The Project Gutenberg eBook of Miniatürök by Béla Révész

A családi vacsora szelíd keretében (kövér terüléssel, csámcsogó történéssel) nyolc szempár tekintgetett a lámpa alatt, nyolc gyerek kisebbedett az asztal mellett.

A nyolcadik, alighogy kiszállottan a patyolat- és húspólyákból, a tornyos gyerekszékben fürgélkedett, tiszta kék szeme fénylett az örömtől, repdeső tekintgetése szüntelen volt, mint a csízmadár önfeledt fecsegése, szemecskéinek villanó, kék horgait sorjázva hányta a sárga udvaros lámpaernyőre, a feketén csüngő mennyezetre, a nyitott ablak alatt rajló alaktalanságra, szuszogó testvérkéire, az ízes -4- szájukra, a testvérszemükre, amik kék derüvel sugarasodtak az összehajolt körben…

A hetediknek szemében már tündökölt a nagyobbacska bátorsága, az ismerkedő kíváncsiság, a fürkésző elámulás, a fölfedezés ujjongása és tekintete vágygyal kitárult, mint érett nefelejts a fölhágó napsütésben…

A hatodiknak szeméről már harsant a kéj, a felhőtelen kékség, amelyben tükrözik a zavartalan mindenség…

A harmadik (kis arasszal már kalászosabban, a negyedik, az ötödik mellett) már kitekintett szemének ablakain, a pillantása vesztegelő volt, mint a kék hegyi tavaké, amiknek mélyén hempereg a fiatalság és alvó örvények fodraiban sellők titkolódznak… -5-

A lepkehajszolás, a csikós futás, tátogó szomjuság a megtalált pataknál, a borzongó meghökkenés erdők zugásakor, kacagó mámor az arany vízben, ami fölött násztól bomol a szitakötős lakodalom… kék csodákkal már sürögtek a harmadiknak, másodiknak tekintetében…

Az első, a diák, szempilláinak dús ernyői alól már meghordozta tekintetét…: ez a család, amelynek húsából él a piros húsa, ez az ember, aki jót és rosszat tud tenni, amitől bukdácsol az apja, ez az iskoláslecke, amely ráparancsol, ha a szabadság áramában szilajkodik a feje, ez az Isten, aki kereng és zordonkodik a templomi tömjén tölcséreiből, ez az öröm, amely végiglegyez a szomoruság fölött, ez a kislány, akire rádőlni kedvesség, mint a jószagú fűre…

csöndes kék szeméből a diák már kiölelt a tudás forgó boszorkányváraihoz… -6-

Két tiszta szeme elébe állt, elébe szállt a hét szempárnak és a sárga lámpa körül kéken összecsillantak,

fölöttük mélázgat az anyjuk két nagy szeme, kékek, a küllős hirdetéssel, mély sugárzással, mint a nyolc szempár, elszórtan az esti homályban…

Leskelődő lelkem, szemek útvesztőiben alázatoskodva ujjong… elsiklik a szemek kékjén,

kicsi és nagyobb sustorgó szemcsillagok csillámlanak az est firmamentumán, ködölt homályban a csillagok fölött, mint fiastyúk fölött, őriző sugarait lebocsátja az anya szeme, tizennyolc szemnek forr a kékje, tizennyolc szem dereng, pillog, lüktet egyszerre, mint az osztatlan lélekzet,

tizennyolcszor bukkan rám alkonyat sötétjéből a szem, amely mindig az, egy, -7- mint halálok között a halál, álomrezdülésig el is oltódik a szökőkutas sugarasság és kisértő feketeségből szakad föl a szemek kékje…

Kibontott horizontjaikkal egymásba suhantan a nyári égbolt liheg ránk, a némult, az irdatlanul fölénk került, a makulátlan kékség máglyáival, amikben a szívek színe repdes, ha a szerelem permetezik rájuk, a gondolat tajtékja harap, ha az az Istennel harcol és megsemmisülést teremt az életből… az égbolt, az elfutó mennyezet, amely lezár és alatta minden, túl a csonka vég másik kezdete… talán…

ez a tenger… ha óvatlan napsugárcsíkok a pihegés kék tükrein ijedt pengéssel fölbuknak, -8-

az álmokba hanyatló kék ágy, ahol az Isten nemzi az esőt, a felhőt, a kenyeret,

a kék ostor, amely hegybedülledt izmaival rácserdül az emberre, ha restül s hetykén felejtené árvaságát…

Milyen egy, óceános összeszálló, nyolc szempár glóriája az anya szeme körül?…

kacaj, merengés, bátorság, gusztus és minden skálái az életorgonának, hogy búgnak a kék végtelenségben?…

Az estfilagóriában az anya föláll, diadalmas csipőivel áthalad a szobák árnyékalagútján,

nyolc köldökzsinór, víziókból szőtten, mint ereszkedik az anya meleg öle után…

künn, a gyermekszobában rajlanak az emberkék, itt az erkélyen az asszony, a tagolt vállaival, vastag törzsével beleálmosodik az éj kárpítjába, -9-

az ív a gyermekszobától az erkélyig azért föloromlik és alatta nehéz fűszereivel úszik a lélekből lelkedzettség,

a gyerekkas illata, picsiny, friss húsok édeskés párázása, tejből kigömbölyödött karocskák, rúgós tomporák, fehérkés készülő arcocskák mély szagossága ideáramlik az anya alakjáig, gyerekszag lebeg a kegyes medencéi, tőgyes melle körül,

a pirulás úgy lendül át az arcán, mint a termő fuvallat a virághordozó gyümölcsfák fölött…

Átszédülten a lét dimenzióin, árnyasan, az olthatatlan készülődéssel, úgy áll az éj kapujában, ha csipői között most megérintené a forró varázsvessző, két picziny új szemcsillag ízzanék föl a kék misztériumnak titkokkal kivert boltozatán…

Gyárak, műhelyek, az ívlámpák alatt feketéllenek, a téli homályból alagutakat hasít föl a világosság, gyárudvarok, malomudvarok mélyéből nyüzsgő emberhangyák kúsznak át a sápadt viaduktokon, kondul a harang a kemény levegőben és a villamos bárka magával ránt szabaduló munkásokat.

A kocsi testében püffedten, egymásra tapadtan ül az emberhalom, odakünn hideg van, itt benn, szorongva, a kocsi -11- falához préselten, az állóhelyek emberfürtjeinek lehelő gőzében melegedik az este, mélységes csönd, a kocsi zörren, sikolt, a jégvirágos ablakok danolászva rezegnek, de itt benn, az esküdt csönd bóbiskoltatja az embereket, olyan halottas, megbabonázott csönd, mint a gondolaté, ha a reménytelenséget érzi…

Munkások ülnek, állnak a bús hallgatásban. Munka után, ziháló gépek, búgó lendkerekek elhalkulása után, midőn hangjukat, szavukat már nem bőgi át a műhely harsogása, mért nem beszélgetnek?…

A kocsi sarkában ül egy fiatal munkás, vastag kabátba burkolt teste mozdulatlanul a kocsi falához támaszkodik, repedt nagy kezei az ölében moccanás nélkül tétlenkednek, erős feje nem billen, az arca magasra emelt, a fiatalos barázdák -12- a szája, szeme körül nem rezzennek és a két barna szeme csak néz, tárgy, szándék nélkül, a kúszálódott homályban, vízszintes egyformasággal, csak tekint. Kendőkbe bugyolált asszony a fiatal munkás mellett, belesüpped a szoknyáiba, vékony, csontos kezei a térdén vesztegelnek, nagy mellét a kendők alul a lassú lélekzet föl-fölemelgeti, eldőlt háta a kocsi fáján soványkodik, fakó arca a piros kendőből kihajolt és a két zöldes szeme rebbenés nélkül csak bámészkodik, csöndes szembogarából emberek közé, emberek fölé, a céltalanság közönye elsugárzik. A munkásasszony mellett egy deres ember ül, öreg arcán forradásos sebhelyek, az egyik annyira völgyes és fekete, hogy a képzelet látja a vastuskót, mely a húsát fölszakította, bajuszos szája zárt, nyelésre, lélekzésre nem mozdul, bozontos szemöldei alatt a tekintete taktusosan pillog, kíváncsiság, figyelem nélkül -13- nyitódik-hunyodik, mint a pihegés fáradt egymásutánja. Errébb gyereklányok gémberednek, egymásnakdőlten gunnyasztanak, keztyütelen kis kezeik még vörösebbek a fehér fáslitól, amibe egyik-másik ujjukat fölbábuzták, összebujnak, dideregnek, fehér arcocskájuk előtt piciny ködök füstölögnek, mire elillanak, tiszta gyerekszemek világolnak, álló tekintettel, a csillanás, vágy, kérdés nélkül. Gyerekek, asszonyok, mogorva munkásarcok mellett más ábrázatok, bepólyált leányfejek, kalapjukat hátratolt, föltakart homlokok, mellberántott keserü állak… és az arcokon, mindig, a táruló, hallgatag szemek, amint egymás mellett surran a lankadt tekintetük, összeakaszkodnak, másfelé csudálkoznak s a merő csönd hömpölyög vissza, a borús homályból, a gondolattalan szemek edényeibe…

A kocsi ugrik, zörren, egy fiatal munkáslány hozzázökken a társához, a karját megíveli, elcsúszott törzsét igazgatja, szagok repdesnek a feje, válla körül… jutaszag…

– Ahol motoláznak a gépek… Ahol acélujjak karmába a húsos ujj beléfűzi a fonált… Ahol hajlong gerincpattanásig az ifjú derék… ahol futnak, hurkolódnak a lila, sárga, kék, fehér fonalak és dermedt göcsöt döfnek az ügyelő pupillákba…

– Jutaszag… Ahol készül a ruha, az ing a kendő… A pólya, amibe felnőttek élete takaródzik…

Halk versek pendülnek a homálybúra alatt… előttem egy vállas munkás billen, moccan, fut velünk a gyors szekér, bujkáló szagok rásugdosnak a képzeletre:

– Ez a cserszag… Ahol lében, lúgban gázolódik a munkás… Ahol készül a -15- sarú, cipő, csizma… A bőr, amely hajtja a vízmerítő kereket, szerszámot varázsol a fából, kezes jószágot teremt az állatból, vasútnak, hajónak segít és vigye az embert az életoperenciákon…

Szimatcsápjai a képzeletnek megnyüzsögnek, a horgát ráveti egy másik munkásra, porzik a melléről, hajáról, kezéről a fehérség:

– Ez a lisztszag… Ahol morgó sziklák morzsoló sövényébe öntik a búzát… Ahol rezgő levegőben ringanak a kenyérhegyek… Ahol dagaszt a verejték a kakastéjjel, varjú-vajjal… Élet mannája: falat…

Mozdul a kocsi vemhes öle, munkásvállak, zubbonyok, hajak, szakállak, kendők, szoknyák összekavarognak és a villámló baldachin alatt röpdös az ének:

– Ez a gyömbér… a kávé… a cukor szaga… Ahol csinálják a gusztust, vezetik az evickélést a robotos megöregedéshez…

illat, pára, porzó föllibegnek a kocsi katlanában, verejték, áram, füszer lavináznak a levegőben, némult munkások, áradó életfák gőzölögnek az elkomorult árvaságban…

A sínek országútján én elmaradok, búgnak az elködölt messziségben a munkáshajók, elvillan az egyik, dörögve jön a másik, szemem, ínyem, eszem, szívem teli van az ízzel, ami rám permetezett, új bárka zúg el mellettem munkásokkal görnyedőn, szikrázik a vezeték a fekete magosságban, új hajó suhan föl az est -17- lepleiből, csillag gyullad a vezeték hegyében, siklanak a munkásbárkák, előttünk-mögöttünk támolygó csillagok feslenek az ürben és kisugarasodnak a munkáskocsik fölött…

– Ime a csillag, amelyet láttak vala, előttük megyen vala, míglen juta és megállana a hely fölött…

Gyerek voltam, akit fölküldtek Pestre diákoskodni. Anyai intelmekkel lelkemen és a fekete szegénységgel harcbaküldött vállaimon, az idegen nagy város úgy körülkerített a megpillantáskor, vad harsanásával úgy megrohanta félős gyerekszívemet, hogy késő estére, amikor lefeküdtem matrácomra – tűnődve emlékezem – komor virágzással feslett ki eszemen a bölcselmi gondolat:

A matrácért egy kényes, ostobácska kislányt tanítottam és a gazdaasszony, -19- akivel szerződtem, azt is közölte velem, hogy a matrácnak csak az egyik fele az enyém.

Bús bérkaszárnya volt, ahol laktam, minél kevesebb fal, minél több ablak, föl egészen a hideg felhőkig, ahol szüntelen a széljárás. Ez a szellő-áramlás állandóan megfújta a házat és este, ha aludni tértem, különös hangok szálldogáltak az ágyam körül, az éjszakai csöndben az üvegház danolászni kezdett, az ablakok sóhajtgattak, a rezgő ház völgyéből a suttogás elindult, összezirrent az emeletek morgásával, hangok kavargásából fölsziszegett a perlekedés, ellejtőzött a panaszkodás, érctelen zörej, hangjavesztett beszéd röpködött a ház körül, -20- a matrác egyik felén kábult virrasztással vártam…

a szoba sötétjéből fölfeketedett a fáradt árnyék… ténfereg, álldogál egy darabig, lomha időközökben lehányja magáról a gunyáit s fölkúszik a matrác másik felére, némán elterül mellettem, súg-zúg körülöttünk az üvegház és csöndes lakótársam, mély lélekzéssel, belesóhajt a zűrös neszelésbe.

Sohase láttam a hálótársaim arcát. Nagyon kergetett emberek lehettek, éjszaka – az üvegház halk zendülésében – jöttek és hajnalban, amikor fekvőhelyem a diákos gyermekálmokkal hattyútollasan már megpuhult, eltüntek. Spekulációm a kosztról, tandíjról, az otthoni könnyes képekről sokáig ébrentartottak és ilyenkor a tanácstalan sötétségben eltöprengtem lakótársaimról is, akik a jól fizető matrác másik felén, változatos egymásutánnal -21- hevertek el mellettem. Füleltem, figyeltem, a házból fölszálló muzsikálás már szédítgette az eszemet, de jött a köpcös, máskor a nyulánk, a forrótestű kövér sokat forgolódott a helyén, föl is ült többször az éjszaka gyászsátorában, a borbély illatos kezével, kenőcsös hajával elvarázsolta körültem a kvártély savanyú szagát; apró emberke hágott dühösen a matrácra és magára rántotta a takarót, én fáztam, visszaráncigáltam az uzsorás flanelrongyot, a mérges ember megint elcibálta tőlem, de én viharzó jogaimmal a takarót magam alá csavartam, haragvó társam még kapkodott az árva flanel után és az álom lassudan belezsibbadt önző, verekedő kezeibe, a harc elcsittult, csak az üvegház búgott, mint a sok keserves titok, amik kibontásra várnak.

Egyszer éhesen feküdtem a matrácon… azon este forró fejjel vánszorogtam zabás -22- ifjúságommal az utcákon és harangozott szívemben a rendező, érett kérdés:

vacsorák, ebédek, gőzölgő levesek, kövér húsok áramlottak epedő fantáziámra, meleg este volt, a sárga gázlámpák égtek az útszéli platánfák fölött, a lombos ágak rajzos árnyéka ráhullott az aszfaltra és én roggyanó léptekkel, elémterült fekete drapériákban gázolódtam…

bú, gyávultság, a lét rémeivel viaskodó öreg bölcselkedés, gyúrta, lökte, husángolta gyermeklelkemet, szilaj gyomrom, vágyas ínyem úgy járt körül a városban, mint a rabló, ha rosszra készül…

az indulat átzuhant a lankadásba, szemfedős eső hullott a magasból és valamelyik eresz alatt egy esőcsepp megütötte a vállamat; kongó, üres testem összerázkódott a rémülettől…

Gyöngülten, fonnyadtan feküdtem a matrácon, égő eszem tele volt hintve szemekkel, melyek előtt víziók úsztak, izgatott étvágyam lenyomorodott a csámcsogáshoz s eszelősen mozgatta a szájamat, görcs nyilazott végig süppedt hasamtól bódult fejemig, aztán az irdatlan henger alatt összedőlt a vállam, a csontos csipőm…

könnyű képzeletem ellebegett a koponyámból s lobogó élénkséggel képeket szőtt fölöttem, barlangos sötétség, leskelődő csönd, vígasztalan elhagyatottság, mint a kitett csecsemőt bepólyáltak…

altató ének szüremlett az éjféli némaságból, földudált az üvegház, megpendültek az üvegfalak, az égbeemelt hárfát elvétő ujjak érintgették, mintha minden lidérces álom, zsákmányoló nász, halállal társalgó virrasztás, lélekhangjukkal elindultak volna a rossz szobákból, fuvolázva rezgett beteg szívem fölött a mindenség -24- és az éhezés kínjait megfojtotta bennem valami boldog émelygés…

Halk hálótársam szelíden feküdt le mellém, névtelen káprázataim csodálatosságokat gyújtottak a képzeletemen, hű hálótársam a közös nyoszolyán, álmodva fölgagyogott, ümmögött, ismeretlen szavakat morzsolgatott s hirtelen zökkenéssel fölzokogott…

mint a tündér, aki a tévelygőt ligetbe csalja, meleg karjai közé fölemelt a zokogás s fiatalságomat, éhezésemet ráhelyezve a könnyek ladikjára, ájultan sírtam én is a matrác másik felén.

Mária görnyedt fiatal teste fölmagasodott a gép fölé, keskeny háta megnyúlt, csontos vállai nyújtózkodtak, gyönge alakja megzökkent és mukkanás nélkül pihent a kattogó, csörömpölő zajban.

Körülötte a szövő-fonó-gépek mind motolláztak, fiatal lányok a fogantyúk, emeltyűk, kerekek között hajladoztak, kis padkákon megültek és a fonalak sikló kígyóit a gép bordáin, karjain által ügyesen vezetgették, bomolt, morgott a munka, az esti árnyék robotoló lányokat, lüktető gépeket, a hodályos termet egy darabba összenyalábolta, izgatott kohó képe komorkodott -26- az alkonyatban, fonalak sietős végtelen útjáról porzott a hám, a szálka, az eltünt napsütés visszfénye táncoló, piszkos szőnyegeket rántott a lányok, a gépek fölé…

Mária megcsudálta társait, a forgó masinákat, az estének orv leszállását, a gépek fölött ringó porlejtőket s bámész álmélkodásának nem volt célja, tárgya, se határa, pillantása mint a restült pillangó, erre-arra elsúrolódott, csak a fáradtsággal bíbelődött, fejét, nyakát, hátát a szívtelen fájdalom nyomta, agyvelejének barlangjaiban alvó gondolatok bóbiskoltak, csak az erőszakos, elrabolt pillanatnak örvendezett, kiszáradt, szipákoló orrával, borzongó fiatal testével csak élt, lustálkodott, örvendezett…

a szövőgép láncai felcsörömpöltek, a kerekek, forgó vasak torlódva zenebonáltak… -27-

Mária fölrezzent lustálkodásából, tanult keze, mint a gép többi karja, ujja, odaszökkent az emeltyűhöz, tolórúdhoz, a fonalak rajló sugarai a mélységben, magasságban megnyüzsögtek,

Mária eszét meglibbentette a gondolat, a gépre vigyázni kell, vigyázni kell a gépre…

Forrt, búgott a masina, a korai téli este borújával már oda állt a gyárablakok alá, Mária lankadt csípővel, fájós hátával, vasnehéz kezeivel hajladozott, motollázott, a gép iramával vonszolódott s alázatosan szolgált, de libbenő, dacoskodó esze vissza-visszatért képeihez…

a téli estékre gondolt, a meleg szobákra, ahol most más munkáslányok gyülekeznek, beszélgetnek, nevetgélnek, fiatal munkások a kedvükben járnak, a terem végén zongora áll s játszanak rajta, mosolyogva, szépen, táncra kérik őt is, jószagú -28- a levegő, forognak a párok, a keringő úgy muzsikál, röpköd körülötte, mint a szellő, ha majálisra mennek…

szívesen megkarolják, a fülébe súgnak és nevetni kell a bolondságokon, amit a férfiak kitalálnak, ring a tánc, hintázik a párja karján, neki most a szépet teszik s olyan lány mint a többi, aki nem munkásleány, törődnek vele, a szavát akarják, virágot, ha ad a legénynek, kedvesen megköszönik…

a gép fölcsettent, láncok, szíjak, karok és kerekek dörrenve összegomolyogtak,

Mária fölrémült, a gép bomló rendjét, erőtlen erős kezével a szabályos forgásba visszarántotta, fejére, vállaira, a nehezebb súlyok ráterhesedtek és elpihegte:

Esteledett, a műhelylámpák fukar vigyázatossággal még nem égtek, Mária -29- engedelmesen járatta a gépet, lehajolt, oldalt fordult, a gép fejéhez fölágaskodott, babra ujjaival megkúszálta a fonalak rendjét s a húsát, hátát, ólmosodó karját lihegve összehordta, hogy a fáradtság a padkáról le ne döntse, a masina zakatolt, gyöngült esze az ábrákat még fölhánytorgatta…

dalocska keringőzött a füle körül s szemébe belesugárzott a férfiszempár udvarlása…

Rabszolgaszívén a vágyak illatával Mária fölhorkant s hőkölve a gépre meredt, mely iromba formáival, széles fejével, lapátoló karjával, fujtató nagy hasával a szennyes homályban dőlyfösködött,

Mária hajszolt gondolata, könyörgő ábrándossága vissza-visszalibbent a kívánság örömeihez, de a gép zsarnok gonoszsággal csak rányöszörgött, rácsörömpölt…

A masina felvillámlott, sötét testéből nyalábos fény tört elő, megnyúlt s mint a hajcsárostor elérte Mária megriadó szegény testét…

Mária megzavarodva, a kerekek közé kapott és zihálva tovább járatta a gépet.

A két ember, a mély elszántság befogadásakor és azelőtt sem nem tudott egymásról, csak mint két pihe az orkán intésére egyszerre föllibbentek, ahogyan két új és külön ember egyszerre bukkannak föl az életidézésre a vér és sár forgásából.

A két ember, fejükben a megkondult haranggal, nehéz szívük alatt a megbékélt keserűvel átvádoltak az emberutcákon,

előttük, mögöttük rivalgott a város; -32- szekerek, ablakok, lámpák és csillagok zenebonáltak az örömmel; a nyári levegő könnyű köntösében bujkáló párok viháncoltak; lélekző fák, esőverte parkok áradva érzékieskedtek; kifeszült mámor, repdeső vágy, buzogó potentia búgott a föld alól, az ég alól…

A két ember előredőlten vándorolt beljebb és érkezőbben a város két végéből,

házak, korzók, botló konflislovak, fütyűrésző inasgyerekek szorosan váltakoztak a testiségük körül, de a másik, az éhesen önző, a diadalmasabb énjük válóban volt már tőlük, kókadt fejük még itt billegett, himbált a rajló rajok között, de meleg homlokboltjuk alól a képzeletük már ellebegett az ezüstcsíkhoz, amely úgy mélyül a két város között, mint két peremén belül a sír, az ájult mellük, lábuk itt zökkent, toppant a szagos ruhák, a falánk röhögések között, de a két megfordult -33- szemük a világosságkévékkel már elsugárzott a pihegő nagy vízhez, úszott már előttük, remegve szőtt ezüst pórázait már belévetette a kimosott, gondolattalan eszükbe…

Valamelyik nyargaló idegen meglökte a vándorlók egyikének vállát, értelmét, az fölhorkant, a bódulatból kitekintett és morogva:

– Melletted megy a halál… visszazárult önmagába, a megzilált ezüst póráz az eszén kihúrosodott és húzta, vonta a part felé, mint zarándoktársát a város másik végéből.

Forrt az utca, esti henyélésben könnyen, felejtkezve nyújtózott a robot, de a zengő nyüzsgésre ráneszelt a víz, a babonázva sugdosó, hívta, lökte borongó jegyeseit, hullámainak redőit nyitogatta, terítgette előttük, sülyedt mélyéről a félelmeket -34- fölvillantotta reájuk, a két ember a város két végéből, léptek akarata nélkül csak dőlt előre a morajláshoz… mellük, mint a mázsa megnehezedett a földagadt bőségtől, a beteg nyakukra vízhurkok szorultak és lecsavarodtak a karjukra, a gyáva, rúgós lábaikra, rengett a folyam, nedves, millió, kapkodó szájaival, forgók vesztőiben, csak nyaldosva zabált, a két ember lebegett-botlott a pórázsuhanókkal, nyöszörgő szükölés tolta félre a szívüket…

Valaki esti facér meglökte a másik vándor vállát, a lépte megzökkent, a haláltlátó figyelme megbillent,

párzó emberek föl-alá sétifikáltak, asszonyok, férfiak egymásba merült formákkal úgy vonszolódtak az utcán, mint a temetkező paráználkodással, ha ágyban kúszálódnak, az út közepén egy rongyos koldus ült, sebekkel töpörtyűs csonka -35- karját kidugta a véres lámpák alá, pocakos tőzsérek, cifra dámák, elfeketült papok, csörrenő katonatisztek meg-megálltak és szives pénzt hajigáltak a koldus kalapjába, a vándor morgott, szavakat harapdált, dühöngő erőlködéssel elfordítva az eszét a forgó ábrákról:

s visszasüppedt a felejtő tanácskozásba, mint társa a másik városvégben a keselyűfelleg alatt, amely alatt, megromlott eszükbe belekarmolt a kín, csöndes szívükre rátépett a borzadály, ám a szoros falak, tapadó stráfkocsik, útbaépült gesztenyések között tárult eléjük a messzeség… a lassú folyam, amely úgy is mutogatja magát, amint zöld hintáin csúszik alá az operenciákhoz a szendergés, a béke hivességeiből verejtéktörlő karok szállnak föl a magasba, ég és víz összezöldül, a csönd káprázatában karok légiói serénykednek, szárnyas neszeléssel meghajolnak… -36- és bekarolnak a városba, ahol a két ember, mint két fáradt gyermek dőlt előre az alvás bölcsőjéhez…

Virgonc emberszöcske, az egyik vándor elé ugrott, visszaszökkent és finomkodva cirpelt: pardon, a zarándok kihajolt fátyolaiból,

kicsi és nagy fejek úsztak körülötte, nyakuk, törzsük nem volt, csak a kerek, keskeny, horpadt, ráncos fejük az álla alatt bolygtak, a szemébe vigyorogtak, belérémüldöztek, zokogva tébolyodtak, a fekete levegőben úszkálva tétováztak és válluk, hátuk nem volt, csak a koponyacsontjukban a szemük lámpája égett, föllobogó sietséggel, libbenő pislogással, lángbaborult sikoltással… A vándor megmorogta az elmosott hömpölygést:

és visszamerült a társa mellé, az üdvözlésre… a búcsús utcák mögött már -37- rájuk sóhajtott, a vakult szemüket meglegyezte már a víz…

Egymást nem értve, egymást nem sejtve, lelkük viaskodó, iszonyatos izmaiban magasra emelt életükkel, közeledtek a parthoz, kongott a harang a fejükben, dobolt a szívük a mellükben, hujjázott a víz a fülükben, megálltak a part mellett, fürdő arcukat még egyszer ráemelték a tűnő világra és meglátták egymást. A pillanat korlátján átjutva, összeütköztek és amikor megnézték egymást, egymáson meglátták ugyanazt a halált, akit mindketten kerestek.

Elszégyelték magukat és a part kanyargóján osonva eltávolodtak egymástól, hogy magukban legyenek, mint a teli állat, ha a kölykedzésre elvonul.

Két-három teremben szobafestők dolgoznak. Nem beszélgetnek, titokzatosak és elmerültek, amilyenek a szobafestőmunkások, ha a gőgös figyelem megakadna rajtuk. Néha el is tűnik az emberi formájuk, fönt éldegélnek a magasban, a hórihorgas létra mint az ág hajladozik alattuk, aztán a lábuk, törzsük belenő a latorja testébe és mint az iromba szöcskék, ugrálnak a padló és plafondok között.

Odakünn virágos az idő, lombok között pirul a körte, a napsütés nyugodt és elömlő, szőnyeges síkjai az ablakokról a földre, a nyüzsgő levegőből a mennyezetre ráterülnek, esti délután forr a plafond, sáfrányvilágosságban -39- dolgozik a szobafestő, a lajtorja ormairól le-lesandít az utcai kavargásra, rézsut pillantása megsúrolja a kerti fákat, a villanó, szegélyes mennyboltot s dolgozó törzse kiegyenesedik a plafond alatt, a festett mező lefogja szemhatárát, komoly keze megemeli a küllős ecsetnyalábot, munkásfeje hátrahanyatlik a csigolyáin, vízszintes arca megáll a lezsufolt magasság előtt és festegeti, pötyögteti maga fölött a rózsát, a lombfüzért, gyümölcsöket.

Hátraszegett fejjel, fölemelt ábrázattal, az arasznyi távolság záró boltozata alatt a szobafestő fütyül. Az ecset alól frissen feslenek a bokréták, csöndes füttyszó édeleg a kerekedő guirlandok körül, egy hangból nyújtózva nyúlik, dünnyög, lustálkodik a fütyörészés, a lélekzet nekiduráltan olykor-egyszer megállítja, de a nyíló sóhaj tovább viszi az őgyelgő passzirózásra… -40-

pipiskél, cseveg, fecseg a magosban a titkolódzó füttyszó, a világ alsó pereméről a búcsus napgolyó fölveti ide a fénykévéit, gyullad a plafond, a szoba mélyén a barnaság fölemeli szomorú vállaira a világosságot, aranyhangyák miriádjai karneválban rajlanak a szobafestő körül, aki előredöntött mellel, hátravetett fejjel léniáz, pötyögtet és fütyül…

mint aranyhalacska a villámos tengerben, fickándozik a magányos füttyszó az esti ragyogásban, mint szőlőszem a szőlőhegyen, búzdulásba indul a hangocska a magosságban, a vékony füttyszó kigömbölyödik az eső verőfényben, gyöngyözik egy kicsit és lépcsősen, elbocsájtottan fölfelé szálldogál…

dal, beszéd? folydogál a fütty elkövéredett medrében; álom, jóérzés, kendőzött bú? türemlik egymásra a hangok egymásutánján…

énekel, gurgulázik, részegül önfeledten -41- a lángos mennyezett alatt a füttyária, kintről a hárs porzójából illatot dobnak be az ablakon…

a szobafestő mint öreg madár gubbaszt a lajtorja fokán, borzolódik, piheg, létrás lábaival a fényben apránként megugrik és ízes száján a fütty föltrilláz…

Lesülyedt mennyezet alatt, testmegejtő melegben, mélyülő aranyban, a másik szobafestő énekel; törzse, lába barnult, hátracsuklott fején könnyü lépteivel átsurran a napsütés, két kitárult szemén karíkáznak a fénykévék, a festett mező kékjét is a világosságcsíkokkal megszórják, a robotos nap rossz boruját díszbe, szépbe fölöltöztetik, napfény tengeresedik a szobafestő fölött és ambicióval dalol:

olyan a tenorja, mint az anyák gyönge palántája, nekik örömosztó, jó, vigasztaló -42- és szálldogál az ének a gondtörlő ábrándokkal:

– S nézném a felhők vándorseregét… csók, sóhaj, ölelkezés a danolgatás:

csapzott homlokával, sugaras ábrázatával a plafond előtt, énekel a szobafestő:

mezők alkonyata, kerti fák szagossága sistereg, fűt a feje fölé rágyújtott börtönben és értik azt? ha a feje megrázkódik, zilált haja belevágódik az üstökébe: a tátogó, vágyas, éneklő szája megugatja a gátat, ami mögött az ég, levegőoceán, az élet van?…

Volt egy pillanat, amint az égre néztem és szemének zöldes kékjét láttam mélyülni a magosságban. Szemének gömbje alól, mintha a lejtőkbe leszorított kékség felörvénylett volna, a kibontott síkságokkal mintha szétterült volna, elbocsájtott színei embert, gondolatot mintha áthaladtak volna és a zöldelő égnek, zöldelő tekintetnek horizontja, mintha testvérkedtek volna.

Fehér, duzzadt felhők vitorláznak a mennybolton és ahol a tajtékzó habjuk megszakad, ott fölsüt a zöldes ég, mint felhőző szemén az ujjongás és megragyog -44- a vándorló fehérség, mint szemefehérje, ha reszkető lelke felé a szembogara befordul.

Váltogatja magát a májusi mennybolt, selyemhegyek szédelegnek a megbabonázott világosságban, fölmerülő fantómok a hasított karjukkal, letakart arcukkal, hosszú testükkel bűvös tavak fülött úsznak, lajtorjás lépcsők föllebegnek a képzeletdöntő messziségben, az ég peremén ég az este a fölgyújtott álomtüzekkel, piheg a lég, friss szájából fújja a tavaszt, barkás olajfa termékenyülten porzik fölöttünk és mi ketten, megnémultan a másik beszélgetéstől, valahová érzünk.

Szemesugara a magasságban találkozik az enyémmel és lobban összeszállt tekintetünk a káprázat előtt, amely fényt szór az alvó sejtelemre, áthúz a szívek szorongó udvarán… -45-

Erezett, vékony csuklója a kezemben és érzem, amint átönti vérét az én edényeimbe, ujjainak könnyű indái ránőttek az én kezemre, megdőlt válla benne melegszik az én húsomban, lágy haja ránk emeli a jó sátort,

tudom, a sóhaj most bóbiskol és rebben, mint az én fölvert lélekzetem, gondolata téveteg és könnyes, mint az én megrendült tünődésem, kedve félénk és ünnepélyes, mint az én elborult hangulatom,

megérzés, merengés, imádság, remény, most egymás mellett surrannak, mint két fecskemadár a nyári estében,

Nem tudom már bizton, szeme színével én öntöttem el a mennyboltot, vagy az én pillantásom ejti szemeire az ég tükreit? a méla csönd zöld forgói szemének csillanásaiban vagy az égi tavakban -46- bujdokolnak? a kárpitejtő fölsugárzás szemének mélyéből vagy a magasságból harsan? ég, föld, ember, tavaszi zendülés a pillanatban összeáll, égő szemem elé szembogarának két lámpása elém áll és belérévülök…

beágyazottan hű testéből, a kicsiny homlokom, a piciny szájam, az aprócska arcom reám néz…

Volt egyszer egy legény és egy leány, egymásnak termettek, de erről még nem tudtak.

A legény az egy pékmunkás volt, dolgos, ifjú, az éjszakában serény, ami annyit jelentett, hogy a teknőstészta dagasztása után, a frissen piruló kenyerek érlelése közben, a verejtékig fűtött kemencéknek lehelő szája alatt, alvásra alkalmasan lassanként elbágyadt. Ilyenkor a pékmunkás az elkéső hajnalban hazament, éneklő levegőben, a gyárkürtök már tütültek, búgtak, riogtak mindenfelől.

A kvártélyszobában, a matrácokon, lócákon és másfajta pihentető helyeken -48- mozgolódtak az emberek, akik között bizony volt olyan, hogy morogva eszmélt a kürtbúgásra és gőggel, dühösen fölmordult:

az ilyen haragvónak nem volt munkája. A péklegény benyított a szobába és állt az ágyak között, a további spekulációkra ébredező szegény ördögök fölött és nem lehet azt pontosan, jól megmondani, hogy az emberek a rosszul bélelt matrácokon mért forgolódtak ekkor még izgatottabban. Az egyik megrándult és oktalan indulattal, gondolat és cél nélkül mérgelődött, a másiknak álmos szeme hökkentősen kitisztult s ami csak később következnék, a gyárudvarokra belátott, ahonnan könnyed közlésekkel újra és újra kiküldték, a harmadiknak, a hetediknek a torka csuklással megszorult, a gyomra és szíve megdobbant, a barátságtalan meleg legyintette meg az eszüket, a fáradt kezük dühödten ugrott föl az álomrendező -49- matrácon, a nem invitált izgalom, az ismeretlen idegeskedés csipte, költögette, kába józanságra ingerelte őket és a péklegény csak állt az ágyak fölött, könnyű gúnyáját az alvás örömére már nyitogatta, állt, guggolt, hajladozott és a fejéről, a melléről, a kezéről, az arcáról illant és repkedett, gyanútalan ágyrajárók fölé ellebegett a kenyérszag… Ez a hajnali összeütközés azért volt szövevényesebb, mert a péklegény nem tudhatta, hogy mibe is gonoszkodik, a matrác lakói pedig ádáz kedvüket érezték, de nem ismerték.

Ám volt a kvártélyon egy ember, aki nem volt ilyen kesernyés kedvű és tudatlan rejtelemmel ugyan, de borzongós örömmel fogadta mindig a péklegény hajnali beérkezését. Ágnes, a napszámosleány ilyenkor útnak indult a munkába, városi mezők gyomlálására, parkok, virágágyak -50- szépítő forgatására és a friss álommal a csillogó szemén, a pihenés mámorával a piros arcán, új erőre kapott rugalmassággal a himbálódzó fiatal testén, ellépdelt a vetkező péklegény mellett és bár nem volt kacérabb természetű, mégis, mikor a pékmunkáshoz ért, melléje fért s mellette elhaladt, a meleg szája megnyilott, húsos vonalain az édesizű mosoly bujkálva mutatkozott. Igy, derült érzéssel, derült lélekkel került kiljebb az utcára, a fojtott mosoly teljes nyilással feltűzött az ajakán, örömmel gondolt a harmatos rétre, mely mokány lábait megcsiklandozni fogja, a muskátli, a pénzecskevirág, a jácint hajnali szagosságára, ami az első napsütésben vastagon fölszáll, a vonzalom kötöző titkai az álmos péklegény mellől azért el nem eresztették és ment, bandukolt előre, a ligeti erdők irányában, jól fujtató, egészséges orra körül kedves illatok futkároztak, örült, -51- áradva örvendezett s szilaj vágyakozással, pompás kis testének viharzó kívánságaival az evésre gondolt. Éhes volt…

Ágnes egész nap sarlózott, gyomlált, kaszált, kapált, a péklegény otthon aludt s mire jött az este, a dolgos zsellérleány, a kihasznált derekában, karjaiban már érezte a nyájas lankadást, szíve sóhajokkal az álomra gondolt és nagy keszkenőjét frissen ejtett fűvel jól teliszedte. Mendegélő hazatérőben, mosolyos némasággal csüngette a nyakában a batyúra duzzadt keszkenőjét, mosolyos és vágyas volt a fortélyos ravaszságtól… estére megjavítja a kvártélyos rossz fejealját.

E fűvel, sarjuval telített keszkenős batyúban azonban más titkok is meglapultak. Barna alkonyat volt, amikor Ágnes bependerült a kvártélyra, a péklegény ilyenkor indult munkába. Az árnyékos -52- úton, az asztal és ágyak között összetalálkoztak. Az álnok incselkedés most a péklegényt zavarta, elhaladt a tétován lustálkodó, hálni készülő leány mellett és a tüszkölő orrát idegen illatok tágították, ismeretlen borzongások a lapos mellét megfujtatták, izgatott, frissült lett az álmos eszétől a csukló lábáig és mire az utcán volt, konyult fejében képek panorámáztak… a lángos kemencét már messziről érezte, de arra gondolt, milyen jó volna most fel-alá járkálni a májusi levegőben… a műhely zárt forróságától már tikkadt a szája padlása és mezőre gondolt, ahol két lábát szétnyítva, a két karját szétdobálva heverészni lehetne… a petróleumlámpák vaksi világa már beleszúrtak a szemébe és ömlött a meleg napsütés a viszketős arcára…

Két szegény ember így bolondította egymást, a Rendező, aki őrködik a játékok fölött, nem hagyott nyugtot nekik. -53-

Hajnal és este összehajoltak… Ágnest megölelte a kenyérillat, csámcsogó gyomra, éhes íze, patakzó egészséges vére dús látomásokat érzett, enni, enni, falánk teljesedéssel mindig csak enni és jött az alkonyat, az elfonnyadt, kisütött péklegény megszagolta Ágnest… s határ, erdő, minden mezők elindultak és rámentek a kemencéktől nyomott árva fejére.

Szerették, kívánták egymást, de még nem tudták. Egyszer az egyik hozta magán az illatot és a másik ekkor kopár volt, mikor pedig a dísztelen kiszagosodott, akkor a társa volt csak emberszagú; a suttyomban szőtt szövetséget azonban ernyedetlenül szőtték s csak a szíves alkalom kellett, hogy a szívüket egymásnak általadják. Ez is megérkezett.

lámpával a kvártélyosék gazdálkodtak, az esti homály jól bújtatott s Ágnes meghökkent, amikor a szobába lépett.

A péklegény és a napszámosleány egymás mellett álltak, az orv zavarodottsággal, induló érzésekkel és a bujtogató ajándékkal, amit a ruhájukról, a hajukról, a húsukról rálebbentettek egymásra.

Két proletár csak állt a rejtelem-kertben és a rossz kabátjuk, mint az elvarázsolt kehely, virágosan kifeslett a nyűgös, verejtékes testük körül és lassú fuvalomban, amit ármánynak neveznek, fűszeres gyönyörrel összehajoltak.

Ki tudná megmondani, mi volt az ölelésükben?… amint az egyik szívéhez vonta a kenyérhegyet, amint a másik két kitárt karjával megkarolta a napot?…

Pesti gyerekek a júliusi aszfalton veszekedtek. Meztelen talpukat csiklándozta a meleg puhaság, megugrottak, fölugrottak, fogócskás viháncolással egymás matrózingébe belekapaszkodtak, szőke, barna kis fejüket kacagva összekoccintották, a kacskaringós sárkányt a magasban ráncigálták, a kergetett rozsdás vasabronccsal fölfutottak, a cirkuszi birokversenyt tülekedéssel próbálgatták, kunsztos bukfencekkel a fal tövében a kezükön ágaskodtak, az összegyúrt rongyot labdásan megrugdosták; zihált, vadult, tombolt az égő verőfényben a pesti gyereksereg. -56-

A versenyes iramban két gyerek összeütközött, az összezökkenés pillanatában a fáradság végigvert rajtuk és rádőltek az útszéli fák törzsére. A gyerekfalka lihegő körében jóízű nyújtózkodással egy kicsit vesztegeltek, álmélkodtak, a fa lombja az egyik fiú fölött megremegett és sötét bokrai közül hűvös gyümölcsöt ejtett le a gyerek meleg arcára. A kis embercsikó a fa törzsén meghökkent, duhaj társai nyerítve fölnevettek, a fekete gyümölcs után kaptak, megforgatták, csudálkoztak és énekelve egyszerre kiáltották:

Poros hársfák, csenevész platánok vonalában, a lázas aszfalt szürkéjében, rágörnyedő nehéz házak alatt, egy szelid szederfa állott, vastag ágain a széles levelek, mint szíves tenyerek egymásért nyúltak, -57- békés mozdulatlanságban egymás fölött fölbodrosodtak, bokrétás halomban az üveges cégtábláig elterebélyesedtek: zöldelő fejjel, kövérkés testtel, csöndben, rezdületlenül állt a szederfa, alatta a pesti gyerekek, a fölsorakozó idegeskedéssel, a meglepett kíváncsisággal, az új, a ki nem próbált játéknak ingeres szimatjával, nyitott szájukon az édes gyümölcslével, ragyogó arcuk állta a verőfényt, lángos kicsi szemük ráakaszkodott az összehajolt levelek házikóiban csüngő gyümölcsökre és földobbantak.

Egyik mezitlábas a vad talpait ráugratta az aszfaltra, két kicsiny karjával hevesen elölelte a szederfát és rázta, ingatta a lombjait; kövér szederszemek pottyantak a barna, szőke gyerekfejekre. Ujjázott, fölrivalgott a kompánia, parázs verekedés hempergett az aszfalton, a győztes fürgébbek éhes szájukon csurgatták -58- az ízes zsákmányt, fölvert fiúk a szederfa gyümölcsös sátorait kémlelték és az egyik eliramlott. A szederfához szállt, mámorosan rátapadt a törzsére, csupasz lábával körülfogta a kérges barázdákat, mokány talpai már a lépcsőt találgatták s nyitott ajakkal, hátraszegett fejjel, a magasba sugárzó szemekkel tolta, lökte magát fölfelé a szederfán, vadult kicsi fejét meglibbentették a hűvös szederfalevek és lombok sűrűjében, egy törzsőkös ág ügyes hajlásában a pesti gyerek helyet talált. Piros arcát ráemelte a zöld mennyezetre, kíváncsi tekintete, mint a frissült madár ugrándozott a levelek, növendékágak cikk-cakkjaiban, átsiklott a hasadáson, ahol barázdát vágott a homályban a világosság, kéjes elgyöngüléssel a szederfát magához karolgatta és tétlenül, rest nevetgéléssel lógázta lábait a társai fölött.

Ármányos kis kezek a magasból, málló gyümölcsökkel megdobálták a viszketős fejüket, csupasz nyakukat, a ragyogásba fölemelt arcukat…

Buzduló gyerekek az aszfalton, a fát, szedret, a lógázó pajtásukat beleölelték a szemükbe, a pányva már rajta volt a derekukon és horkantak, kiáltottak. Indiánus hajrával a szederfát megrohanták, kemény púpjait hévvel markolászták, a ripacsos törzsével izzadtan verekedtek, a gyöngébbet, ügyetlenebbet arrébb rugták, a legényesebbek már lábuk közé kapták a szederfát, két-három csibész már tapogatta maga alatt a kéreg-lépcsőket, mámoros talpuk már kulcsolta a meredélyt, mocskos kis fejük fúrta a magasságot, dolgozó apró karjuk csak ölelt, előbbre-fölfelé a szederfán, ingott a lomb, pottyant a gyümölcs, még egy izgatott nekidurálás, egy kevés tátogó, ziháló fulladás -60- és megdühödt emberkék főlnyúltak az ágak között.

szedrező pesti gyerekek hívogatták, szólongatták egymást, vizes arcukkal verték a lombokat, jószagú levelek tréfás tenyerein átvonták a forró szemüket, a harapós szájukat, a kapaszkodó ágat hónuk alá fogták és büszke kis fejüket kidugták a sűrűségből…

Alattuk az utca összement és hosszában úgy keskenyedett, mint odahaza a -61- játékvasút, az emberek köcsögkalapok alatt jártak és a válluk, a derekuk, mint az összenyomott harmónika lelaposodtak az aszfaltra, szitakötős pillantásuk beszökkentek az üzletekbe, szoknyás bábuk, bajuszos törpék hajladoztak a sülyedt kavargásban, aztán elrebbent a tekintetük, mérték a magasságot, kisebb fák ormain átballagott az elrévülésük, emberek, zajlás, dologörvény fölött állt, kóválygott a sastekintésük, a szabadság gyönyöre rab pesti gyerekek karjait a nagyszerű erővel fölemelte

Vasárnap este munkások ülnek a rácvárosi korcsmában. Bujtató kis hajlék. Hegyes kövezeten, lapos házacskák között hegynek kell menni, de a kacskaringós szomszédutcákból azért előszállingóznak az emberek és lejtőznek, kúsznak a pup felé s lámpagyújtásra a keresztlábu kocsmaasztalok mellett, a rend szerint, mind együtt vannak. Bölcsész öregek, akik mellről fölhajtott szakállukban, tűnő földiekről avatottan mélázgatnak s sillert gurguláznak, szikár férfiak, akik gérokban komorkodnak, kámeás kezükkel a poharat halkan emelgetik és bizalmatlan tekintettel valahová messzire, talán Pestre -63- néznek, a hol a városi emberek szaladgálnak, mord magyarok, akik kenőcsös tarkójuk alatt spricceres serkentéssel még a haragot őrzik, visszakapja-e majdan e nemzet az aranybulla elkobzott jogait, parasztos képü kisasszonyok, tunikás, tornyosan frizurált anyák mellett, akik kávé helyett a fahéjas forralt bort szörpölgetik…

ebben az összegyűjtött tarkálló kis társaságban, szabadnapos munkások a maguk asztalánál ülnek és a jókedvüket cserélgetik.

Szelid, lassan rendelt itóka, csípős füstölni való a gusztuskodó agyarak között, móka, ugratás, hirtelen komolykodás és lelkes terefere a másik hatnapos dünnyögés után, aztán a kérdezősködő, unszoló, egymástkeresgélő nekibuzdulás és indul immel-ámmal, nagyon kívánkozva a danolás. -64-

Vastag bajuszok alól előbújnak mint a messzi kocsizörgés, a dörmögő hangok, egy helyben reszelnek, topognak, igyekeznek, lélekző szájból kiszökken a vékonyabbik, fürgélkedik és ráröppen az alatta cammogó basszusra, próbálkozik a reszkető alt is, mint a bússzinű szalag, omlik, hosszabbodik, másliba köti magát hangszomszédjaival és kántorosan gyün az elszabadult tenor, belesíklik a hangzavarba, csengő csápjaival maga köré rántja a különködőket és azok gyorsan rendezkednek, a csattogó vezér körül szépen összefogózkodnak, szőke uszályában vigyázatosan összesimulnak és vággyal, frissülten szól az ének:

Borong a könnyü magyar nóta, az egyhangon járó eltűnődése, fohászkodó fölzendülése árulják, lamentálják a gerjedést, -65- merengést, bánatot, ami úgy rajzik az ember szíve körül, mint szitakötők a nap alatt, csitul a gond, sóhajtozik az egészség, nyújtózik az öröm és a hangok elhalkulásából vissza-visszamaradoz az epedő tenor, magányosan szálldos, lágyul a magasságban, meleget terelget a völgyes kanyargóban és beleölti magát egy németes dalocskába:

– Du Weibchen bist die holde Venus… vidámkodva cseneg, könnyeskedve búsul:

– Die Liebe ist dazu der Sonnenschein… mint rab cellájában a gyér verőfény, lármázik a kicsi tenor, a szőke munkásfej küldi, lökdösi maga elé a hangokat, rezeg a kacor bajusz…

békés komolysággal dolgoznak az ádámcsutkák, -66- de a felöntött gégék már az italnál is szomjasabbak az új dalokra, valamennyi hang, a marconább, a vékonyka, a reszelős a taktusos egyszerre dördül:

az alt, a szoprán, a tenor, a basszus klappolva összetart, megy a dal, mint a madár a levegőben és összestimmelt, amikor búcsuzkodva már alálankad:

A bölcsész, a siller fölött lebocsátja szakállát, az aranybulla-kesergő a sarokban fölemeli a kenőcsös fejét, a csiripelő leányok kihajolnak a forralt bor gőzéből, taps, éljen cserdül a munkásasztal felé, ahol már egészen kinyílott a vasárnapi gyönyör,

dalolni, a társas találkozással, kedv, felejtkezés, hetykeség összehajló testvérkedésével, dalolni a vigasztaló rátartással, -67- hogy a szoprán, alt, tenor tudja dolgát, egymást és biztos a dal az összenőtt hangfűzérben,

dalolni… nem a gépet rengetni, a kereket pörgetni, a kalapácsot forgatni a darut ingatni, a mázsát siklatni, a kazánt búgatni…

hogy háborog, remeg a hangmenyezet a munkások fölött, mint pengeti-csengeti magát az érces és viszi magasból a magasba a dal karcsú vonalait, hogy feszül a borongós és színezi mámoros iparkodással a hangtársait, mint fonja be gyönge magát a vékonyka és suhan, ível, csilingelni segít, erősebb pajtásainak,

ez az összedalolás, harmóniás ének, hangnak a hanggal való ölelkezése… -68-

tudod mi az, ha munkások énekelnek? ha a morcos basszus összeakaszkodik a könnyelmü tenorral, az érzelmes alt ráborul az ujjongó szopránra? a basszus, a tenor, az alt – tudod? – egy-egy ember, munkás és ha rád énekel a vasárnapi kórus, érzed mögüle a másik melódiát, hogy a munkás nincs már egyedül?…

én tudom mi az, ha a zöld mezőn munkásokat látok, amint zsákfutással versenyeznek, ha esti ablakok mögött munkáslányok alakjai föltűnedeznek és a tánc fuvallatában hajladoznak…

Végig mentem a szűk pesti utcán, ahol most a rembrandtos fejű zsidókat, Shylock leányait, földúlt orosz gettók kavargó ujjászületését lehet látni. Gömbölyű fejű, nagyszemű gyerekek játszanak a házak előtt és hallom, amint valamelyik emeleti ablakból lekiáltanak;

Kaftános rajkók tanakodnak, ugrándoznak a komor, ódon templom lépcsőin, a hang az emeleten, már türelmetlenebb, cirógatva fedd és hívogat:

Fekete félcipellőben, fekete selyemköntöskében egy öklömnyi rabbinus kiválik -70- a gyerekrajból, kiáll az utca közepére és fölnéz az emeletre, a nap süt, sugárzásában előttem égnek a fölemelt gyerekszemek, sötét gömbjük hegyében a nagy szembogarak különös szomorúsággal tündökölnek, a kis rabbinus apró szája, alma arca mosolyog, de a kinyílott, szemefehérjéből fölemelt szemei, ismeretlen komolysággal, rebbenés nélkül fölbámulnak az emeletre s földobban szívemen a bizonyosság:

ahogy a héber szavak becézgetnek s valahol ott, az orosz lengyel getto mélyén, elrongyolt szent könyvek között épségben-békében élő család gögicsélte el hajdan az imádságos gyermeknevet és most itt, az üldöző, pogány, magyar ég alatt repdes idegenül, ébresztően:

Két kitárult gyerekszem ölelkezik a világossággal, a napsugár előttem megzáporozza és a bánat? sírás? ijedés? sóhajtgat föl a magasságba… bús gyerekszemek csöndes tündöklése rátükröz megindult képzelődésemre… borult lobogását, tünődő tekintését ott gyújtogatták az elrabolt messziségben? ahol lankás mezők fölé eláramlik az északi hó lehelése, ahol a kanyargós kicsiny utcák testvérkednek s küszöb a küszöbbel összeér, ahol apró házak a kas, melyben anyák, gyerekek, testvérek meleg húsa összekarol, gyanútalan estéken az Isten szeme fölragyog a menybolton, füszeres családszag egymásba dobbantja az álmodozó szíveket, kesergő zsoltárok mámorosan zendülnek, ének, duruzsolás altatják az estét, de északról megbúg a szél, jégbe-hóba beledermedt emberek lavinásan közelednek a könyörtelenséggel kasházacskákban meghal az öröm, az -72- ének, sikoly tébolyódik az orosz ég alatt…

mélyszemű Nösomele, a vonuló halál ejtette rá árnyékait horkanó pillantásodra?…

A pillanat, amint a gyermek a magasba tekint, a rejtelmes kapu mely kinyílik s idők távolságait a káprázataim elé emeli…

a szemek lejtőiről a fekete láng, vándorösvényekre elvilágol s bújtató éjszakák, rettegős nappalok, holdsütötte kazaloduk, hajszolt zsidócsordák, frigyládát mentő makkabeusok, homokban, hegyekben nyekkenő gyerekkocsik, megfujt szakállu verejtékes vének, képeim között megnyűzsögnek…

félretaposott cipellőben, hurcolt pöttytestével Nösomele, mint a részeg, az -73- álom előtt kacsázik, az anyja lábához beágyazzák…

virraszt a mennybolt, serceg a csillag, sugdos az erdő, lélegzik a Gonosz valahonnan valamerre, ártatlanok körül…

zizeg a kaftánka, nyújtózik Nösomelea kívánságok között, restült szemcsillagait rá-ráakasztja a sötétségre és nem mer elaludni…

A lengyel síktól a pesti gettoig, hányszor rebbent a gyerekszempár a sötét suhogástól? a törtető menekülésben, fehér hajnalokon, fekete hegyszorosokban, száguldó orkánok havas lepleiből, halottas éjszakák csöndmiszteriumaiból hányszor merült-került a szűz gyermeklélek elé az élet nehéz mementója?… s most itt áll a kaftános emberke a -74- pesti ház előtt, tanult szeme kinyílik mint a zsúfolt mindenség…

én érzem az éjszakáit, a sorakozó bűntető éjszakákat… rend türelem őrzi az álmát, de a Gonosz ráfuj a szemeire, a pesti szoba kalitkájában fölorgonál az erdő, felbőg a sikoly, sereglő országútak iszonyata látogatva beszakad s két virrasztó gyerekszem mélyeiben forr a bánat, a riadt csudálkozás…

Mindig meghat, ha munkásemberrel kezet fogok. Nem dologtalan, de puha, síma kezed milyen más érzéssel fogadja el a munkás kezét. Ismered a szíves, nyílt ember ölelő kezeszorítását; ismered a hűvös, rövid érintést, amint tenyeredre rásiklik a dölyfös elbizakodottnak kézváltása; megborzol és a pillanatig semmiembernek érzed magadat is, ha belerongyolódik a tenyeredbe a felebarátod bágyadtejtésű kezefeje; ismered az asszony kezeérintését, amint karcsú ujjaival, a másodikkal, az ötödikkel, a harmadikkal elveszi, babra lassúsággal elborítja a kezed völgyét, dombját s környékeit; a munkás kézfogója más. -76-

Puha, síma kezedben a munkás keze, egyszerű, nyugodt az érintése, hizelgő és másbeszédnélküli a mozdulata, csak nyugszik a kezedben és te megíveled a kezefejét, ahogyan kapkodó életünkben örvendünk a bizonyosságnak. Érzed azt az érzést, hogy mi az, amit ekkor érzel? hogy átlendül rajtad a halk izgalom? mert számot adni nem tudsz az ujságról, mi az, ami a munkás kezéről átdelejesedik az ösztöneidre? csak megrezzennek azok, a szendergő önkéntelenségből meleg fúvalattal elindulnak és az eszed, a képzeleted fodrozódik a ki nem nyílott sejtelmektől.

Érezd csak az érzést… idegen tenyeredben nyugszik a munkás keze, csöndességel ül a kezed mélyén és amint átméred, átkulcsolod, érzed, hogy ez nem a kézváltás, amit megtanultál, de a gondolat ült bele a húsodba és a kézfogó pillanataiban -77- tudod: ez a darabos, szótalan kéz kinőtt a csuklóból, a csontos, kemény csuklóból följutni a vastörő karokhoz, a vastörőkarokat megülik az elszánt vállak, az elszánt vállak alatt a törzs tölgyesedik; ha a munkás kezét megérinted, érzed az egész embert… egy tagban, egy darabban és síma, meghatott kezedben tovább beszél a gondolat…

– Ez az elidomtalanodott nagy kéz forgatja a pörölyt, emeli a darut, szítja a kohót…

– Ezek a karok döntik a mázsát, cepelik a fáradságot, összeerántják a mozdonyt, égbe kergetik a palotákat…

Kezedben gyűrűzik a gondolat és mert -78- fogod a munkás kezét, érzed a munkás nyakát:

– Itt patakzik a verejték, itt vörösödik a megfeszülés deliriuma, itt zihál a fölvert, a szakadó élet…

– Ez a fujtató, ami üveget nevel a kvarcból, ez a tömb, mely lángok őrjöngésében megvárni tudja, hogy a vas olvadjon el elébb…

Ha kulcsolod a munkás kezét, az másfajta kézfogó s kezed érzésében rádlüktet a tisztult gondolat: megfélénkült, sima kezedben némán, elborultan rádköszönt a Munka.

Nyári délután munkásgyűlésen voltam. Esteledett, az udvaron álló gyülekezetet fölhívták a szavazásra. A sűrűség megmozdult, az árnyékok már lehajlították az udvar szögét, élét, a ködös katlanban megzajlott a sok ember. A szorongás apró közeit elmosta a homály és a háborgó, tüzelő tömeg egy darab testté szélesedett. A mély barnaságból karok emelkedtek, mint a nem látott törzsnek megmutatkoznak a roppant ágai, törzsökös ágak hegyében kezek magasodtak, mint növendék-ágak, miket lapulva jár körül a bomolt orkán; a feketült talajtól föl az égnek pereméig, ahol a vészes csillagok égnek, csak a fölszállt terebély komorkodott, a térségben, ahol most ember él, csak a félelmesség állott, a lelkem súgta:

a vendég borravalót adott, morgott valamit és a portás fölvezette az éjféli idegent az egyetlen emeletre. A cserbás, csupasz lépcsőkön, a kicsiny petroleumlámpa alattomos homályában a portás csak tessékelt:

és zsíros testét maga is ugratta fölfelé, a kacskaringós úton. Fönn a keskeny és hosszúkás emeleten, a sötétség alagútjából egy kövér asszonyság jött elő, mosóruhájáról -81- savanyúan röpködött a keményítőszag, ő is valami intelmet mondott a magányos vendégnek, de az lehajtott fővel tovább morgott, kapkodó sietséggel az asszonynak is borravalót adott és a portás, a gazdasszony megnyitották az idegen előtt a szobát.

Lapult, komorkodott a csúnya kis garni, a sovány folyosó beteg volt a szagtól, ami a szobákból kiáradt, a piszkos falak mögött vajúdott, hörgött az a szerelem, mely roncs emberekben nem akar meghalni.

Az egyik szobában az öreg ember fojtogató karja megdermedt a fiatal lány nyakán s térdeplő ijedtséggel az ágyban egyszerre fölrémültek; kifelé hallgatóztak…

Egy másik szobában a szipirtyós némber megharapta a katonatisztet és fejbekólintva fölocsúdtak…

A szikkadt számtanácsos a bujtató odúban félrelökte a vén színésznőt és verejtékben, didergésben csak a bömbölést hallgatták…

az embertelen, ismeretlen hang harsogva röpködött a garni fölött, diadalmasan járt a szobák előtt, horkant, fölrivalgott, szirénásan elhúzott az örömökre készülő, feldöntött mámorok fölött.

Az emberek a szobákban, az iszony ostorcsapdosásai alatt, kergülve kergetőztek, szétszakított görcsös párok az ajtókhoz bukdácsoltak. -83-

A katonatiszt az anyókával a küszöbre kihurcoltan, nézték az éjféli bolondulást őrnagy-kabátjában a szomorú ember az elkínzott vágyaival roskadozott, a folyosó borújában a magános vendég bődült, állt, tétovázott… dühös fejét az árnyak közé hátravágta és a sötétült plafondig fölrántott szájából üvöltött-süvöltött a hang, mint a rossz álom, ha a halálból nem ébredünk…

S rásöpört a másik küszöbre, ahol a vén színésznő mögött a szikkadt számtanácsos motyogott:

az éjszakai vendég hangja csattanva fölugrott, a számtanácsos lankadt ujjai még belegörbültek a színésznő kontyába és lélekzet nélkül ümmögött:

Az asszonytalan ember a rémeivel veszekedett, táncba kerekedett, zsakettje -84-

mint a gyászmadár szárnya, libbent-rebbent, lakkcipős lábai a tüzes padlózatról föl-föl ugrottak, karja, válla, törzse, mint a megrugdosott labda, hegybe szökkent, völgybe zökkent, pusztuló hangja zihálva trombitált, zokogva kacagott, el-elszakadt, tütülve elbúgott…

a küszöbre cövekelten, sötét nász megtépett rongyaival álltak a párok s nyögdécselt a szívük:

Valami büntető ármányos kéz benyúlt a felleges éjszakából a garni tetőzetén, a tébolyodás fúriáját összekergette a vágyak deliriumával, a folyosó vaksi alagútjában kinyílott emberek űzték egymást -85- és a szerencsétlenség, ez éjféli találkára rájuk küldte lihegő hajcsárait. Sorvadt gyönyörre falánk emberek visszazuhantak keserű önmagukba, az őrjöngő ember zsakettjében, lakkcipőben csak loholt, dalolt, bomolt. Mire fölették az eszét, szétrúgták a lelkét, melyik gonosz démon vezette el éppen e csúf halottas házba?

A hosszú asztalakon, üvegtartályokban kerékbegöngyölt rózsaszínű tapaszok, kötszerek, vatta, a nyitott szekrényekben karcsú, pohos, csavaros orvosi szerszámok villognak, bőrös, hatalmas feljegyző könyv az emelvényen, bokáig fehér köntösökben férfiak, nők és fanyar, kietlen medecinás szag a levegőben.

Az ajtó nyílik, egy munkás beljebb kerül, egy pillanatig az ajtónyílásban, türelmetlen, tolakodó csoport látszik.

A munkás járatosan a fehérruhás orvos elé lép, fakó, kedvetlen az arca, de mosolyog: -87-

panyókára vetett kabátját lerázza magáról, jobbkarja előtűnik, a csuklótól föl a válláig pólya takarja és szisszen, mozdul, amikor az orvos a kötést bontogatja:

a fiatalabb fehérruhás az emelvényen a bőrös könyvbe jegyez, az orvos a fürge ollóval nyisszant, a fásli szerpentinjét erről-arról megnyítja, gummikeztyüskezével, kíméletlen egyszerün a vértől megfeketedett vattát hántja:

a munkás roncsolt karja pőrén, éktelenkedve, hólyagos dagadtan lóg az orvos előtt, aki az apró húscafatokat rendezi, takarít, gyomlál, a vaduló munkással társalgást indít:

a munkás a széken hördülve dobog, -88- az orvos kiabálva társalog, kérdi, parancsol:

a munkás zöld arcáról dől a veríték, zúgva ümmög, vissza-visszarántja a karját és csikorgó fogai között bődül:

Sor, rend, dühíti odakint a várakozókat, a második, az ötödik munkás beszakad az ajtón, az egyiknek melle pólyázott, a másiknak a fejéről göngyölítik le a vattás turbánt, a harmadik a vállát mutogatja, gennyes véres gödör a bordázata fölött, az orvos a siető mozdulataival megáll, a társának, a bőrös könyv fölött mond valamit, már ketten nézik a beteg munkást, nem a sebét, a száját, a nyelvét vizsgálják, a pápaszemes odahajtja fejét a meggyávult ember mellére, jóakaratu -89- és ingerült, a keshedt törzsről perlekedik:

a megzavart munkás tekintete nem érti a megszólást, ijedten bámul alá az orvosra, izzad, zihál, egyszerüen mondja:

Asszonyok, gyerekek jönnek, bugyolált kézzel, kendőzött karral, egy szőke leányka sír s reszketve áll az orvos előtt jobbkezét a balkezében búbálja, egészen friss a kötés rajta s amint lassan oldják, fekete rózsák nőnek a fáslik kanyargóin, meztelen megtépett ujjain fattyúujjak galyasodnak, a pápaszemes társalog, -90- mosolyog, kiabálva cselekszik, a lányka fehér fogai kocognak a hidegtől és a megsemmisülésre, hazulra, az Istenre gondol, de ájultan válaszol:

Szép szál legény a csipőjét hozza, csupasz, izmos teste meghajlik a zúzódás irányában, az orvos majdnem hogy csettint, a karcsu, szobros figurát erről-arról megforgatja, a nagy forradást a karján megbabrálja, kérd, a munkás:

a mellén forradás-mező, az orvos frissülten firtat, a munkás egy keveset hetyke:

karjain a forradás-rovásokat a pápaszemes vizsgálja, csudálja, a munkás nevetgél, vad kedvvel felsorolja:

az orvos lecsúszik a zúzott csípőhöz, vidám, biztat, megveregeti a munkás meztelen testét:

A karaván fölvonul, elvonul, kinek a feje vérzik, kinek a válla meghasítva, másnak a bimbós melle duzzad a bajtól, eltörött kezek, tályogos karok, megsütött combok sorjáznak előttem és hallom az ijedt lihegő, elkomorodott följelentést:

ki ez az ércszörnyeteg, mely forgó karjaival eleven húst tép magához? motollás -92- kerekeivel búzát, fonált s porcogó ujjakat gyúr magának? szíján, láncán lendíti a mázsát s magához rántja a munkás gyanútlan karját? dohog, bőg, lángot gyujt a lánggal s szemfödős csipkéjét ráfujja a munkás megvert szemeire? olajos küllőit megönti a vérrel? bomolt méhét megpukkasztja s röpül láb, fül és minden emberhez tartozó?…

Ki ez a csörömpölő gonosz? riadó kürtök alatt, kohók fekete verőfényében, tikkadt műhelyek, lisztes várak zúgó éjszakájában?…

Öreg édesanyámat az orvoshoz vittem. A várószobában nem beszélgettünk és én még nem tudtam, mi az a nehéz érzés, ami bántott, amikor az anyám mozgolódását láttam, fáradt szemein az izgatottság csillant, fehér kezével az arcát símogatta, meleg homlokáról a haját eligazgatta s egész gyöngült valóját, elsejthetően, a töprengő, képzelődő várakozás ijesztgette. Amikor ránkkerült a sor és fölkeltünk, hogy az orvos szobájába menjünk, anyám megfogta a kezemet, hirtelen, hozzámnőtt, ragaszkodó volt a kézfogása és én még nem tudtam, mi az a fájdalom, mely e mozdulattól -94- megérintett. Az orvos szobájában elreferáltam a bajt, aztán egy kisebb kabinetben, mely az orvos szobájából nyilott, nyitott ajtó mellett várakoztam. A nehéz érzés, mely megnőtt a fájdalomig, ebben a hallgatódzásban áthajolt az ismeretlen, mély szomorúsághoz, ideges és csüggedt voltam, de följajdult az értelmességem, amikor az anyám kiáltását hallottam. Zavar, különösség az orvos szobájában, a professzor nyugtató szava is hallatszik:

s rémült elémfutással előttem az anyám remeg a gyönge teste, öreg arcán megkúszálódtak a ráncok, a vékony keze, a külön minden ujjával az én kezembe kulcsolódik, a zöldes, révült szeme panaszosan, oltalmat kérlelőn esdve esd s csak rámnéz, belémnéz…

Öreg szüleihez az embert ez a megfordult élet fűzi a legéberebben, az irgalmasság, a felelősség (melyben talán rossz lelkiismeret, gyávaság, bűntelen bűnökért vezeklő hajlandóság szenderegnek) egyszer csak a lelkünkre rászáll és a hökkenéskor, amint a szívünk elszorul, már sajgunk a világosságtól; kicserélődtünk s akik elvezettek bennünket a hajunk ezüstös csillogásáig, a szemünk völgyelő udvaraihoz… a gyermekek, amilyenek mi voltunk, ahová másodszor bágyadnak alá elöregedett eleink. Minden bút, bajt megtanult eszünk talán ettől rezzen meg a legingerültebben…

Párisban járok s im’ a Concorde-tér síkjából fölmerül az Aréna-út, a Damjanich-utca kereszteződése, villamoskocsik zenebonáznak a városerdő mellett, az anyám keresi a tiszta útat, hogy átjusson a ligeti fák alá… a fáradt arcát -96- emelgeti, suhanó, rohanó villamoskocsik útját figyelgeti, erőtelen tekintetét jobbra-balra vizsgálva meresztgeti… érti? tudja? melyik kocsi indul? melyik kocsi jön? erről és arról? s ha előbbre lépeget? hallotta az autó tülkölését? észrevette hátul? az előbbre és előbbre nyekkenő postakocsi közeledését? villamoskocsi, autó, stráfszekér s minden leselkedő alkalmatosság most összefút és az anyám áll a kipécézett, alájateremtett, boldogtalan szigetecskén; az együgyű elhagyottságban összecsuklott testiséggel csak a héber imádság bugygyanó szavaival a kétségbeesett ajakán; mit tud most csinálni?… Előttem ül az anyám és tervel kicsi örömökről… hallgatom a kedves hiúságát az új ruháról, az olcsó kalapkáról, a vágyas szándékairól, szép szeszemével rámnéz, megnéz… Istenem (az ő Istenét érzem) soh’se tudja meg a tekintetemről, mi történik velem mostan… -97- hogy végigölel a szomorúság, hogy ez a hunyó, tehetetlen élet csak velem lélekezik, írni, olvasni nem tud, ki vagyok, mit csinálok, mi sorom az emberek között? sejteni nem tudja, csak én vagyok a minden, akihez a jóérzését, álmát, a pihenő jövendőjét odaköti… és meg ne tudja a tekintetemről, mi vonaglik mögötte, hogy ezek a szemek, melyek ránéznek, talán éppen víziókat látnak, tán a halál lejtőjét, ahová aláhanyatlani jó kívánság, tán a szégyen, a züllés, a meghasonlás gonoszait, akik éji sétákban és nappali ébredéskor el nem maradoznak, tán az öreg kéregető asszonyt, akivel az elöbb találkoztam s babonás gondolatom megcírógatta szegényt, talán neki is volt egy küzködő, halálravált fia… A bátyám katona, hadtáp-keretben nem történt baja, most viszik a frontra és az anyám is megtudta: Csak anyit ismer a háborúból, hogy a -98- ligeti sétányokon elbotlanak mellette a féllábu katonák, fonnyadtarcu nénikék a zöld padokon vele is elpolitizálnak, a tejmérő-boltok előtt a rendőr veszekedik a fölgyült embersokasággal, a vöröskeresztes, szellős automobilok az utcákon nemritkán fölrohannak, a lisztet nem ő vásárolja a kereskedésben, de én hozom a karomon, két év után az ötvenesbe beleöregedtek, kísérő asszonnyal, gyerekekkel meggyarapodtak a két év előtti katonák, akik még akkor fiatalok és magányosak voltak; képzeletében az ábrák azért összefutnak és megdöbbent néha a szárnyaló kérdezősködéseivel, a mélységből fölszilajodott ítéleteivel, misztikum, zúgó titokzatosság, ahogy a háborút álmodja, sejtegeti és én nem éreztem még megrendültebben az idők lelkét, mint amikor az anyám ujságolta nekem a katona-fia sorsát, elviszik és magyartalan beszédével, -99- komikus próbálkozással mondta, gagyogta;

az erőlködés, hogy az egyszerű és más szerű ember megtudná, mi történik most a világrendben? s minden tudatlanok csak állnak a világzengésben, lassú hallásuk vadul a rettenettől, amint ég és föld összecsattan, »hapták… hapták«, ahogy az anyám motyogja és a nehéz szó köré odagyűrűzik most minden kifürkészhetetlenség, tétova ártatlanul csak áll az ítéletben s szenvedő eszére rárémül a kínzó ismeretlenség; a lelkem ránéz… a szeppent, fájdalmas gyermek, akit kitettek a huhogó, éjszakás arcu meseerdő kellős közepére, a gyermek, aki belémkapaszkodik, mint a felnőttebb biztonságba, a gyermek, kinek nem szabadna soha a villamoskocsik, stráfkocsik, postakocsik, -100- automobilok útvesztőibe zavarodnia, a gyermek, akinek az elképzelt könnyes arcát nem tudjuk elviselni, ha a rossz sorsunkért rosszat tennénk magunkban…

Az ágya mellett én is éberkedtem, mint válik el szegény a filoxerás hegyektől, melyből a mustot, a családrendező pénzecskéket kisajtolni már nem lehetett, a meghajszolt öregségtől, mely szívtelenséggel, idáig eljött ádáz szegénységgel fogta, enyhülő kivándorlásra elengedni nem engedte.

Sötét komondora az örvénylő mindennek: hű szemeim, ha nem őrködnének a föltépett életeknek zord küszöbén…

Élesen látom, hogy megrajzolta szegényt az élethullám, mely üzent az elmúlásnak; kicsiny figurája valósággal megnőtt, a mindig gőgös élet őrjöngve lendült az elítélt hüvelyben, föllihegett a sorvadt mellében és az hengeresre dülledt túl a testi határokon, egzaltált a két sovány vállában és kijöttek, meghatalmasodtak azok ijesztő ismeretlenséggel, forrt az arcában, fejében és szemgolyók ültek, vadult nagyok a kikerekedett ábrázatán, áldozat-teste körül bomolt, a halált, omlást nem értő élet és siklani láttam a deliráló élet vastag hömpölygését az apám feje, lába, karjai körül, fujtatta, szétvitte, félelmes növéssel növelte a régi formáját; aztán a viadal elcsöndesedett s az apám meghalt. Ekkor szállt rám az igézet. Az apám földúlt teste visszahúzódott medrébe, virrasztó szemeim el nem hagyták, a beszámolás lidérceit gyujtogattam a szívem -102- körül s a síri világosságban csak őt néztem, őt láttam. Így láttam: szép, domború homloka megszűkült, sovány kezei megkeskenyedtek, a gyönge vállai összehúzódtak, a pihenő törzse összezsugorodott, az álla, a nyaka, a fülei – riadt szemem előtt – megkisebbedtek, szeme, szája, halántéka körül a hús megfonnyadt s a redők, a most kúszálódó, újra és újra fölmerülő új vonalak új arcot mutogattak; emberkés formájával a széles ágy ölében, a keresztbe összehajolt vézna karjaival a guggolt testén, a petyhüdt, öreg ráncokkal a piciny arcán (kisugarasodott az eszem) a világrajött gyermek… a gyermek volt…

Három öreg kisasszonynak volt egy kis kutyája. A három nővér elfonnyadt szívében, ami szeretet még visszamaradt, azt mind Bobynak, a gömbölyű, nagyfülű kiskutyának adták, aki velük élt, sétált, asztaluknál kosztolt és a savanyú éjszakákon az öreg lányokkal egyszobában hált. Boby engedelmes, jókedvű kutya volt, a vén kisasszonyok langyos ölében szelíden ellustálkodott, hideg időben a stikkelt ruháját ugrándozva hordozta, nyári estéken a lányok hegyes cipője előtt, békésen lépegetett és csak hirtelen, ha valamerről kutya mutatkozott, torpant meg ijedősen, őrizői kezében a pórázt -104- megrángatta, a nővérek zárókörben egymás mellett megálltak, az ólálkodó idegen kutyát sötét pillantással megkémlelték s Bobyt a karjuk közé fölnyalábolták.

A kis kutya ilyenkor didergett a lányok esett mellén, a sovány karok fogójából izgatottan ki-ki dugta a könyörgős fejét, szeme fehérjéből kilángoltak a fekete szemei s megcsudálták az utca másik felén hetykélkedő kutyatársat, de a három selyemszoknya megzörgött s Bobyval elsuhantak a lányok, a káprázatok.

Boby szintén leány volt és a három öreg kisasszony elszántan vigyázott arra, hogy a sátánkodó ármány valamiképpen hozzá ne férkőzzék. A keserű, szikkadt kedvük, mély szomjúságot, megalázó csúfságokat átkínlódott eszük utálkozással őrködött azon, hogy összetartó családjukat valami rendetlenség ne zavarja; ám Boby telivér, jófajta kis kutya volt -105- és ha lefetyelte is jóízűen a kövér kosztot, szundikált is búslakodva a meleg házikóban, mégis, a holdas éjszakákon, amikor sáfránypalástjait a vílágosság a szobában meghordozta, Boby mozgolódott puha párnáin, a mély nesztelenségben bánatosan felnyöszörgött, három hűvös nyoszolyáról, három öreg kisasszony a holdsütésben hegyesen elindult, Boby házikója körül összegyülekeztek, a kis kutyát megcírogatták, betakarták s álmos sóhajokkal visszaszédelegtek kopár ágyaikhoz.

Tudós emberek mondják, hogy ha a kutyát megsüti a holdvilág, álmodni szokott s ki tudná azt pontosan utólérni, hogy három, szunyókás öreg leány udvarában, a holdsugárzás delejes éjszakáin, miről tud nyögdécselni egy leigázott kis nőstényállat?

Boby melankolikája egyszercsak átvidorult a fürgeséghez, lusta ténfergéséből csaholva ki-ki ugrott, a bodros -106- szőnyegeken bolondos bukfencekkel végiggurigázott, a sugárzó öreg lányokkal fogócskásan kergetődzött, inas, kemény lábain meg-megállt s fölszegett fejét viharosan meglóbálta, csaholt, fújt, fénylő hátát borzongva emelgette, a kosztot a csajkában, bendős gusztussal túrta-falta, boldog öreg lányok gyönyörűséggel nézték Bobyt és elujjongták:

Boby szépen gömbölyödött, derült ugrándozása egy kicsit megnehezedett, a virgonc hajszákban el-el fulladt, a lustálkodó kedve sokat altatta, lágy párnáin kövér gomolyogban pihegett és egy titokhordozó este nem jött ki az ennivalóért házikójából. A három leány odaguggolt Boby elé és a szívükkel szólongatták:

Boby melankólikus volt, szeme fehérjén -107- elömlött egészen a kitágult fekete szeme, vadult tüzekkel sugárzott a tekintete, a három nő hőkölt s összeborultak az emésztő aggodalomban, az ismeretlen este átvezette őket rejtelmeivel az éjszakába és virrasztott a szemük, lelkük a forgó, nyögdécselő Boby körül. Boby kövérsége kipuffadt a hasán, szétmeredt a tomporái között, a hirtelen görcs karikába hajtotta a vonagló testét, Boby eldőlt, okos fejét ráhajtotta az első lábaira és nagyranőtt szemeivel a gazdáit bámulta.

Parázslottak az éjszakába a hű kutyaszemek, a vén leányszemek s csudálatos beszéd lobbant szemtől a szemhez:

Boby duzzadt teste föllapdázott a magasba s visszazuhant, hosszú, sirdogáló -108- nyögéssel a párnákba fúrta fejét és ahogy borzongott teste a fájdalmaktól, a vén leányok meddő testén is végighasított az állat kínlódása… Boby kitárta lábait… párázatban, homályban kis kutyák fölvinnyogtak, a megbűvölt öreg lányok fölzokogtak:

Egy nagyon öreg asszony a családomban megbetegedett és a száz évnek határán túl, eljött a költözködés.

A szobára, a halódó nénikére, a körülötte cselekvő, várakozó öregebb és fiatalabb emberekre, a szakálas imádkozó virrasztókra haloványan emlékezem, a levendulás frissítő szagát a nehéz levegőben, most is érzem, a felső ablakok nyitva voltak és onnan jött be a meleg, kánikulás nyár.

Az öregasszony bizonytalan alakja is a szemem előtt van, dunyhák, vánkosok magasra dagadtak körülötte, vékonyan, -110- elfogyottan feküdt a fehér völgyben, főkötős fejét a párnák fölemelték, a csöndes, nagyon ráncos arca meredten, a halottas színével ijesztgetett, a szeme bizonyára már le volt zárva, mert nem emlékszem reá, csak a töpörödött figurája van előttem és ez a mozdulatlan, keshedt, kicsi test hörgött, a horkolás egyenletes hangján, szüntelenül hörgött. Az agónia beálltáig, a gyermek-szeleburdisággal körülbelül észre se vettem, hogy házunkban a legöregebb ember megbetegedett, konyhán, szobákon keresztül futottam, az udvarban játszottam, este lefeküdtem, reggel az álomból kibújtam és meg nem akadt a figyelmem, hogy odabenn az öreg nénike napok óta, hetek óta az ágyban fekszik, csak onnantól emlékszem a beteg állapotára, hogy az udvarban az ablak alá kerültem, valamiképpen egy pillanatra ott megálltam és a lábaimtól a fejemig kis testemet megborzongatta -111- a hang, ami kihallatszott hozzám. Az álmos, csöndes szobából recsegve, szakadtan jött ki a hang és a hangból ki-kisípoltak a kisebb hangok, de mindjárt rájukfürészelt a vastag horkolásféle, dudált, ugrált, föltántorgott, alábbsülyedt, gyöngébb és erősebb, de mindig egyforma hangon, meghökkentem, kietlen rossz érzés bántott és arra is élesen emlékszem, hogy akkor este először láttam meg, amint szomszédunkban a szappangyár felgőzölög és a szag, amit kiárasztott magából, utálatos volt.

Elmentem az ablak alól és minden gondolat nélkül, kedvetlen őgyelgéssel kikerültem a Dunapartra, mely a házunk alatt huzódott, naplemente volt, amit annyiszor megnéztem s gyűjtögettem álmélkodással az új színeket, amelyek meglehelték a fáradó ég peremét, álltam a folyó mellett, az esti pompa megnyitotta -112- már a pávatollas küllőit, de az a hang, amelyet az elébb hallottam, utánam jött, reszelt, morgott, szaggatta a levegőt és visszahúzott a víz mellől, az udvaron keresztül, az ablak alá; durva, kínzó félelem vett erőt rajtam, futni, menekülni akartam, de fájdalmas kíváncsisággal hallgatództam, az ismeretlen hangot megfeszülten figyelgettem, végét-hosszát el nem értem, csak zörgött, kapkodott és önmagát folytatta, olyan különösséggel, hogy szorongtam és elborította értelmemet az ijesztő meglepetés: emberből jön…

a vad artikulálatlansággal, amilyent még nem hallottam, az érctelen csuklását, a más hangoknak lefejlését róla s gyors visszamerülésüket a fáradt zakatolásba, az egyetlen hangnak esett bukdácsolását s kiterülő továbbhördülését, egy párás, cafatos szalagnak fel-legöngyölítését örökkön-örökké, -113-

meglapultan a fal mellett csak hallgattam és tudom, hogy az eszem, szemem, fülem, lélekzetem mind megnyílt, fogódzkodó csápokkal, hogy a titokzatosságot, a rémült ellenkezéssel, de megismerjem és fellökte kicsiny szívemet a megtalált, új érzés:

Kémlelésre kibújt gondolatcsírák a sejtelemig elvergődtek, rezgett a hörgés a képzeletemen, rácsavarodott a dobogó szívemre, aludni küldtek s belekerültem az éjszakába, amikor is a pihenésnek nehéz sátorában, ez éjszaka sok mindennel eljegyeztek. Alvás helyett az éberség a másik szoba felé figyeltetett, az öreg asszony agóniája kizümmögött onnan, de, én hangokkal, zenebonás ijesztgetésekkel rámhorkantó csörömpölésekkel, földudáló kísértésekkel vesződtem és tudom, megszállt az árnyék, az első elrévülés… -114-

így kimorog az emberből, amikor meg kell halni? miért nem hal meg gyorsan a nénike? a halál nem engedi? mért nem látni a halált? pedig itt van? a néni már nem sír, nem beszél, nem sóhajt, csak a halál zörög, fütyöl, csuklik, nem hallani mást mostan? ilyen a halál? ráhörög az emberekre, hogy senki el ne felejtse életében? a bácsika fiatal volt, összeesett és meghalt? a fiatalok gyorsabban halnak meg? aki nagyon öreg, azt nehezen viszi el a halál? hány ember halt meg, míg a nénike élt? nem félt soha a haláltól? ő is volt gyerek, olyan, mint én? száz év előtt ő is gyerek volt?…

nem tudom utólérni, kis eszem alól biztos, ezek az elámulások elindultak, a lét, a nemlét gyötrelme teremtő forgatással forgatta a tüzelő fejemet, bánat és iszonyodás, sírdogáló meghatottság -115- úgy szállt rám az új születéssel, mint a magzat alaktalanságára a szem, a homlok, az ember, beágyaztak engem zúgó titkok közé, záporos víziók sűrűjébe és ernyedten, megbélyegzett áthajoltan, ki tudná hogyan? elaludtam. Reggel, mikor fölébredtem, az első eszméletre a hörgést hallottam, csípett, szúrt, venyigével rámvert és példátlan düh fogott el, olyasfajta érzés lehetett benne, hogy bementem volna szobába és kéjjel, boldogan a fulladásba nyekkentettem volna a szörnyű hangot, az önzés orkánja mellbe kapott, felforgatta indulataimat, az éhes, kétségbeesett határokig kifeszítette az ösztöneimet és ingerült letörötten, tehetetlen búslakodással kimentem az udvarra, a folyó partjára, de játszani, zavartalanul szemlélődni nem tudtam. A birok egész nap tartott; lebújtam a fűzesbe, sípot vágtam a gyenge ágból és megfújtam s furulyás zendülésére rázihált a horkolás, -116- tutajok rézsút utcácskái fölött ringással nőtt, gyöngyözve habosodott a nádas iszap, kíváncsi lábheggyel a mélységeket méricséltem, kutattam, áhitoztam és andalgó eszméletemre rámnyöszörgött a reménytelen hörgés; elkomolyodtam, dühöngtem, sírni akartam, rémüldöztem nagyon fájt, hogy nyugton nem maradhattam, a víz lassu útját, úgy mint máskor, nem nézhettem, a gesztenyefák alatt a bandukolást, úgy mint máskor, nem járthattam, a déli harangok összeszőtt bongását, úgy mint máskor, örvendezve nem hallgathattam és estére forró szájjal, botló lábakkal, elvadult érzéssel az ablak alá újra odaálltam és imádkoztam:

Az esti bárányfelhők mögül valakinek a szeme meglátott? ott benn, a kerengő árnyék dermedt meg a szavamtól? a -117- hörgő hang, lejtős gyöngüléssel elcsöndesedett, mozgás, járkálás mozdult a szobában, hosszu, soha el nem felejthető úton a konyháig bemerészkedtem, szakállas emberek sietve jajgattak az ágy körül, egy asszony a párnákat szedte ki a beteg feje alól, mások a vánkosokat bontogatták, piros volt a szoba az esti meleg napsütéstől, a százéves nénike még sóhajtott egyszer-kétszer a pihegéssel, mintahogyan kilegyint a mozdulatlanságból a tévedt szellő, a szakállas emberek még szaporában jajgattak, asszonyok fölsírtak, egy fiatal nő egy szál tollat emelt ki a vánkosból, a rőt világosságban többször megforgatta és az emberek egymásnak sugdosták:

Kiszédültem az udvarra és emlékezem, a halál ült le mellém a padra. Rágondoltam, a szappangyár felől olyan terülő rohadt bűz szállott le reám, hogy sokáig beteg volt tőle az ízem, orrom, képzeletem.

Hogy élnek? hol élnek? mire gondolnak? mit éreznek? mi jár az eszükben? mi jár a szemük előtt? tudnak örülni? sokat sírni? hallják a szellőt? és a száraz sóhaj megmozgatja arcuk körül a levegőt, kiszagosodik az orruk? és a pállott verejték rájukkísért erdős avarnak illatával, álmodnak az éjszaka? és víziófoszlányok átszélednek a nappali ábráikhoz… kigyomláltan az emberkertből, mégis élnek? szívük, vérük, lelkük nekik -120- is van, mint a többi embereknek? Mit csinálnak?…

A kalitkás fogság dühíti a képzelődésüket? és a szunyókás árvaságban gyün az utca, falu, város, vonat, folyó, hajó, futás, séta, napsütés, eső, őgyelgés, kapuzárás, szántás, alvás, malátaszagu gyárak… jönnek, gyünnek az elvont szabadságnak nyájas, költögető, kérdezősködö, feleselő, perlekedő, úszító, tébolyodottan fölvonagló látomásaival…

A rossz ember tusakodik a nagy indulatával?… lefogva, leigázva, a bőszület vakultan fetreng a bosszú vérpárázatában; a forralt fej, mely a bikás öklelődzésért bolondul, taglózottan lekonyul; meglóbált karok kéjelgő izmai, amik a hurokvetésre összeugranak, ernyedten lelankadnak; a fölrántott száj, mely összecsattog a bestia-szomjúságtól s fogak -121- sövényén a harapás habzó gyönyörűsége őrjöng, keseredett ízzel lelipped…

A révedező… aki tíz éve találgatja a pasztellt, hogy történt?… az éjszaka sötétjéből fehéren kilángol egy törülköző, a savanyú ágyból föllapdáz egy girhes hát, két csontos öreg láb motollázva kaszál, ümmögő nyöszörgés szakadva fullad… hogy történt?… gyilkos?… gyilkos?… mint történt?…

Az alkoholista… kinek gégéjén sürögnek az álmok, ádámcsutkája kopoltyusan ki-beugrik a sóvárgástól, snapszbutikok áporodott íze végignyálaz a fehér nyelvén, ömlő sörök rátajtékoznak a hápogó, csukló, bajusztól csöpögő szájára…

Hiszen ez fájdalom? villámlás? bánat? lélek? hangulat?… hiszen ez élet?…

És a fiatalok? akik épp hogy megnyitották kedvük zsilipjét? és fölgyujtott szívüket a nemi káprázatok alig hogy megbabrálták? a mokány fiatalos férfi? a kifeszült vállaival, elöntött derekával, didergő, dobbanó, hosszú életre épült lábaival? játszó elméjében a tikkadt bokrok, izzadt éjszakák, fúró ajkak, összeviharzó összetemetkezések, buggyant életnek meleg szagossága vízionáruskodnak?… és az asszony?… az ifjú asszony?… a megnyitott gyönyörkút, akit a friss merítés után az örök érintetlenségre kijelölnek? mit csinál a nyoszolyás nagy melleivel? a borzongó, ütköző nagy csípőjével? hazajáró képeivel, melyek az elrabolt kúszaságot mindig mutogatják és kancás orra a virrasztó éjszakában zokogva kitágul?…

Bolygatott képzeletemre régen rárajzolták a szenvedésüket és éjszakás tünődéskor -123- sokszor látok egy ijesztő freskót.

A fekete csúcson, a messziségből, szembenáll egymással Illava és Márianosztra. Köztük a némult űr, a lapuló falvak, alélt lejtők, szendergő városok, alvó embermezők, csak fönn a ravatalbérceken a két fellegvár zárja, őrzi a bomolt életet. Cellás rabok viaskodnak a fiatalságukkal, Márianosztra pántos fülkéiben ifjú asszonyok bolondulnak, Illava biztos zárkáiban gerjedt férfiak pörkölődnek és a kísértő éjszaka a sülyedt éjszakákból jön, az elhagyott igaziból, mikor a csillagos égbolt, mennyezetes szobák szűkülten ráhajoltak a kuckós, összeúszó gyönyörűségre és a fölmérő, rabos éjszakákból jön, melyek kínozva apróznak, a nedves bajusz csiklandozása most végigsöpör a dühöngő eszméleten, asszonyos haj régi libbenése -124- most husángol a varkocsával, hogy tántorog a vér pattanó edényeiben…

Én látom a tündöklő, meglátogatott szemüket, amint az üvöltő tekintetük a megvasalt ablakok feketéjére tágul. Márianosztra, Illava ablakszemein milyen titkok vannak?

Ki látja, hogy a cellás ablakokról zarándoklás mozdul? asszonyokból kiszállt, szívhez, szájhoz hasonló patakzó formák utaznak az űrben és a sötétlő mindenben vándorútra indul a kutató, légiós, himbáló férfiboldogtalanság…

Miért nem ejti alá kezét az Isten a firmamentumból? hogy összevezetné őket és jóvátegye a szenvedést, amit az emberek társaikra rámértek…

Néha hátrahanyatlik a képzeletem, ilyenkor úgy érzem, hogy öreg testem hüvelyében, vérében, sejtjeiben mozdul, följut hozzám a gyermekéletem; érzem a hevét, feszűlését, izgatott fátyolosságát és eljön a riadt eszem fölé, a két fülem köré az énekhangom is; milyen különös, hogy az enyém volt, hogy elhagyott. Itt énekel rá az ijedt fejemre, itt dobol, szökell a dobhártyámon, hallom a csendülését, a sárkányos magasbaszárnyalását, a lejtős könnyedségét, a kieresztett zengő síkját és ömlő ezüstjével, illatos szilajságával befutja a fáradó szívemet…

A meleg kísértéskor a templomos délutánokat is látom, a hívők künn vannak -126- a városban, komoly, csöndes emberek és csöndes gyerekek a szentély előtt a próbára várakoznak, a homályban egyetlen vastag gyertya gyújtogatja a repkedő világosságot, két fehér ujjával a kántor megvonja a hangvillát és a süppedt, hűvös nyugalomban, félénken hosszú elhangzással búg a bántott érc… mintha rámsóhajtana a messziség, hallom… mintha neszelne a sűrű fátyolosság és alóla felejtett öreg arcok fölmerülnek. Egy mélyhangú emberre emlékezem, úgy mondták, Oroszországból jött, járt Varsóban, Krakkóban, a szakállas, barna arca mindig szomorú volt, senkivel sem beszélt, a fejét lehajtotta, elgondolkozva járt a szigeti sétányokon, mikor pedig a templomban láttam, hallgatagon ült az emberek között, a próbák pihenője alatt föl-alá járt az oltáros szőnyegen, néha fölszegte a fejét és beledalolt az álmos csöndbe. Tompa, mély hangja volt, mely -127- emelkedni is tudott, de a magasságban is valami fojtó burok volt az énekén, ami nem volt melódia, csak föl-alá harmonikázó, örvénylő hangok, percekig így énekelt a magányosságban, alul zúgott a zsúfolt hangja, a nyaka idegesen meg-megrándúlt, a mélységből fölívelt az éneke, föl-fölkapta a sörényes fejét, bánatos magasságban járt a hangja, alá nem ejtette és zúgott, bongott a lihegő szomorúsággal, mint a harang, amelyet leborítanak a gyászlepellel, mint a gordonka, ha a magas húrjait szólaltatják és megdöbbenti eszméletünket a fájdalmas emberi beszéd… Ilyenkor mindig eszembe jutottak a titkos mendemondák, amiket az énekesről suttogtak, a lakására soha senkit be nem enged, lankadt este néha különös hangokat lehet hallani az ablaka alatt… szívbeteg… fél a szívétől… a hangvilla ágairól tütült az árva zendülés, hegy-völgy nélkül, csak egyformán bágyadt -128- a sóhajtó halkulás és szakadtan, gyöngülten elbóbiskolt a sötét árkádok alatt… fölvert lélekkel újra érzem, a templomi homályban kirajzoltan láttam az énekes dülledt, összehorpadt, elakadó beteg szívét…

A bűvös ködből azért elém, rámbukkan egy vidor ábrázat is, a segédkántoré. Hegyes, szőke szakála volt, csillámló csigákkal, a szőkeségnek hallatlan színeivel, a makulátlan sápadtságtól, a lármás aranyig s ez a lágy körzet óvatos-nyírottan fölhuzódott az arcának gyermekes, piros húsáig, alatta pedig egy kicsi emberke fürgélkedett, karcsú, vékony dereka, ha mozdult, majdnem riszált, apró lábait mindig lakkcipő diszítette, mellét a városi séták idején, színes mellény burkolta, formás, ügyes egész testét pedig a nyitott Ferencz-József kabát kísérte, szellős hetyke lebbenésekkel. Szerették. A hangjáról -129- is azt kellene mondani, hogy szőke volt, világos, vékony tenor, bátor csilingeléssel, mely szivárványlott a világosság színeiben, mint a kecskés szakálla és bizonyos életretermett temperamentum volt, mert az asszonyok, leányok, péntek este korán megjelentek a templomban, ha ő volt soros a dalolásban; foszlánymesék el is jutottak hozzám, mint kellett a virgonc férfiúnak Prágából eliszkolnia, mert a gettóban jámbortalan dolgokat mívelt az asszonynéppel, énekelt Krakkóban s mire innen is elinalt, valaki elborult leányféle utána halt a nagykedvű kisembernek. Talán nálunk is megvoltak számlálva napjai, de amíg itt volt, sürgött, fénylett, öreg, tanult zsidókat is megbabonázott; különös volt az énekmódja. A síróskedvű, lassan nyíló, szent melódiákat máskép dalolta, mint a többi kántorok; ahol borongott az ének, ott frissült a hangja, vontatott akkordoknál -130- gurgulázva trillázott, az ájtatos, nehéz melódiákat, könnyed vidámsággal vidította, a könyörgést, vezeklést hangguirlandjaival bohókásan körüldiszítette, az éneklő iramban, két kis kezével a taktust is ütögette, keserves ősi dalok mezében szokatlan férfiú csattogott, lármázott a hívők előtt, de szép volt, zavarodó lelküeknek is jóleső…

rámfüttyent a segédkántor gyönyörű tillárom-trillázása, elbong fölém a betegszívű énekes magafeledt dalolása és az énekes verőfényben áll, hazajáró gyermeklelkem előtt egy széles vállú, hengermellü, aranypápaszemes ember, a főkántor. Izgalom, megindúltság volt, amikor közénk jött; Palesztinából, Jeruzsálemből sodorta felénk a fuvalom, amely a jerichói rózsát is viszi a zarándokútra, mely gyökerezés nélkül vonul át a térségeken -131- és ahol megáll, egyetlen virágjával kilángol és illatot küld az emberekre, hogy gyöngéd lesz tőle még a gonosz is…

Őriző, megajándékozott, jól ellátott szekrény: rossz füleim… a kóbor hangot visszahallom… az íze, az ereje édes és kívánatos, mint az elhagyott szőllőgerezdek mustja, amiket kemény szálfák alatt roskadozó rabszolgák vittek le a forró hegyoldalról a hűvös gádorokba…

a zománcos csendülése tiszta, könnyű és áradva áradó, mind a hajdani napsütés, mely nyitott érlelő legyező, a büszke cedrusok, bújálkodó lótuszok, az Isten küszöbén várakozó lelkek fölött…

A templomi homály, el nem bocsájtóan egészen magához ölel és megtelik a kör -132- a fejem körül kergetődző énekhangokkal: borzongó gégék rikkantanak, vágyas szájak gusztussal megnyílnak és céltalan örömmel a hangot kiküldik, fölküldik; a vékonyabb, mint a hirtelen gyík meghempereg a csöndben, a szélesebben zengő megbontja fényét és szitakötők villanak, ívelnek a sugárzásban; gyerekek az üde boldogsággal kacérkodnak, felesel, összerikolt, ostoros pattogással össze-összezendül a trillázó, skálázó ének; gyerekek a pubertas részegségével verik félre kicsi, elcsent harangjaikat, pipiskélnek, seregélyes vigalommal, lépcsős nekifutással fölkacagnak; a betegszívű, mélyből született magasbaszálló hangja elindúl, súgva lendül, búgva szárnyal s orgonálva szálldos a társtalan horizontban; a segédkántor szőke csőréből fölfut, a függélyes szökőkúttal a hiú tenor, paradicsommadár teste riszál, tollászkodik, billegve erősködik, fütyül, dalol a hangja a szökkelő -133- magasságban és megzeng a »bájdalú«, a palesztinai vándor s ölelő énekében földalol minden, ami tükrös a könnyben.

a szüntelen mindenük: éneklő kedvük, a vándorló sorsuk, a titokzatos testiségük, elmondja hangtalanul maradt magamnak,

Füstös éjszakán néha körémhalkul a világ. A zajló élet megtalált magányosságában eljátszadozik az ember eszével az önkéntelenség és különös, pihenő öröm, szándékosság nélkül megnézni a magukból kifordult testvéreket, a vastagembert, aki a karcsúak érzésével táncol a parketten, a kopasz, lompos embert, aki bíztató nőcskék között – igaz hittel – megfürtösödik, gavallérosan megszépül e befűtött éjszakán, az okosan könyörtelen, héjja-lányok megbolondulását, amint a rossz szívük, mint az írós vaj, megpuhul. Kifeszült, táncos, zenezajos csöndben, valamelyik asztalnál ül egy spanyol leány, a másik asztalnál egy orosz nő, a -135- harmadiknál feketeségében őszintén elborult néger asszony. A magam céltalan, őgyelgő tekintése rámegy a néger nő szemeire. Majdnem dülledő, széles fehérségbe merült a révedező, fekete szeme. Ezek a szemek, amelyek most itt, a villámos csillárok déli verőjében únottan elcsudálkoznak, ezek a szemek most itt vannak; tegnap, egy fél év előtt, azelőtt, erre és arra, másfelé is elbámészkodtak; fölszippantották idegen tájékok arcait, illetgetve verték talán Afrika vízeit, erdőit, ronáit; két szemgolyó végtelen mélyében más arcú, más agyvelejű más szomorúságu emberek szunnyadoznak – két szemnek tükörén milyen csudálatosságok vannak…

Szeretem az ember szemét, a fáradtat, a villámosat, az ijedtet, a rajongót, a kacagót, az elborulót és az izgalom emeli a képzelődésemet, mert a senkiember -136- szemén is emlékesen átfutott valaha a rémület, az ujjongás, a vonagló élet. Néha azt érzem, hogy az embert azért ültették tele vérengzéssel, óhajjal, kétségbeeséssel, szerelemmel, hogy a két szemnek tükörén meglássa, mért történik minden; azt érzem, hogy a bolonduló össze-vissza fejét, a lélekező, jajgató nagy mellét a kívánkozó derekát és a boldogságtól, másroskadástól reszkető lábait, csak körülépítették a szeme körül; itt árad, itt lüktet, itt sír, itt jön ki minden. Milyen borzasztó lehet világtalannak lenni.

A szemek tükörén… szeretném látni minden ember szemét a pillanatkor, amikor szédül az élettől; a zarándok koldusét, akinek hajtott fejéből rámered a szeme a megtalált forintra; a halálra szánt emberét, amikor a nyöszörgő készülődés után körülnéz és befut a szemébe az érett érzés; a munkás szemét -137- a pillanatkor, amikor átborzong rajta a forróság és már érti: a tőke a hóhér; a gyáva zsidót, amikor szijasan imádkozik és az átkos hajnalon összelövöldözi a gyerekeit; a gőgicsélő, nászos asszonyt, amikor a szeme először rácsudálkozik a Márkus-térre; a vasfejű embert, akinek egyszer csak, hirtelen, elesik az esze; a régi rabot, kit az éjszakában megkeres az asszonyi szag és belebámul a feketeségbe; a magam szemeit, amikor kicsi inas koromban megütött a segéd…

A szemek tükörén… mely ringat, mint a hallgató hegyi tavak fölött az árnyékos árnyék, mely kigyúl, mint szűz lányoknedves ajkán a hajnali óhaj, mely megtörik, mint az írói lélek, amelyben halálos egymásmellett őrjöng a gőg és nyomorúság…

Szeretem az ember szemét, kitárult tükörén integet az örökmagunk vágyódása; -138- ez az a szem, mely békés passzióval képtárak gyönyöreit ízlelgeti és félre nem csúszott soha a Mona Lisa arcáról, a Rembrandt öreg fejéről, Tizian húsairól; ez az a szem, melynek villanása átmér mint a villám és pénz, földek, jószág és minden fűszer neki illatozik; ez az a szem, mely látta a Bebelt és továbbéleti a fehér fejét, a gyönge kezeit…

Szemek sűrűjében járok és fölhevült izgalommal el akarom fogni a pillanatot; a pillanatot, mely vad sodrással belefut az idők messziségébe, a pillanatot, mely lobog a fejünk fölött mint a nap, félelmes, mint a születés és az elmúlás; millió szemek tükörén ég a világosság és ráveszem az eszemre a lángos pillanatot.

Az apám régen meghalt, az anyám öregen néha beszél fiatalságáról, a felejtés ködével eltünedező történeteiről. Egyszer a régi szüretekre emlékezett, amikor még nem volt filokszéra, a szőlőhegyek fröccsentek az édes musttól, apám csak későn tért haza, pincéről-pincére járt és megvette a termést, anyám elbeszélte, hogy valamelyik ilyen este apámat megtámadták. Egy pincében alkudozott, fizetett és meglátták a bugyelárisát, melyben sok pénz volt.

(Anyám nehezen beszél és amíg elmerülten a másik mondatát megtalálta, a szünet alatt kíváncsi izgalom kapta el képzeletemet.) -140-

Az apám kiment a pincéből, késő este volt, indult már haza felé. Hegyoldalon, a szőlők között vezetett az útja, nagyon sötét volt már, egyszerre csak három ember az apám elé állott.

(Anyám fáradt arca megélénkült, a barázdák megszűkültek rajta, nehéz keze megfrissült és téveteg mozdulattal a levegőbe rajzolta a három ember útonállását. Szemem előtt állt az a sötét szüreti este.)

(Én láttam ezt a jelenetet. Láttam a sötét ég alatt megrettenni az apámat. Állt a város fölött, a csillagok halottas súgárzásában, messzibbről ideneszelt a hazatérő szüretelők ittassága, a némult levegőben, mint vastag kígyó csavarodott a pincék szaga, madár nem rebbent, diófa -141- nem rezzent, elrémült magánosságban csak állt a három gonosz között az apám és szívét meglegyintette az otthonülő családjának illata…)

(Gyönge kicsi emberke volt és rajta a csattogó, sietős csizmás parasztok… Szép kerek arcából, hogy felkönyörögtek a szemei, könyörgős szemeiből, hogy rimánkodott a pillantás a magasba, angyalhoz, Istenhez és forró, fáradt teste meggyúrtan a hideg talajon…)

(Az anyám ujjai beletépnek a levegőbe és az ósdi, jól őriző függönyök lehullanak…)

(Mellkasában hogy szétömlött a szíve és szomorúság, imádkozás, vágy, fogadkozás -142- hörgött a hörgésében… Cipelő szegény válla bizonyára rúgta a nyirkos földet, harcos, próbált karja lökte az aljas halált, gyávult lábai labdásan keresik a futást, ledőlt dereka síklik a kínok vesztőjében, ámuló feje forog a szőlőbokrok avarán, fulladt nyaka fújtat a húshurkok között és megbűvölt szeme előtt szabdal a bicska, mint íziglen bűnhődők fölött a Jehova bárdja…)

Itt ülök vénülő anyám mellett, az apám tizenöt éve porlad a rákosi földben és én őszülő fejjel, fölnevelt értelemmel -143- visszazárulok a gyermekhüvelybe, az iszonyat belégyökerez a szőlőbarázdába, apám régi alakja vergődik előttem s sikolt a gyerekszívem:

Egy ember ült az erkélyablakban, fegyverrel a forró kezében és vesződött az érzéssel, meghalni… amikor a gondolatait nem győzte, föl-föltekintett, csüngő fejét ijedten fölpeckelte, az utca zajló képeit céltalanul megbámulta… jobbfelől, a szomszéd ablakban embervonalak kúszálódtak, asszony és férfiforma egymás mellett vesztegeltek, bókos mozdulattal egymás felé megnyugtalankodtak, vad gyávasággal, akadozva tusakodtak… az ember az erkélyablakban idegen tekintetét a nehéz szemeibe visszavonta, fegyverének kecses, éles rajzát a gyönge tenyerében újra érezgette, a megszakgatott -145- vágyat az akarat pislogó világoságában, tovább gyöngyölítgette, meghalni… a nagy fáradtságnak a befejező tudattalansággal megágyazni, az elfeketült kedvnek készülten engedelmeskedni, a szükölő érzést a megoldással engesztelni, vállait, olmosodó lábait, iromba cepelő mellét a békével megnyugtatni, a zürt, zavart széteső eszében lecsöndesíteni, éretten, kívánkozva, meghalni… a rossz arcot eltolni, az anyókás ráncos arcot, amint kirévül belőle a két gyöngült zöldes szem, itthagyni, két gyöngült zöldes szemnek sikoltó sugarát nem látni, az árva szegény fejnek szegett csuklását nem tudni, a sírást mely az oltalomra szoruló lélek életrevaló bátorságát kimosni fogja, nem hallani… meghalni, itthagyni… mindent itthagyni… a képeket lezárni, a csupasz tavaszi fákat az utcán nem látni, karcsú kopár fák sorát, amint a mákonyos gondolattól a dühödő -146- gondolatig elébe-szemébe állanak, fakadó testük rügysebeit mutogatják s ujjong a köny, hetyke örömbe hajlik át szomorúság, kong bong a messzi harang, meghalni… két szemnek sugara, amik már áthaladtak a kárpiton, esküdten fölsóhajtanak a magasságba, tavaszi fák csupasz koronáin ágak cikkcakkja ágbogaskodik, ágak zöldelő karjából növendékágak küllősödnek, ágak sűrűjéből száraz, vékony kezek fölmerülnek és finom hajolt ujjaik, egy gyökérből, mint rezgő tenyérről kulcsolódva összeérnek, könyörögnek… az anyám…

az ember az erkélyablakban fölkapta a fejét, gyászoló szemeit a döbbenet fölgyujtotta, rebbent, kapkodott az esti térségben a tekintete… alatta a völgyben tömeg morajlott, bolonduló emberek egymás hegyén-hátán riogtak, vad rendőrök -147- ugró lovaikkal sikátorokat gázoltak maguk elé a sokaságban, karok, botok a magasságot vágták, olcsó asszonyi kendők bomoltak, repkedtek a szélcsöndes levegőben, hörgött a zaj, rikácsolt, kikiszilajodott, fölföltántorgott a kaoszból a kiáltás:

az ember az erkélyablakban a lelkével megölelte magát, a bús búcsút fölbuzdult kívánsággal tovább gondolgatta, az éltéből fölkísértő fantomokat szomorkodással megfürkészte, elváló éveit, eseményeit a könyek rezgésében sajnálgatta, öreg, sokat használt arcát az igazi formájában meglátta… gyér haját a terülő homloka fölött a baj csimbókosan kitépdeste, két nagy szemét az orra fölé csüngősen kitologatta, a keserü íz a szájától a halántékáig az ijesztgető vonalak ráncait a húsára rávölgyelte, a szégyen, a nyomorúság -148- a szép arcára a csúfságot rácsunyította, meghalni… a szorongást a találkozó utcán, az olvasmányos kávéházban, a meleg orfeumban, mások szemének kérdő, bántó pillantását nem tudni, alvás előtt a fölrémülő rosszat, gyilkosság? meghalás? elvinné a számonkérőt? nem érezni, a jeleket, amint átokra hajlik a jóérzés, gonoszsághoz bőszül a szelidség, gyalázásba rondul az imádság, felejteni, álló nyugalomban mint a napsütés, elmerülni, meghalni… ez a szem, amely most lezáródik…: örült a tavasznak, csudálta a képet, nézte a korzót, követte a folydogáló Dunát, csillant a gyerekekhez, álmélkodott a csillagokhoz, ez az arc, mely most átmerevül a maszkba…: melegedett a simulástól, kacagott a büszkeségtől, szédült a virágbódulattól, keménykedett a bátorságtól, ez a mell, vállak, derék, ami most átdől a dermedésbe…: borzongott a nőtől, törte az erdőt, szelte a tengert, -149- ételt, levegőt, nyujtózó lustálkodást habzsolva maga köré zsákmányolt… sugdosó, nehéz élet… az ember az erkélyablakban, megkísértett fejében a millió sejttel, a gyávult távolt karolgatta, nyíló tekintetét völgyben, magasságban tévelyegve meghordozta… az integető ház egy másik ablakában kötényes emberek serénykedtek, villámfényben a hosszú asztalon gipsz- és acéllábak ágaskodtak…

Az ember az erkélyablakban, ült a terhek alatt, síró szíve előtt a májusi fák ágbogas kezei föltűztek s az anyja kezével könyörögtek,

az önző düh megrázta, elrongyolt értelmét a kín, a gonoszság elborította s az ágak cikkcakkját nyöszörgő kéjjel a szemére emelte, a fölébe került erdőt éhes indulattal megkémlelte, fölfordult lelkének kirajzolta…

nyitott, lármás, mohó kezek ütöttek -150- föl a fák koronáiból az égbe s vékony, görbe ágaikkal beletéptek az Istenbe…

az ember az erkélyablakban fölállt, ernyedt keze öklöző szorítással a fegyvert megszorította és odaemelte a halántékához.

Az utolsó pillanat fölforrt, a harc, a parancs körbe vitte birkozó testét, a szomszéd ablak felé billent, a veszekvő asszonyférfi-forma elcsöndesültek, egydarabban összemerültek…

költöző tekintete megsúrolta az utcát, gyerekek, emberek rendőrlovak alatt gombolyogtak, egy bolt égett, villámoskocsik kitépett, csavaros belükkel fölfordítva trillásan csenegtek, fegyverdörgésnek, kardcsörömpölésnek zengéséből kibődült: jogot, jogot…

az ember az erkélyablakban a másik ablak irányában zökkent, forduló teste a cselekedettel itt megcövekesedett, a -151- villámfényes szobában izgatott emberek az érclábukat kapcsolták, himbálták, velük földobbantak s mint hibás szarkák, apró útjaikon rézsút szökdécseltek…

az ember az erkélyablakban megdőlt… milyen lehet a halálra vált ember szeme, amikor tekintet-csápjai az élet képeiről lesíklanak?

Az íróra gondolunk, aki megszületett a vérségével, a leskelődő szemeivel, az áradva visszhangzó gondolatvilágával.

Az emberek, akik az íróval találkoznak, nem is tudják: külön világ halad el mellettük a testvér-hüvelyben és van valami babonás szomorúság az állapotban, ahogyan az író járja az útját az emberek között.

Itt él, vesződik a gondjaival, mint a többi feles barát, fázik a hidegtől, borzong a melegtől, mint a többi ember, ruhát méret és lelkesen eszik, mint a többi -153- halandó, szerelmi légyott és váltóterminus fúrja a fejebúbját, mint más bajos társainak, pontosan, ezer réttel mindent, rosszat, jót, sírósat, nevettetőt magára vesz, mint a többi ember, ami után jön aztán, a megszállottság, száműzöttség, hogy zártan, a maga bolondítására, egy kába másvilág is tükrözik agyvelejének jól összeállított prizmáin.

… Hegybe, eldölni ingó tornyosodásba, összefut a redakciós munka, lenn zihálva vár a rotációs, arrébb az éjszakás expediciós kezek, kijebb a fűtött vonatok és a fürkésző ijedtség perceiben, a képzelet rossz firhangján átbukkan két Mentschikoff-télikabát, két szegény diáknak mosolyos, sorsos találkozása… az orvoshoz megyünk, kapar, pereg a nikkelszerszám, levegős dudával robbantgatják az árva fejünket, fájdalom, didergés, az egyedülvaló figyelem tehát itt van és im’ a gép -154- alatt, a baj alatt sötétlő udvar tünedezik, nehéz árnyak alatt rossz lányok várják a halált… kevély séták idején elbabrál a tekintetünk friss asszonyoknak haján, arcán, a szája körül, két kacér szemnek meleg horgain már rajta akad a tekintetünk, már rámerülnénk, és túl a billegő menyecskén, túl a jóleső önzésünkön, kárpit nyílík, anyókás anya ül a Balaton mellett s álmodik a tengerről, mely elnyelte a fiát… a könyvet olvassuk, gondolkoztató, szigorú, magától el nem engedő könyvet, az érzés sodrában, ahol a lélek kulminál, már benne vagyunk, ám valaki, valami bolygatja a képzelet tükreit és bányászok látszanak, akik most jönnek fel a tárnából, körülnéznek és szemhéjuk nyítódva, záródva, mint lepattantott kapcsok, görcsölődnek a napsütéstől… a pénzt, ami nincs, elgondolni és elfogni, az ötlet, a konstrukció már forr az akarat kohójában és a gondunk, a dühödésünk -155- elhajlik a hívatlan interieurhöz, pogányok a szobában és mételyesek a babonától s a szívüktől kérdve kérdik, van Isten?… van Isten?… zászlóerdő a fejünk fölött, henye szemlélődéssel nézzük a nagy lepedők türemlését, kék, sárga, zöld, piros össze-vissza csíkok vastag kígyózását és meglebeg a másik szemünk előtt egy öreg asszony sálja a tengerparton, ápoló kézikocsi, hasztalan elégett csontjait a verőfény öntözgeti és följebb és fölötte, kínozó országúton, egy fiatal, kavicstörő munkás nyújtózik a harsogó ég alatt…

Igy ártatlan, önkéntelenül, az ismeretlen képek, egyedüli illatok, különszőtt hangulatok, hattyús melódiák… és elgondolni, érezni a fölverő titokzatosság, hogy emberek járnak a társaik között, beszélgetnek, kereskednek, meg is tépik egymást, de az egyiknek kerek ugyanolyan -156- fejében, nemcsak a számok, párbaj, utazás, alvás nyügösködnek, de a rendszeres eszelősség panorámázik, eszének bujtató redőiről könnyes mókák integetnek, a lángoló, csúfos, kacagó, hökkent ábrák, sorjában váltakoznak rajta, mint a kerti színes üveggömbökön a grimaceok, amik körül elforog az élet.

Nem olyan ez a belepett tündöklés, mint a gyermeklélek játékossága? mely szűzen megring a cikk-cakktól, amit a künnzajló élet ráejt? Nem a kiízlelés? ahogy a látogató percet magához ragadja a megnyilt értelem, ahogyan az gőzölgő fantomjáról, a darab életből felszáll? Nem a meggondolatlan öröm, pásztorocska a delibábok ligetében? amint a munkára érlelt gyermeklélek, szomjú szilajsággal utánaveti magát a felsuhanó képek szitakötőinek? és kidíszíti velük a fantázia keringő boltozatát, rásülyeszti melegét a -157- kicsiny szívére, gyémántot helyez belőlük szemének ablakaiba… a tanultsággal, búvárlással meg nem bolygatott érintetlenség, a makulátlan potencia, a pillanatkor, amikor az élet jövevényeinek azt általadja.

Valóban, minden gyermek költő, csak felváltják később, az írót azonban, a nagy sorozás meghagyja gyermeknek, gyermekének.

És ezért a szivárványos rajlás képzeletének szüntelenül forgó síkjain.

ezért a sok megrendült vallomás, ahogyan az írók a maguk gyermekéletét kitapogatják, témáikat onnan kiemelik, a régi hévvel, az elködölt fátyolokkal megmutatják,

ezért az álomjelenet, hogy öreg fejüket a gyermekidők mesélő emlék-párnáira oly szívesen lehajtják és az alig számolt -158- évek feltipegnek, az egyformán friss csudálkozással, az aggastyános kapuzáráshoz,

ezért az egyedülélő ingerültség, hogy az öregség, okosság indái félrehajlanak, ha látomást szállat el ormairól az élet és az író a gyermeklélek megdöbbenésével, ujjongásával és ámulásával, csak a puritán reagálással fogadja a kísértő pillanatot… a több (a kevesebb): a kimódolás, raffinéria, a tanítgató elvezetés, később következik.

Próbált, megvert mellünk kis rekeszében a gyermekszívünk dobog és alázattal írnám, ezért hajlik reám olyan mai közelről a nyári este, a gesztenyefák alatt, a kisvárosi álmosságban, hét éves fejem körül nászútazó cserebogarak zúgásával, mit amilyen felbuzdulással mozdul meg bennünk a természetünk, ha innen, vagy onnan, ráfut a jel idősb képzeletünkre.

Felleges, viharzó este volt; a levegő végtelen sötétjében csak állt és áradt, csillagoltó fejével, karoló karjaival, lehelő szájával a kánikulás hőség.

Nyaraló, lustálkodó emberek között, a szabadságos tétlenségben, a terrasszon ültem, a furcsa türelmetlenséggel, szekáns munka nélkül, loholó sürgősségnek híjával, diadalmas elszabadultan az ügyes-bajos otthoniaktól.

A rekkenő fölforrt, a sötét mélyeiből villant a vajúdás, a meglendült hirtelenség rázta az eget, süvítve zúdult alá a -160- völgybe, melegséghegyek nőttek s legyintve viharoztak az ürben, fölgyulladt lidércek alatt bús erdők föllángoltak s lombos karjaikkal a futó sóhaj nyomában elnyújtóztak, a kisöpört terrasszon már csak én ültem, a repkedő villám, a hasadó feketeség váltogatta tekintetemet és megdúzzadt a mellem a látogató forróságtól, amint láttam, hogy egy vad fekete nő suhan a mindenségen által, a villámos tűz a fölvetett szemei, a démonos haja az iramló sötétség és érett testének leples igézete, a fuvalmas melegség…

A fölzáporozott városka, alvás után, ránk ragyogott, a fázós nap nyitott szemmel sütött alá az égből, a megfürdött gesztenyések a sétaútakon a fa-illatukkal frissen áradoztak, a nyírott bokrok, glédás sövények a kanyargós lejtőkön csillanva gyöngyöztek, a keskeny aszfalton a nedvesség még bántatlanul terült és piciny -161- ezüsttócsákban hempergős szívárványok tisztálkodtak, hizelgős, serkentő volt a levegő, amelynek könnyű áramában egy ifjú leány jött szemben velem, vékony selymekkel a feszült kicsi mellén, a tréfásan könyökös karjain, huncutkás haja alól kérdezősködtek a szűz szemei, egészséges szája zártan, feladattal komolykodott, táncos, kicsi lábakkal már elém fürgélkedett, egy drogueria ajtajából az ízes szagosság éppen rájalebbent… milyen tiszta volt… a bőre, a húsa, milyen üde volt… a selymek alatt a feltörő gömbölyűség, zergés lábainak ívelő tájékai föl a haragvó csípőkig, mind-mind a hívó tisztaság, mely a rossz gondolat nélkül most mutogatta magát, körötte pedig tükrözött a megzáporozott kicsi fürdőváros, a lejtők alatt csak buzogtak buzgalmasan a kristálysörényes ősforrások…

Az erdő meleg és lélekző volt, mint a megzihált nő az ostrom után, az útakat a vad nász meghintette a fenyvesek tobozával, a szegélyes tölgyek során váló ágak fáradtan csüngtek alá a törzsükön, a frissen forgatott avar vidáman aranylott a fölbukkanó tisztásokon, ármányos csönd, templomos illat halk intéssel tolta előbbre a sűrűséget, öreg fák borulatában útvesztében álltam és rest eszem elé rejtvényjeleket küldött az erdő.

Szívek forrtak a fákon, kicsi, nagyobb szívek, gonddal vésettek, sietve fölrajzoltak, mélyült völgyelőek, öreg rovásuak, frissen fölhelyezettek, itt-ott kezdőbetük, alattuk a pontosság, évszám, dátum, egy-egy szív csücskében lángnyelvek kirajzoltan és a megsebzett kéreg kévékbeforraltan, küllőkkel megnövelte a tűzi képet, dátum nélkül is ódon történetek, hajdani vonalak galléros türemléssel kiszélesedtek, -163- szívek peremén a tünő évek ujjuló körözéssel, aggastyánredőkkel körülkérgesedtek és voltak újonnan föltűzött szívek, mikben még zöldelt a nedvesség (miként az élet nyílik), őszülő szívek is így indultak el egykor, a bélyeges eredetük még most is mutatkozik és nőnek, kúsznak (míg gyantát fognak vetni a tölgyek) a növő magasságba; elhagyott szívek tulajdonosai, más rengetegben ki tudja, merre járnak?…

Hirdető szívcímereknek megosztott területe két kézművesé?… szíveknek összezáruló ajkai, keményen metsző az egyik félről, bicsaklóan akaratos a másik részről, két ember kezefeje egymásnakdőlten összelángolt, mire a szív alsó szuronyát összezökkenve felrovogatták?… a lány, a férfi álltak a tölgyek alatt? aki a kévét az öreg szív kapujába fölírta, milyen volt? álmodó szemében -164- föltündökölt a megindult erdő és a megtalált óhaj el nem engedte többé a zsákmányolót?… »Clarisse, V. – 3.«, a gőgös? a karcsú testében zárt világot rejtő? szűk, vékony ajkán a kimondhatatlannal járó? rianáskor, zajláskor mégis eljött a tölgyek alá s ráégetvén szívét a hallgatag tanuskodóra, neszelve földobogott az erdő két ember összeborulásakor?…

a kicsiny, kövér, nyílazott, félbenhagyott, megcifrázott, elrepedt szívek a választott sziv-lugasban?… összeérő terebélyek árnyában, a vezetőn kanyarodó tisztás bujtatója előtt, a párok mind megálltak?… elhaladt mátkák nyomában csak mindig jönnek az új menyasszonyok?…

a lejtő csúcsán, a körülőrködött tisztáson egy szőke leány áll a nap alatt, fú a szél, sötét férfifolyondár csavarodik a nő körül… -165-

ki az, aki itt, a két vállam alatt megbujt és kivetni akarja mellemet s démonos némbert vitt az esti szemeim elé, zsenge leánygyümölcsöt mutatott föl a tisztaságkáprázatban, szívek rajzó randevuját a szívem előtt fölnyüzsgette… ki az? ki megnyúlt derekamat, szédülő eszemet két izmos karjával most átkarolja…

itt élt Pesten, itt járt a pesti földön, a meghatárolt sikátorokban, amit akkor zsidó-fertálynak hívtak, ahol most a terézvárosi templom áll a Király-utca vonalában, amerre, a hajnal intésekor, a kvártély irányában, naponként elrendelten én is elfarulok és a nem kívántató álommal a szemeimen, az induló élet első képeit még magamra veszem; friss, boglyas lányok a kapuban éberkednek, hajszolt napjuk már rájuk köszönt, de mosolyosan vidámodnak, tréfa, huzakodás az igazibb kedvük; derék, bántott, szolgálatra -167- utalt ifjú cselédleányok, nem tudhatják, hogy a jóérzés, amivel rájuk nézek és nem tudhatják, ha a Király-utca és terézvárosi templom térségein hajnali munkában cselédleányt látok, megszentelem öket, mert rádobol a szívemre, hogy itt élt, sürgött, tevékenykedett hajdan egy tót cselédleány is, ama Mária, akit Hrúznak hívtak.

sovány, kicsi fehér személy, a hosszukás arca sápadt és tiszta, mint a sárga liliom, széles, szűk homlokát fekete haj világítja, szeme tükörén az alázatosságnak mindíg szelid fénye, vékony szája körül a mosolyféle, mely lelki derű és bocsánatkérés, szellős pruszlikban, alsóban, elhasznált topánkában igyekszik, serénykedik…

elkísérem a szolgáló útjára, ha a gazdáék, Weisz Károly nevezetű szappanfőzőcsalád számára húst megy vásárolni, -168- álldogál a friss húsok között, szegy, lapocka, borda még vérzik a vaskampókon, kesernyés, ismerős szag nedvesíti a szája ízét, aztán itt, meg az úton, meg otthon, a meleg fekete haja alatt a rejtett örömök megmozdulnak, az elgondolkozás lassú kortinái szívesen megnyílnak és a megzavart cselédleányra, áporodott levegőjével rálehel egy másik mészárszék…

a székálló legény, kemény, dolgát értő legény, nyalkán áll a tőke fölött, fehér vászon inge türemlik a piros, vastag nyaka körül, hengeres melléből kilátszanak a teli vállak összehajló vonalai, a két ingujja fölgyűrve és az izmos, fürge karjai a csukló feszült karcsúságán át beleszökkentik az erőt, ugró ökleibe, kiterített nagy darab húsok előtte, szanaszét körötte, bárdos öklével szabdalja, aprítja, olyan suhintásokkal, hogy porzik, fröccsen belőlük a szép piros arcára még a velőscsont is… -169-

Így csereberél a vágyakozás és embert, falut, szendergő képeket fölhánytorgat a lelkek szeme elé és a pesti mészárszékben, a vérnek minden párázatában, a szelid cselédleány, hányszor gondolt a maglódi székálló legényre? a szilaj, csapzott, szőke fejére, a haragos, ő rá ránevető arcára, a tréfás szavaira, a beszédes virágajándékaira és aztán az ijesztő megkérdésre, amitől azóta is félelmeteskedik a jámbor szívében a kevély, versengő ember:

a maglódi csizmadialegény, lágy kedvességeket tud mondani, szerelmesebb a szavajárása, nyájas a viselkedése, engedelmes a rátekintése, círógatós a kézfogása, jóleső az odahajlása, ügyes a mesterségében, a szép piros csizmát, a ráncos -170- deli csizmát a legszebben kiteremti, az ülő mesterségben békésebb munkát is folytat, mint ama vad, szótalan, hizelgő szavában is parancsolgató székálló legény…

Ki tudná elérni egy különélő, megriasztott, szegény szolgálóleány zárt titkait? a haragos világban magánosan földobbanó cselédszívnek beszélgető játékait? egy szomorkás tót leánynak halkan mozduló kedvét? akit a nagy hegyek és csöndes tótocskák közül idecsöppentettek a síksági földre, rikkantó magyarok közé, aki vesződik a növő, rossz emlékeivel, bajos szülők perlekedő úntalanságaival? a tanító-rokon italos gonoszságaival? éjszakába hajló este, éjszakából nyíló hajnal bíbelődhetik zavartalan: miért nem hal meg a szegény cselédleány?… esti harangszóra a balzsam-imádkozás, amitől frissült, eszére rápermetezik a bátorság… -171- az együgyű képzelet, mely megkúszálja az ábrákat, a fénylő vasaló, aminek arcán nem ragyognak eléggé a kőporral súrolt foltok, a szappanszagú nagymosás, mely gyöngyöző gőzben fürdeti a szárazságot óhajtó arcot és…

két szempárnak kisugárzása az éji sötétből, amik meglepnek és egy cselédágy vigasztalanságára ráejtik a verőfény sátorát s a jóság, kívánság, áhitat, a könnyező gyöngédség elömlik egy mostohás, tót leányka szívén…

Alvás előtt, a hajnali ébredéskor, mikor a hallgatag vándor körül a földi rejtelmek sokasodva neszelnek, Máriát sokszor látom…

a sereglő leány-népet a kapuk előtt titkosan megvigyázom, a szőkéset, a barnásat, az alacsonyt, a magasabbat tisztességgel megszemlélem, fáradtan fakó, pirulósan piros ábrázatukat feledkezve megcsudálom -172- és nem tudhatják, hogy izgult szemeim fürkésző sugara mint borul reá a nyilt, tekintgélő, fénylő szemeikre…

ezek: a bús emberek, akiket a szégyenbe, szennybe, sötét kalodába vetettek a szerencsésebbek, ezek: az őrizetlen zsengék, kiket nyujtózó szeszélyes úrfik, undorodó pocakosok éjjeli pihenőkor az izeléssel megvizitelnek, ezek: a bélyeges kiválasztottak, akik a szegénység legmélyebb tárnáiban érlelődnek, ezeknek a kicsi eszén, lefogott képzeletén villámlik át minden, amiért szörnyű ez az élet, ezeknek a szívük az űzött vad, de mégis diadalmas, mert a megállás kobzott perceiben:

ez a szent, szép, szomorú élet a cseléd szíve, melynek közelében, mint az evangyéliom mondja, repes a lélek… és párolgó vérrel beleírnám a vigasztalást -173- minden szegény ember agyvelejének sejtjeibe, ilyen volt Mária is, aki száz év előtt itt járt a pesti földön és akiről megvolt írva, hogy áldott az ő méhének gyümölcse…

Igy álmodtam meg egyszer, a merengés találkáin Petőfi édes anyját és fölbong körém a gőgös dalnok idejéből a tisztaszavu harang, ahogyan egy-két soros német önéletrajzában, németül világgá hirdette:

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MINIATÜRÖK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Miniatürök

MINIATÜRÖK

ANYASÁG.

ESTI CSILLAG.

A MATRÁC LAKÓI.

GÉP MELLETT.

A SZÉGYEN.

SZOBAFESTŐK.

ÉVOÉ!

ILLATOK.

SZEDERFA.

A MARADA-VENDÉGLŐBEN.

NÖSOMELE.

KEZEK.

ÉJFÉL.

A CSÖRÖMPÖLŐ GONOSZ.

A GYERMEK.

BOBY.

A HALÁL.

RABOK.

HANGOK.

SZEMEK TÜKÖRÉN.

MI VOLT EZ?…

HORIZONT.

SZÍNES ÜVEGGÖMBÖK.

VIHAR.

MÁRIA.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE