büszkesége, zárkózottsága, emberszóló szeszélye, érdes modora főleg hiuságából származott.

A világ véleménye iránt nem volt se közömbös se ledér. Sőt az emberek jó véleménye nagyon kedves -26- volt előtte. Ezen kivül tanári állásában csaknem erkölcsi kötelessége volt hallgatóinak vezérkönyvet adni kezükbe. Másét nem adta, a magáét kellett volna adnia.

Életének körülményei is arra inditották tehát, hogy irjon, hogy gazdag irói képességét használja föl, állitsa munkába.

Nem tette pedig azért, mert lelke tele volt a tagadás ösztönével s akkora kételkedéssel, mely agyon nyomta irói tehetségét s minden irói önérzetét és nagyravágyását.

Nem bizott saját gondolatainak igazságában se. Nagy bizonyitékaink vannak erre.

Ő rögtönzött beszédet alig mondott. Ügyismertető, kérdéstisztázó, érvelő, okfejlesztő beszédet soha nem rögtönzött. Csak hevenyészett vitázó beszédeket tartott rögtönözve. Igaz, hogy ezek közt is vannak nagyok, szépek, gazdagok. De nagy beszédeit rendesen előre megszokta gondolni, a beszéd fonalát megszokta irni, vezérgondolatait s főérveit kivétel nélkül mindig előre megirta. Ily beszéd igazságaiban tehát megbizhatott volna.

A szónoklat hevében az erős elme lángelmévé erősödik. Szellemet, hangot, találékonyságot, költői erőt, művészi alakitást tud szülni a szónoklás közvetlensége. Szilágyi nem mindig ugy mondta el beszédeit, a mint megirta. A rögtönöző agy jobb gondolatokat s jobb alakokat talált. Talált gyakran jelszavakat, szálló igévé magasuló bölcs mondásokat is. S ha már elhangzott -27- a beszéd s megtette a maga nagy hatását: ennek igazságában most már igazán megbizhatott volna.

Hiszen a politikai szónoklat végre se arra való, hogy örök igazságokat tartalmazzon. Még arra se, hogy az egész igazságot minden oldalra irányuló összes hatásaiban fejtse ki. A politikai szónoklat arra való, hogy az igazságnak azt a részét domboritsa ki, melyet a közélet szüksége a mai napra követel. Nagyhatásu szép beszédében megnyughatott volna tehát Szilágyi.

A képviselőház gyorsirói már kétségbeestek, mikor Szilágyi nagy beszédet mondott. Mert a gyorsirói jegyzetet átnézetlenül sajtó alá jutni nem engedte, se annak átnézését másra sohase bizta.

De ugy nézte át, hogy néha majdnem az egész beszéd helyett ujat irt. Az pedig minden esetben előfordult, hogy egész lapokat törölt s másokkal helyettesitett.

S vele hiába pörlekedett Kónyi és Fenyvessy. Mindig ő került felül. Gyakran késő este lett, mire Szilágyi a gyorsirói jegyzet átnézését bevégezte.

Mindezt az okozta, hogy saját gondolatainak igazságában is örökké kételkedett.

Egyetemi hallgatói készitettek az ő előadásairól is jegy zeteket. De olyat nem tudtak késziteni, a melyet elfogadott, a mely ellen kifogást nem tett volna. Utóbb a legjelesebb hallgatók beszéltek össze s előadásait a fontosabb tárgyakról szó szerint való hűséggel jegyezték -28- föl. Megmutatták neki. Kérték a jegyzet átnézését s helybenhagyását. Nem tette meg.

A ki ennyire kételkedik, a kinél rögeszmévé válik a kételkedés: az semmi esetre se siet tudományos mű megirásával. Kivált ha annak a műnek tárgya államjog és alkotmányjog. Hiszen mindenki tudja, hogy e két tudománynak legtöbb igazsága a korszakok és a nemzetek szerint lényegesen más.

Hát a mikor állásfoglaló, pártjelző politikai nyilatkozatot kellett tennie! Akkor adta csak át nagy elméjét, aggódó lelkét a tünődésnek.

Szilágyi 1878 tavaszától kezdve az egyesült ellenzék tagja s egyik vezére volt. E pártban volt Kerkapoly is, Bittó István is. A mint ezek nem vállaltak képviselőséget: e párt kizárólagos vezérlete Szilágyira és Apponyira maradt. Kezdetben inkább Szilágyi volt a valódi vezér s később és lassanként inkább Apponyit kezdték vezérnek elismerni. A párthoz tartozó nagy vagyonu főrendüek, de mások is inkább Apponyit vallották vezérüknek.

Már 1885-től kezdve bizonyos elégedetlenség vett erőt Szilágyin. Apponyi sejtette, hogy talán az az oka az elégedetlenségnek, hogy a párt tagjai Szilágyi autokrata vezérségét nem szeretnék. Ismerte Szilágyit jól, félt alkalmi fellobbanásától, félt elpártolásától s félt attól, -29- hogy kilépése megbontja a pártot, de minden esetre meggyöngiti annak tekintélyét. Személyesen is bizalmas barátság állt fenn köztük, de ettől kezdve fokozott gyöngédséget és figyelmet tanusitott Szilágyi iránt.

Nem használt semmit. Szilágyi az 1886-dik év tavaszán kilépett a pártból.

Kilépésekor az a természetes kérdés állott előtte: megmondja-e az okot, a mely miatt kilép a pártból s megmondja-e, minő elvet vall s minő irányt követ jövendőre?

Mindenki előtt természetes ez a kérdés s könnyü rá a felelet is, de Szilágyi tünődő, tépelődő, aggódó lelke előtt szürkeség lepte el a világot. Kisérletet tett nyilatkozatot fogalmazni. Napokon, heteken át dolgozott egy kis, rövid nyilatkozaton. Minden nap fölkereste Kerkapolyt s tanácskozott vele órákon át.

Fölkeresett engem is. Akkor nem voltam képviselő. Lakásom a Petőfi-téren volt s ablakaim a Dunára, a Gellérthegyre s Petőfi szobrára néztek. Szilágyi órákig elnézte ezt a szobrot vagy idegesen járt fel s alá a szobában, tünődve a fölött, mit mondjon nyilatkozatában.

Hogy nyilatkoznia kell: e fölött nem lehetett kételkedni. Szilágyi Dezső nem az az ember, a ki észrevétlenül hagyhatná el pártját. Nem az az ember, a kinek minden lépésére ne ügyelne a nemzet s a ki ostoba vagy rosszindulatu vagy tájékozatlan találgatásra bizhatná, hogy utjának jövőre mi lesz az iránya. -30-

– Mondd meg őszintén s egyszerüen az okot, a mely miatt kiléptél a pártból. Tartozol ezzel magadnak is, választóidnak is, a nemzetnek is.

– Bajos ez, ugymond. Semmiképen sem akarom, hogy Tiszáék vagy Apponyiék belém kössenek s indokom valóságát vitassák.

E kérdésre nem akart felelni. Minden faggatásomra csak annyit mondott, hogy akárki meglássa, Apponyi egykor le fog térni a szabadelvüség utjáról. Neki e tekintetben megcsökkent már a bizalma. Oly esetet s oly kérdést azonban fölemliteni nem akart vagy nem tudott, a melynél már tényleg megsértette volna Apponyi a nemzeti szabadelvü irányt.

Láttam, hogy valódi indoka tisztán egyéni érzékenység. Ő Apponyival nem akart osztozni a vezérségben, de viszálykodni se akart a pártban.

Azt a sejtést vagy ösztönt vagy gyanut, hogy Apponyi valamikor cserben hagyhatná a szabadelvüséget, komoly férfinak száján kiejteni se szabad. Annál kevésbbé lehet a nemzet előtt a pártból való kilépés okául felhozni.

Csakhogy én közéleti pályámon mindig azt tapasztaltam, hogy a mikor az ember nehéz helyzetbe jut, -31- a mikor a kilábolás lehetetlennek látszik s a politikusok szokásos fogásai se segithetnek már semmit: mindig legjobb a közvetlen igazság egyszerü bevallása. Az embert magát ez teljesen megnyugtatja s az ellenséget is gyakran lefegyverzi.

A közvetlen igazság pedig ez esetben az volt, hogy Szilágyi és Apponyi közt nincs meg az a kölcsönös bizalom és politikai rokonszenv, mely a sikeres együttműködésnek biztositéka lehetne.

A gondolat megtetszett neki. Megkisértettük irásba foglalni s az irást eltette zsebébe.

Függetlenségi párti nem akar lenni. Tisza Kálmán pártjához nem akar csatlakozni. A mérsékelt ellenzéket elhagyja, de azért ellenzék akar maradni. Mondja ki hát azt, hogy marad a mi volt, ellenzéki és szabadelvü.

De harmadnapra ujra felkeresett. Megmutatta nyilatkozatát, mely egy tenyérnyi papiron az ő kezeirásával, az ő szép gömbölyü, szabályos betüivel volt leirva. Néhány törlés és igazitás természetesen ebből se hiányozhatott. Apponyi neve nem volt benne, de egyébként a közös tanácskozásunkban meghatározott indokot tartalmazta.

Több mint tizenöt év előtt történt ez a dolog; – a nyilatkozat szövege nincs előttem; de nem hiszem, -32- hogy emlékezésem cserben hagyott volna, mert akkor másokkal, Bittóval, Kerkapolyval is beszélgettem erről.

Ezt az egész kis történetet ily nagy részletességgel pedig azért beszéltem el, hogy példát, érvet és felvilágositást nyujtsak arra nézve: miért nem lehetett iróvá Szilágyi Dezső?

Ha eredetileg vegytanra, természettanra vagy számtanra vagy a természettudományok más ágára adja fejét, a hol a bölcselő érvelésnek alig van tere s a hol csak a tökéletes leirás az iró feladata: ott jeles tudományos iró válhatott volna belőle.

De államjognál, alkotmányjognál és büntetőjognál, az ő tanulmányai egyedüli tárgyainál, a dolgok leirására alig van szükség, alig nyilik tér és alkalom. Itt a bölcselő érvelések s a biztos meghatározások alkotják az iró hivatását. De ha Szilágyi lelkét minden elvnél, minden tételnél elnyomja a kétség, ha saját gondolatainak igazságában se tud megbizni, ha beszédeit is folyton módositja, ha egyetemi előadásait se tartja soha véglegesnek, ha napokig tünődik még amaz egyszerü kérdés fölött is, hogy miként indokolja a pártból való kilépését: nem kell-e egészen természetesnek tartanunk, hogy akkor ő irói mű megalkotására, bölcselő érvelések s biztos meghatározások szerkesztésére nem vállalkozhatik?

Honnan ered oly büszke és önérzetes léleknél ez az örök kételkedés, ez a Madách-féle örök tagadás? Honnan ez az önnönmagát is örökké tépő-szaggató bizalmatlanság? -33-

Hiszen épen ellenkezőleg azt kellene hinnünk, hogy a nagy önérzet, sőt talán a kellő mértéket is tulhaladó hiuság arra birja Szilágyit, hogy a mit ő igazságként kimond, azt önmaga szentül higyje is, abban önmaga rendületlenül bizzék is, ha mindjárt az tárgyilag nem lenne is kétségbevonhatlan igazság.

Én megtaláltam e nagy kétség okát, eredetét, természetét. E nagy kétség nagy dicsősége Szilágyi szellemének.

Gyönyörü kérdés ez. Szebb lélektani jelenséget életemben soha nem láttam. De nem olvastam a legnagyobb regényekben s a legmélyebb bölcselő művekben sem. A hol a titkot földeritem, ott majd rámutatok arra is, mily sok gyöngesége van a mi egyetemi oktatásunknak, ha ez még oly óriási elmét is hézagossá, oly nagy tudást is csonkává tud tenni, mint a mekkora Szilágyié volt.

III.

(A nagy fuzió 1875-ben. – Pártvezérré lenni nem tudott volna. – A kodifikáló bizottság. – Miként készültek a törvényjavaslatok? – Szilágyi romboló szenvedélye. – Az eszme, az elv és az alkotás a törvényhozásban. – Szilágyi elmeerejének gyöngesége hol kezdődik?)

Most folytatom ifjukori ismerkedésünk történetét. Szilágyit a minisztert aligha ismerheti meg tökéletesen az, a ki az ő törvényhozói pályájának első évtizedét nem ismeri.

Az az összebeszélésünk, hogy megalkotjuk az ifju Deákpártot, alig egy évig volt sikeres és nagyértékü.

Deák Ferencz összeroskadt a betegség terhe alatt. Az 1873-ik év őszétől fogva többé se a körbe, se a képviselőházba nem jöhetett.

Bittót megbuktatta titkon a bosnyák politika előszele, nyiltan a balközép fegyverlerakása s a Deákpártba olvadása.

A képviselőház függő elemei megijedtek s vagy szanaszét futottak vagy siettek a fuzió urainak födele alá menekülni. Sennyey is külön alakult a maga kisded konzervativ pártjával. -35-

A mint az öreg Deákpárt feloszlott: feloszlott egyuttal az ifju Deákpárt is.

Én nem mentem bele az uj szabadelvü pártba, pedig Csernátony is hivott, Tisza is, mások is. Csernátony azzal biztatott: csináljuk meg az egyesülést a politikai napisajtó mezején is. Vegyem át az »Ellenőr« vezetését. Nem álltam rá. Indokaim gyerekesek. Nem szerettem Tiszát, de az igaz, hogy ő se engem. De pártja se szeretett.

E fölött elbámultam. Paczolay lelkét igen erős ellenszenv töltötte el a balközép és Tisza Kálmán ellen. Nagyon sokkal erősebb, mint az enyémet. S ő mégis elfogadta Tisza Kálmán vezérletét.

– Jó okom volt. Igen nagy a Tisza pártja. Ha kivül maradok: nem árthatok neki semmit. De ha bemegyek: ott legalább minden nap boszanthatom.

Csakhogy Tisza nem az az ember volt, a ki sokáig hagyta magát boszantani. Nemcsak egy Paczolay volt az ő pártjában, hanem igen sok. De vagy hatvanat-hetvenet ki is szoritott pártjából csakhamar, már az 1876-ik év tavaszán. Ezekből alakult meg a független szabadelvü párt.

Szilágyi, Kerkapoly nem ment velük. Ők még benmaradtak a többség táborában. Ők csak a közgazdasági -36- kiegyezés miatt az 1878-ik év tavaszán hagyták el Tiszát. Ugy emlékszem, tizenhatan. Mind az egykori Deákpárt hivei. Jelentékeny férfi valamennyi.

De én máig is azt hiszem, ha Szilágyiban nincs meg oly nagy mértékben a kételkedés, a tagadás és a biráló ösztön: akkor többet dolgozik, jobban alkalmazkodik, az ifju Deákpárt hosszabb életü lesz s nagyobb nyomokat váj nemzedékünk történetében s a nagy fuzió se hoz annyi kárt s anyagi és erkölcsi veszélyt az országra.

De hát pártvezérré lenni nem tudott s nem is akart. Kit biráljon, kivel vitatkozzék, kit kárhoztasson, kire ontsa metsző élczeit, ha nincs előtte és nincs fölötte valaki? A vezér fölött pedig már csakugyan nincs senki.

Minő romboló erő volt fiatal korában Szilágyi: ezt csak a kodifikáló bizottság története tünteti föl igazán.

Ez a bizottság, ha jól emlékezem, 1871-ben alakult s a miniszterelnökség egyik osztályát képezte.

Sok törvényt kellett készitenünk. Lázasan, rohamosan készültek a törvényjavaslatok.

Először is vigyázni kellett a törvények nyelvére. Legyen az a nyelv magyar, legyen tiszta, álljon a tudománynak és az irodalomnak magaslatán. Ne legyen a hirlapirók és pinczérek és tudálékos fiatalok németbe oltott magyar nyelve. S a magyar törvényhozásnak a megyei és általános jogi életnek okos és tiszta műszavait -37- használja, ne pedig idegen műszavak buta forditásait.

A közjogi törvényeket maga Deák alkotta meg vagy nézte át nagy gonddal. Nyelvbeli csufság ezekben nem maradhatott.

A birtokrendezési, magánjogi és perjogi törvényeket is rendszerint átnézte; – valami ostoba magyartalanságot nem is mertek volna eléje terjeszteni.

S azután akkor még nagy irodalmi miveltséggel biró sok előkelő ember ült a képviselőházban, a ki igazán vigyázott nyelvünkre. Csengery, Horváth Mihály, Tanárky Gedeon, Szász Károly, Joannovics György, Horváth Döme s többen, de még az ellenzékből is Ghyczy, Várady s mások féltő gonddal őrködtek nyelvünk törvénybeli tisztasága fölött. A sajtó is gondosabb volt e tekintetben, mint most. A nembánomság penésze nem lepte meg akkor még oly erősen a nemzeti érzést, mint mai napság.

De a mint napról-napra tömegesebben készültek a törvényjavaslatok: szükséges volt állandó bizottságot alakitani, mely a javaslatok nyelvének tisztaságára vigyázzon.

A nyelvnek tisztasága fontos dolog. De még fontosabb az intézmények tisztasága és összehangzása, egybeillése.

Ezt a háromféle tömeget egybe kellett illeszteni, összhangzásba hozni, az idegent lassanként kiküszöbölni s nemzetivel pótolni, a nemzedékek mulasztásait gyorsan, rohamosan helyrehozni.

De hát kik készitették? Voltak nekünk törvényszerkesztőink, a kiket kodifikátornak szokás nevezni? S ha voltak is: magyar észszel, magyar tapasztalásból, nemzeti szellemben tudtak azok dolgozni?

Az a nemzedék, mely Deák szárnyai alatt kormányra ült, ellenzéki szerepben nőtt fel; azelőtt soha nem kormányzott; politikai szelleme a birálatra képződött ki; az alkotásban tájékozatlan volt, mert eddig azzal soha nem foglalkozott.

Szakférfiakra kellett volna bizni a törvényszerkesztést. De szakférfiaink is kétfélék voltak. A régi táblabirák, a kiknél volt tapasztalás és bölcsesség. Deák, Ghyczy, Nyáry, Paczolay, Bónis s még néhányan, de a kik az európai jogélet alaki fejleményeit se közvetlenül, se a nemzetek irodalmából alaposan nem ismerték. És az uj emberek, a »tudósok«, a külföld tudományos irodalmából képződött törvényszerkesztők, a kiknél hiányzott -39- mind a hazai tapasztalás, mind a szemléleti bölcsesség, de nem hiányzott az elmélet és az egyetemi tudás. Ezek közé tartozott Szilágyi is, Kerkapoly is. Ide sorozták az olyas férfiakat, mint Kautz, Csemeghy, Pauler. S végül ott voltak a 40-es évek politikai irói is, báró Eötvös, Csengery, Pulszky, Trefort s mások.

A magánjog és alaki jog tudósai nem voltak otthonosak a közigazgatásban; a közigazgatás tudósai nem értették a pénzügyet; a pénzügy tudósai tájékozatlanok voltak a nemzetgazdaságban. És igy tovább. Egyik törvényjavaslat rendelkezései keresztül-kasul gázoltak a másikon. Méltán lehetett attól félni, hogy minél több törvényt és rendeletet alkotunk: annál nagyobb lesz az intézmények zürzavara, annál gyöngébb lesz a jogok biztossága s annál védetlenebb a hatalmasokkal szemben a közérdek s az állammal szemben a jogos magánérdek.

Állandó törvényszerkesztő bizottság alakitásában találtunk orvosszert. E bizottság vizsgálja meg az egyes miniszterek javaslatait arról az oldalról, –

vajjon a javaslat megfelel-e már fennálló okos intézményeinknek, nem sérti-e a nemzeti felfogást, megegyez-e fajunk szellemével?

s vajjon nem ütközik-e össze az alaki jog rendelkezéseivel, melyek egyéb intézményeket szabályoznak?

Szilágyi Dezső ennek a bizottságnak lett tagja. Mint igazságügyi osztálytanácsos foglalt helyet Bittó igazságügyminisztersége -40- idején. Senki se kételkedett a fölött, hogy Szilágyi Dezső nagy elméje, nagy tudása, tiszta magyarsága és nemes nagyravágyása csodálatra méltó sikereket mutat majd föl e bizottságban.

Minő tapasztalatlanok voltunk mi még akkor! Minő gyerekes hit lelkesitett akkor még bennünket! Mennyire nem volt még akkor sejtelmünk se arról, hogy a mikor egyfelől a viszonyok kényszerüsége, másfelől a nagy elmék és nemes érzések összeütköznek egymással, sohase a nagy elmék és nemes érzések győznek, hanem mindig a viszonyok kényszerüsége győz.

Átoknak sulya nyom bennünket, mely alatt annyi ész, annyi erő, annyi szent akarat hiába sorvad el.

Ha e bizottság képes lett volna is hivatásának eleget tenni: még akkor se lett volna működésének nagy eredménye.

Kik voltak tagjai: mindegy most már. A hogy a falevélnek, ha elkapja a szélvész, nem marad nyoma: ugy nem maradt emléke e bizottságnak.

Mikor én megismertem e bizottságot: akkor az akadémia palotájában szokta üléseit tartani. Egyetlenegy ülésére én is elmentem hallgatónak.

Küldtek ehhez a miniszterek törvényjavaslatokat, de ezek közül nem jutott vissza egy se. Valamely hosszabb, valamely szerves intézményre vonatkozó javaslat bizonyára egy se. Az az egyetlenegy mégis visszajutott. Ez volt a Buda és Pest fővárosok egyesitéséről szóló -41- javaslat, mely utóbb 1873-ban csakugyan törvénynyé vált. Csak két érdekes javaslatot emlitek még föl. Az egyik a tanuló ifjuság katonai gyakorlatairól, a másik az erdei jogról szólt. Egyikből se lett semmi, pedig amaz ugyancsak üdvös lett volna. Addig tanácskozott a bizottság, addig birálgatott, addig furt-faragott a javaslatokon, mig azokból foszlány se maradt. S aztán vagy elhalasztotta a miniszter a maga dolgát, vagy egyenesen terjesztette a király és a képviselőház elé.

Az ő rettenetes elméje és nagy tudása s az ő fiatalkori romboló szenvedélye nyüstté, pehelylyé tépett szét mindent. Az összes jogok alakiságainak birálatában élesebb elme még nem volt a világon, mint az övé. Harmincz év alatt százszor elmondtam másoknak is, de neki magának is. Az elme, a nagy elme olyan, mint a nap: körös-körül és minden irányban világit. De Szilágyi elméje csak egy irányban világitott. Abban az irányban, a melyben a jogok alakiságainak birálata fekszik. A törvényhozó elmének e működése is hasznos és szükséges, de Szilágyi elméjének tüzét, lángját, villámlásait ebben az irányban senki nem tudta megbirni. Kábitott, vakitott, sujtott ez a fény.

Ezt a bizottságot először elneveztük cséplőgépnek. Szilágyinak »cséplőgép«, sőt »a nagy cséplőgép« neve gróf Csáky Albintól származik. Ő nevezte mint vallásügyi miniszter egyszer a parlamentben a nagy cséplőgépnek Szilágyit. Azóta a hirlapirodalomban rajta maradt ez a név. De harmincz év előtt a kodifikáló bizottságra -42- is alkalmaztuk ezt a jelzőt. Igaz, hogy abban is Szilágyi volt a nagy kerék.

Azután elneveztük a bizottságot olvasztó kemenczének. Szétomlani, folyadékká lenni, összekeveredni kellett ott minden tervnek, minden javaslatnak. Utóbb elneveztük krematoriumnak, a mely eléget mindent s csak füstöt és kevés hamut nyujt, semmi mást. 1873-ban már tényleg alig működött s 1874-ben végleg megszünt.

Eszme, elv és alkotás: e három fejlődési foka van a törvényhozó elmének. Az a tökéletes elme, mely mind a háromra egyaránt képes.

Az eszme nem egyéb megalakitott gondolatnál. Van eszméje minden gondolkodó főnek, minden mivelt embernek, minden irónak és minden rátermett tanárnak. A kathedrális ész nem is törekszik másra, csak arra, hogy eszmét termeljen. De általában nem is képes másra. A ki hosszu ideig tanárkodott: azt ne is tegyétek se törvényhozóvá, se országnak kormányzójává, se hatóságok és nagy intézetek igazgatójává. Egyéb ugy se lesz ott, csak czimer és dísz. Ha egyéb is akar lenni: elront mindent vagy vigjátéki alakká válik. Holott tanárként, ha arra való, fölséges hivatást végez.

Az elv már gyakorlatibb, tartalmasabb dolog. Ez már nem csupán az elmének dolga, hanem a jellemé is. A gondolkozásnak és az érzületnek azt az irányát tartjuk elvnek, a mely a felmerült tünetek és jelentkező szükségletek zürzavarában bizton vezet a közügy javára. Hitvány az, a ki elv nélkül vállalkozik törvényhozó szerepére. S még hitványabb az, a kit önző érdek hajt -43- a közügyek terén valamely irányba. A pártok elvek szolgálatában állanak. Hogy szilárd elve legyen a törvényhozónak: ez neki kötelessége is, dísze is.

Eszméi gazdagok, mélyek, terjedelmesek. Elve szilárd, tiszta és nemes. Önző érdeket ő az ő közéletében nem táplált, se magában, se másban el nem ismert és senkiben nem tisztelt. Sőt szemet se hunyt, ha valakiben észrevette. A milyen szigoru volt maga iránt, olyan szigoru tudott lenni mások iránt. Ez volt egyik oka annak is, hogy gyakran érdes, nyers, sőt durva tudott lenni a társaságbeli érintkezésben.

De már az alkotásban gyönge volt. Ide kell érteni azt a szavamat, hogy nagy elméje nem volt tökéletes s nagy tudása csonka volt.

Mikor ott a kodifikáló bizottságban egy-egy javaslat képtelenségét bebizonyitotta, ugy hogy maga a javaslat szerkesztője, maga a szakminiszter is kinevette saját férczelményét: rendesen felszólitották, hogy ő készitsen hát javaslatot.

Magához vette az iratokat, a javaslat minden előkészitett anyagát s magát az összetépett javaslatot. Tett is komoly kisérletet minden esetben javaslat készitésére, de azért az én tudtommal nem készitett ő el soha egyetlen javaslatot se.

A deákpárti kormányok idején nagy gyakorlatban volt a franczia eredetü osztályrendszer. A 48-iki nemzetgyülés, az első népkepviselet e rendszert fogadta el -44- arra nézve, hogy a törvényhozók minden kérdésben teljes tájékozódást nyerjenek s nézetüket és akaratjukat még a kisebbségben levő pártok is erejük arányában érvényesithessék.

Szilágyi minden osztályülésen megjelent. Általában a képviselőknek legalább fele mindig ott volt az előkészitő tanácskozásokban. S a hol Szilágyi volt: ott a tanácskozást elhamarkodni nem lehetett.

A Deákpárt idejében más volt a pártfegyelem, mint ma. A többség csak ama javaslat mellett állott meg szilárdan, a mit ő maga elfogadni jónak látott. A kormánynak akkor is nagy tekintélye volt, de e tekintély nem volt döntő. Csak Deák Ferencz tekintélye volt döntő, de ő meg szabad tért engedett az eszmecserének. Egy-egy nagy javaslat fölött gyakran hetekig tartottak a pártkör tanácskozásai.

A központi bizottságban is, mint osztályának előadója rendesen jelen volt.

Mindenütt legyőzhetetlen volt a birálatban. A hol lehetett, engedtünk észrevételeinek. Nem szerettünk vele mélyebb és izgalmasabb vitába keveredni. De a mikor pótló, javitó, módositó vagy uj inditványról volt szó: ott az inditvány szerkesztését ő engedte át vagy nekem vagy másnak. Másnak művét birálni jobban tudta, de jobban is szerette, semmint az ő műve kerüljön másnak birálata alá.

IV.

(Szilágyi örökös kétségének valódi oka. – Mi a község? – Mi a hegedü? – Szilágyi nem ismerte tökéletesen a községet. – A hegedüt könyvből megismerni nem lehet.)

Fölvetettem már föntebb a kérdést: minő lélektani gyökere van annak, hogy Szilágyi önmagában is, saját gondolatai igazságában is örökké kételkedett? – Most erre a kérdésre akarok megfelelni.

Szilágyi tizennyolcz évig volt már képviselő, a mikor miniszterré lett. Addig nem volt gyakorlati államférfi. Addig nem volt módjában az állam ügyeit gyakorlatilag vezetni és igazgatni. Addig valóságban nem mérhette meg, hogy az az alkotmányjogi és államjogi tudás, melylyel nagy elméje tele volt, a gyakorlati élet egyes fölmerült kérdéseiben mit ér.

A község alatt a tudós is, a tudatlan is falut vagy várost gondol egy csomó házzal, utczával, lakossal, birtokos és birtoktalan emberrel, iparossal, kereskedővel és mezei gazdával. A minthogy a község első pillanatra nem is egyéb. -46-

Van például a községnek egy csomó magán birtokosa. A birtokok tagositvák s egyénenként külön hasitvák. De a község valamikor például vagy egészen nemesi közbirtokosságból vagy egészen jobbágyságból állott vagy vegyes község volt. Az utolsó esetben a birtokok is kétféle természetüek bizonyos tekintetben. Azonban magának a községnek is van egyéni birtoka, a melyet kezelni kell. De van a nemesi vagy volt jobbágyi birtokosságnak is közösen hagyott osztatlan birtoka, erdeje, legelője, kőbányája, vályogvető területe stb. Ezt is kezelni kell. Van a község területén egyház is, vagy egy vagy több. S az egyház is vagy birtokos és csupán birtokából és hiveiből él vagy pedig a községtől is huz javadalmat ezen kivül. A közoktatás nagy községi feladat. Lehet, hogy csak felekezeti iskolái vannak; lehet, hogy csak községi iskolája van; – de lehet, hogy községi iskolája is van, felekezeti iskolái is vannak. Minden más meg más esetben mások az egyéni és községi szolgáltatások az elemi oktatás részére. Vannak árvák és gondnokság alattiak. Vannak szegények és betegek is. A község határának egy része talán ártérbeli, másik része talán nem. Ott az italmérés kérdése. Ott a közös és nem közös tenyészállatok beszerzésének, használatának és tartásának ügye. Ott a községi vagy felekezeti faiskola vagy szőlő és gyümölcsfaiskola kérdése. És száz meg száz másféle kérdés. A cselédügy. A honosság és hovatartozás kérdése. A községi adósság. Az időnként változó folyó szükségletek ügye. Az elemi csapások. -47- A járványok emberre és állatra nézve. A pusztai birtokok. Az apró-cseprő biráskodás. A rendőrség erdőn, mezőn s a faluban. Az éjjeli őrség. A tűz elleni óvakodás. Az ünnepek, a vasárnapok, a nyilvántartások. Azután a politikai ügyek. Az összeirások. A községi, a megyei és az országos választások. A temetők és igy tovább.

A tudományos művek mind e dolgot külön tárgyalják, valamint a törvények és rendeletek is. S mind ezt a dolgot kötetekben tárgyalják. S a mi még sajátságosabb, gyakran bölcseleti általános tételekben és meghatározásokban s mindig különös műszavakban tárgyalják.

Holott pedig mind e dolog egyetlen községnek együtt levő s egymással összekeveredett dolga. S voltaképen csak egy dolog, a mit ugy nevezünk: község.

A tiszta elméjü falusi ember s a gondos községi jegyző, biró, pénztáros, lelkész, tanitó tisztán és jól tudja ezt. Tud mindent, ismer mindent, eligazodik mindenben s gyorsan és jól elvégez mindent.

Azért, mert mindezek gyakorlati szemléletében nőtt fel s mert minden intézkedése helyességét vagy helytelenségét a minden nap ismétlődő gyakorlat után már fiatal korában biztosan fölismerte. De azért is, mert a tudományos műveket nem buvárolja s a bölcseleti meghatározásokat nem ismeri s azokkal nem is törődik. Ha ismerné, ha ezek megismerésében agyát elhagyná zsibbadni: akkor bizonyára rosszabbul végezné, de jobban semmi esetre se végezhetné a község kormányzását. -48-

De már most mit csináljon olyan nagy elme, mint Szilágyi Dezső, ha neki alkotmányjogi törvényeket kell alkotni a községről, a mikor ő községet közelről sohase látott, felnőtt kora óta faluban sohase lakott, a községek jegyzőinek, biráinak, közgyámjainak, lelkészeinek teendőit sohase végezte, sőt ama teendők végzését gonddal és figyelemmel soha nem is szemlélhette?

A kis elme könnyen határoz. A kis elme könnyelmüséggel van tele, száz nehézség elsiklik szemei előtt, mig egyet meglát; – bölcseleti meghatározásokkal ő se törődik, hanem azért vagy talán éppen annálfogva nyakrafőre itél, intézkedik, kormányoz vakon s gyakran bolondul.

De hát nem kell a tanulás? Nincs szükség az egyetemi tudásra s a tudományos művekre?

Kell a tanulás. És szükségesek a tudományos művek. A nagy elmék irodalmi alkotásai nagy gyönyört is okoznak, sok tanulságot is nyujtanak.

De azt igen is állitom, hogy gyakorlati kiképzés nélkül, a község és vármegye belső életének gyakorlati megismerése nélkül senkit az ország kormányzó állásaiba alkalmazni nem volna szabad.

A hegedüt mindenki ismeri. Nem kell magyaráznom, könnyedén meg se tudnám magyarázni, mi a hegedü. De minek is magyaráznám, a mikor a nélkül is mindenki jól ismeri.

Szedjétek össze párisi vagy berlini kongresszusra a világ legragyogóbb lángelméit, legmélyebb bölcselőit s -49- legnagyobb tudósait, hogy ezek készitsenek tökéletes meghatározást a hegedüről. Oly tökéleteset, a melyben Arisztótelesz, Hegel és Mill Stuart is tökéletesen megnyugodnék. A melyben még Szilágyi Dezső és Pulszky Ágoston is megnyugodnék. S a logika szabályainak megfelelő bölcseleti meghatározás mellé készitsenek még tökéletes leirást is.

Legyen ez a tudományos mű nagy mű. Legyen két vagy három kötetes. Legyen fejezetekre osztva s szakaszokkal és tartalommutatóval is ellátva.

Irják le ebben a különböző anyagokat, a melyekből a hegedü készül. A bükkfát, a jávorfát, az ébenfát, a fenyőfát, a húrt, a birkabelet, a föstéket, az enyvet, a csontot, a lószőrt, a gyantát, az aczélsodronyt s minden egyéb szert, a mely a hegedühöz és vonóhoz szükséges. Hol teremnek ezek a szerek? Mekkora ama fák földrajzi elterjedése? Milyen koru és szövetü legyen a hegedü fája? Meddig s miként kell száritani? Melyik fajta juhnak a bele a legalkalmasabb? Hogy’ kell a nyers belet húrrá késziteni? Hát a lószőr honnan származik? A lónak hajából, sörényéből, farkából kell-e azt a szőrt kiszedegetni? Hányféle iparos kell egy hegedühöz, mig az összes kellékek elkészülnek? Mely országban s minő arányban dolgoznak ezek az iparosok? Mi a nevük, mi a mellékfoglalkozásuk, mióta áll fenn ez az ipar? És igy tovább.

A második kötet foglalja magába az egész hegedünek s egyes részeinek méreteit a pikkolótól kezdve a nagybőgőig, -50- a két húrostól kezdve a négy húrosig. Legyen ebben leirva a húrok felakasztásának s kifeszitésének elmélete teljesen. A hangsor terjedelme. A hangok szine. A húroknak egymáshoz való viszonya. A hangok előállitásának és módosulatainak természettani törvényei. A különböző fajtáju és nagyságu e nembeli hangszereknek, a hegedünek, a gordonkának s a bőgőnek, valamint a különböző húroknak összhangzattani és hangszereléstani jelentősége. S mindaz, a mi ezek körébe vág.

A harmadik kötetnek tartalmaznia kell a hegedü történetét szent Dávidtól és a zsidók babilóniai fogságától kezdve Banda Marcziig. A hegedü a zsidóknál. A hegedü a helleneknél. A hegedü a középkorban. A hegedü a mithológiában. A renesszánszkori hegedü, az ujkori hegedü. A hegedülés remeklői. A hegedü szerepe a zenekarokban. A hegedü elterjedése. A hegedüsök betegségei. A hegedüsök lélektana. Statisztikai közlemények. Effélék lennének a harmadik kötet fejezetei.

A nagy mű természetesen a tudomány szinvonalán állana s a legujabb hangtani vivmányokat is tartalmazná. A forrásmunkák és segédmunkák a jegyzetekben gondosan idézve lennének, mint Bluntschli, Gneist és Kautz műveiben, melyeket ők az államjogról, az alkotmányjogról és az országlásról irtak.

Az igy elkészült nagy mű vitathatlan tekintélylyel birna. Leforditanák minden mivelt nyelvre s tanszéket állitanának neki a világ tudományos egyetemein. Sőt a -51- tárgy fontosságánál fogva a három kötetre három éves tanfolyamot rendelnének a közoktatási miniszterek.

Az bizony. Igen nagy bolondság. Épen ugy tudom és vallom, mint bárki más, hogy igen nagy bolondság. De épen azért hozom itt fel.

Mert ha ilyen tökéletes és nagy munkából a világ legegészségesebb eszü ifjai az egyetemeken három egész éven át tanulnák is azt, hogy mi az a hegedü, de hegedüt sohase látnának s kezükbe sohase foghatnának: egyáltalán nem lenne tiszta fogalmuk a hegedüről. Beszélhetne ő nekik a világ minden szónoka és jeles tanára éveken át, de ha a hegedüt valósággal meg nem mutatná nekik: sohase tudnák biztosan, vajjon az a hegedü nem óriási tücsök-e, nem valami különös ékszer-e s nem szobadisz-e, mely ott lóg a falon?

A szemléleti és gyakorlati oktatás az, a mit én az államtudósok és országkormányzók számára is megkövetelek ép ugy, mint a hogy meg van már az orvosok számára.

Községi jegyző nem lehet, a kinek jegyzői gyakorlata nincs s a ki gondos elméleti és gyakorlati vizsgát nem állott. Ilyen emberre községek vezetését bizni nem lehet. Helyes!

Hanem miniszteri fogalmazóvá, titkárrá, osztálytanácsossá meg miniszteri tanácsossá meg lehet tenni azokat -52- az embereket, az ország kormányzását rá lehet bizni azokra az emberekre, a kik községet közvetlenül sohase láttak, sohase igazgattak s a kiknek a valóságos, a gyakorlati, az okos közigazgatásról fogalmuk sincs s tiszta fogalmuk ott a központon nem is képződhetik soha.

Azért szerettem én Szilágyi Dezsőt, azért bámultam őt s azért tartottam fenségesnek határt nem ismerő kétségeskedéseiben is az ő szellemét, mert az a szellem az önérzet és a hiuság minden tulzása mellett is tele volt a nagy emberek felelősségének legszentebb érzetével.

Ismerte nagy tudását, ismerte saját itéletének csodálatos élességét, de érezte azt is, hogy ő az intézményeknek csak tudományos művekből meritett ismeretével bir, de magukat az intézményeket ugy, a mint azok az életben születnek, nőnek, tagosodnak, hatnak és működnek, nem ismeri. S nem ismeri se közvetlen szemléletből, se abból, hogy cselekvékenyen közreműködött azok gyakorlati életében.

Ha fölmerült valamely kérdés, mely megoldásra várt: egymásután születtek meg vitáink folyamán az ő agyában a megoldás tervei. De minden tervnél nyomban eszébe ötlött, hogy az intézmény élő szervezet; valamelyik szervnek módositása a többire is kihat, ő pedig a gyakorlati életből azt a szervezetet nem ismeri: -53- – vajjon az ő terve egészséges hatásu lesz-e s nem rontja-e meg az egész szervezetet?

Ezért nem tudott lenni iróvá se, noha nagy elme, irodalmi nyelvnek tisztasága és könnyüsége s gondolatok hatalmas bősége volt birtokában.

(Jó ember volt-e Szilágyi? – Becsületessége érinthetetlen. – A bajvivás. – A rágalom. – Szilágyit elkerülte a rágalom. – A „gazember“. – Nemes nagyravágyása. – Nem lehetett államtitkár. – Egyszer kitör Deák Ferencz ellen. – Megbánja.)

Népünk közembernek nevezi azt, a ki a közönség dolgát végzi, a ki minden ember számára dolgozik s a kit valamely társadalmi működés terén minden ember önmagáénak tart. Az államférfi, a tudományok buvára, a művészetek hőse, az itéletmondásnak és közigazgatásnak vezetői, a fegyverviselők, az emberi jóllét gyakorlati előmozditói: mind, mind közemberek.

Minden közembernél gondosan kikémlelik; mekkora az esze, mennyi a tudása? Hogy Szilágyinál ész és tudás s általában értelmi tehetség mekkora volt: erről megmondtam véleményemet. Talán életéből s működéséből hozok még elő egyes eseteket, melyek véleményemet még jobban megvilágitják, részletekben is igazolják.

De a közembernél gondosan kikémleli a közönség azt is: vajjon jó ember-e, rossz ember-e? Van-e szive, van-e lelke, becsületes ember-e? -55-

Szilágyinál különösen hánytorgatták életében is, halálában is: jó ember volt-e?

A felelet nem olyan könnyü, mint a mily könnyedén a közönség el szokta dönteni a kérdéseket. Mert azzal: vajjon jó ember-e valaki, csaknem válhatlanul összefügg az a másik kérdés: vajjon boldog ember-e?

Szilágyi Dezső becsületes ember volt. Mint magánember is, mint államférfi is becsületes volt. Olyan cselekvéséről vagy mulasztásáról, melylyel törvényszegőn vagy illetlenül, vagy könnyelmüen másnak kárt vagy fájdalmat okozott volna: a világ semmit se tud. Én se tudok. Ha valaki ellenkezőt állitana: nem hinném el állitását. Olyan büszke lélek, mint Szilágyi, sohase követhet el semmit, mely a becsület szempontjából vitatható lenne.

Sőt még arra is különös gondja volt, hogy a kiváltságos becsületről való felfogás se érinthesse őt.

A kaszinó urai, a hadsereg tisztjei, a lovagias ügyek gondozói kiváltságos becsületet is ismernek, erről is állitanak fel szabályokat s e szabályok megtartása fölött is mind önmaguknál, mind másoknál gondosan őrködnek. E szabályok szerint az egyéni összeütközés végső és biztos kiegyenlitője a vérontás és a halál. E felfogás előtt néhány nemzet politikai férfiai is általában meghódolnak. E nemzetek közé tartozik a magyar is.

Hogy olyan nagy elme s a tünetek birálatában olyan erős elme, mint Szilágyié, a bajvivást oktalan, sőt ostoba előitéletnek tartotta: ezt természetesnek kell találnunk. Hiszen észre, jellemre s gyakorlati siker biztositására -56- nézve ő az angol és német törvényhozás férfiait becsülte legjobban, ezek pedig már rég kiküszöbölték a mivelt társaságból a bajvivást.

De azért a bajviváshoz szükséges minden ügyesség megszerzését s folytonos gyakorlatát el nem hanyagolta. Az utolsó évtized folyamán ugyan csak szokásból vagy egészségtani testedzés végett üzte a vivási gyakorlatokat, de fiatalabb korában bizony azzal a szándékossággal, hogy ha a szükség ugy parancsolja, a kiváltságos becsület szabályainak is diadallal tehessen eleget.

A nemesebb és magasabb jellem minálunk is óvakodik attól, hogy afféle sértést kövessen el, a melyre bajvivás az orvosság. Sőt nem is kell óvakodnia. Hiszen a nemesebb és magasabb jellem már a maga benső természeténél fogva se sért s ha pillanat hevében, szándéktalanul tenne vagy mondana is sértőt: a legnagyobb készséggel nyomban sietne azt jóvátenni s a bocsánatot azért megnyerni. Nem másnak, hanem önmagának tartozik ezzel a magasabb jellemü férfiu.

Deák és Kossuth szándékosan sohase sértett és sohase keveredett bajvivásba. De Szilágyi se. Az én tudtommal legalább 1871 óta, a mióta a parlamentben helyet foglalt, komoly bajt nem vivott. Pedig az edzett, gyakorlott, erős vivók közé tartozott. Hanem mások bajvivását gyakran intézte el s rendesen akként, hogy a véres és erőszakos megoldásnak elejét vette.

Szinte durvaságnak, sőt ledérségnek látszik országos férfiuról azt kérdezni s azt vitatni: becsületes ember-e? -57-

Hát lehet az ország élén, lehet a törvényhozásban oly férfiu, a ki nem becsületes ember?

Volt már elég, tehát lehet most is, lehet ezentul is. Közönséges csaló, sikkasztó, hamisitó nálunk is emelkedett már a törvényhozás terén tiszteletre méltó magas állásra. Minden pártnak megvan erre nézve a maga fájdalmas visszaemlékezése. A választási törvény is korlátokat állit föl, hogy bizonyos vádlottakat és elitélteket képviselővé választani ne lehessen. Miniszterelnök korában Wekerle eltalálta az igazságot, mikor azt mondta, hogy politikában gyakran kénytelen az ember érintkezni oly egyénekkel, kikkel a magánéletben nem fog kezet.

Mindez azonban elvégre nem nagy dolog. A becsületevesztett ember mégis kevés.

A világ nem azért kérdi a közembernél, hogy becsületes ember-e, mert talán egyszer-másszor nem becsületes ember is akad a közélet országos férfiai közt. Hanem azért kérdi, mert a mi politikai közéletünkben a rágalmazás iszonyuan el van terjedve, a közönség nagyobb része pedig mindig hisz valamit a rágalomból.

Nálunk a rágalom politikai tényező. Felhat a koronáig s lehat a legalsó néprétegig. A törvényhozók közt csak ugy dúl, mint a munkás-szövetségek tagjai közt. Talán közerkölcseink nyomorultak, talán miveltségünk silány, talán más nemzeteknél is igy van. Talán az eleven alkotmányos élettel együtt jár. Nem tudom eldönteni. -58-

Azt se tudom, mikor kezdett nálunk elhatalmasodni. Mikor a törvényhozásba léptem, már virágjában találtam. Alig van nálunk gonosztevő, a ki különös szerencsével meg ne menekülhetne a törvény sulyától, de én nem ismertem egyetlen kiváló jeles embert se, a ki meg tudott volna menekülni a rágalomtól.

A rágalom csak kiváló embert üldöz. S különösen olyan embert, a ki vagyonát munkával szerezte s nem ugy örökölte. Az öröklött nagy vagyon meglehetős mentesség a rágalom ellen, sőt bizonyos mértékig feljogosit a sikamlós üzletekre, a valóban gyanus élelmességre is.

A rágalom elhatalmasodásának egyik oka bizonyára az, hogy még az igaz emberek tulnyomó nagy része is fél tőle s a rágalmazót megvetni s a közéletből kiszoritani nem elég elszánt. A parlamentben a rágalmazó mindig szert tud tenni bizonyos befolyásra. Annyit mulhatlanul kiviv magának, hogy meghallgatják s érdeme szerint soha meg nem torolják.

Pedig öröklött vagyona nem volt s egész életén át munkával kereste mindennapi kenyerét. Volt idő, a hetvenes évek második felében, a mikor kissé el is volt adósodva. Adósságaitól nagyon szerény életmód mellett utóbb megszabadult, de vagyont gyüjteni soha nem tudott. Nem is törekedett rá. Sőt természete sem engedte. Nagy befolyása volt, nagy állásokat töltött be, de se ő, se más soha nem is gondolt arra, hogy befolyása czimén rá bármi vagyoni előny hárulhasson. Még valamire -59- való ajándékot se fogadott el senkitől, de effélét fel se mert neki ajánlani senki. A becsületes vagyonszerzés vágya természetes és jogos ösztön, sőt rendszerint nemes kötelesség is. A nemes férfi a nőt és a növendék gyereket bizonytalan jövőnek nem engedheti át. S aztán minden vagyonnak, minden gyarapodásnak e földön magyar emberre s nem idegenre kellene esni.

Szilágyi nem nősült meg, nem volt családja. Vagyonszerző ösztön se támadott benne. Élete utolsó tizenkét évében, mióta miniszterré s később a képviselőház elnökévé lett, mindig több jövedelme volt, mint a mennyit élvezni és fölélni tudott, de fölös pénzét könyvek, képek és szőnyegek vásárlására s nyári fürdői szórakozásra forditotta. Hogy számba vehető egyéb tőkét gyüjtött volna: nem hiszem.

Az sem igaz, hogy ételben-italban dobzódó lett volna. Alacsony, zömök termet hatalmas izmokkal megkivánja a maga megfelelő táplálékát. Sokat vivott, sétált és gondolkozott. Élczlapjaink torzképei gyakran ugy ábrázolták őt, a mint széles teritett asztal mellett egész sonkákat nyel s pezsgőboros üvegek egész csoportját üritgeti. E torzképek helytelen, sőt teljesen alaptalan felfogást terjesztettek róla. Mértékletes volt ő ételben, italban.

De az emberek megitélésében szigoru, sőt tulzó volt. Bizalmas körben s kivált ha valamiért neheztelt, ha indulatba jött, a legélesebb szavak ömlöttek ajkairól. Indulatba pedig könnyen jött, mert hiusága tetemes méretü volt s önérzetét csaknem beteges féltékenységgel -60- őrizte. Alig jutott valaha valakinek eszébe, hogy a kellő figyelmet és előzékenységet iránta elmulassza s ő mégis gyakran ugy érezte, hogy történt efféle mulasztás. Ilyenkor kitört haragja.

Van politikai közéletünknek a rágalmon kivül is egy szomoru sajátsága. Az a mód, az a hang ez, a melyen a távollevőkről beszélni szoktunk.

Erdélyi ember, ha valakire megneheztel, nyomban »tolvaj«-nak nevezi, a kire megneheztelt. Hogy neki van-e igaza, amannak van-e igaza: nem keresi. A kire haragszik, az »tolvaj«. A ki pörét megnyerte ő ellene, az »tolvaj«. A ki a követválasztásnál megbuktatta, az már ennélfogva »tolvaj«. A ki szemlátomást gyarapodik s őt vagyonban, befolyásban elkerüli: az is »tolvaj«. Az oláh és szász minden esetre »tolvaj«. Az ellenkező nézetü párt embere nem is lehet más, mint »tolvaj«.

Rossz szokás és csunya szokás s régi könyvekből és irásokból látom, hogy régi szokás.

Nos hát a mi szó Erdélyben a »tolvaj«: ugyanaz a szó minálunk a »gazember«.

Művelt emberek, magas állásu államférfiak, közönséges közlegény politikusok egyaránt használják egymás ellen ezt a szót: »gazember«. Természetesen nem szemközt, hanem hát mögött. Irtóztató sértés van e szóban. Szembe mondva csak vérrel vagy dulakodással vagy igen sulyos birói itélettel lehetne e sértést kiegyenliteni. De használatának mindennapisága miatt ugyszólván sértő természetét is elvesztette már.

Ha a miniszter megtagad valami kérést: »gazember«. -61- Ha az ellenpárt szónoka kemény és személyes érvet használt beszédében: »gazember«. Ha az ellenzék idején meghiusit valami kormánytervet vagy a kormány valami ellenzéki tervet: ez már »gazság«. A diadalmaskodó ellenfél mindig »gazember«. A ki értékes és sikeres üzlethez, előkelő igazgatótanácsossághoz, jövedelmező álláshoz jut, az egy csomó ember szemében és szájában minden esetre »gazember«. A ki cselszövényt támaszt ellenünk, nem is lehet más, mint »gazember«.

Talán az egyetlen Deák Ferencz s talán még Irányi Dániel volt a legnagyobbak közt, a kitől e szót nem hallottam. Ghyczy, Tisza és Kerkapoly is óvatosabban éltek e szóval. De különben használta és használja mindenki.

A csöndes természetü vagyonos jó falusi magyar gazda ezerszerte kevésbbé használja e szót, mint a hogy’ a képviselőházban szokás. A kire a vidéki magyar ember azt mondja: gazember – azzal azután nem könnyen és nem hamar áll szóba. A képviselő azonban magántársaságban igy beszél valakiről s ha aztán nyomban találkozik vele az utczán vagy a képviselőház folyosóján, gyakran mosolyogva üdvözli, kezet szorit vele s szivesen megkérdi: »Hova megyünk vacsorára pajtás?«

Politikai irodalmunk hangja gyakran szilaj és elvadult. Mikor a pártharczok vagy egyéni összeütközések hevesek, szenvedélyesek: a harczoló felek hirlapirói bizony nem kimélik egymást. De a hirlapiróknak nagy -62- a mentségük. Nem ők kezdték ezt a hangot. Nem ők tanitották erre a képviselőket és a közönséget. Ők maguk is a képviselőktől, a törvényhozóktól, a kormány férfiaitól tanulták el ezt a hangot, ezt a modort, ezt a csufságot.

A mily gondosan óvakodott minden sértő, sőt minden félreérthető szótól is nyilvános beszédeiben: oly féktelenül használta ő is ezt a csuf szavat bizalmas körben komolyan is, dévajul is.

De nem ártó szándékkal, s nem korlátozhatlan irigység ösztönéből. Hanem csupán rossz szokásból, melyet általánossá tett a parlament légköre.

A becsületes ember is más, a jó ember is más. Nagy különbség van a kettő között, noha a legtöbb esetben a becsületes jellem egyuttal jó lélek is.

Szilágyi Dezső folt nélkül való becsületessége fölött nem volt eltérés a véleményekben. De a mig élt, sokan mondták és hitték, hogy nem jó ember, nincs szive, nincs érzése, nem sir a sirókkal, nem nevet a nevetőkkel, ridegség veszi körül egész lelkét.

Sajátságos, hogy Kerkapolyról is, Kovács Józsefről is ez a vélemény általánosan el volt terjedve. Igaz, hogy hideg-rideg embernek látszott mind a kettő.

Szilágyi lelkülete minden esetre különös volt. Tudott ő szeretni is, tudott ő lelkesülni is, tudott ő nagy eszmékért hevülni is, de lelkét az érzelmességnek sohase engedte át vagy csak pillanatokig. Esze kegyetlen őr gyanánt állott ébren s állott résen minden pillanatban -63- s a duzzadni, erősödni, elhatalmasodni törekvő érzést elnyomta hamarosan.

Gyülölete sokkal erősebb volt, mint szeretete és hevülékenysége, de esze, gondolkozása és akarata előtt ez is meghunyászkodott mindenkor. A gyülölet se tudott erőt venni ő rajta.

Életének több korszaka van s minden korszak mindenben nem hasonlit egymáshoz.

Az első korszak a lázas törekvés korszaka. A parlamentbe lépésekor ugy érezte, hogy ő már vezéralaknak is egészen kész államférfi. Ugy érezte, hogy értelmi ereje s tudásának tömege neki jogot ád arra, hogy fölvegyék őt a vezérek táborkarába. Különösen érezte, hogy vitázó szónoklatban senki se mulja őt fölül s versenyre is kevesen szállhatnak vele. Érezte, hogy ő minden erő s minden fegyver fölött rendelkezik arra, hogy a porond lovagharczaiban a babér az övé legyen.

Hiszen őt se mult, se öröklött nagy név, se nagy családi érdeklődés, se eddig bevégzett nagy munka dicsősége nem segiti. Ő csak fiatal ember és uj ember, ő csak miniszteri titkár s ujdonsült osztálytanácsos. Micsoda őrültségnek tartaná azt a világ, ha ő Deák Ferencz mellé törekednék kezdő létére furakodni? Hiszen minő kisded alak ő még Kerkapoly és Csengery mellett is! Minő messze áll ő még a nagy táblabiráktól is: Somssichtól, Bittótól, Szlávytól, Paczolaytól s a többitől!

De az elszánt akaratu ifjunak szereplő ösztöne, jogos önérzete, nagy erejének nagy tudata s nemes nagyravágyása -64- se lemondani, se alkudozni, se határozatlan időkig várakozni nem képes. Nem is volna igazi, ha erre képes lenne. Sőt inkább türelmetlenkedik, támad, élesen birál, lázong és követel. Követeli, hogy hivatásának mezejére juthasson s lóduljanak onnan, a kik előtte vannak, utjában állanak, akadályul szolgálnak.

Sohase volt kapaszkodó természet Szilágyi Dezső. Csak gyorsan át akarta venni azt az örökséget, melyet nemzetünk történetében a gondviselés neki szánt s melyhez neki joga van. A hogy’ ő hitte s a hogy’ mi is szentül hittük.

De nem ment gyorsan a dolog. Mások is éltek s akartak élni. Mások is érezték önbecsüket s mások is tele voltak nagyratörő jogos vágygyal.

A mint Szilágyi ezt észrevette: szilaj természete érdessé, türelmetlenné, lázongóvá vált. Ekkor terjedt el róla az a felfogás, hogy ő összeférhetlen egyéniség.

Bittó István, mikor igazságügyminiszterré lett, államtitkárt keresett. Ő rendezte a közigazgatástól elválasztott igazságszolgáltatás czéljaira az állami biróságokat. Százféle javitásra, sőt uj alkotásra volt szükség az igazságügyben. Tehetséges és munkás államtitkárra volt szüksége.

Bittó jó barátságban volt Kozma Sándorral, a későbbi főügyészszel, együtt szolgálták egykor Somogy vármegyét, együtt képviselősködtek s e miatt is bizalma volt hozzá. Megkérdezte Kozmát, kit ajánlana államtitkárnak? -65-

– Csak két ember közt választhatsz, Csemeghy és Szilágyi közt. Egyenlő képzettségü s egyenlő nagytehetségü mind a kettő. Szilágyi még nagyobb tehetség. De ha olyan államtitkárt akarsz, a ki dolgozik, válaszd Csemeghyt.

Ettől kezdve Szilágyi engesztelhetlen lett Kozma iránt is, Csemeghy iránt is. Mindenki tudott erről abban az időben. Csak a mikor tizennyolcz év mulva miniszterré lett, akkor engesztelődött ki irántuk, akkor se szive szerint, hanem nagy elméje s államférfiui okossága szerint.

Pedig Bittó jól választott. Szilágyit sokkal kevésbbé tudták harmincz év előtt a miniszteriumban használni, mint Csemeghyt. Szilágyi nem tudott volna lenni hivatalnok s alárendelt tisztviselő. Az ő hivatása volt: államférfivá s vezéralakká lenni.

Ezért is küldték ki az angol viszonyokat tanulmányozni. S ezért is helyezték át a kodifikáló bizottságba.

E bizottság a miniszterelnök tárczájához tartozott s neki, mint bizottsági tagnak, a miniszterelnök volt közvetlen följebbvalója.

Mikor az 1872-ik év végén Szlávy József lett miniszterelnök: őt és kabinetét nagyban birálgattuk a Deák-párt körhelyiségében. Volt rá ok. Szlávy nem szivesen vezette a kabinetet. A harczot utálta, kibékülést keresett mindenfelé s e miatt mulasztásokat is követett el. Deák maga igen ridegen bánt vele egyszer még a képviselőházban is. Szlávy mindenképen menekülni akart a miniszterelnökségtől. -66-

Kecskeméthy Aurél kiirta s utána a többi hirlap. Országos kaczagás lett a következése a pártban is, az ellenzéken is, az országban is. De Szlávy se vette tréfára a dolgot. Szilágyit magához hivatta s ámbár nagyon szerette és nagyon becsülte őt, mégis fegyelmi eljárással s elmozditással fenyegette, ha mint a kormány közege s a párt tagja ezentul is üldözi, gunyolja, ócsárolja saját kormányát s tiszti följebbvalóját.

Pedig Szilágyinál nem volt ez számitás, csak a nagy elmének s az erős önérzetnek kivillanása. A fiatal ember lelkének játszi lázongása.

Deák 1873. évi junius 28-án tartotta utolsó nagy beszédét. Az egyházpolitikai reformokról szólt e beszéd.

A beszéd bejárta a mivelt nemzetek sajtóját s Szilágyi az angol és német lapoknak e beszédre vonatkozó összes czikkeit gondosan elolvasta.

Németországban Bismarck épen akkor dolgozott a római egyház lenyügözésén s ő Deák beszédét kissé lanyhának, az egyházzal szemben nem eléggé harcziasnak találta. Lapjai csaknem kicsinylőleg nyilatkoztak a beszédről s Deákot az ó-liberális felfogás hivének jelentették ki.

Szilágyi előtt Bismarck herczeg s a német publiczisztika mindig nagy tekintély volt, ő maga is az uj-liberalizmus hive volt, mohón szivta magába a német felfogást. -67-

Ott ülünk julius közepe táján egy este a körben szokott sarokpamlagunkon s beszélgetünk Deákról. Szilágyi egyszerre csak kitör:

– Nem is látom én be, miért legyen a párt vezére most is még Deák. Öreg is, beteges is, nem is ennek a kornak az embere s mégis agyon nyom nálunk minden nézetet, minden önálló gondolkozást.

Hogy a bankok, az akkori bankok és üzletek emberei korholják Deákot s hogy a papok egy része még ócsárolja is: ez még lehetséges. De hogy a Deákpárt kebelén belül oly nagy elme és önérdek nélküli gondolkozás, mint Szilágyié, lázadjon föl Deák ellen: ezt vigjátékizü dolognak tartottuk.

Az öreg Paczolay mindig konzervativ volt s Deákkal sok dologban sohase értett egyet. De a mint Szilágyi e szavait meghallotta: hátradőlt a pamlagon s félig nyitott szemmel sandán nézett le Szilágyira.

– Igazad van, Dezső! Minek is ilyen ember az országban, mint Deák Ferencz? Hiszen Hunyadi Jánosig kell fölmennünk, mig hozzá hasonlót találunk. Ha ötszáz évig meg tudtunk lenni nála nélkül, mit vesződjünk vele most? Lökjük ki!

Szilágyi elhallgatott a vén táblabiró gunyos szavaira. Rögtön megérezte, hogy az ő megjegyzése illetlen volt.

De nem is az ő lelke mélyéből jött az. Csak a csapongó elme röpködése volt. A mi kitünt csakhamar.

E hó 26-án Budapestet megnézni eljöttek a bécsi világkiállitás jury-tagjai asszonyaikkal s barátaikkal -68- vagy négy-ötszázan. A világ minden nagy nemzetének jeles férfiai, tudósai, művészei, kormányzói voltak itt.

Másnap tiszteletükre Szlávy estélyt rendezett a miniszterelnöki palotában s oda meghivta természetesen a magyar közélet notabilitásait is.

Berlinből is volt itt néhány jeles, sőt nagyhirü férfiu, Bismarck herczegnek is egyik bizalmas tanácsosa, a ki azóta már hires német miniszterré is lett. Szlávy fontosnak tartotta, hogy ezek a hires németek ismerjék meg a magyar elmét s a magyar tudományos és politikai miveltséget is s ne tartsanak minket Parlagi Jancsi-féle embereknek. Vigyenek rólunk jó hirt Bismarcknak. Különösen megkérte hát Szilágyi Dezsőt, hogy elmenjen az estélyre s állandóan Bismarck tanácsosával s bizonyos doktor Hammerrel társalogjon.

Ki volt ez a dr. Hammer, én bizony most már nem tudom. Hanem ez is, a tanácsos is nem győzött eleget áradozni Szilágyi és Szlávy előtt, hogy ők mily magas miveltséget találtak itt Ázsiában. Szilágyi természetesen kivivta a magyar becsületet. Többet tudott a német állami dolgokról, mint maguk a németek. Ha pedig kedves akart lenni a társalgásban: elragadó volt kedvessége.

A következő nap estéjén ujra együtt ültünk a keresztpamlagon. Szilágyi egész meghatottsággal beszélt.

– Barátaim, mégis nagy ember ez a mi Deák Ferenczünk. Bismarck legbizalmasabb tanácsosa mondta nekem az este szórul-szóra: Én, uram, a legnagyobb s a legdicsőbb németnek s Európa legnagyobb államférfiának -69- Bismarck herczeget tartom, de én őszintén nyiltan kijelentem ön előtt, hogy én Deák Ferencz urat mégis többre becsülöm.

Minket is meghatott Szilágyi komolysága. A hires berlini német megtalálta benne a magyar szivet. Mi tudtuk azt, hogy ez a sziv mindig megvolt.

VI.

(Vagyona nincs. – A miniszterek félnek tőle. – Egyetemi tanár lesz. – Észbeli előkelősége. – Eszével gyakran hatalmaskodik. – Rossz ember soha nem volt, de boldog ember se tudott lenni. – Egyetemi tanársága.)

Feloszlott a kodifikáló bizottság. Gondoskodni kellett arról, hogy Szilágyi melyik miniszteriumban foglaljon el állást és miféle állást?

Holmi osztálytanácsos ő már nem lehetett. Hiszen a pártban és a képviselőházban már oly megalakult egyéniség volt ő s oly sajátságos tekintély, hogy ő fiatal kora daczára se lehetett volna már osztálytanácsos.

De még miniszteri tanácsos se. Akkor még összeférhetlenségi törvény nem volt. Jeles miniszteri tanácsosok ültek a képviselőházban. Molnár István, Horváth Döme, Neherebeczky Sándor s mások. A közfelfogás szerint Szilágyi sokkal hatalmasabb alak volt ezeknél. Szinte mosolygott vagy bámult volna a világ, ha Szilágyi miniszteri tanácsos lett volna.

Sajátságos, de gyakori tünet, hogy jeles elmék, kiváló nagy alakok gyámoltalanokká válnak, ha mindennapi -71- munkával és mindennapi találékonysággal kell kenyerüket megkeresni. Nyáry Pál önkényt vált meg életétől, mert azt hitte, anyagi nyomorba jut. Holott volt még tisztes vagyona is, de ő nem tudott belőle jövedelmet teremteni. Irányi Dániel tehetetlenül állt volna az élettel szemközt kivált agguló korában, ha nincs szerény képviselői dija. Szilágyi Dezsőről el se lehet képzelni, hogy ő mint iró vagy ügyvéd vagy vállalkozó vagy magánintézeti hivatalnok meg tudott volna élni. Ő képtelen volt még elgondolni is, hogy neki minden hónap elején kezében ne legyen kisebb vagy nagyobb, de biztos pénzösszeg, melylyel ő háztartását szerényen, de biztosan fentartsa. Neki »állás« kellett, mely őt a mai és a holnapi kenyér gondjától fölmentse. Ily gond őt elpusztitotta volna. Az ő daczos és büszke lelke az ily gonddal vivott harczban rövid idő alatt összetört volna.

Alig lehet elhinni azt az okot, a mely miatt neki meg kellett válni az állami tisztviselői állástól.

Egyik miniszter se merte őt maga mellé venni. Összeférhetlen természete, örökös birálgatása, nagy bátorsága, éles gunyja s lassu munkálkodása oly balhirüvé vált már, hogy minden miniszter tiltakozott az ellen, hogy ő mellé osszák be.

Pedig Kerkapoly nagyon szerette Szilágyi Dezsőt. Nem egyszer mondta, hogy ha kiforr s dolgozó szenvedélye föltámad: nagy szolgálatot fog tenni egykor a hazának s nevét följegyzik nemzetünk történetében. Azonban szemtül szembe megmondta neki: -72-

– De azért Dezső, én nem venném magát magam mellé. Az ördög marakodjék magával örökké.

Kerkapoly és Szilágyi csak ugy »maga-maga« szóval szokták egymást szólitani.

Szlávy, mig miniszterelnök volt, csak eltilódott valahogy Szilágyival, de Bittó már éppen nem akart vele együtt lenni. Az igaz, nem is adhatott neki megfelelő hatáskört a miniszterelnökségben.

Kerkapoly és Tisza Lajos a Bittó-kabinetben nem fogadtak tárczát. Kerkapoly az egyetemi tanszéket akarta elfoglalni, de előbb utazni akart. Összebeszéltek Tisza Lajossal, hogy bejárják Velenczét, Flórenczet, Nápolyt, Pompéjit, Rómát üdülés, feledés és tanulás végett. Innen kerekedett az a gondolatom, hogy Szilágyit meg kellene bizni az olasz viszonyok tanulmányozásával.

Az olasz büntető-jog ugy elméletben, mint gyakorlatban nagy fejlettségü. Kitünő tudósok és tanárok mivelik s Olaszország nem egy birósága az igazságszolgáltatásban kitünően alkalmazza. Mindig rejtély volt előttem az a néplélektani tünet, a mely szerint épen Olaszország a remek büntetőjog hazája. Miért? Hiszen az olaszok egyéni s az olasz nemzet társadalmi életében a bűnről és bűnösségről való gyakorlati felfogás még középkori. A párbaj és vérboszu mindennapi. Rabló társaságokkal tele vannak a hegyek és hegyi falvak. A nép rokonszenve a rablókat veszi körül, nem üldözőiket. A titkos társaságok is elterjedvék s köztük -73- sok a bűnös szövetkezet. Méregkeverés, orgyilkosság napirenden. Középkori dolog mind. Honnan ered hát a büntető jogtudomány mivelésére az a nagy és nemes faji képesség?

Szerettem volna, ha Szilágyi e kérdést megvizsgálja s e czélból esetleg egy évet is Olaszországban tölt. Hogy tanulmányait megirja: erre nem számitottam. Hiszen angol tanulmányairól is csak gyönge és rövid jelentést készitett. De legalább az egyik erős magyar elme megtelik bölcs és gazdag észlelettel s onnan alkalmilag más is merithet.

Nem akartam, hogy Szilágyi megtudja, hogy őt egyik miniszter se fogadja el. Ily módon ez a kérdés is sima elintézést nyer.

Elmondtam ötletemet Bittónak. Tetszett neki, noha nem hitte, hogy Szilágyi ezt elfogadja.

Arról is volt szó, hogy átmenne a felső birósághoz. De akkor a politikai pályát ott kellene hagynia. Hogy közjegyző lehetne: sohase hittem. Épen akkor alkottuk meg a közjegyzői törvényt. Akárhány alkalom nyilt tisztes munkával nagy vagyonhoz jutni. De a politikai pályától a közjegyzőnek is el kell zárkóznia. Szilágyi azonban sohase vágyott vagyon után, az ő lelkén nagyobb és nemesebb vágy lángolt: – a kormányzás és törvényhozás terén küzdeni az elsőségért.

Az anyagi megélhetés támasztékát mulhatlanul biztositani akarta a maga számára s a politikai pályán minden áron meg akart maradni. Ezért választotta az -74- egyetemi tanárságot. A kormány készséggel adta meg ezt neki, sőt a miniszteri tanácsosi ranggal még diszesebbé is tette azt.

Kissé eltértem legközelebbi czélomtól. Legközelebbi czélom az volt: megvizsgálni azt a kérdést, vajjon jó ember volt-e Szilágyi?

Hogy érdes modorunak, összeférhetlen természetünek tartották általában: ezt akartam a felhozott esetekkel megvilágitani. Érdessége, összeférhetlensége azonban még nem azt bizonyitja, hogy rossz ember volt. Noha azt se, hogy jó ember volt. Az ő lelkét tovább és mélyebben is át kell buvárolnunk.

A jó ember édes és derüs lélek, a rossz ember keserü és borus lélek. A jó ember mást is tud szeretni, nemcsak önmagát; a rossz ember senkit se tud igazán szeretni, néha még önmagát se. A jó ember egészséges lélek, a rossz ember beteg lélek.

Szilágyi szelleme az indulatoknak, ösztönöknek, érző és gondolkozó tehetségeknek nem volt szerencsés vegyülete.

Például, ha van észbeli előkelőség, hát ő az volt. Beszélünk születési és pénzbeli előkelőségről. Mindegyik utálatos, ha erőszakossá, követelővé, hatalmaskodóvá, hányivetivé válik. A dölyfös milliomos még utálatosabb, mint a dölyfös gróf vagy herczeg. Mivelt nemes társaság egyikkel sem fér össze.

De nehezen fér össze az észbeli előkelőséggel is, ha ez erőszakos és hatalmaskodó. Szilágyi összeférhetlenségének okát fiatalabb korában itt kell keresni. Ötleteivel, -75- birálatával, jellemrajzaival, sőt dévajkodásával is letiport maga körül minden egyéniséget s elméjének hatalma alá akart rendelni minden önérzetet. Még az együtt étkező, még a szeliden dőzsölő, még a derüs társalgásban nyugodtan szórakozó együttlét alkalmával is gyakran kiválasztotta erősen csipkedő elmegyakorlatának tárgyául egyik-másik társát, sőt időnkénti jó barátját is. A visszavágást pedig nem igen türte. Igen hamar indulatba jött a visszavágásra s ezzel kialudt a társaság vidám derüje. Az emberek inkább türelemmel s maguk megadásával vettek részt azután a társaságban, de mindig akadtak, a kik többé nem kivánkoztak bizalmas közelébe.

Minden ember becses önmaga előtt. Ennek igy kell lenni. Ez ős és örök igazság. Hazáért, emberiségért, szerelmi hüségért feláldozza magát az egyén, de más egyénért soha. Hacsak elméjének épségét el nem vesztette. A hazára és az emberiségre nézve nem minden ember értéke egyenlő magas, de önmagának minden ember megér annyit, mint akárki más. Senki se szereti, ha az ő egyénisége más egyén elmejátékának áldozatul esik s ekként más egyéniség diszletévé válik.

Ezért kellemetlen s ezért válik lassanként türhetlenné az erőszakos és hatalmaskodó elmeerő.

Ott volt köztünk Deák. Fenségesebb elme még alig szorult koponyacsontok közé, mint az övé. De ennek az elmének nyomasztó sulyát soha nem érezte senki. Sőt társaságában mindenki abba a kedves csalódásba -76- ringatódzott, hogy Deák is csak egyik a társaságban, csak oly derék és oly jó ember, mint más, de talán semmivel se különb, mint akármelyikünk. Ott volt köztünk például Kerkapoly is. Az ő elméjének óriási méretei kevésbbé gyöngéd modora miatt már jobban ki-kivillantak, de az ő társasága se vált soha senkire kinossá, legföljebb untatóvá. Szilágyi sohase volt untató, de gyakran okozott keserüséget vagy elkedvetlenedést sok embernek.

Sokszor mondták, hogy Szilágyinak állandó és benső jó barátja alig volt. Alig volt valaki, a kivel, mint mondani szokás, össze ne zördült volna s a kitől rövidebb vagy hosszabb időre el ne zárkózott volna.

Ez volt egyik oka annak is, hogy általánosan elfogadott pártvezérré soha nem lehetett. De csak egyik oka. Ahhoz, hogy valaki pártvezér lehessen, még sok külső körülmény kedvező összejátszása is szükséges. Ész, jellem, jó lélek, igazság, párthüség ahhoz mind nem elég.

Szilágyi nem nősült. Az élet boldogságos oldalának egy részét tehát igazán soha nem ismerhette. A hitvesnek és a szülőnek, a természetes gyámnak és gondviselőnek örömei előtt örökre zárva maradt egész lelke. Másért is élni, másért is dolgozni, nőnek és gyermeknek örömeit saját örömei gyanánt élvezni s egyetlen szivet több sziv boldogságával is megtölteni: azt az istenérzést megtagadta tőle a végzet.

Nagy elméjének kiméletlen fensőbbségével szétzavarta gyakran maga mellől azokat is, a kik különben szivesen huzódtak időnként közelébe.

Általánosan elfogadott pártvezérré nem lehetett, noha jogos nagyravágyása erre méltán törekedett.

Önérzete oly magasra volt fejlődve, hogy sokan, a kik távolabbról nézték, azt már indokolatlan hiuságnak tekintették.

Szivéből alig hiányzott valamely nemes érzés, de csaknem minden érzést megbénitott elméjének örökös töprengése s az az anyagi helyzet, mely országos állásáva alig állott összhangzásban.

S a mikor kormányzója lett az országnak: gyakran egészen elfojtotta érzéseit a köznek java, a mint ennek eszméje az ő gondolkozásában elméletileg kiképződött. A mint erről még később mondok majd valamit.

Mindent, a mi lelkében forrt s életében előfordult, összefoglalva: életének igazsága abból áll, hogy ő soha egy pillanatig se volt rossz ember, de szerencsés és boldog ember se volt állandóan soha. A jó ember minden tökéletességét nem adta meg neki a végzet, de a rossz ember minden vétkétől tiszta volt a lelke.

Másfél évtizeden át volt egyetemi tanár Szilágyi. Harminczöt éves korától negyvenkilencz éves koráig. Hosszu idő ez s az erős férfikor dereka. Erőnek, egészségnek, tökéletes munkaképességnek korszaka ez. Kezdődött 1874-ben s végződött, mikor miniszterré lett, 1889-ben.

De e szép és hosszu korszak alig hozott gyümölcsöt, -78- alig mutathat föl sikert. Szilágyi tehetségéhez méltó sikert semmi esetre. De bölcsebbé és higgadtabbá vált. Szellemének robbantó ereje kevésbbé működött, elméjének szilaj csapongása mintha mérséklődött volna.

Mint tanár, mélyebb tudományos buvárlatokba – ugy látom – nem merült. Emlitettem már, hogy irodalmi művet nem alkotott, sőt az egyetemi előadásairól szóló elég gondos jegyzeteket is következetesen megtagadta. Egyetemi tanárságának tehát tudományunk történetében hiteles nyoma nem maradt. Nem is akarta, hogy maradjon.

Hogy előadása a tanszéken mily becsü volt: erről a magam véleményét el nem mondhatom, minthogy erre nézve őt közvetlenül megfigyelni nem volt alkalmam. Élénk eszü hallgatói közül sokan nyilvánitottak előttem véleményt. Kerkapoly előadásait rajongva dicsőitették, ezekhez hasonlitva Szilágyi előadásaiban bágyadtságot határozatlanságot, homályt vettek észre. Az ifjak nagy része üres lélekkel jött el előadásairól. Mint külsőséget emlitem meg, hogy megszabott órái mindegyikén nem tartott előadást; hogy az órának csak felét szokta rendes előadásal kitölteni; hogy előadásközben soha se hallgatóira nézett, hanem a terem falának valamelyik pontjára s végül, hogy nem törekedett arra, hogy közte és hallgatói közt benső bizalom s mintegy az összeszokásnak és barátságnak érzete fejlődjék ki.

Fontosabb az, a miről már bőven megemlékeztem, hogy tudása az államjogi, alkotmányjogi és büntetőjogi -79- tudományokban inkább idegen irott művekből származott, semmint közvetlen szemléletből és egyéni buvárlatból. Tudásából hiányzott ennélfogva az egyéniség. Hiányzott az, a mi például Kerkapolyt mint tanárt oly vonzóvá s oly ragyogóvá tette s a mit Kovácsban is annyira bámultak élesen figyelő hallgatói. Pauler tudásában is hiányzott az egyéniség. De ő az ő tanszéki tudományát a kor szinvonalán álló művekből határozott tantételekben gondosan összeállitotta. E tantételek világosak és egyszerüek voltak. Ezektől soha semmiben el nem tért, ezekhez hű maradt; még fölvilágositó esetei s adomái is évről-évre szó szerint ugyanazok maradtak. Hallgatói ezért jó kedvvel hallgatták s tanait elméjükben megőrizték.

Szilágyi sokkal nagyobb elme volt, mintsem akármelyik hires német tudósnak tantételeit kételkedés és birálat nélkül egyszerüen s változhatlan igazságként fogadta volna el s hirdette volna hallgatóinak. Az ő örökké feszülő és feszegető szelleme az idegen gondolatoknak örökké ujból alakitására, kiegészitésére, módositására törekedett. De ha ő a már megállapitott tantételeket érintetlenül el nem tudta fogadni s ha közvetlen a gyakorlati buvárkodással azoknak egyéni szint, zamatot, határozottságot s vonzóerőt adni szintén nem tudott: elhárithatlanul oly eredménynek kellett bekövetkezni, melyet az ő nagy elméjéhez s nagy önérzetéhez méltán kicsinynek tartott a világ. A hallgatót se rideg egyénisége, se tanainak tisztasága s eredetisége nem kötötte le.

Végre is ő ugynevezett tudós és egyetemi tanár lenni -80- soha nem akart. Nem ez volt az ő nemes nagyravágyásának állandó czélja. Ő államférfi s az országnak kormányzója akart lenni. A hatalom elnyerése volt egész életének összes törekvése. Nem azért, hogy fényüzésre, tékozlásra, üres hivalkodásra s mások fölött való uraskodásra vagy talán önző czélokra használja a hatalmat. Ő a hatalmat az állam és a magyarság javára akarta használni. Éltek az ő lelkében eszmények. Szentül hitte, hogy a hatalom birtokában ezeket megközeliti. Ha önérzetének korlátlanságát láttuk, gyakran azt kellett gondolnunk, hogy hiusága is szerepel hatalmi vágyódásai között, de a hiuság államférfiunál gyakran erény és sohase bűn s végre is, hogy hatalmi vágyódásai mily természetüek voltak, azt tisztán láttuk akkor, a mikor csakugyan eljutott a hatalomhoz.

Nem egyetemi tanárságának sikeréből vagy sikertelenségéből kell őt megitélni. Egyetemi tanári állása az ő szemében csak ideig-óráig tartó átmeneti állapot volt. Egész erejét ráforditani, egész lelkét beleölni sohase jutott eszébe.

VII.

(Szilágyi nem érzi magát jól Tisza Kálmán táborában. – Kilép 1878 tavaszán. – Tanácskozunk a mérsékelt ellenzék pártelvei fölött. – Én a függetlenségi párthoz csatlakozom. – Szilágyi ezt ellenzi. – Okai. – Éjjeli tanácskozásunk. – Az én okaim. – Az egyesült ellenzék megalakulása. – E párt jelleme.)

Szilágyi 1875-ben az egykori Deákpárt vezető férfiaival együtt belement a fuzióba s a Deákpártból és a balközépből összeolvadt óriási többségnek soraiban foglalt helyet.

De hát miért Tisza Kálmán? E kérdés százszor megrezdült Szilágyi agyában. De Deákpárti társaiéban is.

E férfiu nem volt nagy elme, nem volt szónok, nem volt lelkesülni tudó meleg lélek, alkotások dicsősége nem állott mögötte s ugy látszik, nem voltak egyetemes czéljai se. Mi kötötte tehát hozzá az embereket? Minő erő volt az, mely őt tizenöt éven át megtartotta a hatalom élén? Sokkal tovább, mint a Deákpárt legnagyobb férfiait!

Nagyon érdekes kérdés ez, de egyuttal annyira tartalmas, hogy ennk földeritésébe most uem akarok -82- bocsátkozni. Történelmi tény az, hogy a viszonyok ugy alakultak és sok ideig ugy állottak fenn, hogy Tisza a hatalmat meg tudta szerezni s másfél évtizeden át meg tudta tartani.

El lehet képzelni, hogy Szilágyi, a ki még Deák Ferencz vezérségét is birálni tudta, Tisza Kálmán vezérsége alatt nem érezhette magát boldognak. Nem is erezte. De föllázadni még se tartotta czélszerünek. Igaz, hogy Tisza nem is az az ember volt, a ki megtürte volna pártjában a lázongó elemeket. Régi balközépi hiveiből igen jó táborkar alakult körülötte, mely gondosan vigyázott azokra, a kikben lázongó hajlamot vagy képességet gyanitott s mindig kész volt ezeket féken tartani, sőt a pártból ki is zárni.

Az 1875-iki képviselőházban csak két kis ellenzéki párt volt eleintén. Az egyik a szélsőjobb-párt báró Sennyey vezetése alatt alig 15–20 taggal s a másik a szélsőbali függetlenségi párt alig 35 férfiuval. Minden ellenzéki szavazatra hét kormánypárti szavazat esett Száz embert is kiszorithattak a többségből s az mégis óriási többség maradt.

Az 1875-ik év tavaszán valósággal ki is szoritottak mintegy hetven férfiut. Ezekből alakult meg báró Simonyi Lajos névleges vezetése mellett a független szabadelvü párt. Szilágyi bent maradt a többségben. Még ekkor azt hitte, hogy lassanként mégis csak összefér majd Tisza Kálmánnal.

Ez a hite két év mulva végképen kialudt. A mikor -83- elvégre az Ausztriával megkötendő kigyezés javaslatai nyilt tárgyalásra kerültek: Bittó, Kerkapoly, Lónyay, Szilágyi lehetetlennek tartották azok elfogadását. Hatalmas vita után, melynél szebbet alig látott a magyar parlament, kiléptek a kormánypártból.

Igy lett Szilágyi ellenzéki. Az ő határozottan szabadelvü gondolkozása a Tisza-kormány sok művében félreérthetlen reakcziót látott. Ezt se tudta tovább türni. De erős magyarsága éppen nem türhette, hogy a közgazdasági kiegyezési javaslatokkal hazánkat az elszegényedés utjára kényszeritsék.

A negyedik a disszidensek pártja. Igy nevezte a sajtó és a parlament Kerkapolyékat, Szilágyiékat.

Természetes volt s rögtön föl is merült minden oldalon az az óhajtás, hogy a közjogi alapon álló három ellenzéki párt egyesüljön s igy hatalmas kormányképes pártot alkosson. Ha egyesül: tagjainak száma felülmulja a százat s nagy vonzóerőt gyakorol a kormánypárt függetlenebb elemeire is.

Én akkor nem voltam a törvényhozás tagja. Vármegyémben vezettem az ellenzéket a keleti háboru alatt fölmerült nagyobb nemzeti kérdésekben s kivált a hibás kiegyezési javaslatok ellen. De Szilágyival állandó érintkezésben voltam s Kerkapolynál igen gyakran találkoztunk. -84-

1878-ban volt április 10-ike körül, talán épen április 10-én. Azért jöttünk össze este Kerkapolynál, hogy a három ellenzéki párt egyesülése fölött tanácskozzunk s ha lehet, az egyesülés elvi föltételeit megállapitsuk és szövegezzük. Öten voltunk. Bittó István és gróf Apponyi Albert s Kerkapoly, Szilágyi és én.

Tizenkét pontban meg tudtunk egyezni. Mondhatnám vita nélkül, nemes és bizalmas eszmecserével. Épen hozzáakartam fogni már a szövegezéshez, de előbb még egy utolsó pontot terjesztettem elő, melyet szükségesnek tartottam megvitatni is, de a programmba fölvenni is.

Javasoltam, mondjuk ki, hogy ha Ausztriával való közgazdasági viszonyunk a nemzet anyagi erejének elsorvadására vezet s ha a kormány minden ünnepélyes kijelentése daczára is Boszniát és Herczegovinát elfoglalja s ekként Magyarország és Ausztria mellé harmadik államterületet is kapcsol s ezzel a dualizmust meghamisitja: akkor az 1867-iki államjogi kiegyezés értéke Magyarországra nézve elvész; akkor annak mi csak terheit érezzük s egyébként az ránk nézve üres keretté válik; tehát akkor annak gyökeres átalakitása válik nemzetünk érdekében szükségessé.

Czélom volt áthidalni a megalakulandó egyesült ellenzék s a függetlenségi párt közt fennálló távolságot. Czélom volt olyan ellenzéket alkotni, a milyen volt 1848 előtt Deák és Kossuth ellenzéki pártja. Akkor is -85- ugy láttam, most is ugy látom a Habsburgok és Magyarország közti erőarányokat, a mint ezek 1848 előtt fennállottak s szent meggyőződésem volt akkor is, hogy a Habsburgok erőtömegével szemben a magyar nemzetnek mindig erélyes ellenzéki állásban kell lenni s kerülni kell Mária Terézia korát, a mikor az országgyülés minden pártja az udvar kegyét és jóindulatát megszerezni tartotta legfőbb feladatának. Elnémetesedés lett a vége s alkotmányunk elsorvadása s a beolvadás. A független Magyarország csak üres szó maradt.

Javaslatom megütközést keltett. Bittó nyomban lehetetlennek mondta ennek elfogadását.

– Jegyezd meg barátom, igy szólt, hogy ő felsége elé ezzel a programmal nem mehetünk, ő felsége nélkül pedig az ország kormányzására közvetlen befolyást nem gyakorolhatunk, holott a király bizalmának segélyével sok jót tehetünk s még több rosszat megakadályozhatunk.

A gyakorlati tapasztalat bölcs érveivel állott elém Bittó, de ezek nem győztek meg engem. Előtte csak az 1867 óta keletkezett tapasztalat állott, előttem pedig háromszáz év tapasztalatának tanulsága.

Bittó nézetén volt mindjárt Szilágyi is s azután Apponyi és Kerkapoly is. Én egész nyugodtan abban hagytam a vitát. Erős egyéniségek, gondolkodó fők, nemes jellemek voltak e férfiak s meggyőződésük megingathatlan, hiába lett volna a vitatkozás. De kijelentettem, hogy velök én nem tarthatok s az egyesült ellenzéknek tagja nem lehetek; – a függetlenségi párthoz csatlakozom. -86-

Bittó és Apponyi gróf eltávoztak, én és Szilágyi ott maradtunk vacsorán. Csak éjfél felé váltunk el Kerkapolytól.

Nem nagyon hüvös, szép tavaszi éjszaka volt, az ég tele csillaggal. Kimentünk a Dunapartra s fölballagtunk a Vigadó előtti térig. Azt a teret százszor összejártuk. A hajnali szürkület vetett haza bennünket.

És ezen egész idő alatt, ez egész éjszakán át Szilágyi engem arra törekedett rábeszélni, hogy ne csatlakozzam a függetlenségi párthoz, hanem maradjunk együtt, tartsunk össze, mint eddig s alkossunk oly nemes és hatalmas ellenzéket, melyhez a nemzet egész rokonszenve kapcsolódjék s mely előtt utóbb meghajoljon a korona is.

Sohase láttam oly fenségesnek Szilágyi gondolkozását, mint ez éjszakán. Barátaimnak százszor meg százszor elbeszéltem.

Szilágyi egész beszédét s összes érveit nem irom le. Nincs arra szükség most már huszonhárom év óta semmi irányban. De néhány érve jellemzi azt a kort is és az ő felfogását is. Ezekre rámutathatok.

A függetlenségi párt elvei ellen nem volt kifogása, de abban mind a ketten egyetértettünk, hogy ez elvek győzelmére s Magyarország függetlenségének helyreállitására a világhelyzet változása nélkül gondolni se lehet.

– A szélső pártok, ugymond, csak jelszavakkal s nem érvekkel dolgoznak. Minden korban s minden -87- nemzetnél ez a természetük. Ők csak az olyan férfiakat szeretik, a kiket szenvedély vagy cselszövény vezet. A gondolkozó lelket s a munkás szellemet meg nem türik maguk között. Nem biznak bennük.

– E két férfiu ottléte nem bizonyság ellenem. Irányit félreszoritották s ő se tud együtt lenni a párttal s Mocsáryt is előbb-utóbb félreszoritják.

Szilágyinak csodálatos elméssége volt a vitában, ha gondolkozásának röptét nem akarta korlátozni.

– Rád is, ugymond, az a sors vár. Ha csak kissé elszundikálsz, lerágják lábaidról a patkányok a bocskort s ha szét nem tudsz rugni köztük, lerágják füledet, orrodat.

Nevettem e szavain. Nem tartottam, sőt ma sem tartom komolynak ezt az érvet s alaposnak ezt a felfogást.

Igaz, hogy az akkori függetlenségi párt Irányit kiszoritotta pártköréből, de később visszafogadta s elnökévé tette. Az is igaz, hogy utóbb Mocsáryt is elkedvetleni tette s kizárta kebeléből, de ebben már néhány álorczás párttag cselszövénye szerepelt, a mit akkor még a párt nagyrésze nem vett észre, sőt nem is sejthetett. Mocsáryt ma is nagy örömmel látná még a mostani párt is a maga kebelében. Igaz, hogy ellenem is volt némi feszengés örökké a pártban, de azért engem is elnökévé választott s néhány klerikális álorczást kivéve ma is elvi s érzületi egység köt a párt tulnyomó nagy részéhez.

Szilágyi nem győzött meg engem. Sőt talán az én ellenvetésem még sulyosabb volt. Én azt mondtam neki:

– Sehogy se látom be, hogy te biztosabban maradhatsz Sennyey és Apponyi társaságában, mint én Irányi és Mocsáry mellett.

Ő se tartotta komolynak ezt a megjegyzésemet, pedig ő alig nyolcz év mulva kénytelen volt az egyesült ellenzéket elhagyni. Volt valami benne is, az egyesült ellenzékben is, a mi össze nem férhetett. Melyiknek volt, vagy nem volt igaza: ezt feszegetni hiábavalóság lenne.

Sehogy sem tudtam Szilágyival egyetérteni egy sokkal nagyobb és fontosabb kérdésben, melyet e szép tavaszi éjszakán megvitattunk.

Ő azt mondta, hogy ha mi a közjogi ellenzék mezejére lépünk: ezzel Tisza Kálmánnak kormányzó uralmát örökössé tesszük. Sőt még sokkal gyöngébb és rosszabb államférfiak uralma is örökössé válik. A Habsburgok a közjogi ellenzéket az ország kormányára meg nem hivják. A pártok váltakozó kormányzásának lehetősége megszünik. Egyetlen pártnak örökös egyoldalu gazdálkodása a politikai erkölcsök megromlására vezet. S ujulás, javulás, megtisztulás be nem következhetik. A gazdagodás és az élvezés vágya lepi meg az embereket. Bankárok és ringyók szereznek befolyást az ügyek vezetésére, mint egykor Francziaországban. Vagy az uralkodó környezetének önkénye parancsol, mint nálunk 1848 előtt. A valódi parlamentárizmus, a hazafias pártok váltógazdasága soha gyökeret nem verhet. Sőt a kormányok kegyéből könnyen gyakorolható urhatnámság -89- példája megmérgezi az ellenzék erkölcsét is. Akadnak mindig férfiak, kik nagy hanggal, nagy igéretekkel s nagy fenyegetéssel dolgoznak az ellenzéken, hogy a kormánynak legyen indoka őket nagy áron is a maga oldalára hajlitani. Emlékezzem csak, mi történt 1825 óta az országgyülés és megyei ellenzék legtöbb nagy emberével. Ha én belátom ezt, nekem együtt kell maradnom ő vele és Kerkapolylyal, Bittóval, Sennyeyvel, Apponyival, hogy oly ellenzéket alkossunk, mely képes is, hivatott is az ország kormányát minden pillanatban átvenni.

Beismerem, hogy a politikai világ gondolkozó emberei ez elvek igazságáról és helyességéről vannak meggyőződve. Beismerem, hogy Anglia alkotmányos életének összes tünetei ezeket az elveket igazolják. De az én eszem másként látott. Az én felfogásom a magyar dolgokról s a Habsburgokról egészen más volt.

Eszembe jutott az a párbeszéd, mely harminczegy év előtt 1847-ben Deák Ferencz és gróf Széchenyi István közt ugyanitt a Dunaparton, ugyanerről a tárgyról s köztük is késő este folyt s melyet én magától Deák Ferencztől hallottam. Elmondtam ezt Szilágyinak s meg is leptem vele nagyon.

Elmondtam, hogy nálunk a parlamenti váltógazdaság, a hazafias pártok váltakozó kormányzása, mig a Habsburgokkal való viszonyunk gyökeresen meg nem változik, teljes lehetetlenség. Angliában is, másutt is, a fejedelemnek csak egy uralkodói hatalma van, mely -90- bármint támogasson is egy pártot, ez a párt a nemzeti akarat változtával könnyen legyőzhető s a többségből és a kormányból könnyen kiszoritható. De nálunk más az állapot. A királynak két uralkodói hatalma van. Kormányát nemcsak magyar királyságának, hanem osztrák császárságának egész hatalmával is tarthatja, védheti, támogathatja. Valamint kormányának pártját is. S azért nálunk rendes békés időkben, rendes választások utján a kormányzó többséget leszoritani s a kormányt megbuktatni nem lehet. Nálunk rendes időben a kormánybuktatás hatalmával egyedül csak az uralkodó rendelkezik. És pedig annyira rendelkezik, hogy e hatalmát még a többség ellen is kényelmesen gyakorolhatja. Biztos abban, hogy a kit ő kormányra emel, azt a többség is elfogadja azonnal vezérének, mert hiszen a kormánytól függ a választásoknál többséget alkotni a maga számára.

De mi történik akkor, ha a kormánypártnak kormányképes párt az ellenzéke? A felelet egyszerü.

– Ül az uraság a zsöllyeszéken. Kezében koncz. Két vagy három kutyája várja a konczot. Az uraság nagyot füttyent kutyáinak, mintha mondaná: a ki közületek nagyobbat ugrik, azé lesz a koncz. S a kutyák ugranak. S valószinü, hogy az ugrik legnagyobbat, a melyik legéhesebb. – Im a parlamenti pártok szerepe nálunk, ha kormányképes valamennyi.

Durva hasonlat ez, tudom. Békésen tanácskozó parlamentben nem is mondanám el e szavakkal. De hiszen -91- mi Szilágyival bizalmasan beszélgettünk az éjnek magányában. S aztán pártom és barátaim körében elmondtam ezt e szavakkal akárhányszor. A balközép 1875-iki megfordulása szülte nálam ezt a gondolatot. Egyetlen napon hetvenkét kiváló férfiu változtatta meg régi elvét s szent meggyőződését a kormányképesség megszerzése s a kormányzó hatalom elnyerése végett.

– Nemzeti erőnk a Habsburgokkal szemben nem nagyobb, mint 1848 előtt volt. Deák Ferencz csak ugy nem volt kormányképes 1833-tól fogva 1848-ig, mint ma nem az a függetlenségi párt. De hiven tolmácsolta a hozzá csatlakozó nemzeti akaratot s ennek nyomása alatt az egymásután felbukkanó Reviczky-, Pálffy-, Majláth-kormányok napról-napra kénytelenek voltak a nemzet kivánatait egymásután teljesiteni. Azt meg magunk éltük át, magunk tapasztaltuk, hogy ha a balközép mereven megmarad elvei mellett s ezek elejtésével nem igér az uralkodónak többet, mint a mennyire mi Deákpártiak lettünk volna hajlandók, hanem e helyett rendületlen hazafiságával minket szorit s mindig csak szorit, akkor ma a kiegyezéssel sokkal jobban állanánk s országunk nem lenne Ausztria zsákmányává, mint lesz most.

Meg kell itt jegyeznem, hogy az 1878-iki februári és márcziusi vitákban épen Szilágyiék és Kerkapolyék fejtették ki fényesen ezt az eszmét.

– Szentül hiszem, hogy tisztán látok; tisztábban, -92- mint ti. S én ugy látom, hogy nekünk erős, hatalmas, semmiben nem alkuvó, soha nem gyöngülő s a kormányképességért soha nem versenyző függetlenségi pártra van szükségünk, mely a nemzeti akaratot erősen képviselje s ennek nyomása alatt a kormányt folyton az ország érdekeinek igaz szolgálatára kényszeritse. Mint a hogy tették Deák és Kossuth. Ezért leszek én függetlenségi párti. És azért, hogy a függetlenség nagy eszméjét és szentséges szenvedélyét jobb időkre ébren tartani segitsem. Mert ez most gyönge kezekben van. Én független ember vagyok, nekem ez kötelességem. Én azt hiszem, az én kezem erősebb lesz.

– Nem lesz erősebb. S ha erősebb lenne, se lesz sikere. Se korunk szelleme, se nemzedékünk gondolkodása nem olyan, hogy száz vagy százötven erős lelkü férfi akadjon a kormányrajutás minden reménye nélkül való örökös ellenzékiségre. Ily fenséges elhatározásra még a franczia, még az angol nemzet se lenne képes. Még azokban sincs a mi korunkban akkora erkölcsi erő, hát a mi örökké nyomorgatott fajunkban hogy lehetne? Én elhiszem, hogy a parlamentben többen lesztek, mint most. De nagyon sok lesz köztetek vagy a gyámoltalan, a ki a jelszónál többre sohase viszi, vagy a cselszövő, a ki kéz alatt egyéb pártokkal dolgozik össze, sőt még a kormánynyal is. A franczia nemzet III. Napoleon alatt csak öt igazi ellenzéki férfiut tudott a parlamentbe küldeni, nem többet. De az eszmét ébren tartani ez is elég volt sok ideig. A függetlenség eszméjét és szenvedélyét -93- tiszta fényében megőrizni nálunk is elég husz-harmincz férfiu, de ez aztán méltó is legyen ahhoz s egyéb kötelességet ne ismerjen. A ki pedig dolgozni szeret s alkotni képes: annak a munka terén a helye.

Ez utolsó mondása nagyon igaznak bizonyult. Igazi függetlenségi férfiu 1875 óta semmi komoly munkához nem juthatott. A kormányok azt sehol meg nem engedték. Elvont is a nemes munkavágy sok jó erőt a függetlenségi párttól. Negyedszázad óta sokszor eszembe jutott Szilágyinak ez utolsó szava. De ez se tartott vissza elhatározásomtól. Azzal vigasztaltam magam, dolgozom, ha másutt nem lehet, az irodalom mezején.

Politikai utunk ekkor és igy vált el örökre. Szilágyi miniszterré lett s én ellenzéki s függetlenségi maradtam. Utunk a nagy reformok idején még egyszer s egy pillanatra közel jött egymáshoz.

Néhány nap mulva megalakult az egyesült ellenzék. Pestvármegye nagy tanácskozó termében jöttek össze a három párt férfiai április hó 13-án s ott a programmot vita és ellenmondás nélkül fogadták el. A programm abból a tizenként pontból állott, melyet néhány nap előtt Kerkapolynál is tárgyaltunk. Ugy emlékszem, csak báró Simonyi Lajos és Szilágyi Dezső szólaltak föl. Amaz a független szabadelvü párt, emez a disszidensek pártja részéről.

Nem volt ott báró Sennyey se, a konzervativ szélsőjobb-párt vezére. Ő zemplénmegyei kastélyában időzött. Az előzetes tanácskozásokban se vett részt, az egyesülési -94- elvek megállapitásába se avatkozott. Várta: mi lesz? Várta: kik és miként, mi alapon egyesülnek? Közte és párthivei közt erős levélváltás folyt s végre április 20-ika körül megjelent nyilatkozata, mely szerint ő az egyesült ellenzéknek ezuttal nem lehet tagja. A nyilatkozat keletét április 13-ra tette. Lehet, hogy akkor kelt a nyilatkozat, csak a közzététel szenvedett halasztást.

Szilágyival azontul is sokat beszélgettünk az ő és társai politikai állásfoglalásáról.

– Lásd – ugymond – a nagy történelmi aulikus párt, mely a bécsi kongresszus óta annyi kárt okozott a nemzetnek, most már örökre kihalt. Ifjabb nemzedéke velünk van s köztünk föl nem támadhat.

Én ezt nem láttam olyan nagyon bizonyosnak. Aggodalmam nyilvánvaló okokból származott.

– Programmotokból ki kellett hagynotok minden egyházpolitikai vivmányt, melyet az 1848-iki törvényhozás elvileg már elhatározott s melyet Deák Ferencz 1873-ban politikai örökségül hagyott nemzetének. Ime, e pontban ti voltatok gyöngék s a konzervativek és aulikusok voltak erősek. Nektek, a kik Deák igazi hivei voltatok, e pontban nem lett volna szabad engedni. Ha pedig valamikor a viszonyok kényszere e kérdéseket napirendre hozza, az a párt ujra feléledhet és pedig felekezeti szenvedélyek alapján, a mi szégyene is, ártalma is lenne nemzetünknek.

Figyelmeztettem, hogy utolsó nagy beszédében Deák is rámutatott ily fordulat lehetőségére.

– Ha Deák rámutatott is, még se bizonyos, hogy ily fordulat következik be. De ha annak elejét nem tudnók venni a maga idején: még kevésbbé tudnók elejét venni most. A jövőt nem lehet pártnyilatkozatokkal gúzsba kötni.

A nemzet nem valami zajos és kitörő örömmel fogadta az uj pártot. A függetlenségi párt sajtója az uj pártot »Habarékpárt«-nak nevezte el. Az uj párt és a kormánypárt elvei között a nagyközönség nem tudott lényeges és határozott különbséget fölfedezni. Nagyon sokan gondolkodtak ugy, hogy az egyesült ellenzék elveivel Tisza Kálmán táborában is helyet foglalhatnak. S ha már az ember a maga politikai elveivel kormánypárti lehet: miért legyen akkor ellenzéki? Az ellenzéki kenyér nehéz kenyér. Csak erős ember vállalkozzék arra.

A következő országgyülésre már csak felényi számmal jött be az egyesült ellenzék.

A függetlenségi párt férfiai 35-ről fölszaporodtak vagy 80-ra, az egyesült ellenzék férfiai pedig vagy 110-ről leszálltak 60-ra. Maga Kerkapoly is kimaradt a parlamentből. Sokan a kisebb emberek közül már a választások után átmentek a kormánypártra.

Pedig a kormánynak igen nehéz volt a helyzete. A bosnyák okkupáczió épen a választások idejére esett -96- A nemzet mély rétegei háborodtak föl az okkupáczió miatt. A kormány véges-végig tagadta, hogy okkupálni akar s tagadása rút ámitásnak bizonyult. Maga a Tisza-kabinet pénzügyminisztere, Széll Kálmán is, megrémülve az okkupáczió pénzügyi következéseitől, kénytelen volt ott hagyni állását. De azért az egyesült ellenzéknek nem állott élére, sőt sorai közé se állott be.

Az egyesült ellenzék nem sokáig viselte ezt a nevet. Fölvette később a mérsékelt ellenzéki nevet s utóbb már nemzeti pártnak keresztelte el magát. Nem használt ez se. Tehetségben, jellemben, vagyonban s társadalmi állásban mindig kiváló tagjai voltak, de ez se használt semmit. Ez a párt nem kellett a nemzetnek semmi alakban. E pártnak csak érzülete volt, de nem voltak elvei. Csak tekintélye volt, de hatalma nem. Se a nemzet, se a király soha föl nem melegedett iránta.

Nagy okok idézték elő ezt az állapotot, de ez okoknak föltárása talán nem tartozik ide.

Szilágyi nyolcz egész éven át vesztegelt e párton. Régen észrevette ő már, hogy e párton a nemzet számára komoly vivmányokat elérni nem lehet. Sőt veszedelmes törekvéseket se lehet meghiusitani. Vagy a korona közelébe kell jutni, de ezt csak a többség soraiban lehet elérni. Vagy a nemzet szivverését kell megközeliteni s ekkor a függetlenségi párt jobb elemeivel kell rokonságot kötnie. A ki se egyikre, se másikra nem kész: üljön ki a Duna partjára s – mint magán társaságban mondotta – nézze nyugodt lélekkel, mint folydogál a viz lefelé; – ebben is találhat élvezetet a jámbor samaritánus.

VIII.

(Pártokon kivül áll. – Szónoklatának természete. – Külsőleg. – Ha rögtönzéshez szokik, nagyobb szónok lett volna. – Mi a kisszerü szónoklat? – Attila, Bismarck és Kossuth. – Mitől függ a szónoklat sikere? – Széchenyi szónoklata 1825 november 3-án. – Szilágyi inkább tanszéki szónok. – Összegyüjtött beszédei ép ugy hatástalanok lesznek, mint Apponyi beszédei.)

Elhagyta az egyesült ellenzéket, de nem csatlakozott egy párthoz sem. Maga maradt.

Nehéz állás, nehéz szerep. Nehéz kivált annak, a kiben hatalmas önérzet s termetes arányokban kifejlődött nagyravágyás lakik. Holmi vékony dongáju egyéniség ne is kisértse meg. Szilágyi megkisérthette.

Három évig, 1886-tól 1889-ig volt ily különállásban, Nagy elméje, nagy szónoki képessége megmentette tekintélyét ebben a külön állásban is. Se a kormánypárt, se a mérsékelt ellenzék nem üldözte őt s ő is óvakodott attól, hogy bármelyiknek ellenségeskedését fölidézze maga ellen.

Legszebb, legjelesebb beszédeit ellenzéki korában tartotta. A nagy szónok hirét ekkor szerezte meg igazán.

A szónoki hatásnak esetleges és külső eszközeivel nem rendelkezett nagy mértékben. Még oly mértékben se, mint néhány kortársa. Hangja lágy és nemes, de -98- se nem oly érczes, se nem oly hatalmasan és rokonszenvesen zengő, mint Apponyi grófé. Testének tartása, kezének mozdulata, szavainak megválasztása s beszédének mérsékletes folyamata mind gondos tanulmányra s nyugodt és biztos önuralomra mutatnak. Beszéd közben sohase tesz szinpadi mozdulatot, soha se ugrál, soha se kiabál és soha se rohan előre se szavaival, se indulataival; – hadonázni soha se látta senki. A lelkesedés és ihlet, a mély érzés és az áhitat se fogja el lelkét soha. Mindig gondolat és érv vezeti őt s gondolata mindig előre megfontolt s érve mindig előre megalakitott. Még az érvek csoportositása s sorrendjük meghatározása is előre megfontolt. A mint másként alig is lehet oly szónoknál, a ki mindig előre átgondolja s rendszerint előre meg is irja beszédeit.

Vajjon Szilágyi nagy szónok lett volna-e, ha teljesen rögtönző szónokká válik?

Én azt hiszem: nagy szónok lett volna. Sokkal nagyobb, mint most. Minden esetre időnként sokkal nagyobb hatást tudott volna elérni.

Gondolatai gyorsan támadtak, csaknem villámszerüen. Magántársaságban, nagy közönség elől elzárt vitában, nagy kérdések fölött folyt vitatkozó eszmecseréken hihetetlen gazdagsággal ömlöttek ki agyából a legszabatosabb gondolatok, a leggyönyörübb képek, hasonlatok, példák, közszólások, szárnyaló igék, de egyuttal a legélesebb gúny, birálat, elemzés és ócsárlás gondolatai is.

Épen itt kell egyik okát keresni annak, miért nem akart, sőt miért nem mert rögtönző szónok lenni. -99-

Mondtam már, hogy a parlamenti viták tulnyomó nagy része élő és működő intézmények körül s gyakorlati kérdésekről folyik. Az intézményeket Szilágyi a tudományból ismerte, saját gyakorlati munkásságából s közvetlen szemléletből pedig kevéssé ismerte. Ezért volt tele mindig kétséggel s a gyakorlatnak kisebb elmeerejü férfiaival szemben is ezért forditott különös gondot gondolatainak előre való megfontolására s alakba öntésére. E miatt nem lehetett rögtönző szónok.

De a miatt se, mert ha rögtönöz: élcze, ötletei, nagy elméjének szellemeskedő játéka, gunyos birálgatása, dologi ócsárlásai korlátozhatlan zuhatag gyanánt ömlenek ki belőle s az esetben a gondolatok legjobb és biztos alakját hevenyében megtalálni alig lehet. Legalább nem képzelhető lángelme, mely erre minden pillanatban s minden gondolatnál képes lenne.

Ámde Szilágyi semmire se ügyelt jobban, mint arra, hogy a pongyolaságot s a már kiejtett gondolatok és szavak félreérthetőségét kikerülje.

S aztán az élcz, a gúny, a szétbonczolás, a nevetségessé tétel védelemre, sőt visszafordulásra, gyakran keserü vagdalkozásra hivja föl az ellenfelet. Az ily harczban a legerősebb küzdő is kap sebet vagy karczolást, paizsa csorbát szenved vagy foltot kap, lobogója foszlányossá válhat. Szenved a vita komolysága, a személyes érzületek a tárgyi érvek sulyát évrényre jutni nem engedik, a kaczagás zaja betölti a levegőt, a közbeszólások darazsai ott donganak a szónok feje körül s az ünnepélyesség megszünik. De egyuttal megcsökken a tekintély is. -100-

Az a tekintély, melyet Szilágyi az elmék nyilvános küzdelmei közt a maga számára minden időben s föltétlenül meg akart menteni.

De csak ugy, hogy szónoklatait a rögtönzés koczkázataitól féltékenyen megőrizte.

Van azért néhány rögtönzött beszéde is, még pedig szép beszéde. De ez mind vitázó s nem előadó beszéd. S ezekben is szinte emberfölötti erővel törekszik szorosan megmaradni a tárgy mellett. Különösen az egyházpolitikai vitában volt kénytelen néhány gyönyörü rögtönzéssel birni le ellenfeleit. Összegyüjtik-e valaha Szilágyi beszédeit: nem tudom. Bizonyosnak épen nem tartom. Családja, melyhez tartozott, nem nagy s fényleni e beszédekkel épen nem akar. Barátai, kiket kegyelet és hű megemlékezés gyöngédsége birna a beszédek kiadására, alig maradtak. Az irodalom és a tudomány fejlesztésére e beszédek csak kis mértékben alkalmasak. A legtöbb politikai beszéd értéke nálunk is, más nemzeteknél is mulandó, mint egy gyönyörü éneké vagy szép szinpadi alakitásé. Rajongásba hozza, a ki épen látja és hallja. A ki térben vagy időben messze esett tőle: az már nem érti és nem élvezi.

Voltak törvényhozóink Szilágyinál talán nagyobb sulyuak. Emlékük mégis csak a hagyományban él s nem műveikben. Felső-bükki Nagy Pál, báró Wesselényi Miklós, galantai ifjabb Balogh János, Beöthy Ödön a mult század első felében jobban fölrázták a nemzet szivét -101- és agyát, mint Szilágyi s összegyüjtött beszédeik köteteit mégis hiába keressük könyvtárainkban. Összes miniszterelnökeink közül, a kik 1848 óta vezették az ország kormányzását, talán csak gróf Andrássy Gyula beszédei lesznek gondos megvilágitással kiadva. Semmi csodálni való se lesz hát abban, ha Szilágyi beszédei a naplók sötétségében maradnak eltemetve.

Föl kell tennünk azt a kérdést is: vajjon Szilágyi beszédei tartalmuknál fogva milyen értéküek s ő maga minő helyet foglal el az alkotmányos nemzetek szónokai között?

Ha Szilágyit, mint szónokot akár a korabeli, akár a történelmi nevü korábbi szónokokkal, vagy csak a mi közéletünk mult századi nagy szónokaival hasonlitjuk is össze: tisztában kell lennünk a korszerü szónoklat természetével. Különben nem értjük meg egymást.

A korszerü szónoklat se nem művészet, se nem tudomány. Legalább az a szónoklat, mely a kormányzásnak és a törvényhozásnak, valamint az alkotmányos gyülések tanácskozásainak mezején terem. Az egyházi élet és a tudományos intézetek kebelén született szónoklatokról, emlékbeszédekről, temetői és törvényszéki beszédekről nem akarok szólni.

A korszerü szónoklat értékének egyetlen egy mértéke van. Ezt a mértéket sikernek nevezzük.

A siker az, hogy a szónoklat azt a hatást gyakorolja, a melyet azzal a szónok el akart érni. Ha felvilágositani akar: a hallgató nyomban és tisztán lássa a vitatott ügyet s a szónok czélját. Ha pedig cselekvésre akar -102- inditani: a hallgatóban nyomban feltámadjon a lelki elhatározás a cselekvésre.

E nélkül ma minden szónoklat üres beszéd, szép vagy nem szép szavak sürü szállongása s mind a beszélőre, mind a hallgatóra nézve unalmas vagy unalom üző időtöltés.

Gyakran beszélnek a lapok és az emberek nagy szónoklatról, fényes szónoklatról. Ez a beszéd többnyire hiábavaló. Vagy alaptalan, vagy pedig czélzatos.

Valahányszor a pártvezér felszólal: pártfelei lapokban és társaságban a felszólalást rendesen fényes szónoklatnak kiáltják ki. Ez a kikiáltás a pártos önzésnek számitása s közéletünk rossz szokása. Vagy talán ne is mondjuk rossznak ezt a szokást. Hiszen ez vele jár a pártossággal s a pártosságot szülő alkotmányos élettel.

A siker attól függ, mekkora erővel és hatalommal rendelkezik a szónok. Attól függ: szavai mögött ott van-e komoly elhatározása s van-e készen elég ereje és hatalma elhatározását végrehajtani?

A hatalom is sokféle. Hatalom a fegyveres erő a hadvezér kezében, az államszervezet a kormányzók kezében, a tömegek szenvedélye az izgatók kezében, a pénz az intézők és alapitók kezében, a szavazatok száma a pártvezér kezében s az érvek sulya a bölcs elmék birtokában.

A legkisebb és a leggyöngébb hatalom a bölcs elme s az érvek sulya. A katona, az államférfi, a pártvezér, a tömegek szenvedélye erre épen nem ad semmit. Ezeket csak érdekük, vágyuk, akaratuk vezeti. Nagy idő, -103- ritka korszak s nemes nemzedék az, mely csupán a bölcs elme érvei szerint határozza el magát cselekvésre.

Attila követe hadizenetet visz Bizánczba s azt mondja Bizánczban a keleti római császárnak: »Az én uram, Attila, azt izeni neked, készits számára sátrat, mert jön.«

Rövid, képletes, szép és fenséges. Nagyon kevés van a világtörténetben, mely hasonlitana hozzá. Hellász vagy Róma története tud talán egyet vagy kettőt felmutatni. De Demosthenes és Cicero szónoklatai ehhez képest üres fecsegések.

Mert a hun követ szavaiban Attila komoly elszántsága s hadseregének ellenállhatlan hatalma nyilatkozik.

Bismarck azt mondja a parlamentben: »Mi németek csak az Istentől félünk, mástól senkitől.«

Ez is szónoklat. Ha elemezzük e néhány szót, mérhetlen gazdagságot találunk benne. Francziaország és Oroszország számára szólanak e szavak. De a szavak mögött óriási nemzet erős államszervezete s két millió jó katona áll.

Kossuth szavai mögött a magyar nemzet elszántsága s erkölcsi és anyagi ereje állott. Egyetlen beszédére kétszázezer katonát szavazott meg a nemzetgyülés. Az a beszéd gyönge. A költészet és a tudomány törvényei szerint ezer hibája és hiánya van. De azért hazánk történetében a legnagyobb és legfenségesebb szónoklatok egyike. Azért, mert példátlan sikere lett s mert a sikert a szenvedélylyé fokozódott nemzeti önérzet teremtette meg. Ez az önérzet nyilvánult abban a beszédben. -104-

Csodálatos hatalom a pénz is. A magyar nép játszi elméje gyönyörüen jelzi ezt. Azt mondja: »Kutya ugat, pénz beszél«. A mi azt teszi, hogy ott, a hol pénzre van szükség, mert a nagy czélt csak pénzzel lehet elérni, ott a puszta ékesszólás nem egyéb, mint kutyaugatás.

A pozsonyi országgyülés 1825-ik évi november 2-án kezdte meg tanácskozásait a nemzeti nevelés és közoktatás tárgyában s a követek e napon 37 szónoklatot tartottak s a szónoklatokba belevonták természetesen a magyar nyelv mivelését, a közoktatásnak magyar nyelven való vitelét s Magyar Tudós Társaság alapitását is. A legkitünőbb hazafiak s koruk legelső szónokai szólaltak föl. Felső-bükki Nagy Pál, Ragályi Tamás, Deák Antal, idősb Balogh János s mások.

Reggel 9 órakor kezdődött az ülés s kezdetben néhány perczig alaki dolgokról folyt a szó. Azután ujra a nagy nemzeti ügyre került a sor s husz szónok tartott már beszédet s köztük gyönyörü beszédeket, a mikor huszonegyedik szónoknak ujra felállott felső-bükki Nagy Pál.

A nemzet ujjászületésének e nagy hőse sohase mondott szebb, tartalmasabb, ragyogóbb beszédet. A beszéd hatása a jótékony viharéhoz volt hasonló. Erős megindulás támadt a szivekben s ez meglátszott minden arczon. És még se lett volna eredmény, ha véletlenül ott nincs gróf Széchenyi István. -105-

Nagy Pál hatalmas beszéde a bécsi udvar, a főpapok és a magyar mágnások ellen mennydörgött. Ezek pusztitották a magyarságot. Ha most a magyar mágnások egyike, csupán 35 éves, tehát aránylag ifjabb koru ember, közös hadseregbeli huszártiszt, habár az Széchenyi István is, előáll s egy budai házmester nyelvének rongyos magyarságával beszédet tart, ötöl-hatol, akadoz s köpköd, de tüzesen ajánlja a Magyar Tudós Társaság felállitását, de egyebet nem tesz: vajjon mi lett volna e beszédnek eredménye?

Az lett volna, hogy azt a német magyarsággal berregő katonatisztet kinevetik s attól a mágnásocskától megvonják a szót, a melyhez ugy sem volt joga.

Azonban gróf Széchenyi István nem tartott beszédet. Csak néhány szót szólt. Csak annyit mondott, hogy neki ugyan itt nincs jussa felszólalni, nem is akar ő beszélni, hanem a felállitandó Tudós Társaságra felajánlja összes jószágaiból való egy esztendei jövedelmét!

Ez már szónoklat volt. Nagy és dicső! A törvényhozók, mint az én krónikairóm megjegyzi, szokatlan vivátokba törtek ki. Az éljenzés alatt Vay Ábrahám megyei követ lelkét nehéz honfikeserüség lepte meg, könyei előtörtek, a nemzet fölébredésének nagy pillanata zokogásra fakasztá s kardját fölemelve intett az elnököknek, hogy szólni akar. Az elnökök Kubinyi, liptóvármegyei követ s Máriássy, gömörvármegyei követ voltak ezen a héten. Mind a két elnök csöndre intette a rendeket. De perczek multak el, mig Vay Ábrahám -106- magához térhetett s elmondhatta, hogy elkeseredett az ő szive, de most már jobb időket remél s ő is ad a Tudós Társaságra tizezer forintot. Jött gróf Andrássy is, gróf Károlyi György is s jöttek mások. Néhány nap alatt együtt volt negyedmillió forint.

A mi fölött bölcseink már 35 év óta hiába tünődtek: azt Széchenyi István gróf szónoklata megteremtette néhány nap alatt.

Tisza Kálmán alig tud beszélni. Se alakja, se hangja, se lángolása, de még szándéka se volt soha, hogy szónok legyen. És sok beszéde mégis nagy hatást szült. Mert pártvezér volt. Ellenzéki korában nem volt ugyan többsége, de nemzeti szenvedély állt mögötte, – kormányzó korában pedig megbonthatatlan többsége volt szakadatlanul.

Az utolsó ötven év sok nagy szónokot szült a mivelt nemzetek kebelében. Fölemlitem például Gambettát, Gladstonet, Castelart, Beaconsfildet. A remek kor példái s a szépműtan szabályai szerint ezek közt a legnagyobb szónok Castelar volna s a legkisebb talán Gladstone. S a legkisebb szónok valósággal mégis Castelar, mert a siker s a hatalom, melyre támaszkodhatott, nála volt a legkisebb. A legnagyobb szónoknak Gladstonet kell elismernünk, mert az angol nemzet ereje és akarata állandóan őt támogatta hosszu időn át. Pedig beszédei a költői erő, a képzelet hatalma, a gondolatok alaki tökéletessége dolgában Beaconsfield lord beszédei mögött messze maradnak el. -107-

Szilágyi Dezső, ha ily mértékkel mérjük, nem a nagy szónokok közé tartozik. A korona tekintélye, a nemzet ereje, a tömegek szenvedélye sohase állott mögötte s nagyon ritkán és csak részben támaszkodhatott a többségre is. Attól pedig pártállásánál fogva s a habsburgi hatalom iránt való figyelemből is óvakodott, hogy beszédeit a nemzeti eszmények és nagy ábrándok igazságaival töltse meg. Erre pedig nagy képességei voltak. Még jobban óvakodott, mint gróf Apponyi. Csakhogy Apponyi a nagy nemzeti igazságokat minden beszédében annyi föltételhez szokta kötni, hogy a közönség mindig kételkedett, vajjon válság esetén Apponyi gróf a nemzeti igazságokat emeli-e érvényre, vagy pedig a föltételeket?

Szilágyi beszédei rendszerint tudományos tartalmuak, érvelők, fejtegetők, felvilágositók, elemzők, még pedig meglehetősen vitatkozó mellékizzel. Hosszu ideig való tanárkodása meglátszik beszédein is. Az igazi szónokot a vita folyamán felbukkant gondolatai, ösztönei és érzései vezetik, Szilágyinál pedig minden beszéd hosszu tanulmány és megfontolás eredménye szokott lenni.

Gyakran megtörtént vele, hogy addig-addig fontolgatott, mig utóbb a kérdés lekerült a napirendről, vagy legalább az ő felszólalásának minden jó alkalma megszünt. Ilyenkor hazavitte s megsemmisitette el nem mondott beszédeit.

Senkinek se volt annyi el nem mondott beszéde, mint neki. Harmincz éves parlamenti pályája alatt, azt hiszem, elmondott vagy száz nagyobb beszédet. -108- De el nem mondott, noha jól elkészült beszédeinek száma bizvást van háromszor annyi.

Nagy kedve telt abban, hogy más szónokot megczáfoljon, de irtózott attól, hogy őt is czáfolgassa valaki. Ha hosszabb beszédet akart mondani: a források, adatok, bizonyitékok egész hadszertárával vette magát körül. Hozta a hadszertárt kezében vagy hóna alatt. Törvénykönyv, rendeletek tára, hirlapok, előző beszédek, jegyzetek tömegéből állott az a hadszertár.

Nem tartom minden beszédét szépnek és sikerültnek s nem tartom minden érvét okosnak és teljesnek. De beszédei közt sok van, a mely megérdemelné a kiválasztást és összegyüjtést. A közönség komolyabb része hasznot látna, élvezetet meritene belőle.

A parlamenti beszédek olvasmánynak csak ugy nem valók, mint a szinmúvek. A szinművet alkalmas művész alakitásában kell látnunk és hallanunk, hogy értékét igazán megbecsülhessük. A politikai beszéddel is igy vagyunk. Ha egyes részeinek, valamint az egész beszédnek közvetlen hatását nem vehetjük észre: alig lehet fogalmunk annak szónoklati becséről.

Szilágyi beszédeiből se lehetne általánosan kedvelt olvasmányt állitani össze. Valamint Apponyi beszédeiből se lehet. De azt hiszem, hogy a jogilag mivelt érett elme Szilágyi beszédeiben mégis több és tartalmasabb anyagot találna.

De ismétlem, hogy Szilágyiban igen is meg volt a szónoki lángelme minden ereje. De ő a nyilvános beszédek alkalmával nemcsak nem használta ezt, hanem -109- még sokszor el is nyomta. Ennek okait már kifejtettem. Zárt körben és magántársalgásban folytatott vitái és fejtegetései tele vannak igaz költészettel, a szépirodalom és a történet bő ismeretével s a nagy elmék gyors és korlátlan leleményességével.

IX.

(Az ellenzék erőfeszitése Tisza Kálmánt megbuktatni. – A véderő-vita 1889-ben. – Szilágyi igazságügyminiszter lesz. – Helyeseltem. – Miért nehéz a hatalomról lemondani? – Miniszter korában óriási munkát végez. – Teljesen valótlan, hogy röst lett volna. – A mit tervei közül nem helyeseltem. – Az itélkezés egysége. – A közvádlók egyoldalu szigorusága. – A kegyelmezési jog. – Trandafir rémületes esete.)

Tisza Kálmán nem könnyedén szánta magát arra, hogy kormányába Szilágyi Dezsőt bevegye. Valami mély rokonszenv ugy se volt köztük soha. Tisza jól ismerte Szilágyi megférhetetlen természetét, de egyébként se nagyon szerette a nagy tudományos képzettségü és nagy elméjü embereket. Egyénileg ugyan becsülte a tudományt, meglehetős olvasottsága van magának is, az angol parlamenti s általános politikai életet egy időben tudományosan megismerni törekedett is, de azért azok közé a Tisza-vidéki magyar politikusok és államférfiak közé tartozik, a kik a tudományosan képzett elméket nem eléggé becsülik vagy legalább a jó pajtást és tüskön-bokron át hű pártfelet sokkal többre becsülik.

A véderő-vita az 1889-ik év kezdetén mindjárt az első napokban sulyos válsággal fenyegette Tisza kormányát. -111-

Az ellenzék elvesztette már türelmét. Tisza mind a politikai, mind a társadalmi téren a boldogulás minden utját ridegen elzárta az ellenzék tagjai elől. A közigazgatás sok helyütt gonoszul és szenvedélyesen üldözte még igazságkereső dolgaikban is azokat, a kikről azt gondolta, hogy Tiszának kellemetlenek. S az üldözöttek hiába kerestek igazságot a kormánynál. Az 1887-iki választás hihetetlen visszaéléseket hozott felszinre. A kaposvári választásnál kitünt, hogy a büntetőtörvénybe ütköző legsulyosabb büntetteket is szabadon el lehet követni az ellenzék ellen s a kormánynak javára. S orvoslást nem lehet találni sehol. Se a kormánynál, se a biróságnál, se a parlamenti többségnél.

Az ellenzék elkeseredett s elhatározta, hogy addig nem nyugszik, mig Tiszát az ország kormányának éléről el nem zavarja.

Alkalmat, sőt jogot is adott neki erre a véderőjavaslat, melynek hires 14-ik szakasza a nemzet ujonczmegajánlási jogát korlátozta, 25-ik szakasza pedig a magyar ifjuságot az elnémetesedésre eddig soha nem ismert erőszakossággal kényszeritette.

Élet-halálharcz tört ki a parlamentben. Maga Tisza mindjárt kezdetben belátta, hogy ő és kormánya ezt a harczot ki nem birja. A trónörökös halála alig egy hétre tudott csendet előidézni s beavatottak széltében beszélték, hogy Tisza egyéni óhajtása igen élénkké vált a lemondásra.

Csakhogy az egyéni óhajtás erre nem volt elég. A koronát fedezni kellett s e miatt a harcz elől nem -112- volt szabad megfutamodni. Tisza benső barátai azt hitték, hogy ha Szilágyit megnyerik az igazságügyi tárczára: akkor a harcz se lesz olyan mérges s talán még a kormányt meg is menthetik.

Az igazságügyminiszter Fabinyi Teofil volt. Régi ember volt, legfőbb itélőszéki biró, sőt tanácselnök s jó biró hirében állt. De ő szolgált az ötvenes években is mint biró, tehát egyik embere volt az önkényuralomnak. Voltak jeles függetlenségi férfiak, a kik azt hitték, noha alaptalanul, hogy Fabinyi menthetetlen bűnt követett el a Bach-rendszer alatt a nemzet ellen s hogy erre nézve bizonyitékokkal is rendelkeznek. E férfiak közé tartozott gróf Károlyi Gábor barátom is. Ezek a harczi tűz élesztésére Fabinyi multját akarták ujabb robbantó szer gyanánt a vitába belelökni.

Én nem örültem volna ennek s hogy ezt valahogy kikerüljük, magam is felhivtam erre Fabinyi figyelmét, noha vele bizalmas lábon nem állottam. Én nagyrabecsültem Zádor Györgyöt, Deák és Vörösmarty egykori benső barátját és Zsoldos Ignáczot, a magyar jogi és közigazgatási nyelv megteremtőjét. Ők is a legmagasabb biróság tagjai voltak a Bach-rendszer alatt. Érdemes férfiak, jeles irók és tudósok s jó hazafiak voltak mind a ketten, Zádor már nem is élt, nem szerettem volna, hogy szenvedélyes politikai harczok közt hurczolják meg nevüket és emlékezetüket.

Szilágyi hatalmas ellenzéki beszédet tartott a hires -113- 14-ik szakasz ellen. Óriási hatása lett a beszédnek. A kormány nemsokára kénytelen is volt ezt a szakaszt elejteni. Még gróf Andrássy Gyula is kilépett nyugalmából s közbenjárt a koronánál. Sohase volt népszerübb Szilágyi, mint épen ekkor.

S ekkor kinálta meg őt Tisza Kálmán az igazságügyi tárcza átvételével.

Nem könnyedén határozta el magát Szilágyi. Bizonyára több barátjával tanácskozott e komoly kérdésben, a mely a viszonyoknál fogva nehéz kérdéssé vált.

Vajjon megmentheti-e ő a Tisza-kormányt? De ha megmenthetné is: vajjon épen ő vállalkozzék-e erre a szerepre?

Ha pedig meg nem mentheti: vajjon a szenvedélyes harcz nem morzsolja-e őt széjjel ép ugy, mint magát Tiszát?

Fölkeresett engem is. Egyenesen intézte hozzám azt a kérdést: mit csinálnék én az ő helyzetében?

– Maholnap belépsz az ötvenéves életkorba. Eddig tanár voltál, a gyakorlati kormányzás munkáját nem végezhetted. Alkotni csak kormányzó férfiu állásában tudsz, de hogy erre mikor nyilik ujabb és kedvező alkalom, senki se tudja. Minél később lépsz be a kormányba: annál nehezebben és lassabban szerezheted meg a jó kormányzáshoz való gyakorlati képességeket. Az én óhajtásom pedig az, hogy elvégre magad is, de a nemzet is meg legyen műveiddel elégedve. -114-

És azzal, hogy én és függetlenségi barátaim a harczot ezentul se folytatjuk ő ellene, hanem a kormány feje ellen s ha küzdelmünk sikerrel jár is, a siker őt semmi esetre se morzsolja szét. Tárczájának természete se teszi szükségessé, hogy Tisza gesztenyéjét ő kapargassa ki a parázsból.

Attól kezdve, hogy Tisza kezéből átvette a miniszteri tárczát, még majdnem egész esztendeig tartott Tisza kétségbeesett harcza a parlamentben, de Szilágyi az ő szakminiszteri tárczája körébe vonult vissza s az ellenzéki támadások zuhataga elé Tisza Kálmánt megmenteni soha nem állott. Vajjon pedig várták-e ezt Tisza és barátai? – Nem tudom. Ha várták: akkor csalódniok kellett.

De hálátlansággal vádolni Szilágyit ezért nem lehet. Nem is lenne okos dolog. A politikai erkölcsről való felfogással minden esetre ellenkeznék.

Ez a kormány a korona és a többség minden támogatása daczára se állhatott már sokáig fenn. Alig virradt föl rá olyan nap, melyen a legádázabb támadásoktól ment lett volna. Csakhamar belátta a korona is, hogy ennek a kormánynak fontos kérdésekben többé hasznát nem veheti. Ha pedig nem veheti: nem is tartja már sokáig.

Azt se tudom: vajjon Szilágyi biztatta-e Tisza Kálmánt -115- a kellő időben való visszavonulásra? Nekem ugy látszik, Tisza a legutolsó napig megmaradott helyén, a meddig csak megmaradhatott. Nagy hiba volt ez.

Mikor szülessék az ember: nem tőle függ. Mikor hunyja be szemét örökre: rendszerint az se tőle függ. Száz meg ezer emberről mondják és irják: jókor vagy rosszkor született, jókor vagy rosszkor halt meg. Ez a beszéd mindig szellemesnek látszik, de mindig oktalan.

Hanem én ugy látom, a hatalomról lemondani is igen nehéz dolog. Csaknem azt kell hinnem, hogy a legtöbb ember, a legtöbb államférfi képtelen fölismerni azt az időpontot, a mikor lemondása czélszerü, minden irányban jótékony hatásu és szükséges.

Sok oka van ennek. Ez okok minden államférfinál nem egyenlők, még csak nem is egynemüek. Van azonban egy ok, mely mindegyiknél a főok. Ez az önszeretet, a hiuság. Vajjon ki hinné azt önmagáról, hogy ő nem oly méltó a hatalom birtokára, mint ellenfele? Gróf Andrássy Gyula visszavonulása ritka tünet. Bismarck herczeg erre nem volt képes.

Mig a Tisza-kormány fennállott: addig Szilágyi igazságügyünk rendezésében keveset dolgozhatott. De sokat dolgozott a Szapáry-kormánynak közel három évig tartó fennállása alatt. Ez időben üditette fel a biróságokat, osztotta szét a királyi táblákat s készitett nagy csomó törvényjavaslatot.

Meg kell ezt mondanom azért, mert szinte közkeletüvé lett az a mondás, hogy Szilágyi röst és dologtalan; -116- hogy csak dobzódik evésben, ivásban; hogy csak sétál, vitatkozik vagy üldögél, a kormányzással keveset törődik, henyél és hizik. Az élczlapok torzképei ugy ábrázolják őt, a mint elhizottan, nagy poczakkal, szétterpeszkedve ül vagy fekszik, kezében sódar, előtte sült pulykák és boros palaczkok s óriási szájjal és fogakkal fölfalni készül mindent, a mi ennivaló.

Ez a torzkép semmiképen se felel meg az igazságnak. Én az országnak 1848-tól fogva maig minden igazságügyminiszterét személyesen ismertem, mindegyiknek munkálkodását 1867-től kezdve közvetlenül megfigyeltem s egyet se találtam, a ki munkásabb és fáradhatatlanabb lett volna, mint Szilágyi. A szakadatlan munkásságban talán csakis a mai miniszter közeliti meg.

Nem sorolom föl munkáit egyenként. E művem egész alkata kizárja a statisztikát. De munkálkodásának természetéről egyet s mást el kell mondanom.

Az a jó igazságügyi kormányzat, melynek vezetése mellett gyors, biztos és alapos a törvények alkalmazása. Ezt pedig csak jó birákkal lehet elérni. A jó biró pedig a gondos ellenőrzés mellett csak ott terem, a hol csak alkalmas ember nyer birói állást; a hol a kéz alatti pártfogás semmit se ér; a hol a jó birót megbecsülik, a rosszat pedig szemmel tartják; a hol a felső biróságokat jól alakitják s a felső biróságokhoz nem szamárlépcsőn s nem ludjárás sorjában kerül a biró. A hol tehát érdeme, munkája, sikere, buzgósága, elmeereje s jellemtisztasága szerint méltatják a birót. -117-

Szilágyi föltette magába, hogy a birák alkalmazásánál, előléptetésénél szigoru és igazságos lesz. Tehát az emberi elme határán belül minden birót tökéletesen megismerni törekszik. Semmi hivatlan értesitést el nem fogad, minden külső ajánlást és pártfogást kereken visszautasit.

Éjjeleket, nappalokat forditott kivált a királyi táblák szétosztásánál e munkára. De máskor is és mindig. Száz oldalról szerezte az értesitést. Száz jegyzést csinált. Különböző alaku és beosztásu rovatos ivekben készittette a kimutatásokat s ezeken eltünődött napok számra. Egyszer azt mondta nekem ilyen ivhalmazra könyökölve.

– Tudod-e, hogy én az ország minden biráját a hivatalos adatok szerint teljesen ismerem?

Kérdezősködött tőlem egyes birákról. Tudta, hogy csak azokról adok feleletet, a kiket tökéletesen ismerek. De mindig elkérdezte: mióta és honnan ismerem azt a birót? Mely iskolában tanult? Van-e jól termett nagy feje? Egyes itéletét megjegyeztem-e?

A fehérvári törvényszékhez kinevezett egy ügyvédet. Csak azután kérdezte tőlem: ismerem-e s jónak tartom-e kinevezését? Mondtam neki: ismerem; jó biró lesz az az ügyvéd. – Eljött hozzá az a volt ügyvéd, megköszönni a kinevezést. Megnézte jól. S akkor nekem esett és jól összeszidott, miért tartom jónak azt a kinevezést?

– Ha előbb látom, ugymond, nem nevezem ki. Nincs nagy feje, esetlen az állása, akadozó a beszéde, parasztos a képe! -118-

Csak egyetlen példa ez a sok közül s nem is a legnyersebb példa. Sokat hozhatnék föl, majdnem hihetetlen eseteket is arra nézve, gyakran mily kicsinyes, mily szeszélyes volt, mig felfogása az emberről s elhatározása a kinevezés iránt véglegesen megalakult. De e példával is magyarázni akartam, mily gondos volt ő a birák alkalmazásában. Gondossága gyakran szőrszálhasogatássá fajult. De ez inkább idegeinek gyöngesége s nem elméjének tévelygése volt.

Voltak oly eszméi is igazságszolgáltatásunk javitása körül, a melyeket nem helyeseltem.

Az itélkezés egységének elérése vagy megközelitése egyik nagy eszméje volt. Ugy látom, ennek fontosságát a német felfogás emelte ki. Legmagasabb biróságunk köreiben is sokan voltak és sokan vannak ez eszmének hivei. Sok erős birói elme törte fejét a fölött, miként lehetne az itélkezés egységét elérni. Ismételten erős eszmecserébe bocsátkoztam e fölött Szilágyival.

Én elvileg az itélkezés egységét jónak tartanám ugyan, de az arra való törekvést, a különös és szándékos törekvést rossznak tartom.

Tökéletes birói elme minden népnél s minden időben kevés. Az ugynevezett nagy birák ép oly ritkán születnek, mint a nagy irók. A nagy biró törekedhetik az itélkezés egységére, mert az ő kezében a minden egyes ügyben külön-külön jelentkező igazság nem csonkul meg az egység kedvéért, de a birák legnagyobb -119- részének kezében igen is megcsonkul. Ez pedig már nagy baj. Minden külön ügy külön egyéniség. Az egységre törekvés a mesebeli Prokrusztesz-ágy. Nem az ágyat tágitják a ráfektetett igazság mértéke szerint, hanem az igazság kezét-lábát vagdalják el az ágy mértéke szerint.

Hosszas megfigyeléseim erre a tapasztalatra birtak engem. A váltó és kereskedelmi jog mezején még türhető az itélkezés egysége, de az öröklési és kötelmi jog terén már sok veszélylyel jár, a büntető igazságszolgáltatásban pedig egyenesen vétkes dolog s gyakran borzasztó is. Még azt se helyeseltem soha, hogy nálunk, a mi gazdálkodó népünk erkölcsei és szokásai mellett a kereskedelmi jog terén az itélkezés egységére a német legfőbb biróság itélkezésében keressék az irányt s az alkalmazkodás módjait. Néhány nagy elméjü s nagy tudásu biránk hozta ezt a Kuriánál divatba, de bizony helytelenül. Ideje már vele végleg szakitani.

Nem igen tudtam meggyőzni őt. Ő ugyan az angol birósági rendszert magasabbnak tartotta, mint a németet, de azért az angol birák felfogásában is az egységre törekvést látta fődolognak. Abban a felfogásban, mely oly nagy sulyt fektet az előzetes és analóg esetek tanulságaira. Pedig mégis nagy a különbség az angol és a német gyakorlat között, mivelhogy az angol nemzet jogélete csak esetenkénti törvényeken, a német nemzeté pedig rendszeres törvényeken nyugszik. A miénk is csak esetenkénti törvényeken nyugodott a legujabb -120- időkig. Az angol és a magyar rendszert én többre becsülöm. E rendszerben jobban képződik a birói elme. Erősebbé és mélyebbé válik. A jó igazságszolgáltatást pedig inkább a jó biró teremti meg, mint a jó törvény.

Valami haszna mégis lett eszmecserénknek. A táblák szétosztásakor sok kalandos terv merült fel az itélkezés egységének biztositására. E tervek legnagyobb része legalább dugába dült még kellő időben, mert Szilágyi azután nem erőltette nagyon a dolgot.

Másik különös eszméje volt, hogy a közvádlók az igazságszolgáltatásban csak a szigort és mindig csak a szigort képviseljék; a tünetek és bizonyitékok közül csak a terhelőket tartsák szemük előtt s az enyhitést és mentést bizzák a védelemre.

Határozottan elleneztem ezt. Ezzel megtagadjuk a megyei és a magyar és a helyes felfogást. Magam is azt gyakoroltam, de mindig megköveteltem is, hogy a közvádló az egész igazságot tartsa szeme előtt s ne csak egyes részecskéit. Ezer és ezer nagy ok van erre.

Szilágyi szigorusága határtalan volt. A tanszék rideg elveitől a kormányzó padján se szabadulhatott. Az állam büntető hatalma szentség volt előtte. A kegyelmezési jog gyakorlásáról a legtöbb esetben tudni se akart. Azt hitte, a birói tekintélynek árt a kegyelem.

Előhoztam neki még 1894-ben, hogy nemzetünk ezeréves állami fennállásának ünnepét nagy kegyelmi ténynyel is meg kell szentelni. Szinte dühbe jött a nézetem miatt.

– Ha a király koronázásakor megkegyelmezhettünk néhány száz szerencsétlennek, a honalapitás emlékére még inkább meg kell tennünk azt. Aztán mit beszélsz te az ügyészek kegyelmezési jogáról?

Felvilágositott, hogy a király csak az ő javaslatára ad kegyelmet, ő pedig csak a királyi ügyészek véleményére készithet javaslatot; se a király, se ő az irásokat át nem nézheti, tehát elvégre az ügyészektől függ a kegyelmezés. Ebbe pedig ő bele nem megy.

Egykor előhoztam neki Trandafir esetét s javasoltam, hogy az állam adjon a szerencsétlennek holtig kenyeret.

Hihetetlen eset ez. Egész részletességgel nem is irhatom meg ezuttal, csak röviden emlékezem meg róla.

1856-ban a Bánátban rablógyilkosság történt. A gyanu Trandafirra esett s bár váltig tagadott mindent, 1859-ben mégis elitélték 18 évi fegyházra, kis vagyonát elárverezték, feleségét, három gyermekét szélnek eresztették, ezek el is pusztultak mind. Uton-utfélen koldulva, nyomorogva, éhen-szomjan, rongyosan meghalt valamennyi.

A Rháday-biztosság 1871-ben kideritette az igazságot; a valódi tetteseket elfogták s azokat a szegedi törvényszék 1872-ben el is itélte, Trandafirt pedig és társait ártatlanoknak nyilvánitotta. Erről azonban a törvényszék nem értesitette se Trandafirt, se a fegyház igazgatóját, -122- se a kormányt s a királyi ügyész se értesitette Kozma Sándor királyi főügyészt.

Az uj itélet fölebbezés utján fölkerült a pesti királyi táblára, itt az itéletet feloldották s valami pótlást rendeltek. Megint eltelt egy-két év, mig végre a kuria is elitélte a valódi tetteseket, a kik különben már 1871 óta a szegedi vár börtöneiben ültek. De se a királyi táblának, se a kuriának nem volt annyi esze, hogy Trandafirt vagy a kormányt értesitette volna az itéletről.

Trandafir tovább szenvedett. Társai időközben a fegyház oduiban el is haltak.

Végre kitelt a 18 esztendő s Trandafir 1877-ben kiszabadult. Épen 21 esztendeig szenvedett ártatlanul.

Roskadt, öreg, erőtlen, elsorvadt testével haza vánszorgott, alig emlékeztek már nevére is, de azért valaki tudatta vele, hogy a valódi bűnösök már 1871 óta bünhődnek s őt már 1872-ben ártatlannak mondta ki a biróság.

De hát miért szenvedett ő 21 esztendeig! De hát miért kellett szenvednie legalább az utolsó öt éven át? Hol van házacskája? Hol van felesége? Hol van három apró gyermeke? Ki adja ezeket neki vissza? De ki ad neki most már csak mindennapi kenyeret is?

Egy képviselőtársam folyamodott Fabinyi igazságügyminiszterhez valami kárpótlásért, valami biztos kenyérért, habár kolduskenyérért. Kérelmét elutasitották.

Az a képviselőtársam aztán pár év mulva engem kért meg: szóljak Szilágyinak. Hiszen égre kiált szegény Trandafir szenvedése!

Ez volt Szilágyi felelete. És az, hogy a kormány egyszer már elutasitotta Trandafirt.

Nem nyugodtam meg az esetben. Sokáig törtem a fejem, mit csináljak. Szilágyi ellenzése mellett sikerhez ugy se juthattunk. Végre is tünődésem közben meghalt a szegény Trandafir. S megszünt a kérdés.

Nem embertelenség. Hiszen neki csak ugy fájt az eset, mint nekem. Hanem a mikor szive bezárult az egyes ember szenvedései előtt: ugyanakkor lelke a legmagasabb állami érdek előtt nyilt meg.

Nem akarok gunyolódni a szavakkal. Én nem is ugy cselekedtem volna, mint Szilágyi. Hiszen maga Jézus is arra intett: »ne légy felettébb igaz«. A mit Szilágyi tett: az a summum jus. De egyuttal a summa injuria is. Igazság, de kegyetlen igazság.

Mert hát igaz, hogy az államnak nincs erre külön pénze. Ámbár e bajon egy ötsoros törvényjavaslattal nyomban lehet segiteni.

Hanem hát Szilágyi előtt az állott: mit csináljon ő azokkal a birákkal, a kik 1859-ben az alaptalan itéletet hozták? Hol vannak azok már? Vagy elhunytak vagy magas állásokban vannak. – És mit csináljon ő azokkal -124- a birákkal, a kik 1871 óta a szegedi törvényszéken, a királyi táblán s a kurián azt a hihetetlen könnyelmüséget, azt a borzasztó mulasztást elkövették, a mely miatt Trandafirnak tovább kellett szenvedni? Hiszen e birák is vagy elhaltak vagy nyugdijban és közbecsülésben élnek vagy a legmagasabb birói székeket töltik be!

Ő hirdesse hivatalosan szerte az országban, de országunk határain kivül is, hogy nálunk mind a biráskodás, mind az igazságügyi igazgatás ily botrányosan hanyag és megbizhatlan?

A társadalomnak szüksége van arra, hogy a biróság tekintélye szent legyen és sérthetetlen. A biróság tekintélyének egyik legfőbb őre épen ő. De hát épen ő szaggassa meg ezt a tekintélyt e borzasztó eset föltárásával?

Trandafir szenvedése egy embernek szenvedése. De ha a biróságot megalázzák: az a legmagasabb állami érdekek sérelmét idézi elő s az már minden jó hazafi erkölcsi szenvedése lenne.

Fiat justitia: pereat mundus. Ez nagy szó. De a korszerü állam ezt nem követheti. Legyen igazság igenis, de ugy, hogy sérelem a világban ne essék. A közérdek a legmagasabb törvény.

Ő a korszerü, az uj szabadelvü felfogás embere. Mindent a közért. Az állam ereje és tekintélye a legmagasztosabb közjó. S ez nála nemcsak szerep, nemcsak -125- politikai meggyőződés és kormányzó férfi kötelességérzete. Ez ő nála bölcseleti igazság is, a tudománynak vitathatlan elve s egész lelkének alkata, érzése és gondolkozása, ösztöne, büszkesége és szenvedélye.

Mily szép volna Trandafirnak vagyont adni, esetét kiszinezve a közönség elé terjeszteni s egyuttal neki is a közönség elé állani: ime egy államférfi, a ki jó sziv, nemes lélek, érező kebel; maga a gondviselés, a ki letörli a könyeket s egy egész életnek irtóztató szenvedéseit kész enyhiteni!

E helyett fagyos sziv, rideg lélek, sivatag gondolkozás, mikor az ember szenvedését látja, de szilárd és még önnön szivével se alkudozó, mikor arról van szó, hogy a közjót, az állam érdekét, a biróság tekintélyét kell megvédeni.

Szivtelen ember volt, de derék államférfi volt Szilágyi még Trandafir esetében is. Elfordulunk tőle, de kalapot emelünk előtte.

(A birók helyzete. – E helyzet javitása. – Más legyen az előadó s más az itéletmondó biró. – Az egyházpolitika. – Szilágyi szerepe. – A király kedvetlenül fogadja el miniszterének. – Miként szokta előterjesztéseit a király előtt megtenni? – Elnöki beszéde a királyhoz az ezredéves ünnepen. – Nem helyeseltem, hogy Bánffy ellen a személyes üldözés és az erkölcstelen pártszövetség élére állt.)

A biróság helyzetének javitása fölött sokat tanakodtunk. Ez a helyzet régóta szomoru, sőt még kinos is.

Kevés a biró, sok a munka, kicsiny a fizetés: ime ez az a szomoru, sőt kinos helyzet.

Sok dologgal találkoztam már az életben, a melyet sohase tudtam megérteni. Az érthetetlen dolgok közé tartozik az is, hogy a biró munkájának értékét az elintézett számok statisztikája szerint itélik meg.

Mikor a vármegye tisztviselője voltam, megesett velem, hogy egy óra alatt elintéztem ötven ügyszámot. De megesett velem az is, hogy egyetlen ügyön öt hétig s naponként tiz-tizenkét órán át dolgoztam. Az egyik esetben alig két percz, a másik esetben négyszáz óra esik egy ügyre.

Már most ha a hülye felfogás szerint itélik meg birói képességemet: az első esetben én vagyok a legderekabb -127- biró, noha voltaképen alig dolgoztam valamit; – a második esetben pedig én vagyok a leghanyagabb biró, mivelhogy heteket, hónapokat pazaroltam el egy ügyre. Pedig munkámra testem és lelkem minden erejét ráforditottam.

Egy-két tudatlan miniszteri tanácsos s néhány bolházó elnök és tanácselnök vezette félre a minisztereket és a józan észt: ugy honosult meg nálunk, megint német példa után, ez a rossz felfogás.

Következése az lett, hogy a birák, kivált a táblákon és az egyes biróságoknál, de még a Kurián is, elkezdtek a statisztika és a minősitési tábla számára dolgozni, elkezdték erejüket kimeriteni, éjjelüket-nappalukat elrontani, szemüket és agyukat és életkedvüket pusztitani, hogy a divatos hetenkénti ügyszámot elérhessék. Ezzel a birói kar, a tanultságnak, az értelmiségnek és a jellemnek e kiváló tábora olyan sorsra jutott, mint az ólombányák kőfejtő rabszolga népe.

Mivelt és szabad embereknek rosszabb sorsuk már nem lehet. Az életnek örömei egy pályán se hervadnak oly gyorsan el, mint a magyar birói pályán. Vasizom és bivalyideg legyen az, mely e pályán idő előtt meg nem romlik. Természetesen csak a jó és gondos biróra áll ez a szabály, a ki az ügyek mélységébe bele akar tekinteni. A felületes biró könnyedén átugrik sok birói kötelességen. De épen ez oknál fogva az ügyek nagy része is a felületes, a tessék-lássék elintézés sorsára jut.

A fizetést se lehet az angol biró javadalmának magasságára fölemelni. De ez maga nem is igen segitene a főbajon, a birói elme tulterhelésén.

Csak egy biztos mód van, visszatérni a magyar észhez, a megyei észhez, az embert és a birói elmét az ő méltósága szerint megillető munkához.

S ez abból áll: a biró ne terjessze elő az ügyet, ne tanulmányozza azt előre, még csak ne is lássa előre az irásokat. Alkossunk fiatalokból egy birósági segitő személyzetet, a minő hajdan a juratusok, megyei jegyzők és fiskusok személyzete volt. Ez készitsen az iratokból kivonatot, ez terjessze a tanács elé az ügyet s a biró ne tehessen egyebet, csak figyeljen, tanácskozzék és döntsön. Mint hajdan a vármegyénél s a szeptemvirális táblánál s részben a királyi táblánál és kerületi tábláknál is.

Ma a társas biró legalább négy napon át ülésben van. De délutánonként s a többi napon is éjjel-nappal az ügyeket és irásokat bujja, forgatja, tanulja s készül az előadásra. Szeme romlik, gondolkozása fárad, agya soha nem pihenhet igazán, termete görnyed, istennek szabad napvilágát s tiszta levegőjét alig élvezheti, családjának s a lélek nemes örömeinek alig szentelhet időt és nyugalmat. S mi a jutalma? Nyomorult fizetés, csekély nyugdij, lassu előbbre haladás.

Régóta pengetem ezt az eszmét. Paulerben nem volt kezdeményező képesség. Ő az osztrák rendszerben nőtt -129- fel különben is. Perczel a szolgabiró gondolkozásán és miveltségén túl nem látott semmit s nem is törődött semmivel. Csak tisztességes jó ember és jó pajtás volt. Szilágyitól méltán vártam a nagy ujitást. Talán el is szánta volna magát rá, ha válság válság után nem következik, ha tünődése és fontolgatása véget érhet, ha az egyházpolitika ránk nem szakad s ha a politikai vezérség nemes nagyravágyása meg nem üli lelkét.

De azért a biróságok határozottan javultak vezetése alatt. Az embereket jobban megválogatta mint elődei s mint közvetlen utóda. Közel hat évi kormányzása nem mult el nyomtalanul. A táblák szétosztása, az esküdtszéki intézmény előkészitése, választási ügyekben a kuriai biráskodás s részben az egyházpolitikai javitások is az ő nevéhez kapcsolódnak.

Az egyházpolitikának ő nem volt se kezdője, se alkotó hőse. Erre nézve az országos közvélemény nagyobb szerepet tulajdonit neki, mint a mekkorát valósággal játszott. Nem hiszem, hogy eljött volna már az ideje: elfogulatlanul megirni az egyházpolitika történetét. Hiszen ez még most is az érzékeny politikai kérdések közé tartozik. De ha egyszer megirják: Szilágyinak szép és tartalmas fejezetet szánnak ugyan abban a történetben, de az a történet valósággal mégis Wekerle Sándor, Hieronymi, gróf Csáky, báró Bánffy Dezső, báró Fejérváry s rajtuk kivül még egy-két államférfi története lesz. Mikor az egyházpolitikát csináltuk, Szilágyinak nagy hasznát vettük ugyan, de merevsége, makacssága sok bajt is idézett elő. Kevesen tudják ezt. -130-

Wekerle kormányát a közvélemény nagy kormánynak nevezte el. Méltán Kiváló férfiak voltak benne s köztük Szilágyi a kiválóbbak egyike. De a nagy nevet még se tagjainak egyénisége miatt érdemli meg. Hanem a miatt, mert csodálatosan nagy és nehéz feladatot végzett sulyos bonyodalmak közt öntudatosan és nagy elszántsággal. Hajszálon függött az alkotmány a magyarság vezető hatalma s a szabadelvü haladás minden nagy érdeke. Ezek megmentéseért folyt az a harcz, melyben nekem is s barátaimnak is oly nehéz munkát kellett végeznünk.

Mikor a Wekerle-kormány alakulófélben volt: Szilágyi már akkor elvesztette a korona föltétlen bizalmát. Egykoru biztos értesités alapján állitom ezt. Röviden el is kell mondanom e kérdés történetét. Csak azért is, hogy ha valamely részletben tévednék, maguk az illetékes férfiak deritsék föl s esetleg igazitsák helyre a tévedést. Az én értesülésem biztos forrásból, noha természetesen nem közvetlen forrásból ered.

Ő felsége a szakminiszterek kinevezésére erős alkotmányos érzékkel a miniszterelnök véleményét szokta elfogadni ugyszólván kivétel nélkül. Igy történt volna a Wekerle-kormány alakitásakor is. Wekerlének eszébe se jutott mást ajánlani igazságügyminiszternek, mint Szilágyit. Hiszen őt a király már Tisza Kálmán és gróf Szapáry Gyula javaslatára ismételve szó nélkül kinevezte.

Most azonban a király a leggyöngédebb és legudvariasabb módon tudatta Wekerlével, hogy őt ugyan a szakminiszterek személyi kérdéseiben korlátozni nem -131- óhajtja, de azt mégis szeretné, ha lehető volna, hogy Szilágyi ne legyen miniszter.

Nagy szó volt ez. A király óhajtása személyi kérdésben nagy sulyu körülmény. Okos miniszterelnök, kivált kormányalakitás idején, de máskor is czélszerünek, sőt szükségesnek látja az ily óhajtás teljesitését. Wekerle Szilágyi nélkül jött haza Bécsből, a hol akkor a királylyal tárgyalt.

Itthon közölte ezt pártja főbb embereivel. Közölnie is kellett mulhatlanul, minthogy Szilágyi egyszerü mellőzése legalább is feltünő lett volna s bizonyára bonyodalmak támadnak belőle. Szilágyi nem az az ember, a ki ilyesmit szó nélkül zsebre tegyen.

Tisza Kálmán abban a véleményben volt, hogy Szilágyi mellőzése lehetetlen. A mely kormány szerinte a kötelező polgári házasságot, az állami anyakönyvvezetést s a többi gyökeres egyházügyi javitást tüzi ki elvül, de alakulásakor épen Szilágyi Dezsőt mellőzi: az a kormány azt a gyanut támasztja maga ellen, hogy szándéka nem komoly, akarata nem elszánt. Szilágyi mellőzése s e gyanu feltámadása már veszélyeztetné a kormányt s a nagy egyházügyi javaslatok győzelmét, mert azonnal életre keltené a reakcziót s bátrabbá tenné a klerikális ellenzéket.

Tiszának igaza volt. Érvei meggyőzték Wekerlét. Wekerle azonnal sietett vissza Bécsbe a király elé terjeszteni ezt a felfogást s ez előtt meghajolt nyomban a király is.

Még sokan emlékeznek részletesen a Wekerle-kormány első bukására, mely a leghevesebb egyházpolitikai harczok közt Kossuth temetése után negyedévre az 1894-ik év nyarán következett be.

Nem beszélem el apróra e bukás történetét. Hosszura nyulnék e művem. Elvégre Wekerle ujból megbizást nyert a koronától. A király Budapestre jött a válságot megoldani. Egész héten át folytak a tárgyalások. Wekerle Szilágyi nélkül nem akart uj kormányt alkotni, ő felsége pedig Szilágyit elfogadni épen nem akarta. A hosszas tárgyalások vége az lett, hogy ő felsége utóbb mégis csak elfogadta Szilágyit.

Csodálatos eset volt ez s 1867 óta nem is volt ilyenre példa. De nagyon ritka az ily példa más nagy államban is.

Ő felsége gróf Csáky Albin vallásügyi miniszter ellen is táplált kifogásokat. Gróf Csáky tünődés nélkül elfogadta a helyzetet olyannak, a minővé rá nézve a király óhajtása által alakult s rögtön és föltétlenül lemondott állásáról. Ő felsége óhajtása ellenére egy pillanatig se maradt meg helyén.

Vajjon Szilágyi ismerte-e a király óhajtását 1892-ik évi novemberben, mikor a Wekerle-kormány először alakult s 1894-ik évi juliusban, mikor ugyanaz másodszor alakult?

Ismerte. Hiszen előtte se maradhatott titok az, a mit oly sokan tudtak. De egyébként is, mint tőle tudom, Wekerle mindent közölt vele.

Itt merül fel most már az a kérdés: vajjon Szilágyi miért nem cselekedett akként, a hogy’ gróf Csáky? -133-

Előre kijelentem, hogy én helyeslem gróf Csáky elhatározását s annak indokát, mert az ő politikai egyéniségének az felelt meg. De határozottan helyeslem Szilágyi Dezső elhatározását is s ennek az elhatározásnak nagy indokait.

Bármint kárhoztatta az udvari emberek eszejárása Szilágyit, ő a maga konok elhatározásával nagy államférfiui cselekményt hajtott végre. S e cselekmény nagyságán és nemességén még az se változtat, hogy követői alig akadnak s a Habsburgok államaiban alig is akadhatnak.

Szilágyinak a miniszteri álláshoz való konok ragaszkodása azt jelentette s Szilágyi tudatosan akarta is, hogy azt jelentse, hogy az ország törvényhozásában s kormányzásában az ország általános érdeke előtt a csupán személyi kérdésekre vonatkozó királyi óhajtásnak meg kell hajolni. S ha általános érdek az, hogy most az egyházügyi harczok közepén a nagy javaslatokat ő képviselje s ne más: akkor neki helyén kell maradnia, a meddig csak lehet, még ha ez a király kedvetlenségével járna is.

Sok adomaszerü történet él az egykoruak emlékezetében arról, minő nyiltan és őszintén, sőt minő nyersen szokott Szilágyi Dezső a király előtt beszélni s előterjesztéseinek indokolásában s a királylyal való vitázó értekezésben minő szilárdan szokta a helyzetet feltárni s javaslatának okait minő meztelen valóságukban előadni.

A király például egyik értekezés alkalmável elejtette irónját s Szilágyi nem vette föl, nem hajolt le érte, nem adta a király kezébe, hanem csak nézte a padlón fekvő irónt. Szolgát kellett a királynak becsöngetni: vegye föl az irónt.

Ez az adoma valótlan is, izetlen is. A király nem igen szokott négyszemközti értekezés alkalmával irónt tartani kezében, hadonázni pedig épen nem szokott vele, hogy esetleg kiejtse kezéből. A király ily alkalommal nem mozgékony; – minden tagjának minden mozgása lassu, kimért, katonás. Izgatott lenni nem szokott s annyira gyöngéd és udvarias, hogy egy leesett vagy elgurult irónt fölvenni miniszterének egyáltalán meg sem engedné.

Szilágyi igenis nyilt, egyenes, őszinte volt mind előerjesztéseiben, mind érvelésében, a mikor a királylyal értekezett. Ritkán történt ez; miniszterségének utolsó két évében alig is került a sor erre egyszer is; – érintkezésük ez idő alatt az uralkodó családot érdeklő alig egy-két személyi ügyre szoritkozott s mindenkor a legszorosabb hivatalos határok közt mozgott.

Korábban se sokszor, de korábban néhányszor mégis értekezett vele a király. De ez esetekben se volt Szilágyi őszintébb és szókimondóbb, mint például Andrássy, Bittó, Szlávy, Kerkapoly vagy Wekerle. Általában a király nemcsak teljes nyugodtsággal fogadja, de meg is várja, hogy a miniszter, a mikor előterjeszt vagy indokol valamit, teljes nyiltsággal beszéljen még akkor is, ha nézete az övével ellenkezik. Tisza Kálmán például -135- nem szeretett, nem is akart a királylyal vitatkozni, el is kerülte, a mikor csak lehetett, de több miniszter, s ezek közt Szilágyi is, bizony nem tért ki a vita elől.

Szilágyinak például az 1891-ik év elején volt érdekes vitája a királylyal.

Arról volt szó, mit csináljanak a papokkal, a kik se a törvénynek, se a kormány elkeresztelési rendeleteinek nem fogadnak szót, sőt megsértik mind a kettőt s folyton zavarják a törvényes rendet s a társadalom nyugalmát.

A kormány szemet nem hunyhat: ez bizonyos. Hova lesz az állam tekintélye s a törvények szentsége?

A papokat vég nélkül sorra büntetni oly dolog, melyet lehetőleg el kell kerülni. Nem szabad a papoknak alkalmat adni arra, hogy könnyü szerrel jussanak az olcsó vértanuság koszorujához.

Kivenni a kezükből a házassági és anyakönyvi hatáskört: nagy sor lesz. Rögtön nyakig esünk bele az állam és egyház közt kitörő harczba.

Efféle tünődések közt kérdezte meg a király Szilágyit: mi a véleménye.

Szilágyi a Szapáry-kormány nézetén volt. Szemet nem hunyni, a gyökeres egyházpolitikai változtatásokat elodázni s e helyett a vétkező papokat megfelelő szigorral büntetni: ez volt véleménye akkor. Véleményét kifejtette s bőven indokolta a király előtt. Az volt a nézete, hogy az egyház előbb-utóbb megunja majd az ujjhuzást, megnyugszik s a törvény és alkotmány tiszteletére tanitja papjait. Csak gyöngék ne legyünk s a megfelelő szigortól ne féljünk. -136-

– Nem győzött meg, kedves Szilágyi. Bismarck kezében nagyobb hatalom volt, mikor az egyházzal összeveszett, mint a mi kezünkben s utóbb mégis neki kellett meghátrálnia.

– Elvégre is az a kérdés, fölséged kormányoz-e vagy a görbe bot. Én, mint igazságügyminiszter, fölséged jogát és hatalmát védem.

A »görbe bot« alatt Szilágyi a püspökök pásztorbotját értette természetesen.

Ennél például erősebb szót sohse használt Szilágyi a király előtt. De ilyen erőset bizony más miniszter is használt már korábban. Sőt erősebbet is.

Emlitettem már, hogy a Wekerle-kormány első válsága alkalmával a király nem óhajtotta, hogy Szilágyi tovább is igazságügyminiszter maradjon. Ezután nemsokára valami családi egyezmény vagy lemondás történt az uralkodócsaládban egy házassági szerződés alkalmából s itt Szilágyinak, mint magyar igazságügyminiszternek hivatalos dolga volt. Találkoznia kellett tehát a királylyal.

A dolog természete hozta magával, hogy Szilágyi fölötte hideg és tartózkodó volt, hiszen királyával állt szemben, a kinek nyiltan kifejezett óhajtását, hogy ő ne legyen tagja a kormánynak, jól ismerte. Észrevette ezt a király is, a ki egyébként szokott udvariasságát változatlanul megőrizte vele szemben.

De tett egy elmés megjegyzést a balassa-gyarmati -137- hadgyakorlatok idején egyik tábori udvari ebéden. Szóba jött az ebéden a király előtt Szilágyinak Bécsben megfordulta s a királynál való tisztelgése. Vajjon minő kedve volt Szilágyinak? A király kedélyes mosolylyal jegyezte meg:

Az efféle udvari dolgok kiszivárgása nyomán keletkezett az a vélemény, mintha Szilágyi a maga érdes modoráról még a királylyal szemben se tudott volna lemondani. E vélemény tulzó, sőt alaptalan.

Emlitik azt a beszédet is, melyet Szilágyi, mint a képviselőház elnöke, az ezredév nemzeti ünnepe alkalmából a királyhoz intézett.

Ebben nincs semmi érdesség, semmi ridegség. Ez a beszéd mind alakjára, mind tartalmára nézve Szilágyinak talán legjobb, legremekebb beszéde. Valamelyes birálatot ez a beszéd is eltür. Talán hosszabb, mint kellene. Talán ugyanazon eszme egyes részleteit szükség nélkül ismételgeti. Ennek daczára nagyon szép beszéd az, méltó a nemzethez és a királyhoz s az alkalomhoz, a mely őt szülte. Hanem valami szokatlan van ebben a beszédben, a mely azonban csak jobbá, tartalmasabbá teszi.

E beszédben nem ugy szól a magyar nemzet az ő uralkodójához, mint jobbágy az urához. Nem az 1848 előtti országgyülések felirati hangján beszél föltétlen hódolással, tüntető alázatossággal és csupán csak az alattvalók hűségével. Hanem a nemzetet ugy állitja -138- a király elé, mint minden jognak, hatalomnak és dicsőségnek forrását, a ki nagy fenségjogokkal ruházta fel az uralkodót, mert igy akarta s igy látta czélszerünek s a ki hódolattal és hűséggel övezi körül királyát, mert attól az ország jogainak s alkotmányának s a nemzet méltóságának s jóllétének megőrzését várja meg.

Az ilyen hang nem mindennapi a habsburgi uralkodók előtt. Szilágyi e beszédben az ezer év óta dicsőségben élő és uralkodó nemzet nevében beszélt, a ki tulélt már öt-hat uralkodócsaládot s a kinek fejedelmei csak akkor erősek és hatalmasak, a mikor a nemzet megelégedése és bizalma adja nekik az erőt és hatalmat. Önmaguktól semmik.

Szilágyi Dezső akkor foglalta el az elnöki széket, a mikor a Bánffy-kormány megalakult. Tehát ennek a kormánynak s többségének bizalmából. Negyedfél éven keresztül, tehát még az 1896-iki országgyülés első harmadában is Bánffy és Szilágyi közt elég jó volt a viszony, de később, az 1898-ik év közepén erős meghasonlás tört ki köztük s Szilágyi egész gyülölséggel inditotta meg keserü harczát Bánffy ellen.

Melyiknek volt igaza: e kérdés szellőztetésébe most nem bocsátkozom. A harcznak sok belső részletét, sok titkát nem is ismerem, minthogy erre nézve se Bánffyval, se Szilágyival soha nem beszéltem. De ezek a részletek és titkok engem nem is érdekelnek. Följegyzésre méltóknak nem tartom ezeket.

Szilágyival nagyon sok dologban és nagyon fontos dolgokban nem értettem egyet 1898 óta. Nem terjeszkedem -139- ki az utolsó három év történetére. Mert ez a három év még nem is történet, hanem csak egy folyamatban most levő történetnek kezdete. Csupán csak futólag akarok rámutatni arra a pontra, a hol utaink eltértek egymástól.

Sehogy se tudtam kibékülni azzal, hogy ő elnöki székét arra használta föl, hogy a képviselőház belső rendje és nyugalma megbomoljon. És azzal se, hogy a legnagyobb zavar és fejetlenség idején otthagyta az elnöki széket. Vannak politikai alakok, a kik megtehetnek mindent. De Szilágyi azok közé nem tartozott. A hattyu soha se mehet bukdácsolni – sárba.

A szabadelvü és nemzeti haladás hivei tiz év óta már egy tábort alkottak, habár különböző pártok szövetségében állottak is. Ha egyénenként nem találkoztak is egymással, de irányuk és rokonszenveik közel hozták őket egymáshoz. Szilágyi indulata s közreműködése is oka lett annak, hogy ama nagy tábor összetörjön s csapatjai közé szó nélkül vagy álnok jelszavakkal idegen elemek besurranjanak s maguk körül mindent megfertőztessenek.

Látta-e azt Szilágyi előre, hol tör ki s hol terjed szét az az áradat, melyet minden zsilip felhuzásával az osztrák és hazánkbeli reakcziós elemek ránk zuditottak? Vajjon az ugynevezett uj korszak emberei elég erősek lesznek-e alkotmányunkat a megnyirbálástól, társadalmunkat az elszegényedéstől, nemzeti önérzetünket a megaláztatástól s faji erőnket az elzsibbadástól megvédelmezni? -140-

Aggódom. Aggódtam akkor is, a mikor Szilágyit olyan politikai társaságban láttam, a mely ellen fél életén át minden csöpp vére szakadatlanul tiltakozott.

De vele találkozni nem siettem. Nem hittem, hogy eszmecserénknek sikere lehessen. Volt egy közös barátunk: Miklós Gyula; ő is a legrosszabb politikai elemek támadásának áldozata, a ki által azt az óhajtását közölte velem, hogy találkozzunk egymással s cseréljük ki nézeteinket. Nem álltam rá. Azt feleltem:

– Mondd meg Szilágyinak, ne óhajtsuk mi még sokáig a találkozást; – a helyett, hogy megértenők egymást: összeveszünk.

Viszálykodni vele nem akartam. Hiszen majdnem harmincz éves barátság és rokonszenv kötött össze bennünket. S a mily erősen hittem, hogy én jobban átok előre, mint ő: oly biztosan tudtam, hogy ő szentül meg van a maga eljárásának helyességéről győződve s az én felfogásomat tartja tévesnek.

XI.

(Utolsó együttlétünk. – Korán észrevettem halálos betegségét. – Halálának külső körülményei.)

Nemzetünk számára nagy veszteség az ő halála. Hibázott-e vagy nem: én nem dönthetem el. Jól vagy rosszul fejlődnek-e nemzetünk ügyei: biztosan nem tudhatjuk. De ha hibázott: az ő nagy tehetsége, vasakarata, tekintélyének hatalma s erős és tiszta magyarsága jóvá tett volna minden hibát. S a veszélyt, mely fenyeget, könnyebben le tudtuk volna birni az ő segitségével.

Mikor az igazságügyet kormányozta: már akkor láttam idegeinek pusztulását. Gyakran fékezhetetlen indulat tört ki rajta pillanat alatt oly semmiség miatt is, melyet más észre se vett volna, vagy egy mosolylyal intézett volna el. Nehéz munkával törte agyát szakadatlanul, az agy szokatlan megterhelésének tulajdonitottam az idegek ingerlékenységét.

Az 1898-ik év nyarán azt izente Tátrafüredről, hogy ott óhajtana velem pár napot társalogni. Tárjuk ki lelkünket egymás előtt. -142-

Odamentem. Fölkerestem. Gyöngéd figyelemmel társalogtunk egymással, de néhány nagy kérdésben nem ismertünk egymásra.

Hanem betegségét, a mely sirba vitte, már akkor biztosan fölismertem. S erről nem egy barátom tehet tanuságot, a ki előtt közelálló halálának szomoru sejtelmét nem titkoltam.

A sirt, a hol örök pihenőjét tartja, a nemzetnek kell megjelölni. Észből és jellemből, tudásból és magyar érzésből, vasakaratból és nagyratörekvésből készült a gondviselés keze által az a történeti alak, a kit, a mig élt, Szilágyi Dezsőnek neveztünk. Emléke fennáll sokáig. S a mig fennáll: ott lesz mellette nemzetünk igaz tisztelete.

Betegségéről és haláláról is el kell mondanom, a mit magam figyeltem meg.

Hatalmas csontjai s erős és edzett izmai voltak. Széles váll, vastag nyak, hátraszegett erős fej, mély hajlásu magyar gerincz, telt karok és lábszárak. Tökéletes tüdő, biztos, gyors és könnyü járás. Hizodalmas természet s kissé el is hizott, de se ételben, se italban, se szerelmi barátkozásban, se testgyakorlatban semmi tulzás, semmi kicsapongás. Erejét és egészségét gondosan ápolta. Alvásra, felejtkezésre, vidámságra elég időt forditott.

Azonban megkapta a veszélyesebb fajta szivbajt. Ezt az orv és gyógyithatatlan betegséget, mely az elmulásnak rendes és gyakori módja. A halálnak ez a neme pusztitotta el Deák Ferencz életét is.

A szivbajhoz gyakran egyéb baj is csatlakozik a tüdőben, a nagyobb véredényekben, a gyomorban, a vesékben. Ha csakugyan csatlakozik: akkor a szivbaj lefolyásának módja és ideje biztosan ki nem számitható. A halál gyorsan és véletlenül bekövetkezhetik. De minden komoly jelenség azt bizonyitotta, hogy Szilágyinál egyéb csatlakozó baj föl nem lépett. Még a vizi betegségnek sem volt semmi nyoma. Étvágya, kedve, izmainak ereje teljes, mozgása gyors. Az élet néhány évéhez tehát még a szivbaj daczára is joga volt.

Az én tapasztalásom szerint a szivbajt igen sok orvos és igen sok beteg rosszul kezeli. Ezt láttam Szilágyinál is.

A szivbajos embernek, ugy vettem észre, se sokat járkálni, se erősebb mozdulatot tenni, se izomerőfeszitéssel járó munkát végezni, se fürödni, se nagyobb indulatokba keveredni nem szabad. Vivás, uszás, hegynek járás, gyors lehajlás, sulyemelés különösen veszedelmes. Szilágyi ezt vagy nem tudta, vagy nem vette figyelembe. A szivbajos egyék-igyék kedve szerint okosan s habár naponkint gyakran is, de ne sokat. Üljön kényelmes karos székben a napon vagy tiszta levegőn s gyöngéd és vidám társasággal vegye magát körül. Minden ember ugyan ezt nem teheti szigoru rendszerességgel, de Szilágyi megtehette. -144-

Ő azonban nem türhette azt a gondolatot, hogy őt elgyöngülni, elhervadni, elfogyni lássa a világ. Irtózott attól, hogy fölötte sajnálkozzanak. Rettenetes indulatba hozta volna, ha azt látja, hogy szavának már nincs meg a régi sulya, tekintélye csökken, a törvényhozás és kormányzás férfiai nem sietnek ugy mint előbb, tanácsát és jóindulatát megnyerni s azok többé nem félnek tőle, a kiket maga körül félni látott mindenkor.

Ugy vélte ösztönszerüleg is, hogy szellemének és izmainak erejét és ügyességét vissza tudja vivni erővel és erőszakkal még a szivbajtól is.

Kik voltak az orvosai: nem tudom. Azt se tudom, mikor figyelmeztették először szivbajára. 1898. évi augusztusban már megvolt ez a baj. Ekkor látogattam meg – mint emlitettem – Tátra-Füreden. Talán ez volt nála utolsó látogatásom. Nyilván észrevettem rajta a szivbaj sok külső tünetét. Megkérdeztem tőle: folytatja-e még reggelenkénti testgyakorlatait? Sulyemelést, karfeszitést, marokszoritást. Folytatta, de csak budapesti lakásán. Folytatta még a vivást is, noha ritkábban. De a Tátrában óriási hegyi sétákat tett naponkint s fölhevült testtel nyolcz-tiz fokos kegyetlen hideg vizben megfürdött.

A szivbajos embernek halálos művelete volt már mindez. Megmondtam neki, hogy mindezt én nem cselekedném. Nem mondtam, hogy szivbajjal igy élni nem szabad, de azt mondtam, hogy ötvennyolcz éves kövér ember ily életmóddal szivbajra tehet szert s abból aztán nincs menekvés. Fölizgatta e beszédem. Közös -145- barátunk volt gróf Károlyi Gábor. Az is szivbajban halt meg hirtelen. Kérdezősködött viszonyairól s utolsó napjairól. A mikor a szivbajt emlitettem, megint ingerült lett s nyomban másra terelte a beszédet.

Ebből következtettem, hogy vagy érzi már vagy tudja is nagy betegségét, de hallani se akar róla.

Időnkint közel volt az utolsó válsághoz. Volt idő, a mikor arczán ott volt már hetekig a halál fakó szine. De testnek és léleknek pattogó erélyéből akkor se engedett.

Végzetes volt rá nézve az utolsó időben a karlsbadi fürdő. Hires fürdő. A tudomány emberei sok betegségben nagyon jónak tartják. Tudományukba belekontárkodni nem is akarok, de még se hallgathatom el, hogy ez sok jó barátomnak és ismerősömnek lett már vesztőhelye, a kikről szentül hittem, hogy haláluk nincs oly közel.

Szilágyinak nem kellett volna megengedni, hogy Karlsbadba menjen gyógyulni. Más dolog, hogy engedelmeskedett-e orvosának? Ott ép ugy elérhette volna a halál, mint az utban. De onnan már magával hozta s itthon huszonnégy óráig se tudott már vele birkózni.

Mily termet! Mekkora erő! Mily hatalmas szellem! S mindez semmivé lett egy gondolat elröppenésének, egy villám villanásának ideje alatt!

Összeomlását, végső vonaglását nem látta senki. Az elszálló élet hörgő bucsuszavát nem hallotta senki. Kemény arcza utolsó eltorzulásának tanuja nem lehetett -146- senki. Magára zárta szobájának minden ajtaját s ugy halt meg észrevétlen.

Ha néha gondolt a halálra: ilyet óhajtott magának. A párducz is, ha sejti elmulását, hozzáférhetlen sötét oduba vonul örökre elaludni. Ne lássa senki azt az utolsó pillanatot, a melyben gyönge volt.

KÁLDY GYULA.

ELŐSZÓ.

Káldy Gyula magyar szinész, zenealkotó, karigazgató, zenetörténetiró, élete utolsó tizenhárom évében igaz jó barátom. 1838-ban született, ugy hiszem Pesten. Meghalt 1901-ben márczius hó 6-án. Halála nekem nagy fájdalmat okozott. Nemcsak azért, mert jó barátomat s egyik nagy nemzeti ügyünkben hű munkatársamat s támogatómat vesztettem el; hanem sokkal inkább azért, mert nemzeti zenénk életének s dicsőségének nagy ügye vesztette el benne legtevékenyebb munkását s legnagyobb hősét.

Szinész, szónok, zeneművész az élettel együtt az élet minden sikerét is elveszti. Alkotásainak alig marad nyoma. Legföljebb azok emlékezetében, a kik vele együtt éltek. Ez az emlékezet pedig egy emberöltő mulva kihal s azon túl csak az öregektől hallott alaktalan, csonka, időben és térben összekuszált mesék és mondák élnek, a mig élnek. Ki tud ma már Czinka Pannáról, Bihariról, Lavottáról oly egyéni részleteket, melyek élettel, valósággal és szépséggel teljesek s a mellett -150- bizonyosak? Emlékezetük alkotásaikon kivül ma már csak rege, ábránd, képzelet.

Káldy életéből én meg akarok menteni mindent, a mit én tudok. Habár nem nagy, de valóságos kincse lesz ez is nemzeti művelődésünk történetének.

(A magyar zene története nincs megirva. – A Gotterhalte rábaközi ősmagyar dal. – A magyar zenével nem törődnek. – Bihari, Erkel, Káldy. – Hogy’ kezdődik Káldy élete? – Munkássága. – Halála. – Nyelvtudása. – Nyelvtudománya megmenti a rablóktól.)

Gazdag története van a magyar zenének. De e történet megirásával nem törődik senki. Nem törődik a magyar király, nem törődik Magyarország kormánya, nem a Magyar Tudós Társaság, nem a Magyar Királyi Zeneakadémia, de nem törődik a Magyar Királyi Tudomány Egyetem bölcsészeti kara sem. Egy-két szegény pap, tanár, zenekedvelő kisérletet tett ugyan e történet egyik-másik fejezetét megirni, de hát mindez kicsiny dolog. Nemzeti vállalat ez, nemzeti erővel kell hozzáfogni, kis erejü magános ember tökéletes végre nem tudja ezt vinni.

E kérdést veti föl bizonyára minden pápaszem, minden gubanczos hosszu haj, minden hivatalos ész, a magyar zeneügygyel foglalkozó minden cseh, minden német és minden magyar hóbort. -152-

A magyar zene a magyar léleknek egyik hatalmas működése. A királynak pedig köze van ahhoz, hogy népének lelke miként működik.

S azután egy iczi-piczi, de jellemző tüneményre rá kell mutatnom. A magyar király osztrák császár is. Az osztrák császárnak van egy himnusza, az ugynevezett »Gotterhalte«. Eleget boszantják vele katonák és nem katonák a magyar fület. Kutya időkre emlékeztet bennünket ez az osztrák himnusz. Nem szeretjük, nem kell, soha se barátkozunk meg vele. Soha!

Pedig ennek zenéje magyar népdal. Hol kerekedett: nem tudom. Azt hiszem a Rába vidékén született, a hol nyelvben, vidámságban, zenei hangulatban s ősi szokásokban leggazdagabb a magyar nép. Itt hallottam dalolni gyerekkoromban magam is, itt hallotta dalolni 1848 előtt Kozma Sándor egykori barátom is. Ma is ismerem a népdal zenéjét s Káldynak eldudoltam, hogy csináljon belőle hangjegyes dalt s jusson hozzá ekként minden zeneértő.

A többit elfeledtem. Ez is diákkoromból maradt meg emlékezetemben. Csornán vagy Szili-Sárkányban hallottam.

A népdal régi. Hiszen innen-onnan száz esztendeje, -153- talán több is, a mikor tőlünk ellopta Haydn s német-cseh dallamra torzitva csinálta belőle az osztrák himnuszt. Büszke magyar ritmusát mélázó idegen ritmusra változtatta s daliás bokázó végdallamát keservesen elnyujtotta, mivelhogy az ő fuvó hangszereivel igy tudta kezelni legjobban. Az ő német esze ugy gondolta: a hangszerért van a zene s nem a zenéért a hangszer.

Az eredeti magyar dal sok rokonságban van a kurucz zenével. Még pedig a kurucz zenének hősi részével. Bokázó dal, a ki kellő hangulattal állva dalolja, szinte lehetetlen, hogy sarkantyuit össze ne verje. Faji önérzet és nemzeti büszkeség van benne, nem oly határtalan gazdagon, mint Bercsényi palotásában, de azért nagy mértékben.

Igaz, hogy azt is könnyüszerrel be lehetne bizonyitani, hogy a Gotterhaltét a magyar kálvinisták egyházi énekéből, a XLVII-ik zsoltárból csempészték. Történetileg bizonyos, hogy ezt a zsoltárt Béza Tivadar hitujitó, Kálvin kortársa szerkesztette, a régi magyar szövegre pedig Szenczi Molnár Albert hirneves magyar hitujitó forditotta. Az is bizonyos, hogy dallamát ősi franczia népdal után Goudimel franczia zeneszerző alkotta meg. Mind ez három-négyszáz éves dolog. De az mégis a legbizonyosabb, hogy a rábaközi népdal daliás és bokázó részleteit mégis csak a magyar nép alkotó szelleme alakitotta.

Már most ha akadna egy bölcs tanácsadó, a ki azt mondaná a királynak: -154-

– Uram király, a te osztrák himnuszod magyar népdal, mégis szereted, – ám engedd meg, hogy legyen magyar himnuszod is s hogy ez is magyar népdal legyen s engedd meg, hogy katonáid a neved napján osztrák országodban amazt fujják, de magyar országodban a miénket fujják. Bemutatunk kurucz dalaink és népdalaink közül százat, köztük lesz Rákóczi is, Kossuth is, válassz ki egyet közülök, nem bánod meg soha! S nem bánjuk meg mi se.

Vajjon mit szólna ehhez a király? Nem fogadná-e szivesen ezt az ajánlatot? Hiszen szebb himnuszt találnánk mi dalaink közt, mint Haydnnak magyartól lopott, magyarból rontott férczelménye.

De hát miért nem törődik a kormány, a Tudós Társaság, a Zeneakadémia a magyar zene történetével? Sőt a magyar királyi Zeneakadémiából miért kell épen a magyar zenének, sőt még történetének tanitását is kizárni?

Egykor ezelőtt nyolcz évvel – 1893-ban – zajt ütöttem e kérdéssel a képviselőházban. Addig zaklattam a minisztert, mig utóbb beleegyezett, hogy Káldy tanitsa hát ott a magyar zene történetét. Vállalkozott volna is rá szivesen.

Az történt, hogy mig a magyarul se tudó német és cseh tanárok kapnak ott három-négy ezer forint évi fizetést, addig Káldynak adtak százötven forint évi -155- fizetést. Tehát háromszorta kevesebbet, mint a szolgának, a ki a német és cseh tanárok után söpri a szobákat.

S ma is igy áll ez a kérdés. Vagy még talán igy se. Mindennek, a mi magyar, ki kell zárva lenni a Magyar Királyi Zeneakadémiából.

Ő tudja-e, hogy a léleknek mekkora ereje, a népnek mily nagy és fenséges jellemvonása a zeneösztön, a dalolás képessége? Tudja-e: minél magasabb valamely nemzet népzenéje: annál miveltebb és tökéletesebb annak a nemzetnek lelke s annál nemesebbek erkölcsei? Tudja-e azt, hogy a magyar népzene már ezelőtt kétszáz évvel, a mikor Zrinyi Ilona bujdosó dalát, Rákóczi igaz dalát, Bercsényi palotását megalkotta, sokkal magasabb és fejlettebb volt, mint a világ minden más nemzetének népzenéje? S tudja-e azt, hogy a zeneösztön olyan, mint az isten képe; – minden nemzet a maga lelke szerint alakitja meg azt?

Tudja a manót. Német tudós nem irta meg, honnan tudná hát a tudomány-egyetem?

Van egy lelkes jó barátom, Kálmán Farkasnak hivják. Kálvinista pap a nagy magyar alföldön. Tudós férfiu, zeneértő, fáradhatlan buvára a magyar zene történetének. Korszakos művei, fölséges buvárlatai talán most is ott korhadnak már több mint tiz év óta a Tudós Társaság lomtáraiban: nem törődik velük senki.

Hanem azalatt országunk szivében és minden nagy -156- városában s szerteszét mindenütt terjesztik a német, cseh és olasz népzene gajdolásait s a fölséges magyar dalt átengedik a szegény népnek s a még szegényebb czigánynak!

Hejh pedig ha a világ ismerné a magyar zene történetét! Ha ismerné egyházi, hősi, szerelmi, ábrándozó és tánczzenénk hasonlithatlan remekeit!

Minden nagy fajnak vad ösztöne meghóditani a világot. Megkisértette a római, a hun-magyar, a török-tatár, a franczia s most ebben dolgozik az angol, a német, az orosz.

Mi magyarok már nem hódithatjuk meg a világot. Se népszámunk millióival, se iparral, se fegyver hatalmával. Csak zenénkkel és tánczunk fenségével. Ezt legyőzni nem tudná senki; elfogadná, megtanulná, megköszönné mindenki. Nemesebbé tennők a világot s előbbre vinnők az emberiség mivelődését.

Állitsuk a közönség elé: mit tett Káldy, a vagyontalan, a szegény, a munkával agyonterhelt, egyszerü magyar szinész – egymaga.

Szép élet a Káldy élete. Fényben, ragyogásban, fenségben én szebbet nem ismerek. Csakhogy a fényt, ragyogást és fenséget kevesen látták. Igaz jó magyar szemmel lehetett azt csak fölismerni. -157-

Az utolsó században három állócsillagát látom magyar zenénk világának.

Erkel a másik, a ki szintén sokat teremtett. A ki bebizonyitotta, hogy a magyar fajzene egyenlő magasságban áll a világzene remekeivel.

Káldy a harmadik, a ki a feledés moha alól kiásta őseink kincseit s fölfedezte előttünk gazdagságunk minden rejtekét.

Mások is voltak. Buzgó erők, de kis erők. Alkotók, de csak egy-egy időszak, egy-egy nemzedék számára. Minden kor, minden időszak számára csak ez a három dolgozott.

Előttük is voltak nagyjaink. Czinka Panna és Lavotta nevét s örökké szép műveit jól ismerjük. Még nagyobbak a kurucz dalok teremtői. Csodálatos szellemek, megmérhetetlen gazdagsággal teljes lelkek. De nevüket elboritotta a messze mult és a feledés s nemzetünk üldöztetése. A hogy nem ismerjük az egyiptomi piramisok épitőmestereit: ugy nem ismerjük azokat, kik a kurucz dalokat megalkották.

Talán ugy készültek, mint Mózesnek szent könyvei, mint Homérosznak énekei. Ezer év alatt teremtette meg nagy és nemes nemzet lángelméje. A minő volt a héber, a hellen és a magyar. S a hogy Mózes és Homér nevéhez kapcsolódik a hajdankor két nagy alkotása: ugy kapcsolódik Rákóczi nevéhez mindaz, a mit az Árpádok és Hunyadiak kora óta alkotott -158- meg lassanként, századonként, nemzedékenként fajunk szenvedése, önérzete, lánglelke, hősi végzete.

Káldyról élettörténetet irni nem akarok. Se hosszu és mély tanulmányt. Olyas valamit akarok irni, a mit tárczaközleménynek tart a mai felfogás. Könnyü olvasmányt, szakadozott élettöredékeket, jellemző adomákat; csak arra ügyelek, hogy az embert és korát és korának viszonyait hiven állitsam nemzetünk elé.

Káldy 20 éves korában 1858-ban lett a kolozsvári nemzeti szinház karnagya. Mielőtt ez állását elfoglalta: nagy utazást tett Olaszországban, hogy ennek szinművészeti és zeneművészeti viszonyait alaposan tanulmányozza.

Ezután 1866-ban az aradi szinháznak lett karnagya öt évig. 1871 és 1872-ben a budai szinkört igazgatta; 1872-től 1881-ig a budapesti zenekedvelők karnagya s az országos szinitanoda énektanára volt. 1881-től 1884 augusztus közepéig a Nemzeti Szinház operájánál volt rendező s mikor a királyi opera megnyilt, odament át főrendezőnek s szerződése volt 1891 augusztus hó 15-ig.

Azonban 1888-ban elcsapták. De ugy elcsapták, hogy mesének hiszi mindenki, ha történetét elbeszélem.

Pedig elbeszélem. Se őt, se korát nem ismerné igazán senki, ha el nem beszélném.

Az 1895-ik év nyarán visszahivták a királyi operához. De most már nem főrendezőnek, hanem igazgatónak. -159- Belátták, hogy a sok Mahlerrel, Nikischsel s egyéb efféle féleszü faluzó idegennel magyar nemzeti intézetet fentartani nem lehet. S azért a kit hét év előtt még főrendezőnek se tartottak meg, azt visszakérték igazgatónak.

Meglátogattam, mikor lemondása hirét meghallottam. Sulyos betegnek találtam. Az a betegsége volt, a mi Deák Ferencznek. Gyógyithatlan szivbaj mind azzal a szenvedéssel, a mely ezzel járni szokott.

Ismertté tenni a magyar nemzeti zenét s oda helyezni azt a világ homlokára koronának.

Bánatosan jöttem el tőle mégis. A halál szelének fuvalmát éreztem közelében.

Fájdalom, nem csalt meg a sejtelem. A szivbaj, ha ilyen természetü, gyógyithatatlan. De gyorsabban fejlődött, mint hittem. És mégis sok szenvedéstől kimélte meg Káldyt komor végzete. Akkor halt meg, a mikor még szentül hitte, hogy még dolgozni tud. Ugy szerette a munkát, ugy lelkesült a nemzeti ügyért, magyar zenénk összegyüjtéseért, hogy kínos szenvedése daczára is boldog volt, a mikor elgondolta, hogy ő még mennyit tud végezni. Egy perczig se volt olyan beteg, hogy a munka reményéről le kellett volna mondania, de le -160- nem irhatnám azt a fájdalmat, melyet e lemondás neki okozott volna.

Zeneszerzőnek se volt jelentéktelen. Több mint tiz szinműhöz alkotott zenét s egész zeneszinműveket is irt. Néhány dala édes, tiszta, nemes magyar dal. Zeneszinműveiben, melyek ifjabb korára esnek, nem mindig magyar, sőt sok helyütt idegen zenét mivel. Bécsi mesterektől tanulta a zenetudományt s hiába, az idegen zenei benyomás sokáig megmételyezte szellemét.

Egykor kolozsvári zenekarát átvitte Bukarestbe is. Nagy diadalokat aratott vele. A magyar zene, dalunk, dallamaink, tánczunk elragadták a románokat. Igaz, hogy akkor még a jó szomszédok nem voltak rossz szomszédok.

Csodálatos képessége volt a nyelvtanuláshoz. Igaz, hogy olaszul és francziául már jól beszélt, de egy hét alatt meg is tanulta Bukarestben a román nyelvet s ugy beszélte, mintha évekig ott lakott volna.

A nyelvben, melyen beszélünk, zene is van. Azt gondolhatná az ember, hogy a kinek nagy tehetsége van a zenéhez, az az idegen nyelvet is könnyen tanulja. Ez a népdal például: »Lóra csikós, lóra, – elszaladt a ménes, Csak egyedül maradt – a pányván a nyerges« – a legszebb hangok bájos kis gyüjteménye. Azt gondolhatnók, a kinek a lelke hangokból tud szépművet teremteni: az észrevétlenül is megtanulja az idegen nyelvet, ha szép. -161-

Hát hiszen a magyar meg is tanulja. Egyetlen magyar zeneköltőt vagy jeles énekest se láttam, se férfit, se nőt, a ki még egy-két idegen nyelvet folyékonyan ne beszélt volna. De nem ilyen a német vagy a cseh. Meg nem tanulja az a magyar nyelvet soha. Hozzánk szakad már akkor, a mikor nem nagyobb még mint a sipja, trombitája, hegedüje; – itt él, itt marad, itt nő meg haja is, hasa is, de azért a mi édes nyelvünket soha se tudja megtanulni. Igaz, hogy mi is hibásak vagyunk. A helyett, hogy sipját, hegedüjét, trombitáját a hátához vernők: még mi is vele együtt az ő nyelvén rontjuk a levegőt.

Káldynak tökéletes hallása volt a nyelvhez is. Például a német és olasz nyelvben még a szójárásokat is tökéletesen ismerte. Egyszer bebizonyult ez egy érdekes kalandjával.

Valamelyik szép nyári holdvilágos késő estén Jókaitól jött le a Svábhegyről gyalogszerrel, magánosan. Nem a kocsiuton jött, hanem a gyepük közt a szűk, sötét és mély gyaloguton.

Szemközt jött vele öt-hat markos olasz kőfejtő legény. Talán bor is volt bennük, talán bojnyik volt köztük a nagyobb része. Káldy jól hallotta, hogy lassitott hangon a fölött tanácskoznak, hogy a szemközt jövő embert lefülelik, kissé megfojtogatják, óráját, pénzét elveszik, s ha orditani talál: leszurják.

Káldy körülnézett; – a szemközt jövő ember ő volt. Neki kellett tehát a lefülelést, megfojtogatást és oldalba szurást jó kedvvel elszenvedni. -162-

Menekülni se jobbra, se balra nem lehetett. A part magas, a gyepü sürü és tüskés. A kiabálás nem ért volna semmit. Ki hallja azt meg éjfélkor a Svábhegy puszta lejtőjén? Hogy visszafelé fusson: eszébe se jutott. Hiszen neki előre kell, haza kell menni, várja a kis feleség.

Rögtön észrevette, hogy a rablók toszkánai nyelvjárásban beszélnek. Azok akarnak az ő eszén kifogni! Gyere csak talián!

Ment eléjük bátran. Ő is szeretett széles karimáju, csucsos süvegü, olasz alaku kalapot viselni. Akkor is az volt a fején. Igaz, hogy arcza is hasonlitott kissé az olaszokhoz, csak szemeinek tüze volt enyhébb, sokkal enyhébb, mint az olasz szemek tüze.

A mint hozzájuk ért s a mint azok már készülődtek, hogy őt nyakon csipik, egyszerre kalapját leemelte, balkezével magasra tartotta s harsány hangon, tiszta toszkánai kiejtéssel felkiáltott:

– Isten áldjon testvérek! Éljen Olaszország! Éljen Garibaldi! Le a papokkal!

Hejh, a hány olasz volt a világon abban a kutyaszoritó szűk utban, valamennyi viharos örömmel kiáltott föl, kését zsebretette, kalapját üdvözlésre emelte s Káldyt összeölelte, csókolta.

Rögtön elnevezték Jakopónak. A mint meghallották toszkánai beszédét; a mint látták, hogy szidja a papot: mindjárt biztosak voltak arról, hogy igaz testvér. A trieszti és a kucséber olasz nem ily tiszta beszédü s nem ily jó erkölcsü. -163-

Még ők akarták a hegyen lekisérni a déli vasutállomásig, hogy a vizvezeték körül az éjjeli csirkefogóktól valami bántódást ne szenvedjen.

Káldynak azonban nem alkotásaiban van nagysága. Vannak nekünk olyan zeneműveink, mint az övéi s lesznek még nagyobbak, még különbek is.

Az uj operaháznak uj a szinpada, ujak a mellékhelyiségei; mind azokhoz szokni kell s szoktatni kell a személyzetet.

A nemzeti szinháznál nyolcz uj operát rendezett be, a királyi operaháznál 1884-től 1888-ig ötvenhat uj operát.

Uj diszletek, uj jelmezek, uj kellékek, uj fegyverek, uj butorok ötvenhat operához. Nagyon kevés ember tudja elképzelni a világon, hogy micsoda munka ez világvárosi méretü és szépségü uj operaháznál. A mikor ötvenhat vágytárs és vetélytárs és hirlaptudósitó és műbiró keresi a gáncsot és kifogást és sugdos miniszternek, intendánsnak, kaszinóbeli uraknak, prima és secunda donnáknak s egyebeknek.

A ki nagy jót alkot: annak neve gyakran fönmarad. A ki nagy rosszat csinál: annak neve mindig fönmarad. A ki bölcsen és erélylyel meggátolja a rossz dolgok bekövetkezését: azé a legnagyobb érdem, de se nevének, se munkájának emléke fönn nem marad.

Káldy nagysága abban áll, hogy föltárta nemzeti zenénk ismeretlen kincsesbányáját. De, hogy ezt tehesse: előbb el kellett őt kergetni az operától, meg kellett fosztani őt kenyerétől és nyugdijától, szét kellett szakitani szerződését, meg kellett rongálni becsületét, meg kellett semmisiteni a képességeiről való jó véleményt, el kellett őt könyörületlenül tiporni.

Akkor ötven éves volt. Harmincz esztendőn át a magyar szinművészetért élt, koplalt és dolgozott. Eredj öreg legény most koldusnak, földönfutónak feleségeddel és férjhezmenő lányoddal együtt.

II.

(Káldy szerződése. – Pörei. – A fekete arcz. – A néma szerep. – A Pauli-ügy. – Káldyt elitélik. – A Bolygó Hollandi hajója nem sülyed el tökéletesen. – Miért nem sülyed el? – Káldyt megint elitélik. – Az angyalok élettana. – A magyar korona és a drezdai madonna angyalai. – Miként repül a szinpadi angyal? – Podmaniczky fizet. – Az amerikai összeesküvés. – A zongora hazaáruló büne. – Én védem Káldyt. – Az itélet. – Miért nem védte Káldyt senki? – Az én fölebbezésem. – Mit rendel Róma törvénye? – Menjünk Jókaihoz. – Béniczkyvel megegyezünk.)

Káldynak szerződése volt a királyi operaházzal. A szerződésbeli idő kezdődött 1884. évi augusztus hó 16-án s lejárandó volt 1891. évi augusztus hó 15-én éjfélkor. Fizetése volt mint főrendezőnek évenként négy ezer forint s ezenkivül ötszáz forint működési személyes pótlék. Ebből évenként százhatvan forintot a nemzeti szinház nyugdijalapjába kellett befizetni. Be is fizette. A szerződésben az is kiköttetett, hogy ha közte és az opera közt per támad, a perben az opera igazgatósága által választott királyi járásbiróság fog itélni.

A kormány az országgyüléshez az 1888-ik év elején előterjesztést intézett, melyben javasolta, hogy Káldy szerződését megszüntessék s neki végkielégitést adjanak. -166- E javaslat nagy feltünést keltett. Hiszen főrendező mindig kell. Kevesebb fizetést nem adhatnak. Különb embert nem találnak. Káldy ellen senki semmi váddal föl nem lépett. Miért kell hát vele szemben megrontani a szerződést? Hiszen a szerződés három év mulva ugyis lejár magától. Aztán Káldyt szerette mindenki. Maga báró Podmaniczky az intendáns különösen bizott benne.

Mindez közönséges okosság és közönséges igazság. De vannak felsőbb okosságok és felsőbb igazságok s ezek egyuttal hatalmasabbak is. Csakhogy a mindennapi ember és a kis ember ezeket nem ismeri előre.

Volt vendégszerepen nálunk egyszer egy világhirü énekesnő s volt annak itt Budapesten egy szemrevaló csinos komornája. Én bizony már se egyiknek, se másiknak a nevét nem tudom. Káldy ismerte és becsülte mind az urnőt, mind a komornát.

Káldy általában a nőkről, még a szegény kis statiszta nőkről is ugy vélekedett, mint a szentekről. Ugy vélekedett, a hogy’ minden nemes és lovagias embernek vélekednie kell. Ezer kósza hir daczára Káldy előtt ugy állott szinművészetünk minden nőtagja, mint valami középkori regényhős előtt.

Egykor Káldy megy a Váczi-utczán s magánosan sétálni látja ott a komornát. Káldy lovagiasan hozzámegy, üdvözli s félig komolyan, félig tréfásan azt mondja neki: -167-

– Édes lányom, ilyen ifju és szép leánynak nem czélszerü itt magánosan sétálgatni, mert itt sok meggondolatlan ember járkál s kellemetlensége lehet.

Kevés idő mulva az operaháznál állás üresedett, melyet szép fizetés mellett nővel kell betölteni. Sokan pályáztak. Szinészek és szinésznők tisztes koru rokonai. Pályázott a komorna is. A komorna, bármily szép is, mégis cselédsorba tartozik s a nemzet iránt még se szerzett érdemeket. Tisztes jó szokás volt, hogy a megüresedett állást a szinpadtól már megvált élemedett derék művésznő vagy jeles szinművészek anyja vagy testvérje nyerje meg, ne pedig valamely hatalmas ur komorna-barátnője.

Az opera tanácsában ott volt Káldy is s neki épen véleményt kellett adnia. Ő nem a komorna, hanem egy másik, szerinte jogos igényü nő kinevezését ajánlotta.

Mert a komornának volt akkor már valami hatalmas tisztelője vagy pártfogója, a ki meg minden áron őt akarta arra az állásra. Ez már pedig csakugyan felsőbb igazság.

Ettől kezdve naponként gyült a vihar Káldy feje fölött. Minden héten, minden hónapban akadt egy-egy pöre.

Valamelyik darabban két szinésznőnek fekete arczczal kell a szinpadon megjelenni. Ehhez képest koromfeketére kell arczát föstenie. Ugyde ezért ősi szokás szerint 25 krajczár jár, Káldy tehát kiutalta a 25 krajczárt. -168-

Káldyt pörbe idézik. A mit elkövetett, az pazarlás, közpénzek hűtlen kezelése, a felsőbbség jó szándékai ellen való makacs ellenszegülés s több eféle. Káldyt elitélik, fizessen és megdorgáltassék.

Vannak néma szerepek. Egy vagy több embernek ott kell állni, ülni, futni vagy feküdni a szinpadon. Az ilyen szerep dija 50 krajczár, ha a néma szereplő semmit se csinál. – Ámde néha és némelyik terhet hord, részeg vagy holt embert kiczipel, árboczon vagy lajtorján mászkál s ő ezért 25 krajczárral többet kap. Káldy az ősi szokás szerint ezt kiutalja s ezért biróság elé állitják, elitélik, fizessen és összemordiáztassék.

Pauli Richardnak soron kivül föl kell lépni, igy rendeli Erkel Sándor, az igazgató. Ezért Paulinak kifizetik a szerződés szerint járó 100 forintot. – Káldyt pörbe idézik. Hiába mondja, hogy ő se meg nem engedheti, se meg nem tilthatja a soron kivül való fölléptetést s Erkel Sándor hiába istenkedik, hogy nem Káldy, hanem ő rendelte el a föllépést. Mindegy. Káldyt elitélik, fizesse vissza a 100 forint felét. Pauli ezt meghallja, uriember, visszafizeti az egész 100 forintot. Ezért megint Káldyt itélik el, mert ez meg az első itélet kijátszása.

Ezt a Pauli-ügyet kissé meg kell vizsgálnunk. Részletei nagy világot vetnek arra a korra s annak erkölcseire. S most kell elmondanom, a mikor még egyik-másik szereplője életben van s ha tévednék: kiigazithatja tévedésemet. Pauli meghalt, Káldy is elköltözött -169- utána. Nem él már Erkel Sándor se s az opera egykori ügyésze se. Ha addig várok, mig mindenki kihal: az ördög se hiszi el, hogy ez a dolog valamikor megtörténhetett.

Hogy Pauli Richárdnak föl kellett-e lépni: ezt eldönteni az igazgató joga volt, nem Káldyé. De soron kivül kellett fellépnie, a mit az ostoba hivatalos nyelv »tulfellépés«-nek nevez, ez pedig 100 forint külön kiadással jár, tehát az intendánsnak be kellett jelenteni, mert neki meg jogában állott a külön kiadást meggátolni.

Intendáns akkor nem volt. Báró Podmaniczky lemondott, uj intendánst nem neveztek, Beniczky Feri képviselő és belügyi államtitkár mint kormánybiztos igazgatta az operát.

Beniczky ismerte a vármegyét, de az operát csak annyira ismerte, mint Afrika belsejét. Az igaz, hogy Afrika belsejét könnyebb is elkormányozni, mint nálunk az operát. No de erről majd később szóljunk.

Káldy bejelentette a kormánybiztosnak, hogy az igazgató szükségesnek látja Pauli föllépését. Mit szól hozzá?

Beniczky nem szólt hozzá semmit. Valami máson volt épen akkor a figyelme. Megesik az ilyesmi bajuszos emberen akárhányszor.

Káldy tudatja az igazgatóval, hogy a méltóságos ur a bejelentést szó nélkül fogadta. A mi azt teszi, hogy Pauli föllépését nem tiltotta meg. Pauli tehát föllépett s minthogy ily föllépésért szerződése száz forintot biztosit neki, tehát diját ki kellett fizetni.

Jó-jó, – de van ám a világon számtiszt is, a ki csak akkor hiszi el, hogy a nap reggel 6 órakor kel, -170- ha erre nézve a nap hivatalos irásbeli elismervényt tud felmutatni. Beszélhet ő neki e nélkül a csillagvizsgáló, a mit tetszik. Akár a részeg tótnak. A számtiszt el nem hiszi. Az a kérdés: hol az irásbeli elismervény?

Kiszimatolta ezt valahogy az opera ügyésze. Régóta porlad, nem emlitem nevét. Arról volt egyebek közt nevezetes ő is, hogy – mint szokták mondani – nem ő találta föl a puskaport.

A számtiszt és az ügyész vádat emelnek. A büntető biróság összeül. Elnök a kormánybiztos, a kit ennélfogva tanuként kihallgatni nem lehet. Egyik biró az ügyész, a ki vádol. Másik biró az igazgató, a ki egyuttal vádlott is. Káldy is biró volna ugyan, mert meg van választva birónak, de őt nem hivják be, mert ha behivnák: ki ülne a vádlottak padján? Ha pedig ott senki se ül: minek akkor a büntető biróság?

Előadja, hogy nem ő léptette föl Paulit, hanem az igazgató, mert ez az igazgató dolga.

Jól van; – tessék jegyzőkönyvbe venni, hogy vádlott főrendező töredelmesen beismeri a bünrészességet, sőt ő volt a felbujtó.

A jó Erkel Sándor közbeszól, hogy őt nem bujtogatta senki, ő a maga jószántából léptette föl Paulit. -171-

A közbeszólás figyelembe nem vétetik, hanem e helyett feleljen vádlott: miért nem szerezte meg a méltóságos kormánybiztos ur engedélyét?

Vádlott védekezik kézzel-lábbal; – ő idején bejelentette Pauli föllépését s a bejelentést a méltóságos kormánybiztos ur szó nélkül fogadta el. Mi kell még több a világ rendjéhez?

A biróság visszavonul s Erkel Sándort és Káldy Gyulát elitéli. Mindegyik fizetéséből 50 forint levonatik, hogy az ország kárt ne szenvedjen. Ezenkivül Káldy ünnepélyesen összeszidatik.

Szerencsétlenségre pár hét mulva megtudja az esetet Pauli. Pauli uriember, pénze is van, odamegy a pénztárhoz és szó nélkül visszafizeti a 100 forintot. Helyette ne fizessen más szegény ember.

Hallatlan botrány ez! Hova lesz a biróság tekintélye s a törvény szentsége, ha a kirótt büntetés alól igy lehet menekülni? Ki hallott már olyat, hogy szinész, művész akkor is fizessen más helyett, a mikor ezzel nem tartozik? Hiszen a jelen esetben vétkes cselekmény dicsőitésének büntette is forog fenn. Itt Káldy főrendező pokoli cselszövényével áll szemközt a királyi operaház. Most már gyökeres orvoslásra van szükség. A beteg testrészt tűzzel-vassal ki kell irtani, különben veszély éri a köztársaságot.

Széleskörü vizsgálatot rendelnek el. Kihallgatják Káldyt: mentse magát. Kihallgatják Pauli Richárdot: -172- igaz-e, hogy fizetett, kinek és mikor fizetett és miért fizetett? Kihallgatják Péchy Lajos főpénztárnokot: igaz-e, hogy Pauli Richárd fizetett, mikor és mennyi- és miféle pénznemben fizetett? Hogy’ merte a pénzt tőle elfogadni? Kihallgatják Freund Izsó főkönyvvezetőt, hogy igazat beszél-e a főpénztárnok s be van-e a könyt vekbe vezetve e nagy törvénysértés?

Összeirnak huszonöt árkus papirost s azt egy csomóban átadják az ügyésznek. Álljon elő javaslattal. Az ügyészi inditvány elkészül s ekként hangzik szórul-szóra:

»A bizonyitékok kétségen fölül helyezik, hogy vádlott, a királyi operaház főrendezője, minden tagadása daczára saját becses személyében volt főfaktora annak, hogy a reá kimért rendi büntetés (50 frt) alól meneküljön s hivatalos hatalmával visszaélve a reá kirótt birságot magának megtérittesse. – Bármily alkalomból emeltessék ily vád s igazoltassék be minden kétségen felül, mint a jelen esetben, természetszerüleg a legsulyosabb büntetést vonja maga után stb.«

De már ezt az ostobaságot Beniczky Feri is megsokalta. Káldyt ugyan megint jól összeszidta kormánybiztosi hatalmával, de a királyi operaügyészt is a pokol fenekére küldte. Ha különb vádakat nem tud Káldy ellen, akkor fogja be a száját és hallgasson el.

Az ügyész nem hallgatott el, hanem keresett különb vádakat. Sok vádja közül csak hármat mesélek el.

Áldott emlékü szegény jó Káldy barátom! Mikor ezek a pörök folytak ellene: a feje tetején már akkor egy szál haja sem volt, de a hol még volt: ott csakugyan felállott minden hajaszála: olyan vádakat tudtak ellene összekovácsolni. Szerencsére olyan szelid lélek volt, mint a galamb s olyan bölcs és türő lélek, mint Jézus Krisztus. Ki nem tört volna nála a harag világért se. Harag, boszuság, keserüség nem lakott szivében, de a kétségbeesést se ismerte.

Van egy operaszinmű Wagnertől; neve: A bolygó hollandi. Én bizony nem emlékszem, mikor láttam; de arra emlékszem, hogy egy nagy bolond hajó jön benne szinre kormánynyal, oldalkorlátokkal, árboczokkal, kötelekkel, vitorlákkal, matrózokkal. A nézőben azt a hatást kell tennie a hajónak, mintha igazi hajó, igazi tengeren járna a szeme előtt. Ezen a hajón jön meg a bolygó hollandus.

A szinpadon tengernek kell lenni. A tenger viharos. A hajó utóbb elsülyed, a matrózok ott eviczkélnek még egy darabig a hullámok között. A nagynevü német zeneszerző ugyancsak vonzó látnivalót akart csinálni hajójával.

Hát egyszer régen valamikor a mi operánk hajója nem sülyedt el tökéletesen, árboczai és vitorlái kiálltak a vizből, a tenger nem volt elég mély vagy a vihar nem volt elég erős. Valami nagy emlékezetü embernek eszébe jutott, hogy e borzasztó tengeri szerencsétlenség egykor Káldy idejében történt. -174-

Nosza előrántották ez esetet s vád alá fogták Káldyt: mi történt, hogy’ történt, feleljen a sok emberéletért. Az igaz, hogy a hajaszála se görbült meg senkinek.

Örök időkre szóló mulatságot képezne az emberiség számára, ha a kihallgatási jegyzőkönyv egyszer napvilágot látna. Olyan ügyvédet még nem látott az élet és a szinpad, a milyennek itt az a boldogtalan operaügyész mutatkozott. Rég volt az eset; a jegyzőkönyv minden pontjára már nem emlékszem; akkor elmeséltem Jókainak s Jókai életében akkor kaczagott igazán utoljára. Egyetlen adomám se ér annyit, mint ez. Kár, hogy mindenre már szórul-szóra nem emlékszem.

– Emlékszik-e vádlott, hogy a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója egy alkalommal nem sülyedt el tökéletesen?

– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója nem sülyedt el tökéletesen?

– Van. Az opera sülyesztője nem nagyon mély, a hajó pedig nagyon magas; – tehát tökéletesen a hajó nem sülyedhet el.

– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera sülyesztője miért nem nagyon mély, a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója pedig miért nagyon magas?

– Ez nem az én dolgom; az operát nem én épitettem, a hajót nem én csináltam. -175-

– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera Bolygó Hollandijának hajóját miért nem ő csinálta, holott ő a királyi opera főrendezője s ezen állásában a királyi operaház szabályrendeletének 42. §-a s a királyi operaház törvénykönyvének 115. §-a szerint minden rendért, szerért és szerszámért ő felelős?

– Erre is van mentségem. Az a hajó nem egyéb, mint szer; – a szereket nem én csinálom, hanem a hajót csinálja az ács, az asztalos, a festő, a kárpitos, a köteles, a takács és a többi mesterember; – a szerekért pedig az opera törvénykönyvének 65. §-a szerint a szertárnok felelős, nem a főrendező.

– Nincs. Tessék a többit a gépmestertől megkérdezni. Ő sülyeszti el a hajót, nem én.

– Mivel menti magát vádlott arra nézve, hogy ő a királyi operaház gépmestere ellen alaptalan gyanusitásokkal lép föl, holott e bűnös cselekmény a királyi opera törvénykönyvének 31. §-ába ütköző sulyos vétséget képez?

Káldy körülnéz e kérdésre. Mintha kétsége támadott volna arra nézve, vajjon valami csoda által nem a bolondok házába jutott-e be véletlenül? Végre mosolyogva felel.

– Minthogy nekem az öregapám se volt se hajóács, se gépmester, se szertárnok: tessék a Bolygó Hollandi hajójának kérdésében azokhoz az urakhoz fordulni.

Elég volt. Ez a felelet fölidézte a balsorsot. A királyi operaügyész ez alapon megállapitotta ellene a vádat, a mely szólott ekképen: -176-

»Káldy Gyula, a magyar királyi opera főrendezője, miként a vizsgálat során s különösen a Bolygó Hollandi hajójának kérdésében 51-ik számu feleletével beigazoltatott, kötelességérzet és tudat teljes hiányában se rendezői képesség, se műizlés, se a királyi operaház szinpada berendezésének ismeretével nem bir.«

Természetesen Káldyt hivatalától meg kellett fosztani. Igaz, hogy az a hajó se azelőtt el nem sülyedt, se azóta el nem sülyed tökéletesen, de ez mindegy. Rendnek kell lenni.

Ha pedig még ez irtóztató vétség se lett volna elég: ott van a repülő angyalok fizetésének kérdése. Itt már Káldyt éppenséggel nem lehet kivágni.

Az angyal nem egyéb, mint ügynök, ki jutalékra dolgozik. Rendesen a jó istentől nyer üzleti megbizatást a bűnös emberiséghez s azért folyton vasuton jár az ég és a föld között. Az angyalok intézményét kétségtelenül a zsidók állitották föl s már Mózes is jól ismerte s alkalmazta őket. Mózestől átvették a keresztyének és a mohamedánok is. Kétféle angyal van. Olyan, a kinek üzlete és hitele még meg nem rendült s olyan, a ki már egyszer csődbe jutott. Az utóbbit rossz angyalnak nevezik. Mind a két fajtából ismerünk elegendőt.

Az angyalnak nagy története van és még nagyobb szerepe. Ott szerepel a vallásban, a népregében, a költészetben, a képzőművészetben. A szobrászok és a festők egyaránt foglalkoznak vele. Ismeri a szinpad is, -177- még a magyar királyi operaház is. Meggyült a baja vele Káldynak is.

Az angyalt a vallásalapitók férfinak ismerik. Fiatal, szép férfialak az angyal tizennyolcztól huszonkét éves korig. Se bajusza, se szakálla. Rövid, kissé göndör fürtei vannak. Vagy meztelen, vagy fehér ingben jár. Inge a nyakától bokájáig ér, a mikor van. Két hófehér hosszu szárnya, mint a sirálymadárnak.

A magyar szent koronát is két férfiangyal őrzi. Nem is annyira őrzi, mint inkább a levegőben tartja. Azért hivják angyali szent koronának is. Valami féleszü festő gondolta ezt ki ezelőtt harmadfélszáz évvel. Arra czélzott vele, hogy Szilveszter pápának angyalok sugták meg, hogy a koronát a magyarok királyának adja, ne pedig a lengyelek királyának.

Az anya angyalomnak nevezi kis gyermekét. Bizonyosan azért, mert isten küldöttjének hiszi és tartja a piczikét. Hiszen az is. Az angyal szó görög szó. Azt teszi magyarul: hirmondó, póstáslegény, hordár. De azért a mi budapesti hordáraink és levélhordóink és váltótörvényszéki kézbesitőink épen nem hasonlitanak az angyalokhoz. Nem is engedné meg a rendőrség, hogy olyan hiányos öltözetben járjanak.

A szerelmes legény is angyalomnak nevezi az ő leánykáját. Ez az oka, hogy a festőknek és szobrászoknak már régóta nem tetszik az a dolog, hogy csak férfi legyen az angyal. Miért ne lehetne nő is? Természetesen olyan nő, a ki fiatal is, szép is, hajadon is. Hogy anyós legyen vagy sok gyerekü anya legyen, -178- vagy feleség legyen az angyal: ezt a költők, a festő és faragó művészek el se tudják képzelni.

De hát ő szerintük a kis gyermek lehet-e angyal? Lehet. Rafaelnek drezdai madonna-képén kis gyermekangyalok néznek föl áhitattal a csillagok közt fénylő boldogságos szűz anyára. Ezek a kis gyerekek az imádandó kedvességnek örök szépségü mintaképei. Ettől kezdve divatba jött az angyalt három-négy éves kövér szép gyerek alakjában ábrázolni. Budapest faragott angyalai a kapuk boltozatán s a házak homlokzatán csaknem mind kis gyermek. Biblia szerint való angyalunk kevés van. A Deák-siremlék ormán, a budavári honvédszobron van egy-egy s azontul nagyon kevés.

Egy-két emberöltő óta a meztelen képek festői divatba hozták az ingerlő angyalalakokat. Ő szerintük csak tüzes fiatal leányok lehetnek igazi angyalok jól kidomborodó testrészekkel. S meglehetősen vékony öltözetben.

Szinielőadásoknál is az ilyen angyalokat szeretik. S a királyi opera is ilyen angyalokat hoz szinre.

Van egy darab, a manó tudja: melyik, a melyben repülő angyalnak kell szerepelni. E szerephez fiatal leányt alkalmaznak. Szerény, kezdő, statiszta leányt. Felöltöztetik trikóba, kötnek a vállára szárnyakat, tesznek rá valami fátyolkendőt is itt-amott s aztán kell neki repülni. Tudni kell pedig, hogy abban a darabban nem egy, hanem több repülő angyal szerepel egyszerre.

De hát hogyan repül az angyal? A valóságos angyal -179- könnyen repül, mint a fecske, mert annak az a természete. De hogyan repül a szinpadi angyal?

Biz az egy kissé mesterkélt dolog. Hámba öltöztetik, kötélre felakasztják s a szinpad padlásáról lógni hagyják s ha mozognia kell: ide-oda huzogatják. A szertárosnak és gépmesternek kell vele remekelni. Az angyalnak pedig vigyáznia kell, hogy ne nyöszörögjön, kezével ne kapálódzék, lábával ne rugdalódzék, náthás ne legyen, köhögni és tüsszögni meg ne kisértse. Mert a rugdalódzó, köhögő, tüsszögő angyalokról semmit se tud a szentirás.

A repülő angyal fizetése egy-egy esti szereplés után ötven krajczár. Ha pedig el találná magát tüsszenteni: büntetésül levonnak a fizetéséből tiz krajczárt, husz krajczárt. Néha marad is, nem is fizetése.

A valóságos angyal ilyesmivel nem törődik. Őt nem várja otthon éhes kis testvér s szegény kézműiparos apa és anya, a kinek háztartásához az egész ötven krajczárra van szükség, sőt még az se elég. A szinpadi angyal ingyen nem lehet angyal.

Egy napon összebeszéltek a repülő angyalok szülei, hogy olyan nehéz munkát, mint a repülő angyalság, ötven krajczárért végezni nem lehet. A szép fiatal leánynak ott kell lógni, mint a kocsmaczégérnek hosszu időn át. A hám bevágja hónalját, hasát, derekát ugy, hogy mikor hazamegy: enni se tud, mig gyönge, harmattestét meg nem kenik, dömöczkölik s ki nem nyujtóztatják. Segiteni kell a dolgon. -180-

Egyik angyalnak bátor czipész apja csak fölkerekedik s megy egyenesen az operához. Keresi a pénztárost, a főrendezőt, az igazgatót, az intendánst s követeli, hogy ő ugyan megelégszik ötven krajczárral, mikor a lánya gyalogos angyal, de már a mikor repülő angyallá teszik s ott kell ficzánkolnia az égben, a zsinórpadlás magasságaiban, akkor toldják meg fizetését husz krajczárral. Ha pedig ez nem tetszik: legyen repülő angyal maga az intendáns ur ő nagyméltósága. De az ő leánya nem lesz.

Az intendáns báró Podmaniczky Frigyes. Áldott lelkü, nemesszivü jó ember. Egész életét a hazának szentelte. Volt ő honvéd – ontotta vérét. Volt az osztráknál besorozott szekerész közlegény, kente a kocsitengelyt büdös kocsikenőcscsel. Kész a hazáért most is minden áldozatra, de már akárhová tegye az isten, ő az ő élemedett korában repülő angyallá nem lesz. Ez már nem lesz. Inkább megadja a szegény kis lánykáknak a husz krajczár pótlékot, semminthogy ő repülő angyal legyen, kötélen lógjon, trikóba öltözzék.

Ez volt a világhelyzet, a mikor a komorna magas pártfogója irtó hadjáratot kezdett Káldy ellen.

Káldy ugyanis jóhiszemüleg, a gyakorlatra, az észszerüségre s Podmaniczky báró rendelkezésére támaszkodva -181- az uj korszakban is megadta a repülő angyaloknak a husz krajczár pótlékot. Bizony vesztére.

Panaszlevél, vizsgálat, törvényszék, tárgyalás, elitélés, hivatalvesztés, költségmegtérités és a többi egymásután nyomban bekövetkezett. Azóta aztán az angyalok röpülő hadtestét fel is oszlatták s a gyalogsági ezredekbe helyezték át az egész állományt.

De a jó Podmaniczky báró is megitta ennek a levét. Az opera számadásait még négy-öt év mulva is vizsgálgatták a számtisztek s a hány angyali pótlékra akadtak, mindazt a jó báró ur nyakába keritették. Fizetnie kellett, de fizetett is szó nélkül. Talán még ma sincs vége a számtisztek harczának ellene. Ádáz harcz ez és örökkévaló.

Káldy nyakát azonban talán mindez se törte volna ki, ha véletlenül be nem következik az amerikai összeesküvés.

Van ugyanis a föld kerekén két világutazó. Az egyik az impresszárió, a másik a szinházi ügynök.

Ezek bejárják a világ nagy városait, a hol csak szinházat sejtenek s kikémlelik az énekesnőket gondosan. Ha csodálatosan szép arczu vagy szép hangu, vagy szép tánczu hölgyet találnak: azt körülveszik édes szóval, ezres ékszerekkel s milliós igéretekkel s viszik őket Berlinbe, Párisba, Londonba, Amerikába. Ha viszik. -182-

Abban az időben, a mikor történetünk folyt, megjelent Budapesten Amerikából egy ur, bizonyos Stanton nevü, foglalkozására nézve impresszárió, honosságára nézve new-yorki. S vele együtt megjelent Seydl new-yorki karmester. S ugyanazon időben véletlenül itt volt Selaar berlini szinházügynök is.

Az amerikai művész-fogdmegek hallották hirét Spiegel Arabella művésznőnknek. Kitünő művésznő, ragyogó szépség, jó lenne vele átcsónakázni Amerikába.

Ebből ugyan nem lett semmi. Semmiből se lett semmi. Hanem kémkedés közben találkoztak véletlenül Saxlehner Emma s Ábrányiné urnőkkel s jeles művésznőinkkel és Szendrői Lajossal, szintén az opera egyik énekművészével. S ezek, ki enyelgésből, ki tréfából készeknek nyilatkoztak az amerikaiak előtt próbát énekelni. Szendrői elszerződésre gondolt, Saxlehner Emma vendégszereplésre gondolt, Ábrányiné semmire se gondolt. Csak kedve kerekedett neki is az énekléshez.

Az énekléshez zenekiséret kell, a zenekiséret zongorán történik. Elhatározták, hogy Saxlehner urnő zongoráját használják.

Azonban épen negyedévi lakásváltozás ideje volt. Erről jut eszembe, hogy az eset 1888. évi május első napjai egyikén történt. Saxlehner urnő hurczolkodott épen s e miatt zongoráját nem használhatták. Nyakába esett tehát a két művésznő Káldynak: engedje meg, hogy az ő zongoráján kisérjék az éneklést.

Megengedte udvariasságból. Hiszen ő végre is főrendező s az a két művésznő az ő intézetének tagja s neki jó barátja. Melyik lovagias férfi lenne az a világon, a ki két ifju szép nőnek efféle kérelmét megtagadná?

Volt Budapesten akkor 1200 utcza s minden utczában tiz zongora és tiz ló. Ha tehát ő megtagadja: az amerikaiak találnak tizenkétezer lovat, a mely elviszi őket tizenkétezer zongorához s ott zongoráznak maguknak, a hol nekik tetszik.

Végre is a zongorának az a természete, hogy zongorázzanak rajta, az énekesnőnek meg az a természete, hogy ha neki ugy tetszik: énekeljen. Ezzel senki jogát, senki érdekét nem sérti.

Szendrői ezt czéltalanul elujságolta az operaház folyosóján. Ily módon az operaügyésznek is fülébe jutott.

Az operaügyész örömében körülczigánykerekezte az operaházat. Mert most már Káldynak nem lehet menekülni. Pauli-ügy, Bolygó Hollandus fekete hajója, repülő angyalok takarodjatok a pokol fenekére: mind semmit se nyom ez e mellett a hajmeresztő büntény mellett.

Összeesküvés az amerikai Egyesült Államokkal arra, hogy Magyarországot minden művészétől és művésznőjétől egy csapásra megfosszák. Magyarország visszaesik a középkori sötétségbe és bárdolatlanságba, a királyi -184- operaházat ki kell adni vásárcsarnok-használatra a kofáknak; ha pedig nem lesz királyi opera, nem lesz királyi operaügyész se.

S mind e hajmeresztő gonosztettnek Káldy Gyula a koholója, tervezője, tettese, végrehajtója!

A vád borzasztó volt. Az operaügyész kétszarvu okoskodással lépett a sorompóba. Az okoskodásnak vagy az egyik, vagy a másik szarva okvetlenül felöklelte Káldyt.

Vagy tudta Káldy, mit akar az amerikai ember. Ez esetben hűtlenséget, összeesküvést, pártütést követett el, mert összejátszott az amerikaival arra, hogy a királyi opera művészi erői idegen országokba szerződjenek. S az ilyen hűtlen és pártütő főrendezőt egy pillanatig se szabad meghagyni állásában.

Vagy pedig nem tudta Káldy, mit akar az amerikai ember. Nem érte föl észszel, hogy amerikai impresszárió és karnagy s berlini szinházügynök nem azért kér föl operaházi művészt próbaéneklésre, hogy az éneklés alatt legyet fogdosson vagy alugyék, vagy a művésznek bókot mondjon, hanem azért, hogy esetleg a művészt elszerződtesse. Ha pedig a királyi opera főrendezőjének annyi esze sincs, hogy ezt belássa: akkor meg épen nem szabad meghagyni állásában egy pillanatig sem.

Káldy azt feleli, hogy ő neki sejtelme se volt arról, mit akarnak az idegenek s mit akarnak az éneklő -185- művészek. Erre nézve kéri kihallgatni Saxlehner Emmát, Ábrányinét, Szendrőit. S kéri kihallgatni Stantont, Seydlt és Selaart.

A három operaházi művészt kihallgatják. Ezek természetesen Káldynak adnak igazat. De az ő vallomásuk figyelembe nem vehető, minthogy Káldynak jó barátai és tisztelői.

A három idegen tanut nem hallgatják ki. Akármit beszélne az idegen tanu: arra ugy se adnak semmit. Hiszen ők Káldy bűntársai. Az ügy állása különben náluk nélkül is tiszta.

A bikának két szarva van. Az egyik a hűtlenség. »Tegyük fel – ugymond az operaügyész – hogy az egyik szarva nem találta Káldyt halálosan. De a másik szarva elmebeli és szakértelembeli képtelenség. Miként védi ez ellen magát Káldy?«

Hiszen az opera művészei és művésznői közül nem szerződött el egy se. Sőt eszük ágában se volt elszerződni, mig itteni szerződésük tart. Semmi se történt tehát, a miért zajt lehetne ütni. Ha pedig akármelyik is el akart volna vagy el tudott volna szerződni: azt ugy se tartaná vissza se a főrendező, se a kormánybiztos, se a rendőrség, mivelhogy az opera tagjai nincsenek a kocsioldalhoz kötve. S aztán ő bizony jó ismerősnek s művésztársnak egy éneklésre eddig is átengedte, ezután is átengedi zongoráját. Minden tisztességes magyar ember eddig is ugy cselekedett, ezentul is ugy cselekszik. És a többi. -186-

A királyi operaügyész kezdte belátni, hogy Káldyt se a hűtlenségben külön, se az elmebeli képtelenségben külön elmeriteni nem lehet, a miből nyilván következik, hogy tehát mindakettőben együttesen kell elmeriteni.

Mert hogy Káldy az operánál meg nem maradhat: ezt a szép komorna személyében kormányzó magasabb végzet már eldöntötte. A végzet ellen pedig nincs orvosság, a miként nincs a halál ellen.

Vállalkoztam ugyan, a hogy a kötelesség és a barátság parancsolta, de bizony mindjárt beláttam én, hogy az én segitségem neki nem sokat ér.

Nekem ugyan két ügyvédi oklevelem van, de mindakettőben nagy a hiba. Egyikben sincs hatalom adva nekem arra, hogy szép asszonyok befolyását is legyőzhessem. De még a Hármas Könyvben és a Jog Testében sincs erre paragrafus s azok a gyámoltalan egyetemi tudós tanárok se tanitanak erre nézve semmiféle tudományt és bölcsességet. Hol vennék? Maguknak sincs.

A végtárgyalást az operaház egyik szép termében tüzték ki. Oda elmentem. Gyere csak operaügyész, ha még senki meg nem tanitott keztyüben dudálni, nohát én majd megtanitlak. Biztosan számitottam rá, hogy a vitában folt se válik abból a szegény operaügyészből.

A mint a biróság megalakult: első határozata az -187- volt, hogy ügyvédi védelemnek helye nincs. Az ügyvédnek arra, hogy Káldy nevében valamit javasoljon vagy biráljon, engedelem nem adatik.

Előre sejtettem. Csakhogy ügyvéden nem lehet könnyedén kifogni. Káldyt jó eleve megoktattam arra nézve, mit adjon elő védelmére. El is volt rá szánva keményen.

Az itéletet nyomban meghozták. Káldyt hivatalától elmozditották, állását megszüntették, szerződését megsemmisitették. Kimondott oka ez itéletnek az, hogy Káldy megengedte Saxlehner Emma asszonynak és társainak az ő zongorája felhasználását a próbaéneklésre.

Az itélet kelt 1888. évi julius 7-én. Épen harmincz év óta szolgálta Káldy akkor a magyar nemzeti szinművészet és zeneköltészet ügyét. S harmincz évi hű szolgálat után ez napon lett vagyontalanná és kenyértelenné.

Káldyt elszomoritotta ez az eset. Nem maga miatt. Hiszen ő férfi volt; tele nyugalommal és önbizalommal. Hanem volt felesége s felnőtt hajadon leánya, a kik ugyan az uraskodáshoz sohase szoktak, de eddig legalább sohase hiányzott asztalukon a mindennapi kenyér.

Csakhogy ötven éves korral s megbélyegzett multtal nagyon nehéz uj pályát kezdeni.

És most álljunk meg itt egy pillanatra s nézzünk körül a társadalomban. -188-

Hol voltak az országos nevü nagyférfiak, kik az igazságot maguk is gyakorolják, másoktól is megkövetelik?

Hol volt a képviselőház igazsághirdető pártjaival? Hol volt az ellenzék megtorló haragjával?

Az operaházat nálunk is, másutt is a miniszter, a nemzeti kaszinó, néhány mágnás, néhány szép asszony igazgatja. Az intendáns vagy kormánybiztos nem egyéb, mint ezek óramutatója. Ha jól mutatja, a mit belül a gépkerekek csinálnak: akkor megmaradhat intendánsnak akármeddig. Ha rosszul mutatja; akkor leveszik az óralapról s másikat tesznek helyére.

Az operát pedig nem igazsággal kell kormányozni, hanem sikerrel. A siker pedig az, a mit a hatalom birtokosai siker gyanánt hirdetnek. Akármilyen kudarcz: mindig siker, mig annak hirdetik. S akármilyen siker: nyomban kudarczczá válik, ha megunták azt, a ki felmutatta.

Minden dolgot jelszó föd el. A legrosszabb törekvést a legjobb jelszó. S az emberek legnagyobb része csak a jelszót nézi, nem magát a dolgot és törekvést. A gazemberek dolgoznak legnemesebb jelszavakkal s jelszavaik mindig rokonszenvesek.

A korszerü sajtó pedig nem hang, hanem csak visszhang. Az a sajtó, mely önálló hanggal dolgozik: kiáltó szó a pusztában. Nem hallja senki s nem ad rá visszhangot semmi. -189-

De nem is tanácsos a sajtónak felszólalni, ha egyes emberek dolgában szenved sértést a közigazság. Az operaház törvénykönyve világosan rendeli, hogy a ki az igazgatóság ellen nyilvánosan sértőleg ir: az minden kárpótlás nélkül rögtön el is bocsátható állásából. Már most ha egyes emberről van szó, mint akkor Káldyról volt, a sajtó habár a Hiszekegyet vagy Miatyánkat irná is az egyes ember érdekében: azt az igazgatóság sértőnek tekintené.

Azért, mert az igazgatóság a biró ebben a kérdésben. A ki pedig önmaga biráskodik a saját ügyében és pedig teljes hatalommal biráskodik: az sértőnek talál minden czikket, melyet valamely lap ő ellene irt.

Káldy az összes lapokat megkérte, hogy valahogy őt meg ne találják védelmezni, mert akkor az operatörvény 31-ik §-a alapján irgalmatlanul elcsapják.

Igaz, hogy én erre nem hallgattam. De csak akkor nem hallgattam, a mikor már ugy is elcsapták. Akkor pedig már átkozottul keveset ért az én czikkezésem. Abban is hagytam hirtelen.

S aztán a lapoknak kedvük sincs az egyes embert védelmezni. S erre jó okuk van.

Azt védjék, a kit elcsaptak? A ki üldözött? A ki perét, igazságát, állását, jövendőjét, vagyonát, mindenét elvesztette? A ki már holt ember? S holt embert védjenek elevenek ellen, a kik pedig erősek, hatalmasak, királynak és többségnek bizalmasai? S miben védjék? -190- Oly itélet ellen védjék, a melynek minden indoka helyes elvet mond ki? Igaz, hogy minden indoka hazug lehet a valóságban, de ki állapitja meg ezt? A hirlaptudósitó nem jogtudós s ha az volna is: közel se eresztik rendszerint a valódi igazság forrásaihoz.

Mikor az itéletet kimondták: Káldy odament a biróság elnökéhez s nyugodtan és komoly tisztelettel kérdezte:

– Méltóságos uram, miféle törvény alapján itéltek el engem? Melyik törvény tiltja azt, hogy én zongorámat valamelyik barátomnak néhány perczre át ne engedhessem?

Beniczky Feri jólelkü ember. De operát se azelőtt, se azóta nem igazgatott, Káldyt pedig épen nem ismerte. A szerencsétlen operaügyész pedig telebeszélte szemét, száját. Most is ezzel a felelettel állt elő Beniczky hallatára:

– A rómaiak se hoztak törvényt az apagyilkosság ellen, mert nem hitték, hogy arra szükség lehetne valamikor. Nálunk is azért hiányzik Káldy esetére a törvény.

Erre alapitottam én a fölebbezést. Azt mondtam a fölebbező iratban Káldy helyett:

»Engem olyan törvény alapján itéltek el, a mely nálunk ugyan nincs meg, de a rómaiaknál meg lehetett volna, de azért ott se volt meg.«

Nevetett rajta mindenki. Az ötleten is, Káldyn is. De az a nevetés se használt semmit.

Ejh-hajh Káldy barátom, sohase essünk kétségbe. Van még igazság a földön, csak meg kell keresnünk. Utána!

Jókai képviselő volt, költőink fejedelme, a hatalmas Tiszának, a miniszterelnöknek és belügyminiszternek jóbarátja, sok keserü ügynek megmentője, a kormánynak hősi védelmezője. Neki van esze is, szive is, szava is, érdeme is. Szerezzük meg pártfogónak.

Jókai már régi ismerőse, régi jóbarátja volt Káldynak. A magyar szinészélet multját kevesen ismerték ugy, mint Káldy, oly szépen elbeszélni pedig, mint ő, senki nem tudta. Elbeszéléseiből Jókai fel is dolgozott kettőt. Az egyiknek története Bukarestben, a másiké északi Németországban folyt le. Magyar emberek benne a szereplők. Nagyon szép elbeszélés mind a kettő.

Ezen kivül Káldy száz érdekes dolgot beszélt már Jókainak a magyar vidékek dalairól és tánczairól. Ő ismertette meg vele a »Csürdöngölő« tánczot és annak dallamát is, melyet oly csodálatos szépen ir le Jókai az »Egy az isten« czimü regényében.

Elmondtam neki Káldy sok nagy sürü panaszát és szerencsétlenségét. Közöltem vele tervemet. Fölvisszük az ügyet a nagy urhoz, a belügyi kormányzóhoz, Tisza Kálmánhoz. Jókai ostromolja meg a nagy urat, én pedig majd naponként megostromlom Beniczkyt, a ki a mi ügyünkben még nagyobb ur.

Hogyne volna nagyobb ur? Tisza Kálmán csak egyszer itélhet az ügyben, Beniczky Feri pedig kétszer is. Elsőfoku biróságként is ő itélt, mint kormánybiztos, másodfoku biróságként is ő fog itélni, mint belügyi -192- államtitkár. Ezt a miniszter meg nem teheti, akármilyen hatalmas ember.

Talán én is beszélhettem volna Tisza Kálmánnal. Csakhogy én tizenöt évi miniszterelnöksége alatt sohase beszéltem vele és hozzá másutt, mint a képviselőházban s a törvényhozási bizottságokban. Az ilyen beszélgetésben pedig se nekem nem volt gyönyörüségem, se neki valami nagy öröme. Jobbnak láttam, Jókai beszéljen vele.

Elment Jókaihoz Káldy is. Nem könnyen szánta rá magát. Szerény és önérzetes férfiu; a pártfogót hajhászni nem állott természetében. Ugyancsak erőltetnem kellett, mig végre engedett a szónak.

Jókai nem ment személyesen a nagy urhoz. Ezt nem látta szükségesnek. Hanem irt hozzá levelet. Együtt állapodtunk meg a levél tartalmára. Szép és komoly levél. Nagyon szeretném közölni. De kételkedem, van-e hozzá jogom. Elvégre két ma is élő emberé az a levél. Deák Ferencz a világért meg nem engedte volna ily levél közlését, ha csak mind az, a ki irta, mind az, a ki kapta, előre bele nem egyezett.

Beniczky azzal fogadott, hogy jól összeteremtettézte apámat, öreg apámat, egész nemzetségemet. Mit hajszolom én ezt az ügyet? Ugy se lesz belőle semmi.

Mosolyogva hallgattam zsörtölődését. Tudtam már ebből, hogy valahogy rendbehozzuk az ügyet. Dévajkodó kedvem támadt. -193-

– Ha nincs papramorgód és csibukod: engem ne szidj, mert a nélkül meg nem hallgatom.

Nem volt pedig se papramorgója, se csibukja. Ott a minisztériumban kiment már ez a divatból. Hajdan 1848 előtt a Helytartótanácsnál nagy szokásban volt ismerősök között. Ma már a nagy urak az igazságkereső embert csak rövid szóval vagy hosszu gorombasággal fogadják. Vagy sehogyse fogadják.

Hanem ha csibukja nem volt is: volt szivarja és gyufája. S dohányfüst közben csakugyan megegyeztünk.

Káldy lemond állásáról s visszavonja fölebbezését s ennek fejében szerződésének egész idejére megkapja fizetését egy összegben. Valami tizennégyezer forintot. Pénzt szivesen adnak, de igazságot nem.

– Nohát tanitass be. Majd ha Káldyt visszavisszük diadallal az opera igazgatójának, a te négyes fogatod vigye.

Inkább a pogány hitre adta volna fejét Beniczky, mintsem azt elhigyje, hogy Káldy még valaha diadallal jusson vissza nemzeti zeneművészetünk élére.

III.

(Mit ér egy főispán a tárogató mellett? – Mikor Jókai és Petőfi dalol. – Kurucz dal jut eszünkbe. – Jókai tánczol. – Hol támadt fel a kurucz zene? – Enyém a gondolat, Káldyé az érdem. – A kerek asztal. – Liszt Ferencz. – A veszprémi kórus német fia. – Dinamit kell a királyi zeneakadémia alá. – Van-e magyar zene?)

A lángész azonban örökké él. S hiába hirdették Káldyt a lapok és a német muzsikusok elcsapott tisztviselőnek és holt embernek: ő csakugyan visszatért.

Beniczky és az operaház elvesződött egyideig bizonyos Mahler nevü német karmesterrel. Ennek már nagy volt a fizetése. De valóságos hóbortos ember volt. Erős zeneértő, gyakorlott karmester, a betanitásban is fáraszthatatlan, de félbolond. A mikor kart vezetett, hat kézzel, hat lábbal és hat füllel dolgozott s ugrált, mint a majom a fán. A sarusziját se oldhatta meg zeneértésben és karvezetésben a mi Erkel Sándorunknak, de azért három akkora fizetése volt, mint ennek. Pedig Erkel Sándor ott a karnagyi székben a világkormányzó -195- Jupiter méltóságával és biztosságával vezette a zenét ő mellette.

Azután vesződtünk valami Nikisch nevü nemzetközi zenelovaggal. Ez is idegen volt. Akkora fizetést adtunk neki, mint a magyar kormány elnökének. Mégis elszökött országunknak tiz vagy huszezer forintjával. Üthetjük bottal a nyomát.

A jó Nopcsa báró került az operaház élére. Következett az ezeréves nemzeti nagy ünnep. Holmi földönfutó németet, csehet illetlen lett volna a nemzeti intézet élén tartani. S aztán a keserü tapasztalatok után jól esett hazai erő kezébe adni a vezetést. Ki lett volna más, mint Káldy? Őt kellett megnyerni.

Őt kérték vissza igazgatónak. Hejh jó lett volna most Beniczky uj négyes fogata a diadalmas visszatéréshez. Meg is volt az a fogat, csakhogy Beniczky Feri már akkor nem államtitkár s nem kormánybiztos volt, hanem Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye főispánja volt.

Beniczky ott lovagolt az ezredéves nagy diszmenetben, vezette vármegyéjének daliás lovagjait. Daliás alak volt maga is, nyugodtan és büszkén ülte büszke paripáját. A diszmenet élén hat hirnök lovagolt a nemzeti czimerrel s ezüst trombitán fujta a kuruczok fölséges tábori indulóját.

Ezt is Káldy alkotta. Ő irta, ő hangjegyezte s ő tanitotta be a hirnököket. Mintha sejtette volna, hogy azok nyomában ott lovagol majd Beniczky is. -196-

Káldy fuvatta most a zenét s Beniczky lova tánczolt rája s a ló hátán ott ült lovagja is.

Csakhogy akkor már Káldy föltámasztotta százados sirjából a kurucz zenét s végig harsogtatta tárogatóját mind a hegyeken és völgyeken, a merre csak magyarok és hazafiak laknak.

Száz tisztviselő bókol előtte. Hódoló küldöttség várja, teritett asztal látja mindenütt. Száz irnok és jegyző iktatja, irja, körmöli, porozza s löki félre parancsait s nem felelős másnak, csak a királynak s az ő tanácsosának.

Hajh, de mikor megszólal Káldy tárogatója s örökké alvó és örökké fénylő nagy hőseink zokogó és büszke dalát rábizza a susogó szellőre s a csattogó viharra s rábizza az ábrándos lelkekre s a hazafi szivekre: bizony méltóságos főispán uraim, üljenek akkor kendtek le a kályhasarokba, mert akkor kendtekre bizony nem ügyel senki.

Azaz: nem kapta meg egészen, mert négyezer forintot visszatartottak a számtisztek számára. Hátha a számtisztek találnak valami tévedést vagy fogyatkozást a -197- lefolyt évek operaszámadásaiban? Meg kell ezt fizetni valakinek.

Találtak is. Munkájuk egy kötet. Háromszáz és ötvenhat tételben számitják ki a repülő angyalok pótlékos diját. Két álló esztendeig pörösködtünk e miatt. Elvégre a számtisztek megelégedtek 2 forint 56 krajczárral. Ebben se volt ugyan igazuk, de hogy Káldy hozzájuthasson 4000 forintnyi igaz pénzéhez, inkább megfizettük a 2 forint 56 krajczárt. Ezt megnyerte az állam, de fizetett érte számtiszti dijakban, papirban, tollban, tintában, fütésben, világitásban, póstaköltségben s több effélében, több mint háromezer forintot két esztendő alatt.

Felesége szép derék magyar menyecske volt, kecskeméti termés a Dékány-nemzetségből. Élt még akkor leánya is, a később viruló hajadon-korban elhunyt angyallelkü Gizella. Ott volt Dékány Miska barátom is, ma legfőbb közigazgatási biró s ott volt az én országosan ismert »Perl öcsém« is.

Tűzről pattant szép kecskeméti barna menyecske, Hollósy Zsigmondné, az urnő rokona volt ott látogatóban s hozott magával madárlátta hires kecskeméti tarhonyát. Ezzel akarták jól tartani Jókait is s akartak engem is.

Étel-ital után művészet és zene következett. Egy fiatal ember, kit azelőtt nem ismertünk, Rudán Amadé -198- odaült a zongorához s finom érzéssel s gyakorlott kézzel verte a mi szép népdalainkat.

Hallottátok-e Jókait dalolni? Hallottátok-e, hogy’ cseng, hogy’ zúg ezüsttel teljes tiszta nemes hangja, az az édes és mégis erős, hatalmas férfihang? Mikor még népképviselő volt s ragyogó szónoklatával hóditotta az embereket: tiszta, érczes, rokonszenvtámasztó hangja akkor is meglepett mindenkit. Hát a mikor jókedvében dalol? Milyen költő lett Jókai: az egész világ tudja. Milyen festő, milyen faragó lett volna: senki se tudja. Ha énekessé válik: akkor is meghódolt volna neki a világ. Tudjátok-e, hogy Petőfi is irigyelte tőle hangját és dalait? Petőfinek nagy ádámcsutkája volt, hangjában volt némi recsegés, Jókai hangjának szinét és kellemét meg se közelitette. De erejét és messzeható zöngését se. Petőfi társaságában sokszor kitört Jókai dalos kedve.

Én is tudtam néhányat. Apámtól, öregapámtól s dédősapámtól maradt ránk. Eszembe jutott Huszt váráról szóló dal, Zrinyi Ilona bujdosó éneke s a Lucza Panna dala.

Közben-közben dalolgattunk, közben-közben a régi dalokról elmélkedtünk. A régieket szebbnek találtuk, mint az ujakat. -199-

Káldy tudta gróf Bercsényi Miklós mulató dalát. A büszkeség dala ez. Egy mivelt nemes urnő előttem, mikor megismertettem vele, azt mondta: Ennek a dalnak csak egy neve lehet: »A büszke dal«.

A ki ezt a dalt vidám és erős magyar lélekkel hallja, annak teste mozdulatlanul nem marad, ha már haldoklik is. Szeme föllángol, fejét föltartja, derekát kiegyenesiti s lábai bokázni kezdenek.

Jókai eljárta előttünk az igazi kurucz magyar tánczot. Lassan járta, inkább csak megmutatta, de mégis eljárta.

Hatvannégy éves volt akkor Jókai. Üde, piros arcza, ábrándos és mosolygó kék szemei s még nem szürkülő szőke bajusz és szakál. Jókainak régi szokása, hogy kissé oldalra hajtja fejét s mellét kissé beesni engedi. Hejh, de mikor azt a tánczot járta: egyenesen állt akkor a feje s domboru volt melle, mint akármelyik daliás hősé Rákóczi hadseregéből.

Az áldomás kincset vetett föl. Akkora kincset, hogy annak nemzeti értékét csak későbbi korszak tudja fölismerni. Itt jutott eszünkbe történelmi zenénk fölkutatása, összegyüjtése, megtisztitása.

Talán mondhatnám s ha Káldy élne, meg is mondanám, hogy a gondolat az én agyamban támadt. De ezt nem tartom fontosnak. Nem az ötlet, nem a gondolat, nem az eszme a fődolog.

Nincs oly buta ember, a kinek nagy gondolata egyszer-másszor ne akadna. Tudja ezt a néplélek is. Tudását igy fejti ki: vak tyuk is talál néha szemet. -200-

Abban már van egy kis érdem, ha nagy gondolatában az ember fölismeri, megbecsüli, el nem ejti vagy el nem forgácsolja azt, a mi igazán nagy. Ez annyit bizonyit, hogy az ember méltó az ő nagy gondolatára, sőt még azt is bizonyitja, hogy gondolatát nem ugy álmodta, nem ugy találta, nem véletlenül jutott hozzá s nem ugy lopta.

Ámbár lopott eszmékkel, elcsent vagy elsikkasztott gondolatokkal sok ösztövér lélek gazdagodott már.

Nagyobb érdem, ha a gondolatot megfelelő jó alakban tudjuk megszülni. Oly alakban, hogy az képes legyen eszmévé válni s mint eszme, az emberek, a tömegek, a korszakok lelkéhez beférkőzni, oda illeszkedni.

Nem mindig okos, nem mindig bölcs gondolat az, mely a tömegek lelkéhez illeszkedik s korszakok jelszavává válik. De mindegy az. Bizonyos felmondásra vagy lejáratra szóló halhatatlanságot ez is biztosit.

A főérdem azé, a ki azt a nagy gondolatot megvalósitja s annak erejét minden kétség és akadály ellenére kifejti.

Az elismerést gyakran csak nehezen és lassan lehet kivivni. S az elismerés haszna igen gyakran nem az érdemé. A ki a gyémántot kiássa a kősziklából: az rend szerint koldus. Milliomossá az lesz, a ki eladja a gyémántot. -201-

Én milliomossá Káldyt nem tehetem. De arról gondoskodom, hogy nevének dicsőségében, érdemeinek történelmi elismerésében fogyatkozás ne legyen.

Az áldomás után jó ideig csaknem naponként találkoztam vele. Tagja s vendége lett az Abbázia kerek asztalának. Odajött délutánonként egy darabig minden héten háromszor-négyszer. Ott szőttük-fontuk terveinket, a melyek csak az ő magyar szive s hatalmas zenetudománya és buzgó fáradalmai által valósulhattak meg.

Sok boszuságom, sok keserüségem volt nekem a magyar zenevilág emberei miatt. Ezek az emberek irtózatosan pusztitják a magyarságot s hihetetlen erővel és sikerrel germanizálnak mindenfelé. Ha Ausztria fizetné, ha Caraffa és Kollonics vezérelné őket, nem tehetnék jobban. S mindegy ám az, ezek az emberek itt születtek-e nálunk, vagy valahol a cseh hegyek között. Mihelyt zeneember: mindjárt német. Alig lehet találni köztük tiszteletre méltó kivételt.

Mig nagy képességei ragyogtak, hóditottak, melegitettek: addig kint andalgott idegen nemzetek között s ott fecsérelte erejét, tüzét, lángelméjét. Nekünk hátat forditott.

Mikor pedig a mult század hetvenes éveinek közepén odakint már az ördögnek se kellett: akkor hazajött hozzánk, megtettük nagy hazánkfiának s elláttuk uras fizetéssel. Holmi ideges urak és urnők eljártak hozzá kezet csókolni.

Nemzeti zenénket pedig elsikkasztotta s odaadta a vályogvető és muzsikus czigánynak. Mi ehhez képest Görgeynek világosi fegyverlerakása? S a ki Liszt Ferencz közelébe akart jutni: annak le kellett tennie magyarságáról, nehogy őt Liszt parasztnak gondolja.

Ismertem apját is. Apja kórusnémet volt Veszprémben. Ott kezdte meg a zenetudomány tanulását elméletileg is, gyakorlatilag is. Magas, sudár, egyenes termet, szép barna arcz, szemrevaló férfi.

Ott szokott lenni a filharmoniai hangversenyek zenészei közt is. Gyönyörü hangversenyek ezek is. Onnan is számüzve minden magyar hang. Beszédben is, dallamban is.

Egyszer ott az Abbázia kerek asztala közelében összeszidom e miatt s azt kérdem tőle:

Ezt mondta nekem ez az ember, a ki a magyar királyi operaház zenésze s a magyar államtól nyeri életének ellátását. -203-

Látta arczomon, hogy keresem a szelid szót az ő feleletére, de nem találom. Meg akart kérlelni.

– Leszakadna talán az önök keze abban, ha egyszer évenként előadnák Kossuth nótáját?

A muzsikus szétnéz jobbra-balra. Azután fölnéz a padlásra. Azután lenéz az asztal alá. Keresi emlékezetében és kottáiban a Kossuth-nótát. Nem találja. Utóbb is hozzám fordul.

Ezt kérdezte tőlem ez a magyar ember. A ki Veszprémben született és nevelkedett. A hol Csermák élt és meghalt. A hol Ruzsicska alkotta szép magyar hallgatóit. A hol született a két Szigethy-testvér. S a hol született s a honnan hozta tündér dalait Tamássy József. Ez az ember odavaló s nem tudja, melyik a Kossuth-nóta.

– Géza ur, ha ez az ur itt a kerek asztal közelében valamikor még le akar ülni: legyen szives megmondani neki, hogy az a hely, a hova le akar ülni, el van már foglalva.

Később meglátogatott, bocsánatot kért, fölkereste Kossuth nótáját, alakitott belőle egy ábrándot s ajánló levelet kért tőlem Czeglédre, ott akarja először előadni.

Bizony nem rossz ember volt ő. Csak szerencsétlen ember volt. Balsorsa ugy hozta magával, hogy növendéke legyen a magyar királyi zeneakadémiának. A ki pedig ott meghalni vagy onnan megszökni nem akar: -204- annak németté kell válni. Annak saját nemzetének zenéjét meg kell gyülölnie, saját szive dobogását el kell nyomnia.

Minden más nemzet, kicsiny vagy nagy, az ily intézetet régen dinamittal robbantotta volna szét. A leghitványabb nemzet se türné, hogy saját költségén saját állami intézetében tartsanak egész sereg embert, a ki gyülöli őt s gyülöletére neveli föl a nemzedékeket egymásután.

Volt egyszer országgyülésünkön hajdani időkben egy tekintélyes politikai párt. Nemzeti párt volt a neve. Volt ennek egy nagytehetségü, tekintélyes, előkelő s minden hazafi tiszteletére méltó vezére. Még ő is abban a meggyőződésben volt, hogy azt a nemzeti intézetet jól vezetik s annak tanitó rendszeréből minden zenemagyarságot ki kell zárni. S körülbelül igy vélekednek az ország kormányzó férfiai s a nemzet törvényhozásának népválasztotta tagjai. Legalább mindent ugy cselekesznek, mintha igy vélekednének.

Nincs segitség. Ha mikor ez állapot ellen hangom fölemeltem: akár a Holt-tenger napkeleti partján levő pusztába kiáltottam volna bele. Nem hallotta azt senki.

Annyit elértem egyszer, a hogy’ már megemlékeztem róla, hogy Káldyt egy évre megbizták 150 forint évi fizetésért, hogy adja elő ott a magyar zenének legalább -205- történetét. De a magyar zene ismertetésébe bele ne fogjon.

Szegény czigány, a te füstös arczoddal és mosdatlan kezeddel de bölcsebb ember és jobb hazafi vagy te, mint azok a kormányzó urak, zenetudósok és mindenféle megbolondult szakértők!

Nem kell ám pedig azt hinni, hogy a zeneakadémiai felfogás egyszerü butaság. Nem az a! Van abban rendszer! Jól meggondolt, szivós kitartással alkalmazott rendszer.

Először is azt állitják a zenetudósok, hogy nincs magyar zene. Minek tanitsák tehát azt, a mi nincs?

De ugyanazon lélekzettel azt is állitják, hogy a magyar zene megrontja a fület és agyat, megfertőzteti a hallást és zenei gondolkozást; a tanuló tehát a klasszikus zenére alkalmatlanná válik, ha neki a magyar zene gyakorlását egy pillanatra is megengedik.

Vannak zenetudósok, a kik elismerik, hogy van magyar zene. De ezek is két táborra oszlanak.

Az egyik tábor azt mondja: van magyar zene, de az nem egyéb, mint sujtás, sujtás és megint csak sujtás. Nem a posztó maga, mert az nincs, hanem annak csak a zsinórzata.

A másik tábor pedig azt mondja: van ugyan zene, melyet mi magyar zenének nevezünk, de ez nem egyéb, mint tóttól, szerbtől, oláhtól, orosztól összelopkodott kezdetleges dallam, mely azonban a továbbfejlődésre -206- képtelen. Magas értékü zeneművet, klasszikus zenealkotást ebből teremteni nem lehet. Liszt ezelőtt harmincznyolcz esztendővel csak a kóborló czigány faluvégi dorombolásának nyilvánitotta a magyar zenét. Pedig akkor még minden tekintélye meg volt.

De feltünt, hogy teljesen jó érzésü tanult magyar embert is találtam s nem egyet, a ki bizonyitgatta előttem, hogy abból az éretlen kis zöngésből, a mit magyar zenének hiszünk, nagy műzenét fejleszteni csakugyan nem lehet. S bizonyitgatta ezt számtalanszor. Számtani tételekkel állt elő, a melyek szerint pedig nem tagadhatni, hogy kétszer kettő sohase lehet több, mint négy. S hol van ez a szám Wagner zenéjéhez, az álló csillagok távolságának millióihoz?

De ez az eset fenn nem állhat. Én tudom, hogy van magyar zene. Minden érzékem bizonyitja ezt. Nekem hiába beszélnek a zenetudósok és tudós szakértők.

A másik eset az, hogy a zenetudósok és a tudós szakértők agya félre van nőve s ebben a kérdésben gondolkozásuk béna.

IV.

(A magyar zenét régóta ismerik. – Hogy’ jött létre a zene? – Hát a táncz? – A magyar népdal különös jelleme. – A magyar tánczok. – A Csürdöngölő. – A végső igazság.)

Régóta tudják, olasz zenetudósok már háromszáz év óta irják is, hogy van egy különös fajzene Európában, melyet magyar zene néven ismer mindenki. Különös és sajátságos pedig azért, mert elüt az összes európai népfajok fajzenéjétől; elüt az ismeretes egyházi és műzenéktől s egészében nem lehet föltalálni egyéb világrész népénél se. Zenetudósok még természetrajzi, hangtani és számtani okokkal is ki tudják mutatni, miben különbözik a magyar zene a többitől. Más a hangsora, más a hangsulyrendszere, más a ritmusa vagy hanglejtése.

Hogy megvan ez a különös fajzene: azt még a nálunk csavargó sok idegen zeneművész, sőt talán még a királyi zeneakadémia tanárai is elismerik. Erről egyébiránt nem vagyok biztos. De elismerte például Haydn. Lopott is zenénkből eleget. Elismerte például Wagner, az isteni Wagner, ki a hatvanas évek elején nem minden féltékenység nélkül gondolt arra, mi lenne az ugynevezett -208- magyar zenébő, ha hozzá, ha Wagnerhez hasonló lángelme venné azt kezébe. Elismerte Liszt is, csak azt mondta, hogy nem magyar zene. Azt mondta, megvan az a zene, szép is, jó is, gazdag is, de nem a magyar lélek alkotása. Elismerte rajtuk kivül száz meg száz kisebb-nagyobb tekintély.

Azokat a tekintélyeket nem becsülöm többre, mint a szent atyákat. Akármit mond Johannes Damascenus vagy Tertullianus vagy Johannes Chrysostomus vagy Augustinus: nem adok én mondására, csupán azért, mert ő mondja, semmit. Megkeresem mondásában az igazságot. Ha megtalálom: a mondás jó. Ha meg nem találom: a mondás nem ér semmit.

Igy vagyok a zenetekintélyekkel. Bennük még annyi komolyság sincs, mint a vitázó szent atyákban. Nekem még egyéb bizonyság is kell arra, hogy ez a különös zene csakugyan megvan.

Azért hivják, mert itt találták nálunk. Itt miveli, itt gyakorolja a magyar nép, másutt pedig semmiféle nép nem miveli és nem gyakorolja. Sőt idegen ajku és idegen származásu népfaj még Magyarországon se gyakorolja, itt is csupán csak a magyar faj.

Erre a vitára nem terjeszkedem ki; ezt eldöntötték harminczöt év előtt. -209-

De a kérdés, kissé más alakban, ma is föl van téve. Oly alakban, vajjon egyes részeiben nem orosz, nem oláh, nem délszláv-e ez a zene s a magyar nem ezektől a népfajoktól kölcsönözte-e? Legföljebb csak magyar sujtással látta el.

Az ős ember hangot ád érzésének, indulatának, akarata és gondolatának. Abból a hangból szótag lesz, a szótagból szó lesz, a szóból beszéd lesz.

De van különös érzés, különös indulat is. Rémület, csodálkozás, dühös harag, égető testi fájdalom. Ez is hangot ölt, hangban nyilvánul akarva nem akarva.

Az ős embernek egyszerü érzései, egyszerü indulatai vannak. Azért szava is kevés, beszéde is egyszerü, kiáltó hangja is rövid és szabálytalan.

Később mivelődik, társas életet kezd, asszonyhoz és gyermekhez, apához és anyához más is köti, mint a testi érintkezés. Mikor pedig már társadalmat alkot, hazát szerez, államot szervez, hadat jár, háborut visel: már akkor szive és lelke ezer finom és nyers érzéssel telik meg. Szeretet és gyülölet, szerelem, boszu, hála, hősiség, barátság, nagyravágyás, lelkesülés, rajongás százszoros mértékben és változatban születik meg a lelkek mélyén s hal el némán vagy tör ki a hangban.

Millió érzés némán hal el, nagyon sok érzés hangban tör ki. Olyan is akad s a miveltség haladtával mind több és több akad, a mely összehangzó szavakból, összehangzó hangokból s összehangzó mozdulatokból készit magának hevenyészett alakot. -210-

Igy jön létre lassanként a dalos táncz. Versszöveg, dallam és táncz együtt.

Nézem, nézem a magyarnak tánczát, vizsgálom népdala szövegét és elhallgatom dalát. Összevág-e ez a három?

Ha összevág: akkor az ő lelkének teremtő ereje alkotta meg mind a hármat. Ha össze nem vág: akkor vagy az egyiket vagy mindegyiket mástól tanulta vagy mástól lopta.

Oláhnak, szerbnek, görögnek más a táncza. Tánczának felel meg dala s dalának a szöveg versrendszere. Mindegyik más, mint a magyar.

A nyugati népekről ne is beszéljünk. A német fajnak különös tipegő, csoszogó vagy gyorslépésü táncza és körforgása s tánczának dalzenéje égen-földön egészen más, mint a magyaré. Az olaszé, francziáé, spanyolé ép ugy különbözik a miénktől.

A Volga partján keletre is, nyugatra is mind a táncznak, mind a dalnak bizonyos elemei rokonok a magyarral. Népdaluk verselési rendszerét nem ismerem, de e rendszerben is kell lenni rokonságnak.

A magyar népköltészet, sőt a magasabb magyar műköltészet verselési rendszerében is meg kell lenni a rimen kivül a sormetszetnek s az ugynevezett magyar ritmusnak is. A mi azt teszi, hogy a gondolatnak egésznek kell lenni minden verssorban; nem szabad -211- töredékesen átmenni a másik sorra. Annál kevésbbé a másik versszakra.

Kályha vállán ég a gyertya. – Barna kis lány koppantgatja. – Hol eloltja, hol meggyujtja. – Csak a szivem szomoritja.

A dallam ritmusa s hangsulyozása is alkalmazkodik a szöveg rendszeréhez. A sormetszethez, a sorritmushoz s az első szótag hangsulyához.

Ez a példa négysoros versszakból, soronként egy metszetből s metszetenként négy szótagból áll. De nem minden dalszöveg ilyen. Vannak több soros versszakok, több metszetü sorok s több szótagu metszetek. De a hangsulynak mindenütt ott kell lenni a sorok és metszetek kezdő egy vagy két szótagán a kiejtésben is, a dallamban is. S a zenei nyugvásnak s az átmeneti közöknek is össze kell esni a metszetekkel és a sorokkal. Igy vág össze a szöveg ritmusa a dallam ritmusával tökéletesen.

Ez a kimaradhatatlan, ez a szükségképen való jellem nincs meg az eddig ismert népzenék egyikében se.

De nincs meg az ugynevezett klasszikus műzenében se. Se az egyházi, se a szinművi, se a hősi zenében. Wagner alig gondolt erre. Elődei és utódai még kevésbbé. Mulasztásuk oka világos. A nyugati népek zenéjében ezt föl nem találták, maguk pedig föl nem fedezték.

A zene annyiféle művet állit elő, a mennyiféle az emberi lélek érzése. Nem minden zene tánczzene, mert -212- nem minden érzés jár a végtagok s a fej és derék mozdulatával. A csöndes és ábrándos szerelem, a néma és szelid busongás, a messze multnak gyöngéd és fájdalmas vagy vidám emlékezete, a mérsékelt remények nem idézik elő a testmozgást, nem kivánják meg, sőt ellenkeznek vele. Az a zene, melynek ezek a tárgyai, nem tánczzene. Erre a zenére nem szokás, nem is lehet tánczolni.

A magyar népdal és népzene nagy részét efféle tárgy tölti meg. Ezzel a részszel a magyar táncz összehangzását tehát ne keressük.

Dévaj zenénk, viharos szerelmi zenénk s hősi zenénk igen is tánczzene. De e zenénknek azután meg is felel a tánczunk. E miatt a magyar táncz is eredeti, különös és egyéb népek tánczától teljesen különböző.

A magyar tánczot a negyvenes években s később 1861 körül ügyes és ügyetlen tánczművészek elkezdték művelni, osztályozni, fejleszteni, csinositani s mindenképen kezelni. Jó vége nem lett. S a sok Palotás, Enyelgő, Toborzó, Ismerkedő, Mártogató, Czifrázó, Lakodalmas, Körtáncz, Füzértáncz, Csárdás, Reszkető s több efféle épen alkalmas volt arra, hogy az eredetit megfertőztesse.

Az eredeti magyar táncz három részből, talán jobban mondom: három elemből áll. Az egyik az Andalgó, a másik a Bokázó, a harmadik a Kopogó.

Az ugynevezett Palotás és Toborzó tánczban soha sincs kopogó. Mind a kettő az andalgóból és bokázóból áll. A palotás egyes táncz, a toborzó társas táncz. -213- A mostani lassu nem egyéb, mint a toborzó a férfi és nő kettesében. A csárdás aprózott bokázóból és kopogóból áll. A most divatos reszkető csárdás nem egyéb, mint bizonyságtétel a férfinak hitványságáról. Nem elég erősek azok az inak az aprózott bokázóra.

Csürt épit a székely gazda. Fölemeli falát, felhuzza tetejét, kész az épület. De padolata nincs, földje puha. Ám a padolatot vagy deszkából kellene megcsinálni, de ez sokba kerül s nincs is rá szükség; vagy pedig kézi sulyokkal le kellene döngölni, hogy kemény és sima legyen.

Ezzel azonban nem akar vesződni. E helyett meghivja az atyafiakat, komákat, jó szomszédokat, az ismert jó tánczos fiatalságot mulatságra, a tánczot a csürben végzik s kegyetlen ugráló, kopogó és rugdaló mozdulatokkal reggelre ugy ledöngölik a csür fenekét, hogy simább és keményebb lesz a deszkánál.

A magyar, ha tánczol, sohase rugdalódzik. Se a föld felé, se oldalt, se fölfelé.

Méltóság és ünnepélyesség van tánczában különösen az andalgónál és bókázónál, de még a kopogónál is. Fejét mindig magasra, mellét mindig előre, derekát mindig egyenesen kell tartania. Komoly arczczal s kemény tekintettel kell néznie a nőre, a kivel tánczol, mintha az oltárra vagy a királyra tekintene. -214-

A testnek egyenes tartását, a kopogós csendes méltóságát s a magyarnak némileg megfelelő ritmust találtam a Volgakörnyéki népeknél, kivált a kalmukoknál. A magyar táncznak valamely kezdetleges eleme megvan az orosz nép tánczában is, valamint zenéjében is.

Mi is arról a vidékről jöttünk ezer év előtt. De mi már tökéletesebb zenét és tánczot hoztunk onnan, mint a minőt most ott lehet találni. Természetesnek találom, hogy zenénk és tánczunk némely elemeit emlékül ott hagytuk a rokon fajoknál, kiknek egy részéből lett lassu átalakitás folytán a Volgavidéki orosz is.

Viharos szerelmi zenénknek s hősi zenénknek teljesen megfelel tehát tánczunk is.

Már pedig ha tánczunk is eredeti, népzenénk dallama s egész rendszere is eredeti s ha népdalunk verselési szövege különös ritmussal s eredeti verselési rendszer szerint készül, a mely szintén eredeti; ha e három teljesen egybevág, összehangzik s egyik a másik nélkül létre se jöhet s nem is képzelhető; s ha e három egyike sincs meg más népfajnál, de mind a három együtt megvan a magyarnál: nos hát akkor ki meri kétségbevonni, hogy csakugyan van magyar zene? A melyet a magyar faj teremtő lelke alkotott meg, senki más!

(Csak a dallam az igazi zene. – Wagner zenéje. – Mit ér a magyar zene? – Hányféle a magyar zene? – A svihrovai nóta. – Zrinyi Ilona bujdosó dala. – A magyar zene korszakai. – Nincs pártfogónk. – Káldy első gyüjteménye. – Kik nem akarják ismerni a magyar zenét? – Utolsó harczunk a számtisztekkel.)

Van hát eredeti magyar fajzene: e fölött semmi kétségünk nem volt Káldyval.

Voltak az Abbázia kerek asztalánál naponként férfiak, a kik a zenéhez mint tudományhoz semmit se értenek, de a zenét kedvelik. Ez alatt azt értem: a zene erős érzést tud bennük fölszitani. Ezek közé tartozom magam is. E férfiakkal is gyakran vitattuk e kérdést Káldy jelenlétében.

Sajátságos nézetem van nekem a zenéről. Meglehet, csak parlagi nézet, de ragaszkodom hozzá erősen. Igazi zenének, igazi művészetnek én csak a dallamot ismerem el. Azt, a mit a tudomány és a nyelvtan melódiának nevez. Megengedem, hogy a dallam megtüri nagy zeneművekben a hang összes elemeinek s a zenei ugynevezett ellenpont egész rendszerének felhasználását, -216- de mindezt csak addig fogadom el, mig a dallamot meg nem zavarja, meg nem rontja.

A mi más szóval annyit jelent, hogy én a leiró, oktató, utánzó, bölcselkedő, magyarázó, érvelő, vitatkozó zenét igazi zenének, igazi művészetnek el nem fogadom. Én az »isteni« Wagner zenéjéből is csak azt fogadom el művészetnek, a mi abban igazi dallam. A többi nem egyéb, mint zörgés, zajongás. Hogy a zajt hányféle hangszer a hangok minő sorrendjével s a zenei ellenpont mekkora tevékenységével idézi elő: ez mindegy. A mi nem dallam: az nem zene. Egy darabig untat, azután boszant.

Ez volt mindannyiunk véleménye a kerek asztalnál. Ez volt véleményünk Wagnerről is, a kit, bár óriási szerepe van a zene történetében, nem mi tartottunk »isteni«-nek s a kire nézve az »isteni« jelszóval csak azokat akarjuk gunyolni, a kik szekere körül futkároznak és csak ujjonganak. Állitsátok Wagner karát az erdőbe, ti maradjatok az erdőszélben a mezőn, várjátok be a sötét éjszakát s onnan hallgassátok a zenét, de ne lássátok a szabót, a kellékest, a gépmestert, a zsinórrendezőt, a fegyverkovácsot, a csoportrendezőt s a többi kuruzslót – csak akkor tudjátok megitélni, minő zene az, s mi van abban valódi zene. Én nem vagyok babonás.

Káldy sohase nyilatkozott vagy nagy tartózkodással a Wagner-zenéről. Erről a zenéről bizonyos hivatalos vélemény áll fenn, mint a római egyház dogmáiról. -217- A ki másként vélekedik s véleményét ki is mondja: eretnek. Káldy akár igazhivő volt bensejében, akár tévelygő, de nyilatkozni nem akart. Eretnekké válni nem akart, se pártütővé.

Köztünk végkép el volt döntve, hogy van magyar zene. A kérdés csak az volt: mit ér az?

A pacsirtának, rigónak, fülemilének is van zenéje – a jeges sarki eszkimónak, a sárga folyamparti kinainak, a szudáni fekete arabnak is van zenéje, de hát mit érnek azok?

Fölséges egyházi zenét ismerünk. Nagy alkotók nagy szimfóniáit s megragadó dalszinműveit ismerjük. Ismerünk hősi zenét hatalmas indulókban s nemzeti himnuszokban és ismerjük a lantos zene ezer változatát.

Vajjon besorozzuk-e ezek közé a magyar zenét? S ha besorozzuk: nem válik-e köztük a mi zenénk jelentéktelenné vagy épen kezdetleges zöngéssé? Rákóczi-indulónk ugyan megér annyit, mint a világ akármelyik indulója, de hiszen félig-meddig ez is idegen elmének terméke. A Bánk bán dalszinmű is helyet foglalhatna a műsoron levő dalszinművek között, de azért eddig se az angol, se a német, se a franczia, se az olasz szinész, művész, zenészvilág nem vette észre vagy nem becsülte annyira, hogy ép ugy művelné, mint mi az övét.

Előhozakodjunk-e tehát mi a mi magyar zenénkkel? Oda álljunk-e a világ elé hamupipőkének s mutogassuk-e rongyainkat, meztelenségünket, árvaságunkat? -218-

Van egy nép a Duna–Tisza táján. Egyéneiben szép alkatu, néplelke tele önérzettel, multja ezer éves és mindig dicső, régóta nem független, de szabadságát el nem árulta soha, és visszaszerezni törekedett békében, harczban egyaránt. A szabadság véres zászlóit el nem ásta a föld alá gyáván, hanem vagy ott lobogtatta a csaták mezején, vagy eltette jobb időkre istenének szentegyházába. Megbecsülte, vérét ontotta érte mindenkor. Nyelve szép, költészete magas, tudományért és haladásért mindig lelkesülő. Eredete a mesék korába vész, Európa földjén idegen, de a mit a nagy nemzetek nagyot, dicsőt, fenségest alkottak: abban mindig munkás és buzgó volt ő is.

A magyar zene e népnek szivét tölti meg. El-elhallgatja azt a zenét bús vagy vidám lélekkel s vagy örömbe, vagy nemzeti fájdalomba, vagy istenimádásig emelkedő rajongásba tör ki lelke arra a zenére. Jöhet hozzá a világ legnagyobb zenésze s kitárhatja előtte a világzene legremekebb alkotásait: mivelt lelke meghallgatja, tetszik is neki, el is szórakozik rajta, meg is dicséri, meg is fizeti, tanittatja gyermekének is jó lélekkel. De csak mégis egészen más az, ha saját nemzeti dallama csendül meg a velőket rázó húrokon vagy a messze multba visszabúgó tárogatón.

Mit érhet hát az a zene, mely ilyen népnek, a magyar nemzetnek lelkét tudja magával ragadni?

Sok vitám volt már e kérdés fölött. Sok órán át -219- elmélkedtünk Káldyval: miként lehetne a magyar zene értékét nyilvánvaló tenni?

Mert hogy a magyar zene mint fajzene a legnemesebb s a nagy zenei alkotásokra mint kész anyag a leggazdagabb a világ minden nemzeti zenéje közt: ez az én nagy és édes meggyőződésem.

Van nálunk egyházi zene, darabonként tiszta vagy erős magyar tartalommal. És ez is kétféle. Külön a római egyháznál, külön a magyar kálvinista egyháznál.

Olyan, a minőt zeneszerzők készitenek és olyan, a minőt maga a nép alkot. A Sajó völgye, Rima völgye, Bódva völgye, a Mezőföld, Kemenesalja, Rábaköz csak az én észlelésem szerint szüreten, nászon, fosztáson, aratáson, vasárnapi és ünnepnapi összejöveteleken csak ugy ontja a dalt. S az ország más vidékén is. Száz dal készül évenként. S ha abból kilenczvenkilencz elmulik is: megmarad egy s ez nemzedékeken és századokon át ezerre meg ezerre szaporodik. Mind rokon egymással, mégis mind más. El nem fogyó, meg nem csökkenő örökös változatban tárja elénk a népnek a sziv mélyén lappangó fönséges érzéseit.

A kurucz zene Rákóczi korából s még a korábbi időkből. És Bihari toborzói s az ő korának e fajta alkotásai.

Van lantos zenénk. Czinka Panna, Lavota, Csermák alkotásai s Biharinak nem egy remeke s a kurucz zenének is sok-sok darabja. -220-

A magyar zenét össze kell gyüjteni, kiadni, a fővárosi közönségnek minden módon bemutatni s az országban terjeszteni s ezzel a kormány, az országgyülés s a zenetanintézetek s szini intézeteink figyelmét a nagy nemzeti ügyre felhivni.

Ott van például a Rákócziról elnevezett zenedarab. Mindenki tudja, hogy ez induló s hogy ezt a mult század negyvenes éveinek elején Berlioz alakitotta egy régi magyar zeneműből. A Rákóczi-indulót II. Rákóczi Ferencz fejedelem s kuruczai sohase hallották. Hanem hallották az ugynevezett Rákóczi-nótát.

Egyik változata a svihrovai nóta. Szépségekkel teljes hatalmas dallam, hősi és lantos jellemü részletekkel. De vannak benne tót és lengyel busongó elemek. Minthogy pedig az egész mű magyar zene, benne e busongó idegen elemek nincsenek helyükön. Ezektől ezt meg kell szabaditani.

Miért hivják svihrovai nótának: én bizony nem tudom. Van egy hagyomány, melynek részleteit csak homályosan tudom, biztosan nem. Svihrova környékén az év bizonyos napján egy magas hegy fölött vitézek csapatja -221- jelenik meg az égen, mint valamely magasságbeli délibáb. A vitézek egyrésze lóháton, másik része gyalog. Karddal, buzogánynyal fölfegyverezve, a gyalogság kaszákkal. A szabadság lobogói lengenek közöttük. Rákóczi hősei ezek, a kik vezérükkel együtt elbujdostak, de majd egykor visszatérnek s meghozzák magukkal a szent szabadságot. Addig is megjelennek időnként, hogy kisértsenek, hogy róluk az aluszékony nemzedék meg ne felejtkezzék. De a mikor eltünnek az égről: utánuk az égből a hegyek tetejéről, a távol messzeségből hangok hallatszanak s elhozzák az emberekhez Rákóczi bujdosó dalát.

Szegény tót és lengyel paraszt, áldott legyen a te lelked, a mikor ezt kigondoltad!

De azért nekünk mégis az eredeti Rákóczit kell megismernünk s nemzeti zenénk nagy kincse gyanánt megőriznünk. A másik csak maradjon értékes változatnak.

Van egy Rákóczi-nóta, a melyben meg román zene elemei érezhetők. Ez talán Erdélyben nyerte alakját. Ettől is meg kell tisztitani az eredetit.

Másik kurucz dalra még az utolsó kuruczkor előtti időből én figyelmeztettem Káldyt.

Apámtól, de öregebb rokonoktól is azt hallottam, hogy ennek dallama Zrinyi Ilona bujdosó éneke abból az időből, mikor Munkács várát s gyermekeit elvették tőle s ő férje után el-kibujdosott török földre a tenger partjára. Csakhogy más volt a szövege.

Ezt a dalt Mária Terézia uralma alatt nem volt tanácsos énekelni. Az 1790-iki országgyülés után megint énekelték a bécsi kongresszusig. Azután Zrinyi Ilona emlékezetét megint csak a vasba vert csikós alakja mögé rejtették.

Eldudoltam Káldynak. Lejegyezte. Kértem, keresse meg az eredeti zenét, mert ha lehet, azt kell a nemzet számára kiadni. Meg is találta. Ki van-e adva: igazán nem tudom. A Káldy-gyüjtemények első két füzetében nincs bent.

Káldy fölkutatta az összes országos és egyházi intézetek hangjegygyüjteményét s azonkivül egyes előkelő családoknál is kutatott. S olyan kincsekre akadt, a milyenekről még álmodni se mertünk egyelőre. -223- 1900. évi április hóban jelent meg gyüjteményének első két füzete.

Káldy értesült már Bogisich, Kálmán Farkas s mások buvárlatairól, melyek czélja Magyarország minden felekezetének egyházi zenéjéből a magyar elemeket kikutatni s napvilágra hozni.

Nem forditott egyéb magyar zeneművekre se, a melyeket hazai vagy külföldi zenekiadók megörökitettek.

Ismerte például Picchi Giovanni kiadását, mely Velenczében, 1620-ban jelent meg s mely a Chilesotti Oscar Bibloteca Raritá Musicali czimü gyüjteményes kiadásában ujból napvilágot látott. Ebben három magyar zenemű van: »Ballo Ongaro«, továbbá »Padoano ditta la Ongare« s végül »d’Ongara a un’ altro modo« nevek alatt. Nekem ugy tetszik, hogy e műveket a lejegyző talán nem találta el hiven, ezek magyar zenei sajátságait nem tudta eléggé kiemelni s ugy vélem: szükséges volna ezeket ujra átdolgozni s kissé megtisztitani.

Az első Thököly kuruczkora, a második Rákóczi szabadságharczának kuruczkora s a harmadik Czinka Panna, Lavotta és Bihari kora. Az első 1670-től 1700-ig, a második 1700-tól 1713-ig s a harmadik mintegy 1750-től 1810-ig terjedt. Első gyüjteményében Káldy ezeken kivül alig egy-két dalt vagy egyéb zeneművet vett föl.

Nem pusztán pénzbeli tekintetek állottak előtte. Ámbár ő nem volt vagyonos ember s 1888 második felétől -224- kezdve állása se volt. Zene- és énektanitással kereste kenyerét. S nálunk a zeneművek kiadása aránytalan nagy költséggel jár. A régi magyar zene kiadására pedig istenért se akadt volna vállalkozó.

Ki adna ki régi magyar zenét, mikor az ujnak kiadásába is belebukik – ugy mondják – csaknem minden vállalkozó?

Magyarország kormánya semmit se törődik a magyar zenével. Vagy csak annyiban, hogy azt elnyomni segitséget nyujt az állami intézetek ostoba vagy rosszindulatu vezetőinek.

Állami nyomdánk be van rendezve például arra, hogy váltót, bélyeget, államkötvényeket, értékpapirszelvényeket s szines és nem szines térképeket nyomjon, de arra nincs berendezve, hogy hangjegyes kiadást végezzen.

A germanizácziónak a zeneműkiadások is állandó eszközei nálunk. És pedig a közép- és felső rangu családoknál, hiszen szegény ember, kicsiny ember nem vesz kottát.

Igaz, hogy a kottavásárló közönség is más méretü nálunk, mint Ausztriában vagy Németországban.

Ott minden muzsikus kottából tanul és kottából játszik. Hosszu haj a fülek mellett, szemüveg az orr nyergén s kotta minden zsebben: ez az osztrák, cseh és német muzsikus. -225-

Nálunk van vagy százötven számbavehető zenekar. Ennek kilencz-tizedrésze czigány. De a mi jó czigányunk se kottát nem vesz, se szemüveget. Ő csak szabad kézből, szabad ihlet után játszik. Szinházaink zenekarai pedig a magyar zeneműveket nem veszik. Kedvük sincs hozzá, de a köztük uralkodó közvélemény szerint nem is szabad nekik. Egészen ugy vélekednek, mint a magyar királyi zeneakadémia idegen lelkü tanárai.

Pártfogó ilyen czélra nem akad. Káldy munkáira például nem akadt. Én nagyon tisztelem Magyarország pókjait, téhelyröpüit, rákjait és mindenféle csuszó-mászó férgeit; tudom is, hogy ezek összegyüjtésére a tudománynak szüksége van; de mégis furcsának látszik én előttem, hogy ezek képes és gyüjteményes kiadására kormány, közintézetek, nemes- és nagylelkü magánosok mindig akadnak, de a magyar zene kincseinek kiadására nem akad senki. Pedig e kincsek a magyar faj lelkének napsugaras egét tárják fel előttünk s nemzetünknek még dicsőséges történetére is világot vetnek.

Káldy saját költségén adta ki tehát gyüjteményes első művét 1890-ben.

Csak két füzetre terjedt. Kötetekre nem terjedhetett. A második kiadás talán csak 59 zeneművet tartalmaz. Az első annyit se foglalt magában.

Hanem azért, hogy egyelőre csak a nagyobb becsü, valóban remek régi magyar zenéből akart méltó mutatványt közölni. Hadd lássa meg a nemzet, mekkora -226- gazdagsága volt a multban s jőjjön meg kedve, rendben tartani s még növelni ezt a gazdagságot a multból is s a jövendőre is.

Mert hihetetlen az a könnyelmüség, az a bánomisén, a melylyel mi saját nemzeti zenénket a mult század közepe óta kezeltük. Igaz, hogy a mult század közepén omlott ránk az osztrák elnyomatás vad korszaka, de azért könnyelmüségünkre ebben sincs mentség.

Csak a kálvinista főiskolákat és középiskolákat hozom föl például. Már ezek csak magyarok s magyarok maradtak a Bach-rendszer alatt is, ha még van magyarság a világon. Minden fő- és középiskolának volt énekkara s minden énekkar észrevétlenül, lassanként, de kivétel nélkül a németországi énekegyletek vadászdalait és alpesi dalait s egyéb ábrándjait tanulta be négyes énekre. Ezeken kivül alig tanult be néhány magyar nemzeti éneket, a Himnuszt, a Szózatot s egy-két indulót. Ezekben se tiszta a magyar zene.

Miért van ez? A manó tudja. Hiszen elvégre se hiányzik a magyarban a fajérzet és a hazafiság. Hiába, a rossz kormányzat hódit, ha még oly ellenséges, ha még oly gyülölt is. Hódit hatalmával, pénzével, irányával, szolgalelkü közegeivel s a lassanként meggyökerező rossz szokással.

A mostani állapoton nem csodálkozom. Hiszen a mióta alkotmányunkat visszaszereztük, minden állami és társadalmi zeneintézményünk akként van berendezve, hogy abban a magyar zenét tudatosan, szándékosan, egyenesen elnyomják. -227-

Boldogult Káldy barátom, te ezt csak ugy láttad, csak ugy érezted, a miként én, csakhogy neked nem volt tanácsos oly merészen tiltakozni ez ellen, mint a hogy én cselekszem. Pedig én se cselekszem ugy, a hogy a hazafikötelesség parancsolná.

Káldy gyüjteményében 22 kurucz dal van II. Rákóczi Ferencz idejéből, a nagy szabadságharcz korából. Ezek közt az eredeti Rákóczi-nóta három változatban s ezek közt Bercsényi nótája és Balogh Ádám hires nótája, melyet változatlan dallammal és szöveggel ma is dalolnak szerte a hazában. Szebb és lelkesebb dalunk ma sincs.

A Bercsényi-nóta hősi dal s a magyar remektáncznak legtökéletesebb zenéje. Ez és a Rákóczi-nóta csak a nagy lángelmét várja, a ki egyszer karra alkalmazza s mint zenészek mondják: instrumentálja. Egykor ezekkel világhóditó utra indul, a ki rátermett.

Az akadémia palotájában is, a vigadó nagytermében is. A ki meghallgatta: átengedte az szivét, lelkét ennek a zenének.

Csakhogy nem hallgatták meg a kormányzók és a törvényhozók. Elmaradtak a főrendek s a főrendüek mivelt és bájos leányai, asszonyai. Elmaradtak a nagy pénzemberek családtagjai s a kamarai és filharmonikus előadások látogatói. Elmaradtak az összes Wagner-bolondok s a királyi magyar zeneakadémia tanárai és növendékei. Elmaradtak a szinházak zenekarainak művészei. A hosszu haj, pápaszem és kottalovagok elmaradtak -228- mind. A képviselőház tagjai közül is alig hallgatta a magyar faj csodálatos zenealkotásait tiz-tizenöt ember.

Ne neked szegény Káldy! Ezért a nemzedékért ugyan feláldozhattad éjjeledet, nappalodat s forró lelked nagy erősségeit!

Káldy nyakába vette az országot, meglátogatta a vidék nagyobb városait s néhány kitünő férfi- és nő-énekes kiséretében feltárta előttük az elmult idő nagy érzéseit. A hogy’ azok az érzések ősapáink és dédanyáink szivét megdobogtatták.

Buzgósága és fáradalma nem volt hiában való. Vagyont nem szerzett, de lelkét mindenütt átültette egy csomó jó hazafi szivébe. S ma már nincs az országnak olyan zuga, a hol az ősi, tiszta, remek magyar zenének lelkes barátai ne volnának.

De a mig ő ezt cselekedte: ezalatt a belügyi kormány számtisztjei hasonló buzgalommal dolgoztak az operaház számadásán s az 1890-ik év közepére elkészültek az 1885-ik év számadásával s Káldyra kiróttak közel kétezer forint birságot, vagy mit.

Ha a számtisztek öt év alatt készültek el azzal a számadással: akkor husz év mulva lesznek készen a többivel. Káldy régen meghal, el is temetik, föl is támad, a számtisztek még mindig rágódnak rajta, mint a moly a subagalléron. Ha pedig 2000 forintot fizettetnek vele oly időből, a mikor a bájos komorna -229- még nem volt ellensége: mennyit kellene neki még ezen túl fizetnie?

Erélyes tiltakozást nyujtottunk be 1890. évi junius 16-án a belügyi kormányhoz.

»Én ifjukoromtól fogva a hazai magasabb miveltségnek s különösen nemzeti zenénk fentartásának s fejlesztésének mindig példás odaadással s jelentékeny sikerrel törekedtem szolgálni.«

»Most is viszonyaimhoz képest óriási munkával és áldozattal »A régi magyar zene kincsei« czimü gyüjteményes művön dolgozom, e műből két füzetet már kiadtam ez év április havában s két ujabb füzet ez év őszén már megint napvilágot lát.«

»Ezzel nemzeti zenénk történelmileg kifejlett nagy gazdagságát mind hazánk, mind a külföld előtt föltá rom s ily munkát más nagy nemzetek kebelében uralkodók, kormányok, törvényhozások s akadémiák szoktak hatalmasan segélyezni.«

»És engem most mégis a számtisztek darázsraja űz, hajszol, kerget s üldöz mérges fulánkjaival s a mit magam, családom, beteg leányom számára nehéz munkával keresek: azt tőlem elbirságolni igyekszik és pedig oly czimen, a milyenen soha senki ellen eddig a számtisztek követeléssel föl nem léptek. Mert hát a néma statiszták, el nem sülyedő hollandi hajók és repülő angyalok napszámáért én felelős nem lehetek.«

Mindezt ugyan már én toldottam tiltakozásához, de én csakugyan odatoldottam. Gróf Szapáry Gyula volt -230- akkor a kormánynak uj elnöke. Elmentem hozzá személyesen s nem hagytam nyugton addig, mig a számtiszteket Káldyról el nem hajszolta.

Elhajszolta. Csak azt kötötte ki, hogy a számtiszteknek is adjunk igazat s négyezer forint helyett fizessünk 2 forint és egynéhány krajczárt.

VI.

(Gróf Apponyi Albert. – A pénzügyi bizottságban. – Gróf Csáky Albin. – Az ánket. – Szalay Imre, Bogisich Mihály, Mihálovich Ödön és Lippich Elek. – Az én javaslatom. – A szomszéd népek dala. – Az ázsiai rokonok zenéje. – Az ánket vitája. – Mit csinál a miniszter? – Mit csinál a Tudós Társaság?)

Nem voltam megelégedve Káldy működésének hatásával. Káldy tehetsége és buzgósága nagy volt, bámulatot gerjesztett. A sirok mélyéből feltámasztott kurucz zene is csodálatos hangulatot idézett elő azokban, a kik meghallották és megértették. De a hatást azért nem találtam se elég gyorsnak, se elég mélynek, se az ország minden részén eléggé elterjedettnek.

A vigadóban tiz vagy tizenöt kurucz zeneművet adott elő Káldy. Énekkel és hangszerrel. Még tárogatóval is. Ott volt gróf Apponyi Albert is, az egykori nemzeti párt vezére. Akkor még az ugynevezett egyházpolitika s annak mindenféle izetlensége nem kergetett egymástól bennünket nagy távolságra. Egész bizalommal kérdeztem tőle, mit szól e zenéhez? Azt vártam, ő is csak ugy lelkesül érte is, tőle is, mint én. Meglehetős közönyösséggel felelt: -232-

Hm! Elég érdekes! Mintha hideg vizzel öntöttek volna nyakon! Meglepett a szó. Elkedvetlenedtem. Panaszkodtam is barátaimnak e miatt. De Apponyi gróffal nem feleseltem.

Az ember végre is ugy van a zenével, mint az étellel-itallal. A ki valamely ételt-italt nem szeret: annak hiába dicsérgeti azt az ember. Jobb azt nem kinálgatni.

Apponyi grófból a magyar királyi zeneakadémia embereinek nézete szólt. Apponyi gróf is csak olyan zenei míveltséget szerzett, mint ezek az emberek. E míveltség pedig a magyar zenét se nem érzi, se nem érti, se nem becsüli. E míveltség tudományos szempontból hézagos, magyar nemzeti szempontból kárhozatos és ledér. De nem Apponyi grófot tettem ezért felelőssé, hanem iskoláját, tanitóit, zenebarátait s azt az egész ellenséges világot, melyet a magyar zene leszoritására a magyar királyi zeneakadémia teremtett.

Beláttam, hogy ezt a világot maga Káldy le nem győzi. Az ország fővárosában legalább nem. Hiszen itt a szivek ridegek, az elmék pedig begyöpösödöttek és míveletlenek a magyar zenéhez. A felső társadalom szive és elméje minden esetre ilyen. Még több erőre van tehát szükség, mint Káldy ereje, hogy elérjük az igazságot.

Meg kell mozditani a kormányt és az országgyülést. A munkát megkezdeni én tartottam feladatomnak.

Most pedig furcsa történetet beszélek el. Valódi nemzeti -233- történetet, mely elég fontos, nem is régen esett meg, de a melyet ugy elfelejtett mindenki, hogy most már azok se emlékeznek rá, a kik megcsinálták.

Épen most kilencz éve, az 1892-ik évi márczius hóban szót emeltem magyar fajzenénk mellett a képviselőház pénzügyi bizottságában.

Gróf Csáky Albin volt akkor az ország kultuszminisztere. Főrendü eredete daczára meglehetős magyar ember, tisztes méretü tudományos miveltséggel, a melyben volt egy kis magyar miveltség is. Volt természetesen más is.

Sajátságos véletlen, hogy nekünk telivér magyar miveltségü kultuszminiszterünk 1848 óta sohase volt. Se Eötvös báró, se Pauler, se Trefort. Iró mind a három, tudományosan mívelt mind a három, elméje és elhatározása szerint elég jó magyar mind a három, de szive, vére, ösztöne, öntudatlan gondolkozása, beszédmódja, eszejárása egyiknek se tökéletes magyar. Jeles férfi, történelmi alak, de azért csak afféle ex offo magyar mind a három. Mert nevelése egyiknek se volt ősi és tiszta magyar.

Ő utánuk jött Csáky Albin gróf. Az ő nevelése se volt sokkal tisztább, mint amazoké, de főispán volt sok ideig s bár idegen ajku vármegyében, de azért lelke a vármegye magyarságából sokat felszítt. Néhány kérdésben szakember, sokkal több kérdésben meglehetősen tájékozott, de minden nemzeti kérdésben buzgó és jóindulatu: igy lett ő a lelkek és mivelődések kormányzója Magyarországon. -234-

Előterjesztettem tehát a pénzügyi bizottságban nézetemet. Röviden, mindent érintve, vaskos érvekkel, tökéletes nyiltsággal. Csáky grófot meglepte, de meg is hatotta az a kép, mely a magyar zenének Magyarországon állami erővel való gyalázatos elnyomatását ábrázolta. Nyomban megigérte, hogy mindent elkövet a baj orvoslására.

Valamivel kisebb papirosra, mint a tenyerem, fölirt néhány szót. »Pénzügyi bizottság. Eötvös. Magyar zene. Enquete stb.« Ezzel ment be miniszteriumába.

Enquete! Ez a szó magyarul azt teszi: ánket. Az akadémia nyelvén azt teszi: szaktanácskozmány. Az élet nyelvén azt teszi: szamárság. A gyakorlati siker nyelvén azt teszi: kudarcz. Az ánket az eszmék Temetkezési Egylete. Az ánket gondoskodik az okos és nemzeti eszmék diszes temetéséről. Csinál halotti jelentést, népes gyülekezést; gondoskodik kocsikról, koszorukról és sirásókról. A mikor a kormányzó ember nem tudja, mit csináljon, vagy nem akarja azt, a mit csinálnia kellene: akkor ánketre bizza a dolgot. Az ánketre pedig okos embert sohasem hivnak. Csak szakértőket és mindenütt »jelen-volt«-akat. A mindenütt »jelen-volt« ember nem ért semmihez, a szakértő pedig annyit se ért. Kiváncsi voltam már előre, mi lesz az én magyarzene-ánketemmel.

Határozottan kijelentem, hogy a jó Csáky Albin gróf föltétlenül a legjobbat akarta s minden tiszteletre egészen -235- méltó buzgósággal törekedett arra, a mire én. Csak az volt a baj, hogy miniszter korában ő is csupán miniszteri észszel tudott gondolkodni.

Sokféle ész van a világon. Professzor-ész, muzsikus-ész, zsidó-ész, szakértő-ész, bolond-ész, józanész, miniszter-ész s még néhány ész. A miniszter-ész a legérdekesebb, legmulatságosabb és legkártékonyabb eszek egyike. De most nem irom meg a miniszteri ész természetrajzát és élettanát. Nagyon meg szeretném irni, de hosszura terjedne Káldym története. Tehát csak térjünk a dologra.

Az 1892-ik évi márczius hó 30-ik napjára hivták össze az ánketet. A kultuszminiszterium palotájába. Oda kellett fáradnom nekem is. Hiszen én lettem volna az inditványozó, a javaslattevő, az eszmebankár; nekem kellett eszméimet gyümölcsöző befektetésre elhelyezni.

A tanácskozás elnöke Szalay Imre volt. Ez már akkor méltóságos ur volt, tehát már e miatt se lehetett más az elnök. De egyébként is rátermett fiatal embert láttam benne. Talán akkor foglalkoztam vele először igazán, de rokonszenvemet fölgerjesztette. Nemsokára ezután átment onnan a Nemzeti Muzeum igazgatójának.

Ott volt Mihálovich Ödön, a magyar királyi zene- és szinművészeti akadémia igazgatója. Rövid beszéde és hosszu szakálla nagyon tetszett. Velem szemben láthatólag tartózkodott attól, hogy a kérdések fejtegetésébe mélyen becsuszamodjék. Vagy talán csak nekem tünt fel tartózkodása. Nem akart talán vitába keveredni. -236- Annyit mégis észrevettem, hogy nagy zenetudós ugyan, de a mi zenénkhez semmit se ért. Azt se tudja, a magyar fajzene mi fán terem. Szibériai mértékben ömlött róla a magyar zene iránt való hidegség. Az ő vezetése alatt fejlődött a magyar királyi zeneakadémia a magyar nemzet pénzén magyargyülölő intézetté. Ő vezeti ez intézetet oly különös gondossággal, hogy ott holmi Köszlerek és Popperek évtizeden át se tanulnak meg egy szót se magyarul s azért német előadással rombolják a magyarságot s fertőztetik meg a magyar zenében levő nemes izlést és irtják ki a növendékből a nemzeti érzületet. Nincs az az előkelő s nincs az a hitvány nemzet a világon, a mely ezt eltürné, sőt nagy költséggel önmaga ellen elősegitené. S erre a mi kormányzó embereink rendszeresen szemet hunynak.

Ott volt Bogisich Mihály budavári prépost és plébános. Régebben ismertem már s nagyon becsültem. A magyar katholikus egyházi zene multjából nagy kincseket hozott napfényre. Hatalmas nemzeti anyag van e zenében. Ennek megtudását Bogisichnak köszönhetjük. Én neki köszönöm. Nagy kár, hogy nagy urrá lett s a fővárost hosszabb időre el-elhagyja. Nemzeti zenénk diadalra juttatásában nagy reményeim kapcsolódtak hozzá, de én nagy urasága daczára is még sokat reménylek tőle.

Ott volt Bartalus István jó öreg barátom. Könnyek jöttek szemébe, a mikor én a mi zenénk nagyságáról, nemességéről s végtelen gazdagságáról beszéltem s a mikor javaslatomat előadtam. -237-

– Igy gondoltam, ugymond, egészen igy gondoltam magam is. Százszor is elgondoltam már, csak nem tudtam igy kifejteni!

Ott volt Káldy Gyula. Csáky grófot egyenesen megkértem, hogy őt a meghivásból ki ne felejtsék. Pedig ugy se feledték volna ki.

Az értekezlet jegyzője Lippich Elek; fiatal, jóképü, mosolygó, szótalan legény, a kit azóta se láttam, de kilencz év és öt nap mulva tegnap megint láttam, hogy megkérdezzem, vajjon emlékezik-e még arról, a miről kilencz év és öt nap előtt olyan nagy igyekezettel tanakodtunk? Emlékszik a manóba! Csak az irások emlékeznek a levéltár dohos üregeiben. Ő már azóta érdeme szerint és az évek szerint magasra emelkedett, meg sem áll a méltóságos uraságig s akkor aztán ő is a levéltári iratcsomagok közé kerül, mint a mi zeneügyünk. Minden buzgósága daczára is sejt már annyit, hogy a mi magyar zenénk, ha az ország kormánya és törvényhozása ugy becsüli meg, mint eddig, előbb-utóbb semmivé válik.

Zenénknek általános és egyetemes értékéről nem beszéltem. Fölöslegesnek tartottam. Hiszen ha a mi fajzenénk nem a leggazdagabb volna is a világon, hanem csak szerény méretü kis nemzeti zene, mint a -238- cseheké, németeké vagy délszlávoké: előttünk akkor is ez volna a legbecsesebb s fentartásáról és miveléséről akkor is gondoskodnunk kellene.

S bizony csak nekünk kellene gondoskodnunk, minthogy senki más arról nem gondoskodik.

Javaslatom az volt, a mit már részben korábbi közleményeim folyamán is érintettem: –

Először: gyüjtsük össze a magyar zene történelmi emlékeit és alkotásait, még pedig az összes változatokkal. A gyüjteménybe föl kell vennünk az egyházi zenét és pedig mind a katholikust külön, mind a protestánst külön és föl kell vennünk a hősi és lantos zene alkotásait.

Másodszor: alakitsunk állandó bizottságot, mely a népünk lelkében és ajkán ma élő s évenként és naponként szaporodó dal és zeneanyagot folyton gyüjti. Nagy munka ez. Nem hiszem, hogy én ezer dalnál és dallamnál többet hallottam volna életemben. Nem ismerem a székelység és a Tisza-balparti magyarság eredeti s élő dalait. Pedig még itt is más a szatmári és szabolcsi kisnemesség s más a hortobágyi gulyás, csikós, juhász, kondás világ dalló élete. Nem ismerem, vagy csak igen kevéssé Gömör, Abauj, Torna folyamvidékének s a Bükk sikságának nagyon gazdag és változatos zenevilágát. Alig ismerem a Bácskát és Bánátot. Pedig itt is sok a magyar. Zenéhez értő férfiaktól azt hallom, hogy közel tizenötezer külön dallama él ma is a magyar zenének.

Ha az összes változatokat összevonjuk is az eredeti dallamra, ha az idegen fajok zenéjének minden behajlását kizárjuk is, ha a legszigorubb válogatás munkáját végezzük is: még akkor is ezer meg ezer dallamunk marad. Határtalan és kimerithetlen anyag, melyből rátermett magyar lángelme, egy Vörösmarty vagy Petőfi miveltségü Bihari uj világteremtést állithat elénk. Mutassatok népfajt, mely szivben, érzésben, dalteremtő képességben gazdagabb volna a mienknél.

De ha egyszer igazán belekapunk a munkába: egyidejüleg még mást is kell végeznünk.

Össze kell gyüjtenünk a hazánk területén lakó s a szomszédos idegen ajku népek fajzenéjét is. Van zenéje az oláhnak és a délszlávnak. Közel rokon ez a zene, de mégis különbözik egyik a másiktól. A bolgár zenét nem ismerem. A szerb népzene magas fejlettségü. Olyan, mint a magyar volt harmadfélszáz év előtt. Engem nagyon meglepett s nekem nagy gyönyörüséget okozott a szerb zene, melynek kiséretében hősi dalait vagy szerelmi ábrándjait énekli a szerb. A Duna partjain jobbról, balról a mit hallottam, abban némi rokonságot is találtam a mi lantos zenénkhez.

Van zenéje a csehnek és felvidéki tótnak. A cseh zenét, bármily kis méretü is ősanyagja, néhány nagy tehetségü zeneköltő igen magasra fejlesztette. Mélyen ható szép, noha kezdetleges zenéje van a lengyel és orosz népnek. Európa és Ázsia határain meddig terjed ez a zene, a Donig-e vagy a Volgáig vagy itt-ott azon túl is: nem tudom. -240-

De érzem azt, hogy nekünk kellene ezt összegyüjtenünk. Mert érzem azt, hogy az eltünt századok és ezredek mögött volt egy közös forrás s talán valahol még most is buzog az, a melyből egykor valamelyes dalelemet közösen és együttesen merithetett a magyar, a lengyel, a kozák, az orosz s az oroszszá lett turáni. Nem tehetek róla: én érzem.

Természetesnek is találom, de történelmileg s néplélektanilag igazolhatónak is.

Azért szeretném, ha mi ezt is összegyüjtenők. A mikor nap fényének világosságával tünnék ki, hogy a magyarság lelke, a mikor fajzenéjét megalkotta, se át nem vette, se nem utánozta a végtelen szarmata sikföld népeinek zenéjét, hanem igenis e népek is meritettek valamit abból az ősforrásból, melynek hatalmasan hullámzó erős és tiszta folyamárját ma a magyar zene képezi.

Ezért javasoltam harmadsorban, hogy alakitsunk bizottságot, mely a Kárpátok északi lejtőin a Dniszter, Deneper és Volga völgyein, valamint az alsó Duna partjain a Balkánig terjedő minden népzenét gyüjtsön össze s bocsásson a mivelt világ rendelkezésére.

Őseinknek megvolt a maguk külön zenéje már akkor, a mikor Európába törtek.

Lehel kürtje megvolt. S ha már megvolt: nemcsak bőgni tudott, hanem dallamot is bocsátott ki öbléből. Az a dallam pedig bizonyára nem a czigánytól, nem a szerbtől, nem az orosztól származott. -241-

De ennél sokkal határozottabb bizonyság Szent Gellért püspök legendája. Ő hallotta a magyar lányt dalolni, de a dallamot nem ismerte föl. Pedig Gellért püspök akkor már világjártas ember volt. Ismerte az olaszt, a longobárdot, a szlovént, a déli németet, mert járt közöttük s kétségtelenül hallotta dalaikat. El nem lehet hinni, hogy ez a püspök siket lett volna. Ha tehát a magyar lány ama népek valamelyikének dallamait dudolta volna: a püspök azt rögtön felismeri s nem kérdezősködik a lány dala után. El nem lehet hinni, hogy ez a püspök buta lett volna. Annyira buta!

De a fölött már nem lehet, hogy a mi fajzenénk ma megvan s külön egyéniségében megvolt már háromszáz év előtt is. Mindaddig tehát, mig valaki elő nem áll s be nem bizonyitja, hogy a magyar lélek mikor, miként s kitől vette át fajzenéjét és be nem bizonyitja, hogy hova és miként tünt el nyomtalanul az a nép s az a világ, a melytől átvette és eltanulta: előttem senki arról még föltevésként, még lehetőségként se beszéljen, hogy a mi fajzenénk minden egyéniségével már Árpád korában is, habár a fejlettségnek más fokán, meg ne lett volna.

Itt már Akiba, Hegel és Darwin igazságait vallom. Semmi sincs, a mi már meg ne lett volna és semmi -242- se vész el, a mi már megvolt. Csak fejlődik, izmosodik, módosul s gazdagabbá válik.

Csakhogy őseink másutt is jártak, nemcsak a Duna-Tisza partjain. Jártak a Deneper és Don körül; jártak a Volga és az Urál folyók vidékén. Ismerték Perzsia és a Kaukázus népeit. Voltak velük békében is, háboruban is századokig. Rokonságban álltak a török-tatár turáni népekkel s rokonságuk ősjelenségei nemcsak a koponyaalkatban, nyelvben, szokásokban, hanem a zenében és tánczban is felismerhetők.

Ezért tartottam negyedsorban indokoltnak, hogy szedjük össze a Fekete-tenger, a Kaukázus, az Urál folyó, a Káspi-tó s Kisázsia népzenéjét is. Valamely ősanyagot mindenütt találunk, mely a magyar fajzene palotájának egyik-másik alapkövét, egyik-másik diszitményét képezi.

Mondtam már, hogy a kalmuk tánczban és tánczzenében a magyar kopogósnak némi elemeit vettem észre.

Zichy Jenő gróf, e nagy ábrándozó, komoly kutató és nagy világjáró tudós beszéli nekem, hogy a Kaukázus északi lejtőin lakó zicsi ős nemzetség énekében és tánczában magyar rokonságot fedezett föl.

Ezek talán kis jelenségek. Önmagukban talán semmit se bizonyitanak. De hát épen azért követelem én, hogy gyüjtsük össze az összes jelenségeket. Szentül hiszem, hogy a siker csodálatos lesz és sok kérdésre, melyben most támolyogva mozgunk, nagy világosságot derit.

Mi jött ezekből jegyzőkönyvbe: én bizony akkor -243- meg nem néztem. Most megnéztem. Negyedik javaslatomat még jegyzőkönyvbe se vették.

Nem panaszként emlitem. Jól tették. A többi javaslatomból se lett semmi. Miért pazarolták volna a tintát és papirost?

Utánam Mihálovich szólalt föl. Nem ellenezte javaslataimat, csak azt inditványozta, hogy ezekkel első sorban az Akadémiát, a Tudós Társaságot keressük föl.

Mit? Az Akadémiát? No ha azt akarjuk, hogy sohase legyen semmi a dologból: hát akkor csak az Akadémiát keressük föl. Majd eltemeti ezt az ügyet az Akadémia örökre. – Effélét beszélt a prépost.

Csak néztem, csak bámultam ezt a prépostot. Hogy’ beszél ez! Én szélbali létemre se mertem igy beszélni. Igazán nem tudom e pillanatban, hogy Bogisich tagja-e az Akadémiának. Nekem sohasem jutott eszembe, hogy tagja legyek vagy lehessek az Akadémiának. Én tehát természetesen jobb véleménynyel voltam e tudós társaságról. De azért a prépostnak ellent nem mondtam. Sőt nagy tisztelettel fogadtam jövendőmondását. De igaza is lett kegyetlenül.

Káldy és Bartalus teljesen egyetértettek velem a kérdések valóságára. Káldy még azt tette Mihálovich inditványához, hogy a Néprajzi Társaságot is keressük föl.

Hogy az értekezlet jegyzőkönyve mikor készült el s mikor terjesztették azt a miniszter elé: nem tudom. Azt se tudom, ki terjesztette eléje s minő észrevételekkel. -244- A miniszter csak két hónap mulva, junius 6-án hagyta jóvá az ő bölcs emberének javaslatát.

Ki volt ez a bölcs ember; nem tudom, nem keresem. Ugy is eltagadná munkáját, ha kiirnám a nevét.

Javaslata az volt: meg kell keresni a Tudós Társaságot, hogy a zenetudomány és zeneművészet idegen műszavaiból csináljon magyar műszavakat, s hogy az énekelni szokott kurucz és nem kurucz versszövegeknek állapitsa meg keletkezési korát, évét s hitelességét.

Ugy emlékszem, az iratokból is ugy láttam, ez volt a miniszter intézkedése.

Én azt akarom: szedjük össze a magyar dallamot, de szedjük össze a hazánk területén levő tót, szerb, oláh, orosz dallamokat s a szomszédos lengyel, orosz, délszláv népzene-alkotásokat is. E helyett a kormány azt akarja tudni, hogy a bassus, adagio, allegretto, fugato, contrapunctus, diatonica, motette, staccatissimo, quintola, pizzicato, timbre, partitura s több efféle pogány szó mit jelent magyarul.

Én arra törekszem: gyüjtsük össze dicső multunk fölséges zenealkotásaink minden emlékét és hagyományát, tisztitsuk meg a beléjük szivárgott idegenségektől s tegyük társadalmi életünk mindennapi kincsévé. S e helyett a kormány azt rendeli el, puhatolja ki a Tudós Társaság, mikor keltek e dalszövegek: Ne higyj pajtás a németnek; Hejh Rákóczi, Bercsényi; Hires Huszt vára stb.

Hát hiszen én nem mondom, hogy a staccatora ne -245- csináljunk magyar szót, ha igen jó szót találunk rá, de hát nem beszéltünk mi erről az értekezleten egy szót se. Nem is jutott ez ott eszébe senkinek. Ég-föld különbség nem akkora, mint az én törekvésem és ez a dib-dáb semmiség.

Szentül tudom én, hogy Csáky Albin gróf ezt nem igy akarta, nem is igy csinálta, csak az a bizonyos, hogy az ő nevével igy csinálódott. Eléje tettek valami háromszáz aláirni való okiratot, bérleti szerződést, számtiszti nyugdijat, képvásárlást, öreg tanitó számára elismerést, épitkezési számlát, tankönyv-dicséretet, kanonoki kinevezést s ezek közt nemzeti zeneügyünk föllenditésének szentséges ügyét is, hogy vajjon az intermezzot hogy forditanók magyarra s ő aláirta szó nélkül. Még talán azt is mondták neki, hogy az Eötvös-Káldy-féle értekezés ebben állapodott meg.

Igy volt biz ez és nem másként. Nem is hiszem, hogy nem a magyar királyi zeneakadémia adott be valami altatót a miniszternek is, tanácsosának is.

Minthogy pedig az ügy eléggé sürgősnek mutatkozott, tehát négy hónap mulva, ugy október hó közepe felé a szüreti időben el is küldték a miniszteri iratot a Tudós Társasághoz.

Nem kell ám pedig azt gondolni, hogy a Tudós Társaság nem vette komolyan ezt az ügyet.

Hogy a tudós miként dolgozik nálunk: azt tudom. Megtanul németül s aztán valamely német könyvet lefordit vagy átdolgoz magyarra. Igy dolgozik. Van olyan tudósunk is, a ki kutat, gyüjt, utazik, fölfedez. -246- Okiratot, bronzot, tört cserepet, moszatokat, férgeket, baczillusokat, magyar nyelvemlékeket. Mind szükséges dolog, semmi szavam ellene. De tudományos és a mellett kedves olvasmányt, magyar nyelvnek és irásnak remekeit nem csinálja senki.

A miniszter iratát valószinüleg átteszi valamely szakosztályhoz, az osztály kiadja valamelyik tudósnak, a tudós pedig nincs tájékozva a kérdések felől, mivel- hogy német könyvekben erre nézve tájékozódást nem talál. Igy azután a Tudós Társaság még ennek az évnek deczember hava 28-án elintézi az ügyet s visszair a miniszterhez.

És irja azt, hogy elvben szivesen hozzájárul a feladat teljesitéséhez, de véleményt csak akkor tud alkotni, ha a Tudós Társaságnak szánt feladatról biztos tudomást fog nyerni.

De olyan semmi, a mire még azt se lehet még gunyból se mondani, hogy fogd meg jól.

Azért nincs véleménye, mert nem tudja, hogy a kormány micsoda feladatot szánt neki e dologban. Előbb ezt kell megtudnia!

VII.

(Mással törődtem. – Jön Wlassics. – Káldy javaslata 1895-ben. – 1825–1860. – Tinódy-Balassa kora. – Csokonay kora. – A 16-ik század magyar tánczai. – Incselkedő, Dobogó, Füzér, Gyertya, Sövény, Lakodalmas, Barát, Párna, Cziczka stb. táncz.)

Oh tudósok, miniszterek, tanácsosok, muzsikusok, tudós társaságok ti ugyan csuffá tettétek ezt a szépen kezdődő buzgóságot!

Nekem is másfelé téritette eszemet az ország gondja. Nem ügyelhettem eléggé nemzeti zenénk kérdésére.

A Szapáry-kormányt meg kellett buktatni. Ez elrabolt tőlem néhány hetet. Öreg barátom, Irányi Dániel meghalt s nekem kellett a függetlenségi országgyülési párt elnökségét s vezetését átvennem. Az uj kormány a gyökeres egyházpolitikai javitásokat tüzte zászlajára s én és pártom ezek mellett foglaltunk állást. Lassanként ellenem gyülemlett össze az egyházpolitikai ellenzék minden kedvetlensége, sőt személyes gyülölködése. Hirlapok és törvényhozók, papok és főrendüek ugy szidtak, mintha én lettem volna a vezető miniszter. -248- El kellett nennem Torinóba a szent öreghez, Kossuthhoz s az ő dolgai is sok időmet, sok figyelmemet vonták el.

Azért az 1893-ik év márcziusában a képviselőház költségvetési vitája alatt egyszer mégis felszólaltam. Hevenyészett kitörés volt beszédem. De fejtegetéseim, eszméim hatalmas visszhangot keltettek a törvényhozásban is, a sajtóban is. Mélyebb figyelemmel alig hallgatták beszédemet valaha. Még az ellenséges sajtó is nagy melegséggel fogadta szavaimat.

De hiába volt. Csak annyi sikere lett, hogy a magyar királyi zeneakadémiában Káldyt a magyar zene történetének előadásával megbizta gróf Csáky Albin. A nemzet minden figyelmét elnyelte az egyházpolitika s az ez ellen titkon, de hatalmasan szervezkedő szövetség. Zenénk nagy ügyével magam se törődhettem eléggé.

Ezt a nagy lelket ekkor bámultam, ekkor szerettem és tiszteltem igazán. Mindenki magára hagyta, de ő dolgozott fáradhatatlanul, hitvallónak szent buzgóságával.

Ujabb történelmi zeneműveket gyüjtött. A XVIII. század végéről, Bihari korszakából, a nemzeti feltámadás idejéből, az 1848–49-diki függetlenségi harczok időszakából. S nemcsak dalaink, hanem tánczaink iránt is kutatott. Nyomozásai fölséges eredményekre vezettek.

Az 1894-ik év junius havában lemondott Csáky Albin gróf. Helyét Eötvös Loránt báró foglalta el. Rövid minisztersége alatt nem történt az ügyben semmi. -249- Utána a Bánffy-kormány kebelében Wlassics következett. Uj és buzgó fiatal ember. Ugy járt, mint a ki Váczra indul és Kecskemétre ér. Jogtanárnak készült s vallásminiszter lett belőle. Pauler is igy járt valamikor. Szomoru állapot. De bizony gyakori eset ez minálunk, ne is busuljunk miatta.

Természetes, hogy miniszterkedése első idejében a kezdeményezés minden ösztöne hiányzott szelleméből. Rá kellett magát biznia tanácsosaira. A tanácsosok pedig örökkévalók, mint a mesebeli bicska. Hol a nyele változik, hol a pengéje, de azért a bicska változatlanul ugyanaz. Megváltozni, mássá lenni nem tud.

El lehet tehát gondolni, mi sors várt Káldyra, minő jutalom és elismerés az ő nagy fáradalmaiért.

Az 1895. évi február hóban rövid emlékiratot terjesztett Wlassics elé. Értesiti ebben a minisztert, hogy multunk minő emlékeit adta már ő ki a maga költségén. Négy nagy mű az, több mint száz remek zeneművel.

Össze van gyüjtve s kiadásra vár az 1825-től 1860-ig terjedő korszak minden eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert alkotása. Ez a nemzet ujjászületésének, azután a nagy szabadságharcznak s azután a sötét kényuralomnak korszaka. Széchenyi, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Deák, Petőfi, Kossuth, Arany dicső kora. E kort Boka, Csermák, Ruzsicska, Egressy s többen s utóbb a lángelméjü Erkel Ferencz nagy magyar alkotásai töltik be.

E kornak sok zenealkotása ismeretlen volt a nagy -250- közönség előtt. Apáink sokat ismertek, de az 1849 utáni nemzedék sokat el is felejtett. A sötét kényuralom a magyar hősi zene nyilvános előadását szigoruan tiltotta. Börtönbe jutott, a ki a Rákóczi-indulót, Kossuth Lajos izenetét vagy csak a Szózatot is dalolni merészelte. Csak a szerelmi dalok lantos zenéje volt szabad. E dalok ezernyi számban szaporodtak. A magyar nemzeti zene a közéletben le kezdett szállni az egyszerü népdal rónavidékére. A kurucz zenének s a toborzóknak magasra törő szirtormait elfödte lassanként a feledés köde előlünk. Káldy mindazt, a mit az 1825 óta lefolyt kor teremtett, a mit elfeledtek s a mit érdemes volt megmenteni, összeszedte és megmentette.

Erre mások is vállalkoztak volna. Ez a kor mégis csak közel volt hozzánk s éltek még sokan, a kik emlékeztek s nyomra tudtak vezetni.

Káldy visszament a régi magyar lantosok korába is. Abba a korba, mely Mohács után kezdődött s melyet Thököly kuruczkora váltott föl, Káldy e kort a magyar zene történetében Tinódy és Balassa korszakának nevezte. Történettudományi kutatóink közt senki se akadt, a ki ennek a korszaknak zenei alkotásait, a bús epikai zenét, a vidámabb virágdalokat kiásta volna az enyészet avarrétege alól. Tudósaink közt nincs is Káldyéhoz hasonló zenetudása senkinek.

Észrevette, hogy 1780-tól 1820-ig, József császár német önkényuralmától a bécsi kongresszus utáni időig a fönmaradt s eléggé ismert zeneműveken kivül is -251- csodálatos gazdagságban nőtt a magyar népzene. Én e korszakot Lavotta és Bihari korszakának neveztem volna. Káldy bebizonyitotta nekem, hogy két korszak ez. Az egyik Lavotta és Bihari s ezt körülbelül jól ismerjük. Ezzel egy időben és e mögött másik zenekorszak is élt és virágzott s ezt ő Verseghy és Csokonay korszakának nevezte. Ezt kevéssé ismerjük. Ebből a korszakból származik a hires Klopiczky-nóta, melynek szövege: »Mégis hunczut a német«. Ebből származik a »Csikóbőrös kulacs« dala. Ebből a »Kossuth Lajos azt izente« nótának dallama is. És száz meg száz más kitünő zenemű.

Ez a csodálatos szerény és nagy lélek már régen sejtette, a mit én is mindig állitottam, hogy a nemzet fajzenéje és táncza közt elszakithatlan kapcsolat áll fenn s ugyanaz a lélek él és munkál s ugyanazzal a szárnyveréssel működik mind a kettőben. Lejtés a szövegben, szárnyalás a dallamban, mozgás a testben: ugyanazon idő és számtani törvények szerint. Igy áll elő a semmivel össze nem téveszthető igazi nemzeti zene.

Mint jó anya eltévedt gyermekét: ugy kereste Káldy a mult századok sürü és homályos ligeteiben a magyar tánczokat. S talált sokat. Talált fenséges tánczokat. Egy részük ma is él vagy a régi nevén, vagy uj néven. Egy részüket elfeledtük. Sokat kiszoritott a nyugoti -252- divat betolakodása. Néhány az én véleményem szerint akkor se volt tiszta magyar táncz.

E kérdésben sok eszmét cseréltünk, sokszor vitatkoztunk is Káldyval. De most az ő nézetét akarom ismertetni.

Megtalálta már a mult századokban is az Incselkedőt. Ma is járják kivált a falukon. De nem azzal a lassubb mérettel, délczeg mozgással és szabályos bokázóval, mint hajdan. A mai fiatalság már alig járja. Most fut, vihog és ugrál a lány is, a legény is.

Káldy ugy vélte, hogy a mit én ma Kopogónak nevezek, mert öregjeimtől igy hallottam, annak a neve hajdan Dobogó volt. Ez a mai gyors csárdás őseredete. Ő nem tudom minő régi forrásokban a Dobogó nevet találta. Figyelmeztettem, hogy a mi népünk a fahidat és az alól üreges sziklapadokat nevezi Dobogónak. A régi uri paloták pedig nem deszkával voltak kipadlózva, hanem kővel voltak kirakva, sőt még módosabb köznemeseknél is csak tömött, sulykolt agyaggal készitve. Akkor csak a kopogás szó jelentette tisztán azt a hangot, melyet a gyors csapásu táncz idézett elő. Káldy meghagyta a Dobogót.

A XVI. század Füzértáncza, Sövénytáncza, Lakodalmas táncza habár nem egészen vagy legalább nem mindenütt e nevekkel, ma is meg van. A Lakodalmas tánczczal némi versmondás is szokott járni. A Füzér- és Sövénytáncz az összefogódzással s a sövényen való átbujkálással ma inkább a gyerekek játéka.

A Gyertyatánczot ma már nem járják. Ősapáink -253- járták. Ma már gyertya sincs. A stearin, Apollo, Milly stb. gyertyával nem is lenne tanácsos, minden ruhát összefaggyuzna vele az ember. Hajdan se faggyu, hanem viaszgyertyával járták. Még pedig nagy kedvteléssel az élemedettek is. Igaz, hogy nem szédelgő fejjel s nem bepezsgőzött állapotban.

Volt egy táncz a XVI. században, a melyet Baráttáncznak neveztek. Ez csoszogó táncz volt a vidámságot előmozditani vagy fokozni. A barátok hajdan mezitláb jártak, legföljebb egy rövid szőrre nyirt ökörbőrlemezt kötöttek a talpuk alá. Czipő, csizma később jött divatba náluk, valamint a fapapucs is. A magyar faj különben sohase viselt fapapucsot. Szentül hiszem, hogy őseink a Baráttánczot vagy a németektől tanulták, vagy azok kigunyolására járták.

A Cziczkatáncz, a mint tudom, hasonlitott az Incselkedőhöz. Csakhogy gyorsabb járásu volt annál.

A Boriczatáncznak túl a Dunán magyar vidéken sohase hallottam hirét. A név szláv eredetü. Káldy azt állitotta, ez is divatos volt egykor nálunk.

A Csürdöngölő tánczról már elmondtam véleményemet. Káldyval ebben nem értettünk egyet. Gyönyörü táncz, de inkább szinpadra való. Valóságos akrobata mű, ha valaki gyorsan járja. Sok mozdulata meg van a tót és az oláh tánczban is.

A Toborzót mindenki ismeri. Ezt Káldy következetesen Verbungosnak nevezi. Igaz, hogy eleink többnyire igy nevezték. Ez is megvolt már a 16-ik században. -254-

A Sátorostáncz nagyon kedves társasjáték volt. Egyik részlete abból állott, hogy lányok alakitottak kört, ez volt a sátor, ebbe kellett a legénynek bejutni.

Őseink járták a Fegyvertánczot is. Ennek egyik nemét Hajdútáncznak is nevezték. Én ezt se tartom eredeti magyarnak. Délszlávoknál divatos. Vad emberek is járják Afrikában, Amerikában. A táncz nem egyéb, mint a mozgó festészet és szobrászat eszménye. Erő és fenség bizonysága a férfitől, báj és kedvesség bizonysága a nőtől. Ehhez fegyver nem szükséges. A fejszének, fokosnak, lándzsának és buzogánynak villogtatása a táncz egészséges eszméjével össze nem fér. Nőt fegyverrel meghóditani igazi férfinak nem erénye. Tehát a fegyver itt jelnek se való. De tánczolni csak vidám lélekkel, magasztos indulattal lehet igazán. Ilyen lelki állapotban virághoz nyul az ember, nem fegyverhez.

Kereste Káldy a Háromszáz özvegy asszony tánczát. Ezt Jókai is leirta már valamelyik művében. De ő se tudja urát adni igazán. Czinka Pannának volt egy hires zeneműve, melynek A háromszáz özvegy asszony dala volt a czime. Ez a mű azonban elveszett. Eddig legalább föltalálni senki se tudta. Valószinü, hogy csak neve vesztett el s valamely más dalban ma is él egyik-másik dallama.

Volt olyan táncz is, melyet Halott-táncznak neveztek. Kusza gondolat. Czinka Pannának erről is volt dala. Ez is elveszett.

Kinizsi tánczára se akadt Káldy. Nálunk túl a Dunán ezt csak a legmagasabb jókedvben szokta a legelső -255- tánczos eljárni. S ezt csak az asztal tetején lehetett járni a holt malaczok, kappanok és réczék között, mint járta egykor Kinizsi a holt törökök között. Utoljára egyik öreg táblabiró barátomtól, Pápay Miklóstól láttam közel hetven éves korában.

Ime, e tánczok leirását s zenéjét is felajánlotta Káldy Wlassics miniszterünknek, mikor minisztersége még csak hat hetes csecsemő volt. Pedig a magyar tánczok történetének tudománya még sokkal messzebb terjed. Kortörténeti iratainkban, hagyományainkban, közmondásainkban, népszokásainkban még sokkal több táncz szerepel.

Ott vannak a csufulódó szóval jelzett dévaj tánczok: a bojnyiktáncz, tolvajtáncz, borbélytáncz, majomtáncz, szarkatáncz, tapsi táncz, zsidótáncz, czigánytáncz, ebek táncza, bömbölőtáncz.

Ott van a bundástáncz és kaszástáncz s a ledér farajáró vagy lapiczkástáncz. De még ez is sokkal tisztességesebb, mint az idegen kankántáncz bármelyik változata.

Ott vannak még igen szép társas tánczaink, melyeket süvegestáncz, egerestáncz, kerek vagy körtáncz, párostáncz, sétálótáncz, tökéstáncz név alatt ismertek őseink és ükeink.

S ott van a szép lejtőstáncz és lassutáncz, a fejedelmi palotástáncz, s a viharos hajdutáncz és paraszttáncz.

Mind ezeket nagy részben összebuvárkodta s történetük s alakjuk földeritését fölajánlotta Káldy.

A hangszerek és szerszámok tudománya ma már a természettudománynak egyik nagy és nehéz fejezete.

Az is sajátságos, hogy minden népnek nem ugyanaz a hangszere s hogy a népek egyénisége még a hangszerek megválogatásában is nyilvánul. Az ős zsidó kos szarvából csinált magának kürtöt. Nem hiszem, hogy a mi őseink valaha ezt hangszernek elfogadták volna. A cseh például igen szereti a trombitát, a magyar ezt se szerette soha. Csak például hoztam föl e két esetet. Minden erős egyéniségü népnek eredetileg külön kedvencz hangszere van.

VIII.

(A magyar hangszerek. – Hol szólt utoljára a tárogató? – A sátoralja-ujhelyi öreg huszár tárogatója. – 1790–1848–1860. – A Scripsky és Schunda-féle és az ősi tárogató. – A hangszerek fája. – Ki csinált hajdan tárogatót? – Kik lopják a magyar zenét? – A német, franczia, olasz, magyar zeneszerzők. – Hogy’ lett Csermák magyarrá?)

Volt különösen kedvelt hangszere a magyarnak is. Káldy ezt is kutatta. Munkálatai körébe ezt is fölvette.

Én azt hiszem: a kürt, a furulya vagy tilinkó s talán a czimbalom régi hangszere a mi népünknek. A dorombról és cziteráról, mint nagyon kezdetleges hangszerekről alig lehet ma már szólanunk. A guzlát és guzliczát a délszlávok kedvelik nálunk. A hegedüt is e néven nevezik, mint nem egyszer hallottam. De meg vagyok győződve, hogy lantos diákjaink a lantot és hárfát csak ugy használták, mint a nyugati népek.

Az érczből készült fuvó hangszereket, a trombitákat, nem hiszem, hogy őseink kedvelték volna. Ha szerették volna a trombita hangját: akkor czigányainknak ez volna főhangszerük s akkor a hadijelek, indulók és tisztelgések is trombitaszóval zendültek volna meg, nem tárogatóval. -258-

Ma a czigány csak hegedüt, bőgőt, czimbalmot és sipot használ. Nem azért, mert ő ezt szereti, hanem azért, mert a magyar nép szereti ezt. A ki másnak játszik és jutalomért játszik: az annak a kedve szerint játszik minden dologban.

A hegedü és a sip, valamint a bőgő is ma mindenütt, minden mivelt népnél elterjedt hangszer. Különös magyar hangszernek ma csak a czimbalmot, a zongora ősét és a tárogatót tekinthetjük. Annak tekintik, a mennyire ismerik, nyugaton is.

A majthényi sikon Szatmármegyében szólt százkilenczven év előtt utoljára mint nemzeti és hadi hangszer. A mikor az utolsó kurucz sereg letette a fegyvert. Azóta nem volt szabad használni se a táborban, se az isten házában, se a családok kebelében. Az osztrák előtt görnyedő magyar kormány 1715 óta eltiltotta. Vagy legalább eltürte, hogy a garázdálkodó osztrák generálisok eltiltsák. Rettentő emlékeket idézett föl a tárogató bús hangja. A nagy szenvedések, a nagy hőstettek, a nemzeti boszu és az elmult szabadság emlékeit. És annak a hősnek emlékét, a ki Rodostóban sirt elvesztett honán s imádkozott nemzetéért. Mert már akkor egyebet nem tehetett.

Babilon kényurai megengedték a fogságba hurczolt zsidóknak, hogy dalaikat nemzeti hangszerükön zöngessék. A zsidók, mint a szentirás mondja, maguk akasztották hegedüiket füzfákra. Nálunk a habsburgi -259- uralom vagy talán csak az előtte meghunyászkodó magyar kormány még e nemzeti hangszer használatát is megtiltotta. Bizony nem jut most eszembe másik hasonló eset a világtörténetből. Attila, Dsengiszkán, Tamerlán mind megengedték a meghóditott népeknek hagszerük használatát. A törökök se bántottak e miatt senkit. Az uralomra került vallási őrjöngés nem egyszer s nem egy helyütt halálig irtotta a vallásos szerszámokat, jeleket, képeket, bálványokat s még hangszereket is: igaz. De hiszen az 1715-iki magyar kormány nem vallásbeli hóditás volt s a Habsburgok nem is hóditották meg Magyarországot soha.

Rögtönitélő biróság elé a tárogató tulajdonosát nem állitották ugyan, de a kinél tárogatót sejtettek vagy a kinek házában és asztalánál és lakodalmán fölharsant a tárogató bús hangja: arról már elhiresztelték, hogy a bujdosó fejedelemmel, a számüzött hazafiakkal rokonszenvez. Annak már nem volt biztos a birtoka s ha birtokát semmiképen meg nem támadhatták: akkor német katonák törtek házára s mint rablók és haramiák pusztitották el mindenét. Vagy a katholikus hitre kellett áttérnie vagy magyarságát nyiltan meg kellett tagadnia.

Valahányszor lélekzethez jutott a magyar, mindig eszébe jutott tárogatója. Mindig kereste elmult, elfeledett, földbe ásott régi hangszerét, hangszerének régi hangját, régi lelkét.

Mikor József önkényuralma után 1790-ben a nemzet régi szabadsága legalább a vármegyéken felébredt s hozták a szent koronát vissza az országba, sokfelé -260- nyilvánult az az óhaj, a tárogató hangjával kellene az alkotmányt s a hazatérő koronát üdvözölni. De hol van hát a tárogató?

Keresték az egész országban, de nem találták sehol. Se uraságnál, se czigánynál, se gyüjteményekben.

Zemplén vármegyének volt egy kilenczven éves öreg megyei huszárja. Ő még élő szemeivel látta mint gyermek a szabadság nagy hősét, a dicső fejedelmet, Rákóczi Ferenczet. Neki volt egy s tudta is fujni.

Mikor meghallotta, mit keresnek, mit óhajtanak az urak, elballagott pinczéjébe valahol a Sátorhegy oldalában, előkereste a régi szerszámát s megmutatta az uraknak.

Senki se ismerte már föl az egykori kopott szürke készségben azt a hangszert, melyben örökre elmult idők daliás lelke szunnyadott s melyet két nemzedék óta tűzzel-vassal irtott, pusztitott az országos hatalom.

Ifjukorában is, férfikorában is gyakorolta még. Elbujt vele a Sátorhegy háta mögött levő sötét erdőbe, a merre a sárospataki labancz őrség lovasai soha se jártak s el-elfujta egyik-másik dalát a régi dicsőségnek, a régi fájdalomnak.

Ilyen dalt fujt most is, mikor a vármegye főurai és nemesi rendei a vármegyeház kapujából kiindulva mentek az isten házába Te deum laudamus istentiszteletre, a miért meghalt a kalapos király s feltámadott a szabadság. Elől vitték a vármegye lobogóját s annak árnyékában fujta tárogatóját az öreg huszár. -261-

Nem ismerte már azt a hangot, azt a dalt senki, de azért kicsordult a könnye mindenkinek. Mintha mindig ismerte volna azt a hangot.

1848-ban is keresték a tárogatót. Sárossy Gyulával évődtek barátai, miért nevezte Arany Trombitának költeményét, miért nem nevezte Arany Tárogatónak?

A sátoralja-ujhelyi öreg huszár tárogatója is eltünt örökre. Martinovicsnak és társainak kivégeztetése után megint el kellett azt rejteni jól. S nem volt már az öreg huszár, a ki ujra megtalálja.

Ezelőtt 41 évvel 1860-ban ujra kerestük. Már akkor sok hirlapunk, nagy irodalmunk volt, száz ember irt róla, száz meg ezer ember kutatott utána.

Hire járt, hogy Münchenben, de német földön másutt is van muzeumokban. Találtak is. De nem volt tolla. S aztán nem tudta fujni senki. De oly egyszerü, oly kicsinyes szerszám is volt, hogy senki se hitte el, hogy ez harsogta volna végig Rákóczi riadóját Magyarország sikján és bérczein.

Káldy érdeme és dicsősége, de különös szerencséje is, hogy valahára feltaláltuk.

Tudta azt, hogy Wagner Richárd, midőn csodálatos műveihez a kart rendezte s a hangszereket szerepre osztályozta, nem egyszer sóhajtott föl: még egy hangszert szeretnék, – a fatrombitát. Ha ezt valaki föltalálná!

Káldy szentül hitte, hogy a fából való trombitát már egykor fölfedezték s az nem más, mint a magyar tárogató. Tudta, hogy fából van; alakját, szerkezetét nem ismerte ugyan, de neve után biztosra vette a trombitaszerü alkatot. S aztán a kurucz zenéhez mégis csak jó lenne az igazi tárogató.

E kitünő hangszergyárost folyton zaklatta Káldy, hogy keressen, kutasson ő is. A fővárosban is, de másutt is, régi hangszerkészitő mestereknél s azok örököseinél.

A sok zaklatásra eszébe jutott Schunda V. Józsefnek, hogy az ő apja 40 év előtt egy vénséges vén budai hangszerkészitő iparos hagyatékát megvette. Utána nézett, ki volt az az iparos s hova lett az a sok tört, zuzott, csonka hangszer, szilánk, törmelék, kaczat, a mi egy száz esztendős hangszerkészitőnél összegyülemlik.

Scripsky Albertnek hivták azt a budai hangszeriparost. 1858-ban vagy 1859-ben halt meg valahol a Lánczhid-utczában. Nagyon öreg volt már s még az előző században, 1790 körül költözött Budára. És csodálatos véletlenként csakugyan találtak hagyatékának iratai közt egy ákom-bákom jegyzést, melyben a hozzá javitás végett adott hangszerek voltak följegyezve. S találtak e jegyzésen egy tételt németül: »Ein alter -263- Darogado«. Magyarul »egy régi tárogató«. Évszám: 1790 vagy 1791.

Nagy halom volt a padláson régi hangszerek roncsaiból. Széthányták a halmot s ott csakugyan találtak csodálatos véletlenből egy ismeretlen fahangszert. Káldy nyomban felismerte, hogy ez a tárogató.

Ma is megvan. Én ugyan nem láttam, de alkalmilag magam is megnézem. De azért már most kijelentem azt a véleményemet, hogy a kurucz közvitéz tárogatója más alaku s ennél egyszerübb hangszer volt. De ez is magyar tárogató s igazi tárogató, csakhogy – hogy ugy szóljak – uraságnak való s valamennyire tökéletesitve van. A mi csak előnyére szolgál.

Valami féleszü, de lángeszü cseh rajzmester járt egykor az egész világon s Magyarországon is ezelőtt több mint kétszáz évvel. Még az utolsó Rákóczi-kor előtt. Az volt a bolondsága, hogy minden eszközt és szerszámot, a mi csak volt a világon, lerajzolt. Még pedig szépen, pontosan, ügyesen. Nem volt az iparnak, mezőgazdaságnak, bányászatnak, hadi és békés életnek, konyhának, ruházatnak, iskolának, vallásgyakorlatnak olyan ága s olyan eszköze, a mit le nem rajzolt volna. Egész nagy könyvet rajzolt tele sok ezerre menő ábrával.

E könyv évek előtt Komjáthy Béla barátom birtokába jutott. Ebben láttam 1680 körüli időből a magyar hangszerek közt a tárogató képét. Megnéztem gondosan s lerajzoltam magamnak pontosan. -264-

Ennek az alakja más, mint a Schunda-féle remek tárogatóé. Schunda pedig, noha tökéletesitve, a Scripsky budai hangszeres hagyatékában talált példány után készitette a magáét.

De az elv s az alkat és belszerkezet lényegesen ugyanaz mind a háromban. Mert hogy Schunda tárogatója két oktávás, a régi magyar pedig egy oktávás: ez nem elvi és szerkezeti lényeges különbség.

Az elv az először, hogy alkalmas fából legyen. A régi tárogató szilvafából készült, de készülhetett körtefából is. A Scripsky-féle, mint hallom, szilvafa. A Schunda-féle puszpángfa.

A lényeges elv másodszor az, hogy a cső ne folyton egyenlő átmérőjü legyen, mint a furulyánál, tilinkónál, Pánsipnál és zsidósipnál s mindenféle nád- és füzfasipnál. S ne is kevéssé táguló legyen, mint a klarinétnál és oboánál vagy az angol kürtnél. Hanem jelentékenyen táguló legyen, habár nem is annyira, mint a réztrombitánál.

A régi tárogató harsonás vége sokkal tágultabb és öblösebb aránylag, mint a Schunda-féle tárogatóé. De én azt hiszem, a Schunda-félének ez talán nagy előnye. Minden esetre kisérletet kellene vagy lehetne tenni amazzal is.

A régi tárogatónak tollszár vagy nádszál volt a sipfuvója. Schunda e helyett a klárinét ajkas fuvóját alkalmazta. Ugy látom: sok oknál fogva czélszerübb igy.

Sajátságos szerepe van a fának a hangszerek készitésénél. Hangszernek nem minden fa alkalmas egyenlő módon. -265-

A hegedü hasoldalának fenyőfából kell készülni. Még pedig luczfenyőből. S annak a fenyőnek se szabad se nagyon fiatalnak, se kövér földben termettnek lenni. Az évgyürüknek tömötten kell egymás mellett állani. Olyan oldalról, a hol ága volt a fenyőszálnak, nem szabad a hegedühöz deszkalemezt metszeni. Az ágnak gyöke, a bütyök vagy bötök zavarná a zöngést.

Oldala és hátlapja, valamint nyaka és nyerge is jávorfából készül. Kulcsát vagy csavaróját és hidfáját, valamint keczeléjét vagy hurfogóját is ébenfából készitik. Lehet másból is. S a hogy’ készül a hegedü: ugy kell vagy kellene készülni a kis bőgőnek és nagy bőgőnek is.

Jávorfa többféle van nálunk is. De népünk túl a Dunán csak kettőt ismer igazán. Az Acer negundo-t és sylvestrist. A főleg kertekben divatos zöld Acert inkább jávorfának, az erdei barna Acert inkább iharfának nevezi. Meglehetős puha és szálkásság nélkül való fehér husu fa. Faragni, vésni, furni nagyon alkalmas. A furulyát ma gyertyánfából is készitik; hajdan, ugy tetszik, csak jávorfából készitették. A népmese legalább ugy tartja.

A klárinétot, a czigányok sipját ma puszpángból, kókuszdiófából, ébenfából s grenadilfából is készitik. Nem hiszem, hogy nálunk századok előtt is ezekből gyártották volna. Gyártották olyan fából, a milyent itthon találtak.

Ugy hallom, hogy a Nemzeti Muzeumban levő tárogatósipok szilvafából valók. Nem láttam őket. De -266- igy tartom valószinünek. Őseink bizonyára nem dolgoztak puszpáng, ében vagy kókuszdiófából.

A Schunda-féle tárogatónak az ára ma 120 korona. Azt hiszem, a gyártónak magának is belekerül ötven-hatvan koronába. De hajdan nem kerülhetett több pénzbe pár forintnál. A közkatonákat, nemes emberek és főurak udvari siposait s községek és városok éjjeli és nappali őreit költségesebb szerrel nem láthatták volna el. S aztán maga mulatságából akkor se a gazdag ember sipolgatott, hanem a szegény ember.

Megengedem, hogy más népfaj is ismerte, de bizonyosnak tartom, hogy a mi népünk különösen kedvelte.

Azt sem hiszem, hogy az a hangszer, mely irodalmi emlékeinkben török sip néven szerepel, teljesen hasonló lett volna a tárogatóhoz. Több helyütt egymás mellett emlitik a két szerszámot. Ha pedig teljesen egyenlő lett volna mind a kettő: akkor csak egy néven neveznék. Vagy csupán török sipnak, vagy csupán tárogatónak.

Valahol azt olvastam, hogy tiz hegedüs, tiz hárfás és négy tárogatos volt hajdan nagy ur udvari zenekarában. Ebből azt következtetem, hogy sokkal élesebb és harsogóbb hangja volt, mint a mai Schunda-féle tárogatónak. A hagyomány csakugyan ugy beszél róla, mint nagy messzeségre hallatszó zenehangról.

Én bizony azt hiszem, hogy legalább a 16-ik, 17-ik században már csupán Magyarországon készitették. -267-

Ha a nyugati szomszéd államokban is készitették volna: akkor a nép bizonyos rétegeiben, elzárt vidéken, hegyek közt közhasználatban maradt volna mind maig. Mennyivel kezdetlegesebb szerszám a duda, czitera, egyszerü hárfa, furulya stb., mint a tárogató s ezeket még se szoritotta ki egészen se a trombita, se a hegedü, se más hangszer. Ez az egyik ok, a miből következtetem, hogy más népfaj, kivált nyugaton, de a déli szomszédságban is nem ismerte.

A mint nálunk a 18-ik század folyamán osztrák generálisok és magyar kormányhatóságok alaposan kiirtották; mintha csak eltünt volna a föld szinéről, ugy elveszett. Alig van néhány belőle külföldi muzeumokban. A mi muzeumunk is 1860-tól kezdve alig tudott összegyüjteni kettőt vagy hármat. Magán kezek birtokában is alig van köztudat szerint kettő-három.

Ha pedig külföldön ismerték és készitették volna: nagy tömegben maradt volna fönn még akkor is, ha divatból kimegy. Hiszen külföldön nem irtotta, nem pusztitotta senki. Hány töredékeny kancsó és tányér, hány hitvány faszelencze van egyesek birtokában több száz éves; miért kellett volna épen az egykor becsesebb tárogatónak nyom nélkül – ugyszólván – eltünni?

Fölmerül azonban az a kérdés, hogy hát miféle gyártó vagy míves vagy iparos készitette Magyarországon? -268-

Sipgyártó, tárogatómíves s egyéb efféle czéhről, de még efféle szóról se emlékeznek régi irásaink. Legalább az én tudásom szerint.

Érczmíves, a ki vasból, rézből, ezüstből, ónból dolgozik, bizonyára nem csinálta. Trombitamíves volt nálunk: ez bizonyos. De ez egészen más.

Fából való finomabb szerek mívese kétféle volt nálunk. Az egyik az esztergályos, a másik a csutorás. Az esztergályos főmunkája a házi rokka volt s néhány konyhabeli eszköz s szobabeli butor diszitése. Ezeken kivül főleg a pipaszárt s ennek hozzávalóit készitette. Volt faesztergályos és csontesztergályos is. Ez a két mívesség utóbb egyesült. Az esztergályos csinálta rendszerint az ökörszarvból készült kürtöket is, a melyet a túl a dunai kanászok ma is használnak a Bakonyban s Somogy és Baranya erdeiben. De csak a magyar kanászok.

A tárogatót – ugy hiszem – inkább a csutorások készitették. Ezek főmunkája a csutora, a kulacs, a kupa, a fapoharak minden faja, a konyhabeli famozsár, a faszelenczék, a füszerszámos kis szekrénykék, tokok s effélék voltak. Az egyenes és horgas fúró vésü különösen az ő szerszámuk. Szálkátlan és puha fából ők dolgoztak leginkább. Tárogatónak is lehetőleg szálkátlan fa kellett, hogy könnyen ne hasadozzon.

Többen, a kik irtak a tárogatóról, Ponori Thewrewk Emil, Tóth Béla, jeles férfiak, azt hiszik, hogy a »tárogató« szó csupán hangutánzó szó, mint a »kurjogat«, »ugat«, »béget«, »jajgat«, »huhogat« stb. Sőt -269- azt is hiszik: idegen eredetü. Idegen fül például a trombita hangját igy érti: trara-trara. A magyar az idegentől hallva ezt, igy mondja: tara-tara. S ebből készült volna az ismétlést és gyakoriságot jelző magyar módszerint a »taragató« s ebből a »tárogató.«

Mindez tévedés és szőrszálhasogatás. A magyar »tár« szó elég egyszerü és tiszta értelmü szó. »Kitárja lelkét«. »Kitár ajtót, ablakot«. »Kitárom reszkető karom«. »Tárd ki szivedet« stb. Túl a Dunán használják e szót dalra, énekre sőt hangra is. »Ereszd ki, tárd ki hangodat«. Berzsenyi igy használja egyik költeményében: »Más tárogasson maeoni kürtöket.«

A tárogató szó tiszta magyar képződés. Gyöke is világos és tiszta magyar. Miért kelljen ennek eredetét csupán hangutánzásban és csupán idegenben keresni? Elvégre a hangot se egy módon utánozza minden nép. A »hegedü« se hangutánzó szó s valószinüleg a »dob« és a »kürt« se.

Ennyit futólag megjegyezni is azért láttam szükségesnek, hogy kitünjék nemzeti miveltségünk történetében mennyire érdekes dolog a hangszerek mivoltának s készitésük módjának története.

Káldy fölajánlotta Wlassicsnak az ő kisded előterjesztésében azt is, hogy a mult századok magyar hangszereinek s azok használatának és készitésének egész történetét fel fogja kutatni s kiadásra fel fogja dolgozni. Kiterjeszkedett volna természetesen az összes vonó-, fuvó- és ütőhangszerekre s ezek közt még a -270- tömlősipra is. Őseink a dudát hivták tömlősipnak. Az orgonát pedig kezdetben gunyos elnevezéssel szent dudának.

Káldy azonban még tovább ment buzgalmában. Meg akarta irni a magyar szinműzenének, az operának történetét a XVIII. század végétől kezdve 1885-ig, a királyi operaház megnyitásáig. Néhány becses fejezetet meg is irt. Nem tudom, mikor akad folytatója. S akkora buzgósággal, mint az övé, akad-e valamikor.

Most pedig igen fontos dologra térek át. Én tartom igen fontosnak s én lelkesitettem erre Káldyt.

A mi nemzeti zenénk kétszáz év óta szabad zsákmány. Lehet belőle lopni, a kinek tetszik s lehet annyit, a mennyire a tolvajnak érzéke és képessége van. Nem őrzi, nem védi senki. Legkevésbbé a kormány, a törvényhozás és a nemzetközi szerzői jog.

Csak a magyar királyi zeneakadémia nem tudja és csak a futkározó Wagner-bolondok nem tudják, minő végtelen gazdagság és kimerithetlen mélység van a magyar zenében. Mekkora erőket tud ez a zenealkotó tehetségnek adni, mennyi kincs van ebben, a mely feldolgozásra vár. S régóta hiában vár.

A nagyok legnagyobbja Bach Sebestyén, honnan, honnan nem, megismerkedett a magyar zenével s örökbecsü alkotásaihoz lelket, lelkesülést, erőt, anyagot vett belőle. Nem is titkolta, el is ismerte, noha különösen nem hirdette. Hiszen ő német volt, nem is volt -271- hirdetni kötelessége. A nagy német zeneértő közönség ma is kedveli az ő magyar dolgait, de azt hiszi, hogy mindez csupán az ő egyéni lángelméjének terméke s nem a magyar szellem alkotása.

Haydn Józsefnek több mint harmincz szerzeményében a magyar zene az uralkodó, az élesztő. Irtam már, hogy a Gotterhalte osztrák himnuszt is magyar népdalból sajátitotta el. Sokan kételkednek e fölött. Levelek jönnek hozzám tele kétséggel. De én közlöm majd a hangjegyes műveket is. Meg kell szünni minden kétségnek.

A lánglelkü Beethoven, Schubert Ferencz, a Büvös vadász szerzője Weber Károly M. mind kizsákmányolták a magyar zenét. Alkotásaik elnevezésében gyakran rá is utaltak műveik magyar eredetére. De azért természetesnek kell találnunk, hogy a haszon és a dicsőség az övék lett s nem a magyar nemzeté.

A XIX. században már Ausztrián, Csehországon és Németországon túl is elterjedt a magyar zene termékenyitő hatása. Berlioz Hektor, Massenet, Delibes, Motique, Sarasate, Mascagni már francziák és olaszok s ők se tudtak, ők se akartak zenénk hóditó hatalma elől kitérni. De mellettük a német zeneszerzők egész serege feszité meg erejét, hogy mivelje a mi zenénket. Raff Joachim, Rubinstein, Brahms, Bülow Henrik elég nagy nevek közöttük.

Műveik nem tökéletesek. Fenségben és mélységben meg se közelitik a kurucz zenét s Lavotta és Bihari -272- és Erkel alkotásait. De erőfeszitéseik mégis fényes bizonyság a magyar zene nagysága és érdekessége mellett.

Sok vad idegent az a sors ért, hogy hazánk földén született. Fuss János, Hummel Nepomuk János, Liszt Ferencz, Goldmark Károly hazánkfiai volnának. De külföldön élnek, lángelméjük idegen nemzeteknek világit s a mi ékességet a magyar zenéből magukra szedtek: az mind az ő egyéni ékességük s ránk abból nem háramlik semmi. Legföljebb teher, mint Lisztnél, ha már elöregedtek.

Sok zeneköltő nem nálunk született, de hozzánk vetődött, itt sajátitotta el zenénket, művelte is, terjesztette is azt, de azért élete s működése még se a a magyar miveltség történetéhez tartozik s nemzeti önérzetünknek még se alkotórésze. Ilyen Beethoven tanitómestere Albrechtsberger, ilyen Haydn Mihály, a kik Győrött voltak karmesterek. Ilyen Nagyvárad egykori hires karmestere Dittersdorf s ilyen a Veszprémben nyugvó Csermák is. Valamennyi alkotott magyar zeneművet, de igaz miénknek csak Csermákot vallhatjuk.

Ez valami cseh muzsikus volt Bécsben, a mult század elején, Beethoven közelében. Csodálatos, miként lett magyarrá.

A hagyomány ugy tartja, hogy a mikor a bécsi kongresszus idején Bihari Bécsbe ment magyar zenéből adni a világ minden együttlevő fejedelme előtt hangversenyt: Csermák meghallgatta Biharit és annak csodálatos kurucz és nem kurucz magyar zenéjét. -273- Csermák majd megőrült e zene hatása alatt. Egész teste reszketett s hajadon fővel eszeveszetten elfutott ki a bástyákra s ott tombolt és futkosott reggelig.

Reggel elcsillapodott, hazament, beült szobájába s ott ült egy nap, egy éjjel. Akkor fölkereste kartársait, elhivta őket magához, begyujtott a kályhába s valamennyi kottája volt: ott a szemük láttára tűzbe hányta, elégette. S e szavakat mondá:

– Én pedig most már, a mig élek, más zenét, mint magyar zenét se nem játszom, se nem hallgatok. Magyarrá leszek s elmegyek Magyarországba – örökre.

Száz édes-bús kalandját ismeri a túl a dunai hagyomány. Ha élek, talán majd elmesélem. Az ő alkotása, a mint én tudom, a »Cserebogár, sárga cserebogár« dala. Nem ez a legszebb és legtökéletesebb magyar dallam. De azért Liszt Ferencz például minden világhire daczára se tudott ekkora értékü eredetit alkotni.

IX.

(Mit csinált a kormány Káldy ajánlatával? – Az ökör nem köt koszorut a réti virágból. – A zeneakadémia. – A könyöradomány. – Káldy operaigazgató. – A Wagner-kórság. – Káldy ellenségei. – A zene a számtanhoz tartozik. – A csodagyerek. – A muzsikus agya ki van nőve. – Miként torzul el a muzsikus gondolkozása?)

A magyar zenét összegyüjteni. Minden zeneművünk, minden dallamunk szerit-számát meghatározni. A mi az elmult századok feledékenységének lassanként ránk boruló sötétségéből még kicsillámlik: mindazt napvilágra hozni. Zenénk minden dallamából tökéletes leltárt késziteni. S e czélból az idegen származásu zenealkotók műveiből is a magyar anyagot kiválasztani, meghatározni s összeállitani.

Káldy erre is vállalkozott. S javaslatának eszméjét s a megfelelő munkára való ajánlkozását Wlassics elé terjeszté.

Elővette miniszteri eszét. Azt a furcsa észt, a mely nem csak az övé, de az övé is s a melyről egykor jókedvemben nekem még sokat kell beszélnem. S a -275- miniszteri ész azt tanácsolta neki, hogy adja ki Káldy előterjesztését a magyar királyi zeneakadémiának vélemény és javaslat s elintézés végett.

Közelget Nagy-Boldogasszony napja, talán holnap-holnapután itt lesz. A falusi lány nagy nyaláb virágot szed a réten, hogy koszorut kössön belőle s azt odategye a szüzanya képe elé.

A nagy nyaláb virágot azonban odaveti az ökör elé. Kössön koszorut belőle az ökör.

Az ökör pedig megeszi a virágot, sőt a melyik szál nem tetszik neki, azt még ki is köpi s meg is gázolja, de koszorut nem köt belőle.

– – Olyan falusi lány ugyan nincs a világon, a ki igy cselekednék. Csak példaként hozakodtam elő vele. A legostobább csitri lány is tudja, hogy az ökör nem köt koszorut a virágból, hanem megeszi azt.

És Wlassics mégis a magyar királyi zeneakadémiának adta ki Káldy fölséges munkáinak nagy nemzeti kincsgyüjteményét.

Meg kell nézni Mihálovich Ödön feleletét a miniszterhez. Ott van a miniszteri levéltárban, ha még valaki meg nem ette.

Egyetlen elismerő szó sincs benne Káldyról és nagy ajánlatáról és nemes élete nagy munkáiról.

Egyetlen szó sincs arról, minő nagy és szükséges dolog lenne a magyar zene anyagának összegyüjtése. -276-

Hanem e helyett száraz rövidséggel azt ajánlja a magyar királyi zene- és szinművészeti akadémia igazgatója, hogy Káldy jelölje meg ama forrásmunkákat, a honnan a magyar zenét és magyar tánczot gyüjtögeti s akkor megérdemel némi segélyt, támogatást vagy könyöradományt. Bizonyára még azt is gondolta ez az akadémia, hogy Káldy köteles legyen a rendőrség és kerületi előljáróság 50 krajczáros bélyeges bizonyitványával igazolni, hogy mi a neve, hol született, fi-e vagy lány, mit eszik, mit iszik, hol tanyázik, s van-e, a mikor nemzetének művészetéért dolgozik, iparhatósági engedélye?

No de hát mit csinált ekkor a magyar birodalom közmivelődési ügyeinek hatalmas kormányzója? Mit csinált Wlassics miniszterünk?

Kiutalt Káldy számára bizonyos teljesithetlen föltételek alatt 400 forintot, szóval mondva négyszáz forintot osztrák értékben könyöradományképen!

Négyszáz forint nagy pénz, mikor arról van szó, hogy a baromfitenyésztés mezején egy szép kokinkinai kakast és jérczét jutalmazzunk. Négyszáz forintért egy türhető jó tiszti lovat lehet venni a székesfehérvári Bertalannapi vásáron. Négyszáz forintért két tanult vizslakutyát adnak a városligeti kutyaidomitó intézetben. -277- Négyszáz forint volt az ára annak az egérnek, mely az 1901-ik évi brüsszeli egérkiállitáson az első dijat nyerte. Ugy emlékszem, valami angol tenyésztő állitotta ki. Szép nagy volt az egér, vöröses szinü, mint nálunk a mezei kanegér s némi csikosság nyomai is látszottak rajta. Ezért nyerte főleg az első dijat. S ezért kelt el négyszáz forinton.

Összegyüjtött és kiadott négy jókora nyaláb magyar zeneművet. Ezek a czimek:

Bejárta velük az országot és lángra lobbantá a lelkekben a magyar zeneművészet kedvelését. Ezreket költött és áldozott e művekért.

»Az idegen zeneszerzők magyar zeneanyagának megállapitását és összegyüjtését«. -278-

Becsületes és munkás emberéletnek, de egész emberéletnek nagy eredményei ezek.

S én azt merem állitani, még a miniszter urral, még a szakértőkkel, még a királyi zeneakadémiával szemben is, hogy ez a munka mégis csak többet ér, mint két vizslakutya vagy a brüsszeli dijnyertes egér.

Micsoda gondolat volt ez! Négyszáz forintos könyöradományt adni Káldynak, a szerény, de önérzetes magyar művésznek, zenei multunk legnagyobb történetbuvárának.

Hiszen igaz! Koldusmankót kapni három forintért, koldustarisznyát lehet venni ötven krajczárért, vakvezetőt is kapni naponként húsz krajczárért s ehhez képest négyszáz forint mégis óriási összeg! Csakhogy ezt is teljesithetlen föltételhez kötötte a magyar királyi zeneakadémia s az ő bölcs tanácsára a miniszter.

Vagyontalan ember volt. Se háza, se tőkéje soha nem volt, de adósságokba se keveredett. Csodás hatással tudott éneket, zenét, szinjátszó tudományt tanitani. Növendékei rajongtak érte. Mindennapi kenyerét becsületesen megkereste magának, családjának.

Nem is panaszkodott. Még nekem se, még e sértő négyszáz forint miatt se panaszkodott. Liszt Ferencznek ott a szobra az Operaház homlokzatán, Káldynak még hitvány sirkövéről se gondoskodik az ország. Liszt -279- Ferencz csak ócsárolni tudta a magyart s neki nagyon sok tömött ezressel áldoztunk, mert idegen volt, német volt, kápsáló barát volt és ajkáról egyetlen magyar szó soha el nem hangzott. Káldyt pedig vérig bántó kolduskenyérrel akartuk megkinálni. Mert ő igaz, jó magyar volt.

Én ismerem Wlassicsot, a minisztert. Nem rossz ember ő s nem is rossz magyar. Csak nem tudja és nem érzi igazán: mennyi bajunk, mennyi betegségünk s hány alakban, mily ellenállhatlan sulylyal nyomakodik ránk az idegen elem. Ő ma se tudja és ma se érzi igazán, mily átkozott nemzetirtó intézmény az a királyi zeneakadémia s hogy annak több évtizedes működése mennyi fajérzést irtott ki s mennyi idegenkedvelést, mennyi elfajzást idézett elő fővárosunk vagyonos osztályának fiai és leányai szellemében.

Káldyról azonban még se feledkeztünk meg. Jött az ezredéves nemzeti ünnep. Az Opera élén valami Nikisch nevü, se országa-, se hazája-féle ember állt mint igazgató. Egyetlen szót se tudott magyarul. Czudarság lett volna ilyen emberrel menni Árpád világtörténeti nagy művének, a honfoglalásnak megünneplése elé. Szerencsénkre az opera intendánsa Nopcsa báró volt, erdélyi főur, tele igaz jó magyar szivvel. Pokolba kergette az idegen és magyargyülölő kóbor zenelovagot s Káldyt hivta meg igazgatónak az Opera élére. -280-

A honnan hét év előtt elzaklatták, mert azt hirdették róla, hogy még főrendezőnek se alkalmas: oda most dicsőséggel és diadallal vitték vissza, mint igazgatót, mint a nagy intézet vezérét.

Boldog volt ő s boldog volt édes felesége. Derék nemes leánya nem érhette meg ezt a szép családi boldogságot. Virág nyilott már sirhalmán több tavasz óta.

Örömtől repeső lélekkel jött hozzám tanácskozni szerződése fölött. Szerény volt igényeiben. Gondolni se akart arra, hogy akkora fizetése legyen, mint a nemzetünket gyülölő idegennek. Pedig akkor már jól ismerte az egész ország s a nemzet becsülése szép és nagy nevet biztositott neki. Kurucz zenéjétől százfelé zengett a messze vidék.

Hanem a zeneakadémia emberei s az operaházi zenekar idegen gunyasztó baglyai fogcsikorgatással fogadták Káldyt. »Jetzt kommen die Kurutzen!« Most már a kuruczok jönnek ránk! Igy sóhajtoztak. A mennydörgő mennykő jár a fülük körül, ha már a magyar zenének csak hirét hallják. Csodálatos fajzat ez az idegen muzsikus fajzat.

Káldyra is nagy csalódás várt. Ő minden magyar zeneművel tett kisérletet. Előadta az Operában valamennyit. Volt vagy lett volna tiz is, húsz is.

Földrengés, tengeráradat, égszakadás, tatárjárás nem pusztitja ugy el a mezőt, mint a hogy a zeneakadémia tudatlan és ellenséges muzsikusai egy nemzedék óta elpusztitották a magyar zenei izlést s a magyar zenealkotók minden képességét.

A Wagner-zene nem nemzeti zene. Az egy nagytehetségü őrjöngőnek egyéni alkotása. Érdekes és nagyszerü önmagában, korunknak különös idegbetegsége. Sokban hasonlit az opium-betegséghez. Pillanatonként mennyei gyönyört érez a beteg, de teste-lelke elsorvad bele. S a zeneakadémia ezt a kórságot oltotta a zenealkotó ifju nemzedékbe.

Van a zenealkotásnak magyar iránya is, olasz és franczia iránya is. Egyik kedvesebb, mint a másik, nekünk a magyar lenne a legkedvesebb. De ezt vagy kiirtja, vagy meghamisitja a zeneakadémia.

Ha a tokaji bort pézsmával és fokhagymával füszereznék: az lenne hasonló a Wagner-féle magyar zenéhez. Undoritó, mint az ipekakuánha. Hatása is ugyanaz.

Szegény Káldy sivatagot talált minden ujabbkori magyar zenei alkotásban. De azt talált a közönség is. Alig van még csak középszerü kivétel is. A régi, a Wagner előtti magyar zeneszinművekből kellett elővenni azt a kettőt-hármat, a melylyel a remek zene magaslatán rendelkezünk, ha nemzeti zenében akartunk gyönyörködni.

Vagy hátat kellett forditanunk a nagy intézetnek s oda kellett folyamodnunk a jó czigányhoz. -282-

A zeneakadémia a remek magyar zenét megint visszaszoritotta a czigány hegedüjébe s a csárda eresze alá.

S ezért áldozunk mi az állam pénzéből évenként vagy félmilliót az összes állami zeneintézetekre, akadémiákra, dalszinházakra.

Befejezem bucsuztatómat Káldy fölött. Ugy is hosszabbra terjedt, mint gondoltam. Se szaktanulmányt, se kimeritő életrajzot irni nem akartam. Csak megemlékezni, mikor meghalt, egyik hű barátomnak s nemzeti ügyeinkért való harczunkban egyik hű, lelkes és erős bajtársamnak életéről, haláláról, nagy sok munkájáról, dicsőséges érdemeiről.

Munkáját be nem fejezhette. Másoknak kell azt folytatni és befejezni. De kik azok a mások? Vajjon megszülettek-e már? Senkit se ismerek, a ki ugy szeretné a magyar zenét, akkora zenetudása és alkotóképessége volna, oly tisztán érezné és látná a czélnak nagyságát, s oly buzgósággal törne előre elérni azt.

Sok ellensége volt épen abban a világban, a melyben élt és dolgozott. A muzsikus-világban.

Pedig ellenséget gyüjteni nem akart. Szelid modorral, apai és testvéri jóindulattal törekedett legdühösebb ellenségeit is lefegyverezni. Az ezredéves ünnep alkalmából a Jekelfalussy-féle nagy műben ő irt a magyar zenéről s ennek történetéről, multjáról és jelenéről. Sokat nem ér ez az irodalmi műve; mint iró nem is -283- volt ő jelentékeny. De e művében agyondicséri még a zeneakadémia tanárainak s növendékeinek haszontalan zenetákolásait is. Tudta, hogy ezek hatalmas emberek s a miniszteri ész csak ezeket érti. Nem akarta, hogy őt gátolják munkájában.

Ismered-e nyájas olvasóm a muzsikust? A muzsikust általában, de kiváltképen azt a muzsikust, a ki most ugy ül országunkon, mint a mesebeli fekete macska a kocsi-nyujtó végén? Hogy kocsinkat nem tudjuk miatta a kátyuból kimozditani se előre, se hátra.

A muzsikus különös isten teremtése. Tudniillik az igazi muzsikus. A kit a gondviselés muzsikus-észszel áldott meg, vagy a ki szentül meg van arról győződve s életre-halálra azt hiszi, hogy neki muzsikusnak kell lenni.

A czigány szegénynek születik s szegényül hal el. Akármilyen hires czigány s habár százezreket keres is életében, gyermeke azért koldusnak születik s őt magát vagy a város vagy a falu vagy a czigányok közköltségen temetik el. Egészen életrevaló esze tehát még a czigány-muzsikusnak sincs.

De azért a czigány-muzsikus még se bolond. A szegénységgel, nyomorral, nélkülözéssel való küzdelemben elméje mégis arra kényszerül, hogy valamelyes gyakorlati gondolkozást is sajátitson el. Nincs módja ahhoz, hogy elméjét örökké zene andalgás töltse be. -284-

A katona-muzsikusban is van egy kis mindennapi józanság. A katonai vasfegyelem nem engedi, hogy elméje egyebet se csináljon, csak czigánykereket hányjon.

Nem ezekről beszélek tehát. Hanem a tanult és hivatásos muzsikusokról. A kik semmi egyebek, mint muzsikusok.

Három osztályt képeznek ezek. Az egyik a nagy zeneszerzők osztálya, a másik a nagy zenejátszók osztálya, a harmadik a nagy karigazgatók osztálya. E háromféle muzsikus közt elméjük alkatára nézve alig van igazi különbség. Kell lenni még ezek elméje közt is valami különbségnek, de ezt már alig tudjuk valaha észrevenni.

A zene ugy is mint gyakorlati művészet, ugy is mint tudomány a természettannak ahhoz a részéhez tartozik, a melyet számtannak nevezünk. Minden művészetben szerepel a számtan. Legkevésbbé a költészetben. A sorok méretei, a metszetek, rimek, a szótagok hosszabb vagy rövidebb volta s ezek alkalmazásának aránya a költészetben se menekülhet a számtan beavatkozásától, de itt csakis ezekre szoritkozik. Itt elvégre kis szerepe van. A mi a költészet külalakjaiban a legfontosabb: a gondolatnak a verssorral s a mondattal való teljes egybeillése: ott a számtan hatását már alig vesszük észre. Sokkal több befolyása van az ábrázoló művészetre, a festők, épitők és szobrászok alkotásaira. Ezek -285- méreteiben s részeik arányaiban már szorosan ott kell szerepelnie.

A hangnak felosztása egészre, félre s félnél kevesebbre; a hangnak fel- és leszállása addig a határig, a meddig az emberi fül azt meghallja s a meddig az zenei hangnak tekinthető; a feloszlott vagy a zenetudósok által felosztott hangok sorozatának megállapitása, az átmenetek szabályozása, az összhangzatok alkotó részeinek megkeresése s czélszerü alkalmazása: mind-mind a természettudományi számtan körébe tartozik.

Oda tartozik a hang erejének meghatározása is. A hangszer által mozgatott levegő hullámainak számától függ a hang foka s e hullámok csapásainak sulyától függ a hang ereje. Az őszi bogár ugyanazon foku hangon panaszkodik, mint a klarinét, de az őszi bogár dalát, ha szellő fujdogál, alig halljuk öt-hat lépés távolságból, mig a klarinét hangját meghalljuk nagy messzeségről.

A hang szinének tudományos meghatározását akkor se igen értettem, a mikor a pápai főiskolában tanultam. Igaz, hogy a természettan nem is állott akkor olyan magas fokon, mint most. De tökéletesen ma se értem. Hogy a trombitának másféle hangja van, mint a tárogatónak s hogy a hegedü hangját se a hárfa, se a czimbalom hangjával összetéveszteni nem lehet: mindezt én is jól tudom. Blaháné szájából másként hangzik a Cserebogár dala, mintha azt a miniszterelnöktől hallanók. -286- Ez kétségtelen. Ugy olvastam valahol valamikor, hogy a hangnak másféle szinét a hanghullám másféle alakja idézi elő. Meglehet. Én hanghullámot nem láttam soha, tehát annak alakját szemléletből nem ismerem. De ha csakugyan a hanghullám alakjától függ a hang szine: akkor a hullámalak képződésében is ott kell lenni a szám és méret varázsló hatalmának.

De nem bölcselkedem tovább. A tudósok vesződjenek ezzel a kérdéssel s mi ne. Nekünk elég, ha tudjuk, hogy a hangtan és zenetan sok lényeges részére nézve teljes rokonságban áll a természettudományi számtannal.

Mert a szám mértékkel adva fölséges tápláló anyag a fiatal elmének. Nől, duzzad, erősebbé, edzettebbé, gyorsabbá és vidámabbá válik tőle s lassanként alkalmassá lesz arra, hogy okos gondolkozást szüljön s rendes jellemet alakitson az ifju és a felnőtt férfi számára.

De ha a számot mérték nélkül és pihenés nélkül hányjuk az elmére, akkor az elme vagy elbutul vagy félrenő. Semmi se rontja ugy meg a fejlődő elmét, mint a szám.

Vannak csodaszülöttek, a kiknél a test valamelyik része nő rosszul vagy nő félre. Kétfejü gyerek, lábatlan csecsemő, kétnemü ujszülött, szakállas leány s több efféle.

Ilyenek azok, a kik már nyolcz-kilencz éves korukban nagy számtudósok, nagy zenevirtuózok, nagy sakkozók. -287- Ezek közül ha százból egyetlenegy válik használható emberré, nagy szerencse. Kilenczvenkilencz idő előtt elpusztul vagy a mikorra felnő: egészen butává válik. Vagy elméje vagy jelleme sorvadozó lesz.

Valamikor hires ember voltam s a boldog szülők sokszor eljöttek hozzám, hogy csodagyereküket nekem bemutassák. Mutattak be igazán csodagyerekeket. A kik jobban tudtak számitani fejből, mint a műegyetem minden hires tanára s jobban tudtak zongorázni, mint a királyi zeneakadémia muzsikusai.

Egyből se lett semmi. Vagy elhalt korán, vagy elcsenevészett gondolkozásban és jellemben egyaránt.

Az ilyen számoló, sakkozó és zenélő csodagyereket minden áron meg kell gátolni abban, hogy csodatudományával foglalkozzék. Ha zenéhez van képessége: száz mérföld távolságra kell vinni minden zenétől és hangszertől s elméjét más munkával kell elfoglalni.

Ha pedig mégis zenében akar boldogulni: csak későn, tizennyolcz éves kora után fogjon hozzá. A mikor már agya talán eléggé megerősödött s az állandó egyoldalu foglalkozás nem teszi azt beteggé.

Elhiszem, hogy vannak kivételek. Tudom, hogy Beethoven is, Liszt Ferencz is csodagyerek volt, nagy dolgokat csinált mind a kettő s nem lett bolonddá egyik se.

De a bolondságtól nem is maradt messze egyik se. Idősebb korában Beethoven agya is sok részben megbénult, -288- Liszt pedig teljes életében olyan ember volt, a kit a magyar nép hóbortosnak nevez. Ábrándos, álmodozó, önimádó, hivalkodó az öntudatlanságig, helyben nem maradó, örökké költöző, egyik országból a másikba bujdosó, pénzfecsérlő, vagyonnal és otthonnal és boldog családélettel nem törődő.

Többé, kevésbbé különcz, féleszü és hóbortos minden muzsikus. Egyoldalu foglalkozása alakitja át agyát annyira, hogy ilyen legyen.

Természetesen nem csodagyereknek születik valamennyi. De a hogy a természet valamely titka eltorzitja az agyat már a születés előtt: a szakadatlan egyoldalu foglalkozás az épnek született agyat is ép ugy el képes torzitani. Kiváltképen, ha számmal és zenével történik a foglalkozás.

Nézzétek meg a mérnököket. Sok ugynevezett okos ember van köztük. Azok közt, a kik a számon és mértéken kivül rendszeresen egyébbel is foglalkoztak. De az a mérnök, a ki tanuló korától kezdve nagy buzgalommal és szakadatlanul csupán mérnöki munkát végzett, utóbb mind félszeggé, fonák gondolkozásuvá, ezerféle nemes tárgy iránt fogékonytalanná válik. Alig van kivétel. Az eddig élt emberek közt a legerősebb agya s legmélyebb gondolkozása Newtonnak volt. De majdnem egyedül számitással foglalkozott. S e miatt bizony utóbb az ő isteni agya is megbolondult.

Egy másodpercz alatt ötvenszer üt ujjaival a zongora billegőire. Ha naponként öt órai tanitást és gyakorlatot -289- számitunk: akkor egy év alatt közel negyedfélszáz milliószor ütött a billegőre. Husz éves koráig olyan szám jön elő, a milyet már csak a csillagászatban használunk. Minden ütés ujja izmaival történik. Az izmok valamely idegszállal az agyhoz kötvék, az akarat az ütéshez az agyból indul ki, tehát az agynak bizonyos része naponként majdnem egy milliószor végzi ugyanazt a munkát.

Hogy’ ne állana tehát elő az agy ama részében kinövés és eltorzulás? Az agy pedig a mekkora arányban kinől az egyik részén: abban az arányban csökken, bénul és sorvad a másik részén.

Még a zongorázónál is rosszabb állapotba jut a hegedüs. A zongorán az egészre és félre osztott hangok készen vannak, de nincsen készen a hegedün. Itt a művésznek különös gonddal és ügyességgel kell a szükséges hangot megkeresni. Figyelmének tehát valamivel éberebbnek kell lenni, mint a zongorázóénak.

Az észlelés, a külső világ megfigyelése, a tárgyias gondolkozás, önmagának másokkal, erejének a viszonyokkal való összemérése, egyszóval az itélőképesség hiányzik a muzsikusnál. Az ő érzése, az ő gondolkozása s az ő hangszere: ez az ő világa. Ábrándozóbb, hiubb, könnyelmübb és igerlékenyebb ember nincs a muzsikusnál.

Természetes, hogy nézeteiben makacs, elhatározásaiban konok a muzsikus. Okoskodni vele nem lehet. Érvet el nem ismer, el nem fogad. Vagy hanyatt fekszik vagy lót-fut napszámra. Rendet, mértéket, beosztást -290- nem ismer semmiben. Gyámság és gondnokság alatt kell tartani haláláig.

Van kivétel, de nagyon kevés. A nagy virtuózok közt épen kevés. Állitsátok össze a nagy szerzők, nagy játszók és nagy karigazgatók életét részletesen s akkor a hóbortos elmék oly gazdag gyüjteménye áll előttetek, a melyről egyelőre fogalmatok sincs. De nincs ám az elmegyógyitó orvos uraknak se.

Ilyen muzsikusok vették körül Káldyt s veszik körül ma is a minisztert. A kik azonkivül még idegenek, németek, csehek és magyarzene-gyülölők is. És a kik még csak nem is virtuózok.

(Zenénk elismerése. – Miként zsugorodott össze a népdal? – A zene kenyérkérdés. – A németesités borzasztó eszköze. – A nemzetirtó rendszer. – A főváros.)

Azt mondtam, hogy a muzsikus-világ magyar-zenegyülölő is. Untig ismétlem, hogy a muzsikus-világ alatt a német és cseh idegen zenéseket s a magyar királyi zeneakadémia s mindenféle hivatalos konzervatóriumok tanitványait és növendékeit értem. Mert ezek nagy része is a rendszer alatt, a zeneintézetek iránya miatt magyarzene-gyülölővé válik, bármily jó magyar születésüek is eredetileg.

Meg kell azonban magyaráznom, mit jelent náluk ez a szó: magyarzene-gyülölet.

A jó zenét semmiféle muzsikus nem gyülöli. A magyar zene jó zene. Dallamossága csodálatos. Urasága alá hajt minden lelket. Alkata uj és eredeti a nyugoti népek zenéje és a remek zene mellett. De a magyar zene magas foku is. Szimfóniák, kamarazenék, szonáták, komoly és vig dalszinművek alakjában ugyan kevéssé -292- gyakorolják s alig-alig művelik, de ez nem a zene anyagának becsén, nagyságán és fejlettségén mulik, hanem mivelőin.

Senki se vonja kétségbe, a legkényesebb fül és lélek, a legönhittebb nyugoti zenealkotó is elismeri, hogy például a Bánk bán magyar zenéje a legmagasabb foku remek zenék közé tartozik s elő volna adható teljes sikerrel a világvárosok bármelyik dalműszinházában is. Mascagnitól például magam hallottam Káldy páholyában a Bánk bán egyik előadása alkalmával, hogy Bánk bánnal Olaszországban minden irányban nagy sikereket lehetne elérni. Maga Wagner nagy bámulatát fejezte ki e zene gazdagsága fölött. Chopin Liszttől hallott magyar-zene részleteket s elcsodálkozott ezek szépségén és gazdagságán. Száz ilyen példát lehetne felhozni zenénk külső igazolására.

Azt mondja: ezzel ki van meritve a magyar zene. Ha ki nem volna meritve: akkor Erkel is, más is több hasonló vagy jobb és nagyobb magyar zeneművet tudott volna alkotni. Hogy nem alkotott, ez bizonyitja, hogy nem lehet se mást, se többet, se jobbat és nagyobbat alkotni.

Efféle bárgyusággal nem vitatkozom. Hogy Erkel nem alkotott többet: az véletlen. Katona is csak egyetlen Bánk bánt alkotott s a muzsikus-ész szerint Katona után nem lett volna szabad több magyar költőnek születni.

Hanem az igaz, hogy a mióta nálunk a magyar királyi zeneakadémia garázdálkodik: azóta a magyar -293- fajzene mindinkább kiszorul a zeneélvező miveltebb közönség társaságából s a zeneintézetek s magasabb zene-előadások köréből. Azóta fajzenénk egyszerü szerelmi s bordalok lantos zenéjévé kezd összezsugorodni s megint csak az áldott jó czigány kezére kezd szorulni.

Volt nekünk egykor, kétszáz év előtt hősi, egyházi s magasabb előadó zenénk is. Még Mária Terézia zsibbasztó és németesitő korszaka se volt képes azt elölni. Hiszen Czinka Panna egészen, Lavotta és Bihari még részben e korszak zeneköltői voltak. Utánuk sürü homály ereszkedett le nemzeti zenénkre.

Akkor még csak Erdélyi János gyüjteménye volt meg. Azóta sok gyüjtemény támadt s ezerekre megy népdalaink száma.

De e népdalok csak szerelemmel s annak örömeivel és bánatával foglalkoznak. S ezenkivül csak bordal és dévaj dalok alkotják a gyüjteményeket. Még Kriza székely népköltési gyüjteményéből is hiányzik a nemzeti hősi elem, e gyüjtemény darabjai közt pedig sok már a balladai rész, az elbeszélő irány.

Hol vannak hát a nemzet hősi életének dalai és dallamai? Hol vannak a nyert és vesztett csaták dalemlékei? Hol a Hunyadiak dicső emlékei? Hol a magyar lélek szárnyalása a Losonczyak, Szondyak, Dobók, Zrinyiek, Gyulaffyak, Thury Györgyök, Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak nagy történeti alakjainak s hősi életük és haláluknak fölséges emlékezete fölött? -294-

Nem szállt fel talán hozzájuk a nemzetnek hálás lelke s nevükkel gazdagabbá vált önérzete?

A magyar lélek sohase volt szegényebb, mint a világ bármelyik nemzetének lelke.

A kuruczkor dalai, a melyeket összegyüjtött Thaly s a kuruczkor dalművei, a melyeket összegyüjtött Káldy: ezek bizonyitják, hogy a nemzeti lélek alkotó ereje soha nem szunnyadt el. Ébren volt és működött szakadatlanul.

Csak Mária Terézia sorvasztó uralma alatt, még inkább a bécsi kongresszus után maradt ki dalainkból s zeneéletünkből a magasabb nemzeti és hősi elem. De egyik korszak se pusztitotta nemzeti zenénket annyira, mint a mai nemzedék kora, a mióta gyámoltalan kormányaink a királyi zeneakadémiára bizták zenei életünk egész intézését.

Ezek a boldogtalan akadémiai tanitók, művészek és növendékek nem ismerik a magyar zene nagy alkotásait. Nem ismerik még Káldy gyüjteményes darabjait se. A mult századok magyar zeneszerzőinek nevei ismeretlenek ő előttük. Ha Lavotta és Bihari nevét hallják: azt hiszik, ezek valami amerikai nevek Mexikó ősi állapotából, a rég kihalt aztékok nemzetségéből.

Azért törekedtem én magam is s azért törekedtünk Káldyval együtt is a magyar zene összes anyagát s -295- még rokonságát is a multból és a jelenből s itthonról és a messze Ázsiából összegyüjteni.

Rettenetes akadály állott és áll utunkban. Rá kell mutatnom erre is, hogy tökéletesen ismerjük meg az állapotokat.

Nézzünk végig muzsikusainkon. Az ugynevezett műzenészeken. Tulnyomó része idegen. Német és cseh. Vagy idegen zeneiskolában nőtt fel Bécsben, Prágában s a magyar királyi zeneakadémiában. Ha magyarnak született is tehát: azért csak elromlott az ő zenei lelke alaposan.

Az intézetek tanárai. A szinházak és dalműszinházak karzenészei. A nagy székesegyházak kórusnémetjei. Az a sok megszámlálhatlan zongoramester mindenfelé. Itt a fővárosban csaknem minden főrendü és vagyonos zsidó családnak van valami ott lakó vagy bejáró műzenésze, ha gyerek van a háznál. S mindezek nagy része, de nagy része ám idegen, német és cseh. S idegen zenét mivel és tanit valamennyi. S németül beszél s németesiti a családot.

Valami pokoli rendszer dolgozik nálunk a németesités érdekében. Ilyen rendszer ekkora erővel még sohase dolgozott hazánkban. A hóhérkirály I. Leopold tűzzel-vassal irtotta a magyarságot, de annak hatása meg se közelitette a mai rendszert. Még Mária Terézia -296- asszonyi bája, cselszövénye s németesitő buzgalma se ért nyomába annak, a mi nálunk az utolsó harmincz évi alkotmányos uralom alatt történik.

Mintha megbolondult volna minden miniszter és minden családfő és minden tanár. A jelszó az: németül kell tanulmi mindenkinek. A végeredmény az: németté lesz mindenki. Ha csak a világtörténet mennyköve valamely váratlan pillanatban le nem üt a mostani állapotra. Leüt bizonyosan. Csak sokáig ne késsék. Csak el ne késsék.

Németesit a korona, a királyi udvar, a közös kormányzás, a katonaság s annak száz intézete s harminczezer tisztje. Sőt valamennyi tisztje. Németesit a főpapság, sok püspöki udvar, az egyház nagy része, minden apáczatanintézet, minden jezsuita és karmelita s minden csavargó misszionárius. Németesit a főrendek, pénzintézetek, kocsmák, kávéházak, pinczérek, kucséberek, utazók, kereskedelmi ügynökök tulnyomó része. Minden szini zenekar, minden ledér szinház és orfeumi látványosság, minden főuri mulatság, vadászat, lófuttatás egyaránt németesit. Németesitenek a kormányférfiak és nagy mivelődési intézetek. A zeneakadémia régóta német, az országos képtárban és az iparművészeti muzeumban minden németül megy. Csak ámitják és csalják a világot a magyarsággal. A Schikkedánzok vezetnek mindenütt. Németesitenek a nagy ipari és gyári vállalatok is. Magyar nem kap náluk munkát s ha kap: mindennap »kutya magyar« szót kell hallani. A hány épitész, pallér és munkafelügyelő van Budapesten: -297- annak nagy része mind németesit. A szegény felvidéki tót és rusznyák, mikor Amerikából hazajön: angolul beszél, mikor Budapestről hazamegy: németül beszél. Nemzeti nevelésről főrendi és előkelőbb és vagyonosabb családainknál szó sincs. Ki van zárva egészen. Angol missz, német norddájcse, franczia guvernánt, cseh jáger, olasz és német gyóntató, német és cseh komornyik hemzseg minden háznál, sok főur gyermekei a nyugoti vármegyékben nem beszélik, nem is értik a magyar nyelvet.

Az idegen zenét tudja, a magyar zenét nem tudja. A magyar zenével tehát pénzt nem kereshet, ennélfogva ösztöne hajtja arra, hogy a magyar zenét elnyomja mindenütt, kiszoritsa mindenünnen.

Nemcsak a nemzeti lélek fenséges szárnyalása, nemcsak a faji önérzet tisztasága és nemessége követeli a magyar zenét, hanem anyagi jóllétünk fentartása is. Száz csatornán szivárog idegenbe a magyar életerő, egyik nagy csatorna a zeneélet. Zárjuk el örökre.

A főváros, ha magyarrá nem lesz: isten átka lesz nemzetünkre. Balsorsunk, gyilkos végzetünk. -298-

Fővárosunk világváros. Nagyobb sulylyal nehezedik nemzetünkre, mint a korona és a hadsereg együttvéve. A mi jelszó, szokás, divat, rossz erkölcs, bolondság, erény és bűn, árulás és hazafiság itt meghonosul: elterjed az szerte a hazában.

Ez terjeszti a németesedést is. Száz módon és ellenállhatlan erővel és minden eszközzel. Egyik hatalmas eszköze a zene. És azok a társulatok, a melyek a zenét ledér czélokra sikamlós szöveggel mivelik.

Nyelve nélkül nincs nemzet-egyéniség. Zenéje nélkül pedig nem egészséges s lelke nem tiszta. A nyelv és a zene is összefügg. Az idegen zenével idegen érzés ver gyökeret a szivben s lassanként idegen nyelv szokik az ajkakra.

Zenénk ma még megvan ősi tisztaságában. Száz idegen nagy zeneszerző meritett már belőle, de igazán eddig még egyik se birt vele. Nagy szerencsénk. Ez az oka, hogy zenénket, utolsó s talán egyetlen világhóditó erőnket még nem sajátitották el. Független állami életünknek Mohács óta vége. Gazdasági életünk másoktól függ. Hadseregünk, a nemzeti önérzet ez egyetlen intézménye, hiányzik. Hőssé, hadvezérré nem lehet már a magyar – önmaga számára. Csak osztrák hőssé, csak osztrák hadvezérré lehet. Tudományunk korcs, hamis és önállóság nélkül való.

Ha támad idegen nagy lángelme, a ki rábukkan és -299- kidolgozza: ennek dicsőségét, érdemét és hasznát is elveszitjük. Önérzetünkön esik nagy csorba, pedig már ugy se egész.

Káldynak minden reménysége megvolt, a mikor sirjába szállott. Engem se ejtett még meg a kétség.

Keresem azt az embert, a ki Káldyt pótolhatná. Keresem azt a kormányzó férfiut, a kinek hatalma is van és szive is van a nagy eszményhez. És keresem azt a pártot, mely engem támogatni fog.

XI.

(Csak saját zenénket szabad itthon mívelnünk. – A Hohenzollernek és a magyar zene. – Peczek főhadnagy és a czigányok. – Frigyes császár nyilatkozata a magyar zenéről.)

Nagy zeneszerző ritkán születik. Az apró dalocskák ugy szaporodnak, mint a tücsök a mezőn, de ezek nagy és remek zeneszámba nem vehetők. Erkel volt az utolsó, a ki nagyot alkotott a magyar zenéből.

Nálunk azonban sokkal nagyobb baj van, mint a születés esetlege. Legnagyobb bajunk a magasabb zeneoktatás idegen iránya s a magyar zene iránt való olthatatlan gyülölete.

Nem hiszem, hogy az utolsó nemzedék egész korszakán át nagy zeneszerzőképesség nálunk ne született volna. Tudjuk, hogy sokan vannak, a kik huszonöt-harmincz év óta kisebb-nagyobb dalművek szerzésével kisérletet tettek.

Nagyobb dalművekben semmi. Kisebb dalban, ugynevezett népdalban nagy csomó remek dallam született, -301- de a hány nagy dalmű készült, akár vig, akár komoly, akár bohózat, akár drámai, az mind csonka, béna, idétlen s vagy idegen zene, vagy torzképe csak a magyar fajzenének.

A szomoru igazság pedig abból áll, hogy tiszta magyar zenét csak azok tudtak teremteni, a kik a zeneakadémiától távol állanak; a zeneakadémia férfiai és növendékei pedig vagy idegen zenét, vagy magyar torz-zenét készitenek.

Az idegen irány mindennapi ellenállhatlan rányomakodása alatt a fiatal agy félrenő s a tiszta magyar zenei alkotásokra azután képtelenné válik. Darwin törvénye szigoru törvény. Ellene semmiféle elméleti okoskodás nem ér semmit.

Addig, mig a zeneakadémia idegenekkel s magyargyülölő beteg lelkekkel lesz megtömve s mig ott a magyarzene-oktatás vita nélkül való uralomra nem jut: csak a vak véletlentől várhatunk nagy magyar zeneköltőt. De az állam pénzét addig se szabad idegen irány erősitésére pazarolni.

A magyar zenét magasabb intézetekben nem miveli a világ egyetlen országa se. Ezt Magyarországnak kell mivelnie.

Káldyt föl kell támasztanunk. Ha egy ember nem képes az ő helyét betölteni: állitani kell helyébe kettőt, ötöt, tizet. De a magunk zenéjét, keleti és déli népszomszédaink zenéjét s Ázsia népeinek többé-kevésbbé -302- rokonzenéjét össze kell gyüjtenünk s a magyar fajzenét minden idegen beszivárgástól meg kell tisztitanunk. Hadd lásson a világ még egyszer valamit a hangművészet terén, a mi nemes, fönséges és eredeti s a mi gazdagabb, mint a mit eddig ismert.

A muzsikus-világ mosolyog az én rajongásomon s ezer kifogásra kész törekvésem ellen.

Kifogásait tárgyalni most nem akarom. Talán nem is idevaló egyelőre. Mosolygása ellen pedig nagy tanut állitok bizonyságul.

E tanu a németek hatalmas császára, Vilmos. A kinek élénk érzéke van a hangművészet iránt, a kinek lelke nagy lángolásra képes, a kinél igazabb német ma nincs a világon s talán még eddig se volt s a ki, a mióta megismerte a magyar zenét, csak ugy rajong érte, csak ugy nagyra becsüli azt, mint talán én magam.

Szinte csodálatos a Hohenzollernek rokonszenve s igaz ragaszkodása a magyar zene iránt. Be kell ezt néhány esettel bizonyitanom. Káldy működésének is némi szerencséje s némi érdeme kapcsolódik ehhez.

Ezelőtt harminczhét évvel szolgált az osztrák és magyar közös hadseregben egy magyar főhadnagy, Peczek Hugó. Régi magyar nemesi család ivadéka. Őt magát kevéssé ismertem, de családjával benső barátságban álltam évtizedeken át. Fia volt János püspök nővérének, a kit az »Utazás a Balaton körül« czimü munkámban megörökitettem. Dárdán született, Baranya vármegyében; ötven év előtt Veszprémbe jött lakni szüleivel s testvéreivel együtt. A jogot Pesten és -303- Bécsben végezte, de erős hajlama a katonai élethez vonzotta s beállt szülei akarata ellenére katonának a 4-ik számu Deutschmeister-ezredbe. Innen akkor a báró Ramming nevét viselő 72-ik számu Pozsony-vidéki magyar ezredbe lépett át s ezredével részt vett 1864-ben a schleswig-holsteini háboruban.

A zenét nagyon kedvelte. Kitünően zongorázott, meglehetős elméleti zenemiveltsége is volt s bajtársainak sok kellemes órát szerzett magyar zenedarabjaival. Ezredese is jól ismerte, mint muzsikus főhadnagyot.

Ebben a háboruban a fővezérletnél ott volt Frigyes trónörökös, porosz királyi herczeg, a későbbi császár, a mai német császár apja s ott volt Károly Frigyes porosz királyi herczeg is.

Károly Frigyes herczeg ismerte már annyira-mennyire a magyar zenét. Hallotta már több helyütt és nem egyszer s benne, valahányszor hallotta, mindig hatalmas érzéseket szitott föl, erős és nemes ábrándokat támasztott. Közölte ezt a trónörökössel, Frigyessel s mindketten megkérdezték az ezredest, vajjon az ő ezredének zenekara nem tudna-e magyar dallamokat játszani?

Tudna manót! A leggonoszabb osztrák kényuralom alatt éltünk, a katonai zenekarok bizony be nem tanulták a magyar zeneműveket. De egyébként is e zenekarok főleg fuvó- és ütőhangszerekkel dolgoznak, ezek pedig a magyar zenéhez nem alkalmasak.

Az ezredes nem nagyon biztatta a porosz királyi herczegeket. Károly herczeg azonban nem riadt vissza. -304-

– De hiszen, kedves ezredes ur, van az ezredben elég magyar fiu, ha a zenekar nem ért is hozzá, a fiuk csak elhuzzák a magyar zenét.

A porosz királyi herczeg abban a vélekedésben volt, hogy valamint minden három cseh kölyökből legalább kettő ért a trombitához: ugy a magyar fiuk, a jó csalóközi legények is muzsikusnak születtek.

Magához hivatta Peczek Hugót, közölte vele a porosz királyi herczegek óhajtását s megkérte, csináljon valamit, ha tud.

Peczek főhadnagy megigérte. De csak azon föltétel alatt, ha elég czigányt talál az ezredben, továbbá, ha őt és a czigányokat a napi és tábori szolgálattól fölmentik s ha őt arra segitik, hogy hegedüt, bőgőt és czimbalmot minél gyorsabban szerezhessen be. Pénze elég volt, a szerszámot ő szerezte be, de a czimbalmot csakugyan katonai futár gyorsaságával szerezték be Pestről. Közelebb nem találtak. A többi hangszert Berlinben is meg lehetett kapni.

Czigányt sokat talált. Sorra hegedültette őket. Tizet kiválasztott. A nevük volt: Bodris, Balás, Kurucz, Recsko, Oláh, Sárközi néven kettő, Kiss és Pisnyi Zsiga. Ez a Pisnyi különösen ügyes volt, ez lett a primás köztük, maga a főhadnagy karvezető.

Hová valók voltak e czigányok: nem tudom. Ma is élhetnek még s a ki él közülök, 60 vagy 62 évesnél nem igen lehet idősebb, de fiatalabb se igen. Valószinüleg túl a dunai valamennyi s talán pozsony- és -305- nyitramegyei nagyobb része. Nyájas olvasóink közt találkozhatik, a ki egyikre-másikra ráakad s nekem is hirt adhat róla. Ők sokat mesélhetnek a schleswig-holsteini hadjárat magyar zenéjéről s a Hohenzollern királyi herczegek lelkesüléséről.

Alig telt bele pár hét, a banda megalakult s összetanult. Julius második felétől kezdve bizony a hadverő herczegek és hadvezérek s mind a tábornokok és főtisztek, a kik közelben voltak, csak akkor hallgatták a katonai zenekarokat, a mikor »muszáj« volt. Egész lelkük a magyar zenébe mélyedt. Maga Bismarck is, a későbbi vaskanczellár, többször elmélázott, elábrándozott e zenének csodálatos dallamain.

Száz meg száz népdalt játszottak el. A kurucz zene akkor még nem volt általánosan ismert. A »Kidőlt a fa mandulástól«, a »Zöld asztalon ég a gyertya« s Kossuth nótája tetszett a királyi herczegeknek legjobban. Sohase tudták eldönteni, hogy a bús vagy vidám zene volt-e előttük kedvesebb.

Egy flensburgi fotografus, valami Brandt nevü, vett is föl róluk egy képet, mikor ott játszottak. A királyi herczegek ott egy kastélyszerü épületben szálltak. A kapu előtt árnyas fák s asztal és fapadok. Ott huzzák büszkén a czigányok kék bakanadrágban és fehér katonakabátban. Fövegét leteszi valamennyi. Peczek főhadnagy a bőgős mellett ül s onnan kormányoz. Középen a czimbalmos. A kapu fölött széles erkély. Ott ülnek künt a királyi herczegek. Maga a trónörökös, a későbbi boldogtalan császár, az erkély korlátjára -306- könyököl, fejét kezére hajtja s ugy ábrándozik. Hatalmasabb, nemesebb s egyuttal szelidebb arcz még kevés volt a világon, mint az övé.

Szeptember 11-én az apenradei kikötőben volt a trónörökös. Egyik ágyunaszád födélzetén volt az ebéd két órakor s oda kérte Peczek főhadnagy bandáját. Majdnem szürkületig tartott a zene s annak élvezete. A trónörökös alig tudott tőle megválni. Meleg kézszoritással köszönte meg Peczeknek a nagy gyönyörüséget. S ekkor mondta e szavakat:

– Nagyon szép az önök zenéje, de alig tudom megitélni. Más zene iránt is fogékony vagyok, de minden más zene csak idegeimre hat. A magyar zene egész lelkemet áthatja.

Peczek főhadnagynak egyéb emlékajándék mellett a porosz királyi koronarendet szerezte meg apjától, a királytól. S azonkivül is szerzett neki egy csomó rendet, még – ha jól emlékszem – oroszt is.

Minő figyelem és gyöngédség volt ezekben a porosz »legmagasb uraságokban!«

Pisnyi Zsiga, a primás megbetegedett s Tondernben a kórházba került. Kutyasor az már a czigánynak, a mikor őt a kórházba fektetik. Mind a trónörökös, mind Károly királyi herczeg meglátogatta. Beszéltek volna hozzá szivesen, csakhogy a czigány nem tud németül, a porosz herczeg pedig nem tud magyarul. Végre keritettek valahonnan tolmácsot. Mit kiván a czigány?

– Nem lenne nekem, fölséges uram, semmi kivánságom, csak az, hogy ne költsenek rám olyan sok pénzt. -307-

– E helyett a sok drága orvosság helyett elég lenne nekem egy jó ital borocska is naponként.

De azt azután kieszközölték, hogy a czigány, mikor felgyógyult, megint a muzsikusokhoz kerüljön s ne kelljen neki puskát és borjut viselnie. Könnyebb a hegedü.

Frigyes császártól a magyar zene kedvelését örökségül kapta fia is, Vilmos császár. De ő még jobban szereti s még jobban belemélyed, mint boldogult apja.

Akkor tünt ez ki, a mikor 1897-ik évi szeptember havában eljött hozzánk Magyarországba s meglátogatta Budapestet is. Akkor ismerte meg a kurucz zenét s akkor látott és hallott először életében tárogatót.

Ez időtől kezdve nincs a mi zenénknek hatalmasabb és nemesebb barátja a kerek földön, mint a német császár. Nem felejti még világkormányzó hivatása közben sem. Sokszor eszébe jut s mindig lelke mélyeig hat, valahányszor hozzájut.

A kurucz zenével való megismerkedését, a mennyire én tudom, el kell beszélnem részletesen.

XII.

(A nagy uralkodók nem lehetnek okos emberek. – Vilmos császár okos ember. – Egy pápai tanár megjósolta Vilmos császár korát. – Kurucz zene a budai királyi várban. – Vilmos császár és Káldy.)

Vilmos német császár, mint országában mindenki tudja, rendszeres zenei oktatásban részesült. Volt is kedve a zenéhez. Nem is unta meg se tanárait, se a hangszer kezelését, sőt üres idejét gyakran szivesen töltötte el néhány kedvencz dala pöngetésével. A kik közelebbről ismerik, azt hiszik, meglehetős zeneköltő tehetsége is van. Zenekölteményét: Ägir dalát olyan emberek is figyelemre méltónak találják, a kik nem közönséges udvari hizelgők. Káldy azt mondta nekem, hogy e dal kisméretü alkotás ugyan, de van benne gondolat is, hangulat is s nem az egykor hallott dallamok egyszerü visszacsöngése. A ki ezt alkotta: az tudna alkotni mást is, nagyobbat is.

A hatalmas császárban tehát van szellemi tehetség, mely a közönséges mindennapi emberek tehetségét felülmulja. A mi azt teszi, hogy őt akkor is észrevennék, -309- ha nem császár volna s ha nem oly erős nagy nemzetnek volna császára, a minő a német.

Bizonyos, hogy a magyar zene nagy értékét nyomban fölismerte, mihelyt azzal megismerkedett.

Ez nagy és jellemző dolog. Mert különös okosságra s érző és elfogulatlan lélekre mutat.

Nagy és hatalmas uralkodónak ugynevezett okos emberré válni sokkal nehezebb, mint közönséges embernek.

Az a hizelgés, mely körülveszi; az a hit, hogy ő a gondviselés kiválasztott képviselője s istennek különös kegyeltje; az ezerféle nagy ügy, mely figyelmét örökké leköti s mely önmagáról elmélkedni alig engedi; a csalhatlanság biztos érzete, mivelhogy minden ugy jó, a hogy’ ő rendeli; a hatalom ki nem számitható mértéke, a hogy’ ő mindenkinek parancsol s a hogy’ ő neki mindenki engedelmeskedik, még a tudomány is, még a művészet is, még a női báj is: mindez alig engedi meg, hogy a nagy és hatalmas uralkodó okos emberré fejlődjék vagy okos ember maradhasson. Különös szerencséjük az uralkodóknak, hogy balsors, betegség és halál őket se kiméli. Ha mindig egészségesek maradnának s két emberéleten át élhetnének: az elmebetegek házában kellene életük második felét tölteniök.

Nekem távolról ugy tetszik, hogy a német császár a legjobban fejlődött agyu férfiak közé tartozik. -310-

Ifju korában nem alkalmazkodhatott agya a magyar zenéhez s ennek nagy tökéletességeit mégis azonnal felfogta s átérezte.

A német és az ugynevezett remek zenéhez szokott egész idegzete s ennek daczára a magyar zene hatalma azonnal odaférkőzött lelkéhez.

Szülőitől is örökölhette, de alkalmas nevelés is idomitotta és edzette ezt az elmét.

Meglehetős figyelemmel kisérem alkalmi és rögtönzött beszédeit. Azokat, a melyeket pillanatnyi benyomás és hevenyében támadt fölgerjedés okoz.

E beszédek eszmemenete, sőt gondolatainak alakja is régen-régen ismerős előttem. Különösen a mikor a nagy német nemzet világtörténeti hivatásáról, az általános mivelődés előrevitelében való vezérszerepéről, nemzeti önérzetének s hatalmának nagygyá s nemessé tételéről s az uralkodó és népe közt való benső egység szükségéről beszél. Eszméi az ő lelkéből fakadnak ugyan, de ez a lélek egy pillanatra se tér el a nagy és régi német nemzeti hagyománytól.

Volt gyerekkoromban a pápai akadémián egy öreg tanárom. Bocsor István volt a neve. Kemény kálvinista agy. 1848-ban képviselő. Az akadémián a világtörténetnek s a magyar alkotmányjog történetének tanára. Irt néhány becses munkát is, melyet azonban ma már -311- mindenki elfeledett. Felfogása alkotmányunk természetéről s egyes történeti fejleményeiről oly különös, oly eredeti s oly erős magyar, hogy az eszmék mai áramlatai közt szinte képtelenségnek tekintené a nemzedék.

Ő a mult században 1834–1835 körül egy-két német egyetemet látogatott s köztük a berlinit is. Azután lett pápai tanár. Én 1855–1857 körül hallgattam történeti előadásait.

Akkor bizony a németség nem volt világvezető hatalom. Darabokra volt szakadozva s nagyobb darabjai közt Poroszország alig versenyezhetett még Ausztriával is. S az öreg tanár már akkor számtani pontossággal megmondta előre, mi fog következni.

– Jön idő, amici, s nem is sokára, a mikor a német nemzet egységes államot alkot, kiszoritja a Habsburgokat, leveri a francziát, háttérbe szoritja a román fajok miveltségét, s tiszta germán miveltséggel áll a világnak élére. Születni fog uralkodó, a kinek lelke tele lesz a német nemzet nagy és nemes önérzetével s százados balsorsai közt kifejlett s megerősödött nagy hagyományaival s a ki alatt elkövetkezik az idők teljessége, a miről ma még a német szivek csak ábrándoznak, de a mire azok a szivek már előre készülnek, sőt készen vannak.

Még az uralkodó s népe közti viszonyról is szórul-szóra ugy beszélt, mint most Vilmos császár.

Kik voltak tanárai, a kiket hallgatott, nem tudom; nincs időm most nevüket kikeresgélni. Bizonyos, hogy -312- német tanáraitól hozta azokat a gondolatokat és eszméket. A harmadik nemzedék él már azóta s Vilmos császár ennek a képviselője. De a hagyomány, melynek az ő gondolkozása megfelel, már régi.

Régi, de mindig tiszta német s egészen nemzeti. Alig is volt valaha hatalmas uralkodó, a ki igazabb nemzeti fejedelem lett volna, mint ő. S bármily furcsán hangzik, valahányszor beszél, mindig eszembe jut az öreg Bocsor tanár s nagy jóslata.

Vajjon hát Vilmos császár-e az az uralkodó, a kit az enyingi paraszt biró fia, Bocsor, a jövendő méhében már előre felismert?

Emberi természetünk, hogy óhajtjuk látni a hirneves férfiakat. Én is jól megnéztem Vilmos császárt, mikor 1897 év szeptemberében Budapesten járt. Élénk és mély szeme, bátor és öntudatos tekintete tünt fel nekem. Nyilt és értelmes arcz. Ugy látszik, ritkán bámul el annyira, hogy tudata minden gondolatát ne követné.

Szeptember 20-án volt nagy és fényes estély a budai várpalotában. Zeneelőadás is volt, melyet Káldy vezetett. A magyar fajzenéből műsoron volt Káldynak egy magyar ábrándja s Lavottának Sátoros kurucz nótája. Rákóczi dalát, a svihrovai nótát műsoron kivül adták elő.

Másnap az Operát látogatta meg a német császár. Itt többféle magyar operából adtak részleteket. Egyebek közt Bánk bánból is a Szép Melinda kezdetü nagy dalt.

Semmi sem hatotta ugy meg a nagy császárt, mint Lavotta kurucz dala s az eredeti régi Rákóczi. -313-

Ezek nem versszakos dallamok, nem ugynevezett népdalok. Mind a kettő a legmagasabb fajta remek zenéhez tartozik, csakhogy se tökéletesen harmonizálva, se nagy karra instrumentálva nincsenek. A kurucz zenének fölséges képviselője mind a kettő. Bár az én izlésem még ezeknél is ismer nagyobb és gazdagabb kurucz zeneművet.

A tárogató bús, de kissé tompa hangja teljes hatalmát képes kifejteni a budai királyi vár nagy palotatermében. Ezt a hangszert sohase látta, ilyen hangot sohase hallott a hatalmas fejedelem.

Én valami ok miatt nem mentem föl az estélyre, a császár arczát a zene hatása alatt nem figyelhettem meg. De Káldytól s másoktól is ugy hallottam, hogy az első hangok hallatára a császár ideges gyorsasággal kérdezősködött a zenedarab iránt s azután átengedte magát szótlanul, némán annak a hatásnak, melyet ez a zene a nemes és mivelt lelkekre gyakorol.

Hejh hatalmas ur! Te nem tudod, mikor és miért keletkeztek azok a sziveken tipródó kurucz dalok! Te nem tudod, a magyar mennyi vért és mennyi könnyet áldozott, hogy megvédje faját, nemzetét, honát, szabadságát, hitvallásának szentségét s jövőjének büszke reményeit.

Te azt se tudod, hogy a mióta fennáll az a büszke királyi vár: annak tömör falai közt most szólalt meg -314- először a tárogató s most tört ki fekete öbléből először az a hang, mely az annyiszor vérbe fojtott magyar szabadságnak mindig föltámadásra hivó szentséges szózata volt. S az is marad mindörökké.

A mint a zene elhangzott: odafordult a császár Káldyhoz. Szelid, komoly, nagy érzés fénylett arczán és szemein. S kezet fogott a szerény művészszel.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, Káldy ur, ez élvezetet. Hogy én nem tudtam, hogy ez a zene is van a világon! Hogy én velem ezt nem tudatták tanáraim!

Mosolyogva körülnézett. Vajjon nem hallgatódzik-e dr. Lucanus vagy Bülow vagy Plessen és Hahnke s nem pletykálkodnak-e majd otthon Berlinben. De ezek a katonák és államférfiak távolabb álltak. S mosolyogva folytatta:

– Természetesen az én zenetanáraim maguk se tudtak erről a zenéről semmit!

(– A szamarak!) E zárjel közt levő szót nem mondta ugyan ki a császár, de épen csak hogy ki nem csuszott a száján. Szavainak hangsulya s arcza után e szónak kellett volna következni.

Azután kérdezősködött Káldytól a zenedarabok koráról, szerzőiről. Kérdezősködött a tárogatóról is. S nagy érdeklődéssel hallgatta a magyarázatokat. S ujra szólt:

– Nagyon meghatott ez a csodálatos zene. Mint ön tudja, én is néha, ha kis nyugalmat lophatok magamnak, foglalkozom kissé a zenével. Az önök -315- zenéjére nézve nem igérek semmit. Nem igérek! De azt hiszem, én még ezzel fogok foglalkozni.

Káldy fölemlitette a császár Ägir dalát, mely szintén a műsoron volt s melyet az egyik zenekar eljátszott. Dicsérte annak szépségét.

Másnap korán reggel a császár már elkészittette Káldy számára a Porosz kir. Koronarend adománylevelét. Budapesten, szept. 21-én 1897-ben kelt az. S küldte a levelet is, a rendet is Káldyhoz.

A mi királyunk pedig egy nagyértékü három brillántos arany melltűt adott Káldynak neve kezdőbetüivel a kurucz zenéért – emlékül. Rég porrá és hamuvá vált szegény kurucz vitézek, ti se hittétek ám soha, hogy dalotok egykor ott harsogjon a budai királyi várban császárok és királyok gyönyörüségére!

De a német császár is bizonyára megbocsát az ő zenetanárainak tudatlanságukért, ha egyszer megtudja, hogy még a magyar királyi zeneakadémia muzsikus tanárai se ismerik s talán még maig se ismerik Lavotta hires kurucz zenéjét!

XIII.

(Vörös Miska és a német császár. – Szögyény-Marich László érdeme. – Lehel kürtje. – Káldy ajkan megszólal a jász kürt. – Vége.)

Káldy a német császárnak megküldte kurucz dalai gyüjteményét. Kezébe jutott-e az a császárnak s volt-e ideje és kedve zongoráján pöngetni s ha igen: eltalálta-e kellő módon a hangok amaz átmenetét és nyomatékát, melyet hangjegyről igazán csak magyar fül és érzék tud eltalálni: mindezt nem tudom. Honnan tudhatnám?

1898-ban február elejének egyik napján Szögyény-Marich László nagykövetünknél volt. A nagykövetnél Vörös Miska zenekara játszott. Ez a Vörös Miska kitünőn játszó magyar czigány, régóta Berlinben van, a neve már zeneigazgató, ért a kottához is, de azért kotta nélkül játszik, a mikor igazán játszik, nagy csodálkozására a berlini muzsikus világnak. Általában a külföldön mindenütt feltünőnek találják, hogy a magyar zenész hangjegyet, karmestert és pápaszemet nem használ, -317- haja rövid, szakála nincs, bajusza pedig ki van pödörve s valamennyi barna, mint a czigány.

A császár régóta kedvelte már Vörös Miskát, sokszor elhallgatta bús és vidám magyar zenéjét önmagánál saját császári palotájában is s Szögyénynél is. Most is, a mint a nagykövet estélyén hallgatta: odament hozzá s fölkérte, hogy játsza el Káldy kurucz dalait. Egyenesen ugy mondta: Káldy kurucz dalait.

De Vörös Miska bizony nem tudta azokat. Szégyenszemre be kellett vallania s magát a nagy császár előtt kimentenie. Czigány észszel, talpraesett felelettel azt találta mondani a császárnak, hogy ujak azok a kuruczdalok fölséges uram; a mikor még otthon voltam, nem játszotta senki.

Czigány-czigány ne szégyeld magad. Vagy legalább is ne nagyon. Mondtad volna meg a németek császárjának s ha még alkalmad lesz hozzá, mondd meg neki magyarán a teljes igazságot.

– Régi dalok azok, fölséges ur! Ott élnek ezek a magyar nép ajkán és szivében már századok óta. Ismeri ezeket Magyarországon mindenki, csak Magyarország kormányzói nem ismerik. Csak az ország nagy zeneművészeti intézetei nem ismerik. Csak a királyi magyar zeneakadémia muzsikus tanárai nem ismerik. Csak a filharmóniai hangversenyek művészei nem ismerik. Csak az országot bekóborló, a népnek pénzét zsebrevágó, a vagyonos családok kebelében zeneoktató idegen zongoramesterek nem ismerik. Csak azok nem ismerik, a kiknek ezt ismerni, terjeszteni, művelni szent kötelességük, -318- hazafias feladatuk volna. Mert a magyarok országában fölséges ur nem az ám a törvény, a mi a németek országában. Itt mindenki a német nemzet nagyságáért tör, amott pedig mindenki a magyar nemzet nagysága ellen tör. Bocsásd meg tehát felséges ur, ha mi szegény, külföldön élő magyar czigány művészek még most a kurucz dalokat nem ismerjük. Majd megismerjük mi is.

A császár ezen az estén Vörös Miskát egy márcziusban tartandó császári ebédre játszani meghivta. Egy-két uj dalt is hallott ekkor tőle s ezt akarta a bájos császárnénak bemutatni. Vörös Miskának ki kellett tenni akkor magáért.

Megtudta Vörös Miska balesetét természetesen Szögyény-Marich nagykövet is. Elmondta neki a császár is és Vörös Miska is. A nagykövet is lelkére kötötte Miskának, hogy a kurucz zenéről meg ne feledkezzék.

A mi népünk talán soha se lehet elég hálás Szögyény-Marich László iránt.

Nem diplomácziai sikereiért. Ámbár a diplomáczia mezején is a mai viszonyok közt betölti helyét ugy, mint akárki s jobban, mint sok más. Pontosabb, hivebb, figyelmesebb és mégis szerényebb ügynöke még sohase volt uralkodónak, mint ő. Nagyon régen nem találkoztam vele, semmiféle érintkezésben nem állunk, soha nem tartozott az én kurucz függetlenségi táboromhoz, politikai elvek és érzületek közössége se kapcsol bennünket egymáshoz, – de ismerem jól, voltunk együtt -319- képviselők, ismertem s 1881-ben egy fürdőévad alatt nagyon megszerettem édes apját, sőt ismertem mint gyerek, anyai öreg apját is, a ki 1848 előtt az én vármegyémnek volt főispánja. Szivesen elmondom tehát róla az igazságot.

Az igazság pedig az, hogy a németek hatalmas császárja főleg az ő személyében, az ő családja nemességében s az ő egyénisége által szerette meg annyira a magyarságot. Valamennyi nagykövetünk összes munkája nem ér fabatkát se e kérdésben Szögény-Marich László nagy érdeme mellett. Hadd tudja meg ez igazságot tőlem minden nyájas olvasóm.

Február 8-án 1898-ban már megkapta Káldy Berlinből a fölhivást, hogy Vörös Miska számára állitson össze egy kurucz zene-műsort, hogy ezt Miska zenekara Vilmos császár egyik márcziusi ebédjén már eljátszhassa. Káldy buzgósággal sietett a fölhivásnak eleget tenni.

Hejh ha Szent István koronájának tanácsosai és közelállói erejükhöz képest annyit tennének a magyar fajzenéért, a mennyit szegény Káldy tett! S a mennyit csak muzsikus czigányaink tesznek!

– – Be is fejezném már Káldy emlékezetét, de sok érdekes élettörténeti részlet közül még egyet el kell mondanom.

E kürtnek története van. Századok óta a jászok tulajdona s Jászberényben őrzik. Miként, mikor, ki által került a jászok kezébe: bizton nem tudják. A jászok közvéleménye Lehel vezér kürtjének tartja, a ki Árpádnak volt kortársa s a kiről Béla király névtelen jegyzője több helyütt emlékezik.

Én valami nagy gondossággal meg nem néztem, de az ezredéves emlékünnep idején láttam. Elefántcsontból van faragva. Az agyar, melyből készült, a nagyobbak közül való volt. Ügyes esztergályos munkával van kivésve s külsején művészi faragványok, domborművű alakok. Az öreg Pulszky szerint kora jóval meghaladja Árpád korát. Időre nézve tehát csakugyan lehetett Lehel vezéré.

Hogy az övé lett volna: arra semmi bizonyság. Csak a jász nép hagyománya. Efféle dolog ezer van a világon. A Habsburgok gyüjteményében levő Harun-Al-Rasid-féle kardról sincs alkatán kivül semmi bizonyság. Alkata szerint pedig inkább Árpád-korabeli magyar vezér kardja volt, mint a hires mór uralkodóé vagy nagy Károly császáré. A különböző egyházak száz meg száz kegyeleti tárgyat őriznek, melyek egykor hitalapitók, vértanuk, szentek tulajdonai lettek volna a hagyomány szerint. Jász atyánkfiainak kegyelete fölött tehát épen nem lehet mosolyogni.

A kürtön nincsenek hanglyukak. Hangszernek tehát nem használhatták. Rövid is. Ürege ép oly egyszerü, mint az ökör szarvából készült kanászkürtté. Fuvó lyuka is olyan egyszerü, sőt tágabb. Semmi nyoma annak, hogy fuvásához nádat vagy nyelvet használtak volna. -321- Ha tudták is valaha fujni, hangja csak dudolás, üvöltés, zugás lehetett alig egy-két változattal.

De nem is tudták fujni. Nem egy czigány, nem egy sipos, kürtös vagy trombitás tett vele kisérletet, de hiába. Általánossá lett a vélemény, hogy azt a kürtöt csak Lehel vezér tudta fujni s azóta senki.

Szép ábrándot kapcsolt hozzá a hagyomány s a hivő képzelgés. Ha megszólal egykor Lehel kürtje, akkor lesz teljes a magyarok szabadsága s az osztrákot akkor kergetjük ki a világból.

Vörösmarty Zalán futásában azt a regét beszéli el, hogy a mikor Tas vezér felesége az azovi tenger partján megszülte Lehelt, egy ősz tündér lágy hangu dalokkal zengedező sipot adományozott a gyenge szülöttnek. De a mikor a gyermek felnőtt s látta apjának és bátyjának harczait: arra kérte az ősz tündért, hogy gyenge sipját változtassa hadi kürtté. A tündér búsan bár, teljesité az ifju kérését s a kürt ezóta rettenetes hangjával égi dörgésként zeng a táborokon s vérharczi mezőkön s szivet emel és aláz a bajnok ajkáról.

Ugy gondolom, Vörösmartynak még 1825 előtt, még Zalán futásának elkészitése előtt látnia kellett Lehel kürtjét. Addig még tudtommal nem jelent meg hű rajzban s alapos tudományos magyarázattal. Vörösmarty mégis »czifrás«-nak nevezi a kürtöt. A hatalmas hadi kürtöknek ez a szó: czifrás, csakugyan szokatlan jelzőjük. De a jász kürtöt domborművű faragványai után megilleti ez a jelző. -322-

Káldy legutóbb 1898-ik évi augusztus hó 24-én volt Jászberényben kisded alkalmi társulatával, hogy a kurucz dallamokat a lelkes jászoknak bemutassa. Szeretettel fogadták.

Másnap 25-én néhány tekintélyes férfiu fölkérte, nézze meg Lehel kürtjét s mondjon véleményt arról, lehetett-e ez valaha hadi hangszer?

Káldy elment a városházához s megvizsgálta a kürtöt. Azután kisérletet tett megfujni. Sikerült neki tiszta és hatalmas hangokat hozni ki belőle. Volt társaságában egy Beck Péter nevü kürtös művész; ő is tett kisérletet. Ennek is sikerült. Kicsaltak belőle hat teljesen tiszta és két bizonytalan hangot. A tiszta hangok, mint velem közlik, a g, c, d, e, f és á hangok. Káldy e hangokból rögtön alkotott egy hadi riadót vagy szignált s elfútta azt.

Kinyitották a városház nagytermének a térre, utczára néző ablakait. Káldy odaállt egy ablakhoz s elfútt ki a légbe, ki az égbe, ki a messzeségbe Lehel kürtjén szép magyar hadi riadót.

Szállt a hang, repült ki az ürbe, mint a harangnak hangja, fenséges zugással, szelid, édes, hatalmas harsogással. Sohase hallott Jászberénynek népe ilyen zenehangot.

A városház közelében lévők futottak a városház felé. Hallották a hangot, kérdezősködtek utána s csakhamar megtudták, hogy megszólalt a jász kürt, hangot adott Lehel hős vezérünk hadi kürtje. -323-

Mint a futó tűz: ugy terjedt el pillanat alatt a csoda hire szerte a városban. S jöttek a népek, aggok és gyermekek, asszonyok és férfiak seregestül a csoda látására. Ezer meg ezer ember gyülekezett össze a városház előtt s tett ámuló arczczal és könnyező szemmel tanubizonyságot a nagy csodálatos történetről. Mintha az isten szólt volna le az égből, a felhőből, a magasságból: oly áhitattal hallgatták a honfoglalásnak ezer év előtt elhangzott harczi riadóját.

S mikor Káldy kilépett a kapun, tódultak hozzá a vének és fiatalok, hogy megbámulják, köszöntsék, üdvözöljék s kezét és ruhája szegélyét megcsókolják.

Azóta elnémult Lehel kürtje megint s elnémult Káldy – örökre. A kürtöt jó hazafiak őrzik, Káldyt a sirnak hantjai. Az a kürt még talán megszólal valaha, de támad-e egykor férfiu, a kiben Káldy lelke ujra él és ujra alkot?

TARTALOM.

Szilágyi Dezső.

Káldy Gyula.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZILÁGYI ÉS KÁLDY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.