The Project Gutenberg eBook of Szélcsend alatt; Az életből ellesve by Mór Jókai

Huszonhat éve múlt már, hogy II. Rákóczi Ferencz tárogatói utolsót harsogtak a Tisza partjain.

A kurucz név nem jelentett már semmi nagyot, legfeljebb még holmi torzonborz, elhanyagolt külsejű alakok kigúnyolására használgatták azt. A nemes urak iparkodtak a szatmári béke óta a fényes hivatalokban megerősödni, s a rodostói sírnak egyedüli látogatója volt a pontuszi árapály zúgása; a hazafiak emlegetése felől bizton alhatott abban a száműzött fejedelem.

A «libertás» nem járt a közforgalomban többé; mint rézpénz is elértéktelenült már, hát még mint eszme?

A neoacquistica kisimítá szépen a birtokviszonyokat, kiki elhelyezé magát a számára jutottban, s ha akadt még egy-egy zúgolódó itt-amott az országban, ki rongyos tarisznyával, megfakult okiratokkal rendre járta a dicastériumokat, negyedszázadokra nyúlt pör lidérczfarkát üldözve, az ugyancsak sok nevetségnek tette ki magát.

Az öreg és ifjú gavallér hátra simítá a daczos üstököt s varkocsba csavarva haját, port hintett a fejére, világ divatja szerint.

A fejedelem emlékpénzeit, miken egy katholikus, egy protestáns és egy óhitű alakja volt látható, kik egy közös oltáron élesztik a tüzet, mutogatták még mint curiosumokat, de már azoknak értelmét senki sem fogta föl; a magyar ember megnyugodott abban, hogy hiszen vannak függő pecsétes törvényei,… a miket senki sem tart meg.

Utoljára még magát a jámbor tárogatót is összetörték, -4- pedig hiszen úgy sem fujta volna már azt senki, mert nem kellemetes annak a hangja.

Ez időben élt Nógrádon egy kitünő férfia a magyar protestáns ellenzéknek, Csornai. Mint fiatal ember az utolsó reménységig megmaradt a szabadság ügye mellett, kísérte a fejedelmet lengyelországi bujdosásaiban, hallotta külön-külön három császár ajkairól hangzani a magasztos biztatást, hogy a magyar nemzetnek még nagygyá kell lenni; egy pár évig ábrándozott e fölött, azután haza jött megmaradt jószágaira, és föltette magában, hogy okos ember fog lenni.

Hivatalt ugyan nem vállalt, de követté választatván, fölment a pozsonyi országgyűlésre azon erős szándékkal, hogy ha karddal nem használhat többé nemzete ügyének, legalább bölcs, higgadt szóval fog segélyére lenni.

Ott olyan jól viselte magát, hogy mindjárt a gyűlések elején kivetették néhány társával együtt a gyűlésteremből. Mint nyakas kalvinisták nem akartak bizonyos szavakat az esketési formularéban utánmondani, s azért haza küldték őket szépen.

Otthon addig zakatolt, míg a megyéje ujra visszaküldte követnek, s az ország rendei beleegyeztek, hogy úgy tegye hát le az esküt, a hogy lelki meggyőződésével összefér.

Ott azután közel egy évig segített a tüzet a miniszterek alá rakni, de a mitől azok, mint a bibliai három zsidó ifju, meg nem égtek; szaporította a gravameneket, pattogott a jezsuiták ellen, küzdött a nemesi előjogok sérthetetlenségeért, követelte vissza a temesi bánságot, közel volt egy pár szóbeli crimen læsæ elkövetéséhez és megmutatta, hogy sem a nádortól, sem a homo regiustól meg nem ijed.

A míg ezt megmutatta, azalatt elszerette az egyetlen leányát valami indigenált karantáni báró.

Báró Zelcz Vilmos szegény legény volt, de csinos férfi. Mint magyar indigena a testőrseregnél szolgált, s az udvar által gyakorta küldöztetett Pozsonyba. -5-

A kuruczvilágnak régen híre-hamva mult már, a Krajn és Karantán bárói családból eredt másodszülötteknek nem volt többé az a föladatuk, hogy vitéz dragonyosaik élén a durczás magyar városokból beemeljék a harácsot: sokkal kellemesb hadjáratra voltak ezúttal kiküldve.

Eredjetek gyermekeim, ne legyetek útjokban bátyáitoknak; ügyes, tetszetős fiuk vagytok, foglaljatok magatoknak birtokot, uradalmakat. Itt van a sok czímre vágyó magyar úr. Örül mindegyik, ha leányai keze által az udvar légkörébe juthat; menjetek házasodni Magyarországra.

Sok atyafiság köttetett ez idő óta a két szomszéd nép között, s miután a bécsi udvar adta Magyarországnak a divatot, nem csoda, ha a divatnak az is meghódolt, a ki a kardnak nem.

Az ifju testőr és Csornai Katinka közti ismeretségből azonban ezúttal nem lett házasság, mert hirtelen dögmirigy ütött ki az országban, a rendek hazasiettek, a nagy sürgésben alig maradt a szeretőknek annyi alkalmuk, hogy egymásnak örök hűséget esküdve, búcsut vehessenek.

Egyébiránt elég idejük volt még: Katinka nem volt több tizenhat évesnél, Zelcz báró pedig semmi egyéb, mint egy szál gárdista, kilátással egy szerény másodhadnagyi állomásra. Még mind a két gyermeknek nőni kellett, hogy azzal a vakmerő eszmével megjelenhessenek Csornai Gábor előtt, hogy ők egymást szeretni bátorkodnak.

Katinka anyja be volt avatva leánya szívviszonyába, az egész szerelmi cselszövény az ő gondos felügyelete alatt köttetett. A nőben volt egy kis hiúság.

Csornai soha sem engedte magát rábiratni, hogy az udvarhoz fölmenjen. Csalogatták kitüntetésekkel, hivatalokkal, semmi sem ragadt meg nála; azt felelte, hogy vén már ő új szokásokat kezdeni. -6-

E közben egyik év a másik után haladt, Katinka egyik kérőjének a másik után kosarat adott, már hét év mult el a pozsonyi országgyűlés óta, s Katinka még mindig hajadon volt.

Gábor úr nem aggódott e miatt. Az ő idejében sem mentek a leányok huszonnégy éves koruk előtt férjhez, azt tartá: a ki korán megy férjhez, nem lehet jó gazdasszony.

Látta ugyan, hogy valami hadnagyocska majd itt, majd amott megfordul családjánál, hol otthon, hol a megyei székvároson; hallotta is, hogy azt mint Zelcz bárót mutatják be neki, hanem már az a fatuma volt a morva és karantáni nevekkel, hogy azokat rögtön elfelejtette, s egyik látástól a másikig az illetőnek az ábrázatja is annyira kiment emlékéből, hogy mindannyiszor teljesen idegen látogatóul fogadta el s bámult, ha mondták, hogy itt, meg ott beszélt már vele.

Két esztendő kellett az öreg kurucznál arra, hogy Zelcz bárót annyira észrevegye, a mennyi kell valakinek gyanussá tételére. Egy párszor úgy kérdezte magában, hogy vajjon mit támad föl annyiszor ez az ember, a ki ő rá nézve a legtökéletesebben meg van halva, mind akkor, a midőn nincs szemei előtt.

Az 1737-ben kiütött török háború több alkalmat adott Zelcznek Csornai házánál megjelenhetni: majd futárnak volt küldve a főhadi tanácshoz, majd ujonczozással, majd élelmezéssel, pótlovazással volt megbizatva. Pártfogások útján kieszközlé, hogy Nógrádban mulathasson, s ilyenkor aztán több napot tölthetett Csornai lakában.

Eleinte lelkendezve hallgatta a csatatérről jövő hireket, nagy elégtételt talált benne, hogy a vitéz Pálffy János mellőztével, gróf Seckendorf neveztetett ki fővezérré, s azt a törökök siralmasan megpaskolták; nagyon sokat -7- forgolódott álmatlan fekhelyén, mikor meghallotta, hogy a szultán Rákóczi Ferencz fiát, Józsefet erdélyi fejedelemmé nevezte ki, s a Dunához küldte; hanem azután nem sokára jött a hír, hogy az utolsó Rákóczi megtért az ő őseihez, de nem ősei földén, s el is temették valahol; azontúl aztán nagyon csendesen tudott aludni Csornai a csatatérről szárnyaló szellők miatt, akár mi hírt hoztak is azok.

Legföljebb azt a mulatságot szerezte magának, hogy az egymás után sűrűn következő császári vezérek hogyléte felől kérdezősködött a jól értesült toborzó biztosnál, mikor az egy pohár borra összeült vele délutánonkint.

– Igaz-e, hogy a hős Suckov levegőbe röpíté magát Nándorfehérvárral együtt?

Csornai nagyon jól tudta, hogy Zelcz ezekre a kérdésekre azt lesz kénytelen felelni,… hogy a halhatatlan Seckendorf azt a nem igen hizelgő mondatot hallá a császártól: «Nincs igaz hadvezérem többé; Eugennel eltünt a szerencse sasaimtól.»

Hogy a vitéz Königseck nagyon sokat haladt, de a lova fejével épen ellenkező irányban,

hogy a hős Suckov Nándorfehérvárat tizenötezer vitézzel együtt kardcsapás nélkül föladá,

s hogy a bölcs Neiperg úgy összeveszett a többi generálisokkal, hogy majd egymást ették meg, s a mulatság vége -8- az lett, hogy az orosz kedveért kezdett török háborúban elvesztettük Szerbiát, Boszniát, Havasalföldet, az annyiszor dicsőséges Nándorfehérvárral együtt:

de hogy mindez strategice és diplomatice azért igen helyesen történt, s ha valami hiba esett, az majd kiderül a hadi törvényszék előtt, s ha valamelyik tábornok vétett a réglement ellen, az bizonyosan elveszti rendjeleit és sánczfogságot kap, a mi aztán elég szép kárpótlás az országra nézve, három elvesztett tartományért.

– No de csakhogy hát a béke megköttetett, ennek ugyan örülünk mind a ketten.

– Hát ujonczozni nem kell többé; a báró úr örül annak, hogy visszamehet Bécsbe,… aztán… én is annak örülök.

E jóslatos szóval fölkerekedett a báró, s magára hagyta Csornait, a ki ettől az órától fogva kezdte világosan sejteni, hogy Zelcz Vilmos úrnak valami más oka is van még az ő házát szállomásnak (Absteigquartier) nézni, mint jó szerednyei bora.

Hja bizony pedig, édes kuruczom, azon időben jobban értettek a czivilizáczió terjesztéséhez, mint a közelmult emberei. Nem küldték lineával a hóna alatt az új telepítőt az országba, hanem fényes kardos lovag alakjában; s ha voltak itt-amott a barbár őskornak szilajabb lakói, kiket czím, hivatal, udvari fény tőrbe nem csalt, kiket rendszalaggal nem lehetett elfogni: azokat gyöngébb oldalukról kerülték meg; azokkal sógorságot kötöttek.

Báró Zelcz búcsúvétele Csornaiék házától egyúttal ünnepélyes leánykéréssel is volt összekötve.

A lovag szélesen előterjeszté, micsoda nagy családokkal van összeköttetésben, birtokai hol feküdtek valaha, ősei milyen derék emberek voltak. Mennyire kegyében áll ő a császárnak, milyen magas kilátásai vannak. Mennyire szereti a magyarokat, milyen erős óhajtása e derék, nagylelkű nemzettel rokoni összeköttetésbe jőni. S hogy egy igen nagyot is mondjon, még azt is megigéré a vén kurucznak, hogy kieszközli a császárnál azt a kegyet számára, miszerint a házasságból eredendő fiúgyermekek az apjuk neve mellett az anyjukét is viseljék; milyen szépen fog ez hangzani: Zelcz Csornai Hugó Árpád.

– Édes úr, az ajánlott megtiszteltetést köszönöm, de leányomat nem adom az úrhoz. Egyért azért, mert nem szeretném, ha olyan helyre vinnék férjhez, a hol én soha meg nem látogathatnám; másért pedig, mert… mert nekem az úr nem tetszik. Nem lehet ezt magyarázgatni; így van, és így marad; nem tehetek róla. Más a szivünk, más a lelkünk, nem beszélünk egymás nyelvén, nem gondolkozunk egyformán, egyikünknek megárt, a mitől a másik megél: tűz és jég a mi nevünk egymás mellett, nem lehet azt összekötni. Miattam lehet az úr igen nagy emberré, akár generálisig viheti, könnyű az béke idején; majd én csak megmaradok szegény kurta nemesnek. Tessék Isten hírével járni; ha valamiben szolgálhatok, parancsoljon velem, megtetszett valamelyik paripám, üljön föl rá, vigye el; ha tartozom valamivel azért, hogy itt tetszett nálam mulatni, mondja meg, mit fizessek? Köszöntetem az otthonlevőit, még tán azt is mondhatom, hogy csókolom a kezeiket (ha akarom), de a leányomat már csak nem adom oda.

Zelcz teljes mértékben készen volt erre a válaszra, még csak el sem hüledezett bele. Bizonyos volt ő a maga dolgáról. Az asszonyok kegyét birta, az apát pedig jól ismeré. -10-

– Tudom én azt nemzetes jó uram, hogy én nem tetszem kegyelmednek abban a mértékben, a melyben kegyelmedet szereti az én lelkem: kevés érdemem is van rá; hanem már a szerelem olyan dolog, a mit nem osztanak érdemek után; az bizony csak szerencse, s ilyen szerencse ért engem is, a midőn Katinka kisasszony szivét nekem ajándékozá.

Csornai meglepetve nézett jelenlevő leányára, ki sápadtan süté le szemeit előtte, s arczának elhalaványulásával bizonyítá, hogy a mit Zelcz mondott, az való.

Csornai ajkán valami mérges válasz lebegett, de mielőtt azt kimondta volna, neje oda rohant hozzá, s hogy egy szomorú jelenetet meggátoljon, keblére borult, s sietett kimondani a kettévágó szót.

– Kedves uram, késő haragudnod; Katinka már Zelcz hitvese, tegnap esküdtek meg titokban. Én intéztem ezt így; ha haragod van, az essék az én fejemre.

A vén nemes megtántorult e szóra. Szemei elé kapott, mintha valami sötétséget akarna elvenni előlük, mely látását hirtelen elvevé, s jobbjával úgy megszorítá neje karját, hogy ujjahegyei ott maradtak rajta. Azután erőszakot tett indulatán, bocsánatot kért nejétől a fájdalomért, öntudatlan tevé.

– Igen, Gábor, szólt az, még jobban hozzá tapadva, tudtuk, hogy te soha nem egyeznél bele, s Katinka nagyon szereti őt; meghalna, ha övé nem lehetne. Én tudom, hogy mit szenvedett e gyermek már hét év óta; mert hét éve, hogy szereti.

E szemrehányó szóra zokogva borult lábaihoz a leány, s térdét átölelve, rebegett, maga sem tudta mit.

– Kelj föl, édes leányom, szólt szeliden a vén kurucz, nem haragszom rád, nem pirongatlak. Nem átkozlak meg, nem tagadlak ki. Az vagyok hozzád most is, a ki -11- voltam. Nem történt kedvem szerint ez a dolog, de ezt nem fogom mondani senkinek soha. Mikor el fogod hagyni házamat, meg lehetsz felőle győződve, hogy apád áldása megy veled, ki azt csak magában mondja, mert szavakat nem talál hozzá; és jusson eszedbe majd ha szerencsétlen fogsz lenni, hogy van egy ember, a ki még akkor is igazán szeretett, a midőn megcsalád. Jó apád vagyok, midőn elmégy, s jó apád leszek,… majd ha visszajösz:… pedig te vissza fogsz jőni.

Zelcz természetesen tiltakozott e lehetőség ellen, biztatta Csornait, hogy majd meg fogja látni.

– Jól van, báró úr; kegyelmed czélt ért, leányom öné; elviheti. De vigyázzon rá, hogy a míg én élek, meg ne sirattassa vele mostani lépését; mert nincs a szentek hegedüjében az az imádság, a mely az úr fejéről elhárítsa ezt a kezet, mely most leányom fején áldva nyugszik.

Zelcz persze esküdött égre, földre, hogy előbb lehullnak a csillagok stb., stb.

Nem is időztek aztán sokáig, másnap már fölpakolta nejét, s elvitte magával Bécsbe.

Csornai egy mogorva képpel sem mutatta többé, hogy valami háborítja, csak azon évődött még, hogy milyen szörnyűség egy leányt férjhez adni rendes násznagyi szertartás, vőfélyek, nyoszolyók, násznép nélkül; a háromszoros templomi kihirdetés mellőztével; sem szomszédok nem voltak jelen, hogy legalább egy pohár bort ittak volna az új házasok boldog jövőjére; úgy mentek el, mint a kik lopnak, szöknek.

Ez év őszén meghalt Károly király, s a következő év tavasza nagyon viharos esztendőt nyitott meg. Már tél utóján elkezdett mennydörögni, ezúttal ágyúhang volt az. Bő termés! mondja rá az időjós;… de volt is jó aratása a nagy kaszásnak!

A trónra lépő fejedelemnő minden szomszédjában -12- harczrakész ellenséget talált, s idebenn megrongált pénzügyet s demoralizált hadsereget.

A franczia udvarnál már el is készíték az új térképet, mely szerint Szilézia a porosznak, Morvaország a szász királynak, Lombárdia a szárd fejedelemnek volt osztva, míg Csehország s a czímet adó Ausztria maga a bajor Károlynak volt jutandó; csupán a rokontalan magyar, a kinek a nagy világon e kívül nincsen számára hely, volt meghagyva az ifju királynőnek.

Miniszterek, országnagyok elvesztették a fejüket, tábornagyok siettek magukat nyugalmaztatni, maga a királynő is arra fakadt, hogy nem talál már helyet országában, hol közelgő szülését nyugton bevárhassa. Az osztrák birodalom végfeloszlása küszöbén állt.

Csornai Gábor ezúttal nem volt jelen a rendek között, kiket a királynő a pozsonyi várba fölhivott. Köszvényét okozta, mely nem engedi a házból kimenni.

A helyett leánya, Katinka jött meg falusi lakába, mert Zelcz a királyi hadsereggel a háborúba ment el, s az idő alatt, míg a férj a háború kétséges viszontagságainak van kitéve, csakugyan legjobb lesz a nőnek szülői házánál lenni.

Azon nyugtalanságból, melylyel Katinka fogadott minden kósza hírt a csatatérről, láthatta Csornai, mennyire szereti leánya férjét.

– Ne féltsd te őt, szokta neki mondogatni az öreg úr, félig vigasztalásképen, nem megy az oda, a hol veszedelem van.

Rendkívül restelte volna az öreg úr, ha vejével valami olyan dolog történik, a miért azt lett volna kénytelen mondani: «mégis derék ember volt biz az!»

Ápril vége felé érkezett egy sebes futár Bécsből, expressus levéllel az öreg Csornai számára.

Már akkor a futó hír széltében beszélte, hogy Mollwitznál dühös ütközet volt a porosz és osztrák hadsereg között, -13- s hogy Frigyes hadvezére, Schwerin, keményen megverte az osztrák tábornokot, Neiperget.

A porosz diplomatia azon időben sokkal kellemesebb szempontból fogta föl az annektálások és háborúüzenet nélküli támadások elvét, mint százhúsz évvel később… mások irányában.

Zelcz báró is Neiperg táborkaránál volt, s a levél czímborítékára írt kelethely «Magdeburg» már eleve arról biztosítá Csornait, hogy vejét a csatában elfogták.

«Kedves atyám, anyám, nőm, rokonaim! Balsors ugyan, de dicsőséges balsors lett osztályrészem. A csatában bátorságom áldozatja lettem. Midőn leghevesebb volt az ütközet, én annak eldöntő irányt adandó, ezredem élén belevágtam az ellenség derekába; s már-már közel voltam hozzá, hogy az ellenség vezérét egész táborkarával együtt elfogjam, midőn észrevevém, hogy túlságos hevemben messzire előre lovagoltam társaimtól, s mire azok odaérhettek volna, egyedül, annyi ellen, nem védhetve magamat, foglyul estem.»

Ez volt a levél érdemleges tartalma, következett azután egy csomó stereotyp ömlengés. Azt Gábor úr nem olvasta. Hanem a levél túlsó oldalán látott még valami más forma írást is, az vonta magára figyelmét. E vastag tollal írt sorok Schwerin nevével voltak alájegyezve. Maga a porosz tábornok irta azokat. Vajjon miről tanuskodtak?

«Érdemes urak és asszonyságok! Hadi kényszerűség miatt kénytelenek levén a foglyok leveleit, miket haza küldöznek, átolvasni, nehogy titkos utasításokat foglaljanak magukban, e levél tartalmát meg kelle tudnom. Nehogy azonban írója otthon levő rokonainak szándéka ellenére ok nélküli aggodalmakat szerezzen, példátlan vakmerőséggel vádolva önmagát: kénytelen vagyok mentségére fölhozni, hogy az előadott eset olyanformán történt, hogy a fogoly vitéz úr mint nyargoncz küldetett el Neiperg tábornok úr által a tartalékhoz, ő azonban kissé -14- járatlan levén és közellátása által is gátoltatván, eltévedt, s a tartalék helyett a mi hadderekunkba lovagolt bele; a mi kiderül azon szavakból, miket hozzám intézett: «Ezredes úr, siessen ön a tábornokot a centrumban utolérni.» Csak akkor ismerte föl, hogy ellenség az, a kinek beszél, s szépen átadta kardját; nem történt semmi baja. Én különben szót fogadtam a parancsnak, s lehető leggyorsabban iparkodtam a tábornoknál lenni a centrumban. Ne legyenek aggodalomban a fogoly úr iránt stb.»

Csornai nagyot rántott a vállán, eldobta a levelet, és soha többet azon órától bele nem nézett vejének akárhány levelébe. Írhatott miatta!

Zelcz báró könnyen beletalálta magát új helyzetébe; a dicsvágy nem háborította annyira, hogy nagyon sajnálta volna fogolylyá lételét, s Magyarország igen rövid ideig volt még hazája arra nézve, hogy fiui szeretettel csüggjön annak sorsváltozásain.

A jó magdeburgiak különben is mindent elkövettek, hogy a fogoly helyzetét előzékenységgel tűrhetővé tegyék, s Zelcz nem volt az a csökönös jellem, ki hasonló szivességeket fogolyhoz illő mogorvasággal fogadott volna. A várparancsnok megengedé neki becsületszavára, hogy a városban szabadon járhasson, s annyit dicséretére föl kell hoznunk, hogy becsületszavát sem megszökési kisérletekkel, sem tilos levelezésekkel megtörni soha sem kisérkezett.

Sőt úszott a folyammal, a közvéleménynyel; mikor csatákról, hadmozdulatokról érkeztek tudósítások, összejött a főtisztekkel, vitatkozás közben csak úgy beszélt a mieinkről, meg az «ellenségről», mint valami bajor, osztozott a közös szörnyűködésben, ha a vakmerő Beleznay portyázásait hozták hírül, segített tovább adni a berlini élczeket a magyar tábornokok felől; nagy politikus volt ott, a hol fejet csóváltak a magyar nemzet általános lelkesedése fölött, s ő sajnálta honfiait legjobban, kik most oly készek «felülni», és a kiket majd a bécsi kormány még jobban is felültet. -15-

Egyik azt vitatta, hogy a magyarok, barbár rövidlátóságból, eszesebb uraik által föl hagyják magukat használtatni; másik még rosszabbal védelmezte őket: önzésből teszik azt; azt képzelik, ha most Magyarország megmenti az osztrák birodalmat, a béke helyreálltával majd a magyarra jut az ország középpontja, ő fog uralkodni a többin; egyik beduin legénykedésnek, másik nemesi urhatnámságnak rótta föl a nemzeti erőfeszítés valódi hőstetteit, miket eltagadni nem lehetett.

No de hiszen mondták mind ezt nekünk szemünkbe újabb időben maguk az osztrák államférfiak is, nincs miért neheztelnünk a magdeburgiakra.

Zelcz bárót sem igen nagyon haragíták meg a különböző vélemények, mindössze is abból állt boszúállása a magdeburgiakon, hogy míg az ő fiaik távol Ausztria szélein osztottak és vettek kardcsapásokat Zelcz honfiaival szemben, s foglalgatták rendre a birodalom kulcsos városait, az alatt Zelcz báró az otthon maradt menyasszonyok és fiatal feleségek ellen viselt hadjáratot, s győzelmeit ha nem is hirdeté hivatalos bulletinekben, de titokban nem egy meghódított várnak bírta már a kulcsát.

A fogoly szerencsétlensége rendesen igényli oly mértékben a nők részvétét, mint a diadalmas hősök hazahozott koszorúi. Valakit megvigasztalni, hálára kötelezni, keserű napjainak fulánkját elvenni még érdekesebb munka, mint a győztes jóbarát dicsekedéseit hallgatni napestig, s a bámulat kifejezésére keresni szavakat.

Azt, hogy báró Zelcz már nős, nem volt szükség tudnia senkinek. Ha levelet írt, azt mindig apósának czímezte, s ha azt kapott nejétől hazulról, annak a borítékára is Csornai által volt fölirva a latin czímzet, mert a nők nem tudnak diákul.

Azon családok között, miknél a fogoly nemes úr szíves fogadtatásra talált, kitünő volt a Ritter von Rothenburgoké.

A «von» ragaszték a németországi Junkerthum előtt -16- valamivel még fontosabb kérdés, mint volt minálunk ezelőtt húsz esztendővel a név hátuljára tett «y». A mily kegyetlenül megvitattuk két évtized előtt a jogot, mely valakit fölhatalmaz nevét «ypsilonnal» írni, ott állnak a cultura dolgában még most derék szomszédaink, s képzelhetni, hogy ezelőtt százhúsz évvel milyen sokat adtak még arra.

Náluk csak a nemes emberről van elismerve, hogy «született», a szerint, a mint czíme előtt e szavak egyike áll jogosult helyen: «jól született»,… «nemesen született»,… «jó magasan született» és végül «magasan született», a ki ezeken kívül esik, az nem született, csak világra jött.

A Rothenburgok csak «nemesen születtek», Zelcz báró egy lépcsővel följebb, «jó magasan született», innen a kitünő fogadtatás a Rothenburg-család részéről.

Az öreg Junker nem csinált belőle titkot, hogy ő aristocrata; szerette falusi lakát Ritter-gutnak nevezni, s fiai közül a legöregebbet majoresco-nak nevezte; az ifjabbakat katonának és papnak nevelé; a mik egyedül nemes ember számára való chargeok.

Leányainak is ki volt adva a rendíthetetlen útmutatás, miszerint csak két eset közül lehet választaniok; vagy egy rangjukhoz illő (tetszés szerint akár magasabb) Freyherrel váltani gyürűt, vagy pedig fölvenni a fátyolt. Mesallianceot a Rothenburg-czímer nimbusza nem tűr.

A legidősebb kisasszony neve volt Amália, ő volt egyúttal a legszebb is a három leány közül. A többieket valami goromba igazmondó még rútaknak is nevezhetné. Amália nem is hasonlított hozzájuk, valamint egyik gyermek sem a másikhoz. Anyjuknak egy kissé kalandos élete volt, s a mellett szerette ízlését változtatni. Az ilyesmire nem olyan kényesek a nemesi czímerek.

Zelcz Vilmos mindennapos volt a háznál, udvarolt Amália kisasszonynak, s udvarlása elfogadtatott; tánczvigalmakban vele tánczolt, vendégségeken érte toasztozott, -17- általa kapott virágcsokrot gomblyukában viselt, egy szóval az akkori udvari nyelven szólva: «annyira attachirozta magát hozzá, hogy további blâme nélkül a család részéről nem lehetett az affairet annyiban hagyni; hanem vagy egészen brouillirozni kellett az egész intrigue galanteot, vagy pedig az illetőt declaratióra kényszeríteni».

Báró Zelcznek természetesen legtávolabb esze ágában sem volt semmi komoly érzelem, a midőn Amália kisasszonynak udvarolni kezdett. Legföljebb egy kis jó időtöltésnek tekinté azt fogsága unalmas napjai alatt, s nagyon erősen jutott eszébe, hogy a másodszori házasságra különös formaságok és engedélyek kellenek. Ő mindössze is mulatni akart.

Némelykor ugyan úgy tetszett neki, mintha Amália tökéletesebb szépség volna otthonhagyott nejénél, sokkal több kellemet és világi bájt nyert volna a nevelés által, mint amaz a természettől, hanem még az sem volt elég ok arra, hogy magát nőtlennek képzelje.

A kisértés azonban szaporodott. Amália mindig csalhatatlanabb jeleit adta annak, hogy ő lett szerelmes Zelczbe; s ezt hírhordó barátok, cselédek, nénikék majd egy, majd más szín alatt nem mulaszták el a báróval tudatni. Sok gyönge fejű embert elszédített az ilyen tudat. Titkos levelezés szövődött közöttük, mely, mire észrevették, az eleinte rokonszenvnek hitt érzelmet szenvedélylyé fokozta föl.

Minden körülmény összeesküdt, hogy Zelczet elesésre bírja. A harcz Ausztriára nézve szerencsétlen fordulatot vett; ellenséges királyok mélyen benn jártak országában győztes hadseregeikkel; a magyar nemességet általános fölkelésre hivó szózat dörgött a csatazajon keresztül. Előre lehete látni, hogy egyike azon hadjáratoknak kezdődik, mikben a ki meg nem hal, megőszül.

Egyfelől rémes coalitio, másfelől egy nagy birodalom küzdelme életeért, melynek szivósságáról tanuságot tesznek a történet lapjai, szövetkezve egy hősi nemzet lelkesült önfeláldozásával. Ennek nem érjük mi végét. -18-

A német népet nehéz a harczba vinni, de ha egyszer bele ment, nagyon sokáig megállja helyét, kitart, nem engesztelődik, újra kezd, utolsó lankadásig harczol; elég jó példa rá a közelmult spanyol örökösödési háború; az harmincz évig tartott. No, harmincz év alatt három ember közül talán csak meghal egy.

Azalatt pedig oly messze esnek egymástól, két harczviselő országban elkülönítve, hogy férj és nő találkozása csaknem lehetetlen.

Az a rossz is származott Zelczre nézve a coalitio diadalaiból, hogy hazulról pénzt nem tudott többé kapni. Meglehet, hogy azok küldtek, de futáraikat föltartóztatták; a hadjáratok zavarában könnyű volt ilyen küldeménynek eltévedni, ő pedig ezalatt eladósodott, hitelezői kezdtek kellemetlenné válni rá nézve, s ilyenkor meglepte az a gondolat, hogy róla neje és apósa egészen megfeledkezett, hogy elhanyagolják, méltatlanul bánnak vele, szükséget engedik szenvedni s készakarva zavarokban hagyják. Neje tán ezóta már mást is szeret? a protestánsoknál hamar megy a válás, megtörténhetik az in contumatiam is, talán már meg is történt, s neje régóta férjhez is ment máshoz.

Ily keserűségek között a gyenge léleknek kétszeresen jól esett a Rothenburgok ismeretsége. Az apa számtalanszor fölszólítá őt, hogy ha valami kivánsága van, csak adja tudtul, ő mindig kész segíteni, parancsoljon erszényével és mindenével, a mi fölött hatalma van.

Zelcz értette ezt nagyon, de még kitérőleg felelt, biztatta a hitelezőit s írta a rossz verseket Amáliához, és a még rosszabb váltókat az uzsorásoknak.

Egyszer aztán az történt vele, hogy két ilyen rossz költemény ott jelent meg, a hol nem kellett volna, egy váltó a biró elé, egy chanson pedig az öreg Junker kezébe.

Az öreg Junker igen mérges arczczal kereste föl Zelczet lakásán, számot kérve tőle, hogy az ilyen és ilyen levelek, románczok és sonettek irogatása mellett mi czélja van -19- leányával? Szóljon, feleljen, nyilatkozzék! Arról biztosítva lehet, hogy ha komoly szándékai vannak, azoknak útjában nem áll semmi; eddigi fogadtatásából kiveheté, hogy a Rothenburg-család nem tartja magához méltatlannak a Zelcz bárókkali összeköttetést;… ha ellenben csak puszta plaisanterie volt az egész, akkor reszkessen a következményektől; Rothenburg Amáliának egy testvére szolgál az északi hadseregnél, két oncleja a déli hadseregnél, három neveuje a reservenél, azok mind kegyetlen haudégenek; azok ma rögtön levelet fognak kapni a becstelenség felől, mely családjukat érte, azok sietni fognak e foltot czímerükről a ravisseur vérével lemosni, s a többi.

Zelcz csúnya kelepczébe jutott. Egy sereg Rittmeisterrel megverekedni egy félig-meddig elcsábított nemes kisasszony miatt, előbb-utóbb az adósok börtönébe jutni; vagy pedig becsületszava ellenére megszökni s elfogatás esetében főbelövetni, vagy pedig… nőül venni a szép Rothenburg Amáliát, egy csinosnak nevezhető menyasszonyi hozománynyal együtt.

Mind a három alternativában volt igen sok restelleni való; egy azok közül legalább élvezetet igért. Zelcz arra határozá magát, hogy a harmadikat választja, s nőül veszi a nemes kisasszonyt, úgy sem látja ő már Magyarországot soha.

Ez meg is történt. A házasság egész illő szertartással megkötteték, s abban a háborús világban alig lehetett Zelcznek a miatt aggodalma, hogy valami véletlen kiderítse azt, hogy neki már van neje valami barbár tartományban.

A véletlen keresztet vont Zelcz kétségbeesett számadásán. Egy közbejött fegyverszünet félbeszakasztá a végeláthatlan háborút, s a véres drámának e felvonásköze alatt a verekedő felek kicserélték foglyaikat.

Zelcz, a mint megtudta, hogy kénytelen lesz magát Magdeburgból expatriálni, hogy ismét magyarországi honosult legyen, nagyon megbánta, hogy itt is megházasodott. -20- Eddig elfogott levelei egyszerre mind megérkeztek; azokból mind azt olvasá, hogy az otthon maradt nő mily tiszta, hű szerelemmel eped a pillanat után, melyben férjét neki ismét visszaadja a sors, pénzt is kapott most már a fölöslegig; arról is értesült egyik levélben, hogy a királynő Csornainak még elkobzott vagyonait is mind visszaadta (az öreg kurucz most kétszerte gazdagabb, mint eddig volt). Zelcznél hamar készen volt a jó tanács; Rothenburgéknak és új nejének azt mondá, hogy szabadságával élvén, előre elmegy morvaországi kastélyát rendbeszedni, s ha azt egy úri nőhöz méltóan fölszerelé, sietni fog vissza, nejét rangjához illő fénynyel hazavinni falujába.

Az az ő faluja, a mit a Rothenburg-családnak megnevezett, volt ugyan a Zelcz bárók birtokában, de már azt Vilmos nagyapja elharácsolta, s őt nagyon kicsi gyermekkorában látták ott utoljára.

Zelcznek csak azt a néhány hetet kellett valahogy átugratni, a míg a fegyverszünet tart, akkor aztán, ha egyszer a háború kitört, ismét az a kellemetes biztosság várakozik rá nézve, hogy az «ellenség» földén maradt hitves nem keresheti föl, ő ismét beáll a császári hadseregbe: ma itt vannak, holnap amott; a morvaországi faluból ugyan senkit sem utasítanak a nyomára, a ki ott keresi.

Csornainé akkor épen nagy beteg volt, midőn az a hír érkezett, hogy fegyverszünet állt be, s a foglyokat kicserélik. Katinka arczán látható volt a vágy visszatérő férjét minél előbb megláthatni, a hír pedig azt beszélte, hogy a kicserélt foglyokat nem bocsátják családjaikhoz vissza, hanem ismét egyenesen beállítják a hadseregbe.

Csornainak egy nagy áldozatra kellett magát elszánnia. Magának kellett leányát fölvinni Bécsbe.

Soha sem volt még a büszke birodalmi székvárosban, melyről a kurucz dalok olyan sok keserves rhythmusra tanították. Valaha képtelenségnek látszott előtte, hogy ő -21- maga jószántából fölhajtasson abba a városba, melynek kapuján egykor ágyúval kérte a bemenetelt, s mely előtt most meg fogják állítani kocsiját, kiforgatják böröndjeit, beleszaglásznak dohányzacskójába, s megmotozzák a rajta levő ruhát is.

Mégis rászánta magát. Nagyon szerette azt az egy leányt, s ha már az Isten azt mérte az ártatlanra, hogy a németet oly nagyon szeresse, lelke rajta! találják föl egymást.

Csornainét nagyobb idegbaj tartóztatá otthon; azonban meg lehetett nyugodva leánya felől, hiszen az apja van vele; többet aggódott azonban az apáért; olyan szabad szája, olyan kemény feje van, nem szerez-e magának valami veszedelmet abban a titkos kémeiről hirhedett residentiában? No de ő vele meg ott van a leánya. Kölcsönösen őrködnek egymásra.

Csornai igérete szerint, megérkezésük után rögtön tudósítá honmaradt nejét; Zelczet már Bécsben találták; Katinka nagyon jól érzi magát; ő maga sietni fog pár nap mulva haza; a bécsi kenyérben petrezselyemmag van, egye meg, a ki föltalálta.

Azonban a vén kurucz csak nem jött e levél után, nem is írt. Két hét is elmult, még sem írt és nem érkezett. Csornainé aggódott miatta: nem keverte-e magát bajba? talán be is fogták? tán valamit beszélt? aztán meg vigasztalni kezdé magát: bizonyosan megtetszett az öregnek a bécsi mulatság; ott sok látni való van; régi czimborákra akadt; vagy tán épen az udvarhoz csalták, valami nagy hivatalt tuszkolnak rá erővel?

A beteg keveset aludt, elég ideje volt ébren fűzni tovább az álmok változatait, mikben olyan gazdag a képzelet, midőn egy eltávozott kedvencz képével van eltelve.

Egy este hangzott a hintógördülés az udvaron, Csornai megérkezett. Lépéseiről megismeré őt a beteg nő s hangjáról is, mely még ott künn kérdezé a cselédektől: «hogy van az asszony?»

Hanem e hang megdöbbenté a nőt: olyan rekedt, olyan -22- fuladt volt! épen úgy kérdezé évek előtt, midőn lengyelországi számkivetéséből hazajött, legelső szavával: «hogy van nőm?» ekkor is nagy baja volt.

A másik perczben már előtte állt a férj, gyöngéden megölelé és megcsókolá nejét.

Csornainé aggodalmasan vizsgálá férje arczát, ki nyugalmat, viszontlátási örömet akart azon föltüntetni. De a beteg nő idegei finomak! azok előtt a titkos gondolatot sem lehet elrejteni, mert kitalálják.

Csornainé várta, hogy részleteket halljon férjétől a «gyermekek» boldogsága felől, azonban Csornai nem állt azzal elő; neje hogylétéről tudakozódott, a házi ügyeket kérdezgeté. Bizonyosan megbántották, gondolá magában, s nem mert tőle tovább kérdezősködni, csak úgy bámulta, hogy mennyire megváltozott férjének arcza; tíz évvel vénebb, mint két hét előtt.

Csornai leült nejének ágyafejéhez, azt gondolva, hogy ott nem láthat rá. A figyelmes beteg azonban egy átelleni tükörből észrevevé, hogy férje, lassan elővonva zsebkendőjét, megtörli szemeit.

– Gábor, te sírsz! kiálta föl a beteg, ideges rettenéssel, te szemedet törülöd? Sírsz? mi történt?

– Négy napig voltunk már Bécsben: Zelcz egy külvárosban fogadott számunkra szállást, a honnan nagyon ritkán mozdultunk ki. Zelcz azt mondá, hogy bántja a világ zaja, szereti a családi egyedüllétet, hogy szégyenli magát régi bajtársai előtt, a kik ki fogják nevetni, a miért elfogatta magát. Én mindent elhittem neki, hiszen olyan -23- természetes volt. Egy este én biztattam föl őket, hogy legalább egyszer menjenek el az udvari szinházba, lássák meg, hogy mi az? Én magam otthon maradtam, nekem nem való az. Alig érkezett hintóm vissza a szinháztól, mely őket odáig vitte, midőn egy másik hintó áll meg a kapu előtt, a leszálló lovász azt kérdi cselédeimtől: itt lakik-e báró Zelcz? Igen. Arra a hintóból egy öreg német úr és egy fiatal asszonyság szállnak le s jőnek be egyenesen. Az öreg úr köszöntött s bemutatta magát előttem, mint Rothenburg lovagot, báró Zelcz ipát. Németül e szó különösen hangzik, én arra értettem, hogy ő a báró mostoha apja. Mondám, hogy örülök a találkozásnak, miután én meg a báró feleségének az apja vagyok. Erre a szóra a német úrral jött fiatal nő elájult. Zavar lett, lárma lett, a német úr a maga nyelvén, én is a magamén szitkozódtunk, míg mind a ketten fölvilágosultunk, hogy Zelcznek két élő neje van. Én rögtön befogattam. A jövevényeknek engedtem át a szállást, magam siettem leányomat és azt az embert a szinházban fölkeresni. Igen csöndesen beszéltem velük; páholyban voltak, a közönség nem vette észre, mit játszunk. Uram, mondék Zelcznek, Rothenburg lovag és leánya megérkeztek, ott vannak önnek a szállásán. Holnap a német úr is, meg én is, beadjuk a keresetünket ön ellen. Itt van az erszényben hatszáz arany, üljön az úr postára, menjen ki Olaszországba, ott most háború van, álljon be a sereghez, s keressen magának valami alkalmat dicsőségesen eleshetni. Itthon csak a fogság vár önre. Ne lássuk egymást többet… Azzal leányomhoz fordulék, ki e megölő szavak alatt nem veszté el lelkét, mint ama másik úrnő, hanem annál jobban figyelt. «Te pedig rögtön ülsz kocsira, itt vár alant, föl van pakolva minden, s sietsz anyádhoz haza.»

– Tudom. Nem is fog hazajönni. Mit tett a leány? Oh, hogy annyira képes egy nő szeretni! A helyett, hogy haza sietett volna, egy udvari agenst keresett föl, elmondá neki, -24- hogy mivel vádolják Zelczet, kérdé, mi lesz ennek következése? Megtudta, hogy Zelczet hosszú és gyalázatos fogságra itélendik. Ekkor… ekkor a szerencsétlen teremtés, hogy azt az embert megmentse, bizonyítványt adott magáról, hogy ő soha sem volt Zelcz bárónak törvényes neje… hanem csak… szeretője. Hogy ő csak szüleit ámítá azzal, mintha titokban megesküdtek volna; de ez soha sem volt igaz.

A vén nemes eltakarta arczát kezével; úgy égett az szégyenében a falon függő ősképek rászegezett szemeitől.

– S mi lesz ebből? halld tovább. A királynő megtudta ezt, s mert az udvarnál nagyon szigorúan tartanak a jó erkölcsre: Zelcz bárót fölmentették a kétnejűség vádja alól; ez elment új hitvese hazájába. Katinkát pedig, az én leányomat, e vallomásaért elitélték tizenkét évi javítóházi fogságra, és bezárták egy olyan házba, a hova a becstelen nőket rekesztik, kik megrontják a nép erkölcseit.

Az öreg ember nem bírta tovább könyeit visszafojtani; nagy tisztességű arczán végig gördült a sebzett lélek vére, s fehér szakálla nedves lett bele.

– Egyetlen leányom a javítóházban! egyetlen leányom becsülete a sárba tiporva! Irgalom nélkül elitélve, a miért oly nagyon szeretett, és elitélve én is, a miért nem tudtam jobban gyűlölni; hogy nem hallgattam akkor szívem sugallatára, mikor előttem álltak, s ezt mondák: mi férj és nő vagyunk, hogy özvegyet csináltam volna hát belőle, a hogy ezt minden derék ember tette volna, nem ilyen hitvány, mint én magam valék! Mit felelhetsz most nekem, leányod anyja? Mit tegyek most? Kihez folyamodjam? Mivel czáfoljam meg ezt? Hogy szabadítsam ki gyermekedet? Igaz-e, hogy te nem voltál jelen titkos összekelésükön, hogy te is elhagytad magadat ámítani? Igaz-e, hogy mi örökre semmivé vagyunk téve? -25-

Csornai csak várta, hogy a nő mit felel kérdéseire? csak nézte, mint bámul az reá merev szemekkel, ajkait félig kinyitva. S nem vette észre, hogy egy halottnak beszél.

A hír, a mit mondott, elég lett volna egy anya szívének arra, hogy megszakadjon, még ha nem lett volna is oly közel a halálhoz, mint ő volt.

Csornai csak akkor borzadt össze, midőn saját fájdalomordítására választ várva, a nagy csöndességben észrevette, hogy nejének e szavakra sóhajtása sem felel már.

Tehát elvégre meg sem tudhatta, hogy valóban megesküdött férje volt-e Zelcz leányának, s hol és kik előtt esküdtek meg? oh, hogy erről soha sem kérdezősködött, csak magában tűrte keserűségét!

Két évet töltött már Csornai Katinka a bécsi javítóházban. Ott ugyan nem nevezték őt Csornai Katinkának, mert azon szerencsétlenek, kik e szomorú helyre jutnak, annak küszöbén kívül hagyják családi neveiket, s azok helyett egy-egy számot kapnak. Senki se tudhatta ki volt, kihez tartozott a bünhődő. Katinka száma volt 101. Nevét és számát a titkos levéltár rejté, maga az apa sem tudhatott felőle semmit.

A 101. számnak a bünhödésre szabott idő alatt le kelle mondani minden összeköttetésről a külvilággal; a javítóház négy falát elhagyni, vagy ott egy levelet is elolvasni onnan kívülről, szigoruan tiltva volt mindenkinek.

Egy öreg nyugalmazott kapitány, Steingruber, volt az intézet felügyelője, egy becsületes jószivű német, ki a fölvigyázása alatti boldogtalan teremtések sorsát atyai szelidségével iparkodott enyhíteni.

A jó német úrnak eleitől fogva föltünt az a nemes türelem, az a szenvedésekben megnyugvás, mely Katinka arczán a vértanúk dicsfényét árasztotta el; a sok emberi szenvedést tanulmányozott vén katona fölismeré benne a méltatlanul szenvedő áldozatot; kinek soha panaszát, soha ártatlansága emlegetését nem hallá; ki maga is szenvedő, szerencsétlensége sorsosait vigasztalni törekedett, s -26- kit két évi együttlét alatt társnői úgy tekintének, mint egy angyalt.

Steingruber ott a börtön falai közt második atyja lett az elitéltnek. Nem is tekinté őt rabjának, asztalának állandó vendége volt, s gyakran emlegeté a jó öreg, hogy ha elmúlik a tíz év, s a 101-nek nincs családja a világban, maradjon azontúl is nála, legyen az ő leánya.

A 101. gyakran tartott fölolvasásokat társnői körében, mikben Steingruber is részt vett, mint hallgató, sőt néha azt is megtevé, hogy bizalmas barátait, a régi harcztársakat is összehívta olyankor, a falábú őrnagyot, az ezüsttel foldott koponyájú lovas-kapitányt, a szélhűdött oldalú ezredest; s este kávét főzetett nekik, s a névtelen leányok és a roncsolt hadfiak egy asztalnál vacsoráltak, beszélgettek, még talán az is megtörtént, hogy nevettek is.

Ha volt a jó sorsnak gondja arra, hogy Katinkát a szenvedések házában oltalmával körülfogja, másfelől arról is gondoskodott, hogy a kiért föláldozta magát, a férfi, minden nap sóhajtva emlékezzék vissza elhagyott nejére.

Zelcz Vilmos nagyon boldogtalan volt. Amália rokonai nagyon jól tudták vele éreztetni azt, hogy náluk kegyelemkenyeret eszik. Nem volt titok előttük, hogy neki saját vagyona alig van; pénzét Csornaitól kapta, kinek leánya most oly méltatlanul szenved miatta. Arról mindenki meg volt győződve, hogy Katinka törvényes neje volt; de a családi név követelte azt, hogy az első feleség szerelmi áldozatát a büszke Ritter-család elfogadja. Annál jobban meg kelle vetniök Amália férjét.

Amália gyűlölte őt. S hogy Zelczet tökéletesen elérje a nemesis, a második nő hűtelen volt hozzá. Tehetett-e neki ezért szemrehányást? ő, ki oly keserüen akarta megcsalni a nőt, mikor az még egész szivével hitt férje minden szavában.

Különösen kereste Amália a neménél szokatlan lármás mulatságokat, a vadászat mindenféle nemeit, a mikbe egész szenvedélylyel tudott elmerülni. Egy napon aztán -27- a rókahajhászatban lova elbukott vele, s a nő szörnyet halt.

Zelcz azt sem várta be, hogy Amáliát eltemessék; a gyülölet és a szégyen, mely itt gyötörte, a vágy és a bánat, mely amoda vonzá, a mint özvegygyé lett hirét meghozták neki, nem hagyta egy óráig is tovább ott maradni; éjjel-nappal sietve rohant föl Bécsbe a királynő elé, kinek bűnét őszintén bevallá, s miután keze most már szabad, ajánlá, hogy hibáját most már helyre akarja hozni; első nejét kiváltva a fenyítőházból, a hol férjének bűneért méltatlanul szenved.

A királynő rögtön fölkeresteté a titkos levéltárból a számot, mely alatt Zelczné a fegyencznők sorába fölvétetett; azután magához hivatá Steingrubert.

– Igen, felséges asszonyom; rebegé az öreg, ki attól félt, hogy valaki rágalmazá őt a királynő előtt.

Az öreg megrettenve hullott térdre: «Felséges úrnőm: igaz, hogy nem bántam vele azon szigorral, melyet hivatalom elém írt; igaz, hogy asztalomhoz vevém, még akkor is, midőn öreg barátaim társaságában voltam; de magaviseletével azt megérdemelte; kegyelem, ha hibáztam.»

– Nem hibáztál, kelj föl;… kegyelemre tarts számot, a 101. ártatlan. Most eredj haza; rendezz magadnál estélyt, a hogy szoktál, öreg barátaidat hívd össze, a 101. öltözzék azon ruhába, melyet én küldök neki; a többi iránt én intézkedem. Addig tarts titkot.

Steingruber sietett a fegyenczházba vissza; alig birta örömét elrejteni; néha egy pár könyet is el kellett törnie szemében: a 101. ártatlan; ki fog szabadulni; akkor ő neki ismét nem lesz leánya.

A királynő pedig még abban az órában fölkeresteté Csornait, ki leányának szerencsétlen esete óta folytonosan -28- Bécsben lakott, s nem szünt meg a királynő kegyelmeért untalan zaklatni.

Ez est is eljött, a szokott kis társaság összegyűlt a felügyelő szobájában, mikor mind együtt voltak, az öreg Steingruber poharat emelt és reszkető szóval mondá vendégeinek, hogy ez búcsúpohár… kedves leányának eltávozására.

Mindenki kérdőleg tekinte rá, az öreg úr felelet helyett föltárta az oldalterem szárnyajtait, s ott álltak a királynő előkelő udvaronczai és hölgyei, pompás díszruhában maga a királynő, ki a méltatlanul szenvedett ártatlanságnak ez elégtételt óhajtá megadni, hogy őt maga fogja kézen, s térden reá váró férjéhez vezesse ezen szavakkal:

– Csornai Katalin, báró Zelcz Vilmosné, ime kijelentjük, hogy ártatlanul szenvedtél, s törvényes férjed nevét ismét rád ruházzuk, s egyszersmind udvarhölgyeink sorába emelünk.

Katalin szive nem bírt meg ennyi örömet egyszerre; még fogta kezét a királynő, midőn ájultan lábaihoz omlott; az udvarhölgyek siettek őt fölemelni, életre hozni: ki ne érzett volna részvétet ily magas elszántság, ily áldozat iránt? Az életre visszatérő nő szemei egy bűnbánó arczczal találkoztak, annak az arczával, a kit szeretni soha meg nem szünt, s ki most sírva esküvék, hogy örökké híve marad.

Ez utóbbi sorok csak azoknak valók, kiknek szive jobban szomjazza az igazságot, mint az örömkönyeket.

A királynő és az udvarhölgyek elhagyták a szomorú házat: Zelcz bárónénak a királynővel kellett menni, hogy -29- lássák Bécs városa utczái a kimentett nőt fejedelemnője hintajában vele szemközt ülni, és tudja meg mindenki, hogy Mária Terézia jutalmazni is tud.

Öreg és ifjú gavallérok gratuláltak Zelcznek e családi dráma ily hatásos végzeteért; csak egy ember nem üdvözölte még:… Katinka apja.

Az ott állt egy ajtó mellett és várt, míg rákerül a sor. Végre aztán ő is vejeurához lépett s igen csendes hangon így szólt hozzá:

– Báró Zelcz úr, ön az én leányomat nőül kérte, én nem akartam oda adni, ön ravaszul rávette őt, hogy titokban esküdjenek meg. Ön elfeledve leányomat, második nőt vett, s mikor e miatt üldözték, engedte, hogy az ártatlan lakoljon ön helyett. E csapás megölte nőmet. Ön hűtelen volt és gyáva. Most azt hiszi ön, hogy minden el van felejtve, mert a nő megbocsátott. Még hátra vagyok én. Én önt egy nyomorúlt embernek neveztem, s alkalmat akarok önnek adni, hogy azt megczáfolhassa, ha tudja. Mi egymásnak igen sokkal tartozunk. Nekünk azt meg kell fizetnünk.

Zelcznek nem lehetett a kihivás elől kitérni; két tanú jelenlétében történt az; az egyik az ezüst koponyájú kapitány volt, a másik Steingruber. Nem volt hátra más, mint segédek után látnia.

Zelcz segédei egyenes kardot választottak fegyverül, tudva azt, hogy a kurucz harczosok csak a görbe, vágó szablyához vannak szokva;… Csornai azt válaszolta, hogy neki az is mindegy; nem bánja, ha kerekes ágyúra kell is kimenni. Másnap jó hajnalban találkoztak a felek a schönbrunni erdőben.

Zelcz 36 éves volt, Csornai pedig 63, amaz fiatal, könnyűvérű, biztos szemű férfi, ki egész életében nem tanúlt semmit oly szorgalmasan, mint művészi vivást; emez viszontagságoktól megviselt öreg ember, kinek szemeit meg is homályosíták a titokban hullatott könyek, s kinek húsz év óta nem volt kivont kard a kezében. -30-

… Hanem azért csak mégis özvegyasszonynyá tette a vén kurucz Katinka leányát.

Zelczet sziven keresztül szúrva találták meg az erdőben. A párbajvívás nagyon tiltva volt, a segédek magukért hallgattak. Nem tudta meg soha senki, hogy ki ölhette meg? Minden ember a Rothenburg-család sértett férfiaiban sejté az ismeretlen boszúállót.

SMARAGDOK ÉS ZAFIROK.

Nem mindig az az erősebb, a ki győz, s nem mindig az a győztes, a ki élve marad.

Nagy vigasztalása az összetört nemesnek, hogy a babért maga után rántja a sírba s nem hagy belőle felülkerült ellenének.

Boldog a ki tudja, hogy kihullt vére után el fog száradni a mező, s nem terem több virágot a hódító számára.

Valami megragadó van azon eszmében, hogy egy egész ország, mely szabad nép keze alatt egy paradicsom volt, a mint e népet zsarnok szomszéd had eltiporta, hogy iparkodott maga is utána halni nemesebb urainak, hogy lepte be futóhomok, tengerfövény a ligetek helyét, a pálmák kertjeit, hogy tagadta meg bércz és völgy a termékenyítő folyamot a szolgatartománytól, hogy kerülte ki eső és harmat annak rónáit, hogy foglalta el az embert uralni nem akaró tájat a dú-vad.

Muley Husszein igen kis földbirtok fejedelme volt azon részében Egyiptomnak, a mit a Hold-hegyek nagyon hozzájárulhatatlanná tesznek.

A török hódítók soha sem tarták érdemesnek ez útjokba nem eső kis tartományt hadseregeikkel leigázni; elégnek találták, ha annak patriarchalis fejedelme hódolati -31- elismerésül a szultánnak rendes jobbágydíjat fizetett, s a helytartó basáknak nem alkalmatlankodott.

Az omajiták őslakói voltak a kis hegytartománynak, kik régen a Hedsira-számítás előtt települtek meg itt, még az asszyr királyok haddúlása elől menekülve ide, s azóta nem vitték hegyeiken túl történetüket.

Azt beszélik e kis nép hazájáról, hogy az volt maga a paradicsom. Nem a hitrege Édenkertje, mely magától termett enni, inni valót, s hol a polgárzat igényei a szükséges fügefalevélen túl nem terjedve, nagyon könnyen kielégíthetők voltak; hanem egy valódi czivilizált paradicsom, melynek kényelmes országútai vannak, termékeny majomkenyérfával szegélyezve; ültetett kókusz és pizáng ligetei, gazdagon termő rizsfölde, gulyái és ménesei, csinos városai, falvai, tarkára festett épületekkel; melynek asszonyai selyemben, férfiai lóháton járnak; melynek voltak részrehajlatlan igazságot szolgáltató birái; bátor és edzett hadserege; éneklő és csillagvizsgáló tudósai, s iskolái, a mikből a nép ezeket megértse; és a hol mind e jókat nem adta a föld ingyen, hanem azt meg kellett munkával szolgálni; mert a Hold-hegyek mögött lakónak meg kell fogni a szelet, meg a vizet és meg a földet, ha azt akarja, hogy e három elem egymásnak hasznosan szolgáljon, különben a vizet elnyeli a föld, s a földet elhordja a szél. A föld ott könnyű homok, a hegyeknek patakjuk nincs, s a Khamzin viharnak nyilt útja van a déli hegynyilaton keresztül. A homokból televényt varázsolni, az esőzéseket nagy medenczékben fölfogni s a szél jártát ültetett erdőkkel elzárni, mind emberi kéz föladata volt. Az omajiták paradicsomában dolgozni kellett. Mi volt hát mégis a paradicsomi állapot náluk? Az, hogy mindenki korlátlanul ura volt munkája gyümölcsének… Nem jött abból senki dézmát szedni, nem vetettek rá adót, nem kivántak önkéntes adakozást; nem hajtottak senkit közmunkára ingyen; nem érezte senki semmiféle közteher súlyát. -32-

De hát miből élt a fejedelem? Miből tartotta föl udvara fényét, mivel fizette hivatalnokait? hogy tarthatott hadsereget? mivel jutalmazta a néptanítókat, a tudósokat? mint építtetett községházakat, védfalakat? miből elégíté ki a szultánt és a helytartó basákat, ha semmi adót sem vett be?

Ez épen a paradicsom eszméjének a kulcsa! A titok megfejtése egy homokpusztában fekszik, a tenger és a Hold-hegyek között.

E sós sivatag, melyen se fa, sem bokor nem tenyész, melyet a tengerdagály mindennap kétszer eláraszt s csigahéjakkal beterítve hagy el, az omajiták kincstára.

E homokpusztában valahol fedezték föl a Ptolomæusok idejében azt a hirhedett smaragd-telepet, melynek köveivel egykor Ptolomæus Evergetes egy egész trónterem boltozatát kirakatta. Két mérföldnyi kerületben e homoksivatagtól nem volt szabad emberi lakást építeni azon őrtornyokon kívül, mikben a király lövészei laktak, kik arra vigyáztak, hogy avatatlanok lábnyoma ne érintse e szent homokot, melyben a kis ország kincstára fekszik.

Tizenkét férfinak kellett csupán tudni a smaragd-telep hollétét. Azokat eskü kötelezé soha el nem árulni e titkot, s ha egy kihalt közülök, helyébe mást eskettek föl; ez volt a legfőbb, a leggazdagabban fizetett hivatal: a smaragdaknászoké. A környék népe és maga a kis tartomány lakossága is csak annyit tudott, hogy e smaragd-telep létezik valahol a homoksivatag fölszíne alatt; de hogy honnan járnak bele? mi úton hozzák ki a földből e drágaköveket? azt ki nem birta találni senki.

Tán a tenger alatt jártak bele, vízmentes alaguton át? vagy épen más helyen rejtegették az aknát, míg látszólag e helyet őriztették nagy gonddal? Annyi bizonyos, hogy ez akna kifogyhatatlanná tevé a kis királykák kincstárát; még az egyiptomi helytartó basák sem bírták azt soha kiüríteni: a hagyomány szerint oly mennyiségben volt e földalatti kincs a bányászok rendelkezése alatt, s oly -33- könnyű volt a hozzájuthatás, hogy csak azért nem hoztak belőle napfényre többet, mint a mennyire szükségük volt, hogy e nemes kő becsét le ne szállítsák sokasága által. Azonkívül is az olyan nagy darabokat, miknek senki sem bírta volna megadni az árát, rendesen a szultánoknak küldék ajándékba, kik eleitől fogva nagy pártolói voltak e kis ártatlan népnek, mely senkit sem bánt, semminek nincsen útjában, semmit nem igényel, meglakik a legterméketlenebb földön s oly pontosan fizeti a busás adót.

Valóban az ilyen népet nem is lehetett eléggé megbecsülni. Muley Husszein volt e kis országnak utolsó fejedelme. Ő gyűjtötte az utolsó smaragdokat a sós puszta fövényéből.

De a mi becsesebb kincse volt Muley Husszeinnak drága smaragdjainál, az volt két tündöklő zafir, két büvős drága kő, a miket életénél, országánál többre becsült.

Elmondom, hogy jutott tudomásra a zafirok titka. Ez idő szerint a hitbuzgó Szolimán ült a padisák trónján, ennek egyiptomi helytartója pedig volt «aranyos szájú» Ali.

Hogy miért nevezték e ravasz, kegyetlen katonát aranyos szájúnak? azt tán a hárem hölgyei tudnák inkább megmondani, egygyel több példát adván a bölcsek elé megfejtés végett, miért hogy a legkegyetlenebb férfit a nők legjobban szeretik? Még valószinűbb, hogy elpusztított országok népei adták rá e nevet, kiket fegyver helyett szép szóval hódított meg, s ha azután kincseiket megevé, méltán nevezhették aranyos szájúnak.

Muley Husszein neki is megküldé a rendes adót a szultán számára, s az ajándékot saját jóvoltára. Ali elődeinek soha nem jutott eszükbe, hogy a kis parti király ajándokát viszonozzák, azok rendesen átvették a harácsot a sah küldötteitől, s megcsókoltatva kezeiket, hagyták őket ismét hazatérni. Ali jött legelébb azon furfangos ötletre, hogy adófizető alattvalójához tisztelgő küldöttséget meneszszen, melynek vezére volt Naómer bég, egy ravasz kurd, a kire az volt bízva, hogy a tisztelkedés mellett nézzen szét -34- abban a kis mesés országban: érdemes volna-e a fáradságra? A gyanútlan Husszein nagy kitüntetéssel fogadta a helytartó küldötteit, s minden pompáját udvarának előszedte, hogy előttük ragyoghasson. Több heti mulatás után tért vissza Naómer bég Alihoz; kifogyhatatlan volt a tündérregékből; ha a kis holdhegyi enclavéról beszélt, annak pálmaligetei, zománczos tetejű palotái, selyembe öltözött népe, a királyi udvar pompája, fénye meghaladták Sheherezáde meséit.

De a mi több volt smaragdnál és aranynál, két drágaköve van a királynak, két tündöklő zafir, két ragyogó szem, melynek bűbájos fényéről annyit tudott beszélni ura előtt a kurd.

A király nejének szemei voltak azok, Zóráé. Naómer bég csak a szemeket láthatá belőle, mert az arany fátyol az arcz többi részét eltakarta; de ez épen elég volt arra, hogy eszét veszítse bele. Semmiről sem tudott annyit beszélni Ali előtt, mint e bűbájos szemekről.

«Képzeld magadnak az eget, mintha a nappali kék égből látnád tündökölni a csillagokat; képzeld magadnak a tengert, mikor este leszáll bele a nap, s a tenger fenekén alszik, csendesen világítva föl a mélységből.

Ha a zafir a gyémánt tündöklésével bírna, ha a vízből támadna a tűz, ha a hajnalvirágnak sugárai volnának:… az sem, az sem, még az sem hasonlítana e bűbájos szemekhez.»

Addig beszélt Naómer bég Alinak Zóra szép szemeiről, míg nemcsak magát, hanem urát is szerelmessé tette beléjük.

«És e szemek tükrében meglátni tulajdon arczodat! És e szemek tüzében meglátni tulajdon szerelmedet!»

Nem sokára ismét elküldé Ali Naómer béget a királyhoz nagy pecsétes fetvával, melyben kinevezi őt Egyiptom összes főnemessége, a mamelukok fővezérévé. Ez volt a legegyenesebb út Husszeint a szép Zórával együtt kicsalni rejtekéből, s rávenni, hogy Kairóban lakjék. -35-

Muley Husszein szépen megköszönte a fetvát, visszaadta Naómer bégnek, s azt izené tőle Alinak: «Inkább akarok a királyok legkisebbike lenni itthon, mint a szolgák legnagyobbika másutt».

Ujólag visszaküldé Naómer béget a sahhoz, azt igérve neki, hogy ha átjön Kairóba, s ott hagyja hegyeit, adójának felét elengedi; kísérve az igéretet azon fenyegetéssel: ha pedig nem jön, akkor megkétszerezi. Muley Husszein megküldé a kétszeres adót.

Naómer bég pedig valahányszor visszatért tőle, mindig szerelmesebb lett az élő zafirokba, s lángoló szavaival oltotta át a szerelem mérgét Ali szivébe is. Ali átlátta, hogy itt «aranyos szája» nem győz, elő kell vennie «véres kezét», ürügyet kellett találni, a miért a szultán hadai megszállhassák a Hold-hegységet. Legelőbb is azzal vádolta a Hold-hegyek lakóit a szultán előtt, hogy királyostul együtt shiiták, a Szunna tagadói; a Shi és Szunna hitszakadás miatt akkor folyt a legkeserűbb harcz két mohamedán faj, az ozman és perzsa között.

Sztambulból a softák és imámok egyeteme erre vizsgálatot rendelt Muley Husszein ellen. Egész karavánja indúlt el a hittudósoknak a Hold-hegyek közé, s a nagy Bárámon keresztül éjjel-nappal vallatták dogmaticus furfanggal a kis nép bölcseit, a nélkül, hogy valamit ki tudtak volna belőlük venni, a mi eretnekségre bizonyít. Muley Husszein tűrte a boszantást és vendégszeretettel látta ellenségeit.

Ekkor azzal vádolá őt az imámok előtt Ali, hogy bűvész. A máguszokat akkor divat volt üldözni, pusztítani; a szultán nagy hadakat volt kész járatni az ezermesterek miatt. Az volt különösen Husszein ellen fölhozva, hogy egy márványból és elefántcsontból készült bálványképet tart házában, melynek zafirból vannak a szemei, s mely az ő varázsmondataira megelevenül, s akkor úgy viseli magát irányában, mint nő. Újra elrendelék ellene a vizsgálatot. -36- Fermán jött, melyben meg volt parancsolva, hogy a bűnös bálványképet mutassa elő az ulemák küldöttségének. A mohamedán nép nem azért rejti a nő arczát fátyol alá, hogy azt a férjen kívül más férfi szeme is lássa. E fátyolt idegen előtt föllebbenteni a legnagyobb gyalázat, mi egy keleti férj arczát érheti. Husszein sah kényszerítve volt e gyalázatot elviselni. Az ulemák tanácsa megjelent palotájában, s a főmufti nevében parancsolá, hogy adja elő azt a bálványképet, melynek tagjai elefántcsontból, fogai igaz gyöngyökből, ajkai korállból és szemei zafirokból vannak, s mely urának varázsszavára él és mozogni képes.

Husszein sah maga vezeté nejét az ulemák elé, saját kezével emelé le fejéről az aranyszövetű fátyolt. A vén tudósok elámultan tekintének a csodaszépségre, kihez hasonlót csak igérget a próféta a más világon, de ezen a földön senkinek sem ád.

– Nevem Zóra, születtem Bal-Asszurban, tizenkilencz év előtt, anyám volt Anisz, apám Hazán, dajkámat hítták Bulinak; tudok énekelni, tánczolni, zenélni, pilaut főzni. Nőül mentem Husszein sahhoz négy év előtt, násznagyom volt Güzel Ahmed; apám, anyám, dajkám, tanítómestereim, násznagyom és öcséim élnek, s bizonyítják, hogy valóban én vagyok Zóra, Husszein sah egyetlen törvényes felesége.

Az ulemák sorba eskették a fölhívott tanúkat, kik mind bizonyíták, hogy Zóra nem tündér, nem bálványkép, hanem Hazán és Anisz vérszerinti leánya, emberi alak, húsból és vérből álló.

Csalók ezek mind, mert olyanra esküsznek, a mi lehetetlen; hát emberbőr színe-e ez? emberi szemek ragyogása-e ez? emberi hang csengése-e ez? A fejedelem bűvész, rabszolgái hitetlenek. -37-

Egyik azt mondá: átlátszó fehér, másik azt mondá: kék, harmadik azt, hogy rózsaszin, negyedik azt állítá, hogy olyan szinű, a milyent még senki sem látott; volt olyan, a melyik azt vélte, hogy azoknak épen semmi vérük sincsen. Ekkor a királyné hirtelen kirántá férje övéből a handzsárt, s kezének kis ujját a márvány asztalra téve, lecsapta azt az éles vassal.

Akkor kezét, melynek levágott ujjából sugárként lövelt ki a vér, az ulemák felé tartá, hogy a vércseppek azoknak palástjaira hullottak szerte, s reszketéstelen hangon mondá:

– Ime az én vérem piros, mint minden emberé; száradjon rajtatok, mint az ártatlan tanubizonysága.

E jelenettől elrémülve, az ulemák fölszedték magukat és elszaladtak; a vérrel tréfálni nem jó. A megszelidített oroszlán, ha vért lát, szilaj lesz, s nem lehete tudni, hogy Husszein sah nagyon meg van-e szelidítve.

Naómer bég magával vitte Zóra levágott kis ujját, mely lábaihoz gurult, s midőn azt átadta otthon Ali basának, ez megesküvék, hogy a mi még a levágott ujjhoz tartozik, azt is birnia kell, ha egy országba kerül is a megvétele.

Az ulemák tanácsa fölmenté Mulley Husszeint a varázslóság vádja alól, s már úgy látszék, mintha semmi ürügy sem volna Ali számára a beleköthetésre.

Ekkor egy emlék jutott Naómer bégnek eszébe. Midőn az ulemák parancsára Husszein leemelé a fátyolt neje arczáról, a szemérmes nő ennyi idegen férfi tekintetétől égetett arczát férje keblére rejté az első pillanatban, s ekkor Muley Husszein nagy, sűrű, holló fekete hajfürtei egészen eltakarták a deli hölgy fejét. Naómer bég úgy gyűlölte, úgy irigylé e szép fekete fürtöket. Még egyszer visszaküldeté magát Muley Husszeinhoz Ali által.

– Az alkirály parancsa az, hogy az igazhivőknek külömbözniök -38- kell a hitetlenektől. Csak hitetlen és eretnek visel hosszúra eresztett fürtöket, az igazhivők férfiai fejüket borotválják, s a nőknek engedik a hajviselést. E mai naptól fogva tehát minden férfi a Hold-hegyek között simára borotválja fejét, ellenkező esetben a hajat a fejjel vágatja le Ali basa.

A sah végig hallgatta Naómer bég beszédét azzal a nyugodt arczczal, a mivel Ali basa egyéb izeneteit szokta fogadni. A válasz régen meg volt érve.

– Hallod-e Naómer bég! Évek óta látogatsz el hozzám, mint követ, mint kém, mint bolond, mint árulkodó. Kivül-belül látlak, mintha kristályból volnál: tégedet és uradat. Fáj a szivetek azért, hogy boldog embert, boldog országot láttok magatokhoz közel, s igyekeztek rést találni, a min boldogságunkba betörhessetek. Híttatok magatokhoz fényes igéretekkel, megköszöntem, nem mentem… Terheltetek kettős adóval: megfizettem, nem zúgolódtam. Vádoltatok eretnekséggel, mentettem magamat észszel, nem nyultam kardomhoz. Nőm arczát akartátok látni, tűrtem a szégyent; vérét akartátok látni, rátok omlott; sírtam, de nem panaszkodám. Hanem e vércseppekkel telve a pohár. Csak egy hajszálnak kellett belehullani, hogy kiömöljék. Allahra esküszöm, hogy egy hajszál elég! Nem hogy országom minden férfiainak hajfürteit, de egy hajszálat nem engedek tovább kivánataitoknak. Eredj vissza, hyena uradnak ebszolgája, s mondd meg neki, hogy e mai naptól fogva sem szép szót, sem adót nem kap tőlem többé, hanem ha érte jön, kaphat éles kardot, s ha elfoglalhatja, kaphat egy országot, melyben nincsen más, mint pusztaság, rom és temető.

Épen azt óhajtotta Naómer bég. Ide akarta ő Muley Husszeint ingerelni, hogy megsokallja a boszantást, hogy fölemelje megalázott fejét, s akkor aztán a hatalmasok elvehessék tőle országát és kincseit, a smaragdokat és zafirokat. -39-

Attól tartott, hogy Husszein megtalálja bánni egy éj alatt heves beszédét és visszavonja azt.

– Add irásban, a miket mondtál, mert Ali nem fogja különben elhinni szavamra.

– Kutyabőrre fogod kapni és megpecsételve, még pedig úgy, hogy el sem veszítheted.

Azzal Muley Husszein egy intésére lekapták lábáról Naómer béget, lerántották kabátját, s egy irástudó férfiú hegyes tüzes vassal a tulajdon hátára írta föl neki a sah izenetét Ali basához, szép talikos arab irással. A végére oda nyomták Muley Husszein néviratát foglaló pecsétjét, parázson megtüzesítve; s ekként biztosítva őt arról, hogy a rábizott levelet a kutyabőrről el nem veszítheti, fölültették egy sánta tevére, háttal a feje felé, s annak farkát kezébe adva kantár helyett, úgy vezeték keresztül a határon.

Muley Husszein ez órától fogva tudhatá, hogy mi sors vár országára. Ürügyet kerestek ellene, azt megtalálták, boldogsága, szabad léte, kincsei sérték a hatalmasok szemeit, azokat el fogják tőle venni; beköltözik országába lassankint a török uralommal együtt járó szegénység; elaljasodik, elbutul a nép; a nőket a hárem, a férfiakat a janicsárok csatái foglalják le; az országból száműzik a bölcseséget, s ki ad igazságot egy olyan kicsi országnak, a minek még csak neve sincsen?

Meghalni népestől, országostól; meghalni útnak és utczának, meghalni erdőnek és mezőnek, meghalni úgy, hogy a hódító még csak paripáit se legeltesse a legyőzöttek sírja fölött. Muley Husszein összegyűjté a nép bölcseit, s elmondá előttük, hogy mi vár reájuk?

Legelső teendőjük volt a smaragd-bányák elpusztítása. A bányászok, kik eskü alatt tarták azoknak hollétét titokban, -40- mind fölhivattak a sahhoz, s eltávozásuk után harmadnapra a halászok meglelék hulláikat, miket a tenger a partra kihordott. Valószinüleg magukkal együtt fölvetették a tenger alatti alagutakat, miken a bányákba jártak. A tenger nem beszélte ki a titkot. Másnap parancsot adott Muley Husszein, hogy a lakosok hordják ki a városok köztereire minden drága kelméjüket s égessék meg, arany és ezüst ékszereiket temessék el sziklák alá; a gabonát hányják a vizekbe.

Harmadnap elszakíttatá a víztartók gátjait, a mesterségesen fölszorított tavak elözönlötték a völgyeket, s eliszapolták a gazdag ültetvények tábláit.

Negyednap a pálmaerdőket vágták ki tövéből, leronták a banaanligeteket, mik a Samum forró vihara ellen védték a kis országot; jöhet a Samum ezentúl, nem töri meg lángverő szárnyai röptét semmi.

Ötödik nap jött a hire, hogy a mamelukok tábora a határon van. Ekkor történt meg az, a mit legutoljára hagytak. Az egész országban minden férfi megölte nejét, anyját, gyermekeit, özvegy nők maguk ugráltak a sziklákról alá; az öreg emberek siettek házaikba kanóczot vetni, azután fölálltak az égő ház tetejére, s onnan buzdíták a fiatalokat, a kiknek karja még birja a kardot és lándzsát.

Első volt maga a sah, ki e rémes elhatározásra példát adott, első áldozat volt Zóra; és első volt a két ragyogó zafir, mely a smaragdokat a sírba követte. És akkor üszköt vetettek minden háznak, s úgy indultak, családjaik vérétől csepegő kézzel Ali és Naómer fogadására.

Nem harcz volt az, csak öldöklés; inkább meghalni, mint ölni sietett mindenki, a kinek nem volt mit keresni itt e földön többé.

Naómer bég azon volt, hogy elevenen fogja el a királyt, kit messziről meg lehetett ismerni a csatában, hosszan lobogó fekete hajáról. Testőrei egyenkint estek el már; -41- ő maga küzdött utoljára. Azonban a mint látta, hogy egyedül marad, elhajítá kardját, s pisztolyával szivén keresztül lőtte magát. Ellenei még holttestét sem kaphatták be, mert öltözete naphta és görögtűz olvadékba volt itatva, s a mint az a lövéstől meggyuladt, hozzá közelíteni nem lehete, ott égett hamuvá a győztesek szemei előtt.

Az egész meghódított tartományban nem talált mást, mint levágott erdőket, leégett házakat s temetetlen halottakat.

Azok között megismeré Naómer bég a zafirszemek tulajdonosát, a királynét.

Miért nem égeté el őt is Muley Husszein, mint magát? Talán, hogy elleneire nézve annál sulyosabbá tegye a veszteséget a felismeréskor.

Még az a reménye maradt Alinak, hogy legalább a smaragd-bányákat fölfedezheti. Azokra is lehetetlen volt ráakadnia.

Egy év mulva az egész kies tartomány oly puszta és nyomorult volt, hogy embert nem lehete oda telepíteni. Ali basa e győzelemért majd fejét vesztette. Volt annyi keleti bölcsesége, hogy maga helyett Naómer béget vesse oda a szultán haragjának, ki nem tudta megbocsátani, hogy évenkinti smaragd-adójának ily hiábavaló vitéz tettel vetettek véget.

Naómer béget lenyakazták, levont bőrét még most is mutogatják a hét tornyú kastélyban, mint ritkaságot, melyre eleven korában irtak chaldéi betüket egész sor számra.

Az elpusztult smaragd-bányákat azóta is folyvást keresik és mindig hasztalan.

A kis szabad tartomány, ha boldog nem lehetett önfiai alatt, legalább megtagadta szolgálatát az idegentől, s lett puszta, kietlen és sivatag! -42-

AZ ÖRDÖG MENYASSZONYA.

Az 1600-as években élt Eperjesen egy fiatal aranyhimző. Jámbor, szelid keresztyén ember volt, a hogy illik olyan művésznek lenni, ki oltárterítők s méltóságos urak palástjainak czifrázása után él.

A mesterség akkoriban jól fizetett, még házat is lehetett szerezni utána; Konrád mester egészen meg lehetett elégedve sorsával. Felesége, Zsófi asszony, csinos kis szőke menyecske volt, nem valami urakat futtató szépség, de elég jó egy polgári házhoz, a hol nem annyira az a kötelesség, hogy az asszony az ablakban tartsa a fejét, mint hogy a házat tartsa rendben. Zsófi asszony, a mellett, hogy szerény, takaros volt, izletesen sütött s főzött, embert nem szólt, otthon nem pörlekedett, szomszédba nem járt, idegen férfiakra nem kacsingatott, szóval az asszonyok lángja volt; még az aranyhimzéshez is értett, akárcsak maga a mester. Annak csak az eszmét kellett adni az oltárterítőhöz, a szent képeket rárajzolni, Zsófi asszony azokat remekül kivarrta a selyemre, bársonyra; ha pedig menyasszonyi köntöst kellett kihimezni, azt csak egészen bizta rá, mert már ebben a nőnek férfifölötti izlése volt; micsoda alapszinre minő skófium illik legjobban? hová kellenek pálmák, hová szines pillangók, arany repkény, ezüst reczézés? azt ő tudta legjobban s nem is mulasztá el Konrád mester, mikor egy ily remekművét magasztalták, nemeslelküen felfedezni, hogy pedig ez a felesége készítménye.

Ennyi megbecsülhetlen tulajdon mellett csupán csak azt az egyet bánta Konrád mester Zsófi asszonynál, hogy nincsenek gyermekei. Ezt ő sokszor elő is hozta rokonai, komái előtt (már tudniillik a kiknél ő volt a keresztapa) s azok vigasztalták is eleget, hogy hiszen sok ember van -43- úgy, hogy nincs se fia, se leánya; aztán meg örüljön annak, hogy nincs; ki tudja mire nevelné? hátha zsivány lenne belőle? hátha elvinnék katonának, hátha korhely lenne, s apját is koldussá tenné; hátha istenkáromló lenne s elkárhoznék, s hátha épen leány lenne, nagy urak elszöktetnék, festett képpel kerülne haza? Konrád mester egy izben bor mellett ezen a kérdésen egy pár czimborájával össze is verekedett: biró elé került a dolog, s midőn a komoly polgármester a dagadt és karmolt képű férfiakat tanács elé állítván, Konrád mesterhez ezen kérdést intézé, hogy: miért kezdte a veszekedést? ez egész méltatlankodással felelé:

Mely karakán feleletre az érdemes tanácsbeliek, a polgármesterrel együtt, à la Capella, olyan hahotában törtek ki, hogy a megrázkódott parókákból csak úgy repült a hajpor mindenfelé.

Ilyen érzékeny kérdés volt Konrád mesterre nézve az örökösödési aggodalom.

«Mert kire keres így az ember? miért töri-marja magát egész életén keresztül? Kinek zsugorgat? Érdemes-e ezért reggeltől estig a himzőkeret mellett görbedezni, rontani az embernek a szemét a fényes fonállal? Hiszen ha csak egy volna is, ha csak akkora volna is, mint az öklöm. Tudom, hogy selyemben járatnám mindig s marczifánkkal etetném, mint egy gróffiút. Igazán fáj az embernek a szive, mikor sokszor úgy egy-egy darab bársony elmarad a kikészített szövetből, milyen szép sipka lenne abból Jánoskának, Gáspárkának vagy Lőrinczkének; de mikor nincs! A tisztelendő urak persze azzal vigasztalnak, hogy még lehet, hiszen Sárának nyolczvan esztendős korában született Izsákja. Ezt csak azért mondják nekem, hogy késő vénségemig mindig várjak Izsákra, addig rakjam élére jó reménység fejében a sok kemény tallért; mikor -44- aztán egyszer kirántják alulam a gyékényt, akkor hagyjak mindent a barátokra.»

Így töprengett sokszor Konrád mester, néha magában, néha úgy, hogy a felesége is hallotta: a szegény jó asszony maga is igen szomorú volt e miatt, sok mindenféle babonát megpróbált, míg végre akadt egy vajákos asszonyra, a ki olyan szert készített a számára, a mi csalhatatlanul vágyaihoz fogja segíteni. Zsófi asszony szorgalmasan bevevé a javos szert, s az csakugyan el is segíté igen hirtelen oda, a hova minden keresztyén léleknek valóban vágyódnia kell, a boldog más világra.

Konrád mester özvegy lett, Konrád mester kétségbe volt esve. Most már se fiuk, se leányuk, de még csak feleség sincs. Most már csakugyan nincs miért élni, miért tusakodni a napokkal, s rakni félre a tallérokat – a papok számára.

A két koma, kikkel a minap összeverekedett, alig győzte megnyugtatni, hogy már ez az Isten akaratja volt, majd jó tanácsot ad az idő; van még sok leány Eperjesen, a kikből asszonyt lehet választani; «de sem olyan jó, sem olyan szép, sem olyan okos nincs több, mint Zsófi volt», az lett a válasz Konrád részéről, a minek azután a két koma nem is mondott ellent, friss emlékezetükben lévén a minapi birkózás, meg nem született gyermekek miatt.

Legalább arra ügyeltek hát, hogy a szegény megszomorodott férj valami kétségbeesett dolgot ne kövessen el magával; egy ember mindig mellette álljon: vigyázzon a kezére, mikor késsel eszik; az udvaron ne ereszsze közel a kúthoz, s mikor lefekszik, dugja el a nyakravalóját, nehogy még valami szerencsétlenség történjék e miatt.

Azt azonban nem gátolták, hogy ha kedve és szomorúsága tartja, oly fényesen himzett szemfedőt csináltasson Zsófi számára, a milyent a legutolsó Brebiri grófné temetése óta nem láttak még Eperjesen. Már ebbe igazán nincsen senkinek beleszólása. -45-

Konrád mester fejedelmi módon kívánta eltemettetni Zsófi asszonyt. Ő kereste szegény a pénzt, vigye is magával a sírba. Életében minden piperét megvont magától, most egyszerre vegye ki mind, a mit elmulasztott. A mi csak harang van a városban, az mind szóljon fölötte; a mi csak pap mozdulni képes a környékben, az mind kisérje a koporsóját; a mi csak diák, az mind énekeljen a temetésén.

A gyászszertartás nagy pompával ment végbe. Volt mit nézni s ember is volt elég, a ki nézzen.

Konrád mester háza alig volt száz lépésnyire a város végétől s mindjárt ott találni a temetőt; hanem az embernek nem azért van bársony szemfödeles halottja, hogy azt nagyhamar kiestafirozza a legrövidebb uton; hanem a mint illik, azt elébb vissza kell vinni a városba, körülhordozni a főutczákon, meg a piaczon, trombitásokat küldeni előre, hogy mindenki az ablakhoz szaladjon, s úgy kerülni megint vissza a négy lovas szekérrel ugyanabba az utczába, ugyanarra a kapura, a hol félórával hamarább is ki lehetett volna menni.

A mint tehát a gyászmenet az ugrókutas piaczra fordulna, legelől a czéhek gyásztrombitásai, kik már húsz év óta mindig azt az egy gyászindulót fújják s még most is hangjegyes papirosról nézik, épen akkor ott a piacz közepén egy egészen másnemű látványnyal volt elfoglalva a tisztelt nép: egy czigányleány tánczolt és énekelt valami tamburaféle hangszer mellett.

A czigányleány haja fekete volt és göndör, szemei ragyogók, termete karcsú, ruhája pirossal, sárgával tarka, nyakán három sor arany- és ezüst-pénz, aligha igazi; a nóták, a miket dalolt, igen furcsák lehettek; a hallgatók sokat nevettek rajtuk, hanem azt mindegyik elismeré, hogy a czigányleánynak gyönyörű fehér fogai vannak.

A főutczáról pedig jött a gyászmenet. A czigányleány közönsége észre sem vette azt elébb, mint mikor már az előljáró fertálymester pálczája kezdett pufogni a hátakon. -46-

– Hát te istentelen boszorkány! förmedt a leányra a derék fertálymester, nem látod, hogy halottat hoznak?

A czigányleány zavartalan mosolygással hajolt oda csintalanúl a kis kövér úrhoz s könyökkel meglökve, nagy enyelgéssel monda neki:

Ez botrány volt. Nevetés a gyászének közepett! A ki legjobban megbotránkozott, az Konrád mester volt. Dühösen, mint egy oroszlán, tört ki a koporsó mellől s elkapva egy hosszú viaszgyertyát valamelyik ministrans kezéből, odarohant, hogy majd elveri azzal azt, a ki ilyen szép temetést is ki mer kaczagni.

A czigányleány bevárta őt, s a mint Konrád mester eléje toppant, egy villanásával sötét szemeinek megállítá azt, s a mint a meglepett férfi elbámulva megállt, csábító szemragyogással dűlt oda a vállához, s az állát megsimítá.

– Hagyd el már, te balga! Mit siratsz azon, a ki meghalt. Van még szép leány elég a városban; «por szemibe, más helyibe!»

Azzal egy merész accordot pendített tamburája húrjain; még egyet kacsintott Konrád mester szemébe, még egy hamisat bókolt, egyet bólintott félre a fejével, s egy kaczér fordulással elvegyült a tömeg közé.

Konrád mester még mindig ott állt, pedig a halottas szekér tovább haladt már: komáinak kellett őt elrángatni onnan.

– Csak nem akar kend utána menni annak a fertelmes állatnak? Hagyja: majd utolérik a drabantok s jól megseprüzik, ne fáraszsza magát. Nézze, a tisztelendő urak már milyen messze járnak! Csak nem gondolja kegyelmed, hogy az egész czeremonia megáll itt a piacz közepén s megvárja, míg kend egy czigányleányt kerget! -47-

De csak alig birták őt magukkal vonszolni. Hogy megzavarja az embernek az eszét a fájdalom!

Még pedig azután is, hogy a koporsót utolérték vele, szüntelen fogni kellett őt kétfelől a két komának, mert szüntelen el-elmaradozott s hátratekergette a fejét, hogy az valóságos botrány volt s nem mint az elébb, a mikor fejjel ment előre a gyászszekér után, hogy vissza kellett tartani kétfelől; hanem inkább húzni kellett már, úgy feszítette magát vissza a koporsótól.

Abba is hagyta egészen a sírást s kezdett morogni, hogy minek osztottak olyan vastag viaszgyertyákat? vékonyabbal is csak odajutottak volna.

A mint a temetőbe kiértek s a koporsót a szekérről levették, azt mondta, hogy no már most ő hazamegy, csak temessék el.

– Dehogy megy kend! dorgálá az egyik koma. Most jön még az ének, meg a beszentelés.

De sem énekkel, sem beszenteléssel nem törődött már Konrád mester, egyre csavargatta a fejét, mint a nyaktekercs, járt szanaszét a tekintete mindenfelé, csak az éneklők felé nem s mikor végül a beszentelés után a vigasztaló strófa következik: Et cum Lazaro
Quondam paupere
Vitam habeas
Sempiternam;
a komák azon vették észre, hogy Konrád mester egyik bokáját a másikhoz ütögeti. De már itt nem állhaták meg, hogy jól oldalba ne könyököljék.

– Hát kenddel az ördög van, hogy tánczolni kezd a «circumdederunt» alatt?!

Arra is kellett később figyelmeztetni, hogy a behantoláskor ő is vessen egy-két kapa földet a koporsóra, ősi szokás szerint, a mit már magától is tudhatott volna.

A temetés után házához kisérték az ismerősök Konrád -48- mestert, s következett volna már a tor, a mi ismét mulhatatlan része a temetési szertartásnak.

A komák magukra vállalták, hogy majd az éléstárból illendően felterítenek ők, Konrád mester pedig lásson a pincze után, mert a búbánatra nagyon megszomjazik az ember.

A két koma ki is állítá az asztalt, a mi a sonka és sajtnemüt illeti, süteményekben sem volt hiány, hanem Konrád mester csak nem állt elő a boros kantákkal.

Aggodalommal mentek utána a pinczébe; de ott nem találták, az be volt zárva; gondolták, tán a vinczellérhez ment borért, otthon nincs vendégnek való, s reménylett megérkeztéig hozzá láttak a falatozáshoz. Azonban Konrád mester csak nem került elő. A szomj, a bánat és a balsejtelem végre nem hagyák nyugodni az atyafiakat, elindultak keresésére a városba. Egész éjjel szaladgáltak utána, végre reggelfelé találták meg a tehénpásztorok segítségével a városon kívül, a mezőn: ott őgyelgett.

Megfogták azután és hazavitték, keresztyéni jó akarattal elhatározva maguk között, hogy egy ember mindig őrizze otthon. Hanem a legelső embert, a ki e felebaráti szándékkal otthon maradt, kiugratá Konrád mester az ablakon, nyársat ragadva ellene s pogányul szitkozódva, hogy odaszegezi a falhoz, mint egy denevért.

Konrád mester különös magaviseletének kulcsául szolgált az a hirdetmény, a mit még aznap a heti vásáron a város dobosa kikiáltott, mely szerint tíz tallér jutalom igértetik annak, ki ama czigányleányt, a ki tegnap a temetés alatt itt a piaczon dobolt, élve kézre keríti.

Konrád mester igéri a jutalmat; boszút akar állani a megzavart ünnepélyért.

Másnap megint hangzott a dobpörgés az utczaszögleteken: most már Konrád mester huszonöt tallérral biztatta a czigányleány előállítóját.

Harmadnap már ötven tallért igért a kikiáltó annak ki a czigányleányt előhozza.

Aznap estén egy némber koczogtatott Konrád mester ajtaján, homloka és álla kék kendővel bebugyolálva s azonkívül fejtől sarkig koldus asszonyok módjára beburkolva fehérítetlen vászonlepedőbe.

A némber öregesen köhécselve beszélt s nagy nehezen biczegett, egy mankós botot támogatva félkézzel maga előtt.

– Kerülj beljebb! szólt Konrád mester, bereteszelte maguk után az ajtót, s beeresztve maga után az asszonyt a pitvarba. Most már beszélj.

– Dehogy pogány, dehogy. Meg van keresztelve; Cziczellének van az keresztelve: hanem hát czigányúl úgy jön az ki szebben, hogy Czirinka.

– Ha megcsalom kendet, szaladjon utánam, azért van kendnek két szeme, hogy vigyázzon magára. Minden ember tudja, hogy a czigány csal, mégis meghagyja magát csalni tőle. Kendteknek szégyen az, nem nekünk.

Konrád mester sebtén szobájába ment, arra sem ügyelve, hogy azalatt a pitvarból nem lop-e el valamit a vén satrafa? egy szegletszekrényből kivett egy vászonzacskót s oda hozta a némbernek.

– Pénz olvasva, asszony verve, férfi bolonddá téve jó, szólt az kunczogó hangon s két kézre fogva a vászonlepedő egyik szegletét, odaszámláltatá egyenkint Konrád mesterrel az ötven tallért.

– Hanem innen a pénzt addig el nem viszed, a míg a leányt nem látom, szólt Konrád mester, erélyesen elállva az ajtó felőli útat.

– No hát tartsd meg a pénzedet! s lásd a leányt ingyen! kiálta az eddigi reszketeg köhécselésből csattanóba menő hangon a némber s szétcsapta a vászonlepelt, hogy a belészámlált ötven tallér ötven felé repült s össze-vissza gurult a szobában, egy percz alatt lerántá fejéről a kék bugyolát s Konrád mester az ámulattól megigézve látta maga előtt – magát a szép czigányleányt.

Hogy mit mondott neki Konrád mester, azt nemsokára megtudta az egész város; mert az aranyhimző alig várt napot, hogy a paphoz szaladjon, kihirdettetni magát Czirinkával, mint házasságra lépendő párt.

Rettenetes botrány volt az a városban: negyednapra az első feleség temetése után másodikkal váltani gyűrűt! és kivel? egy kóbor, sehonnai czigányleánynyal, a kinek se családja, se hazája, se hite, se tisztelete!

Azonban a formaságok ellen nem lehetett semmi kifogást tenni. A czigányleánynak legjobb rendben voltak a levelei: keresztségről, bérmálásról, gyónásról, apja, anyja haláláról; egyebekkel a státus nem törődik, s biz az megtörtént, hogy három hét mulva Konrád mester leveté kalapja mellől a gyászt s feltűzte helyébe a rozmaringos bokrétát.

E miatt nagy neheztelés támadt közte és hajdani barátai, komái között, mely utóbbiakra pedig nagy szüksége lett, mert még azon évben teljesült azon kielégítetlen vágya, hogy gyermeke született: igaz, hogy csak egy leány. -51-

Negyedik esztendőben megint született kettő: ismét leány. No legalább most már lefelé kezd menni az arithmeticai progressio, vigasztalá magát Konrád mester.

Az ötödik esztendő megint új catastrophával fenyegetőzött. Már ekkor Konrád mester esküdött pokolra és Belzebubra, hogy ha még «ez az egy» is leány lesz, azt eladja az ördögnek!

No de szerencsére nem lett leány, hanem fiú; de nem egy, hanem három! Három ép, egészséges fiú! Tizenegy élő, kenyérkérő ivadék öt esztendő alatt. Áldásnak is rettenetes!

Konrád tele volt sopánkodással e túlságos élvezete fölött az atyai örömöknek, hogy a mi sok, a jóból is sok. Ama bizonyos tudós asszonyság, ki ilyen alkalmaknál a családi titkokba okvetlen beavatja magát, váltig enyelgett vele: «Lásd bolond, máskor ha valami kell, elégnek tartsd egyszer imádkozni érte, mert ha húszszor sürgeted, azt gondolják, annyiszor kell s húszszor kapod meg.»

Éjféltájon, a mint az éji őr elkiáltotta a mondókáját, zörgettek Konrád mester ablakán.

– Ki az ördög az? Bárcsak az ördög maga jönne, s vinne el egy párt belőlük!

Ez elég keresztyéntelen mondás volt Konrádtól, de meg is lakolt érte: mert az nem volt az ördög, hanem maga a jámbor éji őr, a ki okvetlen beszélni ohajtott Konráddal s követelte, hogy ereszsze be.

Be kellett ereszteni, mert nagyon dörömbölt, köpenyestől, lámpástól, alabárdostól.

– No no, Konrád mester, nem kell olyan istentelenül -52- beszélni; éjféli órában annál kevésbbé illik istentelenül cselekedni.

– Hát mit cselekszem én? azt, hogy a gólyát szidom, minek száll hármasával a házra.

– No no, azt minden ember tudja, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza, azokat az Isten küldi; a gyerekek egyenesen az égből jönnek, ott kis angyalkák voltak, azért azokat nem illik az utczára kirakni, mint a kis macskákat, a mikből az ember a czirmost kiválogatja és elhajigálja.

– Nem-e? Hát ez micsoda? szólt az éji őr, köpenye alól kiemelve egy szépen bepólált csecsemőt, ki a mint a lámpavilágra jutott, mindjárt el is kezdett sírni; hát ezt nem kend tette ki az utczára a küszöbe elé? micsoda?

Az éji őr a rossz lelkiismeret megdöbbenését vélte e megnémulásban feltalálni, mint magistratualis első birósági személy, alkalmat vett magának Konrádot igen keményen megdorgálni.

– Hát illik ez keresztyén férfiúhoz? Hát nem tudja kend, hogy ennek mi a büntetése? Hogy ezért kendet kerékbe törnék, négyfelé hasítanák, ha én elmondanám. Annak köszönje kend, hogy ágról-végről sógorok vagyunk, különben feladnám kendet, s megütné a talpát, még pedig a levegőben. No most hát tegye kend melegre ezt a porontyot, mert át van fagyva; nekem meg adjon egy pohár gugyit, aztán nem szólok senkinek.

Konrád mester csak most kezde szavához térni; meg is kapta köpönyegénél fogva a sógort s elkezdte czibálni.

– De ide ugyan nem hoz kend több gyereket; verje meg a beregi csuda! van nekem elég; ördög vigye kendet a rossz tréfájával; ez nem az én gyerekem; nem én tettem ki; nézze kend, van nekem elég, itt van három; az éjjel született mind a három. -53-

– No ha három született, hát akkor negyedik is születhetett; tromfolt vissza az éji őr s erősebb ember lévén az aranyhimzőnél, azt eltaszigálta magától, s oda tette a kívülről hozott ártatlant a másik három benszületett közé s azzal lámpását ragadva, eltombolt a házból ki az utczára, nagyon megfenyegetve Konrád mestert a spanyol inquisitió minden gyönyörűségeivel, ha még egyszer ki próbálja tenni «valamelyiket» a sok közül.

Így jutott az aranyhimző egész váratlanul a tizenkettedikhez, s ez a tizenkettedik épen leány volt.

Konrád mester bőszültsége nem ismert határt, hogy az éji őrön nem tölthette boszúját, azokba kapczáskodott, a kikkel velebirt; bábaasszony, pesztonka, inas, szolgáló futott éjnek idején a háztól, megtépve, megkarmolva; benn a szobában a beteg asszony, meg tizenkét apróbb-nagyobb gyerek jajgatott, visított, rikácsolt, bömbölt; künn a pitvarban pedig Konrád mester dühöngött, alá s fel toporzékolva, s tartott egy visszaadhatatlan monologot, melynek folytán annyiszor invocálta az ördögöt, hogy végtére is eme problematicus lételű nagy úrnak, saját compromissiója nélkül, lehetetlen volt megállnia, hogy elő ne kerüljön.

Abból egy, szokás és hagyomány szerint, feketébe öltözött úr lépett ki, nagy lovagsarkantyús csizmában, hosszú egyenes kardja vége kilátszott a bakacsin köpönyeg alól; kalapja mellett volt egy szál vörös toll; arczán fekete selyem álcza volt, szemüvegekkel, a mik a lámpafény mellett úgy csillogtak, mintha tűz-szemei volnának.

– No hát Konrád mester, mi kell? szólt a fekete úr a megrettent aranyhimzőhöz, kinek a térdei kezdtek összeverődni e nagy méltóság megjelenésére.

Az aranyhimzőnek egy szava sem volt többé; odabenn -54- a gyerekek is összebújtak, elnémultak a feketearczú úr láttára, olyan csöndesség lett egyszerre a felfordult házban.

– Konrád mester, sok szép gyermeked van, hogy tartod el valamennyit? No ne reszkess, nem bántja senki a fiaidat; hímördög elég van. Nekem egy leány kell; csak egy; a többi tied maradhat. Válaszsz tetszésed szerint, melyiket jegyzed el számomra? Sokba kerülnek a porontyok. Itt van ez erszény, van benne száz arany. Mától fogva minden évben, ugyanezen napon, ugyanez órában eljövök s évenkint száz aranyat hozok neked, mindaddig, míg a leány, a kit menyasszonyomnak adsz, tizenhat esztendős lesz, akkor elviszem magammal. Nos, áll az alkú?

Az asztalra kiöntött sok csillogó arany elvette Konrád mester eszét. Valóban nagy szüksége volt pénzre; az új feleség nem értett semmi dologhoz; rest, tudatlan volt; naphosszat aludt; szerette a czifrálkodást, a nyalánkságot, hát még a sok gyermek! Nem volt már élére vert tallér, hanem inkább nyakgató adósság, minden boltban tartozott már, s a kenyér is fogyatékán, s hozzá most még három újszülött, meg ráadásul egy talált gyermek! Minek is ez? Ezt az ördög hozta ide, hát vigye is el. A talált gyermeket fogja az ördögnek adni. Legalább ezt is megcsalja, milyen derék lesz. Aztán mi köze neki ehhez az idegen gyerekhez? a maga vére ellen így nem vét: ezt pedig ha az utczán marad, úgy is elkaphatták röptiben a gonoszok; a talált gyerek épen leány; ez épen jó lesz az ördög menyasszonyának!

Czirinka, fekhelyén, mint egy nőtigris tartá karjaival eltakarva a három fiucskát, míg szikrázó szemeivel a talált gyermekre integetett Konrád mesternek s beszélt hozzá czigánynyelven, a mit Konrádnak meg kellett tanulni tőle, mert egészen bolondja volt az asszonynak.

– Add oda neki: nem a tied; ha apja, anyja eldobta, hát te mivel lennél jobb? Hadd legyen bolonddá az ördög. Ezt is megcsaljuk, pénzünk is lesz. Add oda. Mit tartogatnál -55- leányt, ha kérik? Mikor megnőtt, kéretlen is mind elviszi az ördög? neked csak a szarvát hagyja.

– Konrád mester, szólt közbe az ördög s olyat ütött lovagkeztyüs kezével a mester vállára, hogy annak megroppant a dereka alatta, ne sokat tanácskozzál! ilyen urat, mint én, nem szoktak várakoztatni; válaszsz izibe, mert a te szentképekkel rakott szobádban nekem semmi mulatságom sincsen.

Konrád mesternek összeverődtek a fogai, a mint a csecsemőhöz lépett, ki elhallgatásával maga is beleegyezését látszék nyilvánítani e veszélyes alkukötésbe.

«Qui tacet, consentit», gondolá magában Konrád mester; én csak rámutatok, az ördög dolga a többi, ha valamikor Pontius Pilátus kérdőre talál fogni a más világon, úgy kidisputálom magamat előtte a bűnrészességből, mint valami sadduceus.

Ördög úr a figyelmeztetés vétele után mindjárt azonnal hasznát is vette a concessiónak, s odalépve a gyermekhez, azt karjára vevé, s valami istentelen nyelven gonosz dolgokat mondott el felette, de a miből egy szót sem lehetett megérteni; Konrád mester e szavaknál csaknem halálfiának érezte magát, míg az odafigyelő Czirinka az első és utolsó két szót megjegyezte magának; az elsők voltak: «Nema olam», az utolsók «retson retap», a mikből aztán később nagy fejtöréssel rájött Konrád, hogy az átkozott a latin miatyánkot mondta el megfordítva, a mi csakugyan ördöghöz illő szentségtelenség.

Ez még nem volt elég: akkor egy kis üvegből olajat töltött a gyermek fejére, azt eldörzsölé rajta szerte s azt mondá: «a Belial, Beherik és Astaroth nevében nevezlek én tégedet Asmodeának!»

Megparancsolá pedig Konrád mesternek és nejének, hogy ezt a nevet senki előtt el ne árulják, sem a biblia táblájára fel ne jegyezzék, a hová a többi gyermekek születésnapját és keresztnevét fel szokták írni, mert ez nem oda való. -56-

Azt is meghagyá neki, hogy azt az olajat le ne mossák a gyermek fejéről, hanem úgy vigyék majd a keresztelésre, hogy a keresztvíz ne fogjon rajta az olaj miatt.

Akkor pedig gyűrűjét levonva, annak czímerfejét a serpenyőben levő parázson megtüzesíté, s mikor az aranygyűrű már izzadni kezdett, kivevé azt a parázsból, s a csecsemő válláról lehúzva a patyolatot, rásüté arra a lapoczka alatt a gyűrűn levő jegyet. A gyermek abban a perczben fel sem sikoltott rá.

Ha ez eset mostanában történt volna, azt mondanák rá az ördögtagadó sceptikusok, hogy bizonyosan asbesttel bélelt keztyűje volt.

Azután visszatevé helyére a gyermeket, ki mihelyt az ördög letette kezéből, azonnal elkezdett ordítani, s azt cselekedte egész reggelig. Az ember azt vélné, ha csodákban nem akarna már hinni, hogy csak ekkor kezdett el még igazán fájni az égés nyoma a gyenge vállon.

Azzal megigérve, hogy esztendő ilyenkorra ismét meg fog jelenni, s ismét leszámlálja az asztalra az évenkinti száz aranyat, ördög úr ő méltósága távozni készült.

Konrád mester nagy szolgálatkészségesen utána akart világítani, nehogy megüsse lábát a sötét folyosón s még majd őt vádolja az utókor, hogy miatta «sánta» az ördög: azonban alig vette fel a mécsest az asztalról, midőn az alvilági excellentia olyan tüzet fújt a szájából, hogy Konrád mester hanyatt esett ijedtében, s mire föl mert tápászkodni, sötétség lett körülötte és rejtelmes kénkő-illat, melyben ő azután virradtig elbujva is maradt a kemenczesut biztos menedékei közt.

Mai világban persze hogy az ilyen csodákat egy szájbavett tülökkel, a miből puskaport fújnak a gyertyán keresztül, minden falusi komédiás tudja már utánozni, a mi kétszáz év előtt az alvilági urak csodatettei közé tartozott.

Csak napfeljötte után mertek Konrád mester és Czirinka -57- életjelt adni maguk felől, a midőn is az asztalra szórt aranypénz kellőleg meggyőzé őket a felől, hogy a mi az éjjel történt velük, az nem volt álom.

Most hirtelen eldugva a sok pénzt, míg a visszatéregető cselédek, ismerősök meg nem látják, eszükbe jutott megnézni, hogy micsoda jel az, a mivel elbélyegzé magának az ördög a gyermeket, s látták, hogy az két egymásra keresztezett háromszeg, vulgo: «boszorkánynyom».

Hanem a dologgal jó volt nem dicsekedni; ha a prépost azt megtudná, soha senki meg nem őrizné mind a kettőjöket a máglyára vettetéstől.

Elég, hogy ketten tudták: ez is sok; e bűntudat Konrád mestert még inkább rabjává tette Czirinkának, mert ha valamiben ellenkezett vele, ez mindjárt azzal fenyegetőzött, hogy megy a paphoz s feladja az ördöggeli czimboráskodást: magát a feladással megmenti, Konrádot pedig belemártja.

Így telt aztán az egyik év a másik után. Az ördög minden évben eljött, elhozta a pénzt. Mindig éjszaka jött, a mikor a cseléd és a gyermek aludt. Megnézte az alvó Asmodeát, kit ugyan a keresztvizen Ágnesnek neveztek el. Meg volt elégedve; adott még több pénzt is a nevelőknek, hogy vegyenek számára czifra ruhákat. A leány már tizennégy esztendős volt és még mindig nem tudott róla semmit, hogy micsoda veszedelmes nagy úr számára van eljegyezve, s hogy a boszorkánynyomot testén viseli; azon egyszerű oknál fogva, minthogy a hátát senki sem láthatja.

Annyi év alatt azonban, daczára a mély hallgatásnak, a mivel Konrád mester és felesége, maguk jóvoltáért, e gonosz titkot őrizni tudták, ki kellett abból egynek-másnak szivárogni a városiak közé.

Feltünt, hogy Konrád mester és felesége mindig oly jól élnek, mindenben duskálkodnak, pedig a mesterséget egészen elhanyagolták már, alig dolgoztatott velük valaki. Honnét ez a sok pénz? -58-

Néha megint úgy meg vannak szorulva, hogy nincs betevő falatjuk, s másnap egyszerre hegyen-völgyön lakodalom.

A legkisebbik leány már 15 esztendős, és azt még sem vitték ez ideig templomba, sem bérmáláshoz, sem gyónáshoz, pedig a többiekkel ezt nem mulasztották el.

Annál kevésbbé engedik meg a városi polgár ifjuságnak, hogy a földet tapossa körülötte, sehova sem viszik, mindig otthon őrzik, pedig a többi leány már ki férjhez ment, kivel más viszontagság történt, de otthon egy sem maradt, a fiukat is ideje korán mesterségre adták, még pedig jó messze eső városokba, hogy minduntalan haza ne járjanak.

Többen azt is meglesték, mikor egy fekete úr, fekete lovon, éjfélkor Konrád mester háza előtt megállt, a paripának soha egy lábdobbanása sem hallatszott; a fekete úr háromszor koczintott az ajtón, arra azt kinyitották, ő belépett, a lovát senki sem fogta, mégis ott maradt; egy órakor éjfél után a fekete úr visszajött, ismét lovára ült, s olyan nesztelenül ellovagolt, mintha selyempapucs volna a lova lábán.

Lambertus prépost egyszer maga elé idézteté Konrád mestert s kérdőre fogta e kósza hirek miatt s különösen azért, mi okon nem küldi Ágnes leányát a szentegyházba?

Konrád mester térdre esett és azt mondá, hogy meg akar vallani mindent igazán.

Ágnes nem az ő leánya, hanem egy gazdag protestans úré, ki nős lévén, házasságon kívül született gyermekét itt rejtegeti s egyenesen azt kivánja, hogy azt protestans hitben neveljék. A főúr nevét nem mondhatja meg, mert azt maga sem tudja. Innen jön a költő pénz, s azért őrzik úgy a leányt a városi fiatalságtól. A főúr el fogja azt vinni, ha felserdül, s kiházasítja maga.

Ez elég valószinű mese volt, s hogy «mentség»-nek megjárta, annak magyarázata ottan keresendő, hogy ez -59- idő szerint Tököli Imre volt a felföld ura, ki Kassát ostrommal elfoglalván, a jezsuitákat kiűzte, a protestansok templomait, iskoláit visszaadta; annak egy ezredes kapitánya, Madách Péter, kormányzott a Szepességben, ki maga is nagy mértékben protestans lévén, ha perpatvarra kerül a dolog, aligha Konrád mesternek nem adott volna igazat.

Nem ilyen könnyen engedé magát kielégíttetni az előljáróság. A polgármester okvetetlen akarta tudni, ki fia az a titkos éji látogató s e végett a tudvalevő napon minden kapuhoz erős őrséget állított, hogy akárki azokon éjfél után ki akar menni, gyalog vagy lóháton, azt fogják meg és kötözve vessék a tömlöczbe, ha ellentállna; – ha pedig szépen megadja magát, tudják meg, kicsoda? s parolájára ereszszék el. Hogy pedig semmiképen el ne szalaszszák, még azonfelül a Konrád mester házánál átellenes épület kapuja alá is őrt rejtének el, az erős Lénárd alakjában, ki nappal hentesmester, éjjel pedig a közbátorságra vigyázó alabárdos volt; félelmes ura a későn hazavergődőknek, nemkülönben hatalmas eloszlatója minden kocsmai verekedésnek.

A várt éjjelen tehát ott leskelődött az erős Lénárd, alabárdjával kezében, s várta a fekete urat.

Az éjféli órakonduláskor nesztelenül, mint szokott jönni, megérkezett a lovag, megállt a ház előtt, leszállt a lováról s bement Konrád mesterhez.

Az erős Lénárd most is elfoghatta volna már, de gondolá, hogy jobb lesz akkor rárohanni, mikor a világosról a sötétre kijön, akkor nem lát oly jól. Mintha ez az ördögnek nem mindegy volna?

Odalopózott tehát szépen az ajtóhoz s alabárdját marokra szorítva, várta, mikor fog a lovag visszajönni? Az ablakon nem lehetett benézni, mert a vastáblák be voltak téve, de a leszámlált pénz csengését jól hallhatá. -60-

Végre a toronyból hangzott az egy óra, az ajtó ujra megnyilt: a lovag kilépett. Az erős Lénárd csak arra várt, míg egyik lábát a kengyelbe teszi; akkor neki rontott, s teli torokkal ráordíta: «ki vagy? megállj?»

A lovagnak felvetni magát a nyeregbe, a mellének szegzett alabárdot kicsavarni az erős Lénárd kezéből, az erős Lénárdot magát vastag kámzsájánál fogva megragadni, épen egyszerre való munka volt. A másik perczben sarkantyúba kapta a lovát s Lénárdot folyvást gallérjánál fogva rántván maga után, kényszeríté hanyatt-homlok rohanni paripája mellett, az pedig nyavalyás kiáltani sem mert, szentül azt hivén, hogy már viszik a pokolba, míg aztán egyszer a kőhídhoz érve, onnan a fekete lovag belehajítá Lénárdot, az erőst, a nyakig érő sárba, ki abból reggelig nem is mert előbujni.

A kapukon várakozó őrök pedig senkit sem fogtak el ez éjjel, s a kérdéses lovagot sem ki, sem bemenni nem látták, de még csak neszét sem hallották, a miből világosan megérthető az, hogy az ördög a föld alatt, meg a levegőben is tud utazni – ha akar – vagy pedig az, hogy az ördög maga is a városban lakik, nem kell neki hazáig messze kerülgetni.

A lelkiatyát a város legvégére vezették; ott a legrongyosabb viskó ajtaját nyiták fel előtte, s abban a viskóban, a ministranshozta lámpa mellett, rongyos hárságyon fekve a legrongyosabb czigányasszonyt lehete látni, ki valaha kártyavetésből annyira vitte a dolgát, hogy ilyen kidűlt-bedűlt sárpalotát építtessen.

A kártyavetőné utolsó kártyájánál volt már, ugyanannál, a melyikre a csontember van festve azzal a nagy kaszával.

Sok gyónni valója volt; a késő éjszakáig tartott, a míg elvégezé, Lambertus akkor tért vissza a viskóból. Öt percz -61- mulva a lélekharang jelenté, hogy egy megtérő lélekért imádkozni idején van.

Mi volt e gyónás tartalma: azt nekünk a végtitok szentségénél fogva tudnunk nem szabad.

Annyi bizonyos, hogy e titok sok álmatlan éjszakát szerzett Lambertusnak. Azt, a mit megtudott, felfedezni eskü és szentség tiltja; fel nem fedezése pedig nagy romlás. De ha elmondaná sem használna most vele semmit. «Ellenséges az idő.»

Legelső volt mindenesetre Konrád mestert elővenni keményen, hogy bizonyítsa be, miszerint az idegennek vallott leány protestansnak keresztelteték. Ezt ő nem tudta sehogy kimutatni. Ellenben kiderült, hogy Ágnest a szent Miklós parochialis templomban keresztelék meg.

Lambertus e miatt panaszt tett Madách Péter ezredesnél, s kérte, hogy ily erőszakot ne engedjen azon egyházon tenni, mely harcz idején is békén megfért más hitvallást követő feleivel.

Madách elég igazságos volt azt itélni, hogy a leány neveltessék azon vallásban, a melyben kereszteltetett, s ellenkező esetben felhatalmazást adott Lambertusnak, Ágnest elvenni úgynevezett apjától s kolostorba zárni.

Konrád mester, midőn e határozatot közlék vele, nagyon megrettent: «mit mond majd erre az ördög?»

Ellenkezni nem lehetett; Ágnes a bérmálást felvette, naponkint oktatásra járt és templomban ült és a mellett az ördögnek volt eljegyezve.

– Főtisztelendő úr, baj van: – a leány valódi atyja jelent meg s gyermekét visszaköveteli.

– Nem, hanem levélben jelenté magát, a mit én hitelesnek tartozom elismerni. -62-

– Kegyelmes úr, a leány valódi atyja nem jelentkezhetett, mert az tizennégy éve már, hogy a földben fekszik; hanem jelentkezhetett az, kinek parancsára a leányt, mint csecsemőt, születése éjjelén bölcsőjéből elrabolták; a baj pedig ott van, hogy e férfiu igen hatalmas nagy úr, a kivel kegyelmességednek minden igazságszeretete mellett összetűzni bajos.

– Mind személyéről, mind hiréről. Ő Rode dán gróf, a nagysárosi fellegvár ura.

– Lehetetlen. Sáros birtokosa nő, gyermeke is leány. Árvák és özvegyasszonyok vagyonát senki el nem foglalhatja, még a mai zavaros időkben sem. Példa rá Bacsó Tamás. Férfi sincs a családban, hogy «nota» szerint kobozhassák el a birtokot s adhassák másnak. Azt sem hallani, hogy Rode gróf a Sárossy-család egyetlen leányutódát nőül vehesse, miután azok Pozsonyba mentek lakni, ott pedig Rode grófnak nem igen volna tanácsos megjelenni.

– Vannak titkok, kegyelmes uram, a miken az ember rajtuk jár, még sem látja. Rode gróf egy szál karddal jött be az országba, midőn egy csapat svéd, dán és lengyel harczossal Bocskaynak felajánlá szolgálatát. Egy szerencsés rablókaland Bakabánya ellen hírt szerzett neki. Azt mondják, onnan tömérdek pénzt hozott el, nyers érczben és kivert alakban. E kaland jutalmául nyerte a nagysárosi fellegvár parancsnokságát.

– Különösen a körülfekvő vidék elpusztítására nagyon alkalmas. Ki merne arra gondolni, hogy egy bűnöst, ki magát a sárosi hegyvárba befészkelte, perbe fogjon? Ki hajtaná rajta végre az itéletet? Én nem vádolhatom be őt kegyelmességed előtt, mert a mostani hadjárat forrójában embereken túli követelés volna azt kivánnom a -63- fejedelem egyik vezérétől, hogy egy barátságos lábon álló várparancsnokából csináljon magának ellenséget, s egy erősségnek homlokkal rohanjon, a minek eddig jól esett hátát megvethetni és mind ezt egy veszendő lélek megmenthetése végett; hanem egyedül arra kérem kegyelmességedet, hogy semmi kényszerítést ne engedjen Ágnes hajadon irányában. Egy titok van kettőnk között, a mit most el nem árulhatunk. Hadd folytassam én e harczot ész és lélek segítségével.

– Akkor tessék őt a «lelki törvényszék» elé utasítani. Ha lesz bátorsága megjelenni ott, igen jó; akkor én is ott leszek. És akkor bizton hiszem, hogy ő nem megy többet a nagysárosi várba. De a hogy ismerem, előre tudom, hogy oda nem fog eljönni.

Ebben az ezredes is megnyugodott, s levélben tudatá Rode gróffal, hogy ha követelése van, jőjjön azt személyesen érvényesíteni a lelki törvényszék előtt.

Erre aztán kapott a nagysárosi parancsnoktól egy fenyegetésekkel teljes szemrehányó levelet, a miből meggyőződhetett, hogy a prépostnak alapos gyanui vannak, Rode nem igaz járatbeli ember s törvényszék előtt helyt állni nincsen kedve.

Özvegy Kapuváryné, mint fiusított leány, a sárosi uradalom birtokosa, egyetlen leánya születése óta Pozsonyban lakott és azóta egyszer sem látogatta meg nagysárosi kastélyát, mely később leghiresebb fejedelmünknek volt kedvencz mulató lakhelye.

A pozsonyi urak körében nem volt titok, mi okozá az úrhölgy eltávozását. A sárosi várparancsnok üldözése elől kellett menekülnie.

Rode gróf ott is rossz hirben állt. Beszéltek róla, hogy mind a két félnek szolgálatokat tesz, a császáriaknak és a fejedelmieknek, s azt akarja, hogy azt is szolgálatnak vegyék, ha a közellevő falvakat kizsákmányolja s majd az egyik, majd a másik hadipénztárát zsákmányul ejti. -64- Azt is hitték felőle, hogy a hamis pénzverésben is van tudománya, a mit ha tett, elég fölösleges fáradtság volt tőle, miután igazi pénzt is tudott kiverni – az emberekből. Azzal is vádolták különösen bizonyos vallásos osztályokban, hogy az ördöggel czimborázik, a mit mai világban már csak metaphorában fogadunk el.

Pénze, ágyuja, fegyverese, lőpora és rossz hire volt már Rode grófnak elég, de az ő nagyravágyása ezekben nem lelte végczélját. Ő valódi úr akart lenni Magyarországon: az pedig csak földesúr lehet.

Nem is lehetett azt szebben kigondolni, mint hogy a ki a sárosi várnak ura, az ura legyen az egész uradalomnak; egyik a másiknak kiegészítő része; egy kis herczegség, fővárossal és erős várral, hozzájárulhatatlan hegy tetején; mély ivókúttal az udvaron, nyolcz öles falakkal bekerítve, ellátva merész őrséggel, élelemmel és pénzzel az embernek csak akarnia kellene, hogy egy Giskra fényes szerepét játszhassa e forgalmas időkben.

A szándékhoz az alkalom is jó volt; az öreg Sárossynak fiusított leánya, Katalin egy kézodanyujtással birtokába juttathatá a kalandornak az áhított kis királyságot.

Hanem az a nagy baj, hogy a női szivek nem engednek nyugodt fejlődést a legszebb combinatióknak. Midőn Rode gróf a sárosi kastélyban mint kérő megjelent, az öreg Sárossy által e szavakkal utasíttaték el:

– Későn jön lovag úr, leányom már el van jegyezve Kapuváry Lőrinczczel.

Rode grófnak alacsony homloka volt, haja csaknem szemöldéig lenőtt; mikor mosolygott, sem volt szép. Pedig olyankor szokott leginkább mosolyogni, midőn belül düh emészté.

– Jó, szólt Sárossynak mosolyogva, tehát várni fogok, míg Kapuváry meghal, s a menyasszony özvegy leend.

És Kapuváry csakugyan házassága első éve után meghalt; vadászaton véletlenül elsült fegyver miatt. Halálában gyanus volt maga a gróf, ki szintén jelen volt e -65- hajtóvadászaton. Nem első eset volt az ilyen halál Zrínyi halála óta.

Az özvegyen maradt nő egy leánykát szült, mint sírutódot (posthumus) s azt harmadnapra megkeresztelék Máriának.

A keresztelő után egy hétre ujra megjelent a kastélyban Rode, s felkérte az özvegy kezét.

Sárossy ekkor azt felelte, hogy nem lehet menyegzőről beszélni, a míg a gyász tart.

– Jó, tehát várni fogok, míg elszakad a gyászruha, szólt Rode mindig mosolyogva.

Egy év mulva ujra előjött sürgető kérésével Rode, ekkor Sárossy kereken kimondá neki, hogy leánya nem akar másodszor férjhez menni.

– Jó, nagyuram, tehát ha kegyelmed sehogy sem akarja hozzám adni a leányát, várni fogok, míg megnő az unokája, elveszem azt.

Rode gróf nem szokott hiába fenyegetőzni. A Sárossy-család egy napon nagy titokban cselédestől kocsira ült s elment nagy messze földre; Pozsonyban telepedvén le, ottani házában és rokonai körében. Ott azután egész biztosságban érezheté magát; Mária felnőtt, szép lett, kezdett már a hajadoni korba válni; délczeg nemes ifjak nőttek fel mellette, méltó társak hozzá. Rode gróf cselszövényei, erőszakos keze odáig el nem értek; semmi ok sem lehetett többé attól félni, hogy a mivel tizenöt év előtt gúnyosan fenyegetőzött, azt most végrehajthassa.

Egy fiatal Vezekényi, régi ősnemes család fia, volt kiszemelve Máriának vőlegényül, s el volt határozva, hogy mihelyt a leány tizenhat éves lesz, férjhez adják, s akkor aztán minden fenyegetéstől bizton, visszatér a család ismét sárosi kastélyába.

Egy napon az uradalom ispánja, ki évenkint a számadásokkal fel szokott járni s a kasznároktól betakarított pénzeket felhozta, egy levelet adott át Kapuváryné anyjának, -66- ki időközben az öreg Sárossy halálával szintén özvegyen maradt.

A levelet az ispánnak egy fiatal közkatona adta át, ki valami eperjesi polgárnak a fia, s jelenleg a sárosi várban szolgál.

Mária leányasszony nem Kapuváryné ifjasszonyság leánya, hanem Walter várnagynéé, az igazi leányasszonyt születése éjszakáján elcserélték és ellopták. Az ellopott gyermeket kitették Konrád himzőmester ajtajába. Az ördög eljegyezte őt magának s fizet érte Konrádnak minden esztendőben száz aranyat. Ha még egy évig ott marad, elveszi feleségül. Az ördög neve nem Belzebub, hanem Rode gróf; siessen ön segíteni a dolgon, mert esküvő után Rode be tudja bizonyítani irásokkal és tanukkal, hogy az igazi Kapuváry örökösnő az ő birtokában van.»

Özvegy Sárossyné családja előtt mély titokban tartotta e levél tartalmát; rögtön elhatározá magát a sárosmegyei útra, a mi tekintve az akkori háborús világot, nem csekély elszántságot igényelt egy magával is tehetetlen öreg asszonyságtól. Másra pedig nem lehetett azt bízni.

Eperjesig sok viszontagságon keresztül el is jutott; ott meg sem pihent, míg az aranyhimző lakásához el nem vezetteté magát. Szándéka volt azon ürügy alatt, hogy unokája számára menyasszonyi ruhát készíttet, Ágnest elvinni magával Pozsonyba, s öreg létére azt hivé, hogy birni fog annyi lélekjelenléttel, hogy magát el nem árulandja.

Lengyelország felől jött be, a merre biztosabb is volt az út s arra is akart visszamenni, magát lengyel grófnénak adva ki.

A mint azonban Konrád házához betérve, annak műhelyéből Ágnest maga elé lépni látta, elveszté minden lelkét; a leány annyira hasonlított anyjához, hogy -67- Sárossyné azt vélte, leányát látja hajadon korában maga előtt megjelenni s e látás úgy zavarba hozta, hogy odarohant Ágneshez, átölelte, összecsókolta és a bámuló Konrád előtt kimondá, hogy neki okai vannak azt hinni, hogy ez az ő unokája.

Konrád mesterre nézve most szép alkalom kinálkozott a pénzcsináláshoz. Az öreg asszonyság mesés összegeket igért neki, ha e leányt neki átadandja. Tizezer tallért és majortelket, a hol választani akar jószágaiból. Azonkívül az egész családot magával vinni igérkezett Pozsonyba, hogy Rode boszúállásától ne félhessenek.

Konrád mestert csak az ördögtőli félelem tartóztatta még. Mit mond majd ő kegyetlensége, ha megtudja, hogy menyasszonyát másnak szerezték el; nem veszi-e el helyette az őrizőket?

Ez aggodalmaiból végre megváltá Czirinka, felfedezvén előleges ezer tallérért az egész ördöngős esemény összefüggését.

Az ő anyja volt az a czigányasszony, kivel ellopatták születése órájában Kapuváryné kisdedét, a várnagyné kisdedével helyettesítve azt. A várnagyné is be volt avatva a titokba, mert akkora aranyat adtak neki, a mennyit kölcsön adott gyermeke nyomott. De biz annak nem sok hasznát vette, mert még hamarább meghalt, mint Czirinka anyja. A kik e titokba avatva voltak, mind igen csodálatos gyorsan elhaltak egymásután; csak a vén czigányasszony tartotta ki tizenöt évig. Nagyon vigyázott magára. Egyszer ugyan rablók is törtek rá, a kik mindenéből kifosztották, de ő úgy el tudott előlük bújni gunyhója kürtőjében, hogy rá nem találtak. Másszor meg a sötétben főbe is ütötték csákánynyal, de abból mind kiépült.

Czirinka be volt avatva a rejtélybe, de Konrád mester nem. Vele folyvást játszatták az ördög komédiáját.

Az a katona, ki e titkot az utolsó esztendőben fölfedezte a Sárossy-család előtt, Czirinka fia volt, s azt anyja meghagyásából tette. -68-

Az ördög menyasszonyához nem volt szabad férfinak közelíteni. Arra azonban nem gondolt az ördög, hogy menyasszonyának testvérei is vannak, három ikerfiu, kik közül az elsőszülött, Ambrus tizenötéves korára olyan délczeg, daliás ifjuvá nőtt fel, a milyen csak méltó volt valaha arra, hogy lovon üljön s asszonyok szemébe nézzen.

Ambrus és Ágnes egymással mint játszótársak nőttek fel, mint testvérek szerették egymást. Czirinka arra az ötletre jött, hogy miért ne lehetne belőlük egy napon több, mint testvér. Ha az ördög jónak látja a sárosi uradalom örökösnőjét nőül venni, miért ne lenne egészen orthodox tréfa őt ebben megelőzni, s egy napon felfedezni Ambrus előtt, hogy e szőke, halavány hajadon, ki őt oly gyanútlanul öleli át, neki nem testvére, de lehet több is annál.

Ezért fedezé fel a családi titkot elébb a czigányasszony a lelkész előtt, majd, hogy az nem segített, maga Czirinka, fia által, az özvegy nagyanyának.

Most az a különös kívánsága volt Czirinkának, hogy Sárossyné vigye el őt és fiát Ambrust magával Pozsonyba, s ott adjon saját házánál helyet számukra, mert sem ő, sem a fogadott testvér nem tudnak megválni Ágnestől semmi aranyért, ezüstért.

Sárossyné mindent megajánlott, döntötte a pénzt Konrád asztalára s alig várhatta a holnapot, hogy feltalált unokájával és annak fogadott rokonaival útra kelhessen Lengyelország felé.

Hanem ördög nélkül csinálták a számadást! Rode gróf elébb megtudta menyasszonya elszöktetését, mint azok a határon átjuthattak volna; utána rontott martalóczaival; s beérve őket egy hegyoldali malomban, ott kiséretüket levágta; az öreg asszonyságot, Ágnest és Ambrus fiut élve ragadta el nagysárosi várába. Czirinkát nem találták sehol, -69- pedig őt keresték legjobban; s végül, hogy bárhová rejtőzött, ott megsemmisítsék, leégették az egész malmot.

Az a rablás, gyilkolás alatt, folyvást a malom zsilipcsatornájában feküdt! hagyva a vizet magán keresztül folyni, csak időközönkint emelve ki arczát annyira, hogy lélekzetet vehessen.

Rode gróf azt hitte, hogy ez éj viselt dolgairól egy élő tanút sem hagyott maga után: pedig Czirinka a malom égő üszkei között is élve maradt, a patakzó víz alatt fekve.

Czirinka e gyilkolási éj után a hegyi mellékútakon keresztül Eperjesre menekült vissza.

Első dolga volt Lambertust felkeresni. Lábaihoz veté magát, meggyónta bűnét, s bevádolá a sárosi várkapitányt.

Lambertus most már nyiltan léphetett fel, hivatali titkán kívül élő tanú vallomására hivatkozhatva. Sietett Madáchhoz.

A kuruczvezér részvétteljesen hallgatá végig a prépost panaszát s az egész ügyet az akkor Eperjesen székelő biztosság elé rendelte vizsgálat végett. Hogy e vizsgálat szigorú fog lenni, abból lehetett várni, mivel Sárossy Sebestyén is a biróság tagjai közt volt; egyik rokona az elfogott Sárossynénak.

A biztosság azt tanácslá, hogy ily hatalmas embert most nem kell bolygatni magán ügyek miatt, midőn az ellenfél seregei már Ónod körül járnak.

A legközelebbi napok igazolák e véleményt; Ónodvár elesett, s mielőtt a sárosi grófot megidézhették volna, Schulcz és Veterani Eperjes alatt voltak.

Eperjes kőfalaiból öt hétig csatatér lett; csatatéren hallgatnak az irott perek, ott csak karddal és golyóval vívják ki az igazságot. A sárosi várparancsnokra nehéz lett volna most kisütni, hogy ő az ördög, midőn a szorongatott város minden népe ő tőle várta, hogy szabadító angyalává legyen. -70-

Az ötödik héten vissza is verték az eperjesiek Veterani rohamra indított hadait, s csak azután, hogy Schulcz tábornok maga megérkezett új seregekkel s Rode gróf mindig késett a felszabadítással: akkor adták fel magukat, becsületes vitézekhez illő feltételek mellett.

Tudjuk a történetből, a mi erre nyomban következett: Caraffa vésztörvényszéke, a «laniena Eperjesiensis».

Midőn e vésztörvényszék összeült, az első napokban, a midőn még mindenki azt hitte, hogy ennek feladata csupán a zilált birtokviszonyokat helyrehozni, s a tusa alatt lábrakapott rablókalandoknak véget vetni: Lambertus volt az elsők között, kik siettek panasztételükkel előkerülni.

Most már valószinű volt, hogy a győzelmes Caraffa nem fogja kimélni a nagysárosi várkapitányt, ki a kuruczok embere; mint kimélte őt Tököli vezére, sőt kapni fog az alkalmon, hogy törvényesen elitélheti őt s megfelelő ereje is leend a kalandoron saját várában foganatosíttatni az itéletet.

Mindenekelőtt azonban tudomást akart magának szerezni a felől, hogy kik névszerint a vésztörvényszék birái? Nagy megütődéssel tudá meg, hogy azok közt maga Rode gróf is ott ül.

Éjjel Czirinka felzörgeté álmából Lambertust s miután az bebocsátá, sietve szólt:

– Az ördögnek is van ám esze. Mind a két felén van húrozva a hegedűje. Míg Tököli itt volt, azzal tartott, most meg a labanczok mellé állt. Nehogy kegyelmed bevádolhassa őt a törvényszéknél, ő vádolta be kegyelmedet, mint Tököli czimboráját. Siessen a városból, mert még ez éjjel megfogják.

Lambertus használta ez intést s éjjel álruhában kimenekült, Czirinka által vezetve egy mellék sikátoron keresztül, s jó volt sietnie, mert jókor hajnalban már jöttek érte a drabantok, hogy tömlöczre vessék.

Kezében volt a leány, ki által a sárosi uradalom birtokosává leendett; Caraffa barátságát megnyeré az által, hogy egykori bajtársait a legkegyetlenebbül kiszolgáltatá neki s azt lehetne róla mondani, hogy jobb keze lett annak az embernek, ha nem volna róla tudva, hogy az az ember maga volt egy bal kéz.

A ki ellene felszólalhatott volna, az mind kezei közt volt, s a mely kéz ellene fölemelkedett, azt módjában volt levágatni.

A sárosi várban foglyul tartott nők kényre-kedvre voltak nála hagyva; jó szerencse, ha a leány egy igen szavával megmentheté öreg anyja életét.

Midőn Lambertust a válaszúton elhagyá Czirinka, a lelkész szomorú csüggedéssel mondá: «és igy ez átkozott ember megmenekült Isten és ember boszujától».

– De még az ördögétől nem! szólt Czirinka vészes szemvillanással. Még hátra van az a rettenetes úr, a kinek álarcza alatt ő eljegyzé menyasszonyát. Az ördöggel nem tréfál senki hiába. Esküszöm arra a fekete országra, a hol nem lakik semmi jó, hogy az, a kinek a nevében az eljegyzés történt, a lakodalmon személyesen is ott lesz.

Azzal elvált és ment a maga útján: Lambertus jobbra, ő balra; amaz imádkozva az éghez ártatlanok védelmeért, bűnösök megtérítéseért, emez égő boszút forralva pokol hő tűzénél, melynek mindegy öröm, ha együtt vész el az igaz a gonoszszal, a szenvedő az üldözővel, az áldozat a gyilkossal és ő maga velük együtt.

Czirinka farkastejet szedett a mezőn; annak mérges nedvével ránczokat csinált arczára, homlokára, a méreg fölette arczbőrét, s mikor a sebgyulladások elmultak, kész vénasszony arcza volt a nőnek, senki sem ismert volna rá, annyira el volt éktelenülve.

Akkor egy háti kosarat véve, felballagott a sárosi várba. Az őrtálló katonának azt mondá, hogy a várnagygyal akar szólani; odavezették. -72-

– Boszorkányságot akarok csinálni. Mit akarnék egyebet? Azt hallom, sok patkány van a várban, a méltóságos uraság nem alhatik tőlük éjjel; még a csizmatalpat is megrágják a katonák lábain, mikor alusznak: hát én azokat egy nap alatt kivesztem.

– Rájuk is olvasok, az is használ, de meg bogyókat adok nekik, a miktől megvadulnak s mind elmennek az erdőre.

A várnagy igen tréfás ember volt, kinek voltak mulatságos ötletei, ha kedve támadt.

– No boszorkány, próbáld meg a mesterséged. Ha elűzöd a várból a patkányokat, száz tallér üti a markodat, de ha tréfálni akartál, azzal ugyancsak megjártad. Látod itt az udvaron ezt a ketreczet a falban, eddig medvéket tartottunk benne, de hogy asszony kerül a házhoz, rájuk találna csudálni, megöltük őket, ebbe csukatlak be. Ha megtudtad ölni a patkányokat reggelig, reggel kibocsáttatlak; ha nem tudtad megölni, reggelre itt ebben a ketreczben azok megesznek téged. A medvék is egész éjjel verekedtek velük.

– Az hát, te szemetrevaló! holnap innen a ketreczből megláthatod, mikor az egész fényes násznép megy a kápolnába. Jó mulatságod lesz. Még egyebet is fogsz látni, a másik vőlegényt, ki urunk menyasszonyával el akart szökni, ugyanakkor viszik a tömlöczből a hátulsó udvarba akasztani; a reggeli harangszó egyiknek menyegzőre, másiknak akasztásra kondul. S mind a kettőt előtted fogják elvinni; innen nézheted, mint valami úri erkélyből.

– No az nagyon szép lesz, nevetett Czirinka, fehér -73- fogsorait kimutatva, és gondolva magában: «egy nyakatok van mindnyájatoknak és az az én fogam között, és azt én leharapom».

– Vezessétek a boszorkányt szét a várban, hadd babonázzon kedve szerint; vigyázzatok rá, hogy el ne szökjék, s azután zárjátok a ketreczbe.

Czirinka leginkább a földalatti üregekbe vezetteté el magát; s hol patkánylyukakat talált, oda leguggolt, czigánymondatokat mormogott, s apró szürke labdacsokat hintett el a lyukak körül, miket háti kosarában hozott magával.

Az őrök mondák neki, hogy csak ne kimélje a varázsszót a lőporos torony körül, mert az különösen tele van patkánynyal, minthogy a gabonatár mellett fekszik.

A labdacsok mérge, miket elszórt a pinczékben, villó (phosphor) volt, melyből ha kis adagot használnak, a patkányok elvesznek kár nélkül; de ha igen nagy adagban találják vegyíteni a csalétek közé, a kínzott állatok, mik vergődés közben előjönnek üregeikből, kihányják azt, s olyankor a villó gyújt. És a lőportorony tele van patkánynyal!

A várban egész éjjel, mintha kisértetek jártak volna, olyan nyögés, nyavalygás hangzott, hogy az alvók kikeltek ágyaikból s az őrjáró katonák a falon arról gondolkoztak, hogy leugorjanak a nyolczöles mélységbe. Maga Rode gróf egész éjjel nem tudta lehunyni szemeit e rémletes hangoktól, mik a falakból tetszettek kijönni s lelke altatására Ágnest kényszeríté egész éjjel a hárfát verni és énekelni hozzá s egyszer sem merte őt úgy nevezni, hogy «Asmodea», sőt kérte nagyon, hogy takarja el fehér vállát, nem akarta azon látni a pirosan vonalzott boszorkányjegyet.

Csak Czirinka aludt nyugodtan a szalmán. Mint a ki bevégzett nagy munkára hajtja le fejét. A reggeli harangszó -74- ébreszté fel álmából. A patkányok nem háborgatták egész éjjel. Az udvaron nagy sürgés-mozgás volt már; egy csapat vasinges katona, fekete sisakokkal, öblös muskétákkal, meredt sorba állítva a börtönajtó előtt; rekedt dob pörgött, rozsdás vasajtó nyikorgott, láncz csörömpölt s Czirinka látta fiát, Ambrust, lánczok alatt görnyedve végig haladni az udvaron. A hurok már nyakára volt vetve s a kötél végét a hóhér fogta, a veres palástos komédiás; még csipőjére tette a balkezét, mintha kevély akarna lenni.

Az tetszett mégis Czirinkának, hogy fia nem sírt, hanem inkább dühvel nézett fel a vár ablakára, a honnan Rode gróf tekinte le rá.

Most már nem dobok, hanem trombiták és sípok szóltak; nem fegyveres, hanem tarka ruhás bohóczok nyiták meg a menetet; nyoszolyószűzeknek öltözött bérleányok vezették a menyasszonyt, ki sápadtan, akaratlanul engedé magát vitetni, mint egy járó szobor, míg az öreg Sárossynét erővel hurczolák, hogy jelen legyen unokája esküvőjén. A vőlegény csupa arany és bibor volt, palástja drága gyöngyökkel rakott, kalpagja forgóján csak úgy szikrázott a sok karbunkulus!

A ketrecznél őrtálló alabárdos kegyesen magyarázta előtte a történendőket.

– Látod, a harangszó a toronyból addig tart, a míg az egyik menet a vesztőhelyre, a másik a kápolnába ér. Akkor az első ágyúlövés azt fogja jelenteni, hogy a pár az oltár előtt áll, az a másik pedig a lajtorja fokán. A második lövés tudatja azt, hogy a pap rátette kezét az esküvők fejére, s a hóhér a magáét az elitélt fejére. A harmadik lövésnél aztán vége mind a két czeremoniának. Egyik is, másik is – kötve lesz már. -75-

Czirinka azzal az ádáz dühvel, melynek ereje van azt a rombolást megtenni, a mit oly nagyon óhajt, húzta magát a ketrecz szegletébe s várta a lövéseket.

Az első ágyúdördülés hangzott. A nap keresztül sütött a kápolna ablakain s idáig láttatá annak tarka enkausztikus képeit. A toronyból intettek a zászlóval.

A zászlóval másodszor is intettek a toronyból; a második ágyúlövés is eldördült.

Most mindjárt jön a harmadik lövés. Czirinka irtózattal, gyülölettel, átokkal nézett a zászlós torony felé. A zászló aztán harmadszor is intett, és arra következett egy dördülés, melyre a föld tetszett szétomlani és az eget elborítani romjaival.

Czirinka azon perczben, hogy a zászló harmadszor is intett, irtózva hunyta be szemét. Mikor nyitotta azt ismét fel? Egy percz mulva? egy óra mulva? vagy talán napok is elmultak a közben. Midőn újra felnyitá szemeit, már nem volt előtte sem az őr, sem a kápolna fényes ablakaival, sem a zászlós torony, sem a várkastély, sem a fényes kiséret, sem az ágyús bástyák; hanem csak egy roppant kő- és gerenda-halom, melynek itt-amott üszkei füstölögtek.

A ketrecz előfala is kidűlt, a rostély a mint lezuhant az őrre, ugyanannyi koczkára vágta azt szét nyomorultul.

Czirinka előjött odujából, melynek vastag bolthajtását az iszonyú robbanás le nem szakíthatá s valahány eléktelenült hullát talált a kövek és szálfák között, mindegyikre nagyot kaczagott. Egyszer aztán egy testétől elszakított fej akadt lábai alá. Reáismert abban fia fejére; ráismert a kötélről, mely még akkor is rajta csüggött. Azt felvevé, megsimítá a portól, megcsókolá s elrejté öltönyébe.

Azután iparkodott a várból kijutni. Könnyű volt már, őrök nem álltak a kapun; maguk a kőszobrok is le voltak vetve talapjaikról. -76-

Mikor a lánczaszakadt felvonó hidra jutott, ott megállt, visszanézett, egy kővitéz szobra feküdt a hidon keresztben, feje letörve. Czirinka feltette bal lábát a szoborra s felvette jobbjába a kőfejet.

Czirinka végig nézett az egész szép munkán: a füstölgő romokon, a tégla- és deszkakeverékeken, a feketére perzselt bástyákon s azzal hangos hahotában törve ki, rikácsolá a visszhangzó üres folyosóknak:

S a kezébe vett szoborfejet behajítá átkozódva a kapu alá: az csörömpölve ugrált végig a kövezeten s oda gurult a többi romok közé. Czirinka pedig lement a patak mellé, ott megmosta fia arczát, körmeivel, mint egy farkas, gödröt vájt neki s abba eltemette. Akkor aztán leveté magát a földre és sírt naplementig. Konrád mester háza soha sem látta őt többet.

A sárosi vár külső bástyái még most is állanak, a kis toronyalakú köröndöcskék még most is jó menedékei a vércsének; a bástyákon belül egy helyütt bozóttá vált a tengeri szőlő, köszméte és zsálya. Ott valaha kert lehetett.

EGY SZEGÉNY ASSZONY TÖRTÉNETE.

Egy csíkos ponyva van vetve a hajló pálmafára, annak földig omló szárnyai czölöpökhöz feszítve képezik a sátort, szellő és napsugár szabadon jár rajta keresztül.

A sátor mellett két teve fekszik, karcsú nyakát a fűben elnyújtva; két paripa tombol, leszúrt dzsidanyélhez kötve; a hajtsár tevéi mellett fekszik arczczal ég felé fordulva; száz lépés az egész oáz kerülete, melynek közepét egy kőbevágott kút képezi; köröskörül a világ minden sarka felé a végtelen sivatag terül, melynek izzó láthatárán épen most megy le a nap. -77-

Egy kis ritkás pálmaerdő a távolban, melynek magányos árnyai messzire vetődnek az alkonyfényben, néhány meredő veres kőszikla; – azonkívül semmi egyéb sem zavarja a pusztaság méltóságos unalmát.

A nyílt sátor alatt málhából és nyergekből alakított kereveten hever egy hölgy; szőke hajfürtjei, sötétkék szeme, nyúlt arczvonásai távol hideg égalj szülöttének vallják; bár a keleties öltözet, a lenge kaftán, a tollas sipka, a karcsú derékra kötött shawl rejtegetni igyekeznek származását.

Lábainál nagyvirágú szőnyegen pálmabor, kétszersült és egy férfi hever; a mit közönséges nyelven szép embernek neveznek. – Nem tudom, nem vagyok asszony. – A férfi mandolint tart kezében és dalt ver rajta; a hölgy tárczáját tartja kezében s irónnal verseket ír belé; a férfi dallamot rögtönöz hozzájuk és elénekli.

A vers gyönge, a hozzá rögtönzött dallam keveset ér; a pálmabor kesernyés, a kétszersült kemény, a sátor szellős, a tanya kényelmetlen: hanem azért – a ki boldog, annak minden mindenütt jó.

És a ki boldogságát félti, annak nagyon jó hely a puszta; egy kis oáz a pusztán; – egy kis csergedező patak; egy kis sátor, egy falat száraz kenyér, és egy hű szív; azután fenn a csillagok, a mik látnak, hallanak, de nem beszélnek.

Szegény mezitlábos ember! van is annak gondja másra, mint arra, hogy tevéi milyen szépen kérőznek. Legfeljebb arról álmodik, hogy ez a szép hölgy, azért mivel boldog, egy dinárral több baksist fog adni elváláskor, mint mások, a kik untokból jártak azon, s azután el fogja őt is felejteni, mint annyi ezer zarándokot, a kit a pusztán átvezetett már.

Még jól esik, ha a boldogok egy ily temetvemaradt élő tanuját birhatják örömeiknek, a ki azoknak nem irigye, nem árulója.

– Van-e nőd otthon, Mazrur? szólítja meg a delnő a hajtsárt, ki tenyerébe fektetett arczczal bámul ki a pusztaságba.

– Mazrur; én azt akarom, hogy a kik e napot e forrásnál tölték, azok mind boldogok legyenek. Fogd ez erszényt, tedd magadat és családodat boldoggá vele.

A hajtsár elveszi az erszényt s megáll az esze nála, mert meg sem tudja köszönni.

– Mától fogva nevezd azt el «boldogok forrásának», ültesd be környékét jerichoi rózsákkal s minden évfordulóban e napon jőjj ide el és szedj e rózsákról egy füzért; én a föld túlfeléről is elküldök érte s neked ismét egy ily tele erszényt fogok küldeni e rózsákért. El ne felejtsd úgy híni társaid előtt e kútat, hogy «boldogok forrása»; de okát titokban tartsd, mert ez bajt hozna rád. -79-

A hölgyet álomba ringatta a dal: «nappal az éj csillagait, este a nap melegét».

Mi adhat valakinek édesebb álmot, mint az a tudat, hogy minden lényt, a ki körülötte lehel, boldoggá tudott tenni!

Ez a hölgy – Karolina, Anglia királynéja; – és a férfi? – az pedig nem a király.

– Ah madonna, könyörüljön rajtam, mert éhen kell elvesznem. Miniatur festő vagyok, a respublica alatt mesterségem kiment a divatból, nem kél az aquarell; pedig úgy festek, mint Guido Reni. Szánjon meg! Két zecchinoért készítek egy arczképet, ha pedig egy lapra parancsolná levétetni magát monsignoréval, a kettőt készíteném három zecchinoért, mert az elefántcsont drága, csupán azért.

Egy magas karcsú hölgy és egy barna szemű férfi, kar kar alá fűzve, a római corsón; előttük levett kalappal s rongyos köpönyeggel egy hosszú hajú, kecskeszakállú férfi, a ki ez indítványt intézi a hölgyhöz.

– Lehetetlen, hogy az ön korában a szívnek vágyai ne lennének. Csak vallja meg. Ideálja van; azért küzd, ő hozzá akar fölemelkedni.

– Jőjön el két óra mulva a hôtel Riminibe; inasaim felvezetik, várni fogják. A fizetést bízza majd reám.

Két óra mulva Pelinetta imádója megjelenik festékeivel a hôtel Riminiben. Ezüst vállrojtos cselédek vezetik teremről teremre, végre egy kis szobácskába tolják, ott vár reá az úrnő, Daphnisnak öltözve, kezében szalagos pásztorbot; lábainál az említett úr, kit a corsón láttunk, mint Meliboeus.

A kép elkészül; a hölgy el van ragadtatva általa; nem valami remek biz az: de hát műismerők-e a boldog emberek?

– Te három zecchinot kértél művedért: im én háromszázat adok érte. Azonkívül ajánlani foglak Murat királynak, ki előtt szavam mindenható. És most siess Pelinettádhoz és légy boldog, – mint én is az vagyok.

A festő zsebre dugja a pénzt, kalapjába dobja festékeit s fut ki az utczára; a hölgy pedig fogja az elefántcsontra festett képet s átszellemült arczczal nyújtja azt Meliboeusának.

E hölgy – Karolina, Anglia királynéja: a férfi – az pedig nem a király.

Fra Capuccio valami nagyon szegény seborvos volt az Abruzzok egyik kis városában, hova idegenek csak a szép kősziklákat bámulni vetődtek, miket a helybenlakók nem találtak annyira bámulni valóknak.

Fra Capuccio háza annyiban nyári laknak nevezhető volt, a mennyiben a szél ott járhatott át rajta, a hol kedve tartotta; de nem csoda az, mert lakostársai ritkán betegesznek meg, akkor is inkább Monna Tessához folyamodnak, a vén boszorkányhoz, a ki babonás szerekkel aztán -81- kikuruzsolja őket – hol a betegségből, hol a szép világból. Bevert fej, lábtörés ugyan eleget fordul elő, de a patiens többnyire brigante, a kitől nem igen él meg a szegény gyógytudós; nem is tudom, hogy öregedhetett volna meg itt, ha csak búcsúkra nem járna szépítő szerekkel és mindent gyógyító panaceákkal, hátán hordozván szekrényét.

Egy este öszvércsengés veré föl a tudós sebészt korán lefektéből, a mire nagyon kényszerítve volt mécsbe való olaj nem léte miatt, s az ajtaján tett dörömbözés kényszeríté lemenni rozzant lépcsőin s bebocsátni a kérezkedőket.

Azonban csalódott. Egy szép, délczeg termetű úrnő jött elől, lovagköntösben, fátyola hátravetve, utána egy kisérő nő és azután két lovász, kik egy alélt lovagot hoztak be az orvoshoz.

– Doktor úr, monda a nő indulattól elfojtott hangon, vegye ön elő minden tudományát és segítsen. Szabja bármi árát segélyének én azt megkétszerezem.

Az orvos megörült nagyon, mikor a sebet megtekinté; ez olyan szép és czifra seb, hogy gyógyítása belekerül három hétbe; azalatt a madonna, kit az ég küldött ide, egy örökséget elkölthet gyógyszerekre.

– Szóljon ön: nem fog-e meghalni? kérdé a hölgy, megragadva az orvos kezét, ki e heves szorításból kitalálhatá, hogy a sebesült élete nagyon drága lehet.

– Ha tudományom nem csal, furcsa egy fegyverrel vágták meg: hasonlít ahhoz, mikor valakinek a fején egy palaczkot törnek össze.

– Legyen nyugodt excellenza (a selyemruhát így czímezik Nápoly körül), én helyreállítom és nyoma sem marad arczán a sebnek. -82-

A lovaggal azonban csakugyan gonoszul elbánhattak valahol: három nap, három éjjel mindig félrebeszélt; azután meg úgy el volt gyengülve Fra Capuccio sűrű érvágásaitól, hogy a szemeit sem birta nyitva tartani. Csakugyan jól számítá ki a tudós férfiú, hogy három hétnél elébb nem fogja elhagyhatni fekhelyét.

A hölgy azalatt éjt és napot ott töltött a beteg körül; nehéz álmaiban kezével hűsíté sebtől égő homlokát, gyógyszerét arany kanálkával maga adta be neki s óráján vigyázta az időt, hogy pontosan vegye a szenvedő a jótékony decoctumot, a mivel más alkalommal Fra Capuccio gyermekágyas asszonyokat szokott gyógyítani. Éjjel ott térdelt imádkozva a madonna képe előtt, örök alapítványt hagyott a helység syndicusánál szegény beteg sebesültek számára, midőn a lovag felüdült.

Fra Capuccio minden napért, melyet a beteg hajléka alatt töltött, száz arany scudit kapott; s azonkívül, midőn egy napon hat lovas aranyos hintó jelent meg rozzant viskója előtt s abba a felépült lovagot fehér parókás inasok beemelték az úri hölgy mellé, oda inté magához a hölgy Fra Capucciot.

– Doktor úr. Midőn önhöz jöttem, azt a fogadást tettem a lorettoi szűznek, hogy ez életért, ha nekem visszaadatik, azt adom cserébe, a mi legnagyobb kincsem. A mit önnek adtam, az csak hála volt fáradozásaiért; hátra van fogadásom. Nézze ön e brilliant gyűrűt: értéke ötezer scudi; rám nézve ezerszer annyinál is több. Anyámtól kaptam ezt, mikor haldokolt; anyámnak utolsó áldása van e gyűrűhöz kötve. Most ezt önnek adom. Isten és a madonna védjék önt.

Ez a hölgy volt – Karolina, Anglia királynéja, a többször említett férfi pedig Bartolomeo Bergami, lovag, báró, marchese, a szent Karolina-rend vitéze, – és még valami más: – egy fizetett kém a királyné férjének zsoldjában!… -83-

II.

IV. György király nejét, Karolinát, a menyegzőéj után, elűzte magától.

Azt mondják, hogy Sellers grófnő valami hevítő bájitalt adott a menyasszonynak, mely miatt a király megvetette nejét s egy távoleső falusi kastélyába száműzte.

Ott szülte meg leányát; azt elvették tőle s többé látnia nem volt szabad.

Az udvarnál a királynénak hatalmas ellenségei voltak; legelől a király maga, azután az anyakirályné, a lord kanczellár, a kormány főbb tagjai, és azután mind az a hímes-hámos csőcselék, a mi nyal és harap, a hogy hasznosabbnak látja.

A király gyűlölte, mert nem szereté; az anyakirályné és a kormányférfiak üldözék, mert ez összeköttetés a politikai combinatiókat akadályozta; a többi pedig haragudott rá, mert – mert ez az udvarnál divat volt.

Csak két védelmezője volt az angol földön: az egyik a király atyja, az öreg III. György, egy jószívű agg, a kiről azt mondták, hogy elmebeteg. Egy becsületes lélek, de testi erő nélkül; elfordított lap a királyi név fényével; egy halott, a kinek kezét megcsókolják, de ütését nem félik.

Hanem a ki a másik védelmezője volt, oh ez egy rettenetes úr, a ki előtt Ó-Anglia kormányférfiai levett süveggel állnak s haragos tekintete elől mezitláb osonnak el, a ki úr az urak felett, a kinek kincse, hatalma, fegyvere, birodalma van, nagyobb, mint a világ bármelyik hódítójának: ez az úr az angol közvélemény.

Mit? A mób? az utczai csőcselék: a prókátorok, a firkász ujságírók, a népszónokok és a szövőszékek emberei oly hatalom volnának Angliában?!

Valóban oly hatalom az. És az egész udvar nem volt -84- erős megrontani azt a nőt, kit egy beteg királyon s egy egészséges népen kívül senki sem védelmezett.

Egy napon a királyné társalkodónője száműzött úrnőjét oly helyre vezette a kastély parkjában, hol egy csodaszép kis négy éves fiú koldult a járókelőktől.

A jószívű királyasszony, kitől saját gyermekét elragadták, megszánta a koldus ivadékot s felviteté kastélyába, s ott nevelteté maga körül.

Nemsokára elterjedt a hír az udvarnál, hogy a királynét azért száműzte a király az udvarából, mert egy régi szerelmi viszonyának jött nyomára, melynek tanujelét, egy négy éves gyermeket, titokban most is maga mellett tart a királyné s anyai gyöngédségével halmozza el.

Nagy utat tett a kósza hír, mire a királyné füléig elhatott; a lelkéig sértett nő e bántalomra nyilvános vizsgálatot kért ez ügyben, a mit csak nagy sürgetésre nyerhetett meg.

A kormányférfiaknak nem esett kedvökre az, hogy ez ügy nyilvánosság elé került. Míg csak titokban terjengett a rágalom, szivesen susogták maguk is, hanem a mint kitörésre jött, kénytelenek voltak azon lenni, hogy elfojtsák – nehogy e mende-monda az «öröklési rendet» megzavarja. A királynénak leánya volt, e leány végett kellett az anyát megmenteni.

A törvényes vizsgálatból kitünt, hogy a királyné által felfogadott fiúcska neve Austin; apja és anyja Éxeterben élő szegény ács-család s hogy a királyné személyéhez a vádnak még csak árnyéka sem férhet.

Az idő nem volt VIII. Henrik kora többé, a midőn egy angol király megunt feleségét kedve szerint elűzheté, elitélheté, s vérpadról lecsorgó vérében új nászkoszorút festhetett pirosra. A «jogok századában» az angol fejedelem -85- «a törvények legmagasabb alattvalója». Az angol törvények szerint pedig a király el nem űzheté nejét, ha csak tőle törvényesen el nem vált. Ugyanazon kérlelhetlen törvények szerint egy férj csak akkor válhatik el nejétől házasságtörési bűn miatt, ha saját maga hasonló bűntől egészen tiszta, a mit bebizonyítani IV. Györgyre nézve nagyon terhes feladat lett volna. A rettenetes angol törvény pedig nem ismer különbséget e tárgyban király és napszámos között.

A kérdést más regiókba kellett átvezetni, a magánügyet diplomatiai fontosságra emelni. Be kelle bizonyítani, hogy a királyné nem érdemes Ó-Anglia trónjára.

A királynénak álbarátai azon tanácsot adák, hogy idők változtáig hagyja el Anglia földét, hol csak megaláztatás és szenvedés fogadta első partralépése óta, s tegyen egy utat keletre, a szent sírhoz; ott imádkozva, talán több malaszttal térend vissza, férje szivét magához hódítani.

Útiköltsége fejedelmi bőkezűséggel volt utalványozva, az útjába eső udvaroknál lakó diplomatiai testületek utasítva a fejedelemnő díszes fogadtatása iránt, az egész útvonal rózsákkal hintve számára – és kémekkel beültetve.

Genuában kiszálltakor egy fiatal lovag ajánlotta magát a királyné szolgálatába, egy szép arczú, kellemes modorú férfi, kit a királyné felfogadott és mindenütt magával hordott, a merre járt; és a merre csak járt, tengeren és szárazon, az úttalan pusztán, s a háborgó tengeren, az olasz hegyszakadékok s a kábító karneváli csoportozatok között, minden ember, a ki csak vele érintkezésbe jött, az első napon érezé királyi jótékonyságát az elűzött nőnek s a második napon már a kormány kéme volt s küldte a tudósításokat felőle a csatornán túl és mindezen kémek vezére, feje, igazgatója volt – maga a kitüntetett lovag, Bartolomeo Bergami.

IV. György király különben eleget igyekezett azon, hogy népszerűvé tegye magát. Eljárt a kis csapszékekbe, hol az akkori kor gavallérjai, a «six botlemans» a csőcselék mulatságait oszták, s a rendőrség daczára, a fulladásig zsúfolt lebujokban, rekedtté ordítozták magukat.

Legkedveltebb gyűlhely volt akkoriban (a Napoleonra következett szépséges szent béke éveiben) az «Arany kókuszdió» csapszék. Master Sam, a korcsmáros, a leggorombább ficzkó, a kit jó pénzért kapni lehete a három királyság területén s ezért a gavallérvilág kegyencze. E kitüntetés meg is látszott nemcsak master Sam erszényén, mely leginkább tömve volt – fizetetlen árjegyzékekkel, hanem testének minden részén, mely egész kis emlékalbum volt hirhedett férfiaktól kapott ütlegek foltjaiból és sebhelyeiből; köztük ő felségének is egy pár autographonja.

Halottak estéjén, mikor az utczákon minden harmadik ember koszorút czipel a karján, s gyalog és omnibuszon, bérkocsin és úri fogaton a temetőket látogatni siet, egy lármás csoport nyit be az «Arany kókuszdió» ajtaján, melynek üvegtáblái nagyon nem superflua cautela miatt sűrű vasrácscsal is be vannak vonva, még pedig mind kívül, mind belül.

A vidám csoport (mert gyászolónak épen nincs okunk nevezni) mintegy tizenöt fashionable gentlemanból áll, kik közül négyen vagy öten egy-egy herczegasszonyt vezetnek karjaikon, abból a herczegnői osztályból tudniillik, melynek mindene megvan, a mi egy herczegnőnek, csupán csak neve nincs hozzá. Ez pedig csekélység.

Az a fehér nyakkendős, kásztorkalapos dandy, a ki szörnyen gyűrődött ingfodrai között három mogyorónyi brilliantot visel, kezében pedig hatalmas tüskés botot forgat, az – a király. – Az a delnő pedig, ki az akkori idők divatja szerint térden alól érő selyem viganót, szélein rózsafűzérekkel, könyökig érő keztyűket, s felhőtakaró kalapot paradicsommadártollal visel, s kit IV. György -87- karjára fűzve vezet: – az – az a királyné; igen: – «pillangó-királyné»: «Queen Butterfly», a hogy őt az orgiákban nevezik.

Az «Arany kókuszdió»-ban le van terítve a tekeasztal; halottak napján Angliában nem szokás tekézni. Nagyobb biztosság kedveért maga master Sam is felfeküdt rá, s ad hominem tudatja mindenkivel, a ki kétkednék felőle, hogy ott ma golyókat lökdösni nem lehet.

IV. György, a mint az ajtón belépve, szemeit a kétes lámpavilághoz s a szellőzetlen dohányfüsthöz acclimatizálta, fél szemüvegét aranyos fogantyúval szeme elé dugva, a legtökéletesebb orrhangon, a milyen csak a fash világban divatozik, kiálta:

A megtisztelt házi gazda, a nélkül, hogy tenyerébe fektetett arczán változtatna, vagy a tekeasztalról felemelkednék, morogva viszonz:

György int felemelt tüskés botjával, mire követői körüle csoportosulnak; ő pedig egy háromszegletű papirt von elő oldalzsebéből, mely alakját akként nyerhette, hogy valaki egy ív papir szegletét szakítá le s arra írt levelet.

– Látják mylordok ezt a szép kis darab papirost; körül sincs nyírva, a szélei sincsenek ugyan megaranyozva: de legalább a parfümtől illatos, ha ugyan a grógot is parfümnek lehet elfogadni. Ez egy levél, a mit master Sam írt IV. György királyhoz.

– Ha királyi correspondentia s országos ügy, a «kék könyvbe» vele, szól erre egyik dandy a csoportból, talán épen maga Sheridán, mert ő is rendes czimbora volt ott.

– Szükségtelen; olyan goromba az írás, hogy sötétben is olvashatni. – Tehát: -88-

«Mester Sámuel köszönteti IV. Györgyöt! – Master Sam köszöntet engem! s a gazember még a maga nevét írja elől! – Ezerháromszáznyolczvanöt font és négy shilling, a mivel fölséged nekem tartozik. A conto mindennap nagyobb, s nekem a pénz kell. Fölséged tud pénzt csinálni, de én nem tudok. Az ördög vigyen el engem, ha holnap egy ital sherryt adok, a míg a pénzemet meg nem kapom. Fölségednek «még most» hűséges alattvalója Sámuel.»

– Te írtad-e ezt, te besózott kilenczszem? kérdé a király, újra eldugva a becses okmányt.

– Én hát, szólt master Sam, de fel is ült aztán, még pedig úgy, hogy a tekeasztal közte és a király közt maradjon. Úgy lovagolt rajta, félig lelógó lábbal, mint egy lovon ülő mylady.

– Nem tudom, hanem azt tudom, hogy a rossz adóst, a ki nem fizet, mindenütt szabad üldözni a hitelezőnek Ó-Angliában.

– Akkor apámat, III. Györgyöt nagyon üldözhetnék a hitelezők, mert ő annyi adóságot csinált, hogy ha tallérban együtt volna, körül lehetne vele rakni a birodalmat.

– Igen, csak hogy III. György király nem arra csinálta az adósságot, hogy kakasviadalon pazarolja el a pénzt, hanem arra, hogy egy Napoleont veszítsen el.

– Egy Napoleont? Te háládatlan tengeri pók! Hát nem ezer Napoleont vesztettem én el tegnap is itt ezen az asztalon? (Értsd: Napoleon aranyat.)

A gentlemenek olyan jónak találták ezt az élczet, hogy nevettek rajta. Nagy urak élczei mindig fényesek!

– Nos, hát te görbére egyengetett kútágas, van-e bátorságod a te uradnak azt mondani, hogy nem hitelezel többet?

– Van bizony. Ha valamelyik matróz nem akar fizetni, -89- elmegyek a kapitányához s bepanaszlom, megveszem rajta; de ha az «én uram» nem akar megfizetni, ki az ördöghöz menjek ellene panaszra?

– Egy bowle punch, egy pár sült fogoly, meg egy szőlővel töltött plumpudding.

– Nem az enyim. Egy derék gentleman rendelte meg, a ki előre szokta mindennek fizetni az árát. Azt pedig tudom jól, hogy Ó-Anglia törvényei szerint a király sem teheti senki tulajdonára a kezét annak személyes engedelme nélkül.

A gentlemenek hallatlanul jól mulattak azon, hogy a «kókuszdió» korcsmárosa olyan szépen prælegál a Magna Chartaból.

– S ki az a te derék gentlemaned, Sammy, a kinek a vagyonához nyúlnunk oly égrekiáltó alkotmánysértés fog lenni?

– Az a derék, készfizető gentleman, senki sem más, mint a ki ott jön be az ajtón, a nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire, ő kegyelmessége.

A nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire nagyon ismerős lovag volt a király előtt; első divathős, kinek minden kifogás fölötti nyakkendőállását mindenki irigylé az udvarnál, de ki e nyakkendőkötés titkát még királya kérelmére, biztatásaira sem árulta el soha, a mi erős characterre és szabadelvű nézetekre mutat.

Sir Brommel csak egy hét előtt is még kegyencze volt IV. Györgynek, hanem egy napon el találta felejteni magát s a Westminsterben is hanyattveté magát a pamlagon a király előtt; azt hitte, ott is az «Arany kókuszdió»-nál vannak. A király aztán ezért kilökette a lovagot inasaival az ajtón. E miatt viszont Brommel fente a fogát, hogy visszaadja a tromfot Györgynek, majd ha összekerülnek megint a «Kókuszdió»-nál. -90-

A nagyon tiszteletreméltó gentleman inasa kiséretében jött, ki mindenütt sarkában követte. Divat volt akkor a közellátást affectálni, melynek következtében sir Brommel úgy nézett szüntelen, mintha minden embernek a feje tetejét akarná meglátni.

A mint IV. Györgyhöz ért, még magasabbra emelte fejét, még jobban összehúzta szempilláit, nyitva tartott szájjal bámulva rá szörnyű ismeretlenül s azzal visszafordulva inasához, nyafogó hangon kérdezé tőle:

– «Who is that fellow» (ki ez a ficzkó) ezzel a gyűrött nyakravalóval itt?

A király szemébe azt mondani, hogy «that fellow» s még az inastól kérdezni, hogy ki ez? s e fölött a nyakravalóval boszantani, a mi csakugyan nem állt oly szépen, mint Brommelé!

A nagyon tisztelt gentleman minden más alkalommal azt koczkáztatta volna, hogy ő felsége sajátkezűleg egy hatalmas pofonnal üti őt még egyszer akkora lovaggá, mint a mekkorának már született és felnőtt; hanem ezúttal jó lett volna ránézve, ha ily tréfás büntetéssel megszabadulhatott volna. Terhelte bűnét az a körülmény, hogy a bowle punchot előre kifizette!

– Megállj! kiáltá útját állva IV. György. Hűtelen! Te a király személyét sértéd meg.

– Hogy ez a tévedés többet meg ne történjék rajtad, ez órától fogva száműzünk birodalmunkból, s ha mától 24 órán túl itt találtatol, a Towerbe záratunk, s megindítjuk a pert ellened felségsértés miatt. El szemeink elől!

A szegény lovag megzavarodva hátrált ki az ajtón: György arcza úgy lángolt a harag miatt, hogy mindenki félrehúzódott tőle; a gentlemenek látták, hogy ez több a tréfánál.

– Mylord cancellár! kiálta György, miután Brommel eltávozott. Gondja legyen rá, hogy parancsunk végrehajtassék. A száműzött fölségsértő vagyonaival mi történik? -91-

– Azok a koronára szállnak, felelt a cancellár, kinek persze itt is György oldalán kelle lenni.

– No úgy hát ez a bowle punch és ez a plumpudding a mienk! szólt kaczagva IV. György; üljünk hozzá, urak; ide mellém Queen Butterfly! Ma confiskált punchot iszunk!

E szóra ismét kigyulladt az elfult jókedv; a király szeszélyes ötlete új fordulatot adott a drámának; a vidám társaság ismét a víg czimborát találta benne s az anecdoták világában e partie a király részére volt megnyerve. Mint tudjuk, a világ mindig annak pártjára áll, a ki ellenesét kijátsza, nem azéra, a ki ellenesét leverte. Halottá tenni könnyű, de csúffá tenni nehéz.

Hanem a szegény Brommel ezért csakugyan komolyan száműzve maradt goromba tréfájáért; s mint száműzött halt meg Frankfurtban, csak halála után hagyva végrendeletében hazájára azon megbecsülhetlen titkot, miszerint nyakkendőjének fölülmulhatlan jóállása az által eszközöltetett, hogy ki volt keményítve! S ily lángésznek külföldön kelle elmulni egy meggondolatlan szó miatt, holott szép talentuma mellett még valamelyik európai udvarnál követségi állomást is tölthetett volna be!

IV. Györgyöt nagyon utolérte e szent napon a jókedv. Máskor is állandó útitársa volt az, de különösen hozzá szegődött olyankor, midőn valakit erősen letromfolhatott. Már, hogy az a marokkói bey volt-e, vagy egy nyeregből kiütött gavallér, vagy egy megdöngetett lovászlegény, az rá nézve mindegy volt.

– Sam! ide hallgass Sammy; ne duzzogj; eredj, küldj zenészekért nekem. Ma vígan akarok lenni.

– Ma pedig nem fog sem hegedű, sem furulya szólni az «Arany kókuszdióban», felelt rá vissza Sam röviden.

– Ennek a ficzkónak még egy pár fogát ki kellene ütni; nagyon keményen pattog a szájában a szó! kiálta egy, minden szolgálatra kész udvaroncz.

– Ne bántsátok! szólt bele György. Én becsülöm -92- az alattvalói őszinteséget. Tehát kérlek édes barátom, Sámuel, légy olyan szives, világosíts fel indokaid felől, a mik arra kényszerítenek, hogy fejedelmi óhajtásunk teljesítése ellen nehézségeket támaszsz; hogy ha netalán az alkotmány ellen vétettünk volna tudtunkon kivül, azt jóvátehessük. Tudod, hogy a mi szivünk jó, de gonoszindulatú államtanácsosaink eltitkolják előlünk a nép óhajtását.

Az államférfiak, kik maguk is jelen voltak a mulatságon, igen jónak találták e legkegyelmesebb tréfát.

– Hát bizony itt ma nem lesz muzsika; és másutt sem lesz egész London városában, sőt a hármas királyságban sem lesz, azon egyszerü oknál fogva, hogy most halottak napja van s Ó-Anglia törvényei mindenkinek parancsolnak, még a…

– … Még a hegedüknek is! Tökéletes igazad van, Sammy. Ó-Anglia törvényei nagyon jól tették, hogy gondoskodtak a szegény halottakról, hogy egy napján az esztendőnek legalább nyugton alhassanak a concertek miatt. Hanem azt remélem nem tiltották meg, hogy a halottak emlékére egyet ihassanak Anglia polgárai, már tudniillik a kiknek van mit, mint például nekünk. Mylordok és myladyk, emeljünk hát poharat az én halottam emlékére: «éljen a megholt királyné, Karolina!»

E bizarr toasztra összecsördültek a poharak. Kaczagni való volt az! «éljen a megholt!» Egy víg czimbora kiváncsi volt e kérdést feltenni:

– Valóban megholt, erősíté György. Sőt már el is van temetve. Ha nem hiszitek, ime lássátok: az orvosi bizonyítványok, a mik haláleseteiről tanuskodnak.

– Oh, háromszor, négyszer; igen sokszor. Nem minden ember teheti azt, az csak egy királynénak van módjában. Ide figyeljetek.

IV. György tárczáját kivéve, abból három levelet keresett -93- ki, mind a három egészen egyforma borítékba volt téve, s egy kéz irása.

E levelet a nubiai puszták közepéről irom. Mellékelve van hozzá a chansonette, mit a királyné írt hozzám, s én dalt csináltam reá. Hogy a dal hozzám iratott s hogy ez valóban szerelmi dal, azt bizonyítja az arab kalauz, ki tanuja volt együttlétünknek a forrásnál, melyet a királyné «boldog szeretők forrásának» neveztetett el s rózsákkal körülültetésére alapítványt is tett. Az arabot, kinek neve Maruf, idecsatolva küldöm a levéllel együtt, ő hitelesen fog bizonyítani. Fölségednek legalázatosabb szolgája Bartolomeo Bergami.»

A király odaveté a dalt, a dallammal együtt a Queen Butterflynak, ki utczai énekesnő lévén, azt «à vista» tudta rögtön énekelni, s nemsokára az egész társaság énekelte utána a refraint: «nappal az ég csillagait, este a nap melegét», a hogy csak kinek-kinek a torkán kifért; mert muzsikálni nem szabad ugyan, de a ki maga torkát fárasztani akarja, az bizony dalolhat magának ünnepnapokon is, a milyen fenhangon csak bir.

– Ez valóban a királyné irása, szólt a komoly lord kanczellár, lámpa elé tartva a papirszeletkét. Ez igen fontos okmány fog lenni.

– Ez volt egy halál, szólt György, visszatéve borítékjába az első levelet, s azzal kibontá a másodikat.

– Hallgassátok: «Sire! Itt küldöm ez aquarellt, melyen a királyné magát és engemet egy lapra festetve, ezáltal legcsalhatatlanabb bizonyítékot adott maga ellen; a festő, ki e képet készitette, szintén rendelkezésére küldetik, s mind ezt, mind egyebeket bizonyítani kész. A királyné valami istenasszonyt ábrázol, én pedig valami pásztort; a nevekre nem emlékezem, mert nagyon különösek. A pictor tudni fogja. Felségednek legalázatosabb szolgája, Bartolomeo Bergami.» -94-

A Queen Butterfly, a mint kezébe kaphatta az aquarellt, szemeit hol arra, hol Györgyre szöktetve, összehasonlítani látszék a két alakot.

– Nos, királyném, melyikünket találod szebbnek: te női Páris, melyikünknek adod az Eris almáját?

A Quen Butterflynek annyi utczai életphilosophiája volt már, hogy a festett képet magas megvetéssel hajítsa az asztalra s keztyűs kezét mosolygó grácziával nyujtsa a királynak.

– Ah, az «én királyném» meg tudja különböztetni a királyt a lovásztól.

– Nemes embernek adja ki magát, de nem volt egyéb közönséges futárnál. Én tudom, mert tudtommal lett nápolyi gróffá.

Most a harmadik levelet bontá fel a király. A czimboraság kiváncsian dugta össze fejét e mindig érdekesebbé váló okmányok olvasása közben; a Queen Butterfly a király vállán keresztül iparkodott a levelet olvasni.

Ma három hete egy alberghoban, hol a királynéval megszálltunk, egy pár nobilival leültem koczkázni. Egy közűlök minden pénzét elvesztve, haragjában a kancsót fejemhez vágta. Én felbuktam eszméletemen kívül. Veszedelmes sebet kaptam fejemen. Midőn felocsudtam, a királynét láttam fekhelyem mellett. Azt mondtam neki, hogy őt rágalmazták előttem s védelmében kaptam e sebet. Egy orvost keresett fel s ahhoz szállíttatott. Az orvost e levélhez mellékelve küldöm. Ő bizonyítani fogja, hogy a királyné egész betegségem alatt egy óráig el nem hagyott, mellettem virrasztott, ápolt és sebemet kötözte, sőt az orvosnak anyjától kapott gyűrűjét is odaadta jutalmul, a miért felgyógyított; a mit van szerencsém ezennel felségeddel -95- legalázatosabban tudatni.» – Aláirás, mint a többin.

A hahota minden hanglépcsőn végig hangzott ez utolsó levélre. A királynő, mint betegápoló!

Csak a Queen Butterfly, csak annak az egynek volt szive magában mormogni: «a háládatlan kutya!»

– Ugy-e bár, hogy meg van halva a királyné? szólt IV. György, és szemei ragyogtak a kérdés mellé. Ugy-e bár, hogy ihatunk az emlékére halottak napján?

– Csak volna mit? – jegyzé meg szárazon a lord kanczellár. A punch elfogyott, s Sammynál nincs az udvarnak több hitele.

– Van nekem! kiálta fel a pillangókirályné. Sam! az én hitelemre hozz bort. Ma én fizetek: én traktálom az udvart.

Azzal néhány szót sugott Sam fülébe, mire a mogorva vendéglős fogta a korsókat és a pinczekulcsot s nemsokára tele korsókkal jelent meg a társaság előtt, mely azután reggelig ivott és dörömbölt, más zene hiányában az asztalt dolgozva ökleivel, s törött palaczkok nyakával.

A Queen Butterfly előljárt az ivásnál s mikor a mylordok és gentlemenek jobbra-balra düledeztek, ki az asztalra, ki az asztal alá, ő még akkor is uralkodott s midőn végre maga György is lehajtotta gondterhelte fejét, a Queen Butterfly akkor is fenn volt s a roskadozó György fejét keblére emelve, poharát ajkaihoz erőlteté.

György dadogva mondá: «minden halottért: – az enyimért is». Mit szólsz vén gazember? te Sammy! Mit csinálnak a halottak?

Azzal György is álomnak hajtá fejét; egyedül hagyva a csatatéren «királynéját».

Egy szögletben ült külön asztalnál Gilvay, a geniális torzképfestő, az vázolta albumába e jelenetet, a mi harmadnapra -96- minden műárus útczai tárlatában látható és kapható volt két shillingért: a nagy férfiak elnyúlva az asztal alatt s a király a Queen Butterfly ölében.

IV. György nem haragudott az ilyenekért, hagyta árultatni szabadon e carricaturákat, még csak be sem szedette a boltajtókból.

A mint Gilvay elsompolyodott a teremből, a Queen Butterfly fölállt az asztal mellől; Sam mesternek inte, ujjait ajkára nyomva, mire az a kandallóban fújtatóval felszítá a tüzet; a Queen Butterfly valamit vetett az eleven szén közé, a mi hirtelen lángra lobbant a kandallóban. Azzal eltünt a teremből.

Nemsokára jöttek a király pitvarnokai, kik szokva voltak már hasonló esetekhez, felpakolták az urakat, kocsikra rakták és haza vitték.

Csak másnap későn, midőn IV. György keresni kezdé a három levelet, a mit a «Kókuszdiónál» mutogatott, vevé észre, hogy azok hiányzanak. Nem jutott aztán eszébe, hogy eltette-e azokat ismét zsebébe, vagy valamelyik úri czimboránál maradtak, vagy az asztalon feledték azokat?

Keresteté, kérdezteté mindenfelé; de senki sem tudott felőlük. Elvesztek biz azok végkép. Nem nagy veszteség ugyan, mert a tanuk mégis megmaradtak, de különösen az a kettős arczkép sokat bizonyított volna.

Ezúttal egyik királyné a másiknak jött segítségére; az utczahölgy a fejedelemnőnek!

III.

Minden zugában a Carlton-housei királyi palotának beszéltek a magas asszony szégyenéről. Komoly diplomaták a Bathrend redőgazdag köpenyével vállaikon arról értekeztek a titkos tanácsteremben, szőtték-fonták a szemfödelet, a mivel úgy letakarhassák a halottat, hogy annak még orczapirulása se lássék. Az előszobában várakozó -97- udvaronczok élczeket gyártottak a magas hölgyre; tudván, hogy egy sikerült élcz, mely eljut IV. György fülébe, megalapíthatja a szerző szerencséjét. Az udvarhölgyek pipereasztalainál Bartolomeo kalandjait szaporíták végtelen változatokban s szerencsés udvarló volt, ki hölgyek számára egy silhouettejét megszerezhette a hirhedett kalandornak. Vén hivatalnokok keresték a pandektákban az ide vonatkozó törvényczikkeket, a mik szerint a királynét el fogják itélni; bizonyosan a vihánczoló inassereg is e tréfák felett nevet a lépcsőkön, sőt a két borotvált ránczos képű vén hors garde a kapu előtt, az is a királyné sorsáról dörmög s számít a szerencsére, hogy egy nevezetes napon tán épen ő lesz az a választott, ki a feketével bevont szekeret kisérni fogja addig a vörös állványig, a melyről Gray Johanna királyné vére olyan szépen csurgott le köröskörül. S ha egy elkésett kóbor gavallér éjjel az utczán dalolva megy végig, Goddam, ha ez nem úgy végződik: «este a nap melegét».

Nincs Angliában senki, a ki érezné, hogy ez egy irtóztató, földalatti cselszövény, a mely nagyobb szégyen arra, a ki a tőrt vetette, mint arra, a ki elesett benne; hogy szégyen, gyalázat az, mikor ennyi bölcs, nagyhatalmú úr egy gyönge, senkit nem bántó asszony ellen összeesküszik, mikor a leghatalmasabb nemzet kormányférfiai azt a mindenüvé elható befolyást, mely nekik azért adatott, hogy az angol névnek tiszteletet szerezzenek a kerek földtekén, arra használják fel, hogy egy szegény asszonyt kémeikkel kisértessenek egyik égsarktól a másikig, s mindenütt a hová lép, a királyi udvarok küszöbétől a puszták sátoráig, kisértetet, csábot idézzenek gondtalan szive fölé; mikor a protestans Anglia kormányférfiai túltesznek a spanyol inquisitión!

Ah – bah! gondolják a magas urak; a peerek házán túl nincs világ. A nagy szörnyeteg, a nép, a mob, a canaille alszik és talán álmodik is, de nem cselekszik.

Legutolsó volt minden angol nő között maga a királyné, ki a rossz hirt, mely elterjedt felőle a hármas királyságban, megtudta.

A mint ezt az udvari cselszövény szerint tudatták vele, gondoskodtak arról is, hogy a királynét roppant pénzösszeg birtokába helyezzék.

Így számítgattak: a nehéz vádakkal terhelt nő meg fog rettenni; előtte áll a nagy szabad világ, mögötte a sötét Tower, feje fölött a bárd; – el fog futni a világba, megelégszik azzal, hogy boldog nő legyen, boldogtalan királynő helyett, s hogy fejét megmentse, el fogja ejteni a koronát.

Akkor aztán in contumaciam elitélhetik a férj ágyától, asztalától és trónjától, IV. György más nőt fog vehetni, a kit a mostani politikai constellatiók jobban ajánlanak. Hiszen csak ez volt a czél, a miért a másikat, az útban levőt fel kelle áldozni.

Karolina királyné e vádak hirére rögtön elbocsátá minden kiséretét s egyedül indult neki, hogy visszatérjen – Angliába.

Francziaországban St. Omerbe jutva, egy londoni barátja, Wood alderman várt reá, ki megtudva a királyné szándokát, le akarta őt beszélni az Angliába visszatérésről, a nagyhirű Brougham, a királyné ügynöke, tudósítá őt, hogy a király évenkint fél millió jövedelmet biztosit számára, ha Angliába vissza nem tér, s a koronáról lemond.

A koronáról? talán; de jó hiréről? Hogy egy nő, egy királyné mondjon le jó hirnevéről, engedje magát három -99- országon keresztül gúnyra emlegetni; tehetné-e azt évenkint fél millióért?

A hogy nők szokták, – a kik, mellesleg mondva, nagy hadvezéri adományokkal szoktak birni, a királyné sokkal hamarább, mint várták tőle, határozta magát egy merész lépésre.

Egy reggelen a doveri őrtoronyban Calaisból jövő gályát pillantának meg, melynek árboczaira a királyi lobogók voltak felvonva. A királyné volt e gályán, ő volt oly merész, hogy a királyi lobogót felvonatta. És a doveri kormányzó, elég tudatlanul, a királyi családot illető üdvözlésekkel fogadta az érkezőt. Szegényt rögtön nyugalomba is helyezték, e menthető, de helyre nem hozható tévedés miatt.

Az első lábnyom, melyet Karolina Albion partjára kilépve a földön hagyott, igazolta, hogy a nő sejtelmei voltak erősebbek, mint a férfiak bölcs mindentudása.

Ez első lépésre felébredt az a szörny, az a mob, az a megnevezhetetlen úr, a kit a nagyok nem szeretnek ismerni.

Magát a doveri kikötő partját roppant néptömeg lepte el, mely kitörő riadallal fogadta a partraszállt királynét. Innen a Bleakheathen át Londonig egész útja egy diadalmenet volt. A városokból száz meg száz kocsikkal jöttek eléje, az ablakokból ünnepies lobogók, szőnyegek csüngtek alá s az útak melletti fákra ujjongó nép kapaszkodott fel, a hol végig vonult. London közelében egy dandár lovas ifjuság nyargalt ki eléje, benn a városban a boltokat bezárták, az ablakokat kivilágíták, s midőn a királyné hintaja a Citybe ért, ott kifogták előle a lovakat, maga a nép vitte azt végig a királyi palota és a miniszterek ablakai -100- előtt; hallhatták odabenn az országrendítő kiáltást, mely a míg «éljen»-t rivallt a «politikai martyrnak» – «pereat»-ul hangzott a kormányra nézve.

Azon cselszövényben, melylyel a kormány «egy szabad angol nőt» körülhálózott, az egész büszke angol nemzet érezte magát megsértve s boszút állt e sérelemért.

Ugyanabban az órában, melyben a királyné hintaja London sorompóin behajtatott, késő este lord Liverpool, a király minisztere letevé a peerek asztalára a rejtelmes «zöld erszényt», melyben a királynét vádló titkos irományok voltak lepecsételve s felolvastatott a királyi üzenet az alsó- és felsőházban a királyné perbefogása végett.

A miniszteri párt titkos bizottmány előtt kivánta a királynét elitéltetni. Az urak háza könnyen beleegyezett: de az alsóházban kemény harcz kezdődött s egy nehéz szó hangzott el, melynek neve: árulás a nemzet jogain.

A nemes Wilberforce azt ajánlá az elkeserült feleknek, hogy békitsék ki a királyt a királynéval és az egész rettegéssel teljes pert semmisítsék meg.

«Nekem itélet kell, nyilvános itélet, mely fölment, ha ártatlan vagyok, boszút áll rajtam, ha bűnösnek talál. Tartozom ezzel magamnak, a trónnak és a mélyen sértett angol nemzetnek.»

És ezzel megkezdődött a per a királyné ellen – a nyilvánosság sorompói előtt.

A legszomorúbb per, a mely valaha megnehezíté a bírák lelkiismeretét s felzavarta a köznyugalmat.

Brougham e pernek köszöni híre jobb részét, melyben a királyné védője volt, s Canning népszerűségét az emelte még magasabbra, hogy a pör miatt kilépett a miniszteriumból.

Minő természetű lehetett e nevezetes per? azt jó hallgatással mellőznünk. Hat hétig, míg a tanúvallatások folytak – angol nő nem vehetett kezébe hirlapot. -101-

Hanem azért a részvét óriásilag nőtt a királyné iránt; a három királyság minden részéből özönlöttek hozzá a bizalom és részvétteljes feliratok, aláirva a nép ezrei és ezrei által, csupán egy adressenek tizenötezer férjes nő volt aláirva. Másutt anyák vitték felnőtt fiaikat a nyilvánosan kitett felirathoz, hogy neveiket oda jegyezzék: «mikor a királynét meg akarják gyalázni, akkor minden angol anyát meggyaláznak».

Anglia legnagyobb capacitásai elismerék és ki merték mondani, hogy ez a per a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az országot érheté.

IV. György sokkal gonoszabb munkát kezde meg, midőn nejét erkölcsileg akarta megölni, mint egyik szerelmes előde, ki nejeinek egyszerüen leütteté fejeiket.

Az angol közérzület ellen intézett támadás volt ez, s nagy szerencse annak, a ki érti, nagy szerencsétlenség annak a ki nem, hogy Angliában ez a trónnak az alapja.

A mely napon a királynénak az ország legfelsőbb törvényszéke, a parlament előtt meg kelle jelenni, Sidmouth lord parancsára az egész városhatóság, békebirák, a londoni és middlesexi constablerek az utczákra voltak rendelve; a bowstreeti gyalog és lovas militia már korán reggel elfoglalá az utczákat, mik a főrendi házhoz vezetnek. A constabler-testület ezer emberrel szaporíttatott s a tűzoltó-test gyülhelyeire rendelve, várakozott, mint valami nagy égés idején.

A felső tábla épülete erős korláttal vétetett körül, melyen csak egyesével bocsáták be a kocsikat és gyalog jövőket; e sorompón belüli tért a királyi testőrség foglalta el, minden szögletbe, mely az országházra néz, erős hadcsapatok voltak elhelyezve, sőt a zárt kapukon belől kartácsra töltött ágyúk is voltak felállítva, miket éjjel szállítottak oda a woolwichi fegyvertárból.

A királyné a St. James Squareben lakott, bérlett házban. -102- Kilencz órakor megérkezett érte az udvari diszszekér, hat lovas fogattal. A királyné gyászba öltözve, hátravetett fehér fátyollal fején jött le lakásából, aldermann Wood s lady Hamilton kiséretében.

A nép, mely lakását szüntelen őrzé, dörgő riadalban tört ki láttára, s ezentúl egész a parlament-épületig lépésről-lépésre egy diadalmenet volt átvonulása London utczáin; a nép ujjongott, az ablakokból kendőkkel lobogtattak felé üdvözletet s végig hangzott előtte, utána: «éljen a királyné!»

A kocsinak Carlton-house előtt kellett elhaladni: a király palotája előtt. A palotaőrség künn állt fegyverben, midőn a menet közelgett, mindenki rettegett tőle, hogy ez véres összeütközés helye lehet.

Egy csoport némber, nekihevült arczczal, jött a kocsi előtt; a csoport között, szilaj taglejtései által kitünve, a Queen Butterfly.

A mint a katonaság elé értek, a némbercsoport az őrség elé tódult, s a mint a Queen Butterfly leszakítva szétbomlott hajáról a veres szalagot, azt megcsóválta a levegőben, százszoros kiáltással zendült meg: «éljen a királyné!»

A királyi palota helyőrsége e szavakra felemelé fegyverét és – tiszteletteljesen üdvözlé az elhaladó királynét; a másik perczben aztán minden katona nyakában volt három-négy asszony, kik őket csókokkal elhalmozák. És ez a király palotája előtt történt.

Mentül jobban közeledett a menet a parlamenthez, annál sűrűbb lett a népcsoport, a pairek és miniszterek hintói végig álltak az utczán, sorára várva; a nép utat kezde verni közöttük a királyné hintaja számára s kényszeríté a miniszteri hintók bakján ülő kocsisokat, hogy kalapjaikat levegyék a királyné előtt.

Egy lovag jött szemközt; szikár, sovány arczú férfi: «Le a kalappal!» kiálta rá ezer torok; «ott a királyné!»

A katona büszkén tekinte szét a néptömegen s megbillentve kalapját, tovább lovagolt. Annak köszönheté, -103- hogy valaki elkiáltá magát: «ez lord Wellington!» mert azon a helyen nagyon olcsó volt a káposztatorzsa.

A parlament-épület előtt is üdvözlé a királynét a testőrség; kocsijánál a ház hivatalnokai fogadták; Thyrwitt Tamás és Brougham Henrik nyujták neki kezeiket kiszálláskor, úgy vezették fel az országházba.

A gyülésteremben pompás elefántcsont karszék volt a királyné számára készítve, biborral bevonva; ebbe ült le a legmagasabb vádlott, ki az ország törvényszéke előtt megjelent, hogy itéletet kérjen.

Megjelenésekor a lordok mind felálltak és üdvözölték; a királyné nyugodt, elfogulatlan tekintettel nézett végig biráin, kiket névszerint hívtak fel egymás után.

Rút, megbélyegző, szégyenteljes irat az. Erős hidegvér kellett hozzá, hogy hasonló titkokat ily rettentően nyilvánosságra hozzanak. A király tanácsosai nagyon jól véltek eleget tenni kötelességüknek, midőn a királynét így eltemették, de legalább ne temették volna sárba!

Ha volt bűne – és azt csak Isten itéli meg – úgy e bűneért ez óra alatt kiszenvedett. Nem látta senki könyezni; arcza fájdalomtól lett halvány, nem a szégyentől piros. «Mennyi ármány, menynyi hazugság!» suttogá a felolvasott okirat végén lady Hamiltonnak.

Hanem mindezt be kell még elébb bizonyítani. Hol a tanúk? Ki esküszik meg oly történt dolgokra, miket csak a puszta csillagai, meg a beteg ágyánál pislogó éjjeli mécs látott? Ki mondhatja azt: én ott voltam?

Már az is egy sérelem volt, hogy a vádlottal előre nem -104- közölték a terhelő tanúk neveit; pedig azt követelhette volna, azért ha királyné volt is.

Ah, egész legio volt a tanuk száma, kik ellene egymás után fölkeltek a tanúk padjáról s kiálltak a sorompók elé.

Mind azok, a kikkel valaha jót tett, kikre kincseit pazarul szórta, a kiknek gyermekeit ápolá; a kiket a porból, az éhhalálból megszabadítni vélt: azok mind fizetett bérenczek voltak, kik esküdtek és bizonyságot tettek ellene, kik arczátlanúl meséltek ellene irtóztató rágalmakat, a miknek egy ezredrésze elég arra, hogy egy nőt megöljön. És a szegény asszony ily nagy adag méregtől sem halt meg.

Végre suttogák, hogy most jön a főtanú. Mindenki figyelemmel, kiváncsian nézett az ajtóra, mely a vádlottak sorompóját a tanácsteremtől elválasztá. Az alabárdosok helyet nyitottak s a parlament elé lépett – pirosan, egészségesen és mosolyogva – Bergami Bertalan!

A mint a «szegény asszony» ez arczot megpillantá, fölsikoltott, fölugrott helyéről, elfelejtkezék arról, hogy királyné, el arról, hogy halálra vádlott; szive mélyéig sebzett nő volt, nem egyéb; futva hagyá el az országtermet, a melybe nem is tért soha többet vissza.

A pör még azután nagyon sokáig elhúzódott, árulás, hazugság, cselszövény, gyalázat annyi nőtt ki belőle, a mennyit a puritán Anglia évkönyvei egy század alatt nem jegyeztek fel.

Messze földről jöttek elő becsületes idegenek, kik azért fáradtak ide, hogy a királyné ellen emelt vádakat megczáfolják.

A királyné ellen halmozott keserűségek jogot adtak a vádlott ügyvédeinek hasonló megtorlást venni a vádlón. IV. Györgynek meg kellett hallania, hogy ő, kinek orgiái egy Tiberius korát idézték elő, nincs jogosítva erkölcsök bírája lenni, hogy az ellenfél ügynökei is képesek hasonló «zöld erszényt» tenni le a ház asztalára.

S miután ennyi szégyent halmoztak a király tanácsosai -105- a szegény asszonyra, miután mindent a világba szórtak ellene, a mi méltatlanná tegye a trónon ülésre, miután 200 ezer font sterlinget kiadtak messze földről összehordatott tanúkra, kik esküt tegyenek a királyné szégyenére: akkor – a parlament – nem itélte el a királynét!

A bill második fölolvasásakor már csaknem egyenlők voltak a szavazatok; a miniszterium nem bocsátá azt a harmadik felolvasásra, hanem jónak látta elejteni. A királyné föl volt mentve.

E nap diadal volt a királyné pártjára nézve; a nép öröme leírhatatlan volt; a városokban kivilágítottak; a királynét özöne fogadta az üdvözlő iratoknak, a magas főrendtől kezdve az utcza népeig.

Holta után nagy tudományos vizsgálaton alapult értekezést adtak ki a kormánylapokban, mely által csalhatatlanul bebizonyíták, hogy a királyné «nem» mérgeztetett meg.

Fölösleges is lett volna! Mintha nem lehetne meghalni fájdalom és szégyen miatt?

A DEBRECZENI KASTÉLY.

Az ezerhatszázas években, ha valaki Nagy-Kállóról Debreczen felé utazott, egy kastélyt látott elmaradni az út mellett, pár ezer lépésnyi távolban, s ha kiváncsi volt megtudakozni fuvarosától: kié az a kastély, bizonyosan azt a választ nyerte rá, hogy «nem tudatik».

S ha kiváncsisága megmaradt a Fejfájató csárdáig, a hol megitattak, s ott újra föltette a kérdést a csaplárnak, attól is azt a választ vette, hogy «nem tudatik».

S ha ekkor még inkább üldözőbe vette a tudnivágy, s elkezdett magában Debreczenben végig vallatni ismerőst, -106- ismeretlent, a kit elől-utól talált: kié az a kastély? végtől végig azt nyerte rá: «nem tudatik, nem tudatik, nem tudatik». Senki még csak abban sem térvén el a másiktól, hogy a szenvedőleges igealak nyelvszépítő «tatik»-ját egy szerényebb «bíz én nem tudom»-mal váltotta volna föl.

El kellett mennie Telegdig, vagy Böszörményig, ha azt akarta, hogy valamit beszéljenek neki a debreczeni kastélyról, a miről a közel környékben senki sem akart tudni. Ott azután hallhatott is annyit, hogy ki nem igazodott belőle, mi az igaz, mi a költemény.

Ha szabolcsvármegyei nemes embert kérdezett meg, az elbeszélte felőle, hogy az a kastély valaha az Ónody úri családé volt, a kik a kuruczokkal tartottak; az utolsó Ónody a labanczokhoz áttért unakaöcscsét kirekesztve, minden vagyonát Debreczen városának hagyományozta. Öcscse azonban egy éjjel a labanczokkal rajta ütött, minden cselédjével együtt legyilkolá, s megizente Debreczen tanácsának, hogy úgy próbáljon valaki beülni az ő kastélyába, hogy mind így fog járni. A debreczeniek már most azt restelik, hogy nem merték azóta elfoglalni a kastélyt; úgy hagyták üresen.

Ha pedig biharvármegyei nemest hallgatott ki a tudnivágyó, ettől azt hallotta, hogy valamikor ecsedi tolvajok ütöttek a kastélyra, azok ölték meg az öreg Ónodyt, mind öcsöstűl együtt, a ki soha sem szolgált a labanczoknál. Azóta is nagyon gyanús hely az egész kastély, s abban a hírben áll, hogy orvok tanyáznak benne; de nem lehet ellenük erélyesen közreműködni, mert a kastély maga határvillongás tárgya a két vármegye között. A debreczeniek azért nem akarnak a kastély felől tudni, nehogy határozott nyilatkozatot adva, vagy az egyik, vagy a másik vármegyét megsértsék.

A böszörményi hajduktól azt a fölvilágosítás nyerhette, hogy az öreg Ónodyt hamis pénzverők fojtották meg az ágyában, s azóta is ott űzik mesterségüket a kastély pinczéiben; de bírák uraimék nem igen üldözik őket, mert -107- bizonyosan osztoznak a nyereségben. Ezért hallgatnak olyan nagyon felőle.

Arra fölfelé az oláhság közt aztán egyre tüneményesebb változatok adtak helyet egymásnak a kastély felől. Tündérek, boszorkányok, mátkaágyban meghalt menyasszonyok tanyája volt az; a miről a vastag nyakú debreczeniek csak azért nem akarnak tudni semmit, mert szégyenlik, hogy kálvinista létükre nem bírnak kifogni a lidérczeken, boszorkányokon.

S ha azután a tudnivágyó utazó, mind ezen mendemondákkal meg nem elégedve, egyszer ismét arra utazván, újra megpillantá a rejtélyes kastély tetejét, mely alig látszott ki a terebély gesztenyefák közül; s itt azt mondta kocsisának, hogy csapja ki addig a lovait a fűre, míg ő a puskával egyet fordul a vidéken: abban a flegmatikus matyó semmi rendkívülit nem talált, mert hiszen szárcsát lehet itten lőni eleget. S engedte magára útitársát.

Elhagyott útaknak az a szokásuk, hogy azokat egyszerre benövi a széles útilapú, mellékeiket pedig a rózsaszín fürtű réti füzény. Az elhagyott útat még ötven év múlva is meg lehet ismerni saját növényzetéről.

Ha az utas követte ez útmutató növényzetet, ez elvezette őt egy pagonyon keresztűl a kastélyárokig, mely egyrészt a védelemre szolgálhatott valaha, másrészt pedig a vadaskert körülzárására szolgált, a mit gyaníttat a korhadt palánk itt-amott összetákolt maradványa; most azonban a vízárok helylyel-közzel kiszakadozva, csak az ingoványt növeli, mely be is van nőve magas, buzogányos fejű náddal; egy zöld sánczforma mutatja, merre lehetett valaha az út az árkon keresztűl, hanem már a fahídnak csak a vízbe vert czölöpjei láthatók, s azon lépkedhet végig a túlsó partra, a ki ért hozzá, s a feje nem szédülős.

A túlpartra érve, egy gyönyörű liget emelkedik ki a lankás lapályból, csupa sötétzöld szelid gesztenyefákból, miknek gyümölcsével ősz tájon terítve az alj; egész vadkan-csordák -108- legelésznek rajta, még nem is igen engedik magukat zavartatni egyes ember közeledése által.

Az út füve itt is tapodatlan; pedig az egyenes fasor középett épen neki visz a kastély kapujának, az egymásra boruló gesztenyelombok eltakarják az épület homlokzatát, s épen csak a kapubejárást engedik láttatni.

Fél szárnya a kapunak még fennáll, másik fele sarkaiból kidűlve, régen a földön heverhet már, mert hasadékain keresztűl nőtt a vadsóska szára s a moh és sárgavirágú szaka egészen otthonossá tették magukat korhadó deszkáin.

Semmi erőszakos pusztítás nincsen a kastélyon; csak úgy magában válik neki a múlandóságnak.

Teteje nincs leégve, hanem csak elrongyolva, csendes korhadással nyitva útat esőnek, szeleknek, ablakai még a déli oldalon tartják magukat ólomkarikáik között, itt nem törhette úgy össze a szél, hanem egészen megvakultak már és szivárványt játszanak a déli verőfényben.

Az udvar fűvel és vadbokrokkal van benőve, egy furcsa, kőből faragott vízi nimfa, egy oldalán sárga rozsdával belepve, hajdani szökőkút csigahéját tartja feje főlé, melyből most víz-sugár helyett folyondár csügg alá; alant a medenczében még van valami víz, mely a kövek közül szivárog elé, hanem a szép arany halacskák tanyáját már elfoglalták a zöld hátú békák, s azok az undok gyíkforma vízi szirének, piros tenyerekkel fejükön, a minőket ezeredik ember látott életében; annyira magánykeresők.

A tompán viszhangzó folyosón vastagon fekszik mindenütt a por, apró egér és patkány lábnyomokkal keresztűl-kasúl futkározva.

Az ajtók mindenütt nyitva, mert küszöbeik leszálltak idővel, s ha valaki egyet kinyitott erővel, be nem tudta aztán tenni.

A szobákban még állnak nyitott és üres szekrények, belső szegleteikbe különös fekete foltok tapadva: alvó denevérek. Halom elavúlt írás végig döntve a pallón, s összerágva tudatlan egerektől. A főteremben, melynek -109- egyedűl van nyitható, csukható ajtaja, még ott áll a hevenyészett deszkaravatal, melyen a meggyilkolt földesúr neje feküdt kiterítve; onnan lehet tudni, hogy ő fekhetett itt, mert a palló körül most is csupa viaszfoltos, a mint a gyertyák lecsepegtek; s tudnivaló, hogy az úrnő katholika hitű volt, az úr református;… őt nem illették meg az égő gyertyák. Egy csoport méh most is bejár a terembe, s szedegeti össze a viaszmorzsákat. Miután a terem ablakai még mind épek, alig lehet kitalálni, honnan jönnek ide a kis döngő bogarkák. Röpteiket követve meglelni a toronyba fölvezető kötelet, mely e szobába csügg alá; hanem a kötelet hiába rángatná a harang szavára kiváncsi ember, miután a méhek azt a harangot választották odújoknak, s azóta telerakták léppel és mézzel; legföljebb egy harapós rajt zudítana fejére onnan fölül.

Ez volt az a csengetyű, mely sok év előtt egy éjfélen fölzavarta a környéket vészkongásával. Mire a segítség ide érkezett, már le voltak gyilkolva: az úrnő ágyában; egy csatlós a kútba fojtva; az úr a csengetyű alatt, keze is levágva, melylyel a kötelet fogta. Még most is csupa fekete a kötél vége. A túlsó falban látszik a golyó nyoma, melylyel elhibázta a rárohanó gyilkost.

A mi vászon- és selyemféle volt a házban, azt a por és a moly rongygyá ette már; a faneműt összeőrlötte a szú, s a téli nyirok, az északi oldalon csak az ablakok rámái voltak még meg, az üveg és ólom mind kihulladozott, s a nagyobb termek padmalyait meggörbíté a beázott tetőről lecsorgó esővíz. Egy-egy zöld repkényinda benyúlt az ablakon át a szobákba s szétterjedt kúszó ágbogaival a belső farepedéseken.

Sehol semmi nyoma annak, hogy itt emberek tanyáznának. Minden úgy látszik elhagyva lenni, a hogy a birtokos temetése után maradt. A mit akkor, az általános ripsraps alkalmával el nem hordtak, azontúl oly módon ott maradt, s nem látszott, hogy valaki valaha mozdított volna rajta. -110-

Maguk a pinczebejáratok kőhulladékkal félig el voltak már temetve, a beléjök vezető vasajtók erősen berozsdásodva; mesterség lett volna azokat kinyitni.

Az volt a léleknyomasztó kérdés, hogy ez erősen épült, szép helyen fekvő kastélyt miért nem foglalja el senki? Ha Debreczen városáé, miért nem teszi rá a kezét? ha igénylő örökösök vannak hozzá, miért nem szállják meg? Kisértetek járják talán? Hiszen ha ez a híre volna, minden héten vállalkoznék egy-egy tógátus Debreczenből, a ki egy szál jámbor gerundiummal ellátva, idejőne éjszakán át, kipróbálni a kísértet virtusait; a mi a fiatalság által mindig a különösen áhított kalandok közé tartozott.

Ha pedig rablók tanyája volna e kastély, hogy nem látszik sem körüle, sem benne emberi lény közellétének, ittjártának semmi tanujele?

A XVII. század zavargós éveiben Debreczen városának sajátszerű önálló szerep jutott, melyet csodálatos házi bölcseséggel végig le tudott játszani, a nélkül, hogy csak egyszer is belesűlt volna.

Közepében a kenyértermő Kanahánnak, útjában töröknek és tatárnak, kurucznak és labancznak, nem védve semmitől, csupán egy betöviskelt ároktól, a min nádtetejű sártornyok álltak őrt, meg tudott maradni jó időben, rossz időben, egyedűl saját bölcseségével gázolva ki minden veszedelemből.

Ép oly tüzes fiatalsága volt, mint bármely felföldi megyének, s a mely öreg ember csimbókra kötötte az üstökét kétfelől, épen olyan kurucz tudott lenni, mint a milyenek koronkint Erdélybe menekűltek.

Török Bálint, kit a debreczeni krónikák «kegyelmes urunknak» neveznek, még a XVI. század első felében az egész várost a reformált hitre vezette át s már e század -111- közepe táján phlegmaticus közönynyel vezették a jegyzőkönyvbe, hogy János deák, Mátyás bíró, kegyelmes urunk Török János (Bálint nagyobbik fia) parancsából eladott a plébániából egy darabot Csintalan Ambrus özvegyének négy forintért; meg hogy a Szent Erzsébet kápolnája körüli elhagyott telek eladatik a bíró s 46 senator által Hatvany Jánosnak, öt évig 100 dénárt köteleztetvén fizetni a kórházi szegényeknek; sőt néhány évvel beljebb a század második felében már a Szent Miklós kápolnájához tartozó pénzek, réz- és ezüst poharak, hasonló ércztálak és keresztek, misemondó ruhákkal együtt, átadattak Litteráti Gergely bírónak, Telegdi Szabó János esküdt és Litteráti Márton főjegyző jelenlétében – a város régiségtárában leendő megőriztetés végett.

Ez idők óta Debreczen a reformátusok Jeruzsáleme lett s a magyarországi tudományosság középpontja.

1564-ben borzasztóan leégett, még pedig két izben; másodizben a híres Szent András temploma is elhamvadt, mely nem rég cserélte fel a keresztet a kakassal; nagy emphasissal jegyezvén meg felőle a krónika: hogy a «kakas, mely sok év óta hőségben, hidegben, szelek dühöngési között álomtalanúl, nappal úgy, mint éjjel, éhgyomorral, mindenfelé vigyázva, a tűz lángjait tovább nem állhatván, akaratlanúl lerepülni, leszállani, megszokott helyet elhagyni hényszerűlt, ennyi vészen elbúsulva, végtelen fájdalomtól elnémúlva, a torony hegyérőli leugrása közben, kitört nyakkal esvén a földre, nem kedvezvén saját életének, hű lelkét kiadta, stb.» (Latin szerkezetből fordítva.)

Csak 1628-ban épült fel újra teljesen az elhamvadt Szent András-templom, melynek nevét ekkorig a kálvinista világ is megtartotta, s nov. 26-án pro æterna memoria följegyezteték, hogy Bochio János bírósága alatt az egész város örvendezései között Kassa, Tarczal, Ecsed, Zilah, Bátor, Nánás s több máshonnan jött lelkipásztorok -112- jelenlétében versek, éneklések, szent beszédek, imádságok közben, úri szent vacsora kiosztása után – elhagyatván régi nevezete – a «mindenható Istennek» ajánltatván, felszenteltetett.

Egy poros, hetivásáros napon szokás szerint ki volt tűzve a debreczeni városház kapuja fölé a pallost viselő kéz, annak hírmondójáúl, hogy a nemes tanács e napon törvényt tart elevenek és halottak fölött.

Erős napok járnak! A külső tanács jónak látta a végrehajtó hatalmat egészen bíró uramra ruházni, jegyzőkönyvbe iktatván, hogy «mivel az úr Isten a hadakat rajtunk hozta, szabadságunkkal úgy, a mint kellene, nem élhetünk, minthogy mintegy táborban, sőt ugyanabban vagyunk; a mi előadja magát, tegyen törvényt felőle bíró uram».

Első bíró uram, nemes Bachio János, ezen megtiszteltetésre mindjárt megbetegedett, s mint a kenő asszony jövendölé, aligha szándékozik az idők jobbra fordultáig elhagyni a házat; az egész nagy teher nemzetes Keresztszegi Illés, második bíró uramra maradt.

Még ez fiatal, harminczon alul lévő ember volt; második bírónak azért választatott meg, hogy a hol zűrzavaros provincia akad, oda ő küldessék; sok volt benne a tűz, még nem törte meg az élet, épen ilyen viszontagságos időkbe való ember volt.

De féltek is tőle és tisztelték nagyon; a tanácsban is, ha csak rá nézett valakire, annak elmúlt a beszélő kedve; künn a piaczon pedig csak úgy oszlott előtte a vásár, s a szegény halandó, a ki szeme elé kerűlt, azt se tudta, melyik lábára álljon, ha megszólítá.

A piacz tele van adó-vevő néppel, mert azért, hogy a tanácsházban az ország sorsát döntik, az embernek csak jól esik a fonatos, meg a szaladós; s hogy az idők viszontagságai a város étvágyát le nem hangolták, arról tanúskodik az a hosszú sor szalonnás sátor, a melyben délig egy fia kolbász nem fog maradni. -113-

Egy pár kofa szokás szerint összenyelvel, tanodai diákok interveniálnak, egy kis csete-paté, egy pár bevert orr támad; mindezt kedélyesen nézik a kapúból a darabontok, gondolván, hogy nincs olyan veszekedés, a mely magától el nem múlnék.

A tisztelt publikumot az érdekli legerősebben az egész ülésből, hogy lesz-e akasztás?

A porkoláb meghitt ismerőseinek kitalálta vakkantani, hogy «Lengyel»-ért küldtek. Az a Lengyel a bakó. Vajjon égetni, seprüzni, vagy karóba húzni visznek-e valakit?

Még bizalmasabb emberei előtt azt is kimondta a porkoláb, hogy Igyártó uramat a Csapó-utczából vasraverve zárták el a «kettős ajtajú» tömlöczbe.

Igyártó uram pedig tekintélyes polgár, a külső tanács elnöke, s a városi fegyveres felkelőknek hivatalával együttjárólag vezetője, ki csak nem rég jött haza Székelyhida alól. Vajjon mit véthetett szegény? Másodbíró uram egyenes parancsára záratott be.

Ebből majd nagy lárma lesz! A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott ül már tizenegy tanácsos, a tizenkettedik helye üres; az a fogságra vetteté.

A hosszú tanácsterem boltozatáról égő lámpa függ le, inkább ősi szokásból, mint világosság terjesztésért, mert hiszen délelőtt az idő. A falakon a város kegyes patronusainak arczképei vannak sorba felaggatva; legelől Enyingi Török Bálint, mellette János fia, azután Mélius Péter, a kedvencz lelkipásztor, kinek sírhalmán a legnagyobb kő emeltetett, a mi Debreczenben megkapható; a daliás Báthory Gábor, a kinek festett képe is oly szép, hogy mikor asszony személyt kell törvényben esketni, mindig szólongatni kell, hogy ne bámúljon arra a képre; azután a dicső Bethlen Gábor arczképe, kire nem lehet könnyes szem nélkül tekinteni. A legújabb kép pedig Rákóczi Györgyöt és nejét Lorántfi Susánnát ábrázolja, kik mindketten nagy jóltevői a városnak és szent ekklézsiának.

Nem kevésbé érdemteljes személyek azok, a kik eleven -114- alakban az asztalnál ülnek: Ferenczy János, Guthi József, Fodor Jónás, Komáromi Péter, Hadházi László és a többi, a kiknek a nevei nem fognak olyan gyakorta előfordúlni, de a kik azért mind érdemes, vótummal és consultatióval bíró tanácsosok, tehát a kiket azért nem szükség megvetnünk.

A mint a városház tornyában az óra a kilenczet elütötte, abban a perczben megnyilt a mellékterem tölgyfa ajtaja s belépett rajta nemzetes Keresztszegi Illés uram; saját maga hozva hóna alatt a szükséges irományokat, s a mint az elnöki székhez ért, a mint az irományokat letette az asztalra, mindnyájan felkelének, de nem azért, hogy neki jó reggelt kivánjanak, hanem hogy vele együtt rázendítsék a szent éneket, mely nélkül tanácsülést meg nem kezdtek akkor:

Az ének alatt ráérünk Keresztszegi arczát és termetét megitélni. Szokottnál magasabb, erőteljes férfi, kinek mutatóújja alatt behorpadt a jegyzőkönyv táblája. Hosszú fekete haja, csigákba csavarintva, lepi el széles vállait, magas, domború homlokáról ezüst körfésűvel lévén hátrafelé simítva; homlokán egyetlen redő sincs még, de a két vastag fekete szemöldök mégis haragos tekintetet ad annak, a mit a halavány, simára borotvált arcz sem szelidít, s a szokatlan hosszú, kétfelé elnyuló bajusz pedig épen félelmessé teszen. Nagy része van e kifejezésben a kétfelé váló csontos állnak, s a kemény, égető tekintetű fekete szemeknek, melyek még a Veni Sancte alatt is oly hatást gyakorolnak a jelenlevőkre, hogy némelyiknek torkán akad a hang.

Mindnyájan leülnek; csak Guthi József tanácsos marad állva, a legbecsületesebb férfiak egyike Debreczenben, mindennemű erények birtokosa, a mikbe csak a vitézség nincsen befoglalva. Pedig ha az ember így ránéz, azt hinné, hogy ő az a híres Csukat Pál, a ki a török bajvívót saját öklével megpofozta – már tudniillik a török öklével; – oly szörnyű termete, vállai, széles melle, három sor ezüstgombbal, s kövér, piros orczája, kifordult tokával sima állán alul; két bajuszvége hegyesen felfelé kenve, a századot látszik híni sorompóba – és mégis valahányszor a biró szemeire tekint, mindannyiszor elfelejti oratiója elejét, s csakis az által sikerül szóhoz jutnia, hogy elvégre tekintetét nagytiszteletű Mélius uram rámában álló képéhez emeli, mintha azt interpellálná e szavakkal:

E humoristikus válasz annyira kivette a kerékvágásból Guthi József uramat, hogy e mondásra – re infecta – leült a helyére.

Azonban helyette felpattant az üres szék mellett ülő tanácsos, nemes Fekete István uram, s öklével maga elé ütvén, kissé borizű hangon egyenesen a dolog velejére indult, mondván:

– Miért nem ül közöttünk Igyártó Mihály uram? Miért fogatta el kegyelmed? Miért záratta a kettős ajtajú tömlöczbe?

– Nemes tanács! Igenis, én zárattam be Igyártó uramat; hanem ez olyan ügy, a mivel nem szabad kezdenünk a tanácskozást. Először azért nem, mert extra seriem -116- esik; másodszor azért nem, mert ha mi e kérdés felett egymás közt összezördülünk, akkor hogy itélhessünk majd higgadt lélekkel a közönséget érdeklő ügyekben. Első a közönség, aztán a tanács. A legutolsó koldus dolgát is elébb kell elintéznünk, míg a tanácsbeliek ügyeire kerülne a sor. Tessék odáig türelemmel lenni.

E szavakra az egész tanács szépen elcsendesült. Biró uramnak ime igaza van. Az elfogott tanácsos ügye marad az ülés végére.

Biró uram, az elcsendesülés után, kibontá magával hozott aktáit; az irásban foglalt tudósításokat felolvasá a tanács előtt.

Primo. A felséges fejedelemtől megérkeztek egynémely czéhek «okos levelei»; azok jegyzőkönyvbe tétetnek.

Secundo. Erdélyi országgyülésre két követet küld a város, azok már elutaztak, járjanak szerencsével.

Tertio. Németországi akadémiákra kiküldött hittanuló ifjak után pénzt kell küldeni. Istennek tetsző dolog. Küldessék a pénz aranyakban, tallérokban és polturákban.

Quarto. A budai nagyvezér két kocsislegényt kér, a kik az ő ostoba kocsisait magyarosan hajtani tanítsák. Küldessék neki. Tanuljanak valamit a magyartól.

Quinto. A mátai elhagyott puszta, melyet Mustafa bég, mostan Teffter Tihaja magáénak tartott, a török biró, szolnoki kadi által, Keresztszegi uram sürgetéseire hatvan tanú vallatása után Debreczen városának visszaitéltetett. Szép a töröktől, hogy ilyen kétséges pörben a magyarnak adott igazat, nem a hite és nemzetbeliének. De a biró uram is dicséretet érdemel, a miért ezt kieszközölte.

Mind a kadi, mind a nagyvezér itéletei e pörben a város levéltárába tétetnek, s a másodbiró iránti elismerés jegyzőkönyvbe tétetik ugyanazon Fekete István uram által, a ki az utolsó ügyben legkeserűbben fog ellene harczolni.

Ezek után, rendre következvén, a város syndicusa, nemzetes Tóth Jónás uram előadá, miszerint Aranyos Márton uram feleségét és hajadon leányát mult vasárnap -117- istenitisztelet alkalmával olyan ruhában látták a szentegyházban palam et publice megjelenni, melynek dereka elől ki volt vágva, úgy hogy mindkettőjüknek vállaik kilátszának belőle.

– Hivassék elő Aranyos Márton! szólt biró uram, mire a legifjabb tanácsos fölkelt, s két darabant kiséretében beállíttatá a vádlottat, ki közönséges viseletű polgár ember volt, tisztességesen kékbe öltözve. Nagyon szégyenlette magát a jámbor a tanács előtt.

– Hát kegyelmed nem átallja magát olyan bolonddá tenni, szólt hozzá atyai feddő hangon biró uram, hogy feleségéből és leányából maskarát csináljon, s még őket a templomba küldje, Isten csudájára?

– Feddjenek meg, érdemes tanács uraimék, szólt töredelmes hangon a pirongatott, én vagyok a hibás. A Mitri görög Bécsbe utazván, minthogy az asszonycseléd nagyon tribulált már rajtam, hogy hozatnék nekik valami olyast, a mi még e városban senkinek sincsen, rábíztam, hogy hozzon hát nekik valami szép nevezetes ruhát, a miben megnézzék őket. Hozott is a lélekáldotta; azt mondta, hogy Bécsben ezt széltére viselik; tetszik tudni, én szabó nem vagyok, nem értek a ruhaviseléshez, de csak mégis huzódoztam biz én, mikor a fehérnép felvevé előttem azokat a kantusokat, s láttam, hogy milyen nagy hiányosság van rajtuk onnét felül! Váltig is protestáltam, hogy lehetetlen, miképen e helyett még valami tarka kendő ne takartassék a vállakra, de Mitri görög mind azt állítá, hogy csak azon módon puczéron hordják azt a bécsi dámák is mind, még a herczegasszonyok is; a hajukat pedig behányják liszttel hozzá; de ez már mégis el nem hivődött. Így menének ki az utczára az én asszonycselédeim; a mit én nekik előre megmondék, hogy az lesz belőle, botránykozás lesz belőle, biróság lesz belőle. Már most büntessenek kegyelmetek tetszésük szerint, hibás vagyok; csak az asszonycselédet kiméljék. -118-

– Kegyelmed nagy ostobaságot követett el, szólt biró uram szigorúan; a nemzet megtartója a tiszta erkölcs és az ősi szokás; kegyelmed vétett mind a kettő ellen, mert viseletet hozott a városba, mely a szeméremmel ellenkezik s idegen bőrt ád ránk tulajdon hazánkban. A mi asszonyaink keblének fehérségét nem azért teremté Isten, hogy azzal kérkedjenek, hanem hogy az alatt virtusaikat őrizgessék. Van mi nekünk becsületes viseletünk, a kinek módja van hozzá, kifűzheti gyöngysorokkal; himet varrhat rá kófiummal, megrakhatja arany, ezüst sujtással két oldalra; úri hölgyek, fejedelemnők viselik azt; nézze meg bár kegyelmed ő nagysága Lorántfy Susánna fejedelemasszony képét a rámában, nem találja-e, hogy ősi viseletünk fejedelmi tekintetet ád neki? micsoda ördög sugallja azt az asszonynépnek, hogy idegen után kapkodjon? Nem kegyelmed bűnös, hanem az asszonyok. Ismerem ezt a nácziót. Mindig az idegenen kapnak s új erkölcsöket igyekeznek hozni a közönségbe. De tapasztalni fogják, hogy mi ez igyekezetet meg fogjuk tudni törni. Kegyelmed e bolondságért fizet a városi betegek házának tizenkét magyar forintot birságul; leánya, minthogy még hajadon, nehogy a büntetésben becsületének kárát vallja, arra itéltetik, hogy egy esztendeig a szülői házat elhagynia ne legyen szabad. Felesége azonban három vasárnap egymás után a templomajtóban ekklézsiát fog követni azon botránykozásért, melyet ime okozott. Fizethet kegyelmed s azzal menjen Istennek szent hirével.

Aranyos uram, mint ki attól félt, hogy a fejét levágják, könnyebbült szívvel vonta elő erszényét, lefizetvén belőle a tizenkét forintot, a többiekre nézve azt mondá, hogy ők keresték, jól esett nékiek. Nyilván jól esett neki, hogy leányán semmi nyilvánvaló kiczégérezés ezért nem történt, ámbár annak nagy büntetés lesz, ha egy esztendeig nem szomszédolhat.

Ez itélet is a tanács határozatai közé tétetett, jövendő szabályképen. -119-

– A mi pedig Mitri görögöt illeti, erre nézve az határoztassék, hogy a mint a városba bévett tizenkét görög közül egy deficiál, annak helye más göröggel be ne ültettessék; inkább veszítse a város azt a pénzt, a mit ők a lakási engedelemért fizetni szoktak.

E közben sarkantyús lépések s kardcsörtetés hangzának a tanácsterem ajtója előtt, s midőn az felnyittatott, egy sugár, délczeg fiatal lovag lépett be azon, a hajduvezérek akkori egyenruhájában, világoskék aranyzsinoros dolmányban, melyre kurta pánczéling volt felöltve, aranycsillagocskákkal; halhátú sisakját nagy kerecsentollal kezében tartá, valamint másik kezében lehúzott vaskeztyűit.

Fiatal, szabályos arcz volt; erdélyi viselet szerint üstöke homlokára csavarintva, s fürtös haja, mely szőke volt, mint selyem, gazdagon omlott vállaira. Egész viseletéből meglátszott az úr, az előkelő körök ifja, ki fejedelmi udvaroknál tanulta meg, hogyan kell a fejét magasan hordani – közrendű emberek előtt.

Keresztszegi uram felállt előtte s fele útjáig eléje ment; ott az úrias hátratartással eléje nyujtott kezet férfiasan megszorítá, s a jövevényt e szavakkal mutatá be az érdemes tanácsnak:

Hanem azután, mikor biró uram kézen fogva a lovagot, az üresen álló székhez vezeté, a honnan Igyártó uram hiányzik s oda, nyájasan kinálkozva, leültette maga mellé, már akkor Káva János uram türelmének csakugyan vége szakadt.

Káva János uram város fürmendére volt, s ilyenformán megilletőnek vélte, hogy ő intézze ezen kérdést biró uramhoz: -120-

– Avagy és valjontén nem volnának-e nekünk olyan statutumaink, melyek megtiltják katonarendbelinek a tanács üléseiben résztvehetni és székkel bírni?

A most érkezett lovag ezen nagyon nem nyájas észrevételre kezdett feszengeni helyén, mint a ki szeretné mindjárt Brennust játszani a kivont karddal; hanem biró uram megnyugtatá őt, csendesítőleg intve fél kezével, s egyszersmind megfelelve syndicus uramnak:

– Bölcsen tudom, mi vagyon a statutumokban; hanem tessék csak felütni a jegyzőkönyvet, de dato trigesima prima Augusti, anno Domini 1606-ról, ott majd meg tetszik találni a tanácsnak azon decretumát, hogy a midőn katonai ügyekről forog fenn kérdés, öt vagy hat hadnagy köztünk lehessen «törvényben».

Ez volt az, a mitől legjobban fáztak a körültekintő urak. Ketten-hárman süvegeik után kezdének nyúlni; ősi szokás lévén, hogy ha a tanácskozás vagy zajossá talált lenni, vagy oda nem tartozó idegen elemek vegyültek a terembe, vagy ha a leszavazott kisebbség fel akarta forgatni a többség határozatát, olyankor a tanácstagok föltették fejükre a süveget, e szóval: «most már nem tanácsház, hanem kocsma», s a mi azontúl történt, az megszünt hivatalos színnel bírni.

– A ki süvegét felteszi, votumát veszti! szólt szárazon Keresztszegi uram, ki nagyon is bizonyos volt arról, hogy nézetei többséggel birnak a tanácsban. Most már, ha kivánják kegyelmetek, elővehetjük Igyártó Mihály uram ügyét.

– Most már! dohogott süvege mellől Káva uram; minekutána a fejedelem hadnagya itt ül közöttünk, a kit kénytelenek vagyunk respectálni. Az pedig még elébb bebizonyítandó volna, hogy vajjon katonai ügy-e Igyártó uram dolga, vagy sem?

– A ki fegyverrel ment a táborba, s onnan fegyverrel megszökött, sőt még a többi bandéristákat is hazajövetelre izgatta. -121-

– Mi nem küldtük a bandériumot a táborba azért, hogy ellenség elé állítsák, csupán az élelmi szerek őrizete és kisérgetése végett; a mint őket csatára akarták tenni, szabadok voltak a hazajövetellel.

– Nem tették, mert féltek a hadi regulától; de Igyártó uram példát adott mindenkinek, hogy mikor a vezérek törvénytelenséget kivánnak, akkor nekik ellent kell mondani.

– Meddő vitatkozás ez! szólt kategorikus hangon Keresztszegi. Ellenség előtt állunk, akkor katonatörvény határoz. Köszönjük meg, hogy Igyártó uramat mixta commissio itélheti el; mert bizony mondom, ha hadi törvényszék elé állítják, akkor gonoszabb sorsa lesz. Hozzák fel a rabot.

A porkoláb és négy darabant sietett a vádlottért, kit nehány percz mulva a tanács elé kisértek.

Igyártó uram kisded termetű, szelid felemás képű ember volt; arczán azt a sajátságos bátorság kifejezését viselve, melyet újabb időkben politikai bátorságnak neveznek. Nem a csaták hős elszántsága ez, hanem azzal igen közel testvér, a békehirdetés merészsége háború idején.

A kisded férfi kezei és lábai, nagyobb mutogatás kedveért, még meg is voltak lánczolva; pedig bizony különben sem futott volna ő sehová.

– Igyártó Mihály! szólt hozzá Keresztszegi kemény, szigorú hangon, kegyelmed azzal vádoltatik, hogy a tábort engedetlenül elhagyta, s a bandériumot is hasonló tettre biztatta. Ezért állíttatott elénk, hogy adja elő okait, miért cselekedte ezt; mentse magát, ha tudja; ha nem mentheti, viselje itéletét.

Igyártó végig mosolygott előtte ülő tiszttársain, mintha különösnek tartaná, hogy azok most ő fölötte törvényt tartanak. Azután bátran, szilárdul szemébe nézett az elnöknek, s szólt, mint következik: -122-

– Nemzetes másodbiró uram! tudjuk azt nagyon jól mind a ketten, hogy nem az én vétkemről, vagy a kegyelmed haragjáról van most szó, hanem városunk lételéről, vagy nem lételéről. Nem vagyok én az a csunya gyáva ember, a ki elszalad a csatarendből, mivel hogy a bőrét félti; nem is érdemlem meg, hogy miattam azt mondják városunkról, a mit annyiszor hánynak elénk a délczeg hajdú szomszédok: «Ti debreczeniek nem törődtök az ország bajával, ti nektek csak arra van gondotok, hogy jó nagy hasat neveljetek, ti nem segítitek sem a császárt, sem a fejedelmet; akármelyik győz, az ti nektek mindegy, csak ti jól legyetek lakva; nem is hiszszük, hogy ti is Árpáddal jöttetek volna ki; a tatárok felejtettek itt benneteket; azokból lettetek». Nemde, nem kegyelmed mondott-e ilyeneket szemünkbe, kegyelmes Zólyomi Dávid uram?

– Né! Még ő fog perbe engem! kiálta fel, levett sisakjára ütve a lovag, gúnyosan.

– A vádat sokszor és régen halljuk már: «Debreczen nem vesz részt a háborúban». Igaz; de nem azért, mintha Debreczen fiainak öklében nem jól állna a kard, hanem azért, mert a hadba elegyedés Debreczen missiójával homlokegyenest ellenkezik. Micsoda Debreczen az országra nézve azon a ponton, a hol áll? Egy olyan szerencsés neutrale terrenum, mely minden hadjáráson kívül esik. Elég messze van Bécstől és Budától, hogy sem a basák, sem a jezsuiták által ne háborgattassék. Ez Istentől megáldott helyzetében kisded köztársaságunk a jólét árnyéka alatt asylumul szolgál a hazai tudományoknak; Rómája, Jeruzsáleme a tisztított hitvallásnak, hol az üldözött menedéket talál, hol a szegény lelki és testi táplálékot nyer, hol az Úr templomának legerősebb kősziklája fekszik. Bölcs elődeink mindenha jól ismerték csekély, de hatalmas köztársaságunk becsét az egész magyar hazára nézve, s megeléglettek azzal a dicsőséggel, hogy a lelkiekben «erős várunk»-nak neveztessék városunk; nem óhajtottak -123- annak harczi nevezetességet szerezni, mint kijutott szegény Kassának és Eperjesnek. De ha akartak volna is ilyesmit, módjukban lehetett-e az? Kegyelmed, Albisi Zólyomi Dávid uram, katona-ember: megitélheti, mit csinálna akkor, ha Debreczent ostromló ellenségtől kellene védelmezni? Egy várost, melynek két mérföld a kerülete, s nincs egyebe a betöviskelt ároknál, s tizenkét sárból és fából épült galambdúcz-forma őrtoronynál, melynek nádfedelű házait a legelső bedobott tüzes galacsin porig égetheti, mely körül mérföldekre nincs egy hegy, nincs egy folyó, a minek a hadsereg neki vethesse a hátát, melyet minden oldalról megkerülhet, elzárhat, körülfoghat az ellenség, melyben negyvenezer lélek lakik, a kiket, ha az utak elzáratnak, két hét alatt ki lehet éheztetni. És ezzel a várossal akarnak kegyelmetek háborút viseltetni? Nem cselekesznek-e kegyelmetek akkor épen ellenkezőt bölcs országnagyjaink kijelentett szándokával? Nem fogják-e fel kegyelmetek dicső emlékű Török Bálint atyánk óhajtását, ki e nagy várost egészben reformálta? Nem látják-e, hogy fejedelmeink ide küldözék alapítványaikat, nem sánczok és várfalak, hanem iskolák és templomok építése végett; nagy hadvezetőink az elfoglalt ágyukból harangokat öntettek, azokat ajándékozák a mi városunknak, s most mi e harangokat újra ágyúknak öntessük-e s arczul verjük, a mit ők bölcsen elintéztek?

– Nagyon jól értem kegyelmed haragját, Albisi Zólyomi Dávid uram; s azt is hallottam kegyelmedtől szemrehányásképen, hogy Debreczen két oldalra sántikál; a németnek is ad harácsot, meg a magyarnak is. Igaz, uram, hogy megvan e szomorú helyzetünk, de a mi bajunk az, nem a kegyelmeteké; akármennyi eleséget, szénát, gabonát, marhát, lisztet és szekeret parancsolnak kegyelmetek tőlünk, azt mi mindig bőven kiszolgáltatjuk. Mit aggat kegyelmeteknek az, ha másfelől a szatmári, nagykállói, -124- székelyhidi német generálisok is megsarczolnak bennünket, meg a nagyváradi és szolnoki basákat is keservesen tápláljuk? Kedvesebb lenne kegyelmetekre nézve, ha emezeknek ellenállnánk, le hagynánk perzseltetni városunkat tőből, s akkor aztán kegyelmetek sem találnának nálunk vigasztalást? Nem sokkal bölcsebb volt-e tőlünk mindenha, hogy fegyver és erőszak helyett védtük magunkat szép szóval és keserű fizetéssel?

… Legbölcsebb hadvezetőink nem kivánták soha Debreczent a had furiáinak kitenni s megőrizték az által városunkat kerített falak, pattantyús sánczok nélkül. Városunk ereje látszatos gyengeségében feküdt. Respectálták ezt a németek, megbecsülték a törökök, kóbor kurucz, labancz, tatár pedig nem mert belekapczáskodni. Miért akarja most Debreczen városa eddigi bölcseségét megváltoztatni? miért akar, mint egy hadviselő hatalmasság, neutralitásából kilépni? Azért küldték-e a tudományok megszerzésére szánt fiatalságot városunkba, hogy mi ezt mészárszékre hordjuk? Azért építették-e városunkba a nagy templomokat, kollégiumokat, hogy mi azokat leégettessük? Mivé leszünk, ha a harcz koczkája fordul? A vezérek tanácsában nincs az, hogy Debreczen városát védelmezzék; ők, ha előremennek, ha hátrahuzódnak, bennünket itt hagynak, s akkor ki védelmezi meg a várost?

Zólyomi Dávid látva, hogy a szónok erősen belejött a beszédbe, eléje vágott.

– Hallottam ám én már ezeket mind kegyelmedtől egyszer, Igyártó uram. Ezen módon mondta el kegyelmed a debreczeni fegyveres ifjuság előtt mindezt, kinn a tiszafüredi töltésnél; s nagy jó szerencséje, hogy ott nem kaphattuk, mert bizony mondom, nem állana kegyelmed mostanság itt a debreczeni érdemes tanács előtt. A ki tábori szolgálatra adja magát, az katona, annak semmi okoskodni valója nincs, annak a vezér szavait méregetni, a harcz kimenetelén tanakodni nem szabad. Kegyelmed -125- nagyot vétett a hadi regula ellen, midőn a tábort elhagyá s küldött társait is hazajövetelre nógatta. Ennek a büntetése katonai törvények szerint halál. És valóban nagy kegyelem történik a vezér urak részéről kegyelmeddel, a midőn megengedtetik, hogy magát nem a hadi tanács, hanem a városi magistratus előtt védelmezze: a helyett, hogy mint katona, katona-módon fenyíttetnék meg.

– Azon bandérium csak a társzekerek kiséretére s a vezérek beneventatiójára volt kiküldetve. Csupán szolgálattétel, de nem hadakozás volt lelkére bízva.

– Igen is, karddal szoktunk a tanácskozásba és tisztességtételekre is megjelenni.

– De a tábor nem tanácsterem és nem úrnapi parádé; a vezérek Debreczen város bandériumát méltán segítő csapatnak tekintették, így is akarták felhasználni, s ebbe a vitéz legénység önmaga is egytől-egyig beleegyezett.

– Csak én elleneztem, és ellene mondok most is. Minden csepp vér, melyet Debreczen város népe a csatában kiont, özönvíz gyanánt ront vissza városunkra; minden kanócz, melylyel egy muskétát Debreczenből elsütnek, égés, pusztulás az egész városra. Azért nem tagadom, és újra ismétlem, hogy rosszaltam és rosszalom a mi fegyvereseinknek csatába vitelét. Ravaszságnak nyilvánítom másodbiró uram részéről, hogy fegyvereseket küldött a táborba, parádé színe alatt, míg jól tudta, hogy azokat háborúba is fogják használni, s vissza nem eresztik, s azért minden gonoszt, a mit e lépés maga után fog hozni, az ő fejére visszahárítok.

Keresztszegi uram megbillenté fejét, s azzal inte a porkolábnak, hogy vigye át a vádlottat a másik szobába, míg a tanács törvényt fog tartani fölötte. -126-

A rab eltávozta után a tanács érdemes tagjainak arczulatáról jósolható volt, hogy itt most viharos jelenet fog következni; a tanácstagok, egy-kettő kivételével, mind nagyon örömest fogták volna Igyártó uramnak pártját, szavainak igazságától nemcsak meggyőzve, de meg is hatva lévén.

Hanem ez előre várhatott zajos összekapásnak Keresztszegi valami furfangos úton metszette keresztül az inát; azt a kérdést terjesztvén legelébb is az érdemes tanács elé:

– Kivánják-e kegyelmetek az előttünk fenforgó esetet saját közönséges statutumaink szerint, tulajdon törvényszékünk előtt megitéltetni, vagy pedig – terhesnek találván az itéletmondást egy hűséges társunk felett, el akarják a biráskodás szomorú tisztét magunkról fordítni, s ezt inkább a hadi törvényszékre bízzák?

Syndikus uram észrevette a kelepczét s felugrott, hogy majd mond valamit, de biró uram leültette, hogy várjon csak még, a míg felszólíttatik.

– A vezér urak, tudván és respectálván városunk azon jogait, hogy «jure gladii» még a főben járó ügyek felett is saját törvényhatóságai által határoz: megengedék és ránk bízák, hogy Igyártó uram esetét itt pertraktáljuk és saját törvényeinket olvassuk fejére. A mit ha tenni elmulasztanánk, Igyártó uram vallja kárát, mert azon esetben azért van itt Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelmessége, hatvannégy lovas hajdúval, hogy Igyártó uramat rögtön megfogatván, a táborba visszakisértesse, s ott aztán katonai regula szerint, hadi törvény elé adja, a melynek előrelátható kimenetele az, hogy Igyártó uram puskavége elé állíttatik. – Most tessék már elmondani, hogy mit akart syndikus uram? -127-

– Tessék hozzá szólani tanácsos uraiméknak, akarnak-e ez ügyben itélni?

– Qui tacent, consentiunt. A hallgatás helyeslés. Üsse fel protonotarius uram a nemes város statutumainak könyvét, pagina 72, és olvassa el, a capite a mi következik.

A főjegyző vonakodás nélkül engedelmeskedett, s felnyitva a nagy rézkapcsokkal lelánczolt kutyabőrös könyvet, megtalálta benne a kívánt paginát, s az erre írt megveresedett sorokból ezeket olvasá fel:

«Ha ki peniglen a thábort engödelöm nélkül elhagyná avagy másokat is elszökésre csábítana, avagy fegyverét az csata előtt eldobván, elrejtőznék, avagy lefeküdvén, magát halottnak tettetné, avagy vezéreit cserben hagyná; – annak háza mind porig demoleáltassék, lábas marhája kiirtassék, ő maga számkivettessék az város határából. Ha ki az ő familiája közül őtet követni kívánná, annak elmenetele ne gátoltassék».

– Ime, érdemes tanács, ez a mi törvényünk. Hasonlítsák kegyelmetek ezzel össze a katonai regulákat, s akkor vegyék fontolóra, vajjon ellenséges indulattal cselekedtem-e én Igyártó uram ellenében, a midőn megtudván az ő hazatértét, őt vasra verettem, s a kétajtajú börtönbe zárattam, mert ha ezt nem teszem, ez éjjel az ellene küldött hajdúság, őt házánál megfogván és megkötözvén, a táborba visszavitte volna; míg Debreczen városának börtönében egy hajaszálát sem görbítheté meg annak még a fejedelem sem. Esetét tagadni nem tudja; s ilyenformán, ha mi itéljük el, háza tüzét, ha a táborban itélik el, élete világát fogják kioltani. Én ugyan sajnálom azt a szép, sárga házat a Csapó-utczában, de Igyártó uram fejét még jobban sajnálom. Tessék itéletet mondani.

– Helyesli-e az érdemes tanács a felolvasott törvénynek a vádlott fejére kimondatását?

– Én tehát, a hallgatást helyeslésnek véve, birói tisztemnél fogva kötelességemnek tartom ez eset fölött kimondani az itéletet. Porkoláb hozza elő a rabot! Protonotárius úr, jegyezze az itéletet.

A biró intésére vele együtt mindenki fölállt a tanácsasztal mellett, csupán a jegyző maradt ülve, midőn Keresztszegi által az itélet kimondatott:

«Folyó év és hónap 19-dik napján, úgymint Jubilate utáni szombatnapon Debreczen városa teljes tanácsülésében, nemes, nemzetes és vitézlő Keresztszeghy Mihály uram birósága alatt, bevádolt nemes és nemzetes (a «vitézlő» szándékosan kihagyatott) Igyártó Ferencz uram ügyében – «itéltetett». – – Minekutána a vádlott maga is beismeré, hogy a tiszafüredi tábort, a hova küldetve volt fegyveresen, fegyverestől, lovastól elhagyá a vezérek tudta és engedelme nélkül, s ezen defectusát semmi nyomatékos kényszerítő okkal védelmezni nem is tudta: annálfogva nevezett Igyártó Ferencz uramnak, hazai statutumaink értelmében, e városban levő lakóháza mind porig lerontassék, ivókútja a színig betömessék; tűzhelye eloltassék, szárnyas és lábas marhái, az egy házőrző kutyán kívül, megölessenek, élőfái tőből kivágassanak s házhelye sóval behintetvén, üresen hagyassék; ő maga pedig e város határából végkép számkivettessék; cselédjeinek és háznépének szabadon hagyatván, hogy vele menjen, vagy őt itt hagyja, és soha többet híre ne legyen e város kapuin belül, hanem ha a tilalom ellenére e város árkain innen találtatnék, semminemű törvény védelmére ne számíthasson, valamint az égnek vad madarai.

Midőn be volt fejezve az itélet, Keresztszegi levetteté a lánczokat a vádlottról.

– És most haza mehet kegyelmed. – Holnap reggeli harangszóig rendezze el dolgait, mert a harangszó után csákány vettetik falainak.

A mint az elitélt keze megszabadult a láncztól, a biró felé emelé azt és mondá:

– Ma kegyelmed volt rajtam az úr s itélt fölöttem ott, a hol hatalma volt; holnap én fogok itélni ott, a hol hat lépésnyi téren én vagyok a biró. És az kegyelmednek fog fájni.

– Isten hirével! szólt távozást intve a biró; s azzal föltevé süvegét, föloszlatá a gyűlést, ősi szokás szerint, ily főben járó itélet után az egész tanácscsal szép rendben a nagy templomba menvén által, hol ez alkalommal rövid istentisztelet tartatott.

Másnap a reggeli harangszó a város népségét nagy izgalomban találta: még a ki semmit nem tudott volna is a tanács itéletéről, figyelmessé lett a harangszó után, hogy valami rendkívüli történik a városban, mert a hármas csendítés után szokás szerint nem hallgatott el a harang, hanem tovább zúgott egy óráig, két óráig, egész délig, egész sötét éjszakáig; egyre mondva: «mortuos plango» (holtat gyászolok).

S ha az emberek kérdezék egymástól: ki az a nagy halott, a kire oly szakadatlanul harangoznak? azt mondták rá: nem más az, mint Igyártó uram, kinek tanács itélése szerint most bontják szét a házát, Nagy-Csapó-utczában, azonvaló büntetésül, hogy a tábort elhagyta engedelem nélkül.

Arra aztán a kérdező is tódult arra, a merre a válaszadó, a Nagy-Csapó-utcza tájékára, a hol már kora reggeltől nem hogy lóval, de kutyával sem lehetett keresztül menni a nagy tolakodás miatt.

A közeleső háztetők, kútágasok, palánkok mind rakva voltak kiváncsi néppel, ember emlékezetére nem fordult elő ilyen eset Debreczenben. -130-

A sárgára meszelt ház előtt két oldalról lovas hajduság zárta el az utczát, szabad tért biztosítva a bennlevők számára. A lovasságnak Albisi Zólyomi Dávid parancsolt.

A szabad tér közepén volt egy emelvény, ülőpadokkal; azon foglalt helyet a biró, a főjegyző s az itélet végrehajtásához kiküldött két tanácsos; mellettük két sorban gyalog-alabárdosok álltak, tollas sisakkal a fejükön.

A mint az első harangszó megkondult a nagy templom tornyában, másodbiró uram inte a kikiáltónak, ki is két trombitást vevén maga mellé, miután az emelvény szélére felállt, a kezébe adott itéletet hármas trombitaszó után négyszer kihirdeté, a világ négy része felé fordulva; azután mély csend támadt, s az átelleni ház kapuja megnyilván, azon előlépdelt Tatár Lőrincz, a hóhér – és huszonnégy kezes legénye.

Tatár Lőrincz fekete ember volt; sokan azt is állíták, hogy czigánynak született, a szakáll egész a szeméig benőtte arczát, s nagy fekete két szemöldöke csak folytatása volt a szakállnak; de hogy valami fehér is legyen rajta, lecsüngő koromsötét haját magas fehér báránybőr-süveg szorítá alá; Debreczenben a fehér süveget közönséges ember soha sem viselte, az mindig borzalom tárgya volt. Ezenkívül egy nagy veres pokrócz volt akasztva a nyakába, a mi egészen borzasztóvá tette.

Lőrincz mester egy nagy pörölyt tartott kezében, s azzal megüté a sárgaház kapuját, kapubálványát, szemöldökfáit és szegletköveit; annak jeléül, hogy e ház az elpusztulás sorsának van átadatva.

A bezárt kapu recsegve dűlt be, engedve a feszítő kecskelábaknak, s ezzel megkezdődött a munka.

Legelőször is kivezették az istállóból Igyártó két lovát, két tehenét, s azokat taglóval leütve, szekerekre emelték; a legények összefogdosák az apróbb marhákat, s azokat kivégezve, fölhányták a készen álló szekerekre. Csak a galambokat nem birták elfogni, azok ott kóvályogtak az egész munka alatt az elitélt háza fölött. -131-

Majd lábtókkal felmentek a háztetőre, s léczeket és gerendákat lebontották és lehányták az udvarra; minden faneműt, a mi a házon volt, szekerekre raktak s a leütött állatokkal együtt, lovasok kiséretében, kivontatták a nyúzók mezejére, ott a fákból máglyát raktak, s azon a hullákat porrá égették. Még a kútágast is kivágták.

Az ajtók mind be voltak zárolva, azokat elébb küszöböstől, ragasztástól ki kelle vágni csákányokkal.

Mindenki arra volt kiváncsi, hogy Igyártó használta-e a kapott időhaladékot arra, hogy házában levő holmiait onnan rokonai házához eltakarítsa? s meg volt lepve minden ember, midőn látta, hogy az első szobában minden butor a maga helyén áll, még a czintányérok is a szekrényekben s a zsoltárok és imádságos könyvek az ablak hidján.

A hóhér kalapácsa alatt darabokra zuzattak a butorok is; a szőr- és vászonnemű összehasogattatott; a mint a dunnákat feltépték, a szétömlő pelyhet felkapta a szél, s széthintette az egész bámuló tömegen, mintha mindenkinek akarna egy emléket juttatni e mai napról.

Azután tovább bontották a falakat; a téglát, vályogot szétzúzták apróra, betömték vele a kútat, meghordták vele a veteményes kertet; feltöltötték vele az utczát.

Egyik fal a másik után omlott be a csákány-ütések alatt; egyik szoba a másik után tárult fel az utczai nép előtt; már a konyhára is rájött a sor, a tűzhelyen még pislogott a parázs, tegnapi tüzelés maradványa; azt is bakó oltotta ki; s tűzhely és kémény a többi fal után omlott.

Mikor Lőrincz mester e szoba ajtajához ért, hogy azt is beüsse pörölyével, hirtelen meglepetve állt meg, s pörölyét letámasztva a küszöbhöz, visszament biró uramhoz.

– Hallja ezt kegyelmed? kérdé a bakó ujjával a legutolsó szoba ajtaja felé mutatva.

– Hallom. Abban a szobában énekelnek. Az elitélt és családja oda zárkóztak; vigyázva bontsák le kendtek a tetőt és falakat, hogy a bennlevőket meg ne sértsék.

A bakó fejével bólintott s veres pokróczát karjára vetve, mint egy fejedelmi palástot, visszament az utolsó ajtóhoz.

E csöndes időköz alatt hallhatták a közelállók a szobában felhangzó halk énekszót:

A bakó parancsot adott huszonnégy legényének. A padlás gerendáit hirtelen leemelték, azután minden oldalról a falak eresztékeibe fúrták a feszítő vasakat; egy jelre, egy roppanásra az utolsó négy fal egyszerre kifelé dőlt s a fehér porfelleg közül, mint egy ótestamentomi jelenet, tünt elő egy férfi, egy nő és egy hajadon alakja.

Középen a férfi, fedetlen fővel, egyik kezében tartva a zsoltárt, másikkal emelve öreg beteg anyját, ki mankójára támaszkodva, tekintetével most is a zsolozsmák soraiba mélyed. A harmadik alak, egy szőke, siró leányka, arczát a férfi keblére rejti; bomlatag fürtei még vállait is eltakarják. Lábainál hever a házőrző eb.

E pillanatban elfogult csend ült meg a bámuló néptömegen; még a harangszó is félbeszakadt.

– Igyártó Mihály! a törvény végrehajtatott kegyelmed házán; személye ez órától fogva száműzött a város kapuitól. Isten szent hirével!

Igyártó e szóra megindult, az éneket folytatva; egy zúgó hang az övé, egy rebegő a beteg öreg asszonyé; úgy jöttek elé az omladványok közül; az eltakart arczú hajadon csak maga zokogott. -133-

– A ki a száműzöttet önként követni akarja, ebben meg nem gátoltatik; a ki tőle elmaradni kíván, abban is szabadság adatik neki.

E szóknál megállt a száműzött s zsoltárját becsukta és leányát magához ölelte, az öreg asszony félve kapaszkodott fia karjába s a házi kutya, kezét nyalva, húzódott hozzá.

– Indulok, Keresztszegi uram; elhagyom a várost. Nem is sírok, nem is átkozódom. A kik velem jönnek, anyám, leányom, házőrző kutyám. Tegnap kegyelmed itélt én fölöttem, ma én itélek kegyelmed fölött. Leányom tegnap még a kegyelmed eljegyzett menyasszonya volt, ma már nem az; a hogy kegyelmed száműzött engemet a városból, aként száműzöm kegyelmedet én is családomból. Tudom, hogy kegyelmed nagyon szerette leányomat, de én is oly nagyon szerettem szülővárosomat. Isten oltalmazza a hátramaradókat.

– Megálljon kegyelmed, Igyártó uram, szólt emelvényéről a biró, nem ez a törvény. A száműzött nem ura senkinek többé; még családjának sem. Erőtetni, parancsolni kegyelmednek nem szabad. A hajadonnak szabad akarata van, s maradhat kegyelmed ellenére is.

Igyártó Mihály e parancsszóra hirtelen hátralépett, anyját és leányát eltávolítva magától, még kutyáját is elrugta lába elől.

– Nem parancsolok senkinek, nem hivok senkit: a ki velem nem akar jönni, elmaradhat tőlem!

Keresztszegi most lelépett emelvényéről s reszkető hangon sugá a leánynak:

A leány most felemelte arczát; a rásütő alkonyfény tette azt csak pirossá, különben halavány volt, de annál több tűz égett lelkesült szemeiben. Halkan, de töretlen hangon viszonzá a kérdezőnek:

– Isten áldja meg kegyelmedet, susogá a leány, s a következő perczben ismét egymás mellett voltak a száműzött, az anya és a leány, és a hű eb.

A nép útat nyitott előttük; az utcza végén kocsira ültették őket s kivitték a városból.

A biró pedig felállt ismét az emelvényre, senki sem látta, hogy mikor törölte meg szemeit; a rombolók készen voltak a munkával, akkor egy zsák darált sót hoztak elő s a pusztára rombolt házhelyet a bakó behinté átkozott sóval, s mikor ez is megtörtént, biró uram kemény szóval kiálta a sokaság előtt:

A mint a hivatalos nép elhagyta a tért, a csőcselék elárasztá a pusztult házhelyet, kutatva az apróra tört romok között értékes tárgyak után.

– Ez ugyan hiábavaló komédia volt. Hagyta volna ránk kegyelmed a büntetést. Minek volt ez?

Nagy szó volt ez; mert kétezer lovas és háromezer dárdaviselő ember áll onnan a síkra, s ha egyszer kiálltak, aztán meg is állnak ottan!

Szépen dandárokra osztva vonult ki márczius 13-án a felkelő sereg; a lovasságnak hosszú nyelű csákánya volt, a gyalogoknak egyenesre ütött kaszáik. Mindenkinek veres lobogó csákó volt a süvegén, az különbözteté meg őket a székelyektől, a kiknek kék s a hajduktól, kiknek fekete lefityegőjük volt a fövegük mellett.

Maga a bátor tanuló ifjuság, a sereg lelke és magva, külön zászló alá csoportosulva vonult ki a sereggel; néhány kardra is tudott szert tenni, legtöbbnek elég volt az ólomvégű fustély.

Maga Keresztszegi uram vezette a hadat, úgy megülve -135- hátas lován, mint valamely régi kurucz hadvezér.

A hadat egész vándorserege követte a szekereknek, miken a vitéz insurgensek feleségei, anyósai s pereputyjai ültek, fel lévén készülve tarisznyákkal és bográcsokkal, hogy a táborban édes feleiket éhezni ne engedjék, mert csak az az egy, a mi nem jó a háborúban. Arra pedig senki nem is gondolt, hogy ha Debreczen egyszer hozzá kezd a verekedéshez, abból más futás lehessen, mint az ellenségé.

Nagyon szellemdús volt pedig a hadorganisatio, melyet Keresztszegi uram követett. Az egész had czéhek szerint volt beosztva, régi rendelete volt már a városnak, hogy a czéhek zászlót és dobot szerezzenek maguknak, s szokva voltak tűzi veszedelem, tatárfutás, fejedelemkisérés, különféle veszedelmek idején egy helyen összetartani s fegyelemre ügyelni, mit a czéhmesterek és öreg legények tartottak fenn. Két erős zászlóalj volt maga az érdemes csizmadia és szűrszabó czéh. A csapók és timárok képeztek egyet. Hatalmas és puskával, taglóval ellátott czéh volt a henteseké és mészárosoké, kik egynehány fogas szelindeket is hoztak magukkal, híres bikafogókat: most tegyenek ki magukért! Egy csapatot képeztek az ácsok, kőmívesek és molnárok; ez a legkevésbbé harczias indulatú testület; míg ellenkezőleg a gubakészítők semmi más dandárhoz nem engedték magukat csatoltatni, mert ők a vásárban sem ülnek egy sorban a szabókkal, hanem azért szörnyen fenekedtek, hogy majd megmutatják ők, hogy ha kevesebben vannak is, többet levágnak az ellenségből, mint a szabók, a kik kétannyian jönnek. A földmívesek képezék a lovasságot, illő tisztelettel engedvén a nemes uraknak, hogy elől lovagoljanak a kivonuláskor, hanem azután a csetepaténál is elől legyenek ám!

Másnap este Rakomazon innen találta a debreczeni felkelő sereg Bethlen István hajduit és a székelységet, kik a «palatinális» seregek elől nagy sietséggel vonultak vissza. -136-

(Gyönyörű ovatosság a debreczeni tanács jegyzőkönyveiben, hogy azokban sehol e szókat: «kurucz» – «labancz» vagy «német sereg» – «magyar sereg» fel nem találhatni; az illetők mindig e nevekkel vannak megtisztelve: «a palatinális sereg», – «a fejedelem seregei». Sehol sem említi a krónika, mintha a császár és a nemzet harczolt volna egymással; sem a midőn kibékültek; csak a két jelentést találni fel benne: «a palatinus» – «a fejedelem». Azok között folyt a vita, miért folyt? nem mondatik; úgy is tudatik, ők békültek ki, ha kibékültek. Indokolja egyébiránt az ovatosságot egy jegyzet 1585 okt. 22-ről, mely így szól: «a… ármáda ezen általmenvén, ezen protokollumból is tíz esztendőt kiszaggatott valaki, a város elfutása alkalmatosságával, többekkel együtt»).

Tehát a palatinális seregek átkeltek a Tiszán s erős állást foglaltak Rakomazon felül.

Albisi Zólyomi és Bethlen kénytelenek voltak szemük láttára engedni a hidverést, mert ágyúiknak épen semmi hasznát nem vehették, egy nagy márcziusi zivatarban minden lőporos szekerük keresztül ázván. A lőpor csupa nyirok volt, a tűzbe téve sem sült el. A palatinálisoknak pedig négy darab kerekes ágyújok volt, mely keresztül hordott a vízen; így az átkelést nem lehetett megakadályozni.

Zólyomi Dávid azonban azt reménylette, hogy majd a Tiszán innen, ha kikaphatja az ellenfélt a síkra, annak az ereje nagyobb részt muskétásokból s csak egy ezred dragonyosból állván, túlnyomó lovasságával majd erősen összetöreti.

Azonban az ellenfél vezérei, Eszterházy Pál és Bornemisza János tábornok régi tapasztalt hadvezérek voltak s nem könnyen mentek bele a két erdélyi úr kívánatába; e helyett körülsánczolt tábort ütöttek Rakomaz fölött, a fejedelmiekre bízva, hogy őket onnan kivessék.

Helyzetük a természettől is védve volt; jobbról egy -137- messze terjedő nádas ingovány, melyet egy áradási töltés rekeszt el a szántóföldektől; balról emelkedett halmok, miket pattantyus telepeikkel megraktak; elől pedig hirtelen sánczot vertek levágott fűzfákból és gyorsan emelt földhányásból. A gyalogságot nehéz lesz ennek neki vinni, a lovasság pedig akár leszerszámozzon, annyira nem vehetni e helyen hasznát.

A debreczeni insurrectio megérkeztekor épen nagyon rossz kedve volt Bethlen Istvánnak. Abban az órában végződött egy csetepatéja a sáncz mögül kirontott dragonyosokkal, mely alkalommal nagy boszúsággal tapasztalá, hogy elcsigázott székely huszárjainak paripái nem állják ki a nehéz, jól táplált meklenburgi harczmének rohamát, mikor azok egy tömegben jönnek.

– De mi az áldottának jönnek kegyelmetek ilyen sokan? kiálta a tisztelgésre jövő Keresztszegi elé. Nem mondtam én kendteknek, hogy hozza el az egész falut! Azt kívántam, hogy tartsanak itt egy jól fegyverzett rendes csapatot, öt-hatszáz embert, s e helyett hoznak nekem hatezer vasvillát! Úgy látom, még asszonyaikat is elhozták. – Hát ez a sok mendikás mire való? Azt gondolják, deák szóval meg lehet ijeszteni az ellenséget? Úgy segéljen, annyi a zászlójuk, mint egy tatár tábornak. Szép zászlók, mondhatom. «Az becsületes csizmadia-czéh». – «Az becsületes timár-czéh». Mit csinálok én annyi becsületes emberrel? két nap alatt fölesznek körülöttem mindent, a mi zöld, s akkor futhatok magamtól. Jobb szerettem volna helyettük ötszáz gazembert, a ki verekedni tud.

Keresztszegi uram nagyon elkedvetlenedett e szavakra, azonban Zólyomi Dávid inte neki, hogy most ne feleljen, s azzal karon fogva, átvezeté saját sátorába, a hol sokáig értekeztek valamiről.

Midőn elhagyták a sátort, már akkor a debreczeni sereg szépen letelepedett a mezőn, s szekerekből hátul sánczot -138- csináltak hosszan, s azon belül előkapott nádkévékből tüzet raktak s sütötték a szalonnát mindenfelé, s kinálták egymást kulacscsal.

A fiatal diákság szerteszét csatangolt a zajos csoportok között s tartotta azokat biztató beszéddel.

Kellő közepében az érdemes csizmadia-tanyának látjuk humanissime Ormándyt perorálni. Nagy csoport tolakodott körülötte. A két vezér úr is odanyomult, meghallgatni, miről van szó.

A humanissime igen praktikus oldalon fogta hallgatói kedélyhangulatát. Nem sokat fárasztá quinquennis phantaziáját a «dulce pro patria mori» versbe szedésében; sőt chriának sem igen járta volna meg super eo «si fractus illabatur orbis», a mit a háború czéljáról s a bennlevők magatartásáról beszélt, hanem «ad hominem» egészen præstanter és eminenter volt applikálva az egész dissertatio.

– No lássák atyámfiai! csak alig érkeztünk meg, már sánczolják magukat, mint az ürgék. Nem tetszik nekik a «gyepre legény!» Legalább megkönnyítik nekünk a munkát, ők már megásták maguknak a hosszú sírt, nekünk csak bele kell őket temetni. Énekeljük el szegény halottaknak azt a kegyes éneket: «Már leteszem fáradt testem».

A jókedvű legénység rázendíté s végig hangzott a síkon a busongó halotti ének egy ellenség számára, a ki ugyan még csak ezután fog meghalni, de a ki már megássa magának a sírt előre.

– Ha kiszáradt volna a torka, humanissime præceptor! szólt egy kerek hasú vargamester, hasonló kerek hasú kulacsot nyujtva a vén diák elé, mit az hatalmas huzással vallatott meg, nagyot lélekzvén utána. Valaki más nagy darab szalonnát nyomott a másik markába.

A lelkesült szónok így állt egy hordó közepén, jobbjával a kulacsot, baljával a szalonnát emelve hallgatói elé.

– Nézzék kegyelmetek, atyámfiai, van-e áldottabb ital ennél a karczosnál? van-e kellemetesebb gyümölcs ennél -139- a pörkölt szalonnánál, a mikkel a mennyei atya bennünket táplál és elevenít s vajjon mivel él az ellenség oda át? Fekete prófunttal, annak is fele zabliszt, olyan, mint mikor a csapóföldet összedagasztja a gerencsér törekkel, kemenczét kitapasztani. S mit isznak azok oda át? Árpalevet, meg rántott levest.

– S mi, a kik ilyen fehér czipóval, ilyen füstölt szalonnával élünk, mi ijednénk-e meg olyan néptől, a ki prófunttal, meg rántott levessel él?

– De már ugyan nem! hangzott mindenünnen. Ez döntő ok volt a bátor elszántságra; még azok, kik rántott levessel élnek, akarnak kikötni olyan emberekkel, kiknek szalonna fekszi meg a gyomrát?

– Sőt többet mondok! szólt a humanissime, ügyesen megragadva az eszmét, mely hallgatóinak megtetszett s folytatását adva. Fekete kutya legyek, ha a múlt szüreti szupplikácziókor nem láttam, mikor az ilyen cserepár egész csapatostól körülfogott egy nagy ménkű mocsárt s ott horgásztak, mit? talán halat? nem; talán csíkot? nem! – Békát fogdostak, kecskebékát! azt a hosszú zöld lábút, azt húzták nyársra, úgy sütötték! Ne menjek el erről a helyről, ha nem igaz!

Ez volt a kegyelemdöfés a szegény palatinális muskétásoknak! Elhíresztelni róluk, hogy megeszik a békát! Ha lett volna is még valami hitelük Debreczen előtt, e tudósítás azt is tönkre tette volna.

Alig is várta Szabó uram, az érdemes csizmadia atyamester, hogy a zsivaj után szóhoz juthasson, s a mint egy fél sonka fel volt szúrva dárdája hegyére, azt azon módon ég felé emelve, megrázta kegyetlenül s nagyot mondott a sokaság előtt: «no iszen! kaphassam meg hát azt a békaevőt!»

Csak egy vékonydongájú szattyánpapucskészítőnek volt az a nehézsége az egész ellen, hogy hiszen, jó volna, csak az a nagy ágyujok ne volna! -140-

Humanissime Ormándy az ellenvetést nem hagyhatta megtorlatlanul. Neki is fordult a papucsvargának istenigazában.

– No iszen meglátszik kegyelmeden, hogy nem valami törtbőrből dolgozó tősgyökeres csizmadia, nem az az ember, a ki megtudja fordítani a fordítófán a megöntött sarut, hanem csak olyan szattyánból dolgozó papucsvarga, a ki törököknek varr s menyecskék lábairól veszi a mértéket. Nem is tudom, minek rontja kend a vitéz csizmadiák erkölcseit, mit elegyedik közéjük? Azt gondolja, hogy mi nem tudjuk, mi az az ágyú? az ágyú nem egyéb, mint egy nagy puska; ha kilőtték, megdöglött. Nem is való az egyébre, mint durranásával a lovakat megijeszteni; már pedig mi nem vagyunk lovak, ergo az ágyutól meg nem ijedünk; vicissim: a ki megijed az ágyútól, ergo az ló.

No szegény szattyánvargának jobb is lett volna már nem születettnek lenni, mert e percztől fogva az egész táborban azzal üldözték, hogy «ergo, a ki megijed az ágyútól, az ló».

Keresztszegi magához hivatá a fiatal népszónokot, s azt kérdezte tőle, volna-e kedve valami vakmerő vállalatra, a a mi csak diáknak való?

– No hát vegyen magához háromszáz válogatott ifjút, s az éjjel holdvilág feljötte után azon a mocsáron keresztül ott ni, nagy csendességben kerülje meg az ellenséget. A mocsár széle felé van egy csőszkunyhó, vagy vadásztanya; puszta szemmel is meglátszik; mikor ahhoz érnek, azt gyujtsák fel. Ezután igyekezzenek mentül nagyobb zajjal előtörni az ellenség jobb oldalában; puskákat vigyenek magukkal, s azokkal lövöldözzenek, mindegy, akárhova, ha a levegőbe is. Megértett, humanissime?

– Perdocte érteném, csak azt tudnám, hogy gólyává legyek-e, vagy vidrává, hogy azon a fertelmes ingoványon háromszázad magammal keresztül tudjak törtetni?

– Egyszerű mestersége van annak, humanissime; -141- bontsák le a szekerekről a fenékdeszkákat, kössenek rajtok gúzst keresztül, abba dugja bele mindenki a lábát; így minden lábán egy deszkával az egész ingoványt keresztül-kasul járhatja.

– Ecce, mint Péter a tengerek felett! Hogy ezt elébb fel nem fogtam, duræ capacitatis homo! Azután pedig?

– Azután pedig ráütvén nagy zajjal a gyanútlan ellenségre, azt ott vagy olyan zavarba hozzák kegyelmetek, hogy futásnak ered, s azon esetben innen az egész tábor rohamra indul a sánczok ellen, kegyelmetekkel kezet fogva; vagy pedig tulnyomó erőt találnak maguk előtt s azon esetben sietve visszavonulnak a mocsárhoz, lehányt deszkáikat újra saruikra öltik s elinalnak vitézül, biztosak lehetvén a felől, hogy az ellenség nem üldözheti kegyelmeteket a süppedős ingoványban.

Elébb, mint a félóra eltelt, készen állt a latin cohors, de nem háromszáz, hanem hatszáz fővel, mert ebből a tréfából valamennyi pogány isten kedvéért sem maradt volna vissza egy is. A sok requirált deszkáért volt is elég csetepaté a megbontott szekértáborban, a sok tapasztalt asszonynép szentül tudta, hogy soha se látják ők azokat a deszkákat többet, mert azt a deák mind feltüzeli, mihelyt végezte vele dolgát.

A vitéz csapat fegyvere kizárólag jó hajlós csáti botokból állt, ólommal beöntött bunkóval; Ormándy humanissiménél volt a hirhedett vezérgerundium, a hagyományos tűzoltó «nagy bot»; azzal készült az útnak.

– Hát puskákat miért nem hoztak? a hentesektől kölcsön lehetett volna venni, kérdé Keresztszegi.

– De hisz azt nem cselekszem. Ha ezeknek puskát adok, ki áll jót felőle, hogy ha egy falka vadlúd felrepül a nádasból, tízen nem lőnek utána? S azzal el lenne árulva jövetelünk az ellenség előtt. Diákkézbe bot való fegyvernek; ha azzal nem tud bánni, kár neki a puska.

Keresztszegi helyeslé a latinus nézetét s áldás fejében -142- megtölteté mindnyája kulacsát bakatorral, s azzal útnak ereszté; ki-ki vitte hóna alatt a deszkáit.

Keresztszegi már előbb közlé furfangos tervét a vezérekkel; s ezúttal maga Bethlen is kénytelen volt elismerni, hogy biró uram nincs minden hadvezéri adomány nélkül. Akár nagyon sikerül, akár kevésbbé ez egyszerű csel, annyi minden esetre el lesz általa érve, hogy az ellenség rosszul fogja magát érezni abban az állásban, melynek egyik oldalát minden órán észrevétlenül megkerülhetni s vagy kijön és nyílt síkon csatát fogad, vagy visszahuzódik s átveti magát a Tiszán.

Azért el is határoztatott, hogy a debreczeni biró tervét az egész haderő közreműködésével támogatni fogják.

Alig hajnallott, midőn Bethlen a lovasságot a palatinális seregek által ágyúkkal megrakott halmok irányában nagy fitogatással összpontosítá; üres ágyúit felvonatta sánczkosarak mögé, mintha a halmok ellen akarna intézni támadást; míg a balszárnyon szekérsánczot rekesztett össze, mintha tartana tőle, hogy ha azt meggyengíti, az ellenség véletlen kirohanhat s áttör a hadsoron.

E tüntetések alatt egyszerre csak felkavarodik a mocsár széléből a meggyujtott vadászkunyhók füstje, a diákok által adott jel s nehány pillanat mulva hangzik a rivalgás, a mint az Ormándy-csapat kiront a mocsárból, rajtaüt a gyanútlan bámuló muskétásokra.

A megrémült labancz egy lövést sem tett támadói ellen; első dolga volt, elhányni puskáját, második szaladni az ágyúk felé, hátán vive a rémületet a tábor többi részébe.

A mint a debreczeni csizmadia ezt meglátta, nem kérdezett többé se vezényszót, se parancsot, hanem a mint a czéhmester elkiáltá magát: «ne hagyjuk ám leöletni a nemes tanuló ifjuságot!» neki vetemedett az egész czéh, utánuk a többi czéhek; semmi veszedelem sem birta már őket feltartani; öt percz alatt fenn voltak az ellenséges sánczon, egymáson keresztül másztak fel az árokparton, -143- ordítottak az ellenségre, hogy helyt álljon, ne szaladjon, de a mit az meg nem fogadott, hanem cserben hagyva lovasságát, kereste a tág világot; rosszul futva versenyt a gyorslábú diáksereggel, mely szörnyű «stragest» követett el a megzilált hadban, csodálatosan őrködvén fölöttük a muzsák, hogy közülök még csak egyetlen egy is el nem esett.

A palatinalis sereg jobb szárnyának e gonosz végzete maga után vonta az egész sereg pusztulását, annyival inkább, mert Bornemisszának egy ideig az a rossz gondolata volt, hogy ágyui erejével megfordítja a csata kimenetelét, s nagy hasztalanul durrogatott sokáig Bethlen hajduira, míg egyszer aztán azon vevé észre, hogy a semmitől meg nem rettenő székely csapatok előnyomulása által, kiket Zólyomi vezetett, már csaknem körül van véve, a mikor aztán nem maradt egyéb hátra, mint ágyuit beszegezve ott hagyni s nehéz lovasságával keresztül vágni magát az ellenségen. Itt azonban ismét nagyon megcsalatkozott, mert, a mit ő messziről csőcselékhadnak becsült, az a debreczeni lovas felkelő had a közelből olyan rútul bánt csákányaival a jámbor vas-sisakon, hogy a kik véres fővel elmenekültek onnan, egész világi életükben emlegették azt a «görbét», a mit akkor ismertettek meg velük legelébb.

A fejedelmiek diadala tökéletes volt, a palatinális seregek nagy vereséggel vonultak vissza a Tiszán, még a hidat sem értek rá hátuk mögött elégetni.

A debreczeni néphad méltán osztozott a babérokban, s nagy zsákmányt tett muskétákban és sisakokban. Két zászló is esett kezére; azok közül az egyik újdon új volt, nem rég himeztette rá valamelyik országgróf felesége az arany sasos szalagot. Az mind nekik hagyatott.

Kevés veszteséggel jutottak pedig a diadalhoz; valóságos halottjuk csak négy esett: egy mészáros, a kit homlokon lőttek; egy szűrszabó, ki egy gránátot, mely a földbe fúrta magát, sarkával akart kivájni, a patkó bizonyosan -144- tüzet adott, s a szétszakadó gránát elhordta a vitéz lábait, azután meg egy gerencsér, kit a lovasok agyontapostak és a kit legjobban sajnált mindenki, a derék csizmadia atyamester.

Ő vágta legjobban a békaevőket, míg azután egy golyó őt is a békák országába küldé.

«Kolbásznak aprítsátok őket!» kiálta a vitéz atyamester, még leroskadtában is, s nem engedte, hogy valaki megálljon őt siratni, vagy a hogy ő haldokolva mondá: «megitatni az egereket».

Pedig senki sem siratta meg őt olyan nagyon, mint maga Keresztszegi. Neki igen nagy embere volt; erős pártfogója szándékainak, szava sokat nyomott a debreczeni nép előtt, s bátorsága is volt szavának urát állani. Ez nagy veszteség volt Keresztszegire.

A rakomazi csata után Bethlen és Zólyomi visszabocsáták a debreczeni segédsereget; a munka hamar és jól be volt végezve, Zólyomi könnyű szerével üldözhette a vert hadat, mely lőszereit is hátrahagyá; Bethlen pedig vonulhatott Szathmár ellen, hogy a várra támadást intézzen a váradi basával és az ecsedi kapitánynyal összefogva.

Debreczennek nem kellett tartani megtorlástól; a Tiszán túl még csak az sem maradt, a ki szájjal merje szidni.

A győztes sereg nagy diadallal vonult vissza Debreczenbe; a szekércsoport, mely addig hátul kullogott, most előre nyargalt, s félnappal elébb érve a városba, belármázta a győzelem hírével a honmaradt népet. Most már mindenki szeretett volna ott lettnek lenni; az irigyebbek csapatostól mentek ki előre, hogy legalább együtt jöhessenek be a felkelő sereggel; a toronyból jelt adtak, mikor az első csapatokat meglátták s volt taraczkdurrogatás, harangszó, rivalgás! Az utczákat elállta a nép, a kerítéseket teleülte a siheder had, a középületekre zászlót tűztek ki, s mikor a legelől jövő gyorslábú fiatalság, a diadalittas diáknép megérkezett, humanissime Ormándy vezérlete -145- alatt, ki az elfoglalt új zászlót hozta kezében, oda rohantak hozzájuk, elfoglalták őket, megtömték zsebeiket kolbászszal és pogácsával, teleaggatták vállaikot kulacsokkal, csutorákkal s más ilyen népszerű érdemrendekkel; humanissime Ormándyt pedig vállaikra emelék, úgy hordozák meg a városban, a zsákmánylobogóval markában.

Ilyen ovatión ment keresztül mindegyik czéh, mely egymásután jött, szokott zászlóival, trombitásaival; s féktelen lett a riadal kitörése, midőn végre a lovasság, a város büszkesége robogott végig az utczákon, büszkén reptetve a levegőben azt a másik elfoglalt zászlót.

És minden újon érkező növelé a magasztalást, melylyel a vezér maga, Keresztszegi uram elhalmoztatott. Az ő esze nyerte meg a csatát. Ő találta ki, hogyan lehet kibillenteni az ellenséget erős állásából; ő intézte az egész ütközetet, neki rendelte alá magát a két hadi főkapitány is. Keresztszegi uram valóságos hadvezér. Ha ő alatta kiáll a síkra Debreczen, megfelel az egész dunántuli labanczvilágnak.

Minden fényes, harsogó menet végig vonult már az utczán, hát ő micsoda csapatot vezet?

Keresztszegi uram leghátul maradt, kiséretnek ahhoz a négy halotthoz, a ki a csatatéren életével fizette meg a nap dicsőségét.

Hat-hat ember hozta őket ravatalra téve; leterítve fekete posztóval, csak arczaik látszottak ki, homlokaik tölgylevéllel koszorúzva. Előttük járt huszonnégy theologus diák s énekelte szép hármoniával: «Krisztus az én győzedelmem, új hazámba kell megtérnem».

Maga pedig Keresztszegi a legutolsó ravatal után, melyen barátja, az atyamester feküdt, következék gyalog sorban, levett kalappal és kardja fátyollal bevonva.

Mikor azon helyre értek, a hol Igyártó lerontott házának üres telke fehérlett a sótól, egy perczre megállítá Keresztszegi menetét, s letétetve maga elé a ravatalt, sokáig -146- nézett a halott arczára, onnan meg vissza a puszta telekre, mintha azt gondolta volna: «talán mégis többet érne, ha ez a ház most is állna, ha ezek itt most is élnének».

A rakomazi győzelem megerősíté Rákóczi Györgyöt az erdélyi fejedelmi trónon. Ferdinánd császár az öreg Bethlen Istvánt akarta inkább; de az ifjú Bethlen István nyiltan apja ellen ütött pártot, Rákóczi György mellé állva, a miért kellett is elég példálózást hallania Absolonról, Dávid király fiáról. Az ifjú Bethlennek nem kellett apja fejedelemsége, csak épen azért, mert Ferdinánd pártolta, s átszegődött Rákóczi Györgyhöz, kit képesnek hitt arra, hogy a munkát, mit Bethlen Gábor megkezdett, folytatni fogja.

Erdély két lánglelkű ifja, Bethlen és Zólyomi, meg is kezdték a harczot Magyarországon, s a rakomazi győzelem után fennen hirdették, hogy «az új buzakenyeret Pozsonyban akarják megenni».

Azonban Rákóczi okosabb akart lenni, mint vitéz s szeretett volna inkább sokáig lenni Erdélyben fejedelem, mint rövid ideig Magyarországon király és nem indult «a két fene ifju» tanácsán; a helyett iparkodott első győzelmét arra használni, hogy a nádorral jó békességben maradjon. Ferdinánd is a maga részéről azt tanácsolá a nádornak, hogy kimélje meg a fejedelmet, a mire jó okai voltak a rá nézve oly kedvezőtlen svéd háború vesztett csatáiban.

A nagy erővel kezdett harcz lankadni kezdett s hogy a végdöfés is megjőjön, az egész mozgalom vezére, Bethlen István hirtelen meghalt forrólázban.

Ez nagy csapás volt azokra, kik a harczot akarták. Zólyomi Dávid, a másik vezér, inkább kalandor volt, mint hadvezető; a fejedelem félté tőle trónját, melyet fiára is óhajtott hagyni, s aggódott miatta, ha Zólyomit túl hagyja rajta nőni.

Debreczen azonban még mindig tartotta magát, s Keresztszegi uram még mindig képes volt hadsereget -147- állítani ki minden órában, bármely oldalról jövő ellenséggel szemben, s bizony megfelelt volna neki emberül.

Egy napon, midőn a tanácsházba felmenne, törvényt látni köz- és magánügyek felett; a mint gondolatokba elmerülten székéhez sietne, akkor veszi észre, hogy széke nem üres, azon valaki már ül, és azon valaki senki sem más, mint – a száműzött Igyártó.

Keresztszegi bámulva tekinte körül, ha nem álmodik-e? a komoly arczok, mikkel tekintete köröskörül találkozott, biztosíták, hogy itt igen súlyos igazságot látnak ma az ő saját fejére.

Bátran és elszántan odalépett Igyártóhoz s annak vállára téve kezét, nyugodtan kérdezé:

Igyártó visszanézett rá és egy irást, mely az asztalon feküdt, nyújtott válasz helyett.

– Ki engedé meg kegyelmednek a hazatérést? Miért foglalja el kegyelmed elnöki székemet?

Keresztszegi haragra gerjedten kapta azt ki kezéből s olvasatlanul az asztalra vágta.

Erre a tanácsosok mind felugrottak székeikről, s az elszörnyedés hangján kiáltának fel: «a fejedelem levele!»

A főjegyző felvevé az iratot s felbontva azt, az állva hallgató tanács előtt felolvasá annak sorait:

«Mi, első Rákóczi György, Erdély fejedelme, tudatjuk kegyelmetek, úgymint nemes szabad Debreczen város közönségével, hogy miután a római császár ő felségével többé hadat folytatni nem szándékunk, e végre felültetett hadaikat menten leszállítsák s minden ember a maga mesterségéhez visszatérjen. Egyúttal elrendeljük, hogy Igyártó Mihály ellen hozott számkivetési rendelet ezennel -148- megmásíttassék, s ugyancsak nevezett férfiú általam Debreczen városa birájának kineveztetik: a mit is ezennel elrendelek.

– Térdet, fejet hajtunk a fejedelem előtt, válaszolt a a főjegyző; a többiek is rázúgták az igent.

– Ha a fejedelem ketté akarja törni a kardot, az neki szabadságában áll, de jusson eszébe, hogy a ketté tört kard soha egész nem leszen többet! Én nem állok akarata ellen. Ha ő békét akar, én nem harczolok az ő nevében; de kötelességemnek tartom városunk érdekében tiltakozni az ellen, hogy mi fölénk bárki is birót nevezzen ki, s birákat tegyen le helyeikből. Én lemondok önként, ha ezzel a fejedelemnek kedvét találom; de tagadom, hogy joga lenne engemet letenni városunk vezényletétől, a nélkül, hogy bűnöm miatt el volnék itélve. Egyedüli vétkem az, hogy véremet ontottam érte. És tiltakozom az ellen, hogy kegyelmes urunk nekünk birát nevezzen ki, midőn azt választani a város népének egyedüli joga. Legyen helyettem Igyártó uram a nép kivánata szerint biró. Ha a fejedelem úgy kívánja, én biztosítom, hogy meg fog történni.

– Kegyelmed nem biztosít többé semmit és senkit e város árkain belül, szólt Igyártó Mihály, mert kegyelmed fogoly!

– Nem védem magamat. Vezessenek a börtönbe. Majd ha szükség lesz rám, akkor jőjjenek ismét értem. Én városomnak, szülőhazámnak mindig híve maradok.

«Ad arma! ad arma! ad arma!» hangzott a riadó a debreczeni kollegium-kapun belől, midőn megtudták odabenn Keresztszegi elfogatását; mert ámbár a seniorok értesítve voltak a tanács által előre az eseményről, s a vigilansok -149- által bezáratták a kapukat, nehogy az ifjuság valami garaboncziát kövessen el, azok mégis megtudták azt az ablakon keresztül felkiáltott sürgönyökből, s egy pillanat alatt pad alá voltak vágva a studiumok és kalamárisok, feltörve a szekrények, mikben a tűzverő botok álltak s azután a kaput kivetni sarkából, az épen csak egy gondolat volt.

– Ad arma! árulás van a városban! kiáltozá végig a vásártéren Ormándy, a nehéz «első botot» forgatva feje fölött; «incendium!» ég a város becsülete! Elfogták Keresztszegit.

«Elfogták Keresztszegit!» zajdult végig a vásáros nép között a rémkiáltás; s azzal egyszerre fölkeveredett a világ; a csizmadiák, szűrszabók hirtelen szétszedték sátraikat s vállaikra vetve a sátorkarókat, ügettek a diákok után; a hentesek előrohantak állásaikból taglókkal és fejszékkel, s hogy minden módja meg legyen adva a vészlármának, nehány polgár elfoglalta a kis templom tornyát s a zendülő zsivajban egy félrevert harang gyászkondulása kezdett szólni.

A tanácsot nem lepte meg a zendülés. Fel voltak rá készülve, még pedig nem patkószegekre töltött ágyúkkal, nem spanyol lovasokkal, avagy petárdákkal, hanem a debreczeni magyar polgár rettenetes flegmájával.

Még az ajtókat sem zárták be, nehogy azokban is valami kár történjék; jöhessen, a ki jönni akar a tanácsterembe, mint egyébkor.

Humanissime Ormándy volt a legelső, a ki berohant az ajtón, s fustélyát plántálva maga elé, rettenetes mennydörgő hangon elkiáltá magát:

– Nevem Ormándy Gábor, felelt a diák kegyetlen bassus hangon. Első masinista és nagy botos, nemkülönben -150- első bassista a kollegiumban. Hát kend kicsoda ott az asztal végén?

A betódult diákság rettenetes bruhahával fogadta e furcsa interpellatiót, melyben annyi igazság volt, hogy Igyártót csakugyan nem tartozott még senki azon a helyen illetékesen elismerni.

Erre a főjegyző állt föl helyéről s szúrós, gúnyolódó orrhangon felele Ormándynak:

– Ha kegyelmed studiosus, lásson a studiumok után. Ha kegyelmed első bassista, præcanáljon az auditoriumban, ha kegyelmed excedálhatnék, bajoskodjék otthon a carcerrel és a pedellussal; a tanács dolgainak pedig hagyjon békét.

– Minthogy pedig azonkívül debreczeni polgár is vagyok, számon kérem, ki vetette fogságra választott főbiránkat, s ki tett helyébe mást, a kit nem választottunk?

«Igen! követeljük Keresztszegi szabadon bocsáttatását!» kiálta több hang a tömeg közül, mely lehangzott a piaczra, s megszaporodva ezernyi torok ordításával tért megint vissza.

A tanácsbeliek készen voltak a jelenetre. A mint a terem megtelt lázadó néppel, mindenik tanácsos vette a süvegét s föltette fejére.

Főjegyző uram volt a példaadó. Szép, nagy nyestprémes kalpagja volt, veres kifityegővel, azt magas, kopasz homlokára nyomva, hivatalos hangon monda:

De humanissime Ormándy, a mint ezt meglátta, hosszú legény volt, hirtelen, mint a lecsapó kigyó, áthajolt az asztalon s elérve hosszú hordtávolú kezével főjegyző uram fejét, lekapá róla a süveget.

Azon módon a többi tanácsos fejéről is egyszerre elragadozák -151- a süvegeket, s így képtelenné tevék őket a gyűlés profanatiójának legalább jelvényessé tételére.

A tanácsos urak a méltatlan bánásmódra egészen felgerjedének; többen követelték süvegeiket vissza; a mikre voltaképen még azután is szükségük lehetett, s kezdték a latinságot saját nyelvén, azaz diákul fenyegetni, a miből nagy lárma keletkezett.

– Silentium! kiáltá Ormándy, végig vágva bunkójával a hosszú asztalon. – Üljön le a nemes tanács. Most csak a süvegeket még, később talán majd a fejeket!

E martialis rendreigazítás után átlátták a tanácsurak, hogy csakugyan legtöbbre lehet menni az elébbeni taktikával, a vis inertiævel, a hol a jus pugionist kell leküzdeni, s leültek helyeikre szépen.

– Hallatlan ez! Keresztszegi fogságra itélve azért, mert bátor és vitéz vala.

– Akarja-e a nemes tanács e decretumát rögtön megmásítani? (Senki sem felelt.) Jó, nem akarja. Tehát majd én ráadom az utolsó áldást. S azzal a határozatot végig önté tintával; az üres kalamárist pedig oda nyujtá a kis botosnak: ecce humanissime Dorozsmay, dugja azt bunkónak a gerundiuma végére, a nemes tanácsnak pedig holnap reggelig több tinta ne adassék, se innen el ne bocsáttassék, hogy újból ne decretálhassák az elfogatást. Most pedig menjünk a tömlöczajtóra.

A tanácsterem előtt Dorozsmayt még egy csoport fiatalsággal hátrahagyva, sietett le az erőszaktevő nép a börtönhöz s annak ajtajáról leverve a lakatokat, nagy ujjongással hozá elő fogságából Keresztszegit.

Már ekkor a harczias czéhek fegyverfoghatói, a milyen széles a tér a városház és a nagy templom között, úgy -152- betölték azt, s szünni nem akaró vivatozással fogadták a vállakon emelt Keresztszegit.

– A tanács hűtlen lett a város decretumaihoz, a tanács nem előljáróságunk többé! Kegyelmed foglalja el birói székét s rendeljen még ma új választást.

– Szülöttehazám fiai! A nemes tanácsot ne vádolja senki; ők akképpen cselekesznek, a hogy ő nekik a nagyságos fejedelem parancsolta, a kinek engedelmeskednünk kötelesség. Mi ő érte fogtunk fegyvert, s azt ő ellene nem fordíthatjuk. Azért ne kivánja senki a nemes tanácsot sérteni, mert a fejedelmet sérti meg benne, a ki a mi urunk és a vallás fentartója. Én pedig kinevetni való volnék, ha oly büszke akarnék lenni, mint Coriolanus, hogy midőn megütött Róma, átfussak a volscusokhoz. Azért vegyék be kegyelmetek az én tanácsomat. Tegyenek le minden fegyvert, s hagyjanak föl minden erőszakkal. Én ime önként számüzöm magamat e városból, és soha többé visszatérni nem fogok. De addig el nem hagyom börtönömet, a míg mindenki haza nem tér, s az éjszakai harangszónál egyetlen egy lélek sem fog járni az utczákon. Akkor elmegyek és előbb nem; kiséretlenül, zajtalanul. Kegyelmetek pedig, hogy megmentsék a törvény lelkét és az ősi szabadságot, nehogy vagy a törvény, vagy a fejedelem ellen fejüket fölemelni kényteleníttessenek, végezzék el maguk között, hogy eltávozásom után válaszszák meg szabad akaratukból Igyártó uramat birájuknak, mintha nem történt volna kineveztetése. Egyebekre nézve az Isten áldása legyen kegyelmetekkel és egész városukkal.

Mint a gyászoló felek a temetőből, úgy hullongtak haza -153- a férfiak a piaczról e szomorú beszéd után; hallgatva, duzzogva, fejüket süvegbe, subába rejtve, Keresztszegi pedig, mint mondá, visszament tömlöczébe, csak azt ismételve a marasztalásra: «majd ha tiszta lesz az utcza».

Alig lehetett még öt óra, midőn jöttek hozzá jelenteni: hogy «tiszta már az utcza» s a kedvéért bizonyosan elébb meghúzták egy negyeddel a délesti harangszót.

Nem kisérte senki, a hogy kivánta; ő sem tekintett sem jobbra, sem balra, ki néz utána a zárt kapuk mögül?

Nem énekelt zsolozsmákat, miként ellenese, nem csinált érzékeny jelenetet eltávozásából, még csak kutyája sem volt; a legelső sikátornál becsapott, hogy észrevétlenül hagyhassa el a várost.

Megkeményíté szivét. Föltette magában, hogy csak egyszer sem fog visszatekinteni.

Megállhatta egész az utolsó házig, ott megállította valami nehéz kő; valami átléphetlen nagy kő – ott a szívben: ne forduljon-e még egyszer arczczal vissza, hogy meglássa azokat a tornyokat utoljára.

Indult. Ekkor egy kéz fogta meg kezét s megszorítá. Összerezzenve tekinte hátra. Ilonka állt mögötte, Igyártó leánya, az eljegyzett menyasszony, ki őt számüzött apjáért évek előtt elhagyá.

– Akkor apám volt számüzött, most te vagy az. Akkor neki volt szüksége társra, most te neked.

A keményszivű férfiú nem állhatá meg, hogy keblére ne szorítsa régi szeretőjét, és soká, igen soká ne sírjon előtte.

– Isten áldjon meg ezért, rebegé Keresztszegi, hogy szive megkönnyebbülhetett. De most eredj vissza. A hová én megyek, oda te velem nem jöhetsz. -154-

– Én a «rettenetes» kastélyba megyek! szólt szikrázó szemekkel Keresztszegi.

Igyártó Mihály uram birósága alatt történt az az eset, hogy egy sok év előtt Debreczenből lator portyázó tatárok által ellopatott fiúgyermek, mint nagy, felnőtt siheder haza került.

A mint a fiu elbeszélé, a tolvajok által temesvári rabkereskedőnek adatott el; az a többi rabszolgákkal együtt lehajtotta egész Stambulig; ott vette meg Szulali műderrisz.

Tizenhat esztendeig szolgált megvevő gazdájánál, dicsérte, hogy igen jó ember volt, s mikor a műderrisz meghalt, felesége «ura lelkéért» való áldozatul, mint a krónika mondja, szabadon bocsáttatá annak rabszolgáit.

Szulali rabszolgája még emlékezett Debreczenre, arra a városra, melynek négy tornya van, s egyiken sincs kereszt; a hol fonatost, sulymot és sertéshúst árulnak a piaczon, s ez emlékek után, sok hányódás, vetődés mellett, ismét hazakerült szülötte városába.

Itt régen elfeledte már mindenki; azt sem tudták, ki volt valaha a családja? ő maga csak annyit tudott megmondani, hogy őt valaha Péternek hítták, a gazdáját pedig Szulalinak. Rajta is maradt aztán holtig a «Szulali Péter» név.

Török gazdájánál tevéket őrzött a jámbor, s azokhoz, mint mondják, nagyon alaposan értett; hanem hát ennek az egész tanulmánynak nagyon kevés hasznát veheté Debreczenben, a hol nem igen látnak más tevét, mint a mit istvánnapi vásárkor mutogat az utczán a hasított orrú szerecsen.

Ennélfogva a nemes város nem tudott neki alkalmasabb -155- foglalkozást adni, mint hogy megfogadá a városi gulya mellé, segédbojtárnak.

Állt pedig akkoriban Debreczen városának «rideg gulyája» 72 ezer darab szarvasállatból; külön lévén még azután a borjúcsorda, mely szintén nagy összeget képviselt: itt bizony nem volt nehéz alkalmazást kapni.

Egy nyári napon krónikai nevezetességű vihar tombolt végig az alföldi síkon; a forgószél elkezdte tánczát odafenn Tokajnál, ott minden malmot letépett lánczáról a Tiszán, azután lekerült Kállónak, végig seperte a Hortobágyot, egy nagy vargabetűt tett Belényes felé s végre a bihari havasok rengetegébe ölte el magát, útjában szekereket forgatva fel, kazlakat ragadva a felhők közé, házakat döntögetve össze s útjába eső erdőket facsarva ki töveikből, mintha csak nyűtt kenderbozót volnának.

Ez itéletnapi orkán a gulyákat is úgy szétszórta, hogy azokat hetek mulva hét határból kellett összeterelni, sok oda is veszett, sőt egy pár bojtárnak eltünését is kesergi a krónika, kik a megáradt Hortobágy mocsáraiba veretve, azokban siralmasan elvesztek.

Szulali bojtárt gulyájával együtt azon táj felé űzte a zivatar, a hol a rossz hírű kastély feküdt. A nemes tanács szigorú rendeletet adott ugyan, hogy senki a marháit oly távolságban a kastélytól legeltetni ne merészelje, a mennyire annak vitorlás tornya meglátszik, mert az pörös jószág; még majd megvehetnék a városon a sok évi használatot, ha valaki rátenné a lábát.

Ilyen kétséges birtokú jószágok még a mult évtizedben is voltak hazánkban, mint egy havasi völgy Erdély és Magyarország között, melyre soha birkanyáj és kaszáló ember nem vetődött, s melyet messzeföld füvészei, mint a botanica Eldoradóját ismertek, míg az utóbbi évtized intézményei aztán minden hosszadalmas «enyim-tied»-féle vitát igen rövid úton megszüntetének.

Azonkívül is sok rossz mesét tudtak a pásztorok egymás -156- közt regélni arról a kastélyról, a melyhez közelíteni nem szabad, de nem is üdvös.

Azonban ha még annyi tilalomfával lett volna is elrekesztve a határ, s minden bokorban sárkány és minden odvas fában zsivány lakott volna, sem akadályozhatja vala meg Szulalit, hogy arra fusson marháival együtt, a merre a forgószél kergeti, melyben úgy sem láthatott tíz lépésnyinél tovább, s csak akkor vehette észre, hol jár? mikor a maga előtt futó tulkokat csülkig látta dagasztani az ingoványban. Valami mocsáros helyre jutott.

A szétvert gulya bömbölve törtetett a szél korbácsa alatt mindig mélyebbre a posvány közé. A nádasban el-eltévedt egy-egy tulok, vagy belerekedt a dágványba, s nem birt kivergődni a szövevény közül. Utoljára Szulali tulajdon hátas lova is szügyig szakadt a tőzegbe, s nem birt többé csülökre kapni; a legény látta, hogy ez veszni indul, s leugrott róla, gyalog kisértve meg a menekülést.

Gázolva, úszva, végre egy emelkedettebb helyre jutott, mely buja páfránnal volt benőve, ott jónak látta magát meghúzni, eldugva fejét a sürű mohában.

Egyszer-egyszer föltekintett, körülnézni a világban; ha a porfelleg és zápor engedte, nagy messze a szélmentében látott egy sötét erdőt; annak a közepében egy magas házat; s valahányszor szélcsendesültével újra felnyitá a szemét, felemelte a fejét, mindig úgy tetszék, hogy az az erdő közelebb jön, a ház is közelebb látszik.

Török boszorkányok játéka ez! de valóban igaz. Mire beesteledett, az az erdő olyan közel volt hozzá, hogy megismerhette a fákat, hogy azok gesztenyék; láthatta, mennyit levert róluk a szél, hogy összetördelte koronáikat, s a fák mögött a magas háznak minden ablakát a felső soron megszámlálhatá.

Azt nem tudta a jámbor, hogy menedéke úszó láp, melyet a vihar a bürütől elszakasztott, s a mocsárban addig hajtott ellenkező irányba, míg ismét valami parton megfeneklett. -157-

Szulali, a mennyire meg volt győződve a felől, hogy tündérek játéka nélkül az erdő és palota így nem jőnek szegény üldözött pásztor embernek helyébe, annyira bíztatva érzé magát azon következtetéstől, hogy a mely tündérek ilynemű csodákat követnek el, azok csak jó tündérek lehetnek, s hogy hasonló előzékenységet az ezeregyéjszaka valamennyi bujdosó herczege aggodalom nélkűl szokott elfogadni, miért ne ő is?

Vevé tehát a tarisznyáját, melyet feje alá tett volt, s neki indult a tündéri erdőnek, a hol is legelső dolga volt iszákját megrakni a sürűn terített gesztenyéből, abban a biztos hitben, hogy abból reggelre, szokás szerint, mind igazgyöngy és karbunkulus lesz.

Csakhamar megtalálta az erdőben az útat, mely a kastély felé vezet; tündérekről való képzelete folyvást erősödött, midőn annak udvarára érve, azt telve találta a vihar elől oda menekült csapatjaival a szarvasoknak, őzeknek és nyúlaknak. Ezek bizonyosan mind átváltoztatott tündérek!

Az állatcsoportok semmi akadályt sem gördítének eléje, hogy a kastély ajtajáig juthasson. Nagy, tizenhat ágbogú szarvasbikák bámulva néztek az ismeretlen jövevényre, s hagyták maguk mellett elmenni; s kiváncsi nyúlsüldők tekintgettek két lábra állva a furcsa idegen elé, megrebbenés nélkül. A közös vész megszünteti az állatoknak egymástóli félelmét.

Szulali belépett a kastély ajtaján; végig ment a nesztelen folyosókon, felkapaszkodott a lépcsőn s bekoczogtatott az első szoba ajtaján, melyet zárva látott maga előtt, a hogy ezt a becsületet már megtanulta otthon biró uramnál; de a koczogtatásra senki sem felelt, hanem a mint a kilincsre tette a kezét, s a závárt felnyomta, a szél úgy kicsapta az ajtót, hogy Szulali hanyatt esett bele. «Üm! A tündéreknek erős kezük van».

Szulali fölszedte magát a földről, s négykézláb bemászott a tündérek teremébe, a hol nem talált senkit. És azonfölül még semmit. -158-

Hanem hiszen így szokták azt a tündérmesékben is mindig. Eleinte csak egy romladék, a négy salétromverte fal között rokkant tölgyfaasztal, a kandalló tetején ül egy magányos bagoly, hanem azután egyszerre átváltozik a bagoly szárnyas dzsinné, a terem fénylik a drágakövektől, az asztal görnyed a halmozott kristályserlegek, arany tálak terhe alatt s a kandallóból tündérvilági kapú lesz, melyen seregével lépnek elő Majmuna és a kigyó-királyné, meg a beszélő fák tündérei.

Egyszerre nagyot csattan a háta mögött, Szulali ijedten fordult hátra. Hát biz ott a nagy szél csapta be a háta mögött az ajtót.

Szulali ezt nem vette tréfára, hogy az ember háta mögött az ajtót betegyék, s hozzá látott, hogy azt újra kinyissa. Ez azonban sehogy sem sikerült. Nem birta semmi erővel és fortélylyal a kilincset lenyomni, vagy elfordítani; pedig próbálta húzni is, tolni is, rázta, emelte az ajtót, de az ajtó csak nem nyilt ki neki.

No most innen ki nem lehet menni többet! Az ablakokon erős keresztvasak, a tündérek megfogták a vakmerő betolakodót.

Szerencsére itt van még a kandalló, annak kürtője van, azon megint ki lehet jutni a levegőre. Ott ugyan mérges zivatar van, de szebb az mégis a bezárt ajtónál.

A kandalló hátlapja korommal volt fedve, feneke korommal tele, a hogy legutoljára melegedtek nála. Szulali a keresztvasakon könnyű szerrel felkapaszkodott a kéménybe.

A mint azonban a kémény tetejéig ért, nagy szomorúan tapasztalá, hogy nincs annak valami okos szája, a min az ember keresztül bujhatnék, hanem épen csak négy gömbölyű nyilása az oldalán, a miken legfeljebb a fejét dughatja ki valaki.

Próbálta e nyilásokat nagyobbra tágítani, de tapasztalá, hogy azok faragott kőbe vannak vágva. Kénytelen volt innen is visszatérni. -159-

A mint azonban a keresztvasakon lefelé ereszkednék, hirtelen hangokat hall a kürtő alatt, mint mikor rozsdás vaskapú csikorogva nyilik fel.

Letekint s bámulva látja, hogy a kandalló hátlapja félre van fordulva, mint egy ajtó s azon keresztül egymásután lépkednek elő – nem tündérek, hanem fegyveres férfiak.

Közöttük igen sok ismerős arcz, kiket mintha látott volna már Debreczenben; ifjak, vének; és utoljára egy valóságos tündér, egy szép, fehérruhás asszony, nagy, hosszan leeresztett fehér fátyollal a fején.

A jövevények mind kardokkal, alabárdokkal, puskákkal és török jatagánokkal voltak felkészülve, még az a gyönge asszony-személy is háromélű egyenes kardot viselt az oldalára kötve.

A csapat vezére, egy magas, izmos termetű férfi, kitünt a nagy kócsagtollról, melyet kalpagjába tűzve viselt.

Mikor mind benn voltak a teremben, akkor azt kérdezé a vezér, hogy be van-e zárva az ajtó?

Egy férfi odalépett, s azt mondá: azon módon van, a hogy legutoljára hagytuk, a tolózár helyén.

Ebből Szulali paraszteszével kitanulta, hogy a tolózár nem ereszté őt ki, a mit nem vett észre. Valószinűleg a szélroham, mely az ajtót egyre rázta, felnyitá azt, mielőtt bejött rajta, s mikor háta mögött becsapta, akkor ismét betaszítódott a závár.

Legelőbb is egy halvány ifjut eskettek meg az evangéliumra, hogy semmit abból, a mit megtud, el nem árul, s mindent, a mi rábizatik, híven teljesíteni fog.

Eskű végeztével meg kellett neki csókolnia a vezér kivont pallosát, annak jeléül, hogy esküszegés esetére azzal fog megöletni. -160-

Abban a halavány ifjuban megismerte a biró Igyártó Mihály fiát, Vincze úrfit, kit sokszor látott a háznál.

Vincze úrfi, a mint esküjét végezte, odalépett ama fehér asszonyhoz, ki a vezér oldala mellett állt, és azt testvérének szólítva megölelé, megcsókolá. Hasonlóul megölelé a vezért is.

Ebből Szulali megtudta, hogy az a vezér Keresztszegi, kiről annyi kalandos mondát regélnek estenkint a pásztortüzek mellett. Valami vegyítéke e mesekör a harambasák, a hősök és a próféták regéinek.

Furfangosan kigondolt veszélyes terveket, részletesen megvitatva; – a kit ezen rajta kapnának, hogy véletlenül megtudta, azt bizonyosan apró darabokra vágnák. Hiába esküdnék meg keresztyénül és mahomedánul, őt élve nem hagyhatnák e titokkal.

A mint elvégezték a rejtélyes emberek a szörnyű tanácskozást, lakomához fogtak, mely bizony takarékos volt: sajt, kenyér, szalonna és bor. A fehér asszony még bort sem ivott, hanem egy kristályban vizet hoztak neki.

A lakoma után mindnyájan kezet szorítottak a vezérrel és az asszonynyal a kandalló mögötti rejtett nyiláson egyenkint eltávozának.

A vezér azt parancsolá az ifjunak, hogy azon fenyőfáklyákból, miket a többiek hátrahagytak, midőn ők is eltávozandnak, rakjon tüzet a kandallóban. Ezt azért kell tenni, hogy a midőn a kandallóban levő rejtekajtót ismét helyrecsukják, a megrakott tűz újra belepje korommal az ajtónyilás minden választékát, s észrevehetlenné tegye azt a kívülről néző előtt. -161-

Hanem az elővigyázati intézkedésből az a kellemetlenség támadt a kéményben levő Szulalira nézve, hogy ő neki vagy meg kellett ott fuladnia a füstben, vagy pedig leugrania a kéményből.

E kétségbeejtő állapotban az a mentő eszme villant agyába, hogy újra felkapaszkodjék a kémény tetejéig, s ott azon a lyukon, melynek épen szemközt fúj a szél, kidugja a fejét, testének egyéb földi alkatrészeivel nem bánva akár mi történik.

A mentő eszme egészen czélszerű volt, bárha kemény áldozatokkal járt. A kéménylyukon kidugott fejét órahosszat vágta arczban a viharhordta záporeső, legkisebb módja nélkül az önvédelemnek, míg testét átjárta a forró füst kegyetlenül, úgy, hogy midőn az alanti tűz elhamvadtával ismét annyira tudott menni, hogy kellemetlen őrállomásából leszálljon, nyakig megfagyva, azon alul felfüstölve, alig tudott a lábán megállni.

De nem is állt sokáig egy helyben, hanem rohant az ajtónak, félretolta a zárt, kimenekült, a lépcsőkön inkább esett, mint futott lefelé; az udvaron keresztül bukdácsolt az erdő menekült vadain, mik helyükből sem mozdultak azóta, s neki rohant az erdőnek, míg újra meglelte azt a süppedékes helyet, a melyről veszedelmére ide jött; ott befészkelte magát a mohába s ott elcsigázottan elaludt.

Csak a másnapi dél költé fel. A zivatar után szép derült nap lett, a tó vize, mit az orkán délnek torlasztott, ismét visszatért sík súlyegyenébe s mikor Szulali széttekinte, hát nem látta sem az éjszaki kastélyt, sem a gesztenyés erdőt sehol. Az uszóláp visszahozta, a honnan elvivé.

Azt hihette volna, hogy mindazt csak álmodta, a mit látott; hanem ruhái olyan feketék voltak, mint a kéményseprő inge, s testének minden porczikája, mint azok a szép sonkák, a mik ki vannak akasztva a debreczeni hentes-sátrak elé. Tarisznyája is tele félig sült gesztenyével.

Ennyi tanujel mégis elég maradandó emléke a tündérekkeli komázásnak. -162-

Ha Szulaliban egy kis-pénz-árú magyar hazafiság lett volna, úgy legelső kötelességének ismerte volna, hogy ott az előtte levő vízben megfürödjék, s a sok keserű füstöt, kormot lemossa magáról, azután pedig felkeresse Vincze urfit, s azt mondja neki: «én kegyelmetek mellé állok»; hanem a hosszú török fogság törökké tette már ezt kívül-belül; nem gondolt ez egyébre, mint a mire gondolt volna bármelyik szerecsen eunuch, ki összeesküvőket lesett ki, hogy tudniillik feladja őket az előljáróságnak. Ezért adatik ezután jutalom és kitüntetés. – Tehát le sem mosta magáról a füstöt, kormot, hanem olyan állapotban, a hogy a kéményből leszabadult, ballag vala fel Debreczen városába, s ott beállított Igyártó Mihály uramhoz.

– No, no fiam, inté őt szeliden a biró, elől kezdd, a mit mondani akarsz. Ki fia vagy?

– Azt nem tudom. Hanem én vagyok az a Szulali, a ki haza jöttem török rabságból, mostan pedig vagyok gulyás-bojtár a város szolgálatában.

– A tilalmas kastélyból, annak is a kéményéből, a hogy érezheti kegyelmed rajtam.

– Tündérsziget vitt oda, az hozott vissza, nyúlak, őzek híttak be, boszorkányok zártak be; harámbanda mulatott előttem, utoljára tüzet raktak alattam s felfüstöltek.

– Csak a mikor a kémény alatt ellépdegéltek. Hatvannégy férfi volt és egy asszony. A hatvannegyedik még csak gyerkőcz, arra ráismertem.

– A kegyelmed úrfia volt az, Vincze úrfi, az asszonyt nénjének szólította, a harámbasa pedig feleségének. -163-

– Feleskették, hogy őket soha sem fogja elárulni, azután megparancsolták neki, hogy a diákságot szerezze meg nekik, és hogy biró fia lévén, a tanács végzéseit mindig tudassa velük.

– Nagy és gonosz szándékaik vannak. Mindenkinek van handsárja, kardja, puskája és két mordálya. Puskaport, fegyvert, pénzt, ruhákat a pinczében tartanak, földalatti úton jönnek és mennek. Ezt mind elmondták Vincze úrfinak ott, én hallgattam.

– Mind a két félre: a németre is, a törökre is. A németek és a törökök békességet kötöttek, hogy egymást nem bántják. A harámbasa azt végezte, hogy ő maga legényeivel felöltözik egyszer német vasasoknak, akkor a váradi török urakat fogják pusztítani. Azután ha abból visszajönnek, megint felöltöznek török ispahiknak, s a szatmári német urakra rontanak, azokat mordály égetik fel, és így tovább, míg csak a török meg a német megint újra meg nem haragszik és össze nem kap.

Doktor Tóbiás hírneves orvosa volt akkor Debreczennek; künn járt akadémiákon s háromszegletű kalappal, csattos czipővel jött haza, kis újjában hordva mindazt, a mit Hippocrates óta Paracelsusig feltaláltak a természet búvárai, s csodakúrákat tett a «syrupus diacodion»-nal.

A mint doktor Tóbiás megjelent bíró uram előtt, az így szólt hozzá diákul, Szulalira mutatva:

Doktor Tóbiás sokszor emlegette, hogy ő külföldön milyen csudálatos úton-módon látta, tanúlta az őrültek kigyógyítását, sajnálva nagyon, hogy e tudományának hasznát Debreczenben nem veheti, miután e prózai városban olyan ritka az őrültségi eset, hogy azt érdemes krónikába írni; a minek oka valószínűleg az, hogy sík, lapályos földön, kivált a mely bőven termi a kenyeret és szalonnát, nehéz valakinek az elméjét úgy megerőtetni, hogy fölháborodjék.

Annál jobban kellett örülni Tóbiás doktornak az előfordúló eseten, hogy íme akadt valahára egy, a kin bebizonyíthatja tapasztalatait: ennek is Törökországban kellett felnőni, hogy annyira kificzamodjék az esze, miszerint azt képzelje, hogy ő rettenetes összeesküvést fedezett fel a puszta kastélyban.

Szulalit mindjárt el is vezették a városi kórházba, ott egy külön szobát rendeltek neki, vasrácsos ablakkal, s két erős fogdmeget mellé, ha talán dühösködési rohamai jönnének.

Doktor Tóbiás legelébb is azon methoduson kezdé, hogy a kezére bízottat egy ördögi apparátus alá állíttatá, mely állt egy bádogedényből, a miből egy szivacson át minden tíz másodperczben egy csepp víz hullott annak a feje lágyára.

Szulalinak nem tetszett ez a tréfa; akkor aztán megkötözték. Akkor aztán elkezdett ordítani, s akkor még jobban megkötözték.

Az ordítás kihallott az utczára; kofák, gubás népek naphosszant elhallgatták azt, s minden ember megtudta, hogy a «bolond Szulalit» gyógyítják odabenn, vizet cseppegtetnek a fejére, de attól sem jön eszére.

Két hét múlva doktor Tóbiás jelenté bíró uramnak, hogy a cseppegtető kúra használt Szulalinak, most már igen csendesen viseli magát. -165-

– Akkor még őrült, csak tessék őt tovább kúrálni, a míg «ebből» ki nem gyógyúl.

Akkor aztán doktor Tóbiás más methodust kezdett. Tele rakta Szulalit hólyaghúzó flastromokkal. Most kezdett el aztán még csak Szulali ordítani, hogy a harmadik utczára is elhangzott.

Azután elkezdte vele doktor Tóbiás azt az experimentumot, hogy adott be neki gyomorlázító szereket, olyan apró adagocskákban, hogy kitörésre soha se kerűljön a dolog, hanem a gyógyszer folytonos émelygésben tartsa a beteg gyomrát.

Ez átkozott tréfa ellen minden erejéből protestált Szulali s minthogy jószántából soha sem akarta bevenni azt a gonosz decoctumot, minden kávéskanálnyi bevételhez nem csak az orvosságot, hanem őt magát is fel kellett rázni s a száját felpeczkelni, s úgy bele tölteni.

Ekkor az orvos a koplaltatáshoz folyamodott. Nem adtak a pátiensnek egyebet, mint vízben főtt sóskát, mely igen jó vértisztító.

A kéthetes cursus vége felé Szulali bégetett, mint a birka s azt már elismerte, hogy a fűevéstől toklyó vagy ürű lett belőle, de a kastélyban látottaktól még akkor sem tágított.

Hallott és olvasott róla valamit, hogy valahol valaki zenével gyógyítá ki az őrültet, s föltevé magában, hogy ezt megkísérti. -166-

Volt ugyanis a kórháznak valami gyarló, négy oktávás orgonája, a mi azóta, hogy az épület megszűnt kápolna lenni, nem használtatott egyébre, mint a kántor által orgonázási kurszusra ajánlkozott tanuló ifjúság begyakorlására.

Doktor Tóbiás azt találá ki, hogy Szulalit egy olyan szobába vitette, melynek ajtaja ez orgonás szobára nyilt, s megkérte szépen a tanárokat, hogy engedjék meg a tanuló ifjúságnak, hogy felváltva éjjel-nappal folytonosan orgonáljanak ottan.

Huszonnégy órai zenegyógykezelés után égre-földre esküdött Szulali, hogy soha életében tájékára sem volt a kastélynak, azt sem tudja, van-e, nincs-e a világon? csak ereszszék ki innen.

Doktor Tóbiás mint tökéletesen kigyógyúltat adhatta át a világnak. Hanem azért már Szulali híre meg volt alapítva a környékben; csak «bolond Szulali»-nak nevezte őt azért minden ember.

Szulali korántsem, hogy meg lett volna elégedve azzal a jutalommal, a mit elárúlt titkáért a debreczeni bírótól kapott, sőt inkább egyszer azon törte a fejét, miként boszúlhatná meg a rajta elkövetett méltatlanságokat; másodszor pedig, hogy egyúttal miként fordíthatná haszonra azt a tudományt, a mit neki tán csak még sem hiába adott kezébe az a kegyes dzsin, a ki őt a kastélyba elszállítá, s onnan megint visszahozta, mint a Majmúna szellem Badrul Budúr herczeget egy tevebőrön.

Ha nem kellett a titok a hazai előljáróságnak, majd megveszi azt a váradi basa drága pénzen.

Várad akkori basája, Asszán, igen kegyes ember volt. Minden köntöse tele volt írva belűl az Alkorán aranymondásaival; ő valóban testén viselte a török szentírást.

Ez ájtatos hangúlat egész a babonáig ment nála, s tudnivaló, hogy a törökök vallásos babonái közé tartozik az, hogy ők az őrülteket olyan szenteknek tartják, kiket a -167- próféta kiválasztott, hogy a saját lelküket kivegye belőlük, s valami dzsinnek a lelkét parancsolja beléjük; azokból tehát angyal vagy ördög beszél, de mindenesetre magasabb szellem, a kit tisztelni és rettegni illik. A kit a tébolyodott megszólít, annak meg kell előtte állni és kívánságát kielégíteni, gorombaságait eltűrni és semmivel vissza nem torolni, vagy épen megütni; mert akkor egy földfeletti szellemet ütne meg az ember, s az majd boszút állna megverőjén.

Asszán basa tehát, midőn egyszer kapúján ki akarna lovagolni, egy szurtos embert lát maga előtt, ki e szavakkal állja útját:

– Méltóságós úr, én vagyok az a Szulali, a kit a gonosz debreczeniek bezártak a bolondok házába, megkínoztak, kiéheztettek, vízzel cseppegtettek, utóljára dudával gyötörtek, hallgasd meg az én szavaimat, mert nagy hasznod lesz neked azokból.

Asszán basa mindjárt leszállt a nyeregből, a mint Szulali azt mondta, hogy őtet a bolondok házából eresztették ki, s kérte, hogy parancsoljon vele, mire van szüksége.

Mikor azt elmondta, hogyan jött neki helyébe a kastély, a basa leveté felső kaftányát, s szent borzalommal teríté a beszélőre.

Szulali mesélt tovább a szelíd fenevadakról, a rejtélyes szobákról, az összesküvők terveiről; s mentől tovább beszélt, annál jobban meggyőződött Asszán basa a felől, hogy neki egy rettenetes felfordúlt eszű emberrel van találkozása, s csak oldozta le magáról dolmányát, övét, turbántekercsét, azt mind a beszélőre rakta át, még a papucsait is lehúzta lábáról s azokat is sajátkezűleg Szulali mezítlábos talpai alá rakta. Mikor végre ez ama tervet adá elő, mely által a két császárt újra egymás ellen -168- akarják ingerelni, akkor könyörögve szólt a basa Szulalihoz:

– Édes atyámfia, jámbor eszeveszett lélek; ha azt kívánod, hogy az utolsó két darab ruhámat is odaadjam magamról, úgymint az inget és a salavárit, akkor kérlek, cseréld meg velem a te alsó köntöseidet, nehogy csúfra maradjak itt annyi nép előtt az utczán; mert jól tudom, hogy az Alkorán azt parancsolja: ha pedig egy őrülttel találkozol, add oda neki utolsó köntösödet is magadról, ha ő kívánja, mert nagy az a szellem.

Szulali most vette még csak észre, hogy itt is mekkora őrültnek tartják őtet? csakhogy a törököknél sokkal keresztyénibb szokások vannak az őrültekkel való bánás dolgában.

Nem beszélt tehát többet Asszán basának, hanem megharagudott rá és ott hagyta. A köntösöket mégis csak elvitte a testén; hogy ha még egyszer valahová megy, be is bizonyíthassa tanujelekkel, mi történt vele Váradon, nehogy erre is azt mondják majd, hogy bolond fővel képzelte.

Mert az a szándéka volt, hogy ha nem kellett a kínált felfedezés először szülötte urainak, a debreczenieknek; ha másodszor kínálva, nevelő urai, a törökök is visszautasíták: majd elmegy vele nagyságos uraihoz, a németekhez, a kik vannak a szathmári várban; mert nagy boldogság az, mikor az ember így válogathat az uraiban.

Parancsol vala akkoriban Szathmáron Stahr Fridrik, wallon kapitány, ki nagyon bölcs és elővigyázó férfiú volt, a mire nagy szüksége is lehetett az ő helyzetében, annyi fúrfangos magyar, török és erdélyi ellenség tőszomszédságában.

Midőn Szulali a nagyon figyelmes úr előtt megjelent, Asszán basától kapott exoticus köntösében, s kezdé előadni a történteket, egész a legutolsó eseményig, egész a Váradon kapott kantusig, hát a vitéz kapitány úr persze, hogy semmit sem hitt el neki abból az egész beszédből. -169-

– Abban a kastélyban debreczeni urak hadra esküdtek egyszerre mind a két császár ellen?

– Ezért téged a debreczeni bíró megkínoztatott, a váradi basa pedig saját ruhájába öltöztetett?

Szulali most látta csak át, hogy minden mesének legérdekesebb a harmadik része; esküdött mennyre, földre, nem használt: levetkőztették.

A mint a lehúzott kantust kifordíták, rögtön meglátta minden ember, hogy annak a bélése tele van írva holmi török betűkkel; azok voltak alkoráni aranymondatok.

Azzal lehúzták róla a többi czifra gunyát is, s mindannyit titkos írással tarkázva találván, megerősödének azon hitben, hogy itt egy gonosz kémmel van dolguk, ki már tele is írta titkos jelentéssel a köntöse bélésit; s rövidre fogták Szulalit, hogy vallja be, mik vannak oda írva?

A jámbor pedig tevehajcsár korában épen nem tanúlt török betűket ismerni, s így a legjobb akarat mellett sem mondhatott egyebet, mint hogy a saját viselte öltözet titkaival merőben ismeretlen. Ő eddig azt sem tudta, hogy azok betűk, azt hitte, valami czifraság.

Stahr kapitány pedig nem volt az az ember, a kivel ilyen vastag hazugságot el lehessen hitetni.

Szulalit azonban a mogyorók sem taníták meg arra, hogyan kell törökül olvasni. Utoljára, hogy semmi vallomást -170- sem lehetett belőle kiverni, Stahr kapitány megunta a vesszőzést s azt parancsolta, hogy dobják ki a ficzkót a kapun s ha még egyszer a vár közelében találják, csak akaszszák fel; azokat a tele írt ruhákat pedig el kell zárni, majd akad egyszer valaki, a ki elolvassa, mi van azokra írva.

Ilyenformán Szulali harmadizben pőrére vetkőztetve, jól megpüfölve s kilöketve kerűlt elő abból a ritka szerencséből, hogy egy éjszaka tündérek titkait leshette ki.

Ezúttal aztán tökéletesen meggyőződött a felől, hogy sokkal jobb lesz neki senkinek sem szólni többet a debreczeni kastélyról, hanem beállani pásztornak a legelső számadó gulyáshoz, a ki egy kopott gubát akaszt a nyakába.

Már hiszen tiszta lehetetlenség is volna abból valamit elhinni, a mit Szulali össze-vissza fecsegett akár Asszán basának Váradon, akár Stahr kapitánynak Szatmárott, miután külön-külön mindegyik ismert egyet a szóban forgó személyek közűl.

Asszán basa ismerte jól még a hazáját is, a hol a hévíz mellett Igyártó debreczeni bíró leánya lakott. Korcsmárosné volt az és igen tisztességes hírben állott. Megfordúlt a házánál maga Asszán basa is elégszer, s semmi rosszat a fiatal menyecskéről nem tudott. Annyi bizonyos, hogy férje az asszonynak nincsen, ő maga azt mondja, hogy volt, de a hadjárat alatt elesett; s ugyanazért Csukásné ifjasszonynak hivatja magát. Az tehát nem állhat, a mit Szulali beszél, hogy ő hallotta, mikor az elpusztult Keresztszegit a menyecske «édes uram»-nak czímezé, mert Keresztszegit soha se látta senki Nagyváradon.

Hogy a menyecske mért nem megy apja házához Debreczenbe vissza, annak egy igen világos és egy igen homályos oka van.

Az igen világos az, hogy itt jó keresete van. Annyi aranyat, ezüstöt vesz be a török kalmároktól, kik ezen utaznak át, a mennyit a debreczeni bíró soha sem lát, s saját háza is van már, szőlőkerttel együtt. -171-

Az igen homályos ok pedig az, hogy Debreczenben minden ember ismeri egymást s a pletykakereső népek nem igen akarják azt elhinni, hogy egy férj nélküli menyecskének, hogy is fejezik ki ezt magyarúl szemérmetes virágnyelven? hogy «leesett a férje az ugorkafáról s akkor törte ki a nyakát». Nem szokták azt jobban magyarázni.

De még hihetetlenebb volt a mese a szatmári kapitány előtt, a ki viszont Keresztszegi uramat attól a naptól fogva ismeré, a hogy Debreczenből elszakadva Szatmárnémetiben letelepűlt s ott timármesterséget kezdett; igen iparkodó ember volt, a tiszt urakkal mind jó barátságban állt; a tanácsban is helyet foglalt, s a kiről városszerte köztudomású dolog, hogy nőtelen és soha sem volt felesége.

Lehetne-e e két külön városban lakó férfiról és nőről azt a csodát feltenni, hogy egy házaspár, még pedig egymást szerető pár; de a kik egymással csak egy kisértetlakta tanyán találkoznak, fegyveres czimborák gyűlekezésében, s ott mívelik az országfölháborítás nagy tudományát, a helyett, hogy örülnének az életnek, mint más; s a míg fiatalok, járnának szerelemben és boldogságban s bíznák a világ folyását a maga útjára.

Cselédek, utazók, vásárosok czíme alatt járt-kelt egyiktől a másikhoz a hívek csapatja, kik a kötött békében meg nem nyugodva, cselszövénynyel iparkodtak újra harczot előidézni; ezek hordták a tudósításokat, a mik egyfelől Stambulból, más oldalon Bécsből, harmadikon Kolozsvárról jöttek.

Senki sem gyanítá e kis, jelentéktelen szövetség létezését; -172- az egész csendes világ meg volt nyugodva abban, hogy az idén nem lesz háború. A két császár ki van békűlve örök időkre s a fejedelem Erdélyben örűl a kis uraságnak, melyben senki sem háborgatja.

Azok pedig, kik e titkos szövetségnek tagjai voltak, nagyon jól tudták, hogy négy pallos között járnak; az egyiket a császár, a másikat a szultán, a harmadikat a fejedelem, a negyediket maga Debreczen tartja fejeik fölött megemelve.

Ezért nagyon óvatosak voltak. A szövetségbe csak olyant vettek fel, kiért másik három jót állt a fejével, s az árúlóra halál volt szabva.

Nem is fordúlt elő ily eset közöttük, csupán akkor, midőn Szulali véletlenűl megleste összejövetelüket.

Keresztszegiék kémei ez árúlásról is értesűltek mind Szatmárott, mind Nagyváradon s akkor az a rendelet adatott ki, hogy három hónapig, szüret bevégeztéig, moczczanni sem szabad senkinek, hadd aludjék el a hír, hadd hazudtolja meg az általános csend a híresztelt összeeskűvést.

Voltak, a kik Szulalit azért halálra akarták keresni, de Keresztszegi azt tanácsolá, hogy nem kell őt bántani, halála megerősítené a mondát; míg ha futni engedik, megmarad felőle a vélemény, hogy bolond, s egy bolond szavai mit ártanak?

Így lőn, hogy egész szüret végéig oly álló csend és hallgatás volt a Tisza és Maros környékén, mintha legjobb barátságban volna az egész világ. Soha sem volt a vásár olyan népes Debreczenben, soha a diákok oly szorgalmatosak a kollégiumban, soha a szüretek olyan vígak, mint ebben az esztendőben.

Mert tudni kell a magyar embernek azt a természetét, hogy neki, ha csak a sarkáról nem húzzák a bőrt, mindjárt egyszerre jó kedve van, s a búsuláshoz csak igen nehezen lehet hozzá szoktatni.

Szüret után való első vasárnap tartotta Igyártó bíró -173- mostoha fia első prédikáczióját a nagy templomban. Igyártó, hogy visszakerűlt Debreczenbe, másodszor is megházasodott.

Bíró uram papnak nevelte mostoha fiát, ki gyenge testű, de erős elméjű volt; kár lett volna a tudományokra nézve elvesznie.

Ezért benn is lakott a kollégiumban, a többi fiatalsággal együtt. Tanárai, a nagytiszteletű tudós urak, ki nem fogytak dícséretéből, a mily szorgalmas, lángeszű és különös csendes, szelíd természetű ifjú volt. Társai nagy tiszteletben is tarták, s ha valami viszálkodás volt benn a tápintézetben, azt rendesen ő intézte el; nem kerűlt a tanári szék elé.

Ki hitte volna, hogy e szelíd, tudományos ifjú épen a vezetője azon harczias szövetségnek, mely a kastély titkaiba van avatva.

Midőn ez ifjú hitszónok első prédikáczióját tartá, tömve, dugva volt a templom, hallották már a hírét, mily szépen, mily kitűnő lelkesen tud szónokolni, s akarta látni minden ember bíró uram fiát a szónokszéken.

A felvett szent szavak Mózes első könyve XII. részének 11. verseiből vétettek.

Az ifjú hitszónok igen szép dialektikával tartá beszédét, melynek folytán, beszédét szokásosan három részre osztva, az első részben bebizonyítá, hogy az úr népének igaza volt, midőn az egyiptombeli nyomorgatók ellen felzúdult s a szolgaság jármát lerázta; a második részben előadá rendén, hogy mivel igaza volt Izraelnek a zúgolódásra, menekülésében meg is segítteték a seregeknek ura által; a harmadik részben végre reassumálta, hogy a kik tehát méltatlan sanyargattatások alatt szenvednek, várhatják az ő törekvéseikben az urak urának segedelmét.

A gyülekezet el volt érzékenyűlve a szónoklaton, ifja, véne, férfia, asszonya magasztalá templomból kijövet a fiatal theologust, s nagy papot jövendölt belőle. Azt pediglen -174- csak az adeptusok tudták, hogy ez a jelszó: «övezd fel a te derekadat», mely tudtul adja az egymáshoz tartozóknak, mikor kezdődnek a cselekvés napjai?

Azonban, ha bíró uram fiának volt esze, az apja sem maradt a táppénzzel adós philosophiæ tanárának; még az nap délután nagy dobszóval hirdették ki a népnek minden utczasarkon, hogy Erdély felől gyilkos, égető tatárok csaptak be az országba, a kik ölnek, pusztítanak, már Élesd körűl járnak; őrízkedjék tehát minden ember a mezőkre éjszaka kimenni; ellenben a fegyveres czéhek foglalják el az őrtornyokat, s senkit éjnek idején a város árkain se ki, se be ne bocsássanak.

Az ilyen tilalom pedig szigorúan meg szokott tartatni, mert erős regula volt felőle hozva a város statutumai közt; az árok éjjeli áthágója félkeze vesztésével bűnhődött.

Így történt meg, hogy az összeesküdött napon Keresztszegi és felesége egyedűl jelentek meg a puszta kastélyban, senki sem gyülekezett hozzájuk; vártak két álló napig, s hogy ez alatt Debreczenből senki sem érkezék, elhatározták, hogy egyik csatlósukat elküldik Debreczen tájékára kémlelődni.

A csatlós éjszakára azzal a hírrel tért vissza, hogy a városnak minden kapuját fegyveresek őrzik és senkit keresztűl nem bocsátanak; azt mondják a tatár jön.

Annyit bizonynyal sejtett, hogy ez a bíró praktikája lesz s annálfogva elhatározá magában, hogy valami nagyot fog ezúttal ellene tenni, a minek majd keserves foganatja lesz.

E végre felvette ezüstös ruháját s feleségének azt mondá, hogy csak várjon vasárnap estig; addig a romkastélyt ne hagyja el.

Azzal egy görcsös botot véve a kezébe, ment egyenesen oda, a hol neki fejvesztés büntetése alatt nem volt szabad megjelenni, Debreczenbe. -175-

El is érkezett a város határáig szerencsésen; de már most, hogy legyen az oda való bemenetel?

– Ha a kapún megy, ráismernek; ha árkot mászik, agyonlövik. Ott tehát azt gondolta ki, hogy egy tanyai parasztot felfogadott, vinne be egy szekér szénát Debreczenbe, s szállítaná azt el bíró uram udvarába, kinek most szüksége van arra. A paraszt belegyezett; ő pedig elvárva, mikor a szekér egyedűl maradt, elrejté magát a széna közé.

Keresztszegi úgy számított, hogy a bíró szénáját a városba bizonyosan beeresztik.

A bíró azután vagy otthon van, vagy nincs. Ha otthon van, a szénát, mint miről semmit sem tud, el fogja küldeni, a gazda ember kénytelen lesz a piaczon meghálni vele, s akkor ő éjszaka előjöhet rejtekéből. Ha pedig nincs otthon, akkor ott marad a szekér a bíró udvarán, s ez annál jobb.

Csakugyan úgy történt, a hogy ő számított. A kapún átereszték az őrízők a fuvarost, még teszkerét is adtak neki, a mivel majd visszajöhessen.

Igyártó udvarára érve, azt mondták az otthon lévő cselédek, hogy a bíró nincsen idehaza; nem is mondta, hogy mikor jön meg? Az úrfi, a diák idehaza van; de annak nem szabad kijőni a szobából; az anyja vigyáz rá.

A kocsis megnyugodott e tudósításban, kifogta a lovait, bekötötte az istállóba.

Keresztszegi a széna között hallott minden beszédet; azt is hallá, mikor az esteli harangszót háromszor elhúzták, s innen számított egy jó hosszú időt; mikor már gondolta, hogy éjszaka van, a ház körüli zengés-bongás elcsillapult, akkor előjött rejtekhelyéből.

Azután megvárta még, mikor az éji őr jön a tizenegy órát kiáltani a kapuja előtt, olyankor minden házőrző eb a kapura rohan s ottan csahol, nem ügyel az udvarra. Ebben a pillanatban leszállt a szekérről, s a hol egy ablakban világot látott, azon bekoczogtatott. -176-

– Én megtettem a jeladást: de apám keresztül járt az eszünkön, s bezáratta a kapukat, hogy senki ki ne mehessen.

– Ezt nem mondtad akkor, midőn nálunk felesküdtél. Tudhattad, hogy a kik oda jönnek, azokra nézve nincs anya, testvér, nincs vagyon, boldogság; nincs hosszú élet, hanem van egy távoli czél, a minek mindent fel kell áldozni.

– Lelkésznek készültél, s a bibliát nem ismered; mert ha ismernéd, tudnád, hogy szent Boldogasszony mennyire szerette isteni fiát, és azért még sem tartotta vissza őt a testi haláltól. Aztán tudnád, hogy szent József mily hű gondviselő atyja volt Jézusnak, de a keresztfán meglátott kinszenvedésektől még sem iparkodott őt megszabadítani. – Te sajnálod-e véredet hazádért, midőn az, ki Isten fia volt, nem sajnálta te érted kihullatni vérét?

Vincze betette az ablakot, elfútta a gyertyát, s Keresztszegi egy óvatosan nyitott ajtó csendes nyikorgását hallá azután.

Vincze szobája anyjáé mellett volt; azon kellett keresztül jönnie. Midőn a hívó szóra megindult, mint megindul az álomjáró a holdsugár hívására, ott látta anyját útjában. -177- A kegyes nő csendesen aludt az Urban, kezeit keblén imára kulcsolva. Bizonyosan imádkozás közben aludt el s bizton álmodik azon erősségben, a mit az «Amen» végszava épít.

Ezt nem tehette Vincze a nélkül, hogy anyjának imádságos kezeire le ne hajoljon s azokra egy halk csókot ne nyomjon. A kegyes asszony nem ébredt fel fia búcsúcsókjára.

Ugyanezen az éjszakán történt az, hogy a puszta kastély udvarán egy magános lovag szállt le a nyeregből s paripáját megkötve a kapubálványhoz, maga egyedül felment a kastély sötét lépcsőin.

Midőn a főterem ajtajához ért, kihúzta övéből török kését s annak ezüst veretes nyelével elkezdte az ajtót koczogtatni. Először koczczantott kettőt, aztán 5-öt, azután 11-et, ismét tizenegyet, megint tizennégyet, és újra tizenhármat, legvégül pedig egyet.

Ez pedig mind megannyi betűt jelzett, alphabet szerinti sorban összeállítva «Bellona», s ez volt az összeesküdtek jelszava, melyre a kastély rejtekei meg szoktak nyílni.

Az ajtó zárai alig hallható neszszel tolattak félre belül; a férfi a kilincsre tevé kezét, és felnyitá az ajtót.

A nagy, éktelen terem sötét volt, benne egyes egyedül várt Keresztszegi neje, Ilona.

Midőn a magányos férfi belépett, Ilona oda simult hozzá s vállára borulva susogá:

Ilona felsikoltott; de hirtelen elfojtá kiáltását. Azután ismét csend lett.

– Az Istenért, hogy jött kegyelmed ide? suttogá alig hallhatólag Ilona. -178-

– Lóháton s az nagyon kifárasztott. Megengeded, hogy leüljek? Ámbár különben ez a ház a városé volna; ha megengednétek.

– Tudom, de nem félek tőle. Abból, hogy engem itt látsz, tudhatod, hogy el vagytok árulva. Fel vannak fedezve terveitek; körül vagytok fogva, csapatok állták körül az erdőt, minden oldalát a kastélynak. A kik veletek vannak, azoknak száma kevés, mert assecláitokat, kik Debreczenben laknak, a város kapuit elállatva, bennrekesztém.

– Arra ne legyen gondond. Egyébiránt nagy hiba volt összeesküvésbe olyan fiatalságot avatni be, a ki még anyja szárnya alatt van.

– Az hosszú sor! El akarom fogatni azokat, kik az országos csendet és békét fölháborítni összeesküdtek.

– Szeretem, hogy kérdezed. Ez alku dolga közöttünk. Ő nekem ellenségem, a sors úgy akarta; és a mellett vőm; ezt te akartad. De se az, hogy ellenségem, se az, hogy vőm, nem nyom semmit a latban, midőn a város sorsát fontolgatjuk. El vannak árulva terveitek, hogy ti álnok cselfogásokkal mind a két császár sergei között olyan összekoczczanást akartok intézni, mely a már elpihent háborút újra fölelevenítse. Szándékoztatok egy időben török martalóczok alakjában a nagykállói kis helyőrséget felkonczolni, s más oldalról mint német muskétások felprédálni a Belényesen levő törökséget. Erről én mind pontosan vagyok értesülve. A terv jól volt kifőzve; én régóta tudtam azt; láttam, hogy gyüjtik a fegyvereket, lőszereket, hogy tanítják be a paripákat, tudtam, hogy lopóznak ki az emberek a városból tanyáikra, s gyülekeznek itt a kastély üregeiben össze; azt is tudtam, hogyan fog a jelszó a szószékről tudtul adatni, s akkor hirtelen bezárattam a kapukat. Senki sem jöhet ki Debreczenből. -179- Most, midőn tudom, hogy egy debreczeni lakost sem fogtok compromittálni, körülfogatám a kastélyt, hogy azokat, kiket most itt lepek, összefogassam. Ezekre most csak kétféle sors vár: vagy közönséges rablóknak fogják magukat vallani s abban az esetben van elég karó számukra Debreczenben, vagy pedig, ha jobban tetszik nekik bevallani, hogy a két császár összeveszésére esküdtek, akkor kiadatnak a szatmári és váradi parancsnokoknak, azok végezzenek velük.

– Épen azért jöttem előre, hogy ez «veletek» ne történjék. Szavadból azt vettem észre, hogy férjedre vártál. Ő nincs itt?

– Úgy annál jobb és annál sietőbb a dolog. Jobb ha a fészket akkor takarítjuk ki, mikor ő távol van, s a kelepczén kívül reked.

– Épen azért jöttem előre, hogy téged magammal vigyelek, mielőtt a kutatás megkezdődnék.

– Engemet! szólt a nő indulatosan, azt hiszi kegyelmed, hogy családjának minden tagja áruló?

– Csendesen, asszony! Te el fogsz jönni. Haza jösz atyád házához Debreczenbe, s ott maradsz, mint csendes özvegy, fél esztendeig. Fél esztendő alatt én kieszközlöm, hogy Keresztszegi fejéről visszavétessék az itélet, mely őt a városból örökre száműzi. Akkor, mint régi jegyesed, eljöhet és megkérheti kezedet, s azután élhet veled, ha tud, boldogan. Ha azt nem akarja, kezemben tartom a fejét, mire Szatmárra visszatér, ott várja a pallos. És én esküszöm te neked, hogy az összeesküvésnek akár szép szerével, akár erővel, de nyakát fogom szegni! Hol van köpenyed? Ha nincs kéznél, vedd az enyémet és kövess, míg időd van válogatni.

– Nem! nem! nem tehetem! monda hevesen járva alá s fel a teremben Ilona asszony. Hogy elhagyjam társainkat, -180- kik annyi veszedelemben híven követtek, kik minden kínzást kiálltak és el nem árultak soha. Nem teszem azt. Inkább közéjük állok, küldje kegyelmed darabontjait reánk: nem sokan vagyunk, csak tizenhatan, de védelmezni fogjuk magunkat, míg darabokra nem aprítanak.

– Jól van: alkudjunk meg. Többet igérek. Ha kész vagy velem jőni és megfogadod, hogy házamnál maradsz, én visszavonom a kastélyt körülfogó csapatok egy részét, hogy társaid a nyitva hagyott részén menekülhessenek. Ők azután ám lássák, ha a feltakart játékot nyitottan is folytatni akarják!

Igyártó megfogta leánya kezét, köpenyét ráadva, levezette őt magával az udvarra.

Ott felültette őt háta mögé a nyeregbe, s a sötét gesztenyésen keresztül a halgató éjszakában elléptetett.

Midőn a termet elhagyá, egy papirszeletet vetett a padlóra, melyre ez volt írva:

A mesterfogás az volt, hogy Igyártó sem darabantokat, sem katonákat nem hozott magával, nem is állatta csapatokkal körül a kastélyt, hanem egyes egyedül jött, s Keresztszegi saját vészes barlangja közepéből ragadta ki leányát. Mert ilyen az asszony!

Hanem midőn haza ért, s udvarán leszállva lováról, fia után tudakozódott, neje sírva jött eléje s egy beirt papirszeletet mutatott neki, melyet ablakában talált, s melyen Keresztszegi ismert írása ötlött a biró szemébe. Arra pedig ez volt írva:

Eddig magát tekinté bátrabbnak, vakmerőbbnek, ellenfelét gyávának, és most át kelle látnia, hogy az sokkal merészebb volt, mint ő, midőn egyes egyedül be mer lépni a kastélyba, esküdt ellenségei barlangjába, hogy elrabolja onnan, a mi neki is, azoknak is legdrágább: szülötte leányát.

Azt is át kelle látnia, hogy most már minden további terve, messzelátó vállalatainak nyitja el van árulva.

Néhány megmaradt hű bajtársát még egyszer maga köré gyüjté s így szólt hozzájuk:

– Atyámfiai, hű bajtársaim! Itt van Pál fordulásának napja. Elmult embert láttok magatok előtt: én nem huzom ki többet a kardot. Sem Isten, sem a világ nem úgy akarja, a hogy mi akarjuk, én megyek alunni. Nőm, jobb kezem, hazatért; vele távozott hitem; letettem mindenről. Oszoljatok ti is haza s térjetek hajdani mesterségetekre vissza. A ki szűcs volt, legyen szűcs; a ki mészáros volt, vágjon tulkot; embervér nem folyik ebben a században több. A kastély pinczéjének ajtaját nyissátok fel, itt a kulcsa; a mi pénzt ott találtok, oszszátok fel fejenkint: bizton használhatjátok; töröktől, labancztól van összeszedve; csak azt vettük el tőlük, a mit ők mi tőlünk. Hadi zsákmány az, nem rablott préda. Ha felosztottátok a pénzt, ne feledkezzetek el a fegyverről, azt hányjátok mind a mocsárba: ellenség ne vegye hasznát. Aztán vessetek kanóczot a lőporos üregbe, pusztuljon el az egész kastély, nehogy orvok, haramiák tanyájává legyen a mi eddig nem volt egyéb, mint száműzött jó bajnokok menedéke. Aztán felejtsük el egymást és senki se szóljon a történtekről semmit.

A próbált hadfiak könyes szemekkel hallák Keresztszegi búcsuszavát, s nem szóltak ellene semmit.

Ő mindegyikkel sorban kezet szorított; tudta, ki micsoda mesterember volt, hol laknak még rokonai? Nehány vén diák is volt közöttük, mint Ormándy; azoknak tanácsolá, -182- hogy térjenek a collégiumba vissza; senki sem fogja kérdezni, hol peregrináltak eddig; annyiba vétetnek, mintha évekig academica promotión lettek volna.

– Kedves öcsém! szólt megölelve a fiut, hívem voltál eddig, követtél még ma is. Mondj le rólam ezután. Térj vissza szülőid házához, üdvözöld anyádat, testvéredet, apádnak pedig mondd meg ezt, én mondom: «vicisti Galilæe!» meggyőztél! tied a diadal. Nem küzdünk egymás ellen többet.

– És most mindnyájatokat feloldalak a nekem tett eskü alól – az Atyának, Fiunak, Szent Léleknek nevében, Amen!

Azzal leoldta kardját s az asztalra vetve, sietve elhagyta a házat. Éjszaka volt akármerre elmehetett, senki sem látta meg, merre?

Az ott maradtak pedig nagy búsan maradának s nem tudták, hogy mit tevők legyenek?

Mindenki sajnálta a nagy reménynyel kezdett vállalkozásnak ily kisszerű kimenetelét; de kinek lett volna bátorsága azt tovább folytatni, a mit már Keresztszegi is abbahagyott?

– Csunyául jártunk, dörmögé Ormándy; kijöttünk farkasoknak az erdőre, s hazakullogunk – kutyáknak a sutba.

– De én nem veszem át ez izenetet. Tegnapelőtt hagytam magammal játszani, ráhagytam magamat beszéltetni, hogy otthon maradjak. Tegnap ismét hagytam magammal elbánni, rávettek, hogy kijőjek; de akkor megesküdtem, hogy vissza nem fogok tántorodni többet, s most két nap alatt harmadszor nem engedem magamat -183- újra gyúrni. Ha Keresztszegi kétségbeesett, az ő dolga; én maradok az, a kinek fölcsaptam.

– Jól van pajtás, igen jól van. Mind szeretjük, hogy így beszélsz; de mit használsz most már vele? Nincs vezérünk.

– Ha nincs, leszek én! kiálta az ifjú s felkapta Keresztszegi kardját az asztalról, hová a vezér azt eltávozta előtt levetette. A kiben lélek van, követ engem: én vezetem.

Nehányan a fiatalabbak közül vivátot kiáltottak e szóra, de Ormándy fejet csóvált, s az öregek húzódoztak.

– Kedves öcsém! Ifjú vagy te nagyon ahhoz. Míg titkunkat senki sem tudta is, nehéz volt vele így járnunk, kelnünk két oldalra, hogy sehol fel ne fedjék; nem is azért verekedtünk, hogy csak verekedjünk, hanem egy távol czélért. Két ellenség összeháborításáért; ha azt a czélt más elveszté láthatára alól, a ki már jól látta, hogy vezetnél te bennünket felé, a ki még fel se nőttél?

– Hogy a czélt el nem értétek monda, azért van, mert eddig csak harczolni tudtatok érte, de martyrja nem tudott lenni senki. De ha lenni fog, a ki vértanuságot tesz érte, bizony mondom, meglátjátok azt!

És akkor susogva, halk szóval mondott egy tervet, melynek hallatára a bajtársak hátán borsózott a bőr, és hajszálaik alatt zsizsergett a vér a félelemtől; olyan vakmerő, olyan megsiratni való szándék volt az.

– És most, a kiben lélek van, az követ engem. És ha senki sem fog követni, megyek magam, és elvégzem egyedül, a mit föltettem magamban; engem úgy segéljen!

Keresztszegi Mihály azon hiszemben, hogy a mi tüzet maga meggyujtott, azt maga el is oltotta, tért vissza Szatmárba és folytatta mesterségét.

Azt ugyan vette észre, hogy magyar legényei kimaradoztak -184- a műhelyből, kikkel hajdan portyázásokra járt; hanem azt igen természetesnek találta; fogadott helyettük németeket.

Egy éjjel azonban roppant hadi lármára ébred fel, a wallon lovasság nagy riadó trombitaszóval vágtatott a város kapuján ki, s azután a városon kívül nagy puskatüzelés támadt, mely eltartott majd egy óráig.

A visszatérő lovasoktól megtudá, hogy török csapat száguldott a város alá, s a kívül fekvő lőportorony őrségét támadva meg, a tornyot fel akarta gyújtani. Makacs legények voltak, alig engedték magukat elverni; három ott maradt közülök holtan, a vezérüket azonban élve elfogták. A wallonok közül is ott vesztek négyen és sokan kaptak sebet.

Mi volt ez? kérdezé magában Keresztszegi, az ő tervének folytatása-e, vagy valódi török kaland? Igazi török-e, a kit elfogtak, vagy valaki az ő czimborái közül?

Mikor törökkel volt dolguk a német uraknak, rendesen Keresztszegihez szoktak folyamodni, hogy legyen tolmácsuk; mert olyan ember nem akadt más a városban, a ki egyszerre törökül is, németül is tudott volna.

Keresztszegit egyenesen a kínzóterembe vezették, hol a fogoly már kellően el volt látva a vallatáshoz, spanyol csizmák lábaihoz erősítve, s az első ék már térdei közé verve, ha önként ki nem vall mindent.

Keresztszegi a fogoly bégben – Vincentiusra ismert. Az pedig kedvetlenül fordítá el fejét, midőn őt meglátta.

– Írja azt: «Én Hagza bég, ő felsége a szultán szpahijainak agája, a nagyvezértől megbizó fermánt kaptam a római császár által elfoglalt vidékek szabad pusztítására s a német katonaság öldöklésére, minden megölt katonáért száz-száz aranyat, minden tisztért ezer aranyat kapván jutalmul».

«Én Hagza bég, a szultán különös kegyencze, a váradi basa unokaöcscse, most jövén ide Afrikából, azt gondoltam, hogy most is háború van s nem véltem a megrohanás által mást, mint hőstettet elkövetni, ha tévedtem, mentsen ki ifjuságom. Ezennel ajánlok minden levágott wallonért száz-száz aranyat, saját fejem váltságáért ezer aranyat».

– Nincs miért nagy dolgot csinálni belőle, szólt hozzá bizalmasan Keresztszegi. Ilyen betyárkodó szeleburdi elég van a bégek között; hozzászoktunk már az ilyeshez; a váltságdíjért, ha tetszik, elmegyek magam Váradra; nem is szükség a dolgot nagyon elhiresztelni; a négy wallont a kórházban elhaltak lajtstromába lehet tétetni.

A kapitány nagyon bölcsnek találta a tanácsot s mindjárt leveté a spanyol csizmákat Vincze lábairól, s ujjával kedélyesen megfenyegeté a fiut, mondván, hogy vigyázzon magára, nehogy még egyszer kezére kerüljön; most az egyszer a bátyja érdemeiért bocsánatot kap. -186-

Vincze elbámult e szókra, mert értett németül; de azért még sem értette, hogy vallomása után hogy bocsáthatják szabadon.

Keresztszegi kezesül ajánlkozván a váltságdíjért, mint melyet régi ismerősétől, a basától, bizonynyal meg fog kapni, ráhagyatott, hogy hat lovas kisérete mellett saját szekerén vigye haza a fogoly béget. Hiszen a háza, raktára itt marad, az többet ér ezernégyszáz aranynál; ha megszökik, mind ezt dobra ütik érte.

Már pedig csakugyan úgy történt, hogy Keresztszegi az úton meghálva, a kiséretét leitatá s mikor az holt részeg volt mind, ill a berek, nádak, erek! szekerén elhajtatott Vinczével Debreczen felé.

Ott egyenesen Igyártó házához állt be, átadván magát és a meghozott fiút, e szavakkal:

– Ime itt van két levágatásra kész fő; tegyen velük kegyelmed a mit akar.

Igyártó pedig azt tette e két fővel, hogy mind a kettőt jobbról, balról megcsókolá, és azt mondá nekik: «édes fiaim!»

Vinczét másnap mindjárt elexpediálták Tübingába, akadémiákra, hogy még csak nyoma se maradjon a corpus delictinek; Keresztszegi pedig újra megtelepült Debreczenben, s többé nem csinált titkot a házasságából.

A szatmári kiséret azonban, reggelfelé felocsudván a mámorból, miután sem Keresztszegit, sem a béget nem találta, azt gondolá, hogy azok előre mentek, s levén náluk a kapitány levele a basához, jónak látták mégis utánuk menni.

Váradon a basa nagy fejcsóválással olvasá a levelet, melyben az volt, hogy mind a szpahijaira, mind az öcscsére vigyázzon jobban, mert ime milyen könnyen megtörténhetik, hogy valami hevesebb vérű spanyol kapitány az ilyen tréfákért visszatorláshoz folyamodnék, s abból mindjárt készen volna a háború.

– No majd vigyázni fogok az öcsémre! csak menjetek -187- haza, szólt, egy-egy aranynyal megajándékozva a legényeket.

Még azon éjjel a basa felkerekedett kétszáz lovassal és ötszáz gyaloggal s megszállta a kastély környékét. Három napig senkinek sem volt szabad ahhoz közelíteni.

Harmadnap híre-hamva sem volt a debreczeni kastélynak. A mi fából volt rajta, azt megégették, a mi tégla volt, azt behányták a mocsárba; nem maradt a helyén más, mint egy nagy, puszta szérű.

Ő sem beszélt arról senkinek, hogy mit talált a kastélyban; a debreczeniek sem kérdezték tőle, hova tette a kastélyukat.

Így aludt el a harczias időszak Debreczen történetében, melyben a hazai műveltségnek e nagy missionariusa harczi vezérszerepre vállalkozott.

A sors mással bízta őt meg; más várakat, más seregeket adott kezére, hogy azokat védje, vezese és győzzön.

Az utókor pedig elismeréssel tartozik azon bölcseknek, kik másfél százados vérengző harcz alatt ész és szellem fegyvereivel tudtak védni, vívni, győzni!

A VILLÁMJÁRTA.

Élt Erdélyben egy gazdag és tudós ember, ki saját magáról sokszor el merte azt mondani, hogy «terque, quaterque beatus!»

Nem csak azért volt pedig boldog, hogy három uradalma volt: egy Hunyadban, az oláhságon, másik a székekben, a szászföldön, harmadik a vármegyékben a magyarok -188- között; – nem is csupán azért, mert háromféle doktori oklevelet hozott magával haza az akadémiákról; a mik mellett tetszése szerint lehetett doktor juris, doktor alchymiæ és doktor philosophiæ, hanem még egyúttal azért is, hogy nevet is háromfélét tartott magának.

Mikor a szászföldi uradalmában tartózkodott, akkor úgy hítták, hogy Roth Péter; mikor a magyar vármegyékben járt, különösen ha az országgyülésre felkerült Kolozsvárott, akkor Veres Petőnek tisztelte magát. Egyébiránt pedig, ha valami hiteles irat, szerződés és afféle okmány alá kellett írnia nevét, akkor az így hangzott: «Petrus Rufus».

Ez lévén tehát az authenticus neve: elbeszélésünk folyama alatt mi is állandóan Rufus név alatt fogjuk őt emlegetni; tudván azt, hogy az olyan ember, a ki háromféle bőrt tart magának, hol leveti, hol felveszi egyiket a másik után, azon komák sorába osztályozandó, a kiknek kötve szokás hinni.

Hogy ezt Kabós Erzse nem tudta, az szegény ártatlannak nagy veszedelmére is vált.

Háromszéki árvaleány volt, Szepsi-Szent-György városából; tisztességes szüléktől származott, de a kik korán elhaltak.

Minthogy igen szép leány volt, sokaknak megakadt a szeme rajta; de minthogy igen jámbor és erényes volt, az akkori fiatalság csábításai semmiképen nem ejthették meg.

A mi nem sikerült az ifjak szép szemének, sikerült Rufus ravaszságának; ő nőül kérte a leányt s az kezet adott rá. Hogyne? Egy olyan gazdag és tudós úrnak.

Ott élt azután kolozsmegyei jószágán sok ideig, két szép gyermeke is lett Erzsének.

Akkor egyszer azt mondta neki Rufus: «szedd össze a motyóidat, rakd szekérre a gyerekeket, itt egy erszény pénz a számodra, eredj haza rokonaidhoz, mert én más feleséget akarok venni».

Erzse nem akarta elhinni, hogy ez így lehet, hogy a -189- törvényes nejét valaki csak úgy elküldhesse, mikor eszébe jut, aztán másikat cseréljen helyébe.

Rufus nagy embere volt Bástának; hanem azért mégis meg kellett jelennie az asszony panaszára és törvénynek állni.

Rufusnak gondja volt rá, hogy a házassági szertartáskor a magyar nevét vegye fel, akkor Veres Péternek mondta és irta volt magát, annak is volt bejegyezve a matriculában.

Midőn tehát a biró előtt állana, csak azt allegálta, hogy ő Petrus Rufus, soha életében feleséget nem vett, senkivel meg nem esküdött.

Kabós Erzse jelen volt a törvényszéken, két szép gyermekével karján; a megtestesült ördög is megszánta volna őket, a mint a két kis gyermek piczi kezeit repesve nyujtá atyja felé és rebegő hangon mondá: «apám, apám».

Petrus Rufus pedig letette az esküt, a mit a birák neki itéltek; kezét a szent feszületre tevén:

«Én, Petrus Rufus, esküszöm először, esküszöm másodszor és esküszöm harmadszor, hogy én – Petrus Rufus, soha semmiféle asszonyszemélylyel házasságra nem léptem».

Básta biráinak ez elég volt, azt mondták Erzsének, hogy elmehet hazájába két porontyostól együtt, már most még útravaló pénzt sem kap.

Mikor Kabós Erzse ezt az esküvést hallotta, felemelte siró szemeit az égre és így átkozódott:

«No hát annyiszor verjen beléd az Isten haragja, a hányszor hamisan esküdtél ellenem».

A szegény asszony onnan elment a Maros partjára, két szép gyermekét két felül a nyakába kötözve, s a hol legmagasabb -190- volt a part, onnan leugrott velük a vízbe. Bele is halt, nem is találták meg: talán a tengerig is levitte a víz.

Rufus Péter pedig azon a napon gyűrűt váltott Gonzalva Eleonorával, a szebeni wallon főparancsnok leányával, a ki nem volt se szép, se fiatal, se gazdag; de előkelő kisasszony s családja nagy befolyású az udvarnál.

Az eltünt Erzse asszonynyal nem törődött senki. A tudósok és a nagy urak tudják azt már jól, hogy az eskü meg az átok nem egyéb, mint az emberi nyelv által vibratióba hozott lég működése; a mint a vibratio megszünik, nincs semmi nyoma. Csak olyan hang az, mint a többi, mint a hegedű, vagy a czimbalom szava.

Rufus Péter nagy vendégsereget hítt össze lakodalma ünnepélyére, előkelő nagy urakat; maga a helytartó, Básta is hivatalos volt menyegzőjére; előtte két héttel hordták már a sok pecsenyét a lakomához, a mit az urak úgy szeretnek, ha sokáig áll.

Pompás öltözetet is varratott menyegzőjére selyembársonyból, csupa arany, ezüst virágokkal volt az kihímezve, az öve is arany gombkötőmunkából, és az óraláncza, a palástcsattja mind derék filigrán munka volt; a sarkantyúja kakasfejet ábrázolt arany taréjokkal, kárbunkulus szemekkel. Volt rajta legalább két font arany.

Ott abban a templomban volt az esküvőjük, melynek teteje tarka mázos cseréppel van fedve. Az esküvő órájában az egész utcza végig el volt állva fényes hintóktól és gyalog-szekerektől, miken a sok czifra népség ide csődült.

Szép derült nap volt; az égen alig volt akkora felhő, mely elég, hogy a nap elbujhasson a háta mögött, hanem az a kis felhőcske olyan fekete volt, mint a bakacsin, s annak szélei olyan fényesek, mint az izzó arany.

A templomban szólt az orgona, hangzottak a dobok, a trombiták; a gazdag vőlegény s az előkelő menyasszony fényes kisérettel járultak az oltár elé, a hol minden gyertya meg volt gyujtva; fehér alabástrom angyalok -191- magasan emelve mutatták a szövetség törvénytábláit, a miktől Rufus nem talált semmi rettegni valót.

«Én, Rufus Péter, esküszöm az egy élő Istenre, a teljes szentháromságra, a boldogságos szűzre, s az ég minden szenteire…»

Akkor egy irtóztató dördülés hallatszott, hogy minden ember azt hitte, most fordul ki a föld sarkaiból s jön a rettenetes Abaddon angyal, kit az apocalypsis szavai megigértek. Egy tűzoszlop látszott lekanyarodni a torony magaslatából, mely czikázva vágott végig a templomon, kikerülve a szentelt üveglámpásokat s épen ott csapva le az oltár előtt, a hol a vőlegény és menyasszony egymásnak kezeiket nyujtották, a két esküvő között.

Midőn a rémült nép a falrengető dördülés után lélekhez tudott jönni, a vőlegényt és menyasszonyt egymástól ölnyire eltaszítva találták. Egyik sem halt meg, nem is történt semmi bajuk; csak el voltak szédülve. A menyasszonynak egy hajszála sem görbűlt meg; hanem midőn Rufust fölemelték, bámulva látták, hogy minden, a mi ruháján arany és ezüst volt, egészen eltünt róla; hímzés, láncz, csatt, sarkantyú, a villám mind leszedte róla. A nép kereste a kőpadlaton az arany maradványait, egy porszemet sem lelt belőle, az égi tűzben nem csak elolvadt az, de el is repült, mint a pára. Még a jegygyűrű is elolvadt ujjáról és eltünt.

Rufus uram házassága eképen nem csak füstbe, de lángba is ment; Bástát is kikergették Erdélyországból, grófkisasszony, úri mátka mind eltünt, elpusztult, csak egy maradt meg a félbeszakadt esküvő emlékei közül Rufuson: annak az arany keresztnek a körrajza, melyet lakodalma napján viselt, s melyet a villám olyan szépen odarajzolt a csupasz bőrére, mintha piros festékkel lett volna élesen kifestve. -192-

Rufus látta, hogy az égiek nem tréfálnak. Mégis kell abban valaminek lenni, hogy az emberi hang: átok, ima, összeköttetéssel bir az esővel, széllel, villámlással, a mi ép oly mértékben csodálatos és megfoghatatlan, mint a minő mértékben nem tudják a bölcsek kimagyarázni azt, hogy a szőrrel dörzsölt üveg is villámszikrákat ad.

Egyik úgy, mint a másik tény; természettudományi tapasztalvány; a minek a kútforrására találni nem lehet.

Még azon időkben Franklin szülővárosa helyén őserdő volt, még akkor nem volt föltalálva az a vakmerő ötlet, hogy a halandó ember dárdát szegezzen a haragos égnek, s mikor legjobban csapkod az Isten villáma, utána nyuljon az égbe és megfogja azt, és fogva levigye a föld alá egy kútba, és abba belefojtsa.

Ha ismerte volna Rufus e találmányt, háza minden szögletét körültüzködte volna villámhárítókkal.

Csak azt lehet csodálni, hogy nem előzte meg e találmánynyal Franklint, mert ugyan sokat töprengett rajta.

Most már egészen valószinűnek találta, hogy ha a holtak átka oly hathatós frictiót okoz az electrica materiával terhes felhőkben, akkor az is bizonyosan be fog teljesülni, hogy őt már most annyiszor üti meg a mennykő, a hányszor ez átok azt fejére idézte, a hányszor esküdött eltaszított neje ellen hűtlenül, hamisan.

Ez a tudat elrabolta egész életkedvét. Úgy élt, mint a ki halálra van itélve, a kit üldöznek, keresnek, s csak attól függ élete, halála, hogy mikor ismernek rá?

Ez a félelem azért nem tette vallásosabbá, csak félelmeskedővé. Mihelyt borúlt eget látott, házából ki nem mozdult, s ha zivatar, villámlás, mennydörgés vonult el feje fölött, akkor lefeküdt ágyába, és ott várta végig a zivatar elvonultát.

Az az ágy is csodálatos volt. Egészen üvegből a nyoszolya, a mennyezete kirakva borostyánkővel, arról nehéz selyemfüggönyök borultak minden oldalról az ágyra, párnák, paplanok mind selyemből; az ágy a szoba közepén, -193- s a szobának minden fala gondosan bevonva spanyolviaszszal, mint a hogy mások be szokták vonatni szőnyeggel, hogy azon egy repedés nem volt, a min a villám beosonhasson; azt pedig a természettudósok már régen tudják, hogy a selyem, borostyánkő, üveg és spanyolviaszk mind oly csodás lények, a miktől a villám «horret» (irtózik).

Épen évfordulója volt azon végzetes napnak, melyen Rufus hamis esküvéssel három szerencsétlen életet kioltott; ezúttal derült, felhőtelen nap, mely csendesen, vidáman folyott le egész késő estig.

Hanem este felé, mikor már Rufus azt hivé, hogy ezt a napot elfelejtették odafenn, a leáldozó nap elé hirtelen emelkedék egy sötét, domboruló felhő, egyenesen föl az égnek, mint valami visiobeli csoda, idomtalan fejjel, fekete testtel, púpos vállakkal, s egymás elé törekvő tömör tagokkal, mely a mint a lehanyatló napot eltakarta, mintha láng sörénye volna köröskörül, s félarcza haragjától égne. Azután meg, mintha szárnyai nőnének, a mik lassankint átfogják az eget egyik szélétől a másikig, mintha azt mondaná: «én előlem nincsen menekülés».

Rufus reszketve látta a közeledő felhőt. Nem jutott eszébe, hogy a tudósok a felhőket cirrhus, cumulus és stratus osztályokba sorozzák: ez az ő bántója! azt látta csupán.

Egyszer azután a közeledő égi alak egyet pillantott szemével, mintha mondaná neki: «látlak!» ez a pillantása a felhőnek a távoli villám.

Rufus hirtelen szobájába sietett, fölvette selyem hálóköntösét, befeküdt selyem ágyába, összehúzta a függönyöket, s kezébe vette borostyánkő olvasóját; nem azért, hogy olvasó, hanem azért, hogy borostyánkő, – és azután leste az égzörgés közeledő moraját.

Így szokott mindig tenni, mikor mennydörgés közelíte: fejét lehúzta takarója alá, jobb kezét a bal üterére tette, és azután számlálta, hányat üt az, míg az ablaktábla szűk -194- nyilásán bevillanó fényre a dörgés következik. Húsz érütés a villám és dörgés között, egy mérföldnyi távolt jelez, tíz csak felet, öt csak kétezer lépést, ha egy percz van csak közte, akkor itt jár fejünk felett; ha itt üt le, akkor se érütés, se számlálás.

Rufus a félelem hideg verítékével egész testén, számlálgatá ere ütését: milyen gyorsan közeledik! mennyiszer lecsap! Oh az egészen más hang, mikor a villám a földhöz intézi szavát, mint ha a felhők csak egymással beszélnek. Az a taszító, recsegő hang, mely megreszketteti a földet, az a mély dördülés utána, mintha a szörnyű viszhang épen a föld szinén hömpölyögne végig, s minden szívnek, a kit elől utól talál, meg kellene azt érezni.

Rufus reszketve számítá érütését; már csak tíz, már csak öt, pedig az ér lázas izgalomban ver már; már csak kettő… Most egyszerre túlvilági fény borítja el hálószobáját, mely minden érzékét egy perczben eltompítja… és azután nem tud magáról semmit.

Mikor újra fölébred és körültekint, bámulva látja, hogy már nappal van.

Feje fölött a háztetőn, a padlaton egy ökölnyi gömbölyű nyilás, oly tökéletes, mintha művész keze vágta volna ki; azon keresztül szobájába süt a delelő nap. Ő maga ágyától ölnyi távolban fekszik, az ágy föl van fordítva, borostyánkő mennyezete összetörve, s selyem függönyei hosszú vékony foszlányokra széjjelhasogatva.

A második villámcsapás után Rufus egészen más ember lett. Mintha kicserélték volna, elhagyta a tivornyákat, templomba kezde járni, tudományos könyveinek válét mondott, zsoltárt, bibliát forgatott; nem uzsoráskodott, nem koczkázott többet, pénzét templomokra, iskolákra adta.

Azon a helyen, a hol szerencsétlen neje a folyamba ölte magát, kápolnát építtetett; félszázados sugár jegenyék -195- alá, s mikor jött valami nagy zivatar, akkor ő kiment a kápolnához, odaült egy jegenyefához, s ott állt, karjait összefonva és nézve a villámos égbe, s várta annak utolsó csapását.

Mert hogy még egy csapása van hátra a rettenetes fizető égnek, azt tudta ő, és mindenki, a ki hirét hallá. Messze földet bejárt már az, hogy él Szeben táján egy elitélt, a kit már kétszer megütött a villám, s a kit még harmadszor is meg fog ütni.

Rufus nem félt tőle, nem kerülte a fényes ostort többé. Akárhány zivatarban, legnagyobb mennykőhullás között lehetett őt látni, hajadonfőtt járva künn a szabadban, a magas fák között, a mikről az a vélemény, hogy a villám fölkeresi sudaraikat; – ott járt, kelt és beszélt a villámokkal: «ide, ide, itten vagyok: – láss meg, – találj el, – kitárt keblem, fedetlen főm, halálra kész lelkem, – add meg, a mi még hátra van».

És a mellett nyár nyár után múlt; fekete hajból fehér lett; az ivadék, mely Rufussal egykorú volt, lassankint kihalt mellőle, rendes halállal, dögvészszel, háborúval. Ő még mindig élt és várta a harmadik villámcsapást. Új ivadék támadt körülötte, gyermekekből férfiak, asszonyok lettek, azok is megtudták, hogy története van annak, a miért egy őszhajú kegyes ember, a ki különben oly józan, bölcs, másokkal jóltevő, templomba járó, – mikor égi háború van, kalap nélkül, mankó nélkül kitántorog a szabadba, keresi a folyók partját, neki támaszkodik a jegenyefáknak, s beszél az éggel, beszél a zivatarral. A mennydörgés felelget neki és ő érti azt, a mit beszél.

Pedig már az égüldözte, a villámjárta túl volt azon az időn, a mit az irás szavai ember számára kiszabtak; a nyolczvant is meghaladta már, és tudta maga, tudta más, hogy a halálnak csak egy neme van számára, s neki el kell várni, a míg arra kerül a sor.

Így múlt el nyár nyár után; neki csak télen volt szabad -196- pihenni, a tél volt az az egy évszak, mely Rufus hajához és lelkéhez oda illett. Télen nem jár a villám.

Vagy ha villámlik, mennydörög télvíz idején, azt csodának nevezik, s fölirják a krónikás könyvekbe.

Egy télen hasonló csoda történt. Legnagyobb fagy idején, hóeséssel, zúzmarával megzendült az égboltozat, s a bámuló emberi faj látta a villámot a fehér havasok fölött ellobogni.

«Ez az én intőm!» monda Rufus, s kitámolygott a folyam melletti kápolnához, megállt a lombtalan jegenye alatt; csak egy volt már a sok közül, a többi kidűlt, kirothadt régen. Azt az egyet könnyű volt eltalálni az égi nyílnak.

És a folyó be volt fagyva, a mezőt mélyen lepte a hó, a jégdara zörgött a faágakon.

A csodára támadt zivatar elvonult ismét csendesen, a nélkül, hogy egy ütésre méltatta volna a földet és annak törpéit.

Rufus csalódottan vánszorgott ismét haza. Olyan bizonyosnak hitte már, hogy ez a nap az ő számára virradt, hogy ez a nap az ő számára nem fog alkonyodni; és ime csalódott az égben, az még mindig csak fenyeget, és nem áll bosszút; nem kegyelmez és nem büntet, csak mindig fenyegetve tartja feje fölött a kivont pallost.

Ágynak feküdt, sokáig beteg volt, elhúzta baját egész a tavasz nyiltáig, egész a fű zöldültéig, a legelső sárga virágokig.

«Ime, hosszas bűnbánatáért megkegyelmezett neki az ég; elengedé neki az utolsó csapást.» Ekként szólt minden ember.

És ebben megnyugvának. Fényes temetést rendeztek -197- a halottnak, melyre messzeföldről összejöttek, a kik hirét hallák, és mindenki elmondá egymásnak a történetet, úgy, a hogy azt apáitól hallotta, hogy ime itt fekszik a koporsóban egy ősz ember, a ki ifju korában háromszor esküdött hamisan neje ellen, gyermekei ellen, azok elvesztek nyomorultul; de égig ment az átok, hogy a hányszor esküdött hamisan, annyiszor sújtsa meg a villám, s kétszer betölt rajta az átok, a harmadikat elhárítá magáról, jóltevéssel, imádsággal, bűnbánattal.

Ez volt a halotti búcsúztató tartalma is, azt zengé a gyászének; az volt irva a sírkövére.

Szép tavaszi délest volt, mikor a gyászmenet megindult; lanyha eső permetezett, a mitől a fák virágbimbói szemlátomást nyilnak; a szomjú föld, fű, virág elitta azt, még sár sem lett utána, a lég most tele volt lanyha eső illatával, fakadó nyárfabimbók ambrájával. Egészen temetésre való idő.

Rufusnak családi sírboltja volt a templom kerítésén belül; ott vártak rá régóta ősei, mint legutolsóra, ki maga után beteszi az ajtót, és azután nem háborgatja őt több napvilág; együtt csendesen alhatják tovább a porrá-létel éjszakáját.

Ott mikor a sírbolt lépcsőin leereszték a nehéz kovácsolt vaskoporsót, a mint bezárták mögötte az ajtót, a mint megfordították fölötte a czímert, a mint elmondák: nyugodjék békével, abban a pillanatban lecsapott a villám a befedett sírba, s kidönté az eléje állított emlékkövet, hogy az darabokra omlott…

És ezt a történetet mindenki megtudhatja, a ki a Királyföldön jár, csak kérdezősködjék arról az emberről, a kit háromszor ütött meg a villám; kétszer élve, egyszer halva. -198-

MIÉRT LÁTTÁL?

Gonzaga Julia csak tizennyolcz éves volt, mikor férjét Colonna Vespasiant eltemették, és azóta nem szeretett soha.

Gyűrűjébe egy amarántot vésetett e jelmondattal: «non moritura». – A szerelem hivői előtt az amaránt virága jelképe az örök első szerelemnek.

Julia szépségének hire bejárta a narancsligetek honát; Olaszhon kicsiny, de fényes fejedelmeitől kezdve a nemes lovagokig mind lábánál hevertek, s ő – egyet sem emelt föl közülök.

Pedig volt a megvetett imádók között egy, a ki őt valóban megérdemelte volna. Nem rangja, nem gazdagsága által, de szerelmének nagyságáért.

Egy egyszerű lovag volt Del Castro Alfons, a fejedelem testőreinek kapitánya.

Del Castro lovag miatt ugyan rosszul lehetett megőrizve a fejedelem teste, mert ő a nap felét imádottja bámulatában tölté el; az éjszakát pedig egészen arra vesztegette, hogy ablakai alatt ábrándozott.

Ha Julia palotája kapuján kilovagolt, a ki őt legelőször üdvözlé, az Castro lovag volt.

Ha termeibe tért, azokat virágokkal behintve találta. Castro lovag szórta be az ablakon.

S ha éjjel lefeküdt, suhogó párnái közé, s kezét összekulcsolta imára: valaki az utczán künn énekkel kísérte imáját. Az mindig Castro lovag volt.

És azért Julia még sem tudta Alfonsot szeretni. Senkit sem szeretett, tehát őt sem. -199-

Egy paradicsom, a melyben nem lakik senki. Aranygyümölcsű fák, örök virágok, de semmi madárdal hozzá, semmi élet hangja. A világ a teremtés harmadik napján.

Volt azonban egy más titkos imádója is Juliának, kinek nem volt szokása a sóhajtozás. Ez volt a kalózok fejedelme: Barbarossa.

A rőtszakállú szörnyeteg nem epedett, nem kért, nem járt ablak alá lantot verni, hanem egy éjjel kikötött Fondi alatt ezerkétszáz kalózzal, s mielőtt a csendes város lakói álmaikból fölébredtek volna, meglepte a márványszép kastélyát. Éjszaka volt, az őrök mind aludtak: Barbarossa martalóczai föltartóztatlanul hatoltak Julia hálóterméig.

A lovag a martalóczok tolvaj közeledtét észrevéve, fölállt lova nyeregébe, s bezörgetett imádottja ablakán.

Alig ébreszté föl e szó Juliát, midőn mellékszobájában asszonysikoltás, halálhörgés támadt; hű cseléd sikoltott, czudar rabló kése legyilkolá; ajtaján dörömbölt már az orv.

Julia kiszökött ágyából, csak egy vékony patyolat volt rajta; nem volt idő pirulni. Úgy, a hogy fekhelyét elhagyta, szökött fel az ablakba, onnan a lovag vállára emelte; azután leszállt nyeregébe; baljával átölelte hölgyét, jobbjával kihúzta kardját, sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott az utczán tova.

Vad saracén csorda üvöltve rohant utána; nyíl süvöltött, golyó fütyölt feje körül; a lovag forrón ölelé magához a reszkető hölgy termetét, s oly boldog vala. -200-

Az üldözők mindenütt nyomában voltak, Barbarossa fölgyujtatá Fondi palotáit, az égő város fénye vérvilágot vetett a menekvők után.

A hegyi folyam két meredek part között folyik alá; midőn ide értek, a ló visszahorkant a mélységben tomboló ár előtt.

– Ne félj úrnőm, szólt Alfons, te tartsd magad a nyeregben, s tedd utánam, mit én teszek.

Azzal a hölgy kezébe adta a kantárt, s kipattanva nyergéből, a magasról a folyamba veté magát. A paripa gazdája után szökött nemes terhével.

A gyors hegyi folyamon át ketten úsztak erőfeszítve; a jó mén és a jó vitéz. Ez fél kézzel paripája zablyáját fogta, melynek hátán hölgye ült; s e halálvész közepett is csak azt nézte, mint simul a habáztatta vékony lepel a szoborszép amazonnak észrontó termetéhez.

Az üldöző saracénok elmaradtak a meredélyen; Castro lovag szökését egynek sem vala kedve utánozni egy pár ragyogó szem kedvéért.

A szerető férfi karja győzött a haragos folyón; féltett terhével átjutott a tulsó partra.

Itt mély erdő fogadta őket; mély erdőnek sötét útján semmi sem vezette Castro lovagot, mint két csillag az égen, és két csillag ide lenn.

Két csillag az égen nem jó helyre vezette őt; erdő közepén rabló bandolier csapat állta a menekvők útját.

«Kard ki! kard fel!» Castro lovag nem számlálta ellenségét, közé vágott; harczolt, mint egy oroszlán, a kardok szikráztak az éji harczban, a rablócsorda szétfutott, vagy elhullt. Alfonso utat vágott szive bálványának.

A hajnalcsillag látszott a keleti láthatáron, midőn az erdőből kiértek. Nem messze egy vár emelkedék előttük. Az volt Gæta.

– Asszonyom, szólt itt Alfonso, meg vagy mentve; -201- kihoztalak minden vészből. És most szólj: mit érdemlek mind ezért?

Gonzaga Julia összehúzta szép keblén a vékony patyolatot; arcza égett a szégyentől, jobban mint az ég a hajnalfénytől; szemei vészben ragyogtak.

A mint térdelt a hölgy előtt, szemeivel kéjittasan járta be annak vonásait, omló haját, fehér vállát, végig egész rózsás lábujja-hegyéig: Gonzaga Julia odalépett hozzá és kezeit esküre emelve, így szólt:

– A miért megszabadítál pogány kézből, gyalázatból, a miért kihoztál dühös folyam hullámiból, a miért megküzdtél értem orvokkal, utonállókkal: kápolnát emeltetek nevedre, melyben mindennap te érted imádkozom;… de a miért megláttál öltözetlenül, azért meghalsz!

S e szónál kirántva a lovag övéből a tőrt, azt markolatig döfte annak szivébe.

AZ ÉLETBŐL ELLESVE

A PÁNSZLÁVOK FÖLDÉN. REJTELMES HISTORIA.

Nevethetnék rajta! Ha valami kényeskedőbb érzés nem sajogna bennem annál a gondolatnál, hogy a mi felvidéki tótjaink között pánszlávokat akarnak találni. Azok a tótok, a kik a Rákóczi-szabadságharczban a végső óráig kitartó hívei voltak a magyar ügynek, a kik a 48-iki szabadságharczban magukra hagyottan szétkergették a magyar ellen alakult szabad csapatokat, a kiknek fiai legjobb katonái voltak a magyar hadseregnek: ezek a jámbor kaszások, a kik minden évben lejönnek a magyar Alföldre, résztvenni a munkában azon az áldott földön, a mely nem az övék; a kik otthon a maguk görbe, de regényes országában fát vágnak, deszkát, zsindelyt fürészelnek, hasogatnak, tutajokon hordják mi hozzánk; a kik lemennek a bányákba követ törni, érczet kutatni; a kik bevándorolják a félvilágot szövött gyolcsvásznukkal, gyógyfüvekkel, egérfogó kalitkákkal; – hogy ezek mind azt a gondolatot hordanák a széles tüszőjük alatt, hogy ők Magyarországon az államrendet felforgassák, Szvatopluk trónját újra felállítsák, Budapestet elfoglalják s elnevezzék Czarográdnak, hogy a muszka czárral conspiráljanak.

Tudom én azt jól, hogy vannak elégedetlen emberek a tótok között is épen úgy, mint vannak a magyarok közt. Sok ember van, a ki azért üti a mellét, a nemzetiségére vonatkozva, mert különben észre sem vennék, hogy a világon van. Csakhogy ez nem eszme, hanem csak «szusz».

Vannak igenis árva tót diákok, a kik a lycæumi sovány -206- convictuson keservesen magolva a quæ maribust, sanda szemmel nézik a duskálkodó földesúr fiát, a ki csak a billiárdnál tanúl, mégis szolgabiró lesz belőle; aztán vannak a világ háta mögötti ecclesiákban tengődő prédikátorok, a kik a mennyországot távolabb esőnek hiszik a tótokra nézve, mint a hogy azt más népek közel érik. Azután vannak veszekedett prokátorok, a kiknek a nemzetiségi izgatás mód a clientela szaporítására; de vannak minden bizonynyal igazi bonæ fidei nemzetiségi rajongók is, a kik anyanyelvüket imádják, költeményeket irnak rajta, azokat elszavalják, kinyomtatják, boldogok benne; és aztán végül van egynehány élelmes speculáns, a ki szimatolja a pénzszagot a moszkvai liga tarsolyában; nagyokat igér, s nagyokat vár érte, – kétszáz forintos évi fizetés mellett ezres bankjegyeket váltogat, s pezsgőt iszik belőle; – ez a törzskar. De hol a tábor? Hisz a felvidéki tót nép még csak egy pánszláv képviselőt sem küld fel a magyar országgyülésre.

Most két esztendeje keresztül-kasul jártam a magyar-tót felvidéket, voltam Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó legszebb vidékein: úgy mentem mindenüvé, mintha haza mennék; úgy fogadtak mindenütt, mintha a legtősgyökeresebb magyar nép lakta vidéken járnék; a tót munkások a mezőn a maguk népdalai mellett énekelték az «Isten áld meg a magyart», a tót polgárok, iparosok koszorúkkal fogadtak a városok bejáratánál, papjaik s azok között kemény pánszlávoknak elhíresztelt celebritások távol falvakból eljöttek ahhoz a házhoz, a hol szállva voltam, s mondtak olyan felköszöntőket, becsületes hazafias érzelemtől áthatott, lelkesült szavakat (igaz, hogy némelyik tótul), hogy azoknál különbet a mi ős szittya vérünk se buzoghat elő, a katholikus tót papi méltóságok pedig épen kifogástalan érzelmű magyar hazafiak. Aztán pedig hát én nem vagyok nékiek se főispánjok, se földesuraságok, még csak lutheranus főcurator sem vagyok; – a mit bennem szivesen fogadtak, az a specziális magyarság megtestesülése: magyar -207- író vagyok, semmi más: tőlem se nem remélhet, se nem félhet senki semmit; a mit a szivéből nekem ád, egyenesen a magyar nemzetnek adja.

Tovább mentem. Árvaváralján már az iskolás gyermekek «dicsértessék a Jézussal» és «adjon Isten jó napot»-tal köszöntenek magyarul. Azok az árva vidéket lakó árvaiak, a kiknek, ha egy esztendőben roszúl terem a burgonya, nincs mit enni, de azért még az inséges időben sincs adóhátralékuk. Faképeket, játékszereket faragnak, azt boldogabb vidékre elhordják, mégis lerojják, a mivel az államnak tartoznak. A fafaragás egész üzletággá fejlődött ki náluk. Megismerkedtem egy egyszerű parasztlegénynyel, a ki egy állatcsoportozatot valódi művészettel állított elő gyertyánfából; nyáron a mezőn dolgozik, csak télen át művész. Megnézheti a magyar miniszterelnök elfogadási termében, a ki odamegy, ezt a parasztművet (olyan tisztességben részesül ez), ott áll a díszalbum mellett. S ilyen művészekkel tele van a tótság. Faragott sétapálczáikat viseli az egész világ, még China is. Csöndes, dologszerető, becsületes nép ez.

Mikor az országgyülésen a magyar nyelv tanításáról az alsóbb iskolákban volt szó, hej, milyen nagy jeremiádát támasztottak ellene (akkor sem annyira a pánszlávok, mint inkább a pánszászok). No ha azért riadoztak tőle, hogy a magyar nyelv oktatása által majd a más ajkú népfajok nemzetiségükhöz hűtelenek lesznek: hát akkor nagyon ok nélkül rontották a vérüket; hanem ha attól féltek, hogy ennek a gyakorlati életben foganatosítása után a különajkú nemzetiségek a magyar állameszméhez hívebbek lesznek, hát akkor jól prófétáltak.

– Két év előtt, mikor Trencsénben jártam, csupán e megyében száztíz magyarul tanító iskola volt, s azok között tizenkettő, a miben az előadási nyelv kizárólag magyar, a többi megyében is úgy van. A nép maga kivánja így! Aztán milyen iskolák! Az árvaváraljai elemi iskola különb a hajdani lycæumoknál. Ezek a magvetői a hazaszeretetnek. -208- A mi iskolamestereink ott a felföldön végzik be azt a nagy művet, a mit Árpád apánk ezer év előtt megkezdett. Ők fejezik be a pusztaszeri szövetséget. S ez a gárda hatol előre ellenállhatatlanul. Munkája láthatatlan; de feltarthatatlan mint a felvilágosodásé. A hajnalsugár elűzi a kisértetet.

Koritnyiczát is meglátogattam, családommal együtt, s még két jó barátom, Schwarz Gyula és Andaházy Pál kedves társaságában. A gyönyörű fekvésű fürdőben már akkor (ősz felé) nem volt más otthon, mint «tisztelt hazánkfia» Gelléri Szabó János barátom; vendégül pedig, mint mondák, egy angol tudós maradt még ott. Ott nagyhamar egymásra találtunk, az angol középtermetű, széles vállú férfi volt; arczán semmi az angol typusból: a kétkúpos homlok, a hatalmas két ágra hagyott szőke szakáll, a piros arcz, villogó szemek, büttykös orr, az egész arcz izgatag kifejezése egészen más népre emlékeztetett.

Schwarz Gyula tudós barátunk egyszerre angolul kezdett el hozzá beszélni, a mire az idegen doctor elég udvarias volt németül felelni, s a társalgás maradt ennél az idiománál.

Ebéd után azt a meggyőződésünket fejeztük ki egymás előtt, hogy ez az úr – muszka.

Azután beírtuk a neveinket a vendégkönyvbe; angolunk névjegyzése ekkép szólt: «Robert Laing, collegii Corporis Christi apud Oxoniensis Socius». Szép, gömbölyű, kissé hátradűlő betűi voltak: mint azoké, a kik cyrill betűk írásához szoktak.

Innen aztán tovább mentünk, fel Liptóba a Kárpátok közé, a fölséges csorbai tóhoz, a mit hogy ha le akarnék festeni, egy regényt kellene hozzá írnom rámának. – Hát a mint ott is elénk adják a vendégkönyvet, hogy a neveinket beírjuk: a legelső név, a mi szemembe tünik, ugyanazokkal a gömbölyű hátradűlő betükkel van odairva, a -209- czím is ugyan az, csakhogy a név egészen más. A csorbai tó vendégkönyvébe ugyanaz «Cuthbert Shield, Northumberland, England, apud Oxonienses, collegii corporis Christi socius». A nap, melyen ez beiratott, május 30-ika. Ekkor pedig voltunk szeptemberben.

Ez már szeget ütött a fejembe. Két különböző név alatt, egy angolnak májustól szeptemberig a magyar-tót felvidéken mulatozni több, mint barátság. Mi dolga ennek itt?

Budapestre haza költözve, egyszer egy októberi napon betoppan hozzám az én koritnyiczai anglusom, látogatóba.

– God bye sir! Hanem már most engedjen meg, nem tudom melyik nevén szólítsam önt, mister Robert Lainghoz, vagy Cuthbert Shieldhez van szerencsém?

– Igenis, mond, az egyik az irói nevem, épen úgy, mint önnek és sok másoknak is vannak írói álneveik; néha azt használom, kivált versek alá irva, minők a Csorbai tó vendégkönyvében láthatók.

– Önnek nagyon megtetszett a mi tót felvidékünk, hogy négy hónapot ott töltött.

– Oh igen. A szláv népszokások tanulmányozását tüztem ki feladatomul; s egész idő alatt folyvást Moyses püspök házánál voltam vendégül elfogadva: az volt kirándulásaim központja.

(Én ezt a Moyses püspököt úgy ismertem, mint hírhedt pánszláv celebritást.)

Angolom tovább ment. Én meg eresztettem. Nem kenyerem a spiczliskedés; ámbár, ha a hazámat fenyegetné valami igazi baj, én biz a denuncziálástól sem ijednék vissza.

Hanem azt még sem tagadhattam meg magamtól, hogy este a clubban, összetalálkozva azzal a miniszterrel, a ki nekem legkedvesebb jó barátom, el ne mondjam neki sub rosa a tapasztalatomat. -210-

– Mégis jó volna megkérdezni attól a Moyses püspöktől, mondám én, hogy mi dolga volt neki négy hónapon át ezzel a kétféle nevet viselő angollal?

Az én kegyelmes barátom uram végig hallgatta szokott olympi nyugalmával az én felfedezésemet, s aztán szemem közé nézve azokkal a véghetetlen okos szemeivel, azt mondá:

– Persze, hogy jó volna megtudni Moyses püspöktől, hogy mi dolga volt a két nevű urral? csak az az egy kis akadály van a dologban, hogy Moyses püspök már ez előtt egy néhány esztendővel meghalt.

Már most ez vagy valami «trufátor» volt, a ki egyenesen az emberek megtréfálását tüzte ki czéljául, vagy valóságos Aksakoff-féle utazó ügynök. A dolog összeesik a hires Dobrzánszky-féle puts-csal.

Hogy pánszlávok vannak, azt elhiszem, hogy gyakorlati sikert nem érnek el, arról bizonyos vagyok. A pánszlávizmus a tót felvidéken olyan baj, a minek a kigyógyítására nem kell mindjárt a ferrum sesquichloratumot használni, mikor az orvoslására elég a rumford-leves is.

A MISKOLCZI SZŰZ.

Kétszáznyolczvanezer embert zúdított alá Magyarországra az orosz czár: a fényes gárda lovas dandárt, a hol az egyik ezred csupa pejlovon ül, a másik csupa almásszürkén, a harmadik mind egyforma fakón, a negyedik tiszta fekete lovakon; zenekar lovagol előttük, tarka ruhákban, azután a cserkeszeket, keleties egyenruháikban, -211- a fényes beshmetben, a hegyes papással a fejükön; hosszú puska a hátukra vetve, ezek sortüzet adnak lóháton ülve a támadó ellenfélre, azután a doni és zaporogi kozákokat, a kik a harmadfél öles dárdát kétkézre fogva hajítják el a csatában, mint a kelevézt, s az egész ezred énekelve megy a harczba. Minő rettenetes kardal az! Voltak baskir csapatok is, Mohamed, Buddha imádó nép, bálványhitű pogányok, a kiknek a nyelvét maguk az orosz tisztek sem értik.

S ennek az újkori népvándorlásnak a vezére volt Paskievics herczeg, az eriváni győztes, a Balkán meghódítója, Lengyelország eltiprója, a ki Varsóban helyreállította a «rendet».

S e Batu kháni tábor s rettenetes vezére mellé volt adva «egy» magyar ember. Most úgy nevezik, hogy a «muszkavezető».

Nem kellett a muszkának vezető, volt annak térkép a kezében s ment, a míg a magyar sereg útját nem állta s össze nem kuszálta az egész hadi tervét.

Ha van földön nem emberek számára teremtett kín, hát az volt ezé az «egy» magyar emberé a muszka táborban.

Ott állni mindennap az orosz hadvezér haragja, s saját nemzetének kétségbeesett elkeseredése között; érezni a legyőzött minden szenvedését s mosolyogni a legyőző szeme közé; engesztelni, csillapítani a nem várt ellenállás felett dühöngő vezér haragját s őrizni a rendet a megszállt városokban féltékeny szigorúsággal; egyszerre maga ellen idézni a gyanakodó orosz dölyfös zsarnok szeszélyét, a fondorkodó cselszövő udvaronczok méregkeverését, s egyidejüleg saját honfitársainak keserű boszuvágyát, sűrű átkozódásait.

Mert az orosz táborban gyűlölték az egész magyar nemzetet, de azt az «egy» magyar embert, a ki velük volt: legjobban.

Mikor Sátoralja-Ujhelyre érkezett az orosz tábor, valamelyik erdőben egy néhány kozákot megöltek a magyar -212- guerillák. Paskievics megtudta ez esetet, azt mondá a magyar főúrnak, hogy ha elő nem keríti rögtön a gyilkosokat, porig leégetteti az egész várost.

A magyar biztos huszonnégy óra alatt előteremté a négy guerillát, a ki a kozákokat megölte; az orosz vezér fel is akasztatta őket. Ezzel Ujhely meg volt mentve.

Mikor aztán odább mentek, volt a fővezér kiséretében egy orosz tábornok, herczeg D..., a kinek meg az volt a feladata, hogy ezt az «egy» magyar embert tartsa felügyelet alatt; hát akkor az odament a tábornagyhoz s azt mondá neki:

«No most minket ugyan szépen rászedtek. Az a négy ficzkó, a kiket mi felakasztottunk, a vármegye börtönéből került elő, az egyik volt egy apagyilkos, a másik három rabló utonálló, a kiket úgyis fel kellett volna akasztani. A magyar biztos ezeket a gonosztevőket adta ide nekünk az igazi guerillák helyett.»

Paskievics nem szólt semmit: hanem attól fogva minden léptét őriztette a magyar polgári biztosnak. Mikor aztán Losonczon ismétlődött ez az eset, hogy magyar guerillák megöltek két kozákot, Paskievics kiadta a rettenetes parancsot, hogy az egész várost porrá égessék és kirabolják.

A magyar biztostól nem kértek többé közbenjárást. Losoncz földig leromboltatott.

Már itten dühös volt az orosz fővezér, hogy Görgei szétzilálta az egész hadi tervét, a váczi ütközetben megverte az orosz legjobb seregét, s kisiklott az orosz hadi strategéma ölelése közül, a Tisza mögé. Újra kellett kezdeni az egész hadjáratot. Az orosz katona pedig hullott, mint a légy! még egy «polgári biztos» volt mellé adva: a cholera. – Az volt még csak a szálláscsináló! Az orosz hadsereg minden táborhelyén egy temetőt hagyott hátra.

Ekkor történt az az eset Miskolczon, hogy két cserkesz -213- harczos egy földmives házához lett beszállásolva, a ki maga épen akkor, sürgős takarodás idején, kinn volt a mezőn fiastul együtt, a háznál nem volt más, mint egy tizennégy éves hajadon leányka, a ki a háziasszony dolgát végezte, ebédet főzött a mezőn dolgozók számára.

Hasztalan volt az ártatlan gyermek könye, könyörgése, a vad harczosok nem nézték, hogy bimbó; gyönyör azt letépni!

A leány bátyja odakinn a mezőn csak hiába várta, hogy jön-e az ebéd? utoljára étlen, szomjan hazahajtott a rakott szekérrel.

Mikor megérkezett, a nyomorult leányka már akkor a végsőt lehelte. Ott hevert a földön s csak annyit tudott mondani, hogy a kik ily kegyetlenül bántak vele, az a két beszállásolt cserkesz, s aztán ott halt meg a bátyja karjai közt.

A magyar legény akkor kiment az udvarra; a két cserkesz már lovon ült s odább készült menni. Azoknak kardjuk volt, puskájuk, pisztolyuk; neki pedig nem volt egyéb kézbelije egy petrenczerúdnál. Két percz alatt agyon csapta mind a kettőt. Bottal verte őket agyon, mint a veszett kutyát.

Onnan aztán egyenesen rohant az orosz fővezér szállására. Bebocsáták hozzá, hisz fegyvertelen volt. Azon elkeseredett dühében ezen kezdé:

– Meggyalázták a húgomat! Halálra kinozták az átkozottak szegény kis ártatlan testvérkémet. – Megöltem mind a kettőt.

– A gyilkosnak akasztófát! a városnak tüzet és vasat! ordítá tomboló dühében az orosz fővezér.

Ekkor bátorkodott eléje állni népgázoló haragjának az az «egy» magyar ember. -214-

– Nem úgy uram! Az a két cserkesz megérdemelte a halált, ennek a fiúnak a növendék leánytestvérét kínozták halálra.

– Nem a gyilkost; de a női becsületet. Ön maga is apa: mit tenne, ha ily bántalom érné?

Paskievics azt mondta, hogy «jól van»; s rögtön parancsott adott a főorvosának, hogy menjen ki a házhoz, a hol a két megölt cserkesz van; hanem aztán hátat fordított a magyar úrnak, s a míg az orvos vissza nem tért, folyvást D... herczeggel beszélt. Ha nem való, a mit a legény mondott, akkor a magyar úr el van veszve. Eltalálta árulni, hogy van szíve s az a maga fajához hajlik. Főbenjáró bűn ez.

Rövid időn visszatért a főorvos. Jelenté, hogy a fogoly leánytestvére valóban baromi erőszak miatt halt meg; az összeszorított markában még ott volt egy rézgomb a cserkesz beshmetjéről, a mit viaskodásában letépett.

– Küldje ön haza ezt a fiút, adjon neki pénzt a húga eltemetésére; aztán mondja meg neki, hogy menjen el az utamból messzire.

– És most nekem is mondja meg a herczeg, hogy merre mehetek? kérdé a magyar főúr.

– Akkor én kérem, hogy D... herczeg ne maradjon itt. Én ismerem jól a magyart. -215-

Debreczent nehéz ütközet után foglalta el, de már nem pusztította el. A város elüljáróival emberien bánt. Egyszer az utczán nagy sár idején ment a magyar polgári biztos kiséretében keresztül a főutczán, egy szál padló volt a híd, a mi átvezetett a sáron. A kik a régi Debreczent ismerték, emlékezni fognak rá, hogy mi volt az a «sár» az utczán. Szekéragy tolta azt. Szemközt jött rájuk pedig-len egy termetes polgár, a kit akkoriban «civis»-nek neveztek, nagy büszke léptekkel. A sár közepén összetalálkoztak Paskievics és a civis. Ez megállt konokul az útban. Átkelhetett ám Paskievics a Balkánszoroson, ráléphetett Varsó nyakára; de azt semmi hatalommal ki nem vívhatta, hogy egy debreczeni civispolgár a hajdani padló szoros útjáról az ő rettentő személye elől a sárba kilépjen. Paskievics sértett büszkeséggel csapott a kardjára; de biz ettől a horkantástól még csak a makrapipája se rezzent meg a polgárnak. Ekkor megszólalt a magyar úr a háta mögött.

– Az már más! Ha szépen kérnek! A termetes polgár erre a szép szóra belépett a sárba, helyett adott a hídon a tábornagynak, megbillentette a kalapját s még azt is mondta, hogy «adj’ Isten!»

Mikor az oroszok kivonulóban voltak, Paskievics hosszabb ideig volt elszállásolva egy magyar földesúr falusi kastélyában, egész táborkarával együtt. A házigazda derék jó hazafi volt; hanem azért kénytelen volt szívesen látni vendégeit.

Mikor tovább akartak menni, az utolsó lakoma után a herczeg kétszáz orosz imperiált tett le az asztalra. -216-

– Ne higyje a herczeg, hogy ezt nálunk pénzen osztogatják. A ki nekem vendégem, az nálam itthon van, ha ellenségem is. Ha én nem tettem szót azért, hogy a birtokomat széltében elpusztították az ön hadseregei: azért a borért, a mit magam adtam fel önök elé az asztalra, csak nem állok elé pinczérszámlával; söpörje be a pénzét!

Paskievics nagyot csóvált a fején. A pénzt visszadugta, hanem aztán megbízta vele a polgári biztost, hogy becsültesse fel mindazt a kárt, a mit seregei a földesúr birtokán okoztak s fizettesse ki a hadi pénztárból.

A magyarországi hadjáratból vitték haza az oroszok magukkal a szabadság vágyát.

Ennek az «egy» magyar embernek Paskievics táborában az egyik fia magyar alkotmányos miniszter lett az új korszakban, a másik is az lehet még!

A SOCIALDEMOKRATIA EURÓPÁBAN ÉS ÉSZAKAMERIKÁBAN.

Ámbár Magyarország még most legtávolabbról van csak érintve a sociáldemokrata mozgalomtól, mégis fölöttébb érdekesnek tartom azon adatokat, melyek e kérdésre világot vetnek, megismertetni a közönséggel.

Nálunk még most se az alany, se az alap nincs meg e nagy mozgalomhoz. Gyáriparunk csak keletkező félben van, s a mi gyáraink vannak, azok munkásaikat, a külföldi munkadíjakhoz hasonlítva, eléggé jól díjazzák, s ezt annyival inkább kénytelenek tenni, mert földmivelési iparunk fejlődése a munkaerő értékesítésében igen erős versenytársa a gyáriparnak. A hol a földmíves-napszám -217- egy forint átlagot tesz ki, ott a gyármunkás-napszámot nem lehet egy frankra leszállítani; a hol az arató munkás hat hét alatt képes (igaz, hogy megfeszített munkássággal) az egész télire való készletét megérdemelni, ott nem lehet a munkásosztály elnyomásáról panaszkodni, mert a míg a földesúr elég foglalkozást ád, addig a gyáripar kénytelen épen úgy jutalmazni a munkásait, mint a mezei gazda. A kézműipar felvirágoztatására pedig oly őszintén kezet fog Magyarországon minden osztály, hogy az ez iránt felelevenült országos részvétet még a ki sociális izgatással is akarná fokozni, olyan rosz szolgálatot tenne vele, mint a ki nyár derekán ránk fűtené a szobát.

Azért «most még» mi nálunk nem a munkás panaszkodik, hanem a munkaadó, nem az iparossegéd, hanem a mester. Egy olyan szorgalmas és értelmes iparosfőnök is, a milyen volt Vidacs János, a ki a mellett tizenhatpróbás demokrata volt, az öngyilkosságon kényszerült pályafutását végezni, legnagyobb becsületessége és méltányossága daczára, mihelyt a concurrentia fölverte az üzletéhez szükséges munkások díjait. A hogy ezt ő nekem a katasztrófáját megelőző hónapban keserű panaszszal elmondá, megjósolva kikerülhetlen végzetét.

Sőt az az iparos mozgalom, a mi hazánkban megindult, épen azt az irányt veszi, a mi az iparszabadság korlátozására czéloz, inkább a czéhrendszerhez nehézkedik vissza, s az iparmunkástól minősítést követel.

Azok pedig, a kiket a külföld bocsát be hozzánk, a socialdemokratia tanait hirdetni, itt, Magyarországon, nem tudják magukat megértetni, idegen ajkúak; eszméik még idegenebbek, s aztán – a mi fődolog – a mi népünk még maga is oly aristokrata, hogy tekintélyt követel attól, a kinek a szavára hallgat, az idegen iránt gyanakodó.

Először is a munkás osztálynak szaporodnia kell. Igen kivánatos, hogy szaporodjék. Magyarországon az iparnak adott kedvezményeket beczikkelyező törvény életbelépte -218- óta egész sorozata keletkezett az új gyáraknak. Támadni fog még több is. Ez boldogulásunk alapföltétele. Ez a mi aranybányánk: az iparosnak a két keze és esze. Már is «sok ezerre» megy Budapesten a gyármunkásoknak a száma. Ennek az osztálynak a gyarapodása közérdek. S jobb megelőzni a méltányos kivánságokat, mint kidaczoltatni azokat, a mikor aztán a méltányosság határait sem tudja megszabni senki.

És jobb helyes irányt adni egy még születőfélben levő eszmének, mint azzal azután, ha kamaszéveibe átnőtt, minden lépten-nyomon birkózni, dulakodni a ferdére vett irány miatt.

Az is tudva van már előttünk, hogy bármily kezdetleges és félsikerűnek sem becsülhető a budapesti központban hébehóba nyilatkozó socialdemokrata mozgalom; az mégis kezd terjeszkedni a vidékre is s legújabban észrevehetővé kezd lenni a jelszó, a mi a központból kiadatott, hogy aratás idején a földipar munkásai közé is ki kell küldeni emissariusokat, s azokat is megnyerni a socialdemokrata elveknek, s e végett az eddig csak németűl működő lapokat, röpíveket magyar, tót, román nyelveken is elterjeszteni.

Ebből, ha a diagnosist jókor és helyesen meg nem teszszük, olyan chronicus baj támadhat, a milyenben jelenleg Európának minden állama szenved.

A legmozgékonyabb és leleményesebb a németországi socialdemokrata szövetség.

A legutóbbi országgyűlési választásoknál tüntette ki leginkább, hogy mit tud; az levén az életkérdés, hogy mentül több képviselőjét elveinek behozza a német parlamentbe.

Ügynökeik már a választások előtt keresztül-kasúl bejárták az egész országot, találkozókat adtak egymásnak, felosztották a kerűleteket, a jelölteken kiegyeztek, egyszer-egyszer mintegy jelszóra valamennyien összegyülekeztek, -219- a hol a kormány nem is sejtette (mint pl. Mittweidában) s ott közös határozatokat hoztak.

Ha a kormány betiltotta a socialdemokrata gyüléseket, rendeztek ártatlan népünnepeket (murikat) mindenféle czímek alatt, vagy megjelentek más egyletek gyülésein, a kiknek semmi közük sem volt hozzájuk s ott egyszerre felállt a szónokuk s elmondta a socialdemokrata-programmot, s kitűzte a jelöltet. Kiabálhatott aztán már a publikum, csengethetett az elnök, oszlathatta a gyülést a rendőrbiztos, a czél el volt érve. Így tettek Berlinben, Magdeburgban, Ostenseeben.

Azután nyomattak röpíveket jelszavaik commentárjával s bámulatos volt a leleményesség, a mit azoknak az elterjesztésében kifejtettek. Hogy az íveket a rendőrség el ne kobozhassa, elrejtették azokat a nők keblébe, a kis fiúk botanizáló dobozaiba, s ily módon Drezdában, Altonában, Berlinben egy nap alatt százezreivel a röpíveknek árasztották el a közönséget.

Azután matriczokat metszettek, a miket mindenki zsebébe dughatott: azon volt a jelölt neve. Egy végighuzás a festékes pamacscsal, s az utczán sétáló otthagyta a falon a jelölt nevét, teleírva vele magát a rendőrségi katonaköpönyeget is. Annyira ment a leleményességük, hogy mikor egy «Viereck» nevű jelöltjüket akarták megválasztani: csak egy négyszöget festettek a falra, s alá e szót: «válasszátok!»

A pénzszerzés-módjuk is ép oly leleményes volt a választásokhoz. Nem számítva az Amerikából érkezett segélyt s egyes gazdag elvtársak nevezetes járúlmányait, annyiféle czímet és alkalmat tudtak kitalálni, a mik alatt nem csak a saját pártjukat, de még a haladási pártot is megadóztatták, hogy teljes pénzerővel voltak ellátva, a mit lelkiismeretesen beküldtek a központi vezérüknek Bebelnek, a ki azt épen oly szigorúan szétküldötte szükséghez mért arányban a választókerületekbe.

A mellett furfangosan tudták a többi pártokat egymás -220- ellen felhecczelni, úgy hogy két veszekedő közé odaékelve magukat, azt érték el, hogy a kisebbségben levő inkább odacsatlakozott egy socialdemokrata jelölthöz, hogysem gyűlölt ellenfelét győzni engedje. Így győzették az utóválasztásoknál Boroszlóban a conservativek, Hanauban meg a haladópártiak a socialdemokratát.

Ekként került elő megerősödve a párt a tavalyi választásoknál Északnémetországban, sőt még Délnémetországból is tudott kapni «egy» képviselőt, a hol azelőtt termőfölde nem volt.

Azonban ezzel szemben a német kormány és az ellenkező pártok sem dugták kezeiket a zsebükbe tétlenűl. Ismeretesek az 1878-iki októberi törvények, a mik a socialdemokraták ellen hozattak. Ezeknek a szigorú alkalmazása miatt többen a párt legerélyesebb vezetői közül kivándoroltak Németországból s a nyilt izgatás lehetetlenné lett téve. Ez volt a hatalom és kényszer rendszabálya: ennek a nyomában jönnek az ellenhatás finomított eszközei, a socialdemokrata pártnak saját elvei segélyével való szétrigázása. Néhol egyszerűen megalkudtak a vezetőkkel, szellemi és anyagi módszerek útján, másutt államsocialista társulatokat állítottak fel, a mik ugyanazon czélokat tűzték ki maguk elé, a miket a socialdemokraták, csakhogy a kormány pártfogása mellett. Elképzelhető, hogy az ilyen császári királyi rebellisek micsoda óriási zűrzavart idéznek elő a maguk schizmájával az orthodox socialdemokraták ecclesiájában. Egy egész nagy radikál töredék különválik. Most vezérlete alatt ezek kinyilatkoztatják, hogy Bebelék: «népámítók, álszent kalandorok!» Két socialdemokrata képviselő, Hasenclever és Blos ellenben az opportunitási vízáramlat felé eveznek. Ezeket a többiek anathemákkal mennykövezik agyon. A csöndes forradalom ellenében megszületik a csöndes ellenforradalom.

S a míg a socialdemokrata vezérek a magas politika thesisei fölött vitatkoznak, a míg az alvezérek korteskednek, -221- maga a főczél: a munkások sorsának javítása, szünetel, háttérbe szorúl, feledésbe megy: a választási campagne költségei elnyelik még a segélyösszegeket is, a mik a nyomorba jutott, a törvénysújtott, a kiutasított munkások családjainak voltak szánva. Most csak azon vitatkoznak, hogy az őserő útján kell-e segiteni, vagy a kormány által?

A külső szervezkedésük a németországi socialdemokratáknak eleinte akként volt tervezve, hogy tiz kiváló vezér választ maga mellé tíz megbízható alvezért, azoknak mindegyike megint tíz káplárt és így a végtelenig tovább. Hanem ez sehogy sem ment össze. Kisült, hogy tízszer száz nem ezer, hanem csak kétszáz: ugyanazt a tíz közlegényt kapta meg az egyik is, a melyiket a másik. Sikeresebbnek látszik az az újabb methodus, hogy az iparágak szerint csoportosúlnak egyes szövetkezetek; egészen a régi czéhek mintájára. Ezáltal egyúttal a tőkepénz hatalma ellen is védik magukat. Berlinben megalakúltak a kőművesek, ácsok, asztalosok szövetkezetei; másutt az érczöntők, a czipészek álltak társaságba. A legtöbb helyen mint betegsegélyző és temetkezési egyletek állottak fenn; a mik ellen, jótékonysági irányuknál fogva, a kormánynak fellépni nem lehet, ámbár igen jól tudja, hogy azok mind egybefüggnek a berlini központi bizottsággal, s a mit saját jótékonysági czéljaikra fel nem használnak, a fölösleges bevételt tartoznak a választási campagne czéljaira beszolgáltatni, azután meg a pártközlönyök fentartására.

Ez az állása a «nyiltan működő» socialdemokrata pártnak Németországban, melynek vannak szónokai, hírlapirói, kortesvezérei, nyilt programmja, a szavazó urnánál megjelenő tábora. – Hanem ez még a szelídebb, a jámborabb párt. Még ez hagy magához beszélni s néha felelni is rá.

II.

A «Most»-féle socialdemokrata párt jelszava: semmit sem tenni nyiltan. Ezek nem tartanak népgyüléseket, nem küldenek képviselőket a parlamentbe, még csak a választói jogukat sem gyakorolják; ezeknek a működését nem tudják a kormányközegek figyelemmel kisérni, csak a tényektől lepetnek meg. Czéljaik a hírhedett «Brender és társai»-féle felségárulási perből eléggé ismeretesek. A legelső azok között a társadalmi rend felforgatása. Ezek nem alkusznak senkivel, még a többi socialdemokratákkal sem, a kiket «álszent kalandoroknak» neveznek. Csupán egy látható jelenség tudósítja az állam őreit Németországban titkos organisatiójukról: a hírlapjuk.

A hírlapok általában igen nevezetes szerepet játszanak a német socialdemokrata mozgalomban. Ezek között ismét azok, melyek nyiltan, hatósági ellenőrzés mellett benn az országban jelennek meg, sokat küzdenek a szigorú törvényekkel, czímeiket gyakran változtatni kénytelenek, egyik városból a másikba vándorolnak s ha a sajtótörvények korlátai között tartják magukat, akkor meg a közönségüknek nem tetszenek; azért mindenütt csak a párt segélyezése mellett állhatnak fenn. Annál sikeresebb a működése azoknak a lapoknak, a mik külföldön jelennek meg. (Emlékezhetünk rá, hogy a nálunk legközelebb lefolyt sajtóper alkalmával a munkáslap német szerkesztője azzal védte magát, hogy kiadványa legnagyobb részben Németország számára volt szánva.) A nyiltan működő párt organuma a «Social-Demokrat», a titokban működőé a «Freiheit»; az elsőt Zürichben nyomják s onnan küldik szét egész berendezett apparatussal egész Németországra. Valóságos saját postarendszerük van, úgy, hogy az állami -223- postát egészen nélkülözik; s az egyes városokban saját ügynökeik, kihordóik vannak, a kik egyúttal az előfizetéseket is beszedik az olvasóktól. Még titokszerűbb módon csempészik be a «Freiheit» példányait Londonból; mindenféle alakjaiban a zárt dobozoknak, conservek, gyermekliszt, sűrített tej stb. etiquettek alatt; a leforrasztott bádogokat a rendőrség nem nyitogathatja fel. Az ilyen módja a lapterjesztésnek azonban roppant költségbe kerül; s e lapok szerkesztői nagy nélkülözésekkel küzdenek. Mégis akadnak buzgó vállalkozók, a kik e feladatot elvállalják. Mióta Mostot elítélték, a «Freiheit» elvesztette azt az érdekességet, a mit szerkesztője erélyes, ügyes és képzelemgazdag irmodorában bírt; most doctrinair kezd lenni, a mi unalmas a közönségre nézve. Németországba 230 példány járhat csak belőle, a legtöbb Berlinbe, Bécsbe is annyi.

Azonban mind a mellett is, hogy Németországban van legkiterjedtebb és legorganizáltabb működési apparatusa a socialdemokrata mozgalomnak, maga a mozgató erő, a központ, kívűl van a continensen. A főhadiszállás London. Innen látják el társadalmi forradalomeszmékkel (és még egyebekkel is) elébb az európai államokat, azután magát a britt királyságot is.

A múlt évben Most indítványára jött össze julius hó közepén Londonban az egész világról egybehivott socialdemokraták congressusa. A felhivást csak egy párt utasította vissza, mely az anarchisták pártja nevezett alatt ismeretes. Ezeknek nem kell semmiféle organisatio, a mi az egyéni szabadságot korlátolja. De végre ezek is megjelentek. Húsz delegatus jött össze Európa minden országaiból és Észak-Amerikából, a kik 300 csoportozat megbízását mutatták ki. Még egyszer ennyi tagot küldtek a helybeli «propagandista club», és a «communista egylet».

És ezek oly ügyesen tudták megtartani napokon át húzódott gyüléseiket, hogy a londoni rendőrség nem volt -224- képes a nyomukba hatni. Minden tagnál egy szám helyettesítette a nevet, azon szólították egymást. Pedig jelen voltak a legkiválóbb celebritásai az európai és amerikai forradalmároknak: az orosz Hartmann és Krapotkinen kívűl a spanyol Figueras, az olasz Malatesta, a franczia Louise Michel, az amerikai miss Lecompte. És mind ezekről még csak tudomást se nyert volna a hírhedett londoni rendőrség, ha a congressusban részt vett angol communista club tagjai ki nem váltak volna belőle, a kik aztán nem csináltak titkot kilépésök indokából. Az angol «communisták» megrettentek azoktól a tervektől, a mik a congresszusban érvényesülést kerestek. Valamennyi államfő, kormányférfi, nemesség, papság, tőkepénzes kiirtása: ez volt az alapthesis; vitatárgya csak eszközök és módozatok s azoknak a feltalálása. Itt organisálta magát egy összetartó egészszé az európai és észak-amerikai socialdemokrata-párt minden anarchista töredéke. S ez organisatiónak a foganatbavételét már azóta tapasztalhatni mindenütt. Az Angliában megkisértett középület-felrobbantások, az irhoni agrárgyilkosságok legelébb is magát a Britt birodalmat vonták bele a bajba. Ugyanazok a kezek intézték a hajóelsülyesztő pokolgépek alkalmazását, a melyek a szentpétervári tűzaknákat furatták.

S ez az összetársítása a társadalmi mozgalomnak a politikai forradalommal teszi felfokozott hatásúvá ezt a szövetséget; mert a kétségbeesés küzdelme ragadós; s az orosz nihilista vértanúk nimbusa elvakítja a franczia és német socialisták szemeit. A mit az orosz nihilista tesz a szabadság, az alkotmányos rendszer kierőszakolásáért: ugyanaz képzelt jogot ád a petroleurnek hasonlót tenni s megtámadni az alkotmányos kormányt és a nemzeti élet alkotta társadalmi rendet, tönkre tenni magát azt az alkotmányos szabadságot, a miért az orosz feláldozza magát. Most ezek mind egy kalap alatt vannak. Hiába mondják a mérsékelt elemek, hogy nekik nem ilyen -225- messzemenők a czéljaik; őket felhasználják úttörőknek; mikor nem akarnak tovább menni, akkor félretolják, vagy előretolják, vagy átgázolnak rajtuk; de azok a czéljukon innen meg nem állnak.

Ennek a czélnak az eszköze: elkezdve a toasztmondó pohártól, melylyel jámbor népszónokok népszerű nagy szavakat leöblítenek, a petárdáig és az orgyilokig minden.

Az angol nép maga leghamarább belátta ezt, s azért az angol munkásegyletek a szeptemberben megtartott Trades Unions nagy congressusán, daczára az irlandiak izgatásának, a socialrevolutionista congressussal való egyességet visszautasították s eddigelé csak egy kisebb városban sikerült igazi angolokból alakult forradalmi szövetséget létrehozni, az sem prosperál. Ellenben bizonyos, hogy a mindenütt kitörő strikeok jobbára összefüggnek egymással, s hogy a németországi intransigenseknek a távolmaradása a választási mozgalmaktól egyenesen annak a kimondott elvnek a következése, miszerint a parlamentárizmus maga megbuktatandó, mint leghatalmasabb védgát az anarchia áramlata ellen. Nekik minden parlamenti szónok áruló, még az ellenzékiek, a legszélső baloldaliak is, a hogy ezt igen világosan elmondta nem régiben maga a budapesti socialista lap is. Érthetett belőle mindenki, a kinek fülei vannak a hallásra.

III.

Legélesebb az ellentét a mérsékelt socialdemokraták és anarchisták között magában Francziaországban. A munkásosztály túlnyomó nagyobb része az elsőbb irányhoz csatlakozik, az utóbbiak főleg Párisban és Dél-Francziaországban vannak otthon. E két párt között van egy harmadik, collectivisták czím alatt, mely a kettőt egyesíteni törekszik: de inkább az utolsóval ért egyet.

Ezek még az évenkénti congressusaikat is külön tartják, -226- a mérsékeltek Párisban, az anarchisták Rheimsban. Ez már ott egész hatalom, mely az állammal magával küzd. Miniszteriumokat buktatnak meg s Francziaország külpolitikáját befolyásolják.

A mérsékeltek syndicatusi kamarákat tartanak fenn, a miknek feladata valóban az, hogy a munkások sorsát a tőkepénz hatalma ellenében javítsák. Mult deczemberi congressusukban ezek voltak a határozataik: egy munkás tudakozó és utasító hivatal felállítása, vegyes bizottságok alakítása munkaadók és munkások küldötteiből a munkaidő és munkadíj megállapítása végett, megszüntetése a vallásoktatásnak az iskolákban, ipariskolák felállitása, szabad népoktatás, a gyármunkások egészségéről gondoskodás, segélyezése az elnyomorodott és elaggott munkásoknak. Ugyanekkor elvben kimondatott, hogy a strikeokat rosszalják. Ezek mind igen békés határozatok.

De özönlött is az anarchisták részéről a gúny és szitok a békeszeretők fejére e határozatok miatt. Náluk a czél a «commune», a társadalmi forradalom. Az ő pártjuk ugyanebben az időben Rheimsben tartott congressust, megalakulás és szervezkedés végett. Az egész országot felosztották öt regióra, s ez öt regio együtt tart fenn Párisban egy «National comitéet». Ennek azonban semmi intézkedési joga nincs, mert az már elismerése volna bizonyos constituált kormányhatalomnak, holott az anarchisták alapelve az, hogy minden csoportozat független egymástól, s az egyéni szabadságot senkinek sincs joga korlátozni. A fejetlenség ő náluk a systema. Kiki úgy tör a czél felé, a hogy neki tetszik. A national comité csak arra való, hogy az indítványokat átvegye s a congressus elé terjeszsze s manifestumokat adjon ki a párt nevében.

Ezek már nem működnek titokban, mint a német anarchisták; minden nyiltan megy náluk. A leghatalmasabb izgató a két hölgy: Paula Mink és Louise Michel. Minden alkalmat felhasználnak tömeges tüntetésekre: híres emberek temetését, olasz és franczia munkások viszálkodását, -227- választási gyűléseket; városról városra járnak meetingeket rendezni s aztán tartanak felolvasásokat a robbantószerek előállítása és használata módozatairól. Kezeik átnyúlnak Belgiumba, ott is rendezik a mozgalmakat és le a föld alá a kőszénbányákban; a sürű strikeolások Francziaországban, Belgiumban az ő működésük eredménye. S a míg minden, a ki franczia, irthatlan gyűlöletet táplál minden ellen, a ki német: addig a franczia anarchisták karöltve tudnak haladni a német anarchistákkal, kik nagy contingenst adtak hozzá magában Párisban. Ezek nem gyűlölnek semmit úgy, mint a fennálló hatalmat, s még a német felforgató párttal is készek kezet fogni, hogy Francziaországot odadönthessék, a hová akarják. – S ezeknek a száma sok, erejük nagy, elszántságuk rettenetes.

Itt van a csatlakozási pont a franczia communeardok és az orosz nihilisták között. Ez a «fédération jurassienne».

Hogy mi az oroszországi nihilismus? azt a tüneményei eléggé mutatják, hanem hogy mi annak a belső organisatiója, azt még eddig senki nyilvánosságra nem hozta; láthatatlan az egész szervezetük. Ez nem socialdemokrata szövetség, mert az eddig ismeretessé lett tagjai nem a munkásosztályhoz tartoznak, ellenkezőleg a tudományos körökből támadtak elé, s összeköttetéseik felhatolnak a legmagasabb körökig; míg eszméik legkevésbbé terjednek az orosz metropolisok alsóbb néposztályai között. Tehát ez politikai párt. Hanem azért a külföldön, Párisban, Londonban, Genfben mégis egyesülve lép fel a socialdemokratákkal. Ez utóbbiak tanultak tőlük – eszközök dolgában. Izgalmas tevékenység, áldozatkészség, halálmegvetés jellemzi a szövetséget, melynek közlönye, a «Narodnaja Wolja», daczára annyi fölfedezett titkos nyomdának, elfogatásoknak, rendesen megjelen ott magában a czári fővárosban s osztja ki a rendeleteket a párt tagjainak, s küldi határozatait a czárnak, a ki azokat rendesen -228- kézhez is kapja. Nem lehet tőlük megtagadni az alkotmányos reformok kivivására irányzott óriás erőfeszítés iránti bámulatot, bármennyire elitéljük is eszközeiket.

Épen ilyen, az «idem nolle» alapján való összefüggése van a socialdemokrata mozgalomnak az olasz irredentával, spanyol forradalmi pártokkal és a Svájczban élő lengyelekkel, a kik különben maguk is két pártra vannak szakadva. A «nemzeti párt», mely Plater gróf vezetése alatt áll, határozottan kijelentette, hogy a socialismus hirdetése Lengyelországban valóságos hazaárulási merénylet, míg a socialista lengyelek, Mendelssohn vezérlete alatt is, csak a porosz- és osztrák-lengyel tartományokra alkalmazták izgatásukat, a hogy ezt elébb a «Rownosz», majd a «Prozedtvot» (Hajnal) czimű lapjuk tanusítja.

S mindezen különféle árnyalatú s megannyi más nemzetiséghez tartozó socialdemokrata pártoknak közös találkozó helye Svájcz. Itt van képviselve egész Európa, talán csak szegény hazánk kivételével.

De még itt nem szünik meg a socialdemokrata mozgalom. Átmegy az még Észak-Amerikába is. Ott pedig már valóban semmi keresni valója sem látszik lenni, a hol a munkának, szabadságnak semmi korlátai nincsenek, a hol tehet és beszélhet mindenki, a mit akar, hiheti és hirdetheti, a mit tetszik, – hanem azért ott is gyökeret vert a socialismus. Ott is vannak gazdag osztályok, a mik másokat dolgoztatnak, s szegény osztályok, a mik másoknak dolgoznak s kész a socialismus. Egynek sok van, másnak kevés, az egyik kényelemben él, a másik nyomorban: megvan az ellentét. S ennek a következményei mindig ugyanazok. A tavalyi nihilista congressuson Chicagóban azon kezdték a gyűlést, hogy bemutatták a társaságnak a kész pokolgépeket, megmagyarázva, hogy miként kell azokat okszerűen alkalmazni a gyakorlatban. Innen táplálják az irlandi agrarius zavargásokat. Itt találták -229- fel legelébb a «fölfegyverzett socialdemokratiát», s lapjaik, a német «Vorbote», az orosz «Nye Zyd» és az angol «Liberty», elég világosan megmagyarázzák, hogy mi annak a czélja?

Pedig már Észak-Amerikának nincsen koronás fejedelme, ott nincs zsarnokság, nincs papság, nincs aristokratia, nincs katonaság; hanem az mindegy. Az anarchia ellensége mindennek: a mi rend, a mi birtok, a mi hatalom. Annak dűlni kell az ő kedveért, akármi legyen is a neve. Az orgyilok épen úgy felkeresi a czárt, mint a köztársasági elnököt, sőt, mint a bécsi eset bizonyítja, még a jámbor csizmadia-legényt is, a kinek meg kellett öletni azért, hogy a nagy czél elérésének eszközei szaporodjanak az ő kis vagyonával.

Ez egy tan, egy doctrina, a mely fölött kimondta az itéletét maga a legilletékesebb forum, a svájczi benszülött munkásegylet, mely a maga lapjában (Arbeiterstimme) kinyilatkoztatá, hogy az anarchista ligával minden közösséget visszautasít, s nem érintkezik olyan emberekkel, a kik a rablást és gyilkosságot prédikálják.

Ez a socialdemokratiának az állása a kerek világon. Hát saját hazánkban mi van belőle?

IV.

Munkás csak volna nálunk is; de tőkepénz nincs. Hiányzik az ellenség, a zsarnok. Nálunk, ha egy gyár munkásai a munkaadó gyár ellen szövetséget kötnek, a gyártulajdonos simpliciter megbukik, liquidál s azzal vége van a küzdelemnek. Külföldön a gyárosnak heverő tőkepénze van, tartalékjával folytathatja a küzdelmet, nálunk -230- épen ez nincs. A ki nálunk a gyármunkásokat fölhecczelné, egyszerre megbuktatná magát a csirájában levő gyáripart. Aztán meg gyárosaink jól is bánnak a munkásaikkal; itt nincsenek azok a lenyomott munkaárak, az a nyomor, a mik a külföldön szikrához a taplót adják.

De magát a munkásosztályt is még elébb nevelni kell nálunk. Az internationalet nem a tudatlan napszámos, a teherhordó alkotja; hanem a tanult, az iskolázott munkás; a gépésznek, szövőnek, asztalosnak mathematikai ismeretekkel, magasabb műizléssel kell birnia, s ezeket nálunk még mind csak most tanítják.

Azért nálunk is megvannak a kezdet jelenségei. Vannak socialdemokrata munkásegyletek Budapesten; azoknak hirlapjaik; tartanak gyűléseket, sőt néha egy kis utczai zavargás is felmerül, mint a Casino elleni tüntetéseknél, a dohánygyári kravallnál tapasztaltuk; mind ez kicsiben. Gyűléseiket egy pár száz ember látogatja, ott rendesen összevesznek egymás között, a magyar munkások a németekkel nem értenek egyet, a német lapot nem olvassák; aztán – senki sem üldözi őket. Történik ugyan, hogy egy-egy kóbor nihilistát beszámíthatlan állapotában bekisérnek, s ennek a kiszabadítására megmozdul a munkásegylet, de a kimenetele a dolognak rendesen olyan, hogy nincs ok nagyon sokat beszélni róla.

Aztán még egy fődolgot kell megjegyezni: – azt, hogy a magyar munkás «még hazafi». Ez a szó pedig ki van zárva a socialdemokratia kathekhizmusából. A magyar munkásnak, iparosnak a lelkében még oltárkép a haza, s nem egyezik bele, hogy azt szalagokra hasogassák s úgy oszszák széjjel. A magyar munkásosztály még rajong a magyar állameszméért, s nem hogy a magyar nemzet felosztását kivánná a nagy néptengerbe, de Magyarország önállósága a legtúlzottabb eszményképe. Ha szélbali, nem világpolgár: de magyar értelemben az. – Épen olyan, mint a lengyel. Soha a magyar munkást, épen úgy mint a lengyelt, nem fogja az orosz socialdemokratia elvtársaul -231- megnyerni: – a német még pedig kevésbbé! Hisz minden elméleti értekezésük, minden gyakorlati intézkedésük a magyar iparosok szóvivőinek oda irányul, hogy miként lehetne a magyar ipart megvédeni, emancipálni a német ipartól? Ez nem a socialdemokratia alaptétele. Az előtt nincs nemzet, nincs haza: az csak az egyénről gondoskodik, semmi köze az országhoz.

Más országokban a szélső ellenzék, – tudva, vagy öntudatlanul – a socialdemokratia kezére dolgozik; egyengeti az útját. Nálunk is megvan az a közös törekvése, megdönteni a fennálló kormányt, de már a socialis alaptételekben földsarki ellentét van a szélső balunk és a socialdemokratia között. Nálunk a szélső ellenzék nemzeti érzelmű és aristokrata; – de hisz a népünk maga is az.

Ki ne tudná, hogy például az antiszemita mozgalom egyenesen ellentétben van a socialdemokratia áramlatával? Az antiszemita népgyűléseket rendesen a socialdemokraták szokták szétrobbantani. – Az antisemitismus feudalis és sötétkori mozgalom. Ezt a teljes egyenlőség emberei nem tűrhetik. Tiltakoznak is mindenütt ellene. Hisz náluk a legbuzgóbb proseliták semita vérből eredtek. A lengyel socialdemokraták főnöke maga is izraelita, az volt Jesse Helfmann, az a nihilisták intelligentiájának egy része. Úgy, hogy az antisemita mozgalmak megindításával egyenesen az orosz kormányférfiakat és Bismarckot vádolják a socialdemokraták, s úgy tekintik, mint az ő szervezetük szétrombolására irányzott stratagémát. – És ezt az antiliberális mozgalmat Magyarországon épen a magyar ellenzék legradikálisabb elemei indítják, tolják, gördítik előre.

No már Tisza Kálmánt csak nem gyanusíthatja senki azzal, hogy ő biztatta fel az antisemitákat, hogy a socialdemokratiának ezt a döfést adják. Teszik, mert jónak látják. – De ezzel egyúttal kihiresztelik az egész világnak, hogy Magyarországon a socialdemokratia eszméi számára nincsen elég termőföld. – A sok kárból ez az egy haszon. -232-

A budapesti munkásgyűlésen a mult évben ez a programm lett megállapítva a magyar socialdemokraták kivánságaképen: 1. A földbirtok, vasutak, bányák államivá tétele. 2. A tanrendszer eltörlése. 3. Általános szavazásjog. 4. Ingyenes népoktatás. 5. Eltörlése az állandó hadseregnek. 6. Az állam és egyház különválasztása.

Ezek között vannak olyanok, a miket nagy erőszak nélkül el lehet érni. Az ingyen népoktatás bizony kivánatos; – hogy az iparosra ki legyen terjesztve a választó polgári minősítés, azt én régen kimondtam a magam programmjában; de hogy az általános szavazatjog behozassék, azt ellenezni fogja minden hazafi, a ki annak a szükségét érti és érzi, hogy ezen a földön magyar állam álljon fenn. Az állandó hadsereget mi is feloszlatjuk, mihelyt a többi államok feloszlatják, az egyház és állam közötti viszony is majd csak rendeztetni fog, ha most nem, – a jövő században; de hát mindezek együtt és különvéve javítnak-e valamit a munkásosztály sorsán? Nincsenek ezeknél közelebb eső bajok? sürgetősebb tenni valók? – mi pedig a földbirtok közössé tételét illeti, ezzel az indítványnyal menjen csak ki a vidékre az eszme feltalálója propagandát csinálni, majd megtudja, hogy mit neveznek «keresetlen fának».

Utánzási mánia van itt, nem rendszeres törekvés; és legkevésbbé szükségparancsolta társadalmi fejlődmény.

De ez az utóbbi az, a mi feltarthatlanul be fog következni, a minek bekövetkezését magunknak előkészíteni, siettetni kell. Az ipar, a gyármunka, kézműtermelés fejlesztése legfőbb feladata ennek az országnak. S a haszonnal, a jóval együtt fog növekedni az árnyoldal is. Ezt kell idején előrelátnunk.

A magyar államférfiak egy ízben már fényes tanúbizonyságát adták előrelátó bölcsességüknek, a midőn meg tudták ragadni a kellő időpontot, a melyben a «földiparos» sorsának kérdéseit törvénynyel a legméltányosabban megoldják. Ha ezt mi 1848-ban el nem végezzük, -233- most épen olyan agrarius mozgalmaink volnának, mint az angoloknak Irlandban. Így pedig, a radikális megoldás után harminczhárom esztendő mulva, földmíves-iparunk európai nevezetes tényezővé fejtette ki magát, s a leghevesebb és legsokoldalúbb pártküzdelmek között nálunk agrarius mozgalomnak árnyéka sem fordul elő.

Hasonlót tehetünk a fejlődő kéz- és gyáripar ügyében is. Fogunk is tenni. Az ügy jó kezekben van. Abban az irányban, a melyben növekedik, meghonosul az ipar minden ága hazánkban, kell növekedni a munkásosztály megelégedésére czélzó intézkedéseknek. A magyar munkás józaneszű, becsületes és hazafi. Ha ez osztálynak a méltányos kivánságai kielégíttetnek, megelőztetnek, akkor azt nem kell félteni a túlzásokba tévedéstől. Itt csatangolhatnak a külföld emissariusai, csapkodhat át a felszított láng a határon, amazok nem fognak senkit megmételyezni, ez nem fog semmit felgyújtani: minket megoltalmaz a munkások szeretete hazájok iránt, s a haza igazságszeretete munkás fiai iránt.

MIKOR AZ EMBERNEK NINCSEN GONDOLATJA.

Magamforma mesteremberekről beszélek, a kiknek ez a kenyere. – A gondolat. – Aztán mikor ez nincs!

Nem azt a kedves, nyugalmas lelkiállapotot értem, a mikor jól esik nem gondolkozni semmiről, – hanem leheveredni a pimpimpárés fűbe, s elnézni órahosszant, hogyan czepel egy hangya egy magánál kétszerte nagyobb szilfaleppentyűt göröngyökön keresztül az alagútja szájáig: vajjon be tudja-e azt oda vontatni magával? Vagy mikor ideje van a Balatonra bámulásnak, a mi hétféle színt változtat egyszerre, úgy, hogy ha azt egy piktor lefestené, -234- azt mondanák rá: megbolondult. – Kell is nekem ilyenkor a gondolat!

Azt a napfogyatkozási időt sem számítom ide, a mikor az íróember a térde közé fogja a saját munkájának a correcturáját, hogy ne az eszméket, hanem a benmaradt sajtóhibákat keresse ki benne, a holott a «boldogságos szűz» folyvást «boldogságos tűznek», s a «Tűzhalom» ellenben következetesen «szűz halom»-nak van szedve. – Ilyenkor nem szabad gondolkozni, hanem csak nézni.

De még azt az állapotot sem számítom ide, mikor az ember kedve szerint eleget dolgozott már erre a napra; be van fejezve egy munka s akkor előveszi a patiencekártyát s rakja a «napoleonjátékot» egymásután, órahosszant, nem ügyelve másra, mint hogy a négy ass, meg a négy király «kijöjjön» a végén. Ez olyan mint a hasított körmű állatnak a kérőzés. – (Pardon a hasonlatért!) – A természet megkivánja.

Hanem értem alatta azt a keserves, kínos állapotot, a mikor kellene dolgozni: muszáj volna; – olyan munka van előttünk, a mit nem lehet elhalasztani holnapra, vagy olyan, a mit be kellene már fejezni: kiadó, szerkesztő, betűszedő rángatja az embernek a kabátját: megvan-e már?

Az Isten szerelméért! Elkésünk. Mit mond a publikum? Aztán az ember ott ül az asztal mellett és nézi a tiszta papirost maga előtt; s a hogy azon nincs semmi, úgy a fején belül sincs semmi; mindegy, ha sipka aranynyal kinálják, vagy pisztolylyal fenyegetik is: nem jön egy gondolatja, a tinta beleszárad a tollába, repülnie kéne, s mászni sem tud. Olyan, mint a szélcsöndes tenger közepén a gálya a lelohadt vitorlákkal.

Mikor az a hír riadt, hogy «meghalt Arany János», minden velem összeköttetésben álló ember és társaság azt mondta: «no, most erről te neked kell írnod!»

Nekem? – Hát tudok én ehez valami gondolatot fűzni? -235- Hát ha én Arany Jánosnak a fejfájáról egy szilánkot lehasítok s elültetem, megered az? kizöldül az?

Pedig sok nagy embert, sok jó barátomat eltemettem már, a kiktől elbúcsúznom irott szavakban mind nehezen esett. Tudtam nekik mit mondani. A mit éreztem, a mi fájt, a mire emlékeztem; mind tudtam eszmékké alakítani. – Most nem tudok semmit. Meg vagyok zsibbadva. Érzést, fájdalmat lehet leirni, de a zsibbadásra csak egy szó van.

Megkísértem erőtetni a munkát. Valamit kell írni. Legalább valami rhetorikai frázis-sorozatot. Ehhez csak gyakorlat kell: esztergályos-munka ez. Csakhogy a mit egyik perczben leirok, azt a másikban ki kell törülnöm.

«Gyönyörű egy ősz ez! Máskor csak a gyümölcs és a levél hullott: most az egész fa kidűl…?»

«Tehát már Castalia forrása is intermittált?…» Húzd keresztül, míg meg nem szárad! Meg akarod nevettetni a halottat?

A papirosom megtelik elkezdett és keresztül húzott sorokkal. Úgy néz már ki mint valami temető.

No jól van; hát ehhez nem értesz. Nem birja a kezed azt a nehéz fegyvert, a mit ő elejtett; hagyd pihenni. – Majd megirja ezt más, a kinek az esze nem pauzál. Hanem -236- hát van egyéb dolgod; itt a készülőben levő regényed! feküdj neki, várnak a kéziratra, folytasd.

De az sem megy. Pedig régen kész a fejemben az egész munka: addig hozzá sem kezdek az elejét leirni, míg az egész apróra ki nincs dolgozva a fejemben. – És még sem jönnek a gondolatok. A régen kifőzött, a keresztül érzett, az emlékembe beégetett eszmék, alakok, szövevények nem akarnak hívásomra megjelenni. Itt ülök a tollal kezemben és nem tudok dolgozni.

És elmult egy hét Arany halála után, hogy nem jött egy gondolatom, vagy a mi jött, el is ment, nem fogtam meg; nem az igazi volt.

Hajh, az én ábrándalakjaim, a kiket felidéztem, hogy mondjanak el egy rég bemohosult történetet egy mesemondássá lehanyatlott időkorból, a hajdankori magyar hősök és azoknak szerelmei, mind ott virrasztanak most legkedvesebb «bárd»-juk ravatala körül; azért nem jöhetnek én hozzám…

Vegyük elő tehát a zomotor hősének drága hagyományát, Arany leveleit, a miket néha napján hozzám irt: talán azokat lemásolva, belejövök újra a dologba.

Nagyon érdekes levelek ezek, kezdődve azokon az időkön, a mikor még Arany Jánosnak csak névtelenül lehetett irni, és nekem csak a más neve alatt lapot szerkesztenem. – Ezek a levelek fényt (azaz hogy világosságot) vetnek sok olyan állapotra, a mik csak azért nem mondhatók elfeledetteknek, mivelhogy nem is volt felőlük tudomása – a nagy világnak, a magyar nemzetnek.

Kezdjük az elsőnél. Ezt Arany János 1855-ben irta, a mikor én Pákh Albertnek másfél évi távolléte alatt a «Vasárnapi Ujság»-ot szerkesztettem. (Ezt nem tudja senki.)

Nagy-Kőrös, decz. 10. 1855.

My dear Moore!

I was eben bekülding neked a másik lapon olvasható poémákat, midőn leveled dörgedelmes-morgadalmasan -237- rám ijesztett, hogy siessek vele! különben azt már egy ízben postára tettem és czímeztem J. Mórnak a szép utczába Nr. 1, de mivel ott azon úri embert nem találták, a levélkihordó szépen eldobta, hogy ne kelljen tovább keresni azt a hallatlan nevű obscuritást. Igy gondolom, hogy történt, mert a levelet nem retouroztatták, pedig már ennek jó öt hónapja lehet.

Hogy vagytok ott Pesten? Száz éve, mióta pesti embert nem láttam. Én itt falun szutyongatom az ifju nemzedéket, s nézem, mikép hámlik rólam kedélyem utolsó maradványa. Ritkán dolgozom és keveset, fejem sokat zúg és fáj, szóval csehül vagyok.

Kedves nődet szívből üdvözlöm, téged ölellek.

Barátod

Arany János.

U. i. A dijt a vasárnapi újság generositására bizom.

A második levél egy évvel később kelt; ennek a megértésére tudni kell, hogy abban az időben senki sem akart már verset irni; én aztán kínomban azt találtam ki, hogy magam kezdtem el bolondos verseket költeni Kakas Márton álnév alatt. Ha Arany azt hitte, hogy ezek az ő balladáit parodiázzák, akaratlanul czél lett vele elérve; mert megszólalt rá. De bizony nekem ilyesmi eszemben sem volt; nem is tudtam volna hozzá.

Kőrös, decz. 29. 1856.

Kedves barátom Mór!

Egressytől nyert népdalomat miattam kiadhatod: én nem foglak azért sem megnyilatkozni, se megkakas-balladázni. Kivánatodra, hogy bár minden második számba küldenék verset, – egyszerűen kimondom, hogy az irányomban pium desideriumnak is nagyon vérmes; kivált most, midőn karácsoni ajándékul minden szerkesztőnek megírtam, hogy ha bizonyos reményben küldik tisztelet példányukat, úgy akár meg is szüntethetik, mert én nem -238- tudom, mikor küldhetek nekik valamit. Kakas-balladádon, – akár te írtad, akár Sárosy, – jót nevettünk – én kivált igen hív parodiáját látom benne saját sületlen balladáimnak, döczögő mértékemnek, rossz asszonánczaimnak stb., a mi engem nagyon mulattatott.

Tehát Pákh megérkezett s örvendek hallani, meggyógyultan! Add át neki szíves üdvözlésemet, – de ha látni akar, tegyen úgy velem, mint Mahomet a hegygyel, mert én immobile quid vagyok. Karácsoni köszöntésedet újévre adom vissza: adjon Isten bő esztendőt mindenben, a mi jó, és szűket mindenben, a mi rossz. Kedves családodat üdvözlöm, téged pedig ölellek – s ha kezemre esik, kissé meg is téplek!

Barátod

Arany János.

A harmadik levél kisérője annak az Arany János «makámá»-jának, melynek czíme a «poloska»; a mi az «Üstökös»-ben jelent meg az ő kivánatára név nélkül, de én még sem állhattam meg, hogy ezt a jegyet # alá ne tegyem, a mivel a financzvilágban az «arany»-at szokták jelezni. Az eredeti kézirat nálam van azzal a gyöngysorirással, a mivel Arany szokta a költeményeit írni, kitörülve belőle az a két sor plajbászszal általam, a miről mégis csak rájött volna a «censor», hogy nem a poloskáról van ott szó, hanem – valakiről másról, s majd lett volna nemulass nekem is, Aranynak is, meg az «Üstökös»-nek is.

Nagy-Kőrös, aug. 25. 1858.

Kedves barátom Mór!

Szíves megemlékezésed köszönöm, – hogy jól esett, mutatja az idezárt bolondság, melyért megerőltettem invalidus muzsámat. De ne nézd te annak gyarlóságait, nézzed csupán a jóakaratot, s ha az «Üstökös» az ilyet beveszi, add oda neki, persze név nélkül, a mint van; -239- mert nem tartok számot sem az írói dicsőségre, sem egyéb «accidentiára», mit az ilyen compositio eredményezhet.

Kedves nődet lelkemből üdvözlöm, tégedet pedig csókol ezerszer

barátod

Arany János.

A negyedik levélnek nincs felírva a kelete. Ez akkor jött, a mikor Arany elszánta rá magát, hogy Pestre felköltözve, itt maga adjon ki szépirodalmi lapot. Ennek a czíme volt «Koszorú». – Hejh, ha a fölséges magyar nemzet azt az aprópénzt, a mit a holt költő koszorúira kiadott, az élő költő «Koszorújára» előlegezte volna!

Kedves Mór!

Megörültél (?) úgy-e, hogy az «Üstökös»-be küldök valamit? Fájdalom, hogy egy idő óta megszünt viszonyom az égiekkel. A helyett kérni jövök. Lapengedélyem ugyan még nincs, de lehet, s akkor meg leszek akadva. Első számát a te novelláddal szeretném bemutatni. Csengery mondta nekem, hogy te, szándékom meghallva, kész örömmel ajánlkoztál egy oly lapba dolgozni, milyenné szeretném, hogy váljon az enyim. Nélküled nem válhat azzá. Tedd, édes barátom, irj egy novellettát szeptember végeig, hogy ha sikerülne októberrel megindítanom a lapot. Úgy-e nem hagyod el te (vén korára) –

szerencsétlen barátodat

Aranyt?

Az ötödik levele Arany Jánosnak pedig kelt abból az időből, a mikor megint engemet vitt rá a bűnöm, hogy vénségemre szépirodalmi lapot szerkeszszek (olyat estem vele, mint egy fa-macska) s aztán én fordultam Aranyhoz, hogy írjon bele; talán majd akkor a többi rég pihenő írók is megmozdulnak, felém fordítják arczaikat. -240-

Budapest, 1876. márcz. 29.

Kedves barátom!

Bár önzésem azt tanácsolná, hogy ne válaszoljak leveledre, mert az esetre becses látogatásodat teszed kilátásba; de másfelől érezve, mily kevéssé érdemlenék annyi utánam-járást, nem akarlak terhelni azzal s levélben írom körül a «semmit», melyet neked igérni és adni képes vagyok. Az az «én szentélyem», melyet említsz, bizony nem valami szándékos visszavonulás, előkelő öndicsőségbe takaródzás, vagy «babérokon» hentergés, hanem oly kényszerített nyugalom, melyet, hogy így van, én fájlalok leginkább. Nem akarok részletekbe bocsátkozni s ez által magamról, testi és lelki nyomorúságim elsorolásával, szegénységi bizonyítványt írásban állítni ki: csak egyszerűen fejezem ki sajnálatomat, hogy nehezen lehetek lapod munkása.

Hogy egy, a szépirodalom érdekeit komolyan felölelő organum keletkezzék, hogy a jobb tehetségek – régiek és újak – annál csoportosuljanak, s hogy annak zászlaját te ragadd kezedbe, ki magad is legtöbbet birsz, kihez az ifjuság lelkéből csatlakozik, a nélkül, hogy az öregebbek becsülése irántad csökkent volna: mindezt helyesnek és a közönség csekély érdeklődését, tisztán irodalmi művek iránt tekintve, időszerűnek tartom. Azt is hiszem, hogy ha e fanyar időkben a szépirodalomnak új folyóirat által lendületet adni lehetséges: azt a mostan élők közül csupán a te neved és geniuszod varázsa eszközölheti. Én már megkisértettem a – Koszorúval – csekélyebb tehetséggel, de annyival jobb körülmények között, minthogy akkor a politikai élet még nem volt mindent elnyelő hatalom. – Bele is buktam szerencsésen. Próbálkozzál te most, – én lebeszélni nem akarlak.

Hanem abban csalódol, ha velem szemben írópártról beszélsz, – én ilyet, igaz lelkemre! nem ösmerek. Az a néhány név, a miket fölemlítesz, annyira nem párt, és én azok közt s azokkal annyira nem vagyok semmi solidaritásban, -241- hogy az én válaszom (mely tisztán subjectiv) az ő elhatározásukra se buzdító, se hátráltató hatással nem lehet. Mit gondolsz? Én veled csak úgy esetleg találkozom, mint épen veled fognék, ha gyakrabban járnál oda, hol én ez időszerint egyedül található vagyok – az akadémiában. Irodalmi discussióról köztünk soha semmi szó – rám nézve minek is? ki magamat már írónak sem tartom. Aztán az említett nevek közt egypár van, ki dolgozni fogna, – de egyik (a mezitlábjáró csizmadiakint) maga is szerkesztő, a másik annyira politikai és oly kevéssé irodalmi ember lett, hogy ezektől bajos ugyan valamit várni. Hogy mégis – nem ugyan igéretet neked, hanem magamnak némi kecsegtetést nyújtsak, íme! Ötvenkilencz évemet betöltöttem, néhány napot már a 60-ikból is, 7–8 év óta testileg is kórházba való beteg vagyok, de naponkint dolgozom, – csakhogy nem irodalmi dolgokat, hanem egyéb vesződséges munkát. Ha ettől – mint régi óhajtásom és törekvésem – valahára megszabadulhatnék, ha némi függetlenségre tehetnék szert, azzal kecsegtetem magamat, hogy életem csendes alkonyán, magányos mélázásim közt, tán meglátogatna még olykor a Múzsa s lendíthetnék az irodalomban is valamit, a mit most napi vesződéseim közt «invita Minerva» tenni képes nem vagyok. Ha megérem ezt az időt – és lapod is megéri: tán megmutathatom, hogy vagyok és maradok, mint voltam bármikor

szeretve tisztelő barátod

Arany János.

EGY KARÁCSONYEST A BOLONDOK HÁZÁBAN.

Gróf *** a nagyszabású jótékony intézkedéseiről áldva emlegetett magyar főúr, a többek között egy «lunatic asylt» is állított fel, herczegséggel vetekedő uradalma székhelyén: menhelyet tébolyultak, bolondok számára. – Ott ápoltatta, gyógyíttatta a mindenünnen összekeresett boldogtalanjait kitünő hazai orvosok felügyelete alatt s maga is nagy szenvedélylyel bajlódott velük.

Voltak mindenféle fajtájú és osztályzatú bolondjai, a szelidebb és dühösebb fokozatokból; ártatlan és veszélyes rögeszmékkel; ideálisak és sordidusak, szánalomra méltók, érdekesek és rettenetesek.

Volt egy, a ki azt képzelte magáról, hogy ő az atya úr Isten. Egyébként nem avatkozott a teremtés munkájába; csak ha épen valami idegen férfi vetődött eléje, annak tette azt az ajánlatot, hogy engedje egyik oldalbordáját kivágatni bicsakkal a testéből; ő abból igen szép Évát fog a számára teremteni. Csak azzal lehetett tőle megszabadulni, ha az ember azt mondta neki, hogy van már egy felesége s nem kiván többet.

Egy másik őrültje a sok tudományban bolondult meg; ez azt hitte, hogy ő Hermes Trismegistos. Aranyat csinál és repülni tanít.

Egy harmadik a világ első énekesének tartotta magát. Mindig énekelt: hamisan, de következetesen; s büszke volt a tapsokra, a miket hallani képzelt; a párisi operához készült.

Egy fiatal szemérmes leányka, a ki szerelmi csalódásban vesztette el az ép elméjét, azzal a rögeszmével járt, hogy ő a boldogságos szűz. A míg be nem csukták, réme volt a kis gyermekeknek, mert mindig a kis Jézust akarta -243- közülök kifogni. Ellenben a férfiak irányában groteszkig vitte a szemérmetesség tüntető bizonyítgatását.

Volt azután egy fanatikus vallásos rajongó, a ki egyszer a bölcsőben fekvő kis gyermekeit fojtogatta meg, szent fogadalomból; – azután meg egy olyan bolond, a ki azt hitte, hogy ő halott s elfeküdt naphosszant mozdulatlanul, ha bele nem töltötték az ételt, nem evett. – Ellenben egy nagy hordófejű ficzkó meg mindent felfalt, a mi keze ügyébe akadt, akár volt az megenni való, akár nem.

Aztán volt egy dühös bolond, a kit mindig egy markos felügyelőnek kellett kisérni, hogy ha rájön a bona hórája, menten lefülelhesse, míg rakásra nem öli az egész társaságot. – A mellett meg egy búskomorságban szenvedő áldozat kereste a magányt, az árnyékot, a hallgatást; egy szavát nem lehetett venni soha.

Hát még ez mind nem volt elég bolond a derék emberszerető mæcenásnak. – (Igaz, hogy szabadonjárók között is fordulnak meg ilyenek az ősi kastélyában; de azokra ki győzne felügyelni.)

Volt még két híres bolond az országban: az egyiknek az volt az őrültsége, hogy hosszú meg rövid sorokat írt egymás mellé, s azoknak a végére rímeket ragasztott: úgy hitták, hogy Csokonai. A másiknak meg az a motoszkája támadt, hogy úri familia létére egy szál hegedűvel a kezében elindult a világba, s mindenféle dáridókban muzsikálta a maga darabjait, mint valami czigány. (Hogy nem szégyenlette magát!) Ezt meg úgy hitták, hogy Lavotta.

Bolondnak is tartotta azokat minden helyes eszű ember, a minthogy nem is volt maradásuk sehol az országban.

Hát a mi derék mæcenásunk még ezt a két bolondot is odaszerezte a birtokára. Adott nekik egy szép csöndes magányos házat, a hol együtt és egyedül tölthessék az időt, a maguk munkáinak élve: ott minden földi jóval el voltak látva, s versifikálhattak és muzsikálhattak tetszésük szerint. -244-

A mi pedig legjobban tetszett mind a poetának, mind a muzsikusnak, az volt a mæcenásuk oltalma alatt álló bolondok háza. Ki is ragaszkodjék azokhoz inkább, mint a poéta meg a muzsikus?

A legközelebbi karácsony napjára azt a meglepetést szerezték a főúri pártfogónak, hogy ketten együtt betanítottak az egész bolondok társaságának egy színdarabot. Az volt Csokonai «Karnyóné»-ja. – Gyermekkoromból ismerem még ezt a darabot. Ezen tanultam olvasni. Maig is eltudnám még dalolni a nótákat, a mik bele vannak szőve; drága jó atyámtól hallottam azokat még, mikor a térdén lovagoltatott. Sokat lehetett azokon nevetni.

A bolondoknak tetszett az az ötlet, hogy ők szindarabot játszanak. Egyszerre kiforgatta őket ez a gondolat a szokott rögeszméikből. S ez nagyon természetes. Voltam én (egyszer) okos emberek társaságában is, a kik elhatározták, hogy szindarabot fognak játszani, s akkor egyszerre mind megbolondultak, olyan hatása van annak! Vannak, a kik látták Csengery Antalt a «Szerelem és champagnei»-ban Szélszakit játszani Nagy-Váradon, s én magam ugyanabban debütiroztam, mint hős-szerelmes, Kecskeméten. Hát mi van még lehetetlen a világon? – *** gróf bolondjai mind egyszerre más észjárást kaptak attól az indítványtól, hogy ők eljátszák «Karnyóné»-t a gróf és családja előtt. Csak úgy kapkodtak a szerepeken.

A nagyralátó tudós elvállalta a charlatán kuruzsló (!) szerepét; a szűz Mária képzelgője a férjhezmehetnékes Boriska leányasszonyt; a vallásos rajongó abba hagyta elmélkedését Tipp-topp intrikus szerepéért, s a megmozdíthatatlan halottat fürgévé tette Lipitlotty gavallér csábító csélcsap feladata; a híres énekes kapott az «angyalon», a ki Lavotta nótáit elfujja; a nagyfejű sokatevő egészen beletalálta magát Samuka álczájába; – a dühös bolond pedig beállt súgónak. Még a melancholikus is megszólalt egy pillanatra: nem ugyan szereposztály végett, de hogy azt mondja: «én pedig leszek tapsoló publikum!» -245-

De hiányzott még a főszemély, Karnyóné asszonyom. Ki vállalja el a czímszerepet? Nincs éltes asszonyság az egész bolondok házában. Hát ki más, mint a legnagyobb bolond: a főfőbolond! – Az eleinte subsummált – mit? – hogy ő játsza Karnyónét? egy vén asszonyt? ő! az atya úr Isten! – Hanem azután Csokonaiék kapaczitálták: hogy ha «felséged» más férfinak egy bordájából tudna csinálni egy asszonyt, hát saját magából ne tudna? – Utoljára rá állt. Elvállalta a nehéz szerepet.

Már a darab betanulása alatt sem volt szükség se doktorra, se felügyelőre. Elűzte a magasabb fokú bolondság az alantabb járót.

Karácsony estéjén nagy, fényes úri társaság előtt játszotta el az egész bolondok háza Csokonai Karnyónéját, a poéta rendezése és Lavotta karmesterkedése mellett.

A tudós oly komolyan éneklé el magáról, hogy ő: «Doktor, borbély, alchimista, kéznéző chiromantista, zsibvásáros és drótvonó, poéta és kosárfonó,» hogy az a comicum netovábbja volt; a szűz Máriának képzelt leánykának gyönyörűen illett a csintalan kaczérkodás; egészen eszénél látszott lenni, mikor azt dalolta az úri kérőnek:

Maga az atya úr Isten bolondja pedig oly ügyesen irgett-forgott Karnyóné rázsaszoknyájában, táritoppos főkötőjében, hogy az állkapczagörcsökig nevetni való volt, az utolsó momentumban ugyan, mikor azt énekli, hogy: «Megtestesült kanangyalok,
Fogjatok fel, mert meghalok!»
-246- egy perczre visszatért a rögeszméje, a szemei előtt megjelent az a távolba néző fehér fénye az őrülteknek: hogy hát, ő az atya Isten, meghaljon s az ördögöknek ajánlja magát? hanem aztán a sugó (a dühöngő) rákiáltott mérgesen: («meghal és leesik») s erre csak megadta magát a fátumban, mely tudvalevőleg maguknak az Isteneknek is parancsol.

Végül az angyal (a hirhedett sopranista) általános derültségbe hozta úgy a hallgató, mint a játszó személyzetet a végdalával:

A ki legjobban tapsolt és kaczagott a könyhullatásig, az volt a melancholikus bolond.

Berekeszté a víg előadást a főúri mæcenás által felállíttatott karácsonyfa, melynek ágain mindegyik szereplő megtalálta a szerepéhez illő ajándékot.

Erre az egy napra megszüntek bolondok lenni. A másik két bolond, a múzsák bolondja, kigyógyította őket.

S a hatás még eltartott hetekig. A karácsonyéji tréfa emléke még sokáig bevilágított a nyomorultak lelki éjjelébe. Mikor arról kezdtek el beszélni, minden rögeszme elnémult. Mindenki maga magát dicsérte. Akár csak az igazi szinészek.

– Bizony kendtek ketten külömb lelki orvosok volnának az akadémikus bakkalaureusoknál; mondá a két múzsafinak a derék főúr. Csak maradjanak itten nálam. Nem lesz kenteknek semmiben fogyatkozásuk.

Egy szép napon a derék mæcenás két levelet kap az asztalán, az egyiket Lavotta írta.

«Köszönöm a grátiát: elmegyek. A többi bolonddal csak -247- ki tudnék jönni; hanem ez a poéta kikerget a világból. Hisz ez olyan bolond, hogy egész nap versifikál, deklamál. Ezt én ki nem állom. Inkább koplalok. Magamat ajánlom.»

«Sok szép bolondot ismertem már, kegyelmes uram, de olyant mint ez a muzsikus, még se nem pipáztam, se kanállal nem ettem; hisz ez egész nap czinczog, s megöl ez vele minden lelkes állatot. Köszönöm a sok jóvoltát. Megyek a világba, a merre legtágabb.»

CZÁPA-HISTÓRIÁK.

Van nekem egy igen kedves régi jó barátom Fiuméban (kedves van sok, de ez régi): Litrow alezredes, sorhajókapitány, a ki a mellett, hogy nagy szaktudós a mathematikában, még kitünő regényíró is. Egy ünnepélyes lakománál volt szerencsém őt úgy köszönteni fel, mint a kit a fiumei paradicsomvidék tengerészből költővé avatott föl. «No köszönöm szépen, monda erre Litrow, most engem Fiuméban minden ember így fog híni, hogy a marinirozott poéta». – Tőle hallottam sok mindenféle dolgot Fiume nevezetességéről, többek között a czápákról.

Úgy jöttünk rá, hogy én csodálkozva jegyeztem meg: milyen különös az, hogy a fiumei öböl közepébe van odaállítva egy egészen körülzárt fürdőház, mint minálunk a Depiny-fürdő, «hát itt nem szokás a szabadban fürödni?»

– Félünk a czápáktól. Igaz, hogy ez olyan ritkaság nálunk, mint nálatok a földindulás; de a mikor megjelen az öbölben, épen olyan ijedelmet támaszt, mint amaz. A fiumei halásznép bátor, de mikor az hangzik, hogy jön a «pesce cane!» akkor menekül a csónakjával, ki merre lát. Ti szárazföldi ürgék azt természetesen nem is sejtitek, hogy micsoda állat ez a czápa? hogy annak egy dereglyét felfordítani, -248- egy csónakot a farkának egy csapásával összetörni csupa tréfa.

Elmondott aztán több esetet, a mi szeme láttára történt, e borzasztó tengeri szörnyetegek történetéből.

Azelőtt nyitott volt az úszóiskola a tenger felé, polgárok és katonák együtt használták. Volt Fiuméban egy derék órásmester, a ki igen jó úszó volt, s üres óráit a lubiczkolással tölté el. Egyszer épen a trempolinon áll, nézegetve a szerteszét úszók után, a midőn észreveszi, hogy egy fiatal tüzértiszt kétségbeesetten igyekszik teljes erejéből az úszóiskolához visszarugaszkodni, s a mellett rémülten kiabál segélyért. Az órásmester azt vélte, hogy görcs állt a tüzér lábába, sülyedni kezd, azért kiabál: rögtön leveté magát a rugdeszkáról, hogy kifogja – s aztán épen rá ugrott a tüzért üldöző czápának a fejére, a kit addig nem vett észre a vízben. A czápa is megijedt azonban, a mint váratlanul a fejére ugrott valaki, s ott hagyva üldözött prédáját, igyekezett a tenger mélyébe eltünni. – Hanem most aztán az órásmestert kellett a hullámok közül kihúzni, mert az rémületében elájult. Pedig hatalmas erős ember volt, mindig jókedvű, hangos szóvivő, híres anecdota-mondó. Másnap L. fölkereste az órásmestert a boltjában s talált a jókedvű, herculesi alak helyett egy bámész, összegörnyedt, fakószín arczú nyavalyást. Csak hebegni tudott. Mikor a czápáról kérdezősködtek tőle, elkezdett reszketni s nem akart felőle beszélni. Harmadnapra meghalt. Olyan iszonyú hatása volt rá annak a rémületnek.

Ezzel épen ellenkező esetnek volt tanuja Litrow a smyrnai kikötőben. Ott sűrű látogatók a czápák. A parton van egy síremlék, a mi egy «fél» orosz tisztnek a maradványait takarja. Az orosz tengerésztiszt egy nyári meleg délután ott uszkált kedvére a tengerben, nem messze a dereglyétől, melyen legényei eveztek. Egyszer elordítja magát, hogy «jön a czápa!» Matrózai rögtön neki feszítik a lapátot s lázas sietséggel hasítják a hullámot a menekülő -249- irányában, szerencsésen el is érik. A tiszt felkapaszkodik a dereglye párkányába. Abban a pillanatban a czápa utána kap, s úgy ketté harapja derékban, mintha sebészi műtéttel szelték volna kétfelé: csak a felső részét mentették meg. Azóta meg van tiltva mindenkinek a tenger bizonyos pontján túl fürödni, a mit a vízszinen lengő vörös hordók jelölnek. Litrownak egy altisztje, Wachs hadnagy, egyszer a tilalom daczára kiuszott a veszélyes szabadba, nem törődve az orosz tiszt szomorú példájával. Nem sokára hangzik a kiabálása a hullámok közül, s látni lehet, hogy csapkod a kezeivel maga elé a habokba. Litrow rögtön utána küldé a legényeket dereglyével. Wachs hol elbukott, hol megint felmerült; de folyvást kiabált s egészen megfoghatatlan mozdulatokkal hányta vetette magát. Ezt bizonyosan megfogta a czápa! Azonban a hadnagy elkezdett a közeledő dereglye felé úszni; de csak félkarral úszott, mintha a másikkal czepelne valamit. Hát a mint oda értek hozzá, egy bolond nagy dentalét (tengeri hal) emelt ki a kopoltyújánál fogva. «Hát te hogy fogtad ezt a halat?» – «Úgy, hogy észrevettem, hogy egy nagy czápa üldözi a dentalét, s már meg is sebesítette. Én addig kiabáltam a czápára, míg az megijedt s odább ficzánkolt; a dentalét is otthagyta. Én pedig elhoztam magammal.» Elvette a czápától a prédáját!

Hogy milyen falánk ez a tengeri szörny, azt meg a következő eset bizonyítja. A Vörös tengerben, hol a czápák állandó kisérői a hajóknak a kidobott hulladékokért, szoktak rájok vadászni a hajósok. Jó erős lánczra csombókoznak egy négy ágú vashorgot, azt mindenféle kakastollakkal tele aggatják s lebocsátják a tengerbe. A czápa ezt valami különös delicatessenek nézi s horgon akad. Egyszer Litrow hajóján jelenti a lánczra akasztott csengetyű, hogy horgon van a czápa! A hajósok rögtön odarohannak s húzzák fölfelé a nehéz prédát. A megfogott szörnyeteg azonban olyan ficzánkolást követett el, hogy mielőtt a födélzetre ránthatták volna, egy darab az alsó állkapcsából -250- a beleakadt horoggal együtt kiszakadt, s a czápa visszaesett a tengerbe s elmenekült. A hajósok aztán újra felcziczomázták a csalétkes horgot, s megint bedobták a hullámokba. Alig fél óra mulva újra jelez a csengetyű; itt a czápa! Ezúttal sokkal gyorsabbak voltak a felrántásában s nagyhirtelen agyonütötték. Hát ez ugyanaz a czápa volt, a melyiknek csak az imént szakította el az állkapcsa egy részét a horog.

Mulatságos története van azonban a «czáparészvénytársaságnak», a mi a legközelebbi esztendőkben nagy mozgalmat idézett elő a partvidéken, csaknem olyan nagyot, mint egy időben itt a szárazföldön a kiházasító társaságok. Emlékezni fognak rá talán a hirlapolvasók, hogy tavaly minden magyar és német hirlapot megjárt az a hír, hogy Fiume közelében egy tengeri kutyát fogtak. Hát ez nem volt tengeri kutya, hanem az olasz halászok úgy hiják a czápát, hogy «pesce cane». – Kutya egy hal!

A fiumei öböl medenczéje mindenütt meredeken mélyed alá: a parttól húsz lépésnyire lehet nagy hajóknak elhaladni, azért is nem alkalmas tengeri fürdőnek; csupán Abbazia előtt van egy kis zátonyos rész, a hol ötven-hatvan lépésnyire be lehet gázolni. Itt van egy kis nyitott fürdő. Nyár derekán egy csoport apró gyermek lubiczkolt a sötétkék hullámokban, épen dagály alkalmával, a midőn az egyik megpillant egy szörnyű nagy állatot a tengerben, a mi feléjük közeledik. Elsikoltja magát: «pesce cane!» s arra valamennyi társa rohan ijedten ki a vizből a part felé, nagy rémsikongatással.

A tengeri szörny azonban nagyon inyencz az emberhúsra, kivált a gyöngéjére: s itt most egy egész terített asztal van előtte. Nem gondolkozott sokat a nagy bolond fejével. Villámsebesen oda lökte magát a gyermekek fürdőtanyájára; hanem ottan aztán, mielőtt egy ártatlant elkaphatott volna, utolérte a nemesis. A sekély vizben megfeneklett. Saját hatalmas rohama által úgy beletúrta -251- magát a fenékhomokba, hogy nem tudott megfordulni; nem birt visszamenni a tengerbe.

A gyermekek sikoltozására előrohanó hajósok, halászok, a mint meglátták, hogy a czápa zátonyon akadt, rohantak oda csáklyákkal, fejszékkel, hogy agyonverjék, de nem lehetett ám! A roppant hatalmas szörnyeteg még a vízen kívül is félelmes ellenség: úgy csapkodott a farkával maga körül, hogy nem lehetett felé közelíteni, s hanyatfordulva széttátotta irtóztató száját, hat sor fényes fogával, hogy minden embernek elment a kedve beszédbe elegyedni vele.

S e sikertelen küzködés alatt beállt az apály, a víz egészen lefutott a czápáról, az ott maradt a szárazon. Ekkor tünt még ki egész rettenetes voltában. Nyolcz méter volt a fejétől a farkáig, s a felnyitott torka akkora, hogy egy ember kényelmesen belesétálhatott. Valami négyszáz éles fog villogott benne.

A hajósok utoljára fölkeresték Litrowot, hogy mit csináljanak az elfogott czápával, az nem engedi megölni magát.

– Hozzatok elő húsz hosszú dereglye-evezőt! mondá nekik Litrow. Azokat rakjátok keresztbe a czápán, a két végit az evezőrudaknak fogja meg két ember, így aztán majd birtok vele.

Megfogadták a tanácsot, odamentek evezőrudakkal s aztán negyven ember húsz czölöppel csakugyan le is birta fogni a szörnyeteget úgy, hogy az a hátán fekve se a farkával nem tudott pacskolni, se a fogaival harapdálni.

– Megálljatok! kiálta ekkor közbe egy hang a nézők közül. (Az egész közönség odacsődült már erre a csodára.) Nem kell meghasogatni a bőrét, nem kell összezúzni a fejét. Én megveszem a czápát így, a hogy van. Adok érte ötszáz forintot. -252-

Jó gondolat. A mivel a szárazföldi toportyánférget is pusztítják! Annak is ki lett találva a módja. A mi strichnin csak kapható volt a patikában, mind elhozták, s azt nagy szivacsokkal felitatva, belehajigálták a szörnyeteg torkába. Két három szivacscsal még csak a fogait csattogtatta össze, s majd ledobálta magáról mind a húsz evezőrudat, a mit már akkor százan is teleültek, hanem utoljára mégis csak megsokalta a medicinát és testált. Meg volt ölve szépen.

A laibachi kifizette az ötszáz forintot a diadalmas halászoknak s aztán szekérre emeltette a czápát s magazint fogadott a számára.

Nagy dolgokat! Egy ilyen remek czápa rengeteg nagy kapitális, a mire részvénytársulatot lehet alapítani. Mutogatni fogják.

A laibachi hazavitette a czápát, s rögtön készen volt a részvénytársulat hozzá. Ötven forintos részvényeket bocsátottak ki, de azoknak az árkelete oly rohamosan emelkedett, hogy mire a fiumeieknek kinálták, már száz forintra ment az ázsióval. Csakhogy kapni lehetett.

Soha jobb üzletnek még nem vetették meg az alapját! A reálitas megvan. A jövedelmezőség bizonyos. A publicum érdekeltsége kétségtelen. Végig fogják a czápát hordozni egész Európán. A legelső kiállítás lesz Bécsben, ott már ki is fogadtak számára a város közepén egy nagy táncztermet, a hová ezer néző befér egyszerre. Naponkint ezer forint netto. A részvényeket már csak protektio mellett lehetett kapni a syndikátustól. -253-

A fiumei józaneszű kereskedők kérdezik Litrowtól, hogy nem lesz-e ebből humbug? valami olyan tengeri krach? beleadják-e a pénzüket?

– Minden azon fordul meg, mondá Litrow, hogy mi módon készítik ki azt a czápát? Azt lehet csinálni jól, lehet rosszul. Majd én odamegyek, megnézem.

Felkereste a laibachit a saját házában, kérdezi tőle, hogy mennyire vannak hát a czápa kikészítésével?

A tapaczéros akkor is ott ült a szörnyeteg felnyitott torka előtt, s nagy csomó csepüket dugdosott annak a bendőjébe egy hosszú rúddal. Két festőlegény pedig kivülről firnájszolta a czápát szép fényesre.

– Baj lesz ebből, signore! mondá Litrow az impressariónak; de ez csak nevetett rajta.

Litrow hazament, s otthon azt mondá a fiumeieknek, hogy a mi pénzt a czáparészvényekbe raknak, azt úgy híják olaszul, hogy «perdutó».

Készen volt már a czápa a világkörútra: külön vonatot fogadtak számára, megkoszorúzták a lokomotivot, s fehérbe öltözött leánykák hintettek az útjára tengeri füvet, mikor kiindulását tartá.

A Bécsbe megérkezés estéjén az impressario azt táviratozá Laibachba, hogy «holnapra tízezer jegy van kiadva!» mely távirat a börzén is felolvastatott, s mesés hausset idézett elő.

Nem is volt benne pedig semmi nagyítás. Egész Bécs -254- összecsődült a csodára, s még a kétfejű kisasszony is háttérbe szorult a laibachi czápa előtt.

Hanem hát ezuttal, hogyan hogyan nem? megtörtént, hogy a bécsi policzáj nem utólagosan, hanem előlegesen ütötte bele az orrát a sintamarréba; s ez az orr (pedig még akkor nem is az udvarmesteri hivataltól kapta) megérzette, hogy az a czápa olyan pokolbeli bűzt terjeszt maga körül, hogy ettől az egész közönség mind kholerát fog kapni. Hisz ez egy «fauler Fisch!»

S mielőtt csak egy szál néző is gyönyörködhetett volna a «tengerek királyában!» (így volt hirdetve) belelökette azt a rendőrség a Dunába. Valószinűleg leúszott a fekete tengerbe.

A részvényekből fidibus lett. Mint annyi sok másból, a mik filagoria-falat beragasztani lettek jók.

De még jó lett volna, ha ennyiben maradt volna a czápainség. De következtek még az utófájdalmak.

Előállt a bécsi tánczterem-tulajdonos, a kitől a czápa számára a termet kibérelték s rengeteg kárpótlást követelt a részvénytársulattól, mivelhogy az ő táncztermét a czápa ottléte alatt oly intensive tele illatozta, hogy a falak mind impregnálva vannak a bűzétől; ott neki az egész farsangon át bált tartani nem lehet. Valahogy nagy nehezen mégis per nélkül kiegyeztek vele, s a bánatpénzt, kárpótlást még a részvényeseknek rá kellett fizetni.

S ez nem volt az első, se nem az utolsó czápa, a ki a financzvilágban szerepelt; csakhogy ezt az egyet nevezték úgy az igazi nevén. -255-

A PÉNZ BETEGSÉGEI.

Hát még a pénz is lehet beteg? Az universalis orvosság maga, a mitől minden baj, betegség, nyavalya meggyógyul, még az is lehet beteg? Az a bálványisten, a kit minden népek egyformán imádnak, a ki az országok, királyok felett uralkodik, a kit úgy neveznek a diákok, hogy «nervus belli» (a háború idege), még ez is lehet beteg? Hát már a pénznek is van phylloxerája?

Hány gazdag családot láttunk már elmulni, a melyiknek elődei a század elején fényben és jólétben úsztak s a század közepén már az utódaik a hajdani palotáik ajtajára jártak kopogtatni egy kis pártfogásért. Rettenetes dolog pedig az, mikor valaki a «miatyánkból» azt, hogy «add meg nekünk a mindennapi kenyerünket» nem az úr Istenhez, hanem egy ember-urhoz kénytelen elmondani.

Hiszen nem mondom ám én azt, hogy igen sok ember ne lenne a világon, a ki az egészséges pénzt is agyon tudja verni. Ugy mondják azt nálunk, hogy «kanállal ette a pénzt!» Akkor biz a pénz elfogy, ha még olyan egészséges volt is, mint a buzaszem.

Emlegettek az én időmben egy kereskedőt, a ki a franczia háború alatt úgy meggazdagodott, hogy a mint a pénz összegyült nála hombár számra, bankó, arany, ezüst, vegyest: restellte külön válogatni, hanem kivitte az udvarra, s leterítve a hétgallérú köpenyegét a földre, megszelelte a pénzt; a polyvát, a bankót a szél félre hordta, az érczpénz a köpenyegen maradt garmadában, akkor aztán lapáttal zsákra rakták. Mikor én láttam ezt az -256- embert, már akkor csak a hétgallérú köpenyege volt meg, abban járt télen-nyáron.

De hány ezer meg ezer család ment tönkre ez időkorban; hány árva maradt mezitláb, egy ingben, a kinek a számára a megboldogult szülők kincseket raktak félre; azt hitték gazdagságot hagynak rájuk. Beteg pénz volt. Azt hitték, jó helyen van az, hármas vexirzár alatt áll. Holt pénz lett belőle, a vasláda volt a koporsója. Azt hitték, nagyon jól biztosítva van a pénzük, ha rengeteg földbirtokra adták kölcsön, betábláztatták uradalmakra, palotákra. Beteg pénz volt. Gyógyították. Hanem az orvosság drága. Minden patika drága. De legeslegdrágább az az orvosság, a mi a prókátor kalamárisában van. Mire vége lett a pernek, megette a kapitálist a perköltség.

Mikor az én feledhetetlen jó apám fiatal házas volt, egyszer télen elment az édes anyámmal a szülőihez látogatóba, a kik a szomszéd faluban laktak. Este későn jöttek vissza szánkóval. Egyszer csak a szánkójuk a hófuvatban neki megy valami keresztben fekvő akadálynak s felfordul benne. A mint a hóbul felczihelődnek, nézik, hogy mi volt az a veszedelmes akadék, a mi az út közepén kizökkentette a szánt? hát egy nagy zsák volt, tele pénzzel.

Igazi nagy két köblös zsák, torkig tömve csörgő pénzzel. Két férfinak dolgot adott azt a szánba fölemelni. Az apám másnap reggel mindjárt kidoboltatta a piaczon, hogy a ki tegnap este valamit elvesztett a gy...i országuton, jőjjön érte a házához. Nem sokára jelentkeztek a kárvallottak: g..i előljárók voltak; az egész falu pénzét hozták, zsákra rakva, átváltani új pénzért a várba.

A hálálkodó emberek felét a talált pénznek odaajánlották az apámnak. Természetesen nem fogadta el: «Csak vigyék kegyelmetek Isten hirével a pénzüket a várba, majd megfelezik azt ottan.»

De nem megfelezték: hanem megnégyötödözték. Az a nagy zsák pénz tegnap még tizezer forintot ért, ma már új -257- pénzben csak kétezeret kaptak érte. Tehát minden ember szegényebb lett négyötödrészével a vagyonának.

A kik még láttak gyermekkorukban olyan lapos kétgarasosokat, a miket a nép tréfája «vargatallérok»-nak nevezett el, olvashatták rajtuk ezt az irást: «30 krajczár!» Ért pedig csak hatot. Ez már nemcsak beteg, de sánta-béna pénz volt: négyötödét megütötte a lapos guta.

Későbbi időkben is értünk meg ilyen országos pénzepidemiát. Talán még most is van minden magyar háznál olyan «emlékül» tartogatott pénzjegy, a mit egy időben még mutogatni is veszedelmes volt. Pedig, de büszkék voltunk rá, mikor a kalászában láttuk! Rájött a fagy. S nekünk csak a szalmája maradt.

A régibb időkben, mikor még nem voltak takarékpénztárak, az iparkodó ember, a mi kis pénzt félre tehetett, vett rajta házikót, malmot, szőlőt; azt hitte, jó helyre fektette, ott megmarad az árváinak. Pedig ott is utolérte a pénzt a nyavalyája. Az apa halála után, ha dobra ütötték a házat, negyedrész árt adtak érte a szomszédok: másnak nem is kellett; ha árendába adták, vasharapófogóval sem lehetett a házbér fejében valamit kihuzni, mind felment a tatarozásra; egyszer-egyszer le is égett a ház: biztosító társaság még nem volt, s akkor aztán kevesebbet ért a semminél. A malom, idegen kezelés alatt, nem hozott be annyit, a mennyi a költség volt rá, mire az árva felnőtt nagy nyomoruság közt, akkorra a malom maga magát őrölte meg. Azt a szőlőt pedig, a mi árvatömeghez tartozik, már messziről meg lehet ismerni a virító gazról, a mi nyakig ér benne: sohse szüretelnek azon. A földbe fektetett pénz is beteg volt; megholt, eltemették.

Lett aztán később takarékpénztár elég, egymásra liczitálták a betevőknek ajánlott kamatot. Egyszer aztán beütött a krach: valóságos cholerája a pénznek. Milyen általános temetkezés volt egész világszerte! Akkor látta -258- csak az ember hüledezve, hogy hányféle betegsége van a pénznek: itt egy milliomos esett el, a kinek magának voltak milliói; amott meg egy egész város, városnegyed, néposztály, a hol ezer emberé volt a megbetegedett millió. Mindegy volt, árva forintos volt-e a bankó, vagy lepedő ezres? egyformán elvitte a keserű halál.

Hanem hát ezek még csak mind olyan betegségek, a mikben a pénz maga szenved: ha meghalt, elveszett, nyugodjék békével! Ámde sokkal pusztítóbb az a ragály, a mit a pénz magába az emberi lélekbe átojt, mint a hogy elragad a himlő.

Minden ember ismeri azt a csodálatos melegséget, a mit a kezébe tett pénzösszeg okoz. Valóságos láz az, a mit csak hosszú megszokás után lehet elkapatni, mint az ágyúszóra való reszketést. Sokszor megtörtént, hogy a ki váratlanul nagy összeget nyert a lutrin, vagy örökségben, erre a hírre szörnyet halt, megütötte a pénz szele, vagy megőrült: a pénz elvette az eszét. Ez a pénzláz az egyik emberből zsugorit csinál, a ki ráül a pénzére, azt számlálja, s minél több van, annál jobban koplal mellette; – a másik embert pedig bolond prédává teszi, kifúrja a zsebét s viszi magával, mint a rossz tündér a pokol paradicsomába.

Van egy német példabeszéd, a mely azt mondja, hogy minden garasban három krajczár van: az egyik az «éléskrajczár», a másik a «szükség-krajczár», a harmadik a «becsület-krajczár».

De hány ember van, a ki azt tudja, hogy egy garasban három ilyen krajczárnak kell lenni?

A pénznek az a betegsége, hogy nem szeret megmelegedni; ha arany, ha ezüst, elgurul; ha bankó, elrepül. Csakhogy ez már az emberbe átojtott betegség.

Vannak azután, a kikben ez a veszedelmes ragály még jobban elfajul, eszüket, szivüket halálra mérgezi; a kik a sok pénztől, a mi a kezükön keresztül megy, olyan hagymázt kapnak, a melyben elfelejtik, hogy az nem -259- a sajátjuk, hanem a másé. Ez aztán a rettentő nyavalya: a pénz typhusa, a miben nemcsak az ember maga hal meg, hanem még a becsület is; még a fiaira hagyott név is meghal, s sírhalmaik fölé átok nehezedik sírkő helyett.

Volt egy nagy magyar város (azt hiszem, hogy több is volt), a minek az volt a végzetes sorsa, hogy a város pénztára időközönkint tönkre jusson. Az első esete az volt, a mikor a devalvatio miatt a pénz elértéktelenedett. No, ennek nem a halandó emberek voltak az okai; hanem a halhatatlanok. Ezt kellett tűrni békével. Az árvák sirhattak.

A következő évtizedben meg az történt, hogy a városi pénzeket sógorság-komaság révén kölcsönözték ki. Egy gazdag embernek kürtölt kereskedő szedte fel a legtöbb összeget, a ki olyan jól élt, mint egy bankár s a mellett olyan rosszul spekulált, mint egy «schreiber». Mikor aztán már a kamatokat sem bírta fizetni, egy reggel a jobb kezéhez kötött egy czukorvágó fakalapácsot, bal kezébe pedig egy marék paprikát vett; azzal felment a városházára, benyitott a pénztárnokhoz, a paprikát a szeme közé szórta, a fakalapácscsal pedig a fejére sujtott, hogy az leszédült. Azután kikereste kötelezvényeit a ládából, beledobta a vaskályhába, s azzal hazament és felakasztotta magát. – Most aztán nemcsak az árvák sírhattak, hanem maga a város is. Pedig a pénztárnok becsületes ember volt.

Ekkor aztán nagyobb vigyázattal éltek. Az új pénztárnok mellé rendeltek egy ellenőrt, a ki arra vigyázzon. A pénztárnoknál voltak a pénztárhoz vezető vasajtó kulcsai, az ellenőrnél pedig a pénzt őrző vasláda kulcsai. Egyik a másik nélkül a pénzhez és a kötelezvényekhez hozzá nem nyulhatott, s minden este együtt hagyták rendben a pénztárt: az egyik bezárta a ládákat, a másik a vasajtót, s így mentek haza.

Ez esetben a pénztárnok szintén becsületes ember volt. Hanem az ellenőr csak látszott annak. Egyszer az ellenőr -260- a lakatos komájánál rendelt meg valami ötven darab, lábnyi hosszú s egy hüvelyknyi széles vasrudat, mind a két végükön kifúrva; s aztán ugyanannyi darab srófot. Az el nem tudta gondolni, hogy mire való lehet mindez.

Az az úr pedig csinált ezekből a vasrudacskákból a srófokkal egy olyanforma játékszert, a minővel karácsony hetében a «három királyos»-t játszó gyermekek járnak házról-házra (csakhogy ez náluk fából van): az egyik végére teszik a csillagot jelző lámpást, s ha akkor a másik végén a két alsó rudacskát összenyomják, az egész furfangos szerszám egyszerre magasra felnyúlik, mint egy lajtorja, s viszi előre a csillagos lámpást, ha pedig széthuzzák az alsó rúdat, akkor megint összelapul az egész nyujtalék, úgy, hogy egy köpönyeg alatt elfér.

A városi pénztár az emeleten volt, utczára nyiló ablakkal. Az ablakon ugyan nem volt keresztvas; hanem éjszaka fegyveres hajdu járt végig a városház homlokzata előtt, a ki minden fordulónál kibukkant a szegleten, s végig nézett az utczán. Ennek tehát meg kellett akárkit látni, a ki az ablakon be akart volna menni, a hová létra nélkül nem is juthatna fel, a létrát pedig nem dughatja az ember a köpönyege alá. Hát akadt, a ki megmutatta, hogy ez is lehetséges. Egy téli éjszakán, mikor a havat a legjobban hordta a szél, az őrálláson sétáló hajdu az ellenőrt látta hazamenni, kézi lámpással a kezében, bő köpönyegébe burkoltan, még presentált is neki a puskájával, s aztán jó éjszakát kivántak egymásnak.

A mint azonban az őr a szögletnél megfordult, a maga harmincz lépését végig járni a városház homlokzata előtt, harmincz oda, harmincz ide: – az alatt az az úr elővette a köpönyege alól a három királyok csillagtolóját, az egy percz alatt létrává nyult, mire a hajdu visszaérkezett a szöglethez, már akkor a rabló benn is volt a szobában, s a csillagtolót is felrántotta maga után, az őr semmit sem vett észre. – Odabenn azután a nála levő kulcscsal felnyitott a betörő minden ládát, összepakolta a pénzt -261- s azután csak azt kellett bevárnia, a míg a hajdu «válts fel»-t ordít. A míg azt felváltják, addig nem vigyáz ide senki. Azalatt megint leszállt szépen az ablakból a csillagtoló gépével, azt ujra összecsukta, a köpönyege alá rejté s hazament nyugodtan, még az éjjeli őrtől, a kit útban talált, meg is kérdezte, hány az óra?

Másnap elbámult az egész világ, mikor kirabolva találták a cassát. Hát már ide hogyan jöhettek be? A hajdunak látni kellett volna, ha valaki létrával jár az utczán. Nem találták azt ki soha. Csak mikor egyszer a pénztárrabló meghalt, akkor kapták meg a padlásán a tolvajsághoz készített szerszámot. Hanem már akkor a pénz oda volt; csak az angol soveraigneket és az orosz imperialokat találták meg a hagyatékában, a miket nem mert kiadogatni, nehogy rájőjjenek a szokatlan pénznemről a bűnösségére. – Megint csak sírt a város és az árvák.

Utoljára már alig lehetett embert kapni, a ki vállalkozzék arra a veszedelmes hivatalra, hogy a város pénztárát kezelje. Inkább egy egész ispitályt őrizni, tele patécsos Lázárokkal! Olyan volt már az a pénztár, mint a mesebeli Astaroth-bálvány, a ki minden hét évben elnyelt egy szűz becsületet.

És azután, valljuk meg az igazat, hogy azokban a régi jó időkben senkit se neveltek pénztárnoknak. Mikor az ember az iskolákat végig tanulta, hát akkor tudta azt jól, hogy Jupiter hány gonosztettet követett el az Olympon, tudta Horácz ódáit könyv nélkül; jártas volt a Corpus jurisban: ez elég volt arra, hogy fiscalis, szolgabiró, alispán legyen; a senatorsághoz annyi sem kellett; a ki pap akart lenni, az tanult zsidóul is; felvette a tógát, meg a sábeszdeklit; a kinek elég erős gyomra volt, hogy orvos legyen, az felment Bécsbe az universitásra; a kinek meg a vonalakhoz és a törtszámokhoz volt passiója, az az indzsellérségre adta magát; de csak az, a kinek az iskolában semmiféle tudományt be nem vett a feje: az került a számokkal való bánás keserves pályafutására, -262- az ilyeneket úgy hívták, hogy «schreiber». Egy fokkal magasabb sors a szolgáénál. Gabonakereskedők, talpas kereskedők segédei voltak, abban vénültek meg. Azt, hogy úri ember került volna a pénzkezelés mesterségéhez, soha sem hallotta senki. Hanem mikor egy pénztárnoki állomás megürült a városnál, meg a vármegyénél, vagy pedig általános restaurátiók alkalmával, mikor az egész tiszti kart újra választották: hát a kit semmi egyéb hivatalba be nem tudtak szorítani, azon rajtamaradt a pénztárnokság. Hogy tud-e hozzá? Erre a megválasztott csak azt felelte, a mit az oláh a hegedüre, hogy «talán tudok, de még nem próbáltam». S ha aztán elhegedülte a rábízott pénzt: nem ő volt a hibás.

Két fiatal ügyvéd került haza épen Budapestről a szülötte városába, a hol a censurát letették: az egyiknek a neve volt Hantosy Ferencz, a másiké Herkáli Tivadar. Régi jó pajtások, még a gymnasium padjain is egymás mellett ültek, hol az egyik volt az első, hol a másik. Az ügyvédi diplomájukban is egyformán præclarumot hozott haza mind a kettő.

Az ilyen ügyvédi diploma abban az időben olyan volt, mint az Aladin lámpája: ki mit kivánt, azt kapta meg tőle. Ezzel mehetett az ember föl a szeptemvirségig, a personalisságig; aztán meg maradhatott vele egyszerű prókátor.

A két ifju jóbarátnak a hajlamai mindenben ellenkezők voltak: a míg Hantosy a külső viseletében egyszerű volt, társaságban keveset beszélt, félrehuzta magát, addig Herkáli a gavallért játszotta; az egész város az ő sárga gombos kék frakkjáról beszélt, az volt a legújabb párisi módi, s a hol megjelent egy társaságban, szóhoz sem hagyott mást jutni; ő tartotta az egész frekvencziát beszéddel; pedig hát sok szónak sok az alja. De hát jól mulattak rajta: azt mondták, hogy kedves fiu, a lányok meg épen bolondultak utána. Meg is találta közöttük az épen hozzá illő életpárt; a leányok között a legszebbet, a legbüszkébbet, -263- a hires tánczos Balmányi Melaniet, a kinek az apja nyugalmazott tábornok volt, az anyja pedig báróné, ezért a kisasszonyt is bárónénak hivták. Annak ugyan nagyobb kilátásai is voltak; hanem hogy azután évről-évre szélylyelment a legujabb házassági terve ezzel meg amazzal a gróffal, ezredessel, földesurral, az idő előre haladván, végre is be kellett érnie azzal, hogy a város legdélczegebb ifja kinálta meg a kezével. A bárókisasszonynak ugyan sem apai, sem anyai részről nem volt valami nagy vagyona, hanem azért a háztájuk fényt, pompát mutatott, gazdagságot hiresztelt. Egyben azonban mégis jó szerencse volt ez a házassági frigy az ifju ügyvédre nézve: a hajdani generálisnak magas összeköttetései voltak előkelő főurakkal, a kik nagy kiterjedésű birtokaiknak fiskálisává, majd jogigazgatójává nevezték ki az ifju Herkálit, a mi azon időkben nagy jövedelemmel járó állás volt. Nem annyira a fixum, mint a sok mellékes accidentia. Az uradalmi fiskálisnak sohase kellett a konyhájáról gondoskodnia, pinczéje, éléskamrája mindig telve, tűzifa ölekben az udvarán, maga négy lovas hintón, felesége selyemben, bársonyban jár, a minek soha se kérik az árát. Roppant pénzösszegek fordulnak meg a kezén, a miknek egyéb biztosítékuk nincs, mint a nemesi becsület. A kasznárok, tiszttartók számadásai az ő helybenhagyására várnak, s tudták azt régen (tán még most is tudják), hogy ha az ember az egyik szemét behunyja, a másikkal aranyat lát! Herkáli nem is rejtegette az uraságát, nagyobb szelet csapott, mint maguk a princzipálisai, a külföldön lakó grófok. Ez volt az ő ifju korának az álma: fény, pompa, jó élet.

A másik kortárs, Hantosy pedig szintén a maga hajlandóságát követve, kikereste magának a város leányai közül, nem azt, a melyik legszebb, legpuczczosabb, hanem a melyiknek a jó szivéről, hűségéről s jó gazdasszonyi tulajdonságáról meggyőződött: egy kisbirtokosnak a leányát, a kinek volt ugyan háza, földje; de a régi magyar -264- szokás szerint biz a lánynyal a szülők semmit sem adtak, mikor szárnyra ereszték; kezdje a nélkülözésen, ők is úgy kezdték, majd a haláluk után övék lesz minden, tisztán, adósság nélkül, addig semmit sem kapnak. Úgy, hogy mikor az új házasok az első ebédjüket elkölték, a mit az új asszony maga főzött meg a konyhán, hát még akkor asztal nem lévén a szobájukban, a kihuzó fiókos szekrényre terítettek, s a könyeik hullottak az ételük közé. Hanem azért mégis boldogok voltak.

Volt már akkor hivatala Hantosynak (mert hiszen a nélkül nem is házasodott volna), csakhogy a városnál az évnegyed végén utólagosan fizetnek s kontóra tisztességes ember még csak egy asztalt sem vásárol, mert ha vesz, hát olyat vesz, hogy az még az unokák unokáinál is asztal legyen. A felesége szülőitől elég szép kegyelem volt az, hogy a lakóházukat lekötötték biztosítékul a vejükért a városnál. Mivelhogy Hantosynak azt a hivatalt sikerült elnyerni, a mitől minden más ember fázott: a város pénztárának az őrzését. Azt mondták rá, hogy vas a feje! Legrosszabb fizetés is volt az valamennyi városi hivatal között. – De hát csak megéltek belőle, jó iskola a szegénység, nagy bölcseséget lehet benne tanulni, pedig hát az egész bölcseség ebből a két mondásból áll: «ne végy semmit, a mi nélkül ellehetsz s ne adj ki többet, mint a mennyit beveszel».

De mondjunk ki egy igazságot, a mivel tartozunk. A «takarékossághoz» két ember kell, egy férj, meg egy feleség. Egy magában nem tud ahhoz a férfi: vagy zsugori lesz, vagy pazarló. Csak ketten együtt lehetnek takarékosak. Mikor a férj és feleség estenden együtt játszanak ostáblát, Lange Puffot, hát meg van a jó mulatság, s nem kerül semmibe. Az az ostábla egy háznál annak a symboluma, hogy rendben van a gazdaság. Az a frigyláda. Arra az ostáblára biztosabban adhat kölcsön a takarékpénztár, mint egy emeletes házra.

Hát még azután, mikor egy harmadik is megérkezik -265- a házhoz: egy kis angyalfő, a ki megunta a társaságot odafenn az égben s ide tolakodott erre a világra s azt követeli, hogy őtet szeressék, kézen hordják, csókolgassák. Bizony meg is teszik. Akkor aztán még az ostábla is hosszú időre nyugalmazásba kerül. Jobb mulatság a bölcső. Arra a bölcsőre is mernék kölcsönt adni, ha takarékpénztár volnék.

Leányka volt. Erzsikének keresztelték. Az anyját is úgy hítták. Az ugyan protestált a nevének kölcsönadása ellen.

– Majd ha a leány nagy lesz, én meg már vén leszek, hát akkor, ha azt Erzsikének szólítod: engem úgy fogsz híni, hogy «Böske».

– Te nem fogsz soha vén lenni, mondá neki a férje, az Erzsike pedig, ha nagy lesz, hát férjhez megy; nem marad itthon.

Abban az időben már voltak ujságok is a világon; nem jártak minden városba, de Pesten lehetett látni a kávéházban. Azokból tanulta meg Hantosy, hogy van valahol Triesztben egy olyan társaság, a melynél az embernek a pénze, ha rábízza, hát nem vész el, de időjártával minden bizonynyal megnő és visszakerül; nem úgy, mint a lutrinál, a mi az apró népnek olyan kedvencz pénzelhelyező intézete.

Levelet irt egyenesen oda a kútforráshoz, a miben azt kérdezte, hogy mi kellene ahhoz, hogy az ő most született kis leánya a férjhezmenetelekor egy olyan summa pénzt kaphatna, a mivel egyszerre megalapíthatná a háztartását?

A választ levél helyett élőszóval hozták meg neki. Pedig -266- akkor Trieszt nem egy békaugrás volt ide. Annak a társaságnak egyik biztosa jött le hozzá. Okát is adta, hogy miért jött személyesen.

– Uram! ön az első ember Magyarországon, a ki kérdést intéz hozzánk az iránt, hogy mibe kerül az élet- és halálesetre való biztosítás? ön ritka példány: ki nem eresztjük a kezünkből. Mert a hangyák, a méhek már régen tudják azt, hogy a fiaikról gondoskodniok kell jövendő időkre; hanem az embereknek még most kell azt megtanítani. Mi önt ebben a városban a mi társaságunk ügynökévé szeretnők kinevezni. Ön a nélkül is pénzkezeléssel foglalkozik, tehát ért a számvitelhez, s a hivatalos teendői mellett ennek is könnyen megfelelhet. Fizetés kevés jár érte; hanem a kötött ügyletek után rendes tantième, a mi időjártával felszaporodhatik. A rendes fizetése önnek annyit tenne épen, a mennyi az évi járulék egy tizezer forintnyi összegért, a mit az ön kis leánya husz éves korában fog kapni, ha férjhez megy.

– Dejszen, uram, mondá Hantosy, a legszebb petrezselyem zöldülhet ki az én házam ajtaja előtt azok felől, a kik én hozzám azzal a szándékkal nyitnak be, hogy a pénzüket ide hozzák valamit biztosítani. A pénzt csak a lutriba rakja be a nép, ha nem muszáj.

– Vannak bizony. Kivált azokban a helységekben, a hol nemes urak laknak. A hogy más országban a becsületsértésért kardhoz, késhez nyulnak, erre mifelénk épen úgy nyulnak a tüzes taplóhoz. Ha a nemes legényt megdöngetik, mindjárt felszáll a veres kakas a házra. Van itt egy falu, a melyet tíz év alatt háromszor porig leégettek. A gyujtogatókat elitélték, becsukták három esztendőre; mikor kiszabadultak, boszúból újra felgyujtották a helységüket. Az utolsó tűznél aztán a kárvallottak magukat a gyujtogatókat dobálták bele a tűzbe. A vármegye aztán ekkor ezeket a boszuálló gyilkosokat csukatta be. Már -267- most, majd mikor ezek kiszabadulnak, ők fogják negyedszer felgyujtani a falujokat.

– Akkor jól van: – én hoztam önnek egy nagy táblát, a min Magyarország czímere van; azután meg egy láda apró táblácskákat hasonló mintára, arany betükkel a czímer körül a társaság neve: Assicurazioni generali. Minden biztosított házra egy ilyet fognak kiszegezni.

– S azt hiszi az úr, hogy az atyafiak respektálni fogják ezeket a kis bádog lemezeket, a kik még az úr Isten tíz parancsolatját sem veszik tekintetbe a két kőtáblára irva?

– Nemcsak hiszem; de tudom. Mikor az a boszuálló gyujtogató meglátja az ellensége házán ezt a czímert, azt mondja rá: «Ej ha! Ha én most ezt a nádas házat felpörkölöm, annyi pénzt juttatok a gazdája markába, hogy cserepes házat építhet belőle». S felgyujtatlan hagyja.

Hantosy elvállalta a furcsa megbizást, a minek párját soha se látta még senki s eleinte nagyon megbámulták a kapuját azért a kifüggesztett czímerért, meg azért az aranyos köriratért; a miért aztán őtet magát tisztelte meg a város népe egy új névvel, a mi nem volt a prædicatumában. Úgy hívták, hogy a «Szekuráncs».

Még a leányát is úgy hívták az iskolában a gyermekek, hogy «Szekuráncs Erzsi».

Hanem a számítás bevált. Azok a kis nemzeti czímeres érczpaizsocskák csodát műveltek a falvakon. Megszünt a boszúból való gyujtogatás, a vármegye tömlöczében egy zárka üresen maradt. Később a hajótulajdonosok is beleízleltek a vízi veszedelem ellen való biztosításba. Hantosynak volt már elég dolga. S a dolgával együtt bizonyosan a jövedelme is szaporodott. Csakhogy ő rajta ezt nem lehetett észrevenni. Se a belső háztartásban, se a világ előtti megjelenésében; ő és a felesége nem mutattak nagyobb módot, mint mikor a szűk kis fizetésből kellett kijönniök.

Ezért sokszor meg is szólta őket a baroness, t. i. Herkáliné, a ki a férjeik között fentartott barátságnál fogva, -268- gyakran ellátogatott Hantosyékhoz, de csak azért, hogy újnál újabb öltözeteit irigyeltesse a barátnéjával s aztán eldicsekedjék vele, hogy férje hány száz forintos hintót vett megint a számára, milyen czifra filagoriát építtetett a szőlőben, hová fogja őt vinni a nyáron fürdőre, meg hogy milyen fényes estély volt nála a mult vasárnap; «miért nem jöttél, mikor hivtunk?»

Hantosyné megmondta, hogy nem való ő olyan fényes társaságba. Nem is tudná visszaadni a meghivást, mert az ő háztartása igen szerény. Az ura sem találná ott magát, mert kártyázni nem szokott.

– Pedig igen szép jövedelmének kell lenni, erősíté a baroness, az ügynöksége, mondják, hogy igen jól megy.

Rendesen a kis fiát is el szokta magával hozni a baroness: egy elkényeztetett, felcziczomázott nyurga bábot, a ki kedvkeresés végett mindenféle czifra játékszereket hordott a kis Erzsikének. Hantosyné azonban nem engedte azokat itt hagyni, csak vigye haza megint. – «Nem is igazi gyerek az, a ki öt kavicscsal el nem tudja magát mulatni».

Aztán ott volt neki az ábécze: az is jó mulatság a gyerekeknek; meg a képes könyv, a drágalátos! Ez volt az egyedüli luxus a háznál: az apa karácsonyi ajándéka. Csakhogy ezekben Albert úrfinak épen sehogy sem telt valami nagy mulatsága; ő már kilencz éves kamasz volt, s még nem tudott olvasni, pedig a hat éves Erzsike úgy olvasott már a könyvből, hogy az ujjával sem böködte a sorokat.

A baroness pedig sokszor kegyeskedett tréfálózni a kis leánynyal, mikor az a játszótársával összekoczódott a játékban: «no, no! az én Bertikémmel szépen bánj ám; mert azzal vetetlek el feleségül, majd ha megnősz».

A kis leány eleinte keservesen megijedt ettől a fenyegetéstől; -269- az anyjának a nyakába csimpajkozott, sírva, hogy ő nem engedi magát a mamájától elvetetni. A baroness nagyot tudott ezen nevetni. Hiszen csak tréfa! Kis bohó! Majd bizony egy ilyen gazdag urfinak engednek egy olyan szegény leányt elvenni, mint te vagy. – Hanem mikor a tréfás faggatózás már soká tartott, egyszer csak azt mondta a kis Erzsike az ilyen leánykérésre:

«Majd bizony, kell is nekem egy ilyen nagy szamár, a ki még olvasni sem tud!»

A míg az előkelő úri dáma barátné az egyszerű Hantosynét folyvást arra bizgatta, hogy ő is feszítsen úgy, a hogy mások, hisz van módja benne, a férjének roppant nagy a mellékkeresete, addig másfelől gondoskodott róla a jó sors, hogy legyen olyan jó barátja is, a ki a mérlegnek az ellenkező serpenyőjét terheli meg. Ez volt az ő kedves keresztkomája, Tabakos András uram. Híres, nevezetes ember a városban.

Hogy mi volt Tabakos András uram voltaképen? azt így egy szóval nem lehet megmondani. Sőt, valljuk meg az igazat, még majd a sok szó után is nehéz lesz meghatározni, hogy mi volt hát? Tapasztalt ember volt. Sokat nem tanult; iskolákat sem végzett; de sokat látott, hallott és kigondolt. A franczia háború alatt nagyban vállalkozott, nagyokat nyert, nagyokat vesztett, a végén kvitt volt. Kitanulta a liferánsok furfangjait, a hivatalszobák fortélyait s megjövendölte a devalvátiót (egy évvel azután, hogy kiütött). A magasabb arithmeticában egészen otthon volt; csalhatatlan combinátiói voltak, hogyan lehet a kis lutrit szétrobbantani, csinált ternókat, nagyokat reszkirozott «extrátóra» – még «Ruf»-ra is 1) s azokat -270- megnyerte, sőt egyszer, város csodájára, mind az öt száma pirossal jött ki a «bécsi»-ben, roppant összegeket nyert, hanem azért soha se volt húsra való pénze. A mechanicában különösen otthon volt, az örökmozdonyt egy hajszál híján feltalálta, s hajót készített, a mi magától fog úszni víz ellenében, mindenféle kerekeknek, korongoknak, vízemelő csebreknek csodálatos összeműködése mellett, s ez a gép mindennap előre haladt a megindulása stadiumához; – hanem azért a zsebórája soha se járt. Több százezer font sterlingeket kellett neki kapni nevezetes angoloktól, a kik akkora jutalmakat tűztek ki a «világoskék georgina», a «háromszinű kandur» előállítására, meg a circuli quadratura megoldására, a mik nála mind a sikerülés utolsó pillanatára vártak, a mit nemcsak az egész város, hanem ő maga is kétségtelennek tartott.

Hát a ki ennyi mindent tudott, értett és tapasztalt, annak nem is lehetett másként, mint elvető kritikával beszélni az olyan ujmódi vállalatokról, mint a minőkbe az ő kedves komája vágta a fejszéjét. «Assecuratió, lutrizás, kártyázás az Úr Istennel! Azt ki lehet számítani biztosan, hogy micsoda számoknak kell okvetlenül kijönni a lutrin, állhatatos kitartás mellett; de ki tudja azt kiszámítani, hogy hol, mikor, hány ház ég le? leüt az istennyila; a kocsis elalszik a pipával a széna között; meg, hogy hol van egy tőke a Duna fenekén, a mire a gabnás hajó rámegy s megfeneklik? Az életbiztosítás pedig plane Istenkisértés. Ki akarjuk játszani a halált? Hisz ez rosszabb játék a makaónál. Meglássa, kedves komám, hogy ennek gyász lesz a vége! Megbukik az ilyen társaság s akkor aztán ütheti minden ember pénzének a nyomát bottal. Azok pedig nem mennek el Triesztbe, hanem ide jönnek kedves komámat ütni a bottal. Nemcsak a pénzét, de még az eszét is elfogja ezen veszíteni. Emlékezzék -271- rá, hogy én jövendöltem meg. Megjövendöltem én a devalvatiót is.»

Hantosy az ilyen sötét profétiákra csak annyit szokott mondani, hogy «hagyja csak, édes komám: maga csak csinálja a perpetuum mobilejét, meg a háromszínű kandurját; az én dolgomat én értem jobban!» Hanem a feleség kedélyében mégis meg lett örökítve az aggodalom ezekkel a tudákos szőrszálhasogatásokkal a férje vállalata fölött, a minek a romlása mindent elvihet magával, vagyont, becsületet – talán még az életet is.

Mint igazi jó hitestárs, sokszor el is mondta a férjének, hogy ő milyen nagyon aggódik a jövendő miatt; de az mindig megnyugtatá, hogy hiszen épen az ő és a leánya jövendőjének biztosításában fárad. Nehéz volt azt megérteni.

Egy esztendőben az a rendkivüli időjárás köszöntött be Magyarországon, hogy a Duna fogta magát s mintha csak ő volna az Elbe, vagy Volga, már november elején befagyott Titelnél! – Ezt is megjövendölte Tabakos koma – utólagosan.

A korai jégzajlásnak azonban az a szomorú következése lett, hogy több megrakodott gabonás hajó terhével együtt odaveszett.

Hantosy napról-napra ujabb károkról értesítette a biztosító-társulatot, s leveleiben a száraz adatok mellé nem mulasztá el nagy sajnálkozásának is kifejezést adni e szörnyű csapások miatt.

Egyszer aztán azt irták neki vissza, hogy ne fogyaszsza a tintát ezekkel a sajnálkozásokkal, hanem csak a tényeket közölje, mennyi a kár? hová kell küldeni a pénzt? Az ilyen híres szerencsétlenség csak szerencse az ilyen vállalatra nézve.

Hát az is lett. Mert a mint azt látták, hogy az elsülyedt hajókért milyen pontosan ki lesz szolgáltatva a kárpótlás, már a következő tavaszon valamennyi dunai kereskedő város hajótulajdonosai mind siettek járműveiket biztosítani; -272- nem lehetett volna már a «Szekuráncsnak» a kapujában petrezselymet termeszteni, annyi ember adta egymásnak a kilincset. Volt is dolga Hantosynak, alig győzte. «Még belé fog zavarodni! meglássa!» mondá Tabakos András koma.

– Mert complicált dolog ez nagyon! Ez az assecuratio. Mindent külön tabella szerint kicalculálni, inventálni, statistice informálni, policeokat instruálni, rubrikázni, scontrózni, stornirozni, computisálni, registrálni, expediálni, provideálni, reducálni, correspondeálni, combinálni, assignálni, kvietálni, terminusokra evideálni, agenseket controllálni, végül bilanceot csinálni, aztán collaudálni. – Bele kell magát az embernek ebbe confundálni!

Szegény Hantosyné se élőnek, se halottnak nem érezte magát, mikor ennyiféle veszedelmet elsorolt előtte Tabakos koma; a miken az ő férjének mind keresztül kell magát nivellálni. (Csak legalább azt az utolsó szót értette volna, hogy mit tesz?)

Annyi bizonyos, hogy ehhez képest a városi pénztár kezelése egészen síma munka volt, oda nem kellett egyéb, mint tiszta kezelés és lelkiismeretes pontosság. Az év utolsó havában az egész számadás elkészítése csupa játék volt Hantosyra nézve. Mikor jött a cassavisitatió, az utolsó félkrajczárig rendben találtak ott mindent. Most már aztán keresztvas is volt a pénztár ablakán, ki sem lehetett rabolni.

És egyszer csak úgy történt, a hogy Tabakos András komám uram megjövendölte.

Mikor Hantosy az év vége előtt lezárta a számadásait s elkészíté a mérleget, hát a bonyolódottabb ügy, a biztosítási szakma egészen rendben volt, hanem a sokkal egyszerűbb, a városi pénztár, abban volt nagy hiba. -273-

A «vagyon» és «tartozás» között nem kevesebb, mint háromezer forint volt a különbség.

Talán tévedésből ezeres bankjegyeket adott ki százasok helyett? Ez nem lehet, mert akkor is a három százassal kevesebb lenne a hiány.

Vagy talán elfelejtett valami kifizetett összeget a főkönyvbe beírni? – Vagy kétszer iktatott be egy befizetést?

Sorra vette az egyes tételeket. Mindegyiknek rendben volt beiktatva az igazoló okirata. Tételről-tételre helyes volt minden bejegyzés.

Összetévesztette volna talán a két pénztárt, a mit kezelt? Az egyiknek a kiadását vagy bevételét a másiknak a számlájára rovatolta volna be? Egybevetett mindent; a hiba sehonnan sem derült ki.

Ujra meg ujra végigküzdötte magát az egész halmazán a számoknak: semmi elhibázott tételre nem bukkant. – És azért mégis háromezer forint volt a bevétel és a kiadás közötti különbség.

Meglopták volna tán a pénztárt, a hogy már többször megtörtént az elődei alatt? Ez is lehetetlen.

Nagy összeg szegény embernek! Kivált kis városban: a hol nincsenek heverő tőkék, hogy a megszorúlt ember végső kétségbeesésében, ha nagy uzsorára is, felvehetné valakitől kölcsön, hogy becsülete bukását – nem megmentse, de csak ideig-óráig elpalástolgassa.

Neki pedig magának félretett pénze nincsen. A mit az ügynöki fáradságával keresett, azt mind az életbiztosítási policeokba helyezte el. A családja jövőjét akarta biztosítani vele. Hogy ha ő meghal, a családja számára az a jövedelem fenmaradjon, a mit élve tudott nekik nyújtani. Ez a pénz olyan, mint a földbe vetett buza; aratáskor majd dúsan jutalmaz, de addig nem lehet a földtől visszakérni! -274-

Kihez fordúljon segítségért? Jó barátja nincsen annak a kit szerencsétlenség ér. És az ilyen baleset egyértelmű a becstelenséggel. Ki akarna rokona, barátja lenni egy becsületvesztettnek? Azon még szánakozni sem szokás. Annak egy garast szokás adni, hogy vegyen rajta egy kötelet s akaszsza fel magát.

De hát mi marad hátra más egy becsületvesztett emberre nézve, mint meghalni?

Napokon át tartott ez a lelki haláltusakodás. Odahaza senkinek sem szólt semmit; de a nő szemei az arczvonásokból olvasnak; a feleség kitalálta, hogy férjének valami nagy búja van: nem ízlik neki sem étel, sem ital, a mint a kanalat letette, szalad vissza a hivatalszobájába. Nem felel a kérdésekre, nem hallgat semmire; még a kis leányának a csevegése sem bírja mosolyra. Erzsike már az iskolába jár, számolni is tanúl. Oda viszi az apjának a palatábláját és mutatja, milyen jól megtudja oldani a rektor úrtól feladott összeadást, kivonást, sokszorozást és elosztást. És Hantosy magában átkozza még azt is, a ki a számokat feltalálta.

És a végzetes új esztendő napja közeledik, a mikor a számadásokat a tanács elé kell terjeszteni. Mi fog történni akkor? Mi lesz belőle? Hogyan éli ezt túl? Családja földönfutó lesz; még az apai házat is elveszik tőle, a mi biztosítékul van lekötve! Rettentő gondolat! Nem bírja elviselni. Alattomban kilopja szobájából a pisztolyát és a hivatalszobába viszi. De a neje észreveszi, hogy a pisztoly hiányzik az ágya fölül s kérdést tesz miatta. Annak azt feleli, hogy késő este járva haza a hivatalból, személyes biztonság végett hordja azt magával.

Pedig veszedelmes szándékai vannak vele. Ugy elnézegeti annak a fegyver csövének a száját. De sokan fizettek már ezzel, a kik a számadásaikat nem tudták mással egyensúlyba hozni, mint négy lat ólommal!

Hanem egy dolog mindig kivette a kezéből a veszedelmes -275- másvilág-kulcsát. Az az életbiztosítási kötvény, a miben a kis leányának egykori kelengyéje fekszik, meg a másik, mely nejének nyugodalmas örökséget igér. Ezeket nem lehet, nem szabad egy pisztolylövéssel semmivé tenni! Nem! annak a ki a szeretteire gondol, nem szabad magát megölni; ha elvesztett egy életet, ujra kell kezdenie egy másikat: élni még nyomorban is, még megalázottan is, mert az öngyilkosnak még a biztosító-társaság is a temető árkán kívül ásat gödröt: az nem magát öli meg egyedül, hanem az övéit is.

Hinni kell valami csodában! Hiszen nyugodt a lelke a felől, hogy tiszta kézzel bánt a rábizott közvagyonnal. Valami nagy, megfoghatatlan rejtélynek kell itt lenni, mely még kiderül; tán az utolsó órában?

Deczember 31-én zord, hófuvatos este volt. Hantosyéknál a rokonok, ismerősök gyűltek össze Sylvester-estéjét együtt elmulatni. Az asszony sütött-főzött, férjének a kedvencz ételeit készítette el; készen volt már minden, csak ő nem jött még meg. Folyvást ott ül a városházánál a hivatalszobában. Pedig már nagy szükség volna rá idehaza. Az apósa, meg Tabakos koma preferánczozni szeretnének (szokták azt, krajczárba), de ő kellene hozzá harmadiknak.

Mikor már a nyolcz órát is elharangozták, Tabakos András uram maga vállalkozott rá, hogy felmegy Hantosyhoz a hivatalszobába és haza idézi. De annak be volt zárva az ajtaja. Kopogtatott rajta.

– Segítsek-e a számadást csinálni? – kérdezé tréfásan az ajtón keresztül.

– Köszönöm; mindjárt készen leszek. Csak mulassanak addig! hangzott onnan belülről.

Tabakos uram visszament nagy morogva, s oda érve Hantosyékhoz, azt mondá: «nem szeretem ezt a dolgot, sehogy sem szeretem ezt a dolgot».

A kis Erzsike szemfüles leány volt. Látta minden -276- arczon azt a homályos aggodalmat, miből semmit sem értett, de annál jobban megrémült miatta.

Kiment az anyjához a konyhába s addig könyörgött a nyakán, míg az megengedte neki, hogy menjen el ő maga az apát hazahívni a hivatalból, a szolgáló kisérje lámpással. Az asszony maga is nagyon nyughatatlan volt már e szokatlan kimaradáson.

Erzsike hát elment a városházára a lámpásos szolgálóval. Nagyon sötét volt. Lámpás az utczán nem égett több, mint a városháza sarkán, a szél szembefújta a havat. Annál jobban szaladt a két leány. Persze féltükben futottak olyan nagyon.

A városháza kapujában a szolgáló künn maradt a hajdúval beszélgetni. Erzsike pedig felszaladt az ismert lépcsőkön az apja hivatalszobájáig s elkezdett az ajtón dörömbölni.

– Hogy jösz te most ide? kérdé az apa, s valami oly elrémítő volt a tekintetében, hogy a kis lány csaknem sírva fakadt tőle.

– Minek zavartok most? Tudjátok, hogy nagy munkában vagyok, ma el kell végeznem. Aztán épen téged eresztenek ki ilyenkor az utczára, ebben a zegernye időben! Micsoda gondolat ez! – No már most maradj itt. Majd együtt megyünk haza! Mindjárt elvégezem.

Azzal visszaült a nagy kiterjesztett könyvhöz, a miben hosszú sorba voltak oszloppá felrakva a számok. Ez ám a szép leczke! Ezt még talán maga a rektor ur sem tudná összeadni!

A kis Erzsike odatámaszkodott az apja térdére, s úgy bámúlta, hogyan szedi rendbe az ezt a rengeteg sok számot.

Épen a végire járt. Talán tizedszer vizsgálta már keresztül -277- az egész adathalmazt, mindent apróra megbirálva; most már csak a főösszegeket adja össze. A kis leány kerekre nyílt szemmel bámulta, milyen sebesen megy ez a nehéz munka.

Egy helyen az ezeres számok között két «3»-as volt egymás fölött. Hantosy fenhangon számolt, mikor ehhez a két hármashoz ért, azt mondá: háromszor három az kilencz, s valóban az is volt a főösszegbe beírva. – A kis Erzsike összecsapta erre a tenyereit s elkezdett hangosan kaczagni.

– Nem jól van az, papa; hisz ez nem sokszorozás, hanem összeadás. Három «meg» három csak hat!

Hantosy csak elámult, elmeredt, mint a ki egy rettenetes álomból ébredt fel. Azután pedig egyszerre felkapta az ölébe a kis leányt, összecsókolta, agyon meg agyonölelte; s úgy kaczagott hozzá, hogy a ki nem látta, csak hallotta, azt hihette volna, hogy zokogva sír.

Hogy azt egy iskolás kis leánytól kell megtudni annak a nagy okos embernek, a ki a számok tömkelegében olyan jártas, mint a hajós a tengeren.

És ő tízszer keresztül ment ezen a két számon és tízszer elhibázta, sokszorozva a kettőt egymással.

Ha ez valóban feljegyzésre méltó megtörtént dolog nem volna, a legbolondabb képtelenségnek lehetne nevezni.

És a kis leány úgy nevetett hozzá! Azt hitte, hogy ez csak egy kis tréfa volt! De milyen rettenetes tréfa. Majd az apjának az életébe került.

Hantosy, a mint letörülte a könyeit, bezárta a vasládákat, becsapta a könyvet; mintha a pokol kapuját csapta volna be azzal együtt. Valamennyi agyarkodó ördögnek a farkát, valamennyi kisértetnek a lepedőjét odacsapta vele együtt, a kik annyit rémítették, puszta temetőkön, csontházakon keresztül kergették, temető árkában sírját megvetették. -278- Egy gyermeknek, egy angyalnak a szavára, hogy eltűntek a limbusba.

– Hahaha! hahaha! Hát te már tudod azt, hogy mennyi három meg három? Én csak ma tanúltam meg!

Azzal az ölébe vette a kis leányt, betakargatta a köpönyege gallérjába; úgy vitte hazáig; folyvást kérdezgette tőle, hogy mit tud még abból a nagy tudományból, a mire az apját megtanította ma?

És aztán útközben feldörömbözte a görög boltost, a ki már bezárta a boltját; össze-vissza vásárolt nála tokaji bort, piskótát, czvibakot; egész füzér fügét, narancsot, czukros mandulát, a mi csak kapható volt. A mai Sylvester-estét vígan meg kell ülni! A szolgálónak dolog volt azt mind haza czipelni! – De a mi a sok édesség közt a legédesebb volt, az az apának a széles jó kedve volt. Olyan nagy beszéddel jött végig a folyosón, mintha valami ütközetet nyert volna meg s annak a hírével jönne. Felesége, vendégei mind kiszaladtak eléje; ő pedig mindenkit sorba csókolt s bocsánatot kért mindenkitől, még a keze után ugráló kutyától is az elmaradásért: «szegény Bodri; te is megkoplaltál!»

– Tedd le már azt a gyermeket az öledből! mondá neki a felesége, mikor a szobában voltak s köpönyegét, téli sipkáját leszedték róla.

– Tudjátok azt, hogy ez a gyermek mit csinált ma? Az apja életét mentette meg. A számadásaimban háromezer forint hiányzat volt. Két hete már, hogy vesződöm vele; nem akadtam a hibára. Láthattátok az arczomon, hogy mi járt velem? S ez a gyermek oda jön, s az első pillanatra megtalálja a nagy hibát, a mit az én nagy bölcs eszem elkövetett, hogy 3 meg 3 nem 9, hanem csak hat. Még most is az őrűlés környékez, ha visszagondolok rá.

És aztán elbeszélte az egész történetet a rokoni körnek. Rémséges tréfa volt az. A hallgatóknak a hátán futott végig a borsódzás. A kis leány bámulva hallgatott s utoljára -279- elaludt az apja ölében, a kezébe adott piskótával, azt is elfeledte megenni. Vacsora sem kellett már neki.

A feleségének aztán mindent meggyónt Hantosy, még azt a pisztolycsővel való kaczérkodását is és azt, hogy mi volt az, a mi a kezét visszarántotta.

Egy évtized elmúlt, s az még a mi kis városunkban is hagyott maga után nyomot. Gőzhajó is járt már s rendesen kikötött a város közelében. Egy fűszerszámos kereskedőnek mellékkeresetet és aranyzsinóros sapkát jövedelmezett a hajóügynökség. De a mi még annál is több: casino is alakúlt a városban, a hol a vármegyei nemes uraknak és a városi polgároknak volt találkozásuk, a mi a társas életre igen jótékony befolyással szokott lenni.

Akkoriban hozták be az eszmecserének egy új nemét, a mit ez az egy szó fejez ki: «paskevics». Nagy betűvel írva, így «Paskievics» (mint a Conversationslexicon-ból kikereshető) jelent az egy hajdan híres, de most már egészen feledékenységbe ment muszka hadvezért és államférfiút; kis betűvel írva azonban örök életre hivatott s most is népszerű eszme az; jelentvén a legelmésebb tarokkjátékot, a minek a gyakorlásához okvetlenül négy ember szükséges, a hiányzót nem lehetvén szalmabábbal helyettesíteni, mint a whisztnél. Egy tagnak a jelen nem léte képes a gyűlést határozatképtelenné tenni. Annálfogva az ilyen négy összeszokott paskevicsjátszóra nézve valóságos sorscsapás az, ha egynek közűlök megfájdúl a foga, kénytelen otthon maradni, nem mehet fel a casinóba. Hogyan fogjanak egy negyediket? Paskevics nélkül pedig nem volna a nap tökéletesen befejezve.

A «három árva» minden ujonérkezőt, a ki az ajtón belép, még a kabátját sem akasztotta fel a fogasra, már karon fogják: «jön-e negyediknek?» – Fájdalom! Máshová van angazsérozva. Milyen kár! Vagy nem tudja a paskevicsot? – «Megtanítjuk mi öt percz alatt.» Ritka embernek van bátorsága megmondani azt, hogy nincsen elkártyázni való pénze. Hát akkor minek jár a casinóba? -280-

Megint nyílik az ajtó, megint új csalódás. A «szekuráncs» érkezett meg. Ez minden este eljön ide a clienseivel találkozni. Olyan dolgai vannak, a miket itt lehet legkönnyebben elintézni. Aztán ő vágja fel az újságot, a mit még más a kezébe sem vett.

– Pedig tud kártyázni; de csak minden esztendőben egyszer, Sylvester estéjén.

– No, uramöcsém! kiálta rá a vén levéltárnok, üljön le velünk! Fél krajczárban játszuk százát.

Megint új érkező! Ah, ez már beválik. Fiatal gavallér, most jött Pestről, ott végezte a cursust, most censurázott.

– Mintha csak hívásra jöttél volna, kedves öcsém. Itt az üres szék; tedd le magad, te kezded az osztást!

Ezzel a szóval rohanja meg a türelmetlen táblabíró a fiatal casinó-tagot; mire az sajnálkozva adja elő a mentséget:

– Micsoda? Nem értenéd a paskevicset? Hát ti pesti gavallérok csak a harminczhármas tarokkot játszátok?

– Hallatlan eset Magyarországon! S te a personális mellett voltál jurátus? Hát mit tanultál akkor, ha még kártyázni sem tanultál meg? Hát mindig csak ittál?

– Per deos immortales! Se nem iszik, se nem pipázik, se nem kártyázik! Hát hogy tudtál felnőni ilyen barommódra? -281-

– Hát hisz épen azért nem tudok én. Felelé rá a magas, nyulánk ifjú, kinek halavány, nyúlt arcza valami mélyen lappangó búskomorságot árul el.

– No akkor épen összeillesz a pénztárnok urammal, az sem él mással, csakhogy nem kap hozzá társat. Hej, szekuráncs öcsém. Bújj ki abbul az ujságbul! Itt van egy csodagyerek, a ki nem tud semmit, csak sakkozni. Lesz már pártnered!

– Kedves urambátyám, rám sem ismer már. Én vagyok az a rossz gyerek, a ki annyiszor betörtem az ablakát a labdával, mikor a mama odavitt magával.

– Dehogy nem ismerlek, édes Berti öcsém. Azóta sem láttalak, hogy a kis leányom ríva fakasztott egy szavával. Remélem, hogy azóta már elfeledted?

– Dehogy felejtettem. Sőt holtig megemlékezem rá. Az az egy szó volt az életemnek a napfordítója. «Kell is nekem ilyen nagy szamár, a ki még olvasni sem tud!» Akkor szégyenletemben nekifeküdtem a tanulásnak s helyre akartam hozni, a mit kényeztetésből elmulasztattak velem.

– S úgy látszik, hogy helyre is hoztad. Ott voltam, mikor a gyülésben kihirdették az ügyvédi diplomádat: præclárummal.

– Hát majd az ezután tünik ki, hogy megérdemlettem-e? De rajta leszek, ha Isten segít.

– Nem is úgy értettem, magyarázá szavait Hantosy, -282- a kinek nagyon megtetszett ez az önérzetes büszkeség a kezdő fiatalnál. – Nem czéloztam én előkelő urak pártfogolására, hanem csupán arra, hogy egykor azt az állást fogod betölthetni, a mit most édes atyád elfoglal, ha ő belefárad, vagy nyugalomba akar vonulni: a mi független állás.

Herkáli Albert mélyen a szemébe nézett Hantosynak e szavak után, mintha a lelke fenekén maradt gondolatot akarná magtalálni s aztán azt mondá neki: «hát ne próbálkoznánk meg egy sakkpartiera?»

Ez a legjobb mód megszabadulni a hivatlan hallgatóságtól. A sakk unalmas játék, azt senki se nézi az embernek a vállán keresztül.

– Csak úgy! – A városi hivatalán s a biztosítási ügynökségén kívül még azzal is foglalkozik, hogy nagy uradalmak számadásait felülvizsgálja a birtokos főurak megbizásából.

– Hát hogyan van az, hogy kedves urambátyám épen csak gr. X-nek a megbizását nem ér rá elfogadni, a kinek az apám kezeli a jövedelmeit?

Erre a kérdésre egész a füle hegyéig elvörösödött Hantosy. – Nem lehet erre a fiúnak feleletet adni! Mit? Azt, hogy a régi jó barátja kezelését nem tartja olyannak, a miben az ő szakértő szemei valami olyan hibát ne találjanak, a mi annak végveszedelmét okozhatja?

– Hát épen abból az okból, a miért ön nem ér rá az én apám számadásait végigvizsgálni, nem igyekezem én azt az állást, a mi az övé, valaha elfoglalni.

Most már mind ketten egymásnak a lelkébe láttak. Hantosy érzé most már igen jól, honnan ered a fiatal embernek az arczán az a gyógyíthatlan búskomorság. Ez sejti azt, tán tudja is jól, hogy az a fény, az a dúskálkodó pazarlás, a mit a szülei háznál lát, honnan ered, és hol fog végződni? Az egész világot egy homályon keresztül látja. S ez a homály az apjának az előre sejtett gyalázata. Ez vet árnyékot ifjúi arczára.

– Látogass meg bennünket odahaza, mondá neki. Nőm igen szivesen fog látni.

Nem kellett Bertinek másodszori meghivás: alig várta a másnap délutánt, hogy Hantosyéknál látogatását tegye. (Délelőtt nem szokás, mert olyankor az apa hivatalban van, a kisasszonynak pedig a konyha után kell nézni.)

Mikor belépett hozzájuk, Hantosy alig akart ráismerni. Ez nem a tegnapi búskomor gyászvitéz volt; de egy életvidám, jókedvü ifjoncz, a kinek az arczáról, szeméből csak úgy sugárzik még a tavasz villanyos melege. – (Hej te hiú ősz ember, hiába fested a hajad, szakállad szőkére-barnára, ezt a villanyos sugárzatot nem tudod a szemedbe festeni többé.)

A mire Erzsike nagyon elpirulva süté le szemeit: talán attól tartott, hogy ha Berti olyan nagyon jól tud olvasni, még majd az ő szeméből is olvas ki valamit.

Hantosyné maga is emlékezett még erre a szóra, de még arra is, a mi azt megelőzte.

– Jaj, kedves uramöcsém! Nem úgy van az, mint régen volt. Gyerekjáték összetörik. Kártyavár: elfujják. A mióta -284- a gyerekek nagygyá nőttek: a szülőik alig ismerik egymást. Az én Melanie barátném egy pár év óta még a névnapomra sem jön el hozzám, s ha én megyek hozzá a leányommal, azt izeni ki: migraineja van.

– Csakhogy aztán, mikor az alispánnéhoz meg a generálisnéhoz kell menni: akkor egyszerre meggyógyul.

– Az igaz, hogy úrnak valók! Nagyon meg fogom süvegelni, a ki elveszi valamelyiket; mert az nem lesz valami gyalog ember.

– Már bizony pedig, lássa kedves öcsém uram, szólt Hantosyné, egészen komolyan fogva a beszédet. (Eredj csak Erzsike, nézd meg, ki jár a konyhában!) Hát lássa kedves uramöcsém: azt nekem kötelességem magának megmondani, hogy Melanie nekem egyszer, mikor a főispán által adott bálban együtt voltunk, egész este folyvást az egyik generális kisasszonyt magasztalta, azt a szőkét, a melyik legszebb, kifogyhatatlan volt a dicséretében, és különösen én előttem. Hogy az milyen jó partie! Milyen derék asszony lesz belőle! Méltó lesz egy hozzá illő férjhez.

– Hát az igen szép a mamától, ha egy barátnéjának a kisasszonyát boldogítani akarja, de ha én rám gondolt, hát azt mondhatom, hogy én, mint vőfély, szivesen oltárhoz vezetem egymás után mind a hármat, de mint vőlegény, egyiket sem.

– Hát meglehet, hogy nem is arra való volt Melanietól ez a példálózás; hanem csak az volt a czélja, hogy figyelmeztessen valamire. Hogy egy gazdag úrfinak, mikor már nagy ember lett, nem szükséges visszaemlékezni arra, a mit gyermek korában mondott egy szegény ember leányának. -285-

Berti keserü mosolylyal pödörgeté serkedő bajuszát főlfelé, s egész csendesen így szólt:

– Hiszen ha csak az a hiba, majd leszek én még olyan szegény ember is, a kinek szabad a szegény ember leányának mondott szavaira visszaemlékezni.

Erzsike visszatért a szobába; jelentve, hogy a dohányárendások vannak odakünn, valami dolguk van.

Berti azt látta, hogy alkalmatlan időben jött s kalapja után nyult, búcsut veendő.

– Csak maradjon itt, édes öcsém, majd elvégzem én a dohányárendásokkal magam a dolgot.

Ez a szó «maradjon itt!» oly félreérthetlen kifejezéssel volt mondva, hogy Bertinek lehetetlen volt azt beleegyezésül nem venni. S hogy ez válasz volt arra az ő szavára: «Majd leszek én még olyan szegény ember!» azt Hantosyné is sejthette jól.

Nem volt az ő előtte sem titok, hogy Herkáliék fényüző pompája csak aranyfüst. Egyszer vége lesz annak.

A két gyermek aztán ismét jókedvű lett. Az a szó: «leszek én még szegény ember!» egészen közel hozta őket egymáshoz.

A catastropha pedig hamarább bekövetkezett, mint hitték, a kik azt előre látták. S ezt az öreg X. gróf halála idézte elő, a kinek jószágigazgatója volt Herkáli. Annak a kezén volt a roppant kiterjedésű X. grófi majorátus. – Az új majoresco az elhunytnak unokatestvére volt, egy nagyon rendszerető, szigorú uraság, a ki nem követte az elődje elvét a szabadlopás tekintetében. Ez azon kezdte, hogy az uradalmának minden belső tisztjét rögtön elbocsátá; kit nyugdíjba tett, kit meg elkergetett. És azután -286- az összes számadásokat felkérette magához, hogy személyesen megvizsgálja. Veszedelmes uraság! A ki maga vizsgálja meg a számadásokat. S aztán még ért is hozzá.

Egy reggel aztán, mikor nagyon szóltak minden toronyban a harangok, arra a kérdésre, hogy ugyan micsoda nagy úr halhatott meg? azt felelték, hogy a «Herkáli fiskális!»

Elcsodálkozott rajta minden ember! Az a derék nagy úr, a ki négy lovas hintón járt, aranysujtásos hajduval, a kinek a felesége selyemmel-bársonynyal söprötte az utczát, a kinek olyan nagy háza volt? fényes nyári mulatója! Papagáj az ablakában, még a házőrző kutyája is háromszáz forint volt! A ki olyan mindig nevető piros pozsgás arczczal nézett a világra, a szava úgy hangzott, mint a parancsolat! Az, ugyanaz halt meg! Tegnap még víg társaság mulatott nála, éjfél utánig hangzott a czigányzene a termeiben és ma már ki van terítve.

Hát a guta ütötte meg. Sok volt neki abból, a miből másnak kevés. Nagy urak halála ez! Azok még a másvilágra is gyorspostán utaznak.

No meg aztán hatlovas gyászszekéren. Rég látott a város olyan fényes temetést, mint Herkálié volt; Melanie háromszor elájult a gyászszertartás alatt.

Mikor aztán este későn vége lett a sok gyászparádénak, a harangok elnémultak, a város megint elcsendesült, Hantosy hivatalszobájában megjelent Herkáli Albert.

Arczkifejezésében több volt, mint a gyász; több mint a szomorúság; valami, a mi még ezeket is túlsötétli: a szégyen homálya volt az.

– Mindent tudok. Atyád tízezer forintot elköltött a majoratus rábizott pénzéből. Az ifjú gróf rájött erre. Atyád gyorsanölő mérget vett; az lett a halála.

– Igy van, szólt csüggedten Berti. Ha koldusbot maradt volna rám: nem szégyenleném. De a mit örököltem, az a gyalázat. Ez már túlmegy a semmin! Én egy meggyalázott nevet nem kinálhatok egy nőnek, a kit imádok, tisztelek. Azt mondhatom neki: jer velem a nyomorba, de azt nem, hogy légy társam a pellengéren.

– Csendesülj le. Hallgass rám. Nem vár rád se koldusbot, se pellengér. Itt van egy kötvény. Kis leányom születésekor alapítottam ezt. Husz éves kora után, ha férjhez fog menni: tízezer forintot kap készpénzben, menyasszonyi hozományul a biztosító társulattól. Vedd ezt a kötvényt magadhoz; vágtass gyors szekérrel X. grófhoz, mutasd fel neki: ő ért hozzá. Mondd el neki, hogy azt a pénzt, a miről a megboldogult nem tudott számot adni, menyasszonyod hozományából lefizeted neki rögtön az egybekeléstek után. Kimélje apád nevét.

Berti csak odarogyott Hantosy lábaihoz, lesujtva nehéz érzelmeitől s a zokogástól nem tudott szavakhoz jutni.

– A perczek drágák! mondá neki Hantosy, felemelve őt, sietned kell, mielőtt a rossz hír szárnyra kel. Előzd meg. Ez a tied. És a leányom szive is a tied. Te derék ember vagy. Arany a lelked: az ér sokat. Ne hagyd el magadat. A míg visszatérsz, addig én mindent rendbe hozok.

Herkáli Albert vágtatott ki gyorsszekérrel X. gróf falujába. Késő éjjel volt, a mikor oda megérkezett. A gróf -288- nyugalomra tért már, de arra a zajra, a mit az ifjú Herkáli támasztott a kastélyban, előjött a hálószobájából s azt kérdezte: mi baja van?

– Bocsásson meg, kegyelmes uram, az erőszakos háborgatásért. Ma eltemették az apámnak a holttestét, ha ma nem szólhatok, holnap el fogják temetni a becsületét is.

A gróf bevezette dolgozószobájába az ifjút, s le sem ültette ott, úgy mondatta el magának, hogy mi járatban van.

Mikor Herkáli Albert átnyujtá neki reszkető kézzel azt a biztosítási kötvényt, a gróf föltette a szemüvegét s figyelmesen végig olvasta azt. Még azután a lámpa felé is kiterjeszté azt, hogy meggyőződjék felőle, vajjon a hiteles vízirat is benne van-e a papirívben. Azután összehajtá azt, s a zsebébe tette.

– Irja meg ön kineveztetését abba a jogigazgatói állásba, a mit eddig az apja viselt. Nos? Nem fog a toll? vegyen másikat.

– De én nem várok ám arra, a míg ön azzal elkészül, mondá a gróf. Álmos vagyok. Majd holnap aláirjuk s hitelesítjük. Ha elvégezte, a komornyik elvezeti a szobájába. Aztán e kötvényt pedig adja vissza annak, a kié. No, vegye vissza, mondja, hogy én küldöm.

– Hiszen az igaz, hogy tízezer forint nem bagatelle, hanem egy olyan ember, a ki a menyasszonya kelengyéjét kész ide adni az apja becsületéért, mindig megér tizezer forintot annak, a ki rátalált. Jó éjszakát. -289-

A folytatása ennek a történetnek csupa boldogság és öröm: azért nem mondhatjuk rá, hogy «vége». Ennek nincsen vége.

Mindezek a mesék pedig az életből vannak ellesve; egy ember által, a ki nagyon régen él már, s nagyon sokat látott, hallott és tapasztalt s azokra visszaemlékezik.

Lábjegyzetek.

1) Ruf = mikor a betett egyes szám, mint első a kihuzottak között, tétetik meg.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

33	nem jutottt eszükbe	nem jutott eszükbe
48	megzavart ünepélyért	megzavart ünnepélyért
51	volt sopánkodássel	volt sopánkodással
53	«valamelyikèt» a sok közül	«valamelyiket» a sok közül
54	naphosszatt aludt	naphosszat aludt
69	ott megsemmísitsék	ott megsemmisítsék
70	míndig késett	mindig késett
70	kík névszerint	kik névszerint
77	szőke hajtfürtjei	szőke hajfürtjei
91	ez a plumpuddíng	ez a plumpudding
91	míndegy volt	mindegy volt
93	Bartolomeo Bergamí	Bartolomeo Bergami
94	holyan a szerencsés	hol van a szerencsés
94	Quen Butterflynek	Queen Butterflynek
95	hítelemre hozz bort	hitelemre hozz bort
96	valamít vetett	valamit vetett
99	királyí palota	királyi palota
102	gyászba öltözbe	gyászba öltözve
103	szegyenteljes irat	szégyenteljes irat
106	Ónody úrí	Ónody úri
139	érdemes czizmadia	érdemes csizmadia
141	elég csetepáté	elég csetepaté
150	kegyelméd excedálhatnék	kegyelmed excedálhatnék
171	szatmárí kapitány	szatmári kapitány
175	piczon meghálni	piaczon meghálni
183	lenni seki	lenni senki
205	egérforgó kalitkákkal	egérfogó kalitkákkal
212	akasztatta öket	akasztatta őket
245	Es az utczán	És az utczán
245	Gratulálok, gatulálok!	Gratulálok, gratulálok!

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZÉLCSEND ALATT; AZ ÉLETBŐL ELLESVE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.