The Project Gutenberg eBook of Furcsa emberek by Zoltán Ambrus

Hofmann úr egy keddi napon érkezett meg Romániából, a két kis leányával és azzal a csinos összeggel, a mely az építő-munkálatok befejezése után járt neki. A feleségét nem hozta magával; azt otthagyta, a földben.

Szerdától szombatig, egész nap a nagyvállalkozóknál és az állami intézetekben szaladgált, hogy uj alkalmazást kapjon. Ez volt a legsürgősebb dolga; már rövid ideig se tudott tétlenül élni.

Elmult tizenöt éve, hogy nem látta; azóta, hogy kiköltözött Romániába. Akkor is mindössze kétszer látogathatta meg, mert alig hogy megjött Amerikából, máris el kellett foglalnia a romániai alkalmazást. Tizenöt év nagy idő; azóta az anyja igen megöregedhetett. És az utolsó hónapokban nem a legjobb hírek érkeztek róla. Hogy csak megvan; jár-kel, jól eszik, jól alszik, de a szellemi tehetségei nagyon megfogyatkoztak, az emlékezetét például nagyrészben elvesztette.

Hát bizony az öregasszony már hetvenöt éves. Szép kor, nagy kor; nem csoda, hogy nem egészen egészséges. És hogy nem igen emlékezik? Hát nem sokkal rosszabb volna, ha nem tudna járni, vagy fájdalmai volnának? Hogy csak a szellemi tehetségei fogyatkoztak meg, az még hagyján. Sok olyan dolog történt vele, a mire jobb nem emlékezni.

Hanem azért ez a hír mégis csak facsargatta egy kicsit a Hofmann úr szivét.

Hiába, az édesanya mégis csak az édesanya marad! Akármilyen ritkán látja és akárhogy megöregszik, eltaplósodik az ember, az édesanyától még se lehet végképpen elszokni.

Hofmann úr nem volt rossz fiu. Mióta az anyja özvegyen maradt, minden hónapban segítette valamivel. Előbb harmincz koronát, s a mióta többet keres, ötven koronát küldött neki havonkint.

Pedig az anyja nem is volt nagyon rászorulva erre a segítségre. Az apjukról egy kis nyugdíj maradt rá, s a legöregebb fiánál lakott, a hol egész életére megvolt a fedele és az élelme. Ez a legöregebb fia ugyan már vagy tíz éve meghalt, de utána megmaradt a ház, – egy kisvárosi ház, de szép, tágas épület, nagy udvarral és kerttel, – s a postát is örökölte az özvegy. Hát minden a régiben maradt; az öregasszony a fia halála után is ottmaradt a menyénél és az unokáinál, mert a menyét csak úgy szerette, mint ha az édes leánya volna.

Aztán a számtiszt fia is rendesen segítette valamicskével. Csak a nőtestvérük nem gyámolíthatta; az nagyon szegény embernél volt férjnél és sok gyermekkel vesződött.

Ő azonban egyszer se mulasztotta el, hogy elsején postára tegye a szokásos ötven koronát. Ilyenkor mindig irt egy pár sort arról, hogy hol jár és mit -5- csinál. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még minden hónapban megkapta a köszönő-levelet. »Miért vonod meg a családodtól, mikor nekem úgy sincs szükségem rá?« – írta az öregasszony és azt is tudatta vele, hogy milyen az egészsége. De már akkor panaszkodott, hogy a szeme nagyon meggyöngült és hogy az írás nehezére esik. Előkészítette rá a fiát, hogy a levelei egyszer csak el fognak maradni. És lassankint el is maradtak. Vagy nyolcz év óta már csak a sógorasszony, vagy ennek a leánya értesítették anyjának az egészségi állapotáról. De ezek ritkábban írhattak; a posta sok dolgot ad, érthető, ha nem érnek rá vagy nincs kedvük firkálni.

Igen, ő mindig elég jó fiu volt; nem kellett szemrehányást tennie magának.

De hát ez volna minden, a mivel az ember a szüleinek tartoznék? A pénz és a hiradás?

Mióta sógorasszonyának az utolsó levelét megkapta, Hofmann úr sokszor gondolt öreg édesanyjára, a kit tizenhatéves kora óta vajmi ritkán látott.

És – különös! – bár anyjának ujabb arczképeit megküldötték neki, s bár régi, nagy időközökben ismétlődő látogatásai alkalmával mindenkinél jobban láthatta anyján az idő hatalmát: olyankor, a mikor keseregve gondolt rá, hogy ime, már az is elkészülődik az életből, a kitől az ereiben keringő vért kapta, – mikor elmélázott azon, hogy abból a hosszu időből, a mely az öregasszonynak adatott, milyen kevés óráig volt együtt vele, ő, a fia, – mikor szivét az a gondolat sanyargatta, hogy ime, a szegény öregasszony örökre elmegy és, noha egymást látniok mind a kettőjüknek öröm volt, anyja földön létének úgyszólván egész idejét örökre elmulasztotta – ilyenkor gondolatában nem egy -6- öregasszony képe jelent meg, hanem egy szép, erős, még fiatal asszonyé. Most is mindig olyannak látta, a milyen abban az időben volt, mikor sok kis gyerek szaladgált a szoknyája körül, sok kis gyerek, a kik meghaltak vagy elszóródtak a világban.

Elhatározta, hogy magával viszi a kis leányokat is. Az út oda gyorsvonaton csak másfél óra! És ezek még nem is látták a nagyanyjukat.

– Lencsi, Adélka! Vasárnap reggel szép ruhát vegyetek fel! Meglátogatjuk a nagymamát.

A kis leányok boldogok voltak, hogy egyszer az apjukkal mehetnek el hazulról. Mindegy, akárhová.

II.

Sógorasszonya, a postamesterné, nagyon szivesen fogadta a rokonokat, de egy kissé czerimóniásan. A »szalonba« vezette be őket, egy olyan szobába, a melyen meglátszott, hogy csak ünnepnap lát társaságot.

– Isten hozott, Károly! Elhoztad a leányokat is, ez derék! Azt hittem, már nagyobbacskák. Hát te szemüveget viselsz, lelkem?!…

– Igen – felelt Hofmann úr. – Az orvos úgy rendelte, hogy mindig viselnie kell az üveget, mert csak így enyhülhet a közellátása. Bizony, elmaradtak egy kicsit, mert Lencsi már tizenhárom esztendős, s Adélka tizenegy. De a vörheny nagyon megviselte őket; még most se heverték ki egészen. Nagyon véznák, mi? De a szegény anyjuk is ilyenfajta volt. Féltem is őket, hogy örökölték a baját.

Lencsi és Adélka kiváncsian tekintgettek körül. Minden csekély uj látnivaló érdekelte és mulattatta őket. -7-

A postamesterné nagy leánya ekközben előcsődítette az egész háznépet. A szoba egy percz alatt megtelt fiatal néppel.

Az ismerkedés néhány semmitmondó szava után a kis leányokat elhívták a kertbe.

– Alszik – felelt a sógorasszony. – Egy pár hónapja nagyon sokat alszik, de az orvos meghagyta, hogy: csak aludjék, sohasem szabad zavarni. Előre figyelmeztetlek, hogy ne lepjen meg, ha nem fog megismerni.

– Senkit sem ismer meg, a kit évek óta nem látott. Mindenkit összetéveszt régi, nagyon régi ismerősökkel. És rád, az igazat megvallva, nem igen emlékszik…

– Nem. Más baja nincs, csak az emlékezete pusztult el nagyon. Az se egészen. A nagyon régi dolgokra, például a leánykorára, meg arra az időre, a mikor még kicsinyek voltatok, néha egészen jól emlékszik.

– Igen, de nem hisz nekünk. Mindig megmondjuk neki: »Anyám, a Károly irt! Pénzt küldött!« De azt feleli: »Csak meg akartok csalni. Csak azért mondjátok, hogy ne szomorkodjam annyit. Tudom én jól, hogy a Károly is meghalt, mint a többiek. Már régen meghalt. Még tizenhat esztendős se volt, a mikor meghalt.« És, tudod, nem szabad ellenkeznünk vele, mert ez igen fölingerli. Megharagszik és indulatosan fakad ki: »Azt akarjátok rámfogni, hogy őrült vagyok!« Ilyenkor annyira sir, hogy sirógörcstől, vagy valami még rosszabbtól tartunk, mert az orvos a lelkünkre -8- kötötte, hogy mindent rá kell hagyni, ha nem akarunk valami kiszámíthatatlan válságot előidézni. Azóta, hogy ebben az állapotban van, többször megmutattuk neki az arczképedet, de nem ismert rád. Különben még bennünket is csak félig-meddig ismer. Engem a leányának tart és a leányomat is a maga gyermekének képzeli. Azt hiszi, csak ez a két gyermeke maradt, a többiek meghaltak.

– Nem, egyebet nem venni észre rajta. De az orvos is azt mondja, hogy ez csak az aggkori elmegyöngülés egy különös esete. Különben majd mindjárt meglátod. Ebben az időtájban szokott fölébredni a délutáni álmából.

Tovább beszélgettek. Mindarról, a mi azóta történt, hogy utóljára találkoztak. A tizenöt év sok veszteségéről. Ki-ki a maga halottjáról. A sógorasszony a postamesterről, Hofmann úr arról a szegény asszonyról, a kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott. Azután a gyermekeikről.

– Anyám, itt van a Károly! – szólt hangosan a jó sógorasszony. – A Károly, a fiad! Hazajött Romániából! Megismered?

– Ej, ti mindig tréfálóztok velem! – szólalt meg az öregasszony. – Kicsúfoltok, mert azt hiszitek, hogy én már semmire sem emlékszem, pedig én még arra is jól emlékszem, a mit ti már régen elfelejtettetek. Nini, hisz ez a jó Skultéty úr! Isten hozta nálunk, kedves Skultéty úr! Foglaljon helyet. Bizony, már régen nem volt szerencsénk! -9-

Károly rápillantott a sógorasszonyára, a ki mintha intett volna valamit a szemével.

Ez a néma felelet elvette minden bátorságát. Nem mert ellenkezni. Csak egy hosszu, forró csókot nyomott az öregasszony kezére.

– No de foglaljon helyet, Skultéty úr! – folytatta az öregasszony. – Én is leülök, mert a lábam már nem igen bír. De mondja, mit csinál a kedves felesége? Meg az apróságok? Vagy mit is mondok? Azóta már szépen felnőhettek!

Károly csodálkozva, elhomályosodott szemmel tekintett erre a kis lényre, a kitől az életet kapta. A lába, meg a keze reszketni kezdett. Nem tudta, mit mondjon. Valami semmitmondó szót keresgélt, de a hang a torkán akadt.

– Milyen sok minden is történt azóta, hogy Skultéty úr utóljára volt nálunk! Persze, azóta sok esztendő mult el. Talán tíz év is. De én még arra is jól emlékszem, mikor Skultéty úrnak a kedves szülei a városunkba költöztek. Én már akkor ismertem őket Egerből, mert lánykoromban egy télen Egerben farsangoltam és a nagynénémhez, Vitkovszkynéhoz, a kinél akkor szálláson voltam, a kedves szülei járatosak voltak. Milyen gyorsan elmúlik az idő! Milyen régen meghaltak már a kedves szülei! De nekem még több csapást kellett megérnem. Istenem, meg se tudnám mondani, hány temetést kellett elszenvednem! A szüleimet, a testvéreimet; azután a gyermekeim is meghaltak. Hét élő gyermekem volt és most már csak kettő él. Azóta a férjem is meghalt. (Sirni kezdett.) Pedig még fiatal -10- ember volt; erős, egészséges, senki se hitte volna. Ilyenforma ember volt, mint Skultéty úr, csak még erősebb. De hiszen ismerte!

Hofmann úr végre, miután egy bátorító pillantást esdekelt ki a sógorasszonyától, rekedt hangon szólalt meg:

Kiment értök és megmagyarázta nekik, hogy a nagymamát nem szabad nagymamának szólítani. Szépen csókoljanak neki kezet és csak akkor szóljanak, hogyha kérdezik őket.

Beállítottak. Az öregasszony megsimogatta előbb az egyik, aztán a másik kis leány fejét, s megkérdezte, hogy hány évesek.

– Az egyik tizenhárom, a másik tizenegy éves. Egy kicsit hátramaradtak a fejlődésben, mert vörhenyt állottak ki, s ez annyira megviselte őket, hogy még most se tértek magukhoz.

– Majd kiheverik! – szólt az öregasszony. – Nekem tizenhárom éves koromban olyan vörhenyem volt, hogy egy évig senyvedtem belé. Mindenki azt hitte, hogy az utóbajok előbb-utóbb el fognak pusztítani. Aztán egyszerre úgy megnyúltam és olyan erős lettem, mint egy fiatal jegenye.

Később is folyton az öregasszony vitte a szót, azoknak az élénkségével és örömével, a kik ritkán látnak idegen embert, pedig szeretik a társaságot.

Csupa nagyon régi történetet emlegetett. Olyanokról, a kik már réges-régen meghaltak; olyanokról, a kiket senki se ismert. -11-

És mindjobban belemelegedett az emlékezésbe. Elbeszélte, hogyan is volt hát, mikor azon a hires farsangon bemutattak neki egy barna fiut, a Hofmann Károlyt…

– Tudja, Skultéty úr, nem csak én mondom, mindenki mondta, hogy abban az időben Hofmann Károly volt a legdaliásabb legény az egész Hevesben. És sok szemrevaló kis leány volt azon a megyebálon, sok szemrevaló kis leány…

Ó, Hofmann úr még most is élénken emlékezett arra a sudár jegenyére! És az, a mit látott, nagyon szorongatta a szivét. Attól félt, hogy kicsordul a könnye.

– Nem maradtok itt legalább holnap délig? – kérdezte a sógorasszony halkan, egy kissé meglepődve. – Kétszerannyi szobát adhatok, mint a mennyire szükségetek van. És annyi idő multán!… Legalább vacsorálj velünk!

– Nem, köszönöm. Vissza kell mennem a gyorsvonattal. Korán reggel dolgom van.

III.

Kis lányai, vele szemben, élénken beszélgettek, de – mint rendhez szoktatott gyermekekhez illik – csak suttogva, hogy az apjukat ne zavarják.

A két kis elhagyatottnak, a kik máskor az egész napon át egy kisasszony meg a cselédek társaságára voltak utalva, ez a kirándulás nagy esemény volt.

Csak most vette észre sovány arczocskáik egyes, finom vonalait. Az egyikben egy mozdulatot, a mely hirtelen az eltemetett asszonyra emlékeztette, a másikon egy vonást, a melyben önmagára ismert.

Nap-nap után múlik, és az egyik nap olyan, mint a másik. Mindegyik nap egyforma, mert ő egyformán nincs velük. Nincs otthon reggeltől estig, egész nap nincs otthon, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra soha!

Csak estefelé láthatja őket, sebtében, szórakozottan, a mikor a fáradtság, a gond, az aggodalom, a jövő olyan idegessé teszi!

Aztán megint arra az asszonyra gondolt, a kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott.

Azzal is úgy volt; nap nap után, év év után mult, és minden nap, minden év egyforma volt, reggeltől estig egyforma.

Azt se látta egész nap. Már kora reggel dologhoz kellett látnia, mint az aranyásónak; és csak este tért meg hozzá, rövid suttogásra.

Évről-évre halasztotta, hogy majd, majd másképpen fognak élni. Addig halasztotta, míg az asszony hamarább -13- elmult, mint az az idő, a mely után a »majd« következik.

Csaknem tizenöt évig élt vele; és e hosszu idő után olyan idegen maradt neki örökre, hogy ebben a perczben, a föleszmélésnek, a magábaszállásnak ebben a rémes perczében, nem tudja, mit gondoljon róla.

Vajjon olyan asszony volt-e, mint sok más, a ki titokban kárpótlást szerez magának?

Hamarjában nem birta elhatározni, hogy e közül a kettő közül melyik tudat volna a keservesebbik.

Mégis csak azt a gondolatot választotta, hogy: igen, mártir volt szegény! – és bocsánatot kért az emlékétől, hogy egy pillanatig kételkedett benne.

De hát miért kellett tizenöt évi mártiromságot szenvednie ennek a szegény, szegény teremtésnek?

A HAZUGSÁG ÖL.

A vasúti állomás vendéglőjében tizenkét huszártiszt vacsorált. Kivülök egy lélek sem volt a teremben. Az utolsó esti vonat már régen elment; ilyenkor rendesen magukra maradtak.

Egyszerre fölpattant az ajtó, s két hölgy vonult a terembe: az egyik egészen fiatal, a másik valamivel idősebb. A tisztek tekintete sortüzet lövelt rájok. A fiatal igen csinosnak tünt fel.

Úgy látszott, nem lepi meg őket, hogy ennyi katonát találnak a teremben. A feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül ültek le egy kisebb asztal mellé. A fiatalabbik megzörgetett gyürűjével egy poharat, s nyugodtan várakoztak, míg az egyik, kevésbbé álmos pinczér elővánszorgott.

– Az is jó lesz. De főzzenek teát. Várjon csak. A tiroli határon vagyunk, ugy-e?

A pinczér arczáról le lehetett olvasni a bámulatot, hogy van olyan valaki is a világon, a ki még ezt se tudja.

A tisztekben ekkor már lángolt az érdeklődés. Időközben alaposan szemügyre vették a hölgyeket, s a szemle a fődologban nagyon kedvezően ütött ki. A fiatalabbik határozottan igen csinos és érdekes asszony volt; szép, eleven, okos szeme olyan szikrákat szórt, mint egy elektromos gép. A másik legfeljebb nyolcz-tíz évvel lehetett idősebb, de nem lehetett a nénje, mert egy cseppet se hasonlítottak egymásra. A csinos asszonyka feketehaju volt és egészséges arczszinü, az idősebb világos szőke és fehérarczu. Azonkívül a fiatalabbik intézkedéséből és hangjából valamelyes rangkülönbség érzett ki, de ez, meglehet, csak az ifjuság és szépség tudatos felsőbbsége volt.

Hogy milyen rangot foglalnak el a nagyvilágban: még nehezebb volt kitalálni. Lehettek egészen úri, s lehettek félig úri hölgyek is; lehettek olyanok, a kik jól születtek, s jól mentek férjhez, de lehettek olyanok is, a kik sehogyse születtek és sehogyse mentek -16- férjhez. Erre nézve az öltözetük meg a viselkedésük nem nyujtott kielégítő felvilágosítást. Nagyon egyszerü porköpönyegben léptek a terembe, s egy perczczel később kitünt, hogy a porköpönyeg alatt hasonló egyszerü útiruha rejtőzött: nyári blúz, bőrőv s kitünő angol szövetből készült, de meglehetősen közönséges szoknya. A fiatalabbik olyan utazósapkát viselt, a milyet többnyire csak férfiak hordanak. Mindebből nem igen volt mit következtetni; a jobbmóduak utazóruhái közt nincs nagy különbség. A viselkedésükhöz nem fért kifogás; de ki nem látott akárhány hölgyet, a ki elrugta magától a társadalmi rendet s a ki mindamellett épp oly jól viselkedik, mint az előkelő hölgyek?

Az a fesztelenség, melylyel a fiatalabbik, nyilván rájok való tekintettel, a várról és a katonaság viszonyairól tudakozódott, határozottan gyanusnak tetszett. Hasonló alkalmakkor az igazán úri hölgyek kerülik a feltünést, nem keresik. De kaczér természetü hölgyek minden társadalmi osztályban akadnak, s ez a fesztelenség lehetett nyugodt természetesség is. Utóbb azonban a terhelő jelenségek egyre szaporodtak. Az ifju hölgy a szemek folytonos sortüze közepett ugyancsak állta a sarat. Nemcsak, hogy a legkisebb zavart se mutatta: határozottan visszakaczérkodott. Egy főhadnagyot valósággal kitüntetett, de figyelemre méltatta a tiszthelyettesek hódolatát is. Az attak éppen nem hozta ki a sodrából, sőt mintha elemében érezte volna magát a a harczvonal kartács-záporában.

– Mégis csak úri hölgyek – szólt halkan egy tiszthelyettes a mellette ülő hadnagynak. – Tisztán hallottam, a mint arról beszéltek, hogy automobilon jöttek idáig.

– Ebből semmi se következik – felelt a hadnagy. – Ma már tíz forintért mindenki bérelhet automobilt. -17-

– Sőt – szólt egy harmadik tiszt – ez az automobil fölötte gyanus. Ez az automobil nekünk szólt. Mintha csak azt mondták volna: »Látjátok, kikkel van dolgotok? Mi automobilon járunk, mert tehetjük.« Mondom, hogy egészen közönséges dámák.

– Ugyan mióta van kifogásod az egészen közönséges dámák ellen? Láttalak én már kevésbbé büszkén is!

De talán semmi se történt volna, s a hölgyek, a kik időközben nyugodtan megvacsoráltak, tovább is békességben várhatták volna meg a vonatot, ha véletlenül egy uj alak nem lép a terembe. Ez az uj alak egyik czimborájuk volt, a kit a tisztek általános gaudiummal fogadtak.

– No, csak ne részletezzétek a dolgot. Zsindely van a háztetőn. (A hölgyeknek meg kellett érteniök, hogy ez nekik szólt.)

Szétnézett. Azonnal átlátta s föl akarta használni a helyzetet. Már ki is szemelte magának azt a helyet, a hol éppen szemben lesz a hölgyekkel. De megelőzték.

– Várj, helyet csinálok neked – szólt az a főhadnagy, a kit a csinosabbik hölgy a tekintetével kitüntetett.

S nem várva feleletet, hirtelen fölkelt s odament a hölgyek asztalához. Ott haptákba vágta magát és bemutatkozott: -18-

A fiatalabbik hölgy barátságosan biczczentett; az idősebb egy kissé elmosolyodott.

– Bocsássa meg, nagyságos asszonyom, azt a merészséget, hogy ide jöttem és bátor voltam bemutatkozni. A világért se akarnék terhükre lenni, és ha ez a lépésem tolakodásnak tünnék fel, csak arra kérem, legyenek kegyesek megengedni, hogy pár szóval kimenthessem magam.

– Kérem, éppenséggel nincs terhünkre – felelt a fiatal hölgy komolyan. – Foglaljon helyet.

– Akkor a szerencsém – folytatta Viktor von Dernőy, egy oktávával barátságosabban – nagyobb, mint reméltem. Meg akartam menteni a mi ujonnan érkezett jó pajtásunkat attól, hogy a tizenhármas szám babonája miatt lemondani kényszerüljön szokott társaságáról, s azt gondoltam, hogy talán nem bántom meg a hölgyeket, ha elmondom, milyen szerencse, milyen megtiszteltetés, milyen boldogság volna asztalunkra nézve, ha megengednék…

– Hogy az urak ide jöjjenek? De kedves von Dernőy, önt a társaság nem bízta meg ennek az óhajtásnak az előterjesztésével, s meglehet, hogy az urak maguk közt jobban töltenék el az időt.

– Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, én ebben a pillanatban már kész vagyok elárulni, cserben hagyni, s örökre elfelejteni összes tiszttársaimat. Mert végre is nem tagadhatom le, hogy főképpen az önzés dolgozott bennem, és most már, hogy egészen őszinte legyek, egy cseppet se törődöm velök. Ők ugyan holnap egyszerüen meg fognak ölni…

– De én nem akarom, hogy önt megöljék. Ha tehát úgy gondolja, hogy kedvök volna, a mi társaságunkhoz csatlakozni, kérdezze meg tőlük. Mi szívesen látjuk őket. -19-

Háromszoros hurrá volt a felelet. Az asztaltársaság »mint egy ember« nagy robajjal kelt föl helyéből. Aztán sorjában jelentkeztek, s Dernőy a rangjok szerint, rendre bemutatta őket.

A föllármázott pinczérek ekközben hozzátoltak ő nagyságaik asztalához két kisebb asztalt, s az egész társaság elhelyezkedett a hölgyek körül. Egyik tiszt, az ismert, már kissé ósdi finomsággal, a feltünést a titokzatosságig kerülve, rendelkezett, hogy pezsgőt hozzanak.

A csinos hölgy ezalatt elmondta, hogy a bozeni vonatot várják, s hogy Meránba utaznak. Elmondta azt is, hogy nem vasúton, hanem automobilon jöttek idáig, de a töff-töff-jökkel valami baj történt, s azért programmot változtattak. Arról, hogy kicsodák, hol laknak állandóan, honnan jöttek, milyen társaságban élnek, nem beszélt egy szót se. Arról se, hogy rokona-e a másik. Úgy látszott, nem rokonok.

– Bár el voltunk készülve rá – szólt Dernőyhez, a ki egyre fokozódó érdeklődéssel hallgatta – s bele is nyugodtunk már, hogy a balesetünk következtében ébren kell töltenünk az éjszakát, eleinte nagyon boszankodtunk, mikor megtudtuk, hogy reggeli félötig kell itt várakoznunk. De ilyen jó társaságban gyorsan múlik az idő, s remélem, addig nem hagynak magunkra?

Most már a Dernőy szeme is ugyancsak szikrázott. S a mint közelebbről figyelmesebben nézhette a mellette levő csinos arczocskát, egy ujabb gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Az, hogy ő valahonnan nagyon jól ismeri ezt a csinos arczot. A hangja ugyan nem tűnt fel ismerősnek, de minél inkább múlt az idő, s minél -20- többet beszélgettek, Dernőy egyre erősebben hitte, hogy ő ezzel a hölgygyel már találkozott valahol.

Se illetlen, se tapintatlan nem akart lenni, s azért csak olyan kérdéseket intézett hozzá, a melyekkel mindössze azt óhajtotta megtudni: járt-e a nagyságos asszony itt vagy ott, megfordult-e, töltött-e hosszabb időt olyan helyeken, a hová őt a legtöbb emlék fűzte. Néha egy-egy homályos czélzást is tett ő nagysága lakóhelyére és családi körülményeire. Ő nagysága azonban nagy ügyességgel tudott kitérni a felelet elől, s mindössze annyit árult el, hogy valóban megfordult azokon a helyeken, a melyeket Dernőy említett. Jól ismerte az egész monarkiát, sőt egész Európát, de ennél többet Dernőy egy óra multán se tudott belőle kicsikarni.

A szőke hölgyet már erősebben ostromolta kérdésekkel a környezete, de hasztalan; a szőke hölgy még zárkozottabb volt, mint a másik. Minden kiváncsi kérdésre elmosolyodott, de vagy tréfával ütötte el a dolgot, vagy csak annyit felelt:

A hogy a pezsgőt elhozták, a csinos asszonyka kijelentette, hogy nem szereti ezt az italt.

De megivott nemcsak egy, hanem egy-két-kilencz pohárral, s ezzel a bevezető nyilatkozat minden hitelét elvesztette. Vagy másfélórai barátkozás után a tiszti koponyák alatt az a nézet vált általánossá, hogy két kalandra szomjas asszonynyal van dolguk, a kik azért járnak együtt, hogy férjeik előtt egymással takarózhassanak. A tiszthelyettesek bankár-feleségeknek nézték őket; az idősebbek úgy vélték, hogy a férjek csak utazó ügynökök.

Egyetlenegyet nem tudtak megérteni: azt a titokzatosságot, melyhez a hölgyek a legélénkebb poharazás -21- közepett is makacsul ragaszkodtak. Csak nem képzelik talán, hogy a tisztek elmondhatják ezt a kalandot az utazó ügynököknek?!

Dernőy volt az egyetlen, a ki sehogyse tudta elvégezni magában, hogy mit gondoljon róluk. Minél tovább nézte a mellette űlő hölgyet, annál bizonyosabb volt benne, hogy ez az arcz valahonnan ismerős előtte. De hiába tépelődött, emlékezete csak nem akart segítségére jönni.

– Milyen rossz fejem van! – tünődött. – Pedig, ki tudja, talán nagyon is közelről ismerem?! Meglehet, egyike azoknak, a kikkel egy napig nagy barátságban vagyunk, s a kikkel annál szebb órákat töltünk, mert rögtön szét kell válnunk, hogy aztán két hét mulva teljesen elfelejtsük őket?! És mintha ő megismert volna engem. Ő talán emlékszik s mulat rajta, hogy én nem ismerem fel őt.

Elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Azt hitte, legjobb, ha szemtelen lesz.

A mosoly és a kaczér tekintet, mely az utolsó mondatot kisérte, megczáfolta azt, a mit a szavak mondtak.

– Csúfolódik velem – gondolta Dernőy – mert észrevette, -22- hogy nem tudom kitalálni, hol, s mikor találkoztunk. Úgy látszik, nem Olmüczben történt. Akkor hát Budapesten.

– Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ismerem, de egy darabig nem emlékeztem: honnan. Most már tudom. Maga is mindjárt rám ismert?

– Meglehet – szólt s olyan tekintetet vetett Dernőyre, hogy a főhadnagynak elkáprázott a szeme.

– Ezek félötkor nem fognak Meránba utazni – biztatta magát a legszebb reményekkel. – Le fognak késni a vonatról.

A duettet az egyik kapitány zavarta meg, a ki fölemelt pohárral közeledett a szép ismeretlenhez.

– Hölgyeim, ezt a poharat a távollevőkért ürítem. Kedves férjeik egészségére! Dreimal hoch!

A tisztek is ittak, egy kevéssel talán többet is, mint a mennyi okvetetlenül szükséges volt. A jókedv növekedtével a kiváncsiság egyszerre csak átugrotta az illendőség korlátait.

– De hát nem szabad megtudnunk – kérdezte a tósztozó kapitány – hogy hol lehet majd szerencsénk a nagyságos asszonyokat viszontláthatni? S hogy hol tehetjük tiszteletünket, megköszönni ezt a kedves estét?

– Arról, hogy még találkozunk, biztosíthatom önöket. A nevünket azonban egyelőre még nem mondhatom meg; félötig inkognitó óhajtunk maradni. Von Dernőy holnap majd meg fogja mondani önöknek, hogy kik vagyunk, mert von Dernőy ismer emgem. Nem igaz, kedves főhadnagyom? -23-

A vendéglő ablakai már világosodni kezdtek. Igen sok üveg pezsgő fogyott el, s a jókedv itt-ott meglehetősen tulságossá vált. A társalgás hangja azonban még folyvást a régi maradt, mert a bizalmasabb természetü megjegyzéseket a hölgyek egyszerüen nem hallották meg. Ha valaki nagyon ragaszkodott a tréfájához: másfelé fordultak és nem ügyeltek a tréfálkozóra.

Dernőy is megkoczkáztatta az udvarlásnak egy pár melegebb hangját. Ilyenkor a szép menyecske közelebb hajolt hozzá, mint a ki nem jól értette a beszélőt, s csak annyit mondott, hogy:

De ez a »tessék« oly sajátságosan hangzott, hogy Dernőy jónak látta egyet fordítani a dolgon.

Mindamellett nem mondott le arról, hogy a hölgyek le fognak késni a félöt órai vonatról. E czélból egy kis összeesküvést szőtt, a melybe előbb társait, s utóbb a vendéglő személyzetét is beavatta. Háborítatlanul ármánykodhatott, mert idegen nem zavarta a mulatságot. Egész éjszaka egyetlenegy utas botlott be a vendéglőbe; az is rögtön elutazott az innsbrucki vonattal.

A terv az volt, hogy a félöt órai vonatot el fogják sétálni. Félnégykor már egészen kivilágosodott, s Dernőy ajánlatát, hogy: jó volna egy kicsit járkálni, a hölgyek lelkesedéssel fogadták.

Elég messzire elkalandoztak, s a szép asszonynak olyan jó kedve kerekedett, hogy a szabadban énekelni kezdett. Piczi hangocskája volt, de tudott vele bánni. Egész kellemesen énekelt, de csak operett-áriákat.

– Most már csakugyan rám ismer? – kérdezte a szép asszony azzal a mosolylyal, mely gúnyos is volt, kaczér is, de inkább kaczér, mint gúnyos.

A cselszövés nem sikerült: a hölgyek nem késtek le a félöt órai vonatról. A pinczér ugyan úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, de a szőke hölgy ügyelt az időre. A vonat még nem robogott be, mikor a perronra értek, s arra is idejük maradt, hogy sorra mindenkitől elbúcsúzzanak:

II.

Másnap egész este csak róluk volt szó a tisztek asztalánál. A szerencsétleneknek, a kik éppen tegnap maradtak el s elmulasztották a ritka kalandot, szegről-végre elmondták az egész történetet. Mindegyik jelenvolt dicsekedhetett valami kis sikerrel. Ha egy szó tóditás se volt a dologban: a hölgyek egész éjjel a tisztek lábán tánczoltak, nagy titokban.

Dernőy, huszonnégy órai fejtörés után, végre határozott választ adhatott:

– A szőkét nem ismerem, de a csinosabbik egy operett-énekesnő, a kivel Budapesten találkoztam, már nem tudom, hány éve.

– Nem felelt volna. Nem akarta elárulni ilyen nagy társaságban, hogy ki és mi.

Szerencsétlenségére Dernőy, harmadnapra a kaland után, egy kicsit becsípett. Még mámoros volt, mikor valaki ujra szóba hozta az ismeretlen hölgyet. Rudolf elkezdett henczegni; azzal dicsekedett, hogy a szép asszony egész éjjel csak vele kaczérkodott. Dernőy dühbe borult.

– Nevetséges állítás! A kinek van szeme, az láthatta, hogy mindenki közönbös előtte, s hogy csak irántam érdeklődik. Ha én nem vagyok köztetek, szóba se áll senkivel. De rám ismert, s örült, hogy váratlanul találkozott velem.

És addig évődtek vele, addig faggatták, addig ostromolták kérdésekkel, míg végre elszédült s azt hazudta, hogy Budapesten nagyon jól ismerte a szép asszonyt, a lehető legjobban.

Ezért a kijelentésért a két tiszthelyettes huszonnégy óráig igen irigyelte Dernőyt. -26-

III.

Egy hét mulva egy nagy láda, egy kosárka és két levél érkezett a tiszti asztal czímére. A ládában száz üveg pezsgő volt, a kosárban tizenhárom szál virág. Az egyik levelet Vilmos Lothár főherczeg, a másikat Anna Pulcheria főherczegnő irta. Vilmos Lothár főherczeg köszöni az uraknak, hogy a feleségét szórakoztatták és megvendégelték; barátsága jeléül ezt a kis bort küldi, költsék el jó egészségben. Anna Pulcheria főherczegnő hasonlóképpen háláját fejezi ki a kedves estéért, s ezt a tizenhárom szál virágot küldi tizenhárom gavallérjának, azért: gardéniát, mert ez az ő kedves virága.

Mikor a két levelet fölolvasták, a társaság, »mint egy ember«, riadó éljenzésbe tört ki. Csak Dernőy hallgatott. Arcza lángba borúlt; azt hitte, hogy el kell sülyednie.

Dernőy valami iszonyú gorombasággal felelt, a miért másnap meg kellett verekednie, s ezzel a gyors kirohanással elejét vette, hogy egész este gyötörjék. De a párbajjal nem javított a helyzetén; ellenkezőleg, rontott rajta. Az esetet magát nem itélték meg szigorúan, mert maga az ezredes is úgy nyilatkozott, hogy a lovagtörténet, a vadász-kaland és a füllentés: nem hazugság, de azt nem bocsátották meg neki, hogy noha csak ő maga volt a vétkes, mégis belekötött egy bajtársába.

És sokan voltak, a kik ezután görbén néztek rá, mert nem tartották többé igazmondó embernek.

De talán elfelejtették volna az egész históriát, csakhogy Dernőynek határozottan nem volt szerencséje. Egy szép nap váratlan vendégek érkeztek: Vilmos -27- Lothár és Anna Pulcheria. Dernőy el akart bujni a föld alá, de a főherczegnő érte küldött.

– Ma is ön lesz a lovagom, – szólt kegyelmesen – mint akkor éjjel, a mikor majdnem elsétáltuk a bozeni vonatot. Igaz, köszönöm, hogy nem árulta el az inkognitómat!

Dernőy nagyon kényszeredetten mosolygott. Úgy járta végig a várat, mint egy halálraitélt.

– Tudja-e, hogy nem ismerek rá önre? – szólt Anna Pulcheria. – Tíz évet komolyodott azóta. De ön azért rám fog ismerni, ugy-e?… mint mindig. Különben mért évődöm éppen önnel?! Ön valamelyest mégis csak emlékezett az arczképeimre!

Dernőy jól sejtette, mi vár rá. A hogy este megjelent az asztalnál, harsogó kaczaj fogadta. Most már nem volt más választása: jó képet kellett vágnia a rossz játékhoz. Egész este rajta mulattak, s be kellett látnia, hogy ezen az állomáson nem lehet maradása.

Folyamodott, hogy helyezzék át egy másik ezredhez. Teljesítették a kivánságát. A hogy uj ezredesénél jelentkezett, ez legelőször is azt kérdezte tőle:

Végre is kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról és elbocsátását kérni.

– Most ezredes volnék – fejezte be elbeszélését a postatiszt – s egy gyönge pillanat, egyetlenegy kis hazugság miatt naphosszat kénytelen vagyok tűrni, hogy a ki két perczig vár az ajánlott levelével, nyomban rám ripakodjék: »Meddig ácsorogjak még itt?«… egyetlenegy kis hazugság miatt!

A HATÁRÁLLOMÁSON.

Rupertus, az utrechti egyetem tudós tanára, a világszerte ismert pszihológus és bölcselő – Európa és Észak-Amerika valamennyi tudós társaságának rendes vagy tiszteletbeli tagja – kijelentette gazdasszonyának, hogy el fog utazni, Francziaországba.

– Nem bánom – szólt az öreg asszony – ámbár egy ilyen vén ember okosabban teszi, ha nem fészkelődik, nem izeg-mozog, nem szaladgál jobbra-balra, hanem ott marad, a hol van, és szépen meghúzza magát a fészkében. Mi jut megint eszébe? Most meg már folyton csavarogni akar! Hát nem bánom, mert úgy se kérdi tőlem, menjen-e, ne menjen; pedig megkérdezhetné. Hanem azt az egyet megmondom, hogy az útravaló bepakolását nem bízom magára. Pakolni majd magam fogok.

– Hogyisne! – felelt az öreg tudós. – Hogy megint úgy járjak, mint Berlinben, ugy-e?! Bepakol nekem egy egész télre való Jäger-inget és annyi meleg harisnyát, a mennyire Szibériában se volna szükség; bepakol nekem annyi mindenféle holmit, hogy hazajövet nem tudom visszagyömöszölni a ládába és a felét ott kell -29- hagynom a fogadóban; bepakol nekem százféle haszontalanságot és kifelejti Aquinói Tamást! Már most mit kezdjek én Berlinben Aquinói Tamás nélkül?! Mozogni se tudtam két vagy három napig és szégyenszemre, kölcsön kellett kérni egy Aquinói Tamást! Nem! Maga csak készítse ki a sok mindenféle haszontalanságot; majd kiválasztom belőle, a mi kell, és bepakolom, ha kedvem tartja.

– Maga akar pakolni? Hát van magának fogalma a pakolásról? Nem; erről szó se lehet. Az utolsó személy volnék a világon, ha megengedném, hogy maga pakoljon be magának; hiszen a fejét is itthon felejtené! Menjen; tőlem a pokolba is elmehet. Hanem a pakolás az én dolgom.

– Hallja, mit akar maga?! Hogy ő nem engedi meg! De hát ki maga?! Az anyám? A gyámom? A főnököm? A börtönőröm? Vagy azt hiszi, már úgy a nyakamra nőtt, hogy azt csinálhatja velem, a mit egy Xantippe csinálna?! Hiszen mi még csak szerelmi viszonyban sem vagyunk egymással, már pedig ez a legjelentéktelenebb, a legkevésbbé komoly, a legsemmisebb viszony minden viszony közül, a mely két ember között elképzelhető! Vagy azt képzeli, hogy én masochista vagyok, a ki mindent eltűr, a kinek élvezetet szerez, ha czudarul viselkednek vele, ha taposnak rajta, ha szíjat hasítanak a hátából?! Na hát azért se fogom eltűrni a maga gyámkodását! Azért is magam fogok bepakolni! Kimondtam, és erről többet ne legyen szó!

– Hát jól van. Pakoljon be maga. És ha majd szégyenszemre inget kell kölcsön kérni valakitől, én azt se bánom. Majd eszébe fog jutni, hogy bizony jó lett volna, ha annak rendje és módja szerint gondoskodom magáról! Ki gondoskodjék magáról, hogyha -30- én nem?! Hiszen maga, ha kibujik a könyvei közül, olyan gyámoltalan a világban, mint egy hatesztendős gyerek! Hát persze hogy nem vagyok se a felesége, se a szeretője! Hiszen ha nekem annak idején ilyen szamárságok jártak volna a fejemben, nem is szegődtem volna magához! Tudja-e, hogy egy dragonyoshoz mehettem volna feleségül?! Nem egy tudóshoz, hanem egy dragonyoshoz! És talán jobb is lett volna, mert most nem kellene megérnem ezt a hálátlanságot! De jól van. Én megtettem a kötelességemet; lelke rajta. Ne vigyen magával semmit, csak a sok haszontalan könyvet, azt se bánom. Majd sírva fog rám gondolni, ha egy kefe, vagy egy fésű kellene. Hanem azt az egyet kikötöm, hogy első osztályon utazzék. Ezt megmondom előre, mert magától kitelik, hogy a harmadik osztályon rázatja magát három országon keresztül. De nekem ne jöjjön haza betegen, mert én nem fogom ápolni. Hogy egy cseppet se gondol magával, hogy soha se tudtam egy kis rendre szoktatni, hogy tanár létére úgy néz ki, mint egy vén hamiskártyás, azt én nem bánom és nem szégyellem. Az emberek nem engemet mondanak bolondnak, hanem a gazdámat. De hogy az egészségén takarékoskodjék, azt kötelességem megtiltani. Ha más nem mondja meg, hát én meg merem mondani magának, hogy nem illik se a korához, se az állásához, ha megint nem tudom miféle társaságban utazgat. És én meg merem mondani magának azt is, hogy az nem szégyen, ha az embernek nincs a zsebében Aquinói Tamás, vagy nem tudom hány könyv, de az igenis szégyen, ha egy öreg ember, a kinek otthon kellene ülnie, a kinek pihenésre és ápolásra volna szüksége, összetöreti magát a vasuton és koczkára teszi az egészségét, mely amúgy se a legjobb, zsugoriságból! -31-

– Azért is a második osztályon fogok utazni! Mert én nem szenvedek nagyzási hóbortban, mint maga, a ki – magam hallottam – a pékinassal is, a szomszéd cseléddel is nagyságoltatja magát. Én nem vagyok olyan előkelő, mint maga; nekem jó a második osztály is. Jegyezze meg magának, hogy az egészségre nézve teljesen mindegy, hogy az ember milyen szövetből készült divánon utazik. A posztószövet erre a czélra csak olyan jó, mint a peluche-szövet. Ha vannak emberek, a kik a peluche-szövetet túlságosan értékelik és irtóznak a náluk szegényebb ember látásától, ám utazzanak az első osztályon. De én nem leszek se különb ember, se egészségesebb, ha a maga kedvéért az első osztályon feszengek. Azért is a második osztályon fogok utazni; érti?

– És az ilyen embert még tudósnak nevezik! – fejezte be a vitát az öreg gazdasszony.

De nem állotta meg, hogy egy pár percz multán ujra be ne szóljon a dolgozószobába:

– Legalább a levegő-párnáját ne felejtse ki! Mert ha a könyvei nélkül mozogni se tud, még kevésbbé tud órákon át egy helyben ülni a levegő-párnája nélkül!

II.

»Kisérletek a psychologia biologiai megalapozásához.« – »Adalékok a lelki élet törvényeinek tanulmányozásához.« – »Jegyzetek a tömegek természetrajzához.« – »Adatok a psychologia történetéhez.« – »Tapogatózások az ethika mezején.«

Ilyen szerény czímek voltak olvashatók a Rupertus tanár vaskos kötetein. -32-

Ezekről a munkálatokról a tudományos világban csak egy vélemény volt: az, hogy szerzőjük a jelenkori kutatásnak egyik legnagyobb büszkesége, a ki a tudományosságnak uj utakat nyitott, s azonkivül a század legnagyobb gondolkodóinak egyike, a ki bölcselmi rendszerével egy uj fejezetet kezd a filozófia történetében.

Voltak tanitványai és hívei, a kik még messzebb mentek. A kik azt vallották, hogy a Rupertus nevet oda kell sorozni a legnagyobb bölcselők neve mellé, s a kik szentül hitték, hogy midőn Rupertus tanár természet-tudományos alapon kereste a psychologia törvényeit, egy-két olyan tételt állapított meg, a melyek örökre megdönthetetlenek, a melyek igazsága századoknak meg századoknak szól, s a melyek mindenha olyan mozdulatlanságban és hideg fényben fognak tündökölni az emberi gondolkodás előtt, mint maga a sarkcsillag.

Most, hogy uj kiadásban tette közzé a psychologia történetéről írt »adat«-ait, a harmadik kötet átnézése és javítgatása közben eszébe jutott, hogy azt a huszonnégy sort, a melyet Adeodatus Meibomius, igazi nevén: Maybaum asztrológus »De summo bono« czímü munkájából idéz, a mint egy csillag alatt megjegyezte, Leibnizból vette át, az eredetiben nem olvasta. Bántotta ez a mulasztás; ezt a »felületesség«-et nem bocsáthatta meg magának. És hátha Meibomiusban ezen a huszonnégy soron kivül még más érdekes dolgok is lehetnek?! Addig tünődött ezen, míg elvégezte, hogy Adeodatus Meibomius mestert egészében el kell olvasnia.

Igen, de Adeodatus Meibomius mester idézett munkájának -33- egyetlen ismert példányát a párisi »Bibliothèque Nationale« őrzi, s mint unikumot a könyvtári szabályok értelmében nem adhatja kölcsön.

Tehát: el kell utaznia Párisba, hogy a »Bibliothèque Nationale«-ban elolvashassa Meibomius mestert. De addig is folytatnia kell a megkezdett munkát.

Mit vigyen magával? Melyek azok a könyvek, a melyek nélkül »egy pillanatig se lehet el«, a melyek nélkül »mozogni se tud«? A melyekre este is szüksége van, a mikor már nem szaladhat el a könyvtárba?

Miután sokáig alkudozott magával, vagy negyven kötet könyvről állapította meg, hogy ezek egyikét se hagyhatja itthon, hogy ezek nélkül »nem tud mozogni«. A negyven könyv megtöltött egy ládát, s a bőröndjének is csak egy kis részét hagyta üresen. A ruháit, a fehérneműit, meg a többi szükséges holmit már alig tudta beleférkőztetni a bőröndbe. Kiszedte a könyveket, megint visszarakta, órákig kínlódott, hogy mindent begyömöszölhessen, s nem birt elkészülni.

Már megbánta, hogy magára vállalta ezt a nem neki való munkát, de nagyon szégyelte volna, ha végül mégis csak segítségül kell hívnia az öreg asszonyt.

Rupertus tanár szelíd és türelmes ember volt. De már fel kellett lázadnia az öregasszony zsarnoksága ellen. Nagyon a fejére nőtt.

És miután életében először, utóljára fellázadt, mégis csak beadja a derekát?! Nem, nem kompromittálhatja magát.

III.

Vidám fiatal urakkal utazott, a kik az egész uton arról beszélgettek: hogyan kell a finánczot kijátszani?… -34- ki mit csempész át magával a határon?… s milyen nagy dolog a »föllépés«, még a finánczczal szemben is!… Egy cseppet se voltak nyugtalanok.

A határállomáson a finánczok beléptek a kocsiszakaszba. A fiatal urak nagy buzgalommal nyitogatták a táskáikat és bőröndjeiket; a finánczok ügyet se vetettek rájok. Hanem az öreg ember gyanúsnak tünt fel előttük.

Mikor a finánczok elvonultak, nagy kínnal visszarakta a szétszórt holmit, de a bőröndjét nem birta becsukni.

Szerencséjére, a fiatal urak segítségére voltak, s bár kissé kegyetlenül bántak a könyvekkel, valahogy visszadugdosták a harisnyáit is, és egyesült erővel becsukták a bőröndöt.

Mikor megérkeztek Párisba, az egész utazó közönség szabadon sétált el a finánczok előtt, csak éppen az öreg urat állították meg. Ujra átkutatták mindenét és ujra megmotozták a zsebét.

Most már, minthogy senki se volt a segítségére, csak úgy tudta becsukni a bőröndöt, hogy nyolcz vagy tíz kötet könyvet a hóna alá kapott. Így hajtatott a fogadóba.

Párisból visszatérőben a komédia megismétlődött. Mindenütt, minden fináncznak szemet szúrt; folytonosan motozták, és csakhogy éppen le nem vetkeztették.

Ez a kis kaland a tudóst még sokáig foglalkoztatta. Nem tudta elfelejteni élete végéig.

IV.

Mikor haldoklott, legjelesebb tanítványa, Dr. Mylius – utódja az egyetemen – állott az ágya mellett.

Dr. Myliust mélyen meghatotta az a gondolat, hogy -35- nemsokára tanúja lesz annak a történelmi pillanatnak, a midőn az élők legnagyobbika átköltözik a halhatatlanságba, a nagy elődökhöz, a kiknek névsora Thalesz-szel kezdődik: Arisztóteleszhez, Platonhoz, Aquinói Tamáshoz, Descarteshoz, Spinozához, Kanthoz…

– Tudod-e, fiam, hogy mióta hazajöttem Párisból, folyton azon töröm a fejemet: mi a magyarázata annak, hogy a finánczok éppen bennem keresték a csempészt?!… Mi az ördög lehetett rajtam, a mi szemet szúrt nekik?! Vagy mi mehetett végbe a lelkükben, hogy éppen én rám gyanakodtak?!… És általában: miért van, hogy mindig a tiszta a leggyanúsabb?!… Évek óta keresem a feleletet ezekre a kérdésekre, és nem találom. Pedig azt hittem, hogy psychologus vagyok!…

Dr. Mylius arra gondolt, hogy ennek az öreg embernek olyan szép és tiszta élete volt, mint egy gyermeknek. Hogy ez a haldokló soha se kereste azt, a mit földi jónak neveznek, s a mi után annyi millió és millió lény töri magát. Hogy ez a haldokló, akármilyen gyermekes lény volt is, a nagy conquistadorok közé tartozott, a legnagyobb conquistadorok közé, a kik vakmerő hódításokat tettek azokban a világokban, a melyeket a természet eltakart előlünk.

Egyszerre a haldokló fölemelkedett párnájáról és olyan harsány hangon, a hogyan életében nem szólt soha, felkiáltott:

KERESZTFIAM, BOLDIZSÁR.

Keresztfiam, Boldizsár, sokszor eszembe jut. A legtöbbször olyankor, ha magánosan sétálok az erdőn.

Lelkiatyja volnék, keresztény katholikus anyaszentegyházunk parancsolatja szerint. Ha az igazi apja nem gondoskodhatott róla, én vagyok felelős Isten előtt, részesedett-e a kellő lelki oltalomban, a helyes irányban vezették-e fejlődő szellemét?

Ide s tova húsz esztendeje lehet, a telet – másodszor már – Párisban töltöttem. A Rue de Constantinople egy »bútorozott ház«-ában laktam az ötödik emeleten. A szomszédom valami Raffaelli volt, állítólag rajzolóművész.

Vizkeresztkor, az ünnep előtt egy nappal, Raffaelli átjött hozzám és meghítt:

– Töltse velünk az estét. Tekintettel a tekintendőkre, csak a legbizalmasabb barátainkat hívhatjuk meg, de a Három Királyok szent estéjén már mégse szeretnénk magunkra maradni. Nem lesz más nálunk, csak ön, meg Petrovna Anna. -37-

Ez a »tekintettel a tekintendőkre« nem azt akarta jelenteni, hogy Raffaelliék egyetlenegy szobával rendelkezvén, nagyobb sokadalmat nem csődíthetnek egybe, mert ez Raffaellit és vendégeit soha a legkevésbbé se feszélyezte. Raffaelli az illendőség tekinteteire czélzott; Raffaelliné asszonyság ugyanis a jóreménység utolsó óráit élte.

Igent mondtam. Leginkább az csábított, hogy Petrovna Anna is ott lesz. De talán e nélkül is elmentem volna. Bizonyos voltam benne, hogy jól fogom tölteni az estét.

Raffaellit, a mig csak messziről ismertem, ki nem állhattam. Tulságosan közel lakott hozzám, s eleinte igen terhemre volt. Nyáron át, a hányszor kikönyököltem az ablakomba, hogy lenézzek egy kicsit az udvarra, Raffaelli mindannyiszor ott könyökölt a szomszéd ablakban, olyan közel, hogy a lélekzetét is hallanom kellett. Jóformán egész délelőtt az ablakában könyökölt, és október végéig naphosszat ingujjban járt-kelt a szobájában vagy a folyosón. Ugyan mikor rajzol ez a rajzolóművész? – kérdeztem néha magamtól.

Mindez hagyján. De volt két utálatos szokása, a melyekkel sohase tudtam végképpen megbarátkozni. Néha órákig fütyölte vagy gajdolta a legelcsépeltebb olasz operákat, mert azt képzelte, hogy szép baritonhangja van, ámbátor az, a mit éneklés ürügye alatt elkövetett, nem volt muzsika, hanem csak csendháborítás. A másik szokása még csunyább volt: szinte nyilvánosan enyelgett a feleségével. Akkora csókokat czuppantott a tejszinü arczu Raffaelliné vastag, piros ajakára, hogy mind a két szomszédjának hallania kellett, s a nyitott ablakból kihallatszó hangok minduntalan felfedték legbensőbb családi titkait is. Ez különösen bosszantott.

Később azonban, kivált mikor az ablakokat már zárva -38- kellett tartani, lassankint megbarátkoztam Raffaellivel. Ebben a közeledésben Petrovna Anna volt a becsületes közvetitő. Petrovna Annával a Collège de Franceban ismerkedtem meg. Tulajdonképpen orvosnak készült, de minden iránt érdeklődött és Renan-t is hallgatta. A mester óráin, bár nem értettünk héberül, és így az előadás fele elveszett ránk nézve, mindig mi ketten voltunk a legelsők.

Először ez a közös lelkesedés hozott össze Petrovna Annával, aztán az, hogy ő is a mi »bútorozott ház«-unkban lakott. A negyedik emeleten volt egy kis vaczka. Sohase eresztett be férfit a szobájába, de egyszer a nyitott ajtón át láttam, hogy úgynevezett lakása egy gyermekágyból, egy mosdóból, két székből s Lassalle egy litografált arczképéből állott.

Petrovna Annát sohase fogom elfelejteni. Ha nem nyiratta volna rövidre a haját, s ha nem járt volna télen-nyáron mindig ugyanabban a szürke ruhában, talán csinosnak lehetett volna mondani. Szintelen, de szabályos arczocskája volt; okos, szép szeme, és elég jó alakja.

Azok a szemetszúró vonások, a melyeket oly sok diák-kisasszonyon látni, szerencséjére, hiányzottak róla, s a doktor-hölgyek gyakorta visszataszító különösségei nem rontották meg arczának és alakjának leányosságát. Egyáltalán nem volt rajta semmi feltünő: csak a mozgásának sajátos nemessége, meg a piczi szája. Ez a piczi száj mindig olyan édesen mosolygott, mint a hogy egy másfél éves gyermek szokott mosolyogni. Olyankor, a mikor Petrovna Anna arról vitatkozott velem, hogy az Igazság országát csak nitrogliczerinnel, pokolgépekkel és Hiram Maxim-féle robbanó bombákkal lehet megalkotni, nem tudtam levenni a szememet erről az édes szájról. -39-

Noha elméletben rettenetes tudott lenni, s a fejedelmekről meg a főurakról igen szigoruan szokott nyilatkozni előttem, meg voltam győződve, hogy Petrovna Anna a legjobb lélek a világon. Úgy vettem észre, hogy egy szúnyogot se volna képes megölni; minden állati és növényi életet védelmezett, a gyermekeket imádta. Pickwickné asszonynak neveztem el, annyira tele volt emberszeretettel. A rosszat senkiről se hitte el; a nyilvánvaló bünre ezer mentséget talált; a szegényt, a csunyát és az ostobát sajnálta; mindent megértett és mindent megbocsátott. Szinte betegsége volt az elnézés és a könyörület.

– Mit akar ezekkel a szegény emberekkel? – szólt. – Hogy nem a legfinomabb modoruak? Nevetség! Könnyü egy grófnénak. De nézze csak meg ezt a szegény asszonyt, milyen vidáman tűri a legvastagabb szegénységet, pedig elég mutatós arra, hogy a faképnél hagyhatná Raffaellit és jobb módba ülhetne. És ez a nagy, kövér kamasz! A legkedvesebb bohém a világon. Ön nem volna ilyen jókedvü az ő helyzetében.

– Bizonyosan keveset rendelnek meg nála. Különben, ha azt akarja mondani ezzel, hogy Raffaellinek a keresetforrása kissé homályos, hát meglehet. Hja, a szegénység egy cseppet se válogatós. Biztosíthatom, hogy nem lopnak, s nem is csalnak meg senkit.

A hogy jobban megismertem Raffaellit, igazat kellett adnom Petrovna Annának. Raffaelli igen tűrhető s határozottan mulatságos ficzkó volt. Bizonnyal módfelett könnyelmü. Néha hetekig hitelre éltek s ilyenkor -40- alaposan próbára tették a »bútorozott ház« jólelkü úrnőjének türelmét. Mialatt a szomszédomban laktak, a háziasszony vagy tizszer esküdött meg, hogy utóljára hitelez nekik s nem tűri meg őket tovább a házban. Ha Raffaelli tulságosan sokat gajdolta a »Troubadour«-t, már tudtam, hogy megint kifelé áll a szekerük rudja. De semmiféle megpróbáltatás nem törte meg a kedélyöket. S mihelyt Raffaelli, végre-valahára, Isten tudja hol, pénzmagra tett szert, azonnal lakzit csaptak.

A vendéglátás volt a szenvedélyök. Rendesen a háziasszonytól hozatták az ételt, de volt egy csepp konyhájok is, s ha vendégeket hívtak, Raffaelli maga főzött. Azt tartotta, hogy két étel: a »bouillabaisse« és a »caeni paczal« elkészítésében őt nem lehet felülmulni. Addig unszoltak, mig Raffaelli két mesterművét végre is meg kellett izlelnem. Nem szeretem a halászlét, s ennek azt a fajtáját, a melyet a francziák »bouillabaisse«-nek neveznek, csak legyőzhetetlen idegenkedéssel tudom megenni; azok a sűrű fekete lében uszkáló sötétbarna és hamuszinü haldarabok, a melyeket mintha tintában főztek volna meg, minden jobb érzésemet föllázítják. A »caeni módra készült paczal« is mély benyomást tett rám; azóta nem eszem meg a paczalt, akár caeni módra készült, akár másképpen, soha többé semmiféle paczalt.

De azt meg kell vallanom, hogy a bouillabaisse és a paczal bemutatóján kitünően mulattam. Raffaelli utólérhetetlen mestere volt a tréfának és a bűvészetnek, s ha adomázni kezdett, ennek nem volt se vége, se hossza.

Ők már előbb megkedveltek engem, az Isten tudja miért. Vagy tiz nappal ez után a felejthetetlen lakoma után végképpen megvettem a szivöket. Észrevettem ugyanis, hogy ismét beköszöntött náluk a hét szük esztendő. -41- Raffaelli úr ilyenkor úgy szokta elkészíteni az utolsó czigarettát, hogy a padlóról szedegette fel a lehullott pár szál czigarettadohányt. Viszonozni akartam a szivességöket s kétszáz egyiptomi czigarettával kináltam meg őket, azzal a kegyes hazugsággal élve, hogy ezer darabot kaptam. Később, attól fogva, hogy vagy kétszer titokban öt frankot kölcsönöztem Raffaelliné asszonynak, én voltam a legjobb barátjuk. Nem voltak nagy igényeik.

Mint legjobb barátjuk, természetesen nem hiányozhattam asztaluk mellől, ha vendégséget csaptak. S a hogy a tél beállott, egyre sűrűbben hívtak meg. Nyilván jobbra fordult a soruk; Raffaelli koronkint határozottan költekezett. Télen több rajzot rendelnek meg az ujságok – magyarázta a dolgot Petrovna Anna, de én nem vettem észre, hogy Raffaelli többet rajzolt volna Azt azonban látnom kellett, hogy többet keres. Egyre nagyobb társaságot hívott meg; néha alig fértünk el nála. Réveillon-kor kölcsön kellett adnom a szobámat ruhatárnak; annyian voltunk. Minden férfi szivesen vendégeskedik, a ki maga is főz; de Raffaelli valósággal élt-halt a társaságért.

Szivesen mentem hozzájok, mindenekelőtt Petrovna Annáért. Vele csak Raffaelliéknél beszélgethettem ki magamat kedvemre, s »Pickwickné« mindig mondott valami olyat, a mi megkapott. Soha senkiben sem találtam egyszerre annyi lágyságot és annyi szilajságot; ez elég volt arra, hogy a fiatal Oroszországot lássam benne megnyerő, bájos kiadásban. De Raffaellinek a többi vendégei is érdekeltek. A különös alakok egész gyüjteménye volt ez a vendégkoszoru; valóságos menazsériája a jó Isten legfurcsább csodabogarainak. Volt ott feltaláló, croupier, lóversenytip-árus, papagály-idomító, kuplé-költő, taps-ügynök és egy tekintélyes -42- külsejü, szép szakállu úr, a kit majordomusnak szoktak kikölcsönözni. Azelőtt nem is gyanítottam, mi mindenféléből élnek meg az emberek.

Raffaelli vendégei igen természetesnek találták, hogy én is ott vagyok köztük. Mintha örökkön velük éltem volna, olyan barátsággal voltak irántam; sohase kérdezték: ki vagyok, honnan jöttem, s a legkevésbbé se törődtek vele, hogy mi a keresetforrásom. Tudták, hogy valamelyik egyetemre járok, s maguk közt úgy neveztek: »le docteur en droit«. Azt hiszem, sohase láttak igazi jogtudort.

Követtem a jó példát, s én se érdeklődtem többé az iránt, hogy miből él az én derék Raffaelli barátom? Raffaelli különben már első látogatásom alkalmával megmutogatta az otthon maradt apró rajzait. Illusztrácziók voltak Paulai Szent Vincze életéhez. Mutatott továbbá két vízfestményt, a melyek közül az egyik Ville d’Avray egy részletét, a másik pedig Raffaellinét ábrázolta. Nem ismertem volna rá háziasszonyomra; ez a kép inkább Eugénia császárnéra emlékeztetett. De Raffaelli biztosított, hogy életepárja valamikor karcsu volt.

Hogy ezek az érdekes alkotások hogyan és hol keletkeztek, az továbbra is rejtély maradt előttem. Rajzoló asztalt és szerszámokat, vagy éppen festő-állványt, sehol se tudtam a lakásukban fölfedezni, ellenben föltünt, hogy Raffaelli barátom, a kinek egyébiránt nem volt fölösleges czókmókja, három fényképező készülékkel is rendelkezik. Mit csinálhat három fényképező géppel?

Mindezen persze nem sokáig törtem a fejemet. Raffaelliék jó emberek voltak; engem nem bántottak, ellenkezőleg kedveskedtek nekem, a mikor csak tehették; mi közöm nekem a dolgaikhoz? A mint egyre gyakrabban érintkeztem velök: el is felejtettem, hogy eleinte gyanakodtam rájok, s Három Királyok ama szent -43- estéjén, a melyre Raffaelli olyan kitüntető szeretettel hítt meg, már nem volt semmiféle aggályom. A legnagyobb lelki nyugalommal fogyasztottam velök az ünnepi kalácsot.

A kalácsba rejtett babszemet – mert az aranyat Raffaelliék bizony nem dugták el kalácsba – Petrovna Anna találta meg; ő lett a »királynő«. Az olcsó champagnei mellett sokáig eltréfálkoztunk azon, hogy a királyok tüzes ellensége, most akarva, nem akarva, köteles elfoglalni a királynői trónt, a vele járó tisztségekkel, s ez alkalommal Petrovna Anna azt a merész állítást koczkáztatta meg, hogy száz év mulva az emberek csak Vizkereszt ünnepének szent hagyományaiból fognak visszaemlékezni arra, hogy valaha királyok és királynők is voltak a világon.

Aztán valamely eszmetársítás révén, a rövid hajáról vitatkoztunk, már nem éppen először. Petrovna Anna azt állította, hogy az olyan nőnek, a ki komoly munkával foglalkozik, nem való a hosszu haj, mert nem bajlódhatik vele; az az idő, a melyet erre a haszontalanságra fordítana, más, okosabb dologra kell. Aztán meg nagy hajat hordani nem is egészséges, mert a nagy haj más kellemetlenségeken kivül, fejfájást is okoz, s azért van annyi házasságtörés a világon, mert a sok fejfájós asszony kínjában mind megcsalja a férjét. Végül pedig, ő nem akar tetszeni senkinek, különösen olyan szamárnak nem, a kinek ugyanaz az emberi lény csak akkor tetszik, ha hosszu hajat visel, mintha az illető rövid hajjal nem ugyanaz a szeretni való személy maradna.

Azt feleltem, hogy méltatom az okait, de mégse adhatok igazat neki. Mert a rövid hajviseletre csak egy kényszerítő ok van: a lustaság, a mi éppen nem megnyerő valami. Nincs az az elfoglalt nő, még férfi se, a kinek ne jutna elég ideje: ápolni egy kicsit a -44- személyét, a melyet ha valaki maga se becsül meg más még kevésbbé hajlandó megbecsülni. Egy kis, fejfájás nem a világ; s ez a fejfájás csak egyes esetekben jelentkezik, meglehetősen ritkán. A mi a sok házasságtörést illeti, ebben hol a férj a hibás, hol az asszony, hol mindaketten, de a hosszu haj mindenképpen ártatlan. És utóljára: szép, tetszetős, mert önérzetre vall, ha egy nő nem kiván mindenáron tetszeni s megvan rövid hajjal is; a minthogy a hosszuhaju nők se a férfiak kedvéért páváskodnak, hanem hogy egymást túlragyogják. De nem szép és nem tetszetős, ha egy nő nem törődik az emberek itéletével, még ha nem is itéletről van szó, csak előitéletről; mert ha nem törődik vele, hogy mit következtetnek a viselkedéséből, ezzel koczkáztatja a jóhirét, már pedig a nőnek a mi társadalmi rendünkben a jóhirre épp úgy szüksége van, mint a férfinak a becsületre. A ki ezekben a pontokban nem törődik a látszattal, maga teszi ki magát a gyanunak. Azért, a mig a nők hosszu hajviselete általános szokás, jobb ragaszkodni a szokáshoz; a mely elv természetesen nem változtat azon, hogy egy okos és derék leány rövid hajjal is okos és derék leány marad.

Ezen egy kicsit összekaptunk. Raffaelli az én pártomra állt, az asszony Petrovna Anna pártjára; s alaposan megrostáltuk a kérdést. Utóljára Petrovna Anna megunta az akadémikus időtöltést, s azzal vetett véget a vitának, hogy a társadalmi rend becstelen és hogy voltaképpen igazuk van a rossz asszonyoknak.

Aztán más társadalmi problémákat fejtegettünk, s többek között áttértünk a gyermeknevelés kérdésére. Csak ez alkalommal tudtam meg, hogy Raffaelliéknek már két gyermekük van, s hogy ezeket a gyermekeket falun neveltetik, jólelkü parasztembereknél, a kik -45- negyven, illetőleg harmincz frankért valóságos őrangyalai a kedves kis ficzkóknak. Raffaelli kijelentette, hogy bűnt követ el minden párisi szülő, a ki gyermekét, mindjárt a születése után nem adja ki dajkaságba, mert a falu jó levegőjét nem pótolhatja semmi. Ők egy napig se tartották maguknál a gyermekeiket, s a kis ficzkók ma is élnek, pedig hány párisi gyermeket temettek el azóta! Raffaelliné a párisi iskolák, s általában az iskola ellen kelt ki. Szerinte az iskolában csak rosszat tanulnak a gyermekek, s innen van a mai világban az a sok sápadt, erőtlen férfi, a kiket látni is utálat. Alig intézte el ezt a nehéz kérdést ilyen könnyedén, röviden és határozottan, Raffaelliné egyszerre csak elhalványodott. Hamarjában nem gondoltam rá, hogy mi baja, de Petrovna Anna okosabb volt, mint én, s kiküldött a szobából. Raffaelli elszaladt azért a hölgyért, a ki feleségét egy idő óta látogatni szokta; én meg átmentem a szobámba. Arra nem számítottam, hogy hamarosan el fogok aludni, de reménykedtem, hogy talán olvashatok. Raffaelliné azonban nemsokára olyan hangos lett, hogy le kellett tennem a könyvet. Kimentem a folyosóra. Raffaelli már odakünn czigarettázott. Meglátta aggodalmas arczomat, elnevette magát és vigasztalni kezdett:

– Mindjárt el fog csendesedni. Olyan asszony ez, hogy föl se veszi a dolgot!

S Raffaelliné megtartotta, a mit férje igért. Nem szíttunk el nagyon sok czigarettát, s Raffaellit behívták. Én már nem voltam kiváncsi, hogy mi ujság; visszavonultam és lefeküdtem.

Másnap a Collège de France-ban, Petrovna Annától megtudtam, hogy fiuk született, s hogy engem akarnak keresztapának hívni. Egy kicsit elbámultam, de Petrovna Anna igen komolyan kezdte bizonygatni, hogy nem térhetek ki a rám váró feladat elől. -46-

– Nem bánthatja meg ezeket a szegény embereket… Nincsen senkijök… – efféléket mondott.

– De a ki elfogadja ezt a tisztet, az bizonyos felelősséget vállal magára a gyermekekkel szemben… és én, az idegen…

– Ej, nem szokás azt olyan komolyan venni. Beülünk egy kocsiba, kifizeti a stólát, a sekrestyést, a kocsit, ennyi az egész.

Ez hatott. Azt már nem szerettem volna, hogy a vonakodásomat félremagyarázzák. S ha csak ennyit várnak tőlem, igazán örültem, hogy szolgálatjukra lehetek. Legalább azzal az ezüst evőeszközzel, a melylyel keresztfiamat meg fogom ajándékozni, némi jelét adhatom, hogy megbecsülöm irántam való barátságukat.

– Boldizsárnak fogjuk kereszteltetni – tudatta velem Raffaelli – a Három Királyok egyikének nevére.

Boldizsár keresztelőjét Raffaelli az eddigieknél is fényesebb lakomával ünnepelte meg. Erre a lakomára minden jóismerősét meghívta, talán azokat is, akiket csak félig-meddig ismert. Ott találtam többek között a végrehajtót, aki sűrűn járt Raffaelliékhez. A menazséria – természetesen – teljes számban beállított, megfelelő hölgyekkel. De jöttek mások is. A lakoma két órakor kezdődött, s háromnegyed kettő után tíz perczczel, a mikor már alig fértünk a szobába, egyre több uj alak tünt föl a látóhatáron. Ezek közt legfeltünőbb jelenség volt egy görög nemzetiségünek mondott úriember, a kiről a hölgyek nem tudták levenni a szemöket. Azért-e, mert a szeme fénylett, mint a parázs, vagy azért, mert úgy itta az abszentet, mint én a vizet? – nem sikerült megtudnom.

A keresztelőnek csupán egy epizódja maradt emlékemben. -47- Eleinte úgy terveztük, hogy az anyakönyvvezetőhöz és a paphoz délelőtt megyünk el, de valamelyiktől üzenet érkezett, hogy csak négy órakor jelentkezzünk, s azért mind a két kirándulást délutánra halasztottuk. Háromnegyed négy tájban oda szóltam Petrovna Annának, hogy talán ideje volna mennünk. De az is időbe telt, míg meg tudtuk értetni magunkat. A lakoma igen fölvillamozta a kedélyeket, s a nagy lármában senki se figyelt ránk. A görög sorra csiklandozta a hölgyeket; ezek vihogtak, sikoltoztak; a menazséria jelesei kiabáltak s nevettek; mindenki egyszerre beszélt, a boldog anya is, Raffaelli pedig olyan részeg volt, hogy nem akart tudni semmiről. Egyre csak a »Troubadour«-t bömbölte.

Egy negyedórai rekedt kiabálás, kérdezősködés, félreértések, magyarázatok, ujabb tudakozódás és ujabb félreértések után kiderült, hogy Boldizsár elveszett. Eltünt nyomtalanul. Valaki elvitte; de hová?

Erre, nagynehezen mégis csak fölocsudtak Raffaelliék, s megindult a hajsza Boldizsár után.

Csak egy félóra mulva találták meg a harmadik szomszédban. Úgy volt, hogy Róza, a »bútorozott ház« szobalánya, kivitte a folyosóra mutogatni, hogy milyen nagy gyerek. De Rózát lecsengette a háziasszony, s a derék leány sietségében átadta Boldizsárt valamelyik bámészkodónak. Azután kézről-kézre adták, s mikor Róza visszatért, Boldizsár már lekerült a negyedik emeletre.

A szobalány nem találván Boldizsárt a folyosón, azt hitte, hogy azóta visszavitték a szobába, s mint a ki jól végezte dolgát, tovább állt. Ekközben Boldizsár -48- lejutott az utczára, onnan a szomszéd házba, végül a harmadikba.

Öt óra tájban érkeztünk meg a paphoz, a ki alaposan lehordott bennünket. És ez után a zord fogadtatás után a következő adatokat kellett bediktálnom: »Dupont Boldizsár; törvénytelen; anyja: Dupont Francziska, hajadon; apja: Raffaelli Achilles, rajzolóművész«. Mert kiderült, hogy Raffaelli és felesége annak idején, szórakozottságból, nem mentek el a paphoz.

Boldizsárt nem láttam többé, mert Raffaelliék, elveiknek megfelelően, mindjárt másnap dajkaságba adták. Mikor hazaérkeztek, Raffaelli eldicsekedett vele, hogy kitünően helyezték el a ficzkót.

– Nem csak tehéntejjel fogják táplálni – szólt – dadája is lesz, mert a parasztasszonynak magának is van kicsinye, s ez most már meg fogja osztani az emlőt Boldizsárral. Nincs is jobb, mint a falusi levegő s az egészséges dajkatej!

Raffaellinek irigylésreméltó természete volt; mindig, mindennel meg volt elégedve.

Sajnos, ezután már nem sokáig élvezhettem a társaságát. A tavasz közeledtekor ujra megcsappant a jövedelme, s a hét szűk esztendő ezuttal tovább tartott, mint máskor. Raffaelli, bár vagy másfélévi lakásbérrel volt hátrálékban, az utolsó perczig nem akarta elhinni, hogy a háziasszony beváltja a fenyegetését, de a lehetetlen egyszer megtörtént, s egy szép májusi napon végre is kitették őket az utczára.

Tanakodtunk Petrovna Annával, hogy mit kellene tenni, s a háziasszony már beleegyezett, hogy visszafogadja őket, ha egy negyedévi bért lefizetünk helyette, de Raffaelli nem fogadta el az ajánlatunkat.

– Sokkal jobb lakást találtam – szólt. – Először -49- igen olcsó, s másodszor szellős, levegős, nem olyan fülledt, mint az a hombár, a hol eddig laktam.

Még azután is találkoztunk néha. Kétszer is ellátogattak Petrovna Annához, s mi is fölkerestük őket. De lassankint elszoktunk egymástól.

Mikor egyszer eszünkbe jutott, hogy nagyon rég nem láttuk őket, már nem találtuk őket a szellős és olcsó kis szobában. Elköltöztek; s a kapusnak nem mondták meg: hová.

… Azt hittem, hogy sohase fogok hallani többé se a vidám Raffaelliékről, se Boldizsár nevü keresztfiamról, se Petrovna Annáról, a kinek okos, szép szeme olyan sokáig érdekelt, s a ki most is előttem van, szürke kalapkájában.

Az első, a ki hírt adott magáról – először és bizonynyal utóljára – Petrovna Anna volt. Úgy hat-hét esztendővel azután, hogy Párisból haza jöttem, a mikor a néhai czár szalonkocsija elől Livádiában másodszor szedték föl a vasuti sineket, a rendőrség vagy kétszáz gyanus személyt fogdosott össze. Ezek között a gyanus személyek között volt egy Vronszkij Petrovna Anna nevü leány is: az én Petrovna Annám. Az elfogottak közül néhányat halálra itéltek, egyet-kettőt szabadon bocsátottak, a többit Szibériába deportáltak. Petrovna Annát is.

A következő évben a Figaro egy törvényszéki tudósítása akadt a kezembe. Ebből azt tudtam meg, hogy egy Raffaelli nevü rajzolót erkölcstelen fényképek sokszorosítása és forgalomba hozatala miatt, mint visszaeső -50- bünöst, néhány hónapi elzárásra itéltek. Egy másik ujság az elitéltnek a keresztnevét is megemlítette. Csakagyan Raffaelli Achilles volt, az én derék barátom.

Nem tudom, ezt a sorsfordulatot is megelégedéssel fogadta-e? De a kevéssé szellőztetett, bár fölötte olcsó lakás megárthatott egészségének, mert nem sokkal utóbb az elhunytak névsorában olvastam a nevét.

De párisi ismerőseim közül egyikről sem olvastam annyit, mint Boldizsárról, a keresztfiamról. Öt vagy hat év óta minduntalan értesülök viselt dolgairól. Boldizsár tizennégy éves korában egy kis betörést követett el. Ennek következtében beadták egy állami javitóintézetbe, s ott kiképezték diplomás gonosztevőnek. Alig bocsátották ki a világba, már tevékeny részese volt egy csinosabb gaztettnek. Becsukták, s mikor kiszabadult, hogy hálát adjon a jó Istennek, betört a legközelebb eső templomba. Utóljára azt olvastam róla, hogy a fontainebleaui erdőben leütött valakit, a ki nem szólt többet.

Azóta nem szeretek egyedül sétálni estefelé az erdőn. Az erdő sötétjében keresztfiam, Boldizsár jut eszembe. Ha egyszerre csak előlépne egy bokor mögül, s mielőtt bemutathatnám magamat… hirtelen meg kellene jelennem az örökkévalóság kapuja előtt: odafenn, szégyenletemben, nem mernék kopogtatni.

A KOPORSÓ.

Öreg Igaz János kint állott az ámbituson és nyugodtan pipázott. Mocskos, lucskos idő volt. A szél az eresz alá verte az esőt; odalenn, a ház előtt, a Körös piszkos, földszinü habjai sebesen kergették egymást; odafenn, messze, az ég úgy be volt borulva, hogy az egész világ tubákszinüvé vált.

– Milyen szép, kövér eső! – tünődött Öreg Igaz János. – Ilyen istenáldásért hiába imádkozik a szegény ember olyankor, a mikor a legjobban kellene. Most se árt, se használ. Ha el lehetne tenni!

Aztán, legalább egy félóráig, a kukoriczáról elmélkedett. Egyszerre az jutott eszébe, hogy ő, Öreg Igaz János, maholnap meg fog halni.

Már régóta kínozta a hideglelés; sok mindenfélét komendáltak neki, de semmi se segített. Utóljára már a doktort is elhívatta, de persze a mediczina nem használt: a hideglelés negyedik napra mégis csak visszajött. Egyszer egy czigányasszony vetődött az udvarra, és azt mondta neki, hogy alighanem a rossz betegség gyötri. Ez szöget ütött a gazda fejébe, mert katona korában sokat hallott minden nyavalyáról. Megfogadta -52- hát a czigányasszony tanácsát. Szerencsére két tükör volt a háznál; jóllehet egy is elég az asszonynépnek. Hogy mindent megpróbáljon, az egyik tükör hátáról lekaparta a kénesőt, és ezt az orvosságot is bevette; hogy jobban csúszszon, egy-két pohár borral. De a hideglelés ezután se mult el.

És attól fogva még rosszabbul lett. Néha úgy érezte, mint ha a gyomra nem volna az övé; néha meg azt, mint ha kő volna a hasában. Az ételnek nem érezte az ízét; a dereka minduntalan megfájdult; azt is észrevette, hogy már nem birja a nehezebb dolgot.

Eddig soha se gondolt a halálra. Csodálkozott rajta, hogy a betegsége milyen sokáig elhúzódik, de hogy a hosszu nyüglődésnek rendesen halál a vége, az még nem fordult meg a fejében. Nem is igen ért rá a bajával foglalkozni. De most hirtelen eszébe jutott, hogy az apja éppen így sinylett az előtt, hogy egy napon váratlanul meghalt. Hát biz azt nem kötik az embernek az orrára. Aztán, a mint tovább nézelődött maga körül, eszébe jutott az is, hogy egy idő óta az egész világot másformábbnak látja, mint azelőtt: borongósabbnak, nyirkosabbnak, csunyábbnak. Mintha már ez se volna az övé.

Egy pillanatig elfelejtette színi a pipáját. De aztán megigazgatta pipájában a dohányt és tovább füstölt.

Hát bizony ez lesz az, mert mások, a kik korábban mentek el, éppen így csinálták. Egy ideig betegeskedtek, aztán kidőltek a dologból, utóljára se testöknek, se lelköknek nem kellett már semmi. Mig a dohányában tartott, nem ment ki a fejéből, hogy miképpen is készülődtek azok, a kikre már előbb rákerült a sor?! És minél tovább elmélkedett, annál inkább megbizonyosodott, hogy már csak kevés ideje van hátra. Lám, már a pipa se ízlik neki; csak szíjja, mert úgy szokta. -53-

Hanem azért kiverte belőle a hamut, ujra megtöltötte és mégis csak rágyujtott. Ha a dohány nem is izlik úgy, mint azelőtt, pipaszó mellett könnyebben gondolkodik az ember; és meg akarta hányni-vetni magában, hogy hát hogyan is lesz az, hogy ha ő már nem lesz?!

Vacsoráig aztán kifundálta, hogy miképpen kell mindent elrendezni. Ha meg kell halni, jól van; de a kaszás legalább ne találja készületlenül.

Másnap reggelre kelve, eligazított mindent; nem kell ahhoz sok irás. A törvényházára is elment, hogy veszekedés ne legyen utána.

Ezt nem akarta másokra bizni. A mit az ember maga is megtehet, ne hagyja másra. Koporsó nélkül ugyan nem temetik el, de ha erről előre nem gondoskodik, megtörténhetnék, nem ugyan fösvénységből, de gondatlanságból, hogy a háznépe valami olcsóbb fajta koporsót vásárolna neki, arra gondolva, hogy a halottnak már úgyis mindegy. Öreg Igaz János pedig díszes koporsót akart; azért legjobb, ha ő maga töviről-hegyire megmagyarázza az asztalosnak, hogy a koporsót milyen fából csinálja, miképpen gyalulja; továbbá, hogy milyen festékkel kell befesteni és mit kell ráirni.

Mert mindennek meg kell adni a módját. És ha a legszegényebb czigányasszony is, a ki a rajkóját alig hogy el tudja temettetni, kikönyörgi a plébánostól, hogy hozza el a temetésre a füstölőt is, a mi csak a czerimóniás temetéssel jár: ő, Öreg Igaz János, nem engedheti meg, hogy kevesebb díszszel temessék el, mint a mennyi neki már dukál.

Aztán meg nem ágrólszakadt ember ő, hanem módos gazda, a kinek, hála istennek, mindene megvan, a mi -54- szükséges. Rendes embernek, a kinek a féllába a sirban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor kellessen szaladgálni érte, a mikor már szükség van rá.

A koporsó is jobb lesz, ha az asztalos előre mértéket vesz, és nem kutyafuttában készíti el, hanem, a mig ideje van rá, gondos munkával, kényelmesen. De meg gazdaságosabb is, ha az ember előre kialkussza az árát; így az asztalos, a ki a gyászoló néptől annyit követel, a mennyit akar, nem csalhatja meg az embert.

Sokáig tartott, mig az asztalossal meg tudott alkudni. Az asztalosnak az erőssége az volt, hogy a koporsó nem olyan holmi, mint például egy nyakravaló kláris, a mit az ember csak akkor vásárol meg, ha nem sokallja az árát, és ha drágának találja, ott hagyja a boltban. A kinek koporsó kell, előbb-utóbb megvásárolja, ha drágálja is; ha ő nem, hát azok, a kik majd eltemettetik. De Öreg Igaz Jánosnak is volt egy erőssége: az, hogy nem csak egy asztalos van a világon.

Egy hét multán a koporsó elkészült. Egészen olyan volt, a milyennek Öreg Igaz János kivánta; már előre öröme volt benne. Kifizette az árát, s nevetett magában, mert úgy találta, hogy igen jó vásárt csinált. Persze, olyankor, a mikor az embernek még ideje van másfelé fordulni, az asztalossal is könnyü beszélni; hogy el ne szalassza a vásárt, enged, a mennyit csak lehet.

Öreg Igaz János fölvitette a koporsót a padlásra, s hogy addig is hasznát vegye, mig egyéb hasznát veheti: egyelőre paszulyt tartott benne.

Nemsokára azután, hogy a koporsó elkészült, Öreg Igaz János olyan beteg lett, hogy ágynak esett. Bizonyosra vette, hogy ez az utolsó betegsége, s dicsérte -55- az eszét. Lám, milyen okos volt, hogy előre megcsináltatta a koporsóját! Most már nem kell attól tartania, hogy kevés díszszel temetik el; és mégis megtakarított egy pár forintot! Csak jó a pihent ész. Ha már el kell költöznie erről a világról, utolsó óráira is maradt egy öröme: az, hogy bölcsen gondoskodott mindenről, a miről csak ember intézkedhetik!

Nagy betegségéből azonban váratlanul kigyógyult. Annyira kigyógyult, hogy örökre elmaradt a hideglelése, megszünt a gyomorbaja, ujra kellemetesnek látta a világot, s nemsokára azt is elfelejtette, hogy valaha beteg volt.

A koporsó fenn maradt a padláson. Néha kifogyott belőle a paszuly; aztán ujra paszulyt tettek belé.

II.

Sok év haladt el, s Öreg Igaz János egészséges volt, mint a makk. Soha se gondolt rá, hogy a padláson egy koporsó várja, várja, de hiába várja.

De egyszer az történt, hogy a szomszédja, Fekete Nagy Péter, igen megbetegedett. Fekete Nagy Péter szegény ember volt. Azért a felesége, látván, hogy az urának el kell pusztulnia, így szólt:

– Nem azért mondom, de az Isten mindnyájunkkal szabad, s bizony jó volna előre megvásárolni az Öreg Igaz Jánosék koporsóját. Öreg Igaz Jánosnak most már nem kell, s ő bizonyosan olcsóbban adná el, mint ha majd az asztalostól kell venni. Öreg Igaz János bizonyosan örül, ha túladhat rajta.

A felesége hát átment a szomszédba, hogy majd jó olcsón megveszi a koporsót. -56-

Öreg Igaz János azonban hallani se akart a vásárról. Nem azért csináltatta, hogy ne legyen, hanem azért, hogy legyen. Módos emberhez úgy illik, hogy ne lássa hijját semminek, és módos ember megvárhatja, mig a pénze meghozza a gyümölcsöt.

– A szomszédnak kell a koporsó, kelmednek meg nem kell. Minek tartogassuk a padláson? Úgy se szeretem, hogy benne tartjuk a paszulyt; még majd úgy járunk, mint Tánczos Lakatosék.

Tánczos Lakatosék úgy jártak, hogy előkelő és gazdag emberek lévén, két koporsót csináltattak előre: egyet az embernek, egyet az asszonynak. A koporsókat felvitették a padlásra, s az egyikben ők is paszulyt tartottak. A gondviselés úgy rendelte, hogy előbb Tánczos Lakatos haljon meg. Az üres koporsót lehozták, a halottat belefektették, s a temetés napjáig a halottat is felvitték a padlásra, mert a házban kevés volt a hely; Tánczos Lakatos egyik leánya ugyanis, a fiatal Domokosné, éppen betegágyat feküdt. A koporsót aztán csak akkor hozták le a padlásról, a mikor már a halottat el kellett temetni. El is temették. De három nap mulva, mikor a cseléd fölment a padlásra paszulyért, azt a rémes fölfedezést tette, hogy három nappal előbb a paszulyt temették el.

Öreg Igaz János nem tartott attól, hogy úgy jár, mint Tánczos Lakatos; egyetlenegy koporsóval nem eshetik ilyen tévedés. De eszébe jutott, hogy idővel még a koporsó is veszit értékéből, s hogy hátha a koporsó nem él addig, mint ő?!

És mert az asszony is kapaczitálta, átengedte a koporsót Fekete Nagy Péternek, egy kis árelengedéssel.

A jó vásárnak Fekete Nagy Péter annyira megörült, hogy menten meggyógyult. A felesége kétségbe volt -57- esve. Mit csináljanak most már a koporsóval, a miért annyi pénzt adtak?! Szerencséjére hallotta, hogy Álmos Kis Rozál éppen halálosan beteg. Rohant oda, és csekély veszteséggel nyomban túladott a koporsón.

De Álmos Kis Rozál is meggyógyult, valamint meggyógyult Szabó Pál is, a ki Kis Rozáltól megvette.

A koporsónak ekkor már hire terjedt. Ki hallott koporsóról, a melyik szerencsét hoz?!

És a kinek súlyos betege volt, sietett megvásárolni a bűvös koporsót. Már nem adták árelengedéssel. Szabó Pál drágábban mérte, mint az asztalos; a többiek meg éppen nagy árakat követeltek érte.

De ki sokalt volna akármilyen árat, cserében azért a hatásért, mely a koporsóval járt?! Mindig akadt vevője, és a ki megvette, azonnal kigyógyult a bajából.

A faluban csak olyanok haltak meg, a kik könnyelmüségből elmulasztották idejében megszerezni a falu amuletjét.

SZEGÉNY GAZDAGOK.

Lugosy két vagy három este nem jelent meg a vacsoráló-asztalunknál. Mikor ujra előkerült, kérdőre vontuk, hol járt?

– Ahá – évődött valaki – a milliókat néha körül kell tánczolni, mert különben a milliók el találják felejteni az embert! Kis patakokból lesznek a nagy folyók, és kis hízelgésekből a nagy örökségek!

– Nem vagyok olyan irigylésreméltó, mint hiszed – szólt Lugosy – mert azokból a milliókból én egy fillért se fogok örökölni.

– Nem azon múlik. Kedvel engem, mert takarékos embernek ismer, de nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy az örökösévé tehessen.

– Pedig nagyon egyszerü a dolog. Nagybátyám meg a felesége közös végrendeletet csináltak, a mely a túlélő házasfelet teszi meg a másik házasfél minden vagyonának örökösévé. Ez az öreg úr kívánságára -59- történt. Az öreg úr egyelőre nem azon töri a fejét, hogy utóbb majd kire hagyja a vagyonát; egyelőre ő maga akar örökölni.

– Kitalálhatod. Nagyon ragaszkodik az életéhez, és, bár orvos, sejtelme sincs róla, hogy már csak hálni jár belé a lélek. Kétségbeejtően bizonyos, hogy holmi apró hagyományokat nem számítva, mindent az öregasszony fog örökölni, a ki egészséges, mint a makk. Ennek a derék német asszonynak pedig iszonyú nagy atyafisága van, s világos, hogy ezt nem fogja megrövidíteni az én kedvemért, a ki nem vagyok se inge, se gallérja.

– Értem. De hát akkor mit mászkálsz Bécsben?! Egy öreg vérszopónak, a ki a felesége halálát lesi az ember csak akkor csókol kezet, ha a mi számunkra hiénáskodik. De ha már előre kitagadott bennünket!…

– Megmondhatom ezt is, bár aligha hiszed el, hogy őszintén beszélek, s talán egy se lesz köztetek, a ki meg fog érteni. Tehát, hiszitek, vagy nem hiszitek: nem udvarolni mentem Bécsbe, hanem jótékonyságot gyakorolni. Nem az önzés dolgozott bennem, hanem a szánalom; mert nagyon sajnálom ezt a szerencsétlen embert.

II.

Szombaton reggel – kezdte – két levelet kapok Bécsből egyszerre. Az egyiknek a boritékán megismertem a nagybátyám írását; ezt bontom fel először. A nagybátyám azt írja: tudja, hogy jó helyen van a pénze, -60- és azt is, hogy én ezt a pénzt gyümölcsöző vállalatba helyeztem; de minthogy neki most megbízható helyről tizenkét százalékot ajánlottak fel ezért a tőkéért, átláthatom, hogy nem utasíthatja vissza a nagyon előnyös ajánlatot, és csakis abban az esetben hagyhatja meg nálam a húszezer koronát, ha az eddig fizetett tíz százalék helyett ezentul én is megadhatom neki a tizenkét százalék kamatot. Nyilatkozzam. Jobban szeretné, ha a pénz a rokonnál maradna; reméli is, hogy az üzletem megengedi az ujabb föltétel elfogadását; de elképzelhetem, hogy, ha ezt a kamatlábat már nem fogadhatom el, ő ennyi pénzt nem dobhat ki az ablakon.

Nem értettem a levelet, mert én a nagybátyámtól soha se kaptam kölcsön és nem is kértem egyetlenegy fillért se, de azt már nem mondhatom, mintha ez a levél valami nagyon meglepett volna. Ismerem a nagybátyámat, a feleségét, életmódjukat, s bizonyos voltam benne, hogy a másik levélben már megtalálom a magyarázatot.

A másik levelet csakugyan a nagybátyám felesége írta. Arra kér, ne ütközzem meg a nagybátyám érthetetlen levelén, és tegyem meg neki, az asszonynak, azt a nagy szivességet, hogy menjek fel Bécsbe, minél hamarább, ha lehet azonnal. Azért meri ezt kérni, mert tudja, hogy szeretem és ismerem a nagybátyámat, és számít rá, hogy a segítségére leszek, a mikor egy nagy izgalomtól akarja megóvni a nagybátyámat. Már nagyon kell félteni az izgalmaktól; a szívbaja egyre gyakrabban jelentkezik, és az aggasztó tünetek szomorúan bizonyossá teszik, hogy a sokáig csak lappangó betegség ujabban nagyot fejlődött. Ha lehetetlen volna fölmennem, sürgönyt kér az egyik cselédje czímére; ha pedig fölmehetek, úgy intézzem a dolgot, hogy ő korábban -61- beszélhessen velem és ne csak akkor, a mikor már a bátyám is tudja, hogy ott vagyok a lakásán. A legjobb lesz, ha reggel nyolcz órakor jelenek meg náluk, a mikor a nagybátyám még alszik. Majd mindent megmagyaráz.

Minthogy ismerem az embereket és viszonyaikat, a két levél elolvasása után kitalálhattam és ki is találtam: mi az, a minek a magyarázatával az asszony még adós maradt?

Nyilván az asszony valamelyik kegyes csalásáról van szó. Mert ennek az asszonynak az egész élete csak a kegyes csalások hosszú sorozata.

Közre kell működnöm abban, hogy a csalás ki ne derüljön. Meg kell kímélnünk a beteget valamitől, a mi ennek a szegény embernek szenvedést, talán valóságos fájdalmat okozna… noha ti alighanem mulatságosnak találjátok, hogy mi okozhat neki fájdalmat. Meg kell óvnunk a bátyámat egy izgalomtól, a mely ezt a szánnivaló embert megölheti… noha az efféle izgalmakon csak nevetni szoktunk.

– Valaki megkörnyékezte a bátyámat húszezer korona kölcsönért. Meg tudta nyerni a bizalmát, és nyolcz százalékot kínált neki, a mit a bátyám csábítónak talált. Hanem az asszony, a ki tudja, hogy húszezer koronának az elvesztését férje nem tudná túlélni, másképpen vélekedett erről az üzletről. Elmondta az aggodalmait s meg akarta győzni a bátyámat arról, hogy kutyára bízza a hájat; de a mikor ez nem sikerült neki, a második természetévé vált csaláshoz folyamodott. Azt mondta neki: erre a pénzre az öcsédnek van szüksége; fényes üzletet fog csinálni -62- vele, tehát nagy kamatot, tíz százalék kamatot fizethet érte. Nem akart szólni neked; tőlem kérdezősködött, mit szólnál ehhez. (Éppen akkor járhattam náluk utóljára.) Ez döntött. A bátyám szeret engem, mert soha se kértem tőle semmit; az az alkalom tehát, a mikor kimutathatja a jóakaratát, meghálálhatja apró szívességeimet, hasznára lehet egy rokonának, elősegíthet egy fényes üzletet, hozzájárúlhat az öcscse vagyonának a gyarapitásához, különben is gondolkodóba ejtette volna, de hogy még hozzá tíz százalékot kap ezért!… – ez több volt, mint a minek ellenállhatott volna. Ez aztán lefujta a másik kölcsön tervét, mert ennyit már egyszerre nem ad kölcsön; semmiért se merne ennyit megkoczkáztatni. Az asszony aztán a nekem szánt kölcsönt az egyik Wertheimból átköltöztette a másikba, s azóta pontosan fizeti férjének a tíz százalék kamatot, az öreg úr nagy lelki megelégedésére és szinte fizikai örömére. Hogy mért éppen rám esett az asszony választása? Ennek az ötletnek még az az előnye is megvolt, hogy én voltam az egyetlen elképzelhető ember, a kinek nem kellett írást adnia. A bátyámnak ez talán nem tetszett; de az asszony meggyőzte, hogy nem illenék tőlem írást kivánni. És minden rendben volt mostanáig. Hanem a korábban kikosarazott, de végképpen el nem riasztott kölcsönkérő végre is észbe kapott; egyet gondolt magában és felajánlott tizenkét százalékot. Bizonyosan úgy okoskodott, hogy ha az ember nem szándékozik a tőkét megfizetni, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy a mikor a kamatfizetést elmulasztja, nem nyolcz, hanem tizenkét százalékot mulaszt el. S a többi már világos.

Jól következtettem. De ennek a talánynak a megfejtéséhez nem kellett valami nagyon éles elme. -63-

III.

Nagybátyám, a míg az orvosi gyakorlatot folytatta, Bécs legjelesebb sebészei közé tartozott. Biztos, vagy legalább is nagyon szerencsés keze volt. Tudás dolgában is kiválóságnak mondták. S hiszem, hogy nem csupán az ügyes mesteremberek számát szaporította, mert most is élénken érdeklődik, kivált szakmájának a vívmányai, de általában minden tudományos jelenség iránt. Nagy műveltségű, széles látókörű, igazán európai ember, a ki ma is mindent elolvas, s a kinek a meggazdagodás után nem jutott eszébe, hogy most már besavanyithatja az egész tudományát. Szép ember, olyan, a minőknek a teuton harczosokat festik; és nem hinnétek, milyen kellemes tud lenni. Eszes és kedves – mindaddig, a míg pénzről nincs szó. Hanem ennél a témánál már vége az eszének és a kedvességének. Mihelyst olyasmiről szól, a minek csak legtávolabbról köze lehet az ő pénzügyeihez – egyszerre csak kénkőszagot éreztek és meglátjátok a lólábat: az eltitkolhatatlan rögeszmét. És most már mintha egy őrülttel beszélnétek.

Ez az ember, a kinek Bécsben egész utczája van három- és négyemeletes nagy bérkaszárnyákból, örökkön attól retteg, hogy éhen fog halni.

Bizonyosan tudom, hogy szenvedélye, mely néha, mikor hihetetlenül gyermekes kapzsiságban nyilatkozik meg, nevetni valónak látszik, de máskor, a mikor egész meztelenségében mutatkozik, valósággal irtózatosnak tünik fel a maga kizárólagosságában, vakságában, leplezhetetlen ridegségében és szinte emberietlen önösségében – ebből a rögeszméből sarjadzott ki. -64-

Hogyan keletkezett ez a rögeszme? – fogalmam sincs róla. Talán, bár különben egészséges eszünek látszik, egy helyütt, egy bizonyos ponton hiba van az agyában. De azt se tartom lehetetlennek, hogy gyermekkorában valami rettenetes látvány túlságos erővel, végzetes hatalommal ragadta meg a képzeletét. A családunk történetében voltak egyes esetek, a mikor a legzavartalanabb jólétben élőket egyik napról a másikra a legnagyobb nyomorúságba sodorta egy-egy váratlan csapás vagy a családfő könnyelműsége. Valami ilyen sorsfordulatot láthatott közelről, abban a korban, mikor a képzelet a legelevenebb. Annyit tudok, hogy az apja szenvedélyes kártyás volt; meglehet, a kártyatragédiák mindig egyforma jelenetei voltak az első benyomásai, s a rémes hatást a megnyomorított, nyavalyássá tett kis agyvelő soha se tudta többé kiheverni.

Elég az hozzá, ez az érthetetlen rögeszme, ez a ma már nevetséges félelem, ez az őrült rettegés irányította az egész életét.

Már az első fiatalsága is olyan volt, mint az öregsége: mindig megtagadta magától a legcsekélyebb örömöt is, a mi pénzbe került. Csak dolgozott, takarékoskodott és nélkülözött; mindent nélkülözött, a mit lehetett. Pénzért házasodott; lábra állította, de alaposan megsarczolta a betegeit; ekközben szerzett, gyüjtött, kapart, nyerészkedett, egy kicsit uzsoráskodott is, de csak igen félénken, mert ahhoz, hogy megnyúzza a könnyelmű adóst, lett volna szive, de ahhoz, hogy megkoczkáztassa a pénzét, ehhez már nem volt bátorsága. Már a gazdag emberek közé tartozott, de még folyvást megvont magától mindent, a miért garasokat kell kiadni; és hogy a házassága óta bizonyos polgári kényelmet élvez, csak azért bocsátja meg magának, -65- mert egy gazdag asszony pénzén él: ő maga egy krajczárt se ad ahhoz, a mit fölöslegesnek itél.

Most már milliomos, de a rögeszméje még ma se hagyja nyugton. Semmi se foglalkoztatja olyan gyakran, olyan erősen, olyan kitartó következetességgel, mint az éhhaláltól való rettegés. Nem űzheti el a rémet, a mely reggel pontosan jelentkezik az ágyánál, napközben el-elmegy, de gyorsan visszatér, éjszaka folyton a párnája körül settenkedik s csak hajnal felé tűnik el. A legbonyolultabb eseményeket szövi-fonja a képzelete, s a legfantasztikusabb regényt tudja kieszelni arról, hogy milyen véletlenek összejátszása következtében veszítheti el a vagyonát, hogyan juthat koldusbotra, micsoda körülmények között kell éhen halnia. És rettegésének, úgy látszik, csak a halál fog véget vetni.

Kétségtelen, hogy szenvedélye ebből az őrűlt félelemből sarjadzott ki… de ezzel nem akarom mentegetni a szenvedélyét.

Nem tudom megérteni a szenvedélyt. Ha bele nézek ebbe az örvénybe, nem látok egyebet, csak mélységet és feketeséget.

Hogyan válhatik ennyire esztelenné a kapzsiság, csak találgatom. Úgy képzelem, eleinte a zsugorisága nem különbözött az épeszű fösvények zsugoriságától és a szerzőszenvedélyében se volt semmi szörnyűség, hiszen a pénzt sóvárogva imádó ember nem ritkaság. De, úgy látszik, egyre jobban beleélte magát a kaparásba s az étvágya, mely valójában csak evés közben jött meg, minél többet evett, annál nagyobb lett. A nagy iszákosoknál sokszor láthatjuk, hogy minél többet ittak, annál szomjasabbak. Minthogy soha se ismert másféle örömet, csak azt, a melyet ez egyetlen szomjúsága kielégülésének köszönhetett, hálából mindjobban dédelgette magában a fejlődő szenvedélyt, mindaddig, -66- míg annyira felhízlalta, hogy szenvedélye díszpéldánynyá lett – a minő díszpéldány a yorkshirei sertés a disznók között.

Ilyenformán magyarázom meg magamnak, hogy önzése, kapzsisága, mondhatnám: minden érték után kapkodása ma már olyan nevetségesen mohó, leplezetlen és minden tekintet nélkül való, mint egy kis gyermeké, hogy teljesen haszontalan, értelmetlen, minden józanság nélkül való zsugoriságának mulattatóan oktalan voltát, kicsinyességét, esztelenségét nem tudja meglátni, – hogy czéltalan és az ő viszonyaihoz mérten szertelen takarékosságát természetesnek találja, – és hogy művelt ember létére a szerzés dolgában oly vak, mint a holló vagy a szarka, mely válogatás nélkül dugdos el mindent, a mit megkaparíthat.

Nevetni való, mert szenvedélyében eszeveszett; és utálatos is, mert az önzésnek ilyen – szörnyű púphoz hasonlatos – kinövése már természet ellen való. És mégis sajnálom. Sőt el tudok érzékenyedni, ha arra gondolok, hogy ez a nyomorult, beteg, vén ember egy hosszú életet töltött el és soha az életnek semmi igazi javát nem ismerte, nem ismerhette meg soha, mert őrülete már az első fiatalsága, talán már a gyermekkora óta mindenkorra elvonta ezektől, hogy keresztül izzadja, verejtékezze, sóvárogja az életet, s ebből a gyönyörű világból csak azt az egy hitvány örömöt ismerhesse meg, a melyet a szerzés vágyának a kielégülése ad meg.

Mit mondjak nektek? Ez a szerencsétlen ember, tőle tudom, soha se ismert más nőt, csak a feleségét, a kit egy pillanatig se szeretett, a kit csak a pénzéért vett el s a kit más talán soha se vett volna el, mert fiatal leány korában is nagyon csúnya volt.

De, nézzétek, nem megindító-e a gondviselés végtelen -67- irgalmassága, vagy ha más szóval akarjátok: az a csodálatos – az egész kozmoszt átható – jóakarat, a melylyel a természet mindent gyógyítni igyekszik, magából a bajból, magával a bajjal?!…

Ez a csúnya asszony – a kit szintén aligha ismert volna meg, ha véletlenül a szanatórium várószobájában nem találkoznak, a mikor a kisasszony és a mamája egy hozzájok méltóan gazdag női rokont látogattak meg – imádta ezt a szép embert, a ki őt csak a pénzéért vette el, s a ki még ma is, ha arra gondol, hogy az ő meglehetősen hitvány életükből melyikük sétáljon ki előbb, habozás nélkül nejének kínálja az elsőséget. Imádta és imádja most is; az öreg és beteg vén bolondban csak azt a szép embert látja, a ki őt valaha feleségül vette. És mert imádja, az élete abban telik el, hogy minden cselekedetével, minden lépésével örömöt szerez neki. Ismeri jól, a veséjéig, a legtitkosabb gondolatáig; s tudja, hogy az eszelősnek csak az szerezhet örömet, ha nyerhet, gyüjthet, ha megkaparíthat akármi csekélységet, vagy ha minden természeti és társadalmi rend ellenére – a melyek bizonyos csekély pénzkiadást követelnének – a sok félredugott értékhalmazból minden meg nem takaríthatót megtakaríthat. És lehetővé teszi neki ezt a csodát; mindennap száz csodát tesz. Úgy dédelgeti férje nyereség-vágyát, mintha egy bájos gyermeket beczézne; s óvja a beteg ember érzékeny zsugoriságát a külső világ minden kis szellőjétől, mint a hogy egy féltős virágot óvna a hidegtől, a fagytól. Mindennap száz ötlete van rá, hogy nyereséghez juttassa férjét a legváltozatosabb czímeken, de titokban mindig a magáéból, és hogy elhitesse vele azt a megtakarítást, a melyet csak férjének a kuporgatás szenvedélyétől lázas képzelete tart lehetségesnek. Reggeltől estig -68- bolonddá teszi; reggeltől estig csalja; reggeltől estig száz örömet szerez neki… bizony nem éppen égi örömöket. Mint a szent leány, a kinek tiszta szívből fakadó részvéte a kötényében vitt rózsákat – isteni csoda segítségével – kenyérré változtatta át: kifogyhatatlan kötényéből folyton szórja a kenyeret ennek a telhetetlen éhezőnek.

IV.

Reggel nyolcz órakor jelentkeztem a nagybátyám feleségénél: a hogy kivánta. Hamarosan megértettük egymást, s elvégeztük, hogy ebéd után visszatérek, azzal a hazugsággal, hogy most érkeztem meg Pestről.

Délután a bátyámat a »dolgozószobá«-jában találtam, annál az asztalnál, a hol a bevételeit és kiadásait szokta jegyezgetni vagy tíz különböző könyvbe és kimutatásba. Éppen pénzt számlált.

A mikor megpillantott, abbahagyta a pénzolvasást, fölkelt a székéről, és arczán a lázas kiváncsiság kifejezésével, izgatottan sietett elém.

– No, megadhatod a tizenkét százalékot? – kérdezte, mindjárt az üdvözlés szavai után.

– A dolog rendben van – szóltam. – Nekem már az idén tizennégy százalékot hozott, s jövőre tizenötöt fog hozni. Szívesen adok hát érte tizenkettőt; jut is, marad is.

– Derék fiú vagy, derék fiú vagy! – ismételgette örvendezve. (Nyilván azon való megelégedését akarta kifejezni ezzel, hogy boldogúlok a vállalataimmal.) – De remélem, nem ezért jöttél Bécsbe? Ezért csak nem költekezel a vasútra? Megvallom, nem vártalak; csak a leveledet. -69-

– Annál jobb, annál jobb! No, mindjárt rendelkezésedre állok és elbeszélgetünk, csak éppen ezt a pénzt olvasom meg. Jó lesz, ha te is megolvasod. Vajjon nem tévedett-e ez a bolondos asszony? Harmincznyolcz forintnak kell lennie. Megvan mind a harmincznyolcz?

– Egy órát adtam el ennek a bolondos asszonynak – szólt nevetve – egy női órát, a melyet huszonkettőért vettem tőle.

– Tudod, pompás asszony ez, de egy kicsit bolondos. Hidd el nekem, nincsen ki egészen. Csupa szeszély és raptus; határozottan hóbortosnak lehet mondani. Látod, ilyeneket csinál. A multkor a fejébe veszi, hogy neki ez az óra nem kell, ő ezt eladja, az ékszerésznek, vagy akár egy házalónak, akármilyen keveset ad érte, mert ez az óra nem jár jól, és ő únja már, hogy olyan sokszor kell javíttatni. Persze nem engedhettem, hogy elkótyavetyélje, mert az óra megér harminczötöt; de a házaló csak huszonegyet kínált érte, megvettem hát tőle huszonkettőért. Egy darabig az asszonynak semmi baja, hanem aztán egyszer csak eszébe jut, hogy mégis kár volt eladnia az óráját, és hogy ő ezt nagyon sajnálja, mert ez az egy óra járt jól a házban. Most már, hogy nem volt az övé, rákötötte magát erre az órára, mint egy gyerek; és a szeszélye nem hagyott neki békét… az asszonyi makacsságával addig rágódott rajtam, hogy ő ezt akármilyen áron visszavásárolja, míg végre el kellett neki adnom harmincznyolczért… de negyvenet is megkaphattam volna tőle. És minduntalan ilyeneket csinál. A mi az övé, az soha se tetszik neki, azt -70- már el akarja adni. Hanem ha egyszer valamit eladott, azt, a mi már nem az övé, azt mindjárt megkívánja; mindig az kellene neki, a mit én vettem magamnak… és addig nem nyugszik, míg el nem csalja tőlem. Jó asszony, de hidd el, nincs ki egészen.

– Majdnem minden asszony ilyen – feleltem. – Szeszélyesek és következetlenek; értelmiségük gyöngébb voltával vele jár, hogy a hangulatok uralkodnak rajtuk.

– No, gyujts rá! – kínált meg és egy láda szivart tett elém. – Egészen jó szivar; más tizenhárom krajczárral fizeti az ilyet. Nekem persze sokkal kevesebbe van, mert ha tizenhárom krajczárt kellene adnom egy szivarért, inkább sohase dohányoznám. Egyszer már végképpen le is akartam szokni a dohányzásról, pedig szeretem az olcsó, de jó szivart… mert ha jól meggondoljuk, csakugyan nincs nagyobb ostobaság, mint ha az ember elfüstöli a pénzt. De az asszony addig rágta a fülemet, hogy így meg úgy, az olcsó szivart csak meg kell találni, s aztán a betegeskedésem miatt úgyis csak keveset szíhatok, igen mérsékelten, hogy végre engedtem, a vendégeknek úgyis kell tartani. És azt meg kell adni ennek a bolondos asszonynak, hogy ügyes, szemes, és a hol meg lehet valamit takarítani, azt ő kifirtatja, fölfedezi, kivájja a földből. Látod, elmegy a vámházba és ott másfél krajczárért megvásárolja a kimustrált szivart. Száz közül kettő-három el van törve; de a többi éppen olyan jó, mint az, a melyikért az őrültek tizenhárom krajczárt fizetnek. Nem igaz? Úgy-e jó?

– Ilyen szivart színi másfél krajczárért, igazán szerencse! – biztattam, hogy ő is rágyujtson, minden nagyobb szívfájdalom nélkül.

– E tekintetben igazán pompás asszony – folytatta a felesége jellemzését, a meggyujtott szivaron édelegve. -71- – Elmegy a város tulsó végébe, ha azt hallja, hogy ott valahol egy mosónő vagy vasalónő lakik, a ki olcsóbban dolgozik, mint a többi. És engem igazán boldoggá tesz, mert mondhatom, hogy nincs Bécsben az az ember, a kinek a háztartása olyan kevésbe kerülne, mint az enyém. A mit érdemes kikutatni, azt kikutatja. Nézd meg például azt a kalapot, ott a fogason. Az ember azt hinné, hogy egy ujdonatuj czilinder. Pedig ez az én régi czilinderem, a melyet már tizenöt éve hordok, a mely már ütött-kopott volt, eltört; csakhogy egy becsületes kalapos becsületesen, lelkiismeretesen kivasalta tiz krajczárért. Ha meg nem nézed a bélését, azt hinnéd, hogy ujdonatuj. Ő kikutatja az ilyen becsületes kalapost.

– Nézd meg a bélését, benne vannak az én tizenöt éves névbetűim. Az asszony tudja, hogy mit hol kell vásárolni, és ha valami alkalmi vétel kínálkozik, ezt soha el nem mulasztja. Az összes holmijaink, a hány száz forintot érnek, annyi tizesbe kerültek. Más asszonynak az ismeretség, a társaság csak pénzbe kerül. Az enyém olyan ismeretségeket köt, a kiktől ingyen szinházi jegyeket kapunk. De ne gondold, hogy az ingyen szinház holmi mellékes költekezésbe bonyolít bennünket. A feleségem tudja, hogy szinház után hol eszik az ember olcsón, és egy egészen előkelő vendéglője van, a hol hatvan-hetven krajczárért mind a ketten fejedelmileg vacsorálunk. Többet mondok. A mult nyáron egy villát bérelt Ischlben. Mikor szóba hozta, azt hittem, hogy megüt a guta; és kiderült, hogy a villáért bért nem kellett fizetni, csak éppen a cselédséget kellett eltartani, mert az az ismerős család, a melyik kibérelte, egy gyászeset következtében másutt volt kénytelen tölteni a nyarat. És úgy laktunk, mint -72- a grófok. Mondom, pompás asszony. Persze neki is megvannak a maga hibái. Először is: hogy kártyázik, pedig nem tud kártyázni. Rettenetesen szeret kártyázni és fogalma sincs a játékról; mindennap elnyerek tőle öt-hat forintot.

– No vannak nagyobb hibái is. Hóbortos, boszantóan hóbortos, és ha a hiúság dolgairól van szó, akkor, mint minden asszony, eszeveszettül pazarló. Tavaly is, hogy Ischlbe utaztunk… tudod, én soha életemben nem utazom máshol, mint a harmadik osztályon, mert én nem vagyok szamár, és nem akarom a hülyékkel azt hitetni el, hogy én gróf vagyok. De hát az asszonyi hiúság! És képzeld, eleinte, asszonyi ármánynyal, engem játszott ki ütőkártyának, hogy egy beteges ember ne rázassa magát a harmadik osztályon, mikor ilyen hosszú útról van szó! De aztán megvallotta, hogy szégyell a harmadik osztályon utazni, és mikor lehordtam, ilyeneket talált ki, hogy: a harmadik osztályon papok utaznak és ez nem hoz szerencsét, meg hogy a harmadik osztályon olyan nagy a füst, hogy ő meg fog fúlni. Végre beleegyeztem, hogy a másodikon utazzunk, s ő fogja fizetni a második és harmadik osztály árkülönbözetét. És tudod-e, hogy ekkor mivel állott elő? Hogy akkor hát utazzunk az elsőn, ő ezt is fizeti! De erre már igazán megharagudtam.

– Bátyám még nyaralni is Ischlbe jár… hát már soha se látogat el haza, Magyarországba? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést, mert a veszedelmes témához nem igen tudtam hozzászólni.

– Barátom – felelt – mikor utóljára voltam Budapesten, elment a kedvem attól, hogy olykor haza nézzek. Fájt a szívem, hogy mit kell látnom otthon. Budapesten egy pohár sör tizenkét krajczár… Borzasztó! -73- Te nem tudod, hogy ez milyen jellemző! Azt jelenti, hogy: a ti társadalmatok csak rablókból és eszeveszett tékozlókból áll, rablókból, a kik szemérmetlenűl, nyiltan lopják meg a többieket, és rettenetesen, menthetetlenűl könnyelmű, léha és préda Pató Pálokból, a kik ázsiai nembánomsággal fecsérelnek el minden nemzeti erőt. Azóta gondolni se szeretek haza, mert ha ez eszembe jut, kétségbe kell esnem hazánk állapotján!

Meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr, bár tizenhét esztendős kora óta folyton Bécsben él, rendkivül lelkes hazafi…

– Akkor – felelt Lugosy komolyan – húszezer koronát kell fizetnem a milliomosnak, tizenkét százalék kamattal.

A TENBRINK-ESET.

A Texas vezércsillaga czímű, politikai, társadalmi és szépirodalmi napilapban, a tizenkilenczedik század utolsó évében, egy szép tavaszi napon ez a hirdetés jelent meg:

»A texasi művelt közönség figyelmébe! Uj! Uj!! Uj!!! A mi még csakugyan sohase volt a nap alatt! Öngyilkosság tiszteletdíjért! Öngyilkosság a nagyközönség előtt! Öngyilkosság belépőjegyek mellett! Az eladott élet, vagy: Tenbrink János búcsúja ez árnyékvilágtól az austini nagy nyári czirkuszban! Szükségképpen csak egy előadás! A szörnyűségek, a véres jelenetek, a kivégzések kedvelőinek szíves figyelmébe!

Én, alulírott Fairfax Keresztély, impresszárió, az austini nagy nyári czirkusz bérlője, tisztelettel jelentem, hogy Tenbrink János művész úrral egyetértésben folyó évi június hó elsején egy olyan, még soha sehol nem látott, nem hallott, de eddigelé el se képzelt mutatványnyal lesz szerencsém kedveskedni a nagyérdemű közönségnek, a mely páratlan mutatványnak a színrehozatalával Texas állam megelőzi az egész művelt világot. Egyszersmind már ez alkalommal is bátorkodom tisztelettel megemlíteni, hogy a midőn, semmi -75- költségtől és fáradságtól vissza nem riadva, Tenbrink úr szíves közreműködését erre a maga nemében egyetlen előadásra megnyerni igyekeztem, ezúttal is, valamint egész életemben, egyesegyedűl az a törekvés vezetett, hogy semmit se mulaszszak el, a mivel a nagyérdemü közönség megelégedését kiérdemelhetem.

Én, alulírott Tenbrink János, komikus, művészi néven: Szamárpofa, tisztelettel jelentem, hogy folyó évi június hó elsején, délután négy órakor, az austini nagy nyári czirkuszban, az én kedves közönségem gyönyörűségére, a legnagyobb tisztelettel agyon fogom lőni magamat. A midőn magamat ez alkalommal a nagyérdemü közönség pártfogásába ajánlom, van szerencsém erre az utolsó és egyszermind egyetlen előadásomra tisztelettel meghívni úgy Austin város, valamint a közeleső helyek és egész Texas állam szeretve tisztelt közönségét.

Az érdeklődők bővebb tájékoztatása végett szükségesnek tartjuk a nyilvánosság elé bocsátani azt a szerződést, mely a páratlan érdekességü előadás czéljából egyfelől Fairfax vállalkozó, másfelől Tenbrink művész között köttetett.

Én, Fairfax Keresztély, montereyi születésü, vegyesekben dolgozó vállalkozó, és mindennemű szinházi iparczikknek nagyban és kicsinyben szállítója, kötelezem magamat, hogy – kivéve azt a nem remélt esetet, ha az előadásnak általános részvétlenségből el kellene maradnia – folyó évi június elsején délután három órakor az előadás tiszteletdíjául negyvenezer dollárt fogok lefizetni a Tenbrink úr által kijelölendő bizalmi férfiak kezéhez, Tenbrink János kiskoru leánya, a három éves Tenbrink Mária Szidónia részére.

Én, Tenbrink János, hollandiai származású, negyvenkilencz éves pojácza, művészi néven: Szamárpofa, -76- az Egyesült-Államok törvényesen honosított polgára, kötelezem magamat, hogy a Fairfax Keresztély úr által fizetendő negyvenezer dollár művészi tiszteletdíjért és ennek ellenértékéül, folyó évi június elsején délután négy órakor, miután a tiszteletdijat a bizalmi férfiak már kézhez vették, Fairfax Keresztély úr »egy, kettő, három«-vezényszavára az austini nyári czirkusz porondján csókot fogok inteni a nagyérdemü közönségnek, a mely mindig elhalmozott kegyével, és ennek utána nyomban agyonlövöm magamat. Ha ezt a művészi feladatot oly ügyetlenül végezném, hogy még ott, a helyszinén meg nem halnék, az egész szerződés érvénytelen, Fairfax úr a negyvenezer dollárt a bizalmi férfiaktól joggal visszaköveteli, s én semmiféle kártérítésre igényt nem támaszthatok.

Tenbrink János kijelenti, hogy ő szabad akaratból adja el az életét; senki őt erre rá nem beszélte, még csak nem is csábította; az eszme ő tőle magától ered. Halála miatt tehát senki sem üldözhető, annál kevésbbé, mert Fairfax úr az ügynek csak pénzügyi lebonyolítására, az önkéntes művészi mutatvány dijának az érdeklődő közönségtől való behajtására, vagyis csupán a becsületes közvetitésre vállalkozott.

Tenbrink úr kijelenti még, hogy nemcsak szabadakaratból, hanem egyszersmind jogosan adja el az életét. Kijelenti, hogy ez az élet kizárólag őt illeti meg, nemcsak veleszületett jogánál fogva, hanem, mert ezt a jogot sohase idegenítette el, idegen vevőnek el nem árúsította, tehát szabadon rendelkezhetik vele, joggal sorsolja ki vagy bocsátja árúba.

Tenbrink úr kijelenti továbbá, hogy ő nem valamely teljesen elhasznált, már tökéletesen értéktelenné vált életet ad el a nagyközönségnek, hanem egy ép és még évekig használható életet. Kijelenti, hogy tudtával nem szenved semmiféle gyógyíthatatlan betegségben, -77- s idült iszákosságát kivéve, semmiféle testi bajáról nem tud. Kijelenti végül, hogy a mikor életéről a tiszteletdíj fejében lemond, erre semmiféle anyagi vagy erkölcsi kényszer nem űzi; se a nyomoruság, se testi fájdalom, se a mástól (például a boszúállástól) való félelem, se valamely erkölcsi kötelezettség nem kényszeríti a halálra; amerikai párbajban nem veszítette el az élethez való jogát.

A szerződés idézett főpontjainak ismertetése után Tenbrink úr szerencséjének tartja, ha elhatározásának inditó okairól némelyes magyarázattal szolgálhat a kegyesen érdeklődő nagyközönségnek.

Tenbrink János négy évvel ezelőtt azt a menthetetlen őrültséget követte el, hogy noha már negyvenötödik évében járt és kenyerét csak pojáczasággal tudta megkeresni, feleségül vett egy szegény leányt. Ebből a házasságból egy kis leánya származott, a kinek a születése az anya életébe került. Tenbrink Jánost az a körülmény, hogy bármely perczben bekövetkezhető halála esetén ezt a kis leányt minden vagyon és minden gyámol nélkül hagyná, aggódóvá tette, annyival inkább, mert bár ez idő szerint a pojáczaság művészetével elég szépen keres, keresetének még oly csekély részét is képtelen félretenni, minthogy megrögzött rossz szokásból jövedelmének ezt a legkisebb, nélkülözhető részét időről-időre, többnyire még a hónap első napján elissza. És mig egyrészt, javithatatlan iszákos lévén, csak gondoknak nézhet elébe, másrészt az életben, melynek szépségét különben élénkén méltatja, nem sok gyönyörüséget talál, mert jelentékeny elfoglaltságában nem lel élvezetet, és ez az elfoglaltság minden más örömtől, még gyermekének a látásától is elvonja. Azért, különös figyelemmel arra, hogy az életben úgy is csak ama, nagyon kivételes pillanatok -78- idején talál örömöt, a mikor már nagyon sok gint ivott, szívesen lemond az élet jogainak további gyakorlásáról, és mindent jól megfontolva, arra az elhatározásra jutott, hogy életét egy olyan összegért, melynek a kamatai Tenbrink Mária Szidóniának tisztes életjáradékot biztosíthatnak, felajánlja a nagyközönségnek és különösen a kivégzések tisztelt barátjainak.

Az előadottakhoz Fairfax vállalkozó még csak azt fűzi hozzá, hogy bár az austini nagy nyári czirkusz mindössze tízezer nézőt fogadhat be, és bár joggal hivatkozhatnék a látnivalónak minden bika- vagy kakasviadalt, birkózást, gladiátor-küzdelmet, csatajelenetet, vagy fenevad-küzdelmet meghaladó páratlan érdekességére, a helyek árát erre a maga nemében egyetlen alkalomra csak mértékletesen emelte fel. Egy páholy ára: ötven dollár. Első hely: húsz, második hely: tíz, harmadik hely: öt, karzat: két dollár.

Előjegyzéseket elfogad az austini nagy nyári czirkusz nappali pénztára minden délelőtt.

II.

Vagy négy hónappal azután, hogy Tenbrink János, mintegy tízezer főnyi érdeklődő előtt, pontosan és ügyesen végrehajtotta azt, a mire vállalkozott – ennek az eseménynek a részletei csak a texasi olvasót érdekelhetnék, az európai olvasót semmi esetre – a Texasi Vezércsillag beállított Fairfax mesterhez.

– No mi az, fiam? – kérdezte Fairfax mester, láthatóan csekély érdeklődéssel.

– Hát mondjuk: okából. Vagy: irányában. Irányában, ügyében czéljából – a hogyan akarja.

– Nem értelek, édes fiam – szólt Fairfax mester, tovább is számolgatva. – Azt se tudom, hogy mit nevezel Tenbrink-esetnek. Már egyáltalán nem emlékszem erre a dologra.

– Keresztély bácsi, maga egy Pitavalba való fiu! – tört ki belőle a megbotránkozás.

– Nézze, Keresztély bácsi – folytatta a Vezércsillag – én nem mondom azt, hogy a föld nem hord a hátán nagyobb gazembert, mint maga! Pedig mondhatnám. De nem mondom, mert maga ezt már úgyis régen tudja. Csak azt mondom… vagy talán nem akar meghallgatni?

– De hiszen hallgatlak! Csak éppen ezt a kis sokszorozást végzem be. Na és aztán? Vagy csak ennyit akartál mondani?

– Keresztély bácsi! Maga június elsején többet söpört be százezer dollárnál…

– Soha se tagadja. Ott volt az egész Austin, ott volt az egész vidék, ott volt az egész Texas. Többet mondok. Még Mexikóból is érkeztek vendégek.

– Egyetlen szék se maradt üres, és azok a tribünök, a hol csak állóhelyek vannak, megteltek a rogyásig. Persze maga addig, a míg a tribünök le nem szakadnak az ember-tömeg terhe alatt, a világért se ismerné el, hogy zsúfolt háza volt. De hát én jó fiu vagyok. Velem lehet beszélni. Mondjuk, hogy csak százezer dollárt vett be.

– Ha megfizeted nekem azt, a mennyivel kevesebbet vettem be, akkor én holnap gazdag ember vagyok. De mi közöd neked ehhez? – folytatta, álmélkodó arczot rögtönözve.

– Nézze, Keresztély bácsi. Maga bevesz egy vagyont, aztán, hogy a kis lánytól visszarabolhassa a megszolgált negyvenezer dollárt, pereskedni kezd, azon a czímen, hogy Tenbrink megtévesztette önt.

– Igen, mert becsapott a gazember. Jó pénzért értéktelen árút adott el nekem. A bonczolás kiderítette, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Neki tudnia kellett ezt; tehát megtévesztett. Befont, rászedett.

– Igen, de kompromittált. Az erkölcsi kár se kutya. Az erkölcsi kárt nekem kell megsinylenem.

– Nekem ne beszéljen az erkölcsi kárról. Mondja ezt a mexikóiaknak; azok talán elhiszik. Mi köze magának az erkölcshöz?!

– Nem vitatkozom veled. Vegyük, mintha igazad volna; tegyük fel, hogy te vagy Arisztidesz. De ebből még nem találhatom ki, hogy hova akarsz kilyukadni.

– Megmondom. Magának, hogy visszarabolhassa a negyvenezer dollárt, meg kellett kennie a bizalmi férfiakat, meg kellett kennie a szakértőket, a tanukat, az ügyvédeket, a birákat és meg kellett kennie a tisztességtelen sajtót. Szóval legalább is húszezer dollárt kellett szétosztogatnia, hogy a negyvenezret visszaperelhesse, -81- visszacsalhassa, lophassa, rabolhassa… az igét válaszsza meg tetszése szerint. Helyes. Húszezer dollár még mindig kevesebb, mint negyvenezer. De valamiről meg tetszett felejtkezni. Hogyan, Keresztély bácsi, maga pénzosztogatást rendez, sorra megken mindenkit, a kinek csak valamelyes köze van a Tenbrink-esethez, és a mikor kivétel nélkül mindegyik erkölcsi tényezőnek juttat egy kis pénzt, már a maga erkölcsi jelentőségének megfelelő összeget, éppen csak a tisztességes sajtónak nem akar pénzt juttatni?!

– Ahá, te meg akarsz engem revolverezni?! Ezzel egy kicsit elkéstél, fiam! Hiszen volt egy kevés bevételem is. Mit akarsz, miből fedezzem ezt az óriási rezsit, ha nincs bevételem?! Igen, volt; de elvitték. Már nincsen pénzem; minden véremet kiszítták a pióczák. Nem, barátom, az én hátamból már nem lehet több szíjjat hasítani!

– Nézd – folytatta Fairfax mester. – Mindössze hetven-nyolczvanezer dollárt vettem be; május harminczegyedikén már nyakra-főre osztogattam az ingyenjegyeket. Ebből a negyvenezer dollárt majdnem ki kellett izzadnom. Hogy megmentsem, több mint húszezer dollárt kellett szétosztogatnom; magad mondod, hogy legalább is húszezer dollárt. Aztán a rezsi. Azonkivül ki kellett fizetnem a temetési költséget; mikor a kis lányt elvitték az árvaházba, ki kellett fizetnem az ő és a kísérője útiköltségét; az ingyenhelyért való folyamodásra bélyeget kellett ragasztanom…

– Keresztély bácsi, maga nem sejti, hogyan tudok én írni, ha egy kicsit megerőltetem magamat! És ez egyszer össze fogom szedni a tehetségemet! -82-

– Bánom is én, fiam. Ha megírod a dolgot, hát megírod. Legfeljebb elmondasz mindennek és ezzel bebizonyítod, hogy komoly ember semmit se adhat a véleményedre. Engem ez nem bánt. Megírtak én rólam már mindent, a mit csak meg lehet írni; azért mégis itt vagyok. Többet mondok neked. Magam is szeretném jó fogalmazásban olvasni a Tenbrink-eset történetét; hadd legyen öregségemre legalább egy szép emlékem.

– Beszéljünk becsületes nyiltsággal. Mennyit ad? De az utolsó szavát mondja!

– Mindössze száz dollárt ad?! Egy ilyen nagy gazságból ilyen kicsi pénz jusson rám?! Egy ilyen rémítő gazságból?!… Különben adja ide. Én már úgyse fogom megjavítani a világot… aztán száz dollár is több a semminél, és ezt a száz dollárt, minthogy magától emelem el, okvetetlenül javamra fogják írni a menyországban. De adja ide hamar, mert minden perczért kár, a melyet az ember a maga társaságában tölt el!

– Tudod-e, hogy sírni szeretnék?! Gondold el csak, mekkora gazságot kellett elkövetnem, hogy végül ilyen kis hasznom maradjon belőle! Persze, a míg az ember az összes erkölcsi tényezőket kielégítheti!… De hát egyre drágább lesz az élet… olyan rettenetesen drágul az élet, hogy nemsokára már a legnagyobb gazság se fizeti ki magát! Száz dollárral megint kevesebb!… Becsületemre, magamnak alig maradt valami.

MEXIKÓI TÖRTÉNET.

Fairfax Keresztély truppja, az Austini Neo-impresszionista Szintársulat, minden évben kirándult Montereybe, tizenöt-húsz előadásra. Fairfax monterey-i születésü volt; és úgy gondolkozott, hogy szülővárosához való ragaszkodását semmivel se fejezheti ki szebben, mint ha évről-évre bemutatja Monterey lakosainak, milyen haladást tett a mult év óta a műveltség fejlesztése terén; hogy semmivel se mutathatja meg jobban, milyen hű fia maradt hazájának, mint ha minden évben hűségesen elemel szülővárosából némi kis aprópénzt.

Sehol se talált olyan lelkes közönséget, mint éppen Montereyben. Monterey lakói rajongtak mindenért, a minek valamelyes köze van a művelődéshez, és semmiben se találtak nagyobb örömet, mint ha kimutathatják egymásnak a művészet iránt való finom érzéküket. Nem győzték eléggé csodálni a Texas államban virágzó művészeti életet; egymást a szerint értékelték, mennyire tudják megérteni Texas iróit és művészeit, mekkora tűzzel méltatják ezek közül a legujabbakat, a legnehezebben megérthetőket és a legszabadabb szájuakat, tehát a szerint, hogy fel tudnak-e emelkedni Texas szellemi magaslatára; a monterey-i születésü szinműirókat -84- és művészeket ahhoz képest becsülték és osztályozták, hogy megjárták-e már Austin zenés csapszékeit és mennyi pénzt hoztak el onnan; gyönyörüséggel habzsoltak minden Texasból érkezett szellemi csemegét és ha Fairfax véletlenül olyan szinműveket szállithatott nekik, a melyeknek minden egyes felvonása korcsmában játszik, úgy hogy a szinpadról egy kis kellemes pálinkaszag is terjengett a nézőtérre: a monterey-i műveltek boldogságából semmi se hiányzott.

Tavaly Fairfax mester még a szokottnál is szebben aratott Montereyben. Csak három darabot vitt magával – három szemenszedett remeket – de ezt a három darabot Monterey közönsége talán még ma se unta volna meg. Mind a húsz előadást zsúfolt ház nézte; csak az juthatott be a szinházba, a ki már egy héttel előbb megváltotta a jegyét; a kik nem siettek eléggé, még attól a szerencsétől is elestek, hogy legalább az utolsó előadást láthatták volna. És jóval többen voltak azok, a kiknek a sokat emlegetett élvezetről végre is le kellett mondaniok, mint azok a kiváltságosak, a kik már idejekorán ki tudták verekedni a jegyeiket.

Ilyen anyagi eredményre természetesen csak megfelelő erkölcsi sikerrel lehetett szert tenni. A három texasi műremek mindenkit elragadtatásba ejtett. A szép mexikói hölgyek mámorosan szívták magukba az uj szellemi áramlatok illatát. Öreg mexikóiak, a kik kora ifjuságukban a skalpozás művészetén kivül semmiféle művészetet nem ismertek, a felvonások végén ifjui tűzzel csapkodták össze sajátságos színű keztyűiket.

Örömét egy hófehér szakállu, patriárkaarczu, nyájas öreg úr rontotta meg, a kit Fairfax mester jól ismert, még abból az időből, a mikor Fairfax mester évekig -85- habozott, hogy megmaradjon-e a pinczéri pályán, vagy átlépjen a szinművészi pályára?

Ez a nyájas öreg úr akkor egy tánczterem tulajdonosa és Monterey egyik legtekintélyesebb embere volt, mert intézete – mely kedélyességével és a benne uralkodó hang fesztelenségével igen megnyerte a monterey-i ifjuság érdeklődését – nagy látogatottságnak örvendett. De később ebben a népszerü intézetben annyira lábra kapott a mindennapos késelés divata, hogy néhány nagyobbszabásu öldöklés után a rendőrség végre is kénytelen volt becsukni úgy a táncztermet, mint tulajdonosát, a derék Suarez mestert. Kiszabadulása után Suarez mester pályát változtatott és szinházi manager lett, vagyis olyan férfiu, a ki élethivatásból és iparszerüen űzi a szinpadi sikerek előkészitését.

Fairfax nem volt Suarez mesterrel valami vastag barátságban, mert az öreg szinházi manager nem tudta megbocsátani, hogy Fairfax, a ki valamikor mint előtánczos működött az ő táncztermében, mexikói kirándulásai alkalmával soha se vette igénybe hajdani főnökének a szolgálatait.

A szinigazgató tehát Suarez mester láttára rosszat sejtett. És rossz sejtelmei csak megerősödtek, a mikor észrevette, hogy a nyájas öreg úr legkedvesebb mosolyával közeledik feléje.

– Keresztély bácsi! – szólalt meg a patriárka. – Engedje meg, hogy viharos lelkesedéssel üdvözöljem városunknak azt a nagy fiát, a ki a messzi idegenben is dicsőséget szerez a mexikói észnek, a mexikói élelmességnek!

A kedélyes hang hallatára Fairfax ösztönszerüleg a zsebébe dugta mind a két kezét és görcsösen kezdte szorongatni, a mit az aprópénzéből felmarkolhatott. -86-

– Üzletet akarok ajánlani önnek – felelt a hófehér szakáll tulajdonosa. – De hogy jól megértse, milyen értékes önre nézve az ajánlatom, bevezetésül néhány megjegyzést kell tennem az ön előadásaira. Láttam mind a három darabját és kérem, engedje meg, hogy úgyis, mint régi és őszinte czimbora, és úgyis, mint minden hájjal megkent szinházi szakértő, elmondjam a véleményemet ezekről a szindarabokról.

Az »üzlet« szóra Fairfax mesternek az arczkifejezése olyan savanyuvá lett, a milyen egy pesszimista bölcsé lehet, abban a felséges pillanatban, a mikor mindent átölelő képzelmével egész teljességében átértette a földi lét siralmasságát.

– Hallgatom, Suarez mester – szólt olyan hangon, mely semmi sikerrel nem biztathatta az öreg szinházi hiénát.

– Ön ügyes ember, Keresztély bácsi! – kezdte a mondókáját. – Hanem engedelmével legyen mondva, a darabjai nagyon is ártatlanok.

– Na, hallja, ezt még senki se mondta nekem! – szólalt meg Fairfax mester, a ki mindenre el volt készülve, csak éppen erre a támadásra nem.

– Nagyon is ártatlanok – ismételte Suarez mester – hogy ne mondjam: kezdetlegesek. Mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Ön azt hirdeti az ujságokban, hogy a legujabb, a legzamatosabb és a legszabadabb érdekességeket mutatja be Monterey közönségének, és mit kapunk? A régi módi semmiségeket. Beszéljünk kereskedők módjára, nyiltan, egyenesen. Mit igér ön? Mindent, a mi a rendőrség jelenlétében egyáltalán -87- bemutatható. És becsapja a közönséget, mint az a könyvkolportőr, a ki a leragasztott boriték alatt disznóság helyett ártatlan hülyeségeket ad el az ostobáknak.

– Kérem – pattant fel Fairfax mester – ne tessék engem sértegetni. Én elismerem a birálat jogát, és ha valaki azt mondja, hogy az én darabjaim hallatlan disznóságok, nem vitatkozom vele. Erre csak annyit mondok, hogy a közönségnek csak disznóság kell, én tehát disznósággal szolgálok neki. De a kereskedői becsületességemben ne tessék kételkedni. Én nemcsak igérem a disznóságot, hanem szállitom is; azt nyujtom, a mit hirdetek: becsületes disznóságot, a legnagyobb disznóságot, a mi a piaczon ma egyáltalán kapható.

– Én pedig azt mondom – vitatkozott Suarez mester – hogy mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Vagy hogy kereskedői egyenességgel beszéljünk: művészet, filozófia, hogy ne mondjam: költemény!

– Látta ön, hogy ennek a darabnak mind a három felvonása olyan nyilvános helyen játszik, a melyet a nyilvánosság előtt egyáltalán nem szokás emlegetni? Látta ön, mi történik ebben a darabban? És ez önnek művészet?

– Igen, semmi egyéb, csak művészet, tisztára művészet. Ez a darab egy súlyos társadalmi igazságot fejez ki, azt, hogy: mindenkinek joga van áruba bocsátania a saját személyét. Ez szocziológia, ez filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.

– Ebben a darabban sóhajtanak, nyögnek, hörögnek, nyöszörögnek, nyikorognak… és önnek ez nem disznóság, önnek ez művészet?

– Igen, művészet. Ez a darab megöl egy előitéletet. Ez a darab költőileg illusztrálja, milyen társadalmi szükségnek felel meg az a propaganda, mely azt követeli a szülőktől, hogy sürgősen lássák el gyermekeiket a nemi életre vonatkozó részletes magyarázatokkal. Ez szocziológia, ez filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.

– Hát a Marquis de Sade? Mit szól a Marquis de Sade-hoz? Ebbe ön már nem fog belemagyarázni semmiféle társadalmi filozófiát. Két matróz, a ki egymásért eped, egy nyolcz éves kis lány, a ki a nagyapjába szerelmes… szeretném látni, hogy ebbe a darabba hogyan magyarázza bele a társadalmi filozófiát? Ha ez nem disznóság, akkor én nem tudom, hogy mi a disznóság, pedig ehhez az egyhez, higyje el, ha valaki ért, hát én értek.

– A Marquis de Sade is csak művészet, filozófia, költemény. Ez a darab, kissé sajátságos formában, a legfenségesebb tanulságot hirdeti, azt, hogy a társadalmi rendnek támasza, talpköve: a tiszta erkölcs. Mondom, hogy: limonádé, herbatea, költészet, rózsaviz. Aztán a disznóság itt mellékes. Ez zenés darab, és a zene mindent megtisztit, mindent dezinficziál. Beteg lélek az, a kit az érzéki zene nem emel ki az érzékiségből; rossz ember az, a ki nem méltatja a dalt. A Marquis de Sade elbájolóan, elandalitóan gyönyörü! Rózsa – rózsa – rózsaviz!

– Mit akarok? Hát mit akarhatok? Pénzt akarok! – felelt a fehérszakállu. -89-

– És hogyan képzeli ezt? – rebegte Fairfax. – Beszéljünk kereskedői egyenességgel.

– Nézze, Keresztély bácsi – szólt a patriárka – nekem egy nagy gondolatom támadt. Columbus tojása; de Columbus milliókat szerezhet belőle. Ez a nagy gondolat pedig az, hogy: a képmutató disznóság már lejárta magát, az őszinte disznóságé a jövő! Figyelje meg csak egy kissé az emberi szellem haladását, és be fogja látni, hogy igazam van. A képmutató disznóság, a művészettel, filozófiával, szocziológiával, költészettel takarózó, álczázott disznóság már utolsó napjait éli. A közel jövőben meg kell érkeznie az uj áramlatnak, a zseniknek, a kik széttörik a régi formákat és azt adják a népnek, tisztán, hamisitatlanul, művészettől, filozófiától, költészettől mentesen, desztillálva, és csakis azt adják, hatalmas őszinteséggel, a mit a közönség szive igazán óhajt. Abban a perczben, mikor ez a kérlelhetetlen bizonyossággal elkövetkező uj korszak beköszönt és az első remekművek a nyilvánosságra kerülnek, ön besavanyithatja a darabjait és elmehet kapálni. Ön máris viő zső, de abban a perczben Szofoklessé sülyed. Már pedig, ha Mexikóban még egy kissé zsöngék is a tehetségek, Texasnak vannak kitünő irói, a kik a pénzemért azt irják, a mit én akarok, a kik már be vannak gyakorolva arra, hogy annak adjanak irodalmi örökéletet, a mi pénzt hoz. Meg fogja látni, milyen remekül, minden költői floszkulusoktól mentesen fogják megirni tudni azokat az ötleteket, a melyek ma még az én lelkemnek a rejtekén szunnyadnak! És ezek az őszinte disznóságok, a melyeket az ön képzelete nem is sejt és a melyeknek a tárgyait én önnek ingyen nem árulom el, egyszerre le fogják galoppozni, le fogják teperni, meg fogják semmisiteni az ön avultas, képmutató, félénk, félszeg, szerény, dadogó disznóságait! -90-

– Csakhogy Texasnak nagyon sok kitünő irója van, és a többiek az ön szerzőinek a szindarabjaiba is bele fogják magyarázni a társadalmi filozófiát, a költészetet, a művészetet. Ebbe is belegyakorolták magukat. És így ön legfeljebb vetélytársam lesz, a ki engem soha se érhet el, mert későbben érkezett.

– Még ebben az esetben is nagy károkat okozhatnék önnek. De nem úgy lesz, a mint ön reménykedik. Az ön jelesei, az én disznóságaimba nem fogják belemagyarázni a művészetet, akárhogy erőlködnek, mert ön nem képzeli, hogy az én eszméim milyen siketitőek. Aztán ne feledje, hogy a harczban mindig az uj áramlat győz; a közönség nagyobbik része mindig a legujabb iránynyal tart.

– De micsoda óriási tőkebefektetés kellene ehhez az akczióhoz! Honnan veszi a pénzt?

– Ne fájjon magának az én fejem! Az olyan biztos üzlethez, a milyen ez, nem kell keresni a pénzt; a pénz az utczasarkon kinálja magát.

– Hát éppen ez az. Öreg ember vagyok már, nem szívesen fáradozom. A nyereség tiz százalékával is megelégszem, ha nem kell fáradoznom. És éppen ezért ajánlom fel megvételre az eszmémet. Önnek ez az eszme rengeteg pénzt jelent. Ha elfojtja, roppant károsodástól óvja meg magát. Ha pedig megvalósitja, egy második nagy vagyont szerezhet vele.

– Beszéljünk kereskedői egyenességgel. Ha megvásárlom az eszmét, mindenestül, a szindarab-ötletekkel együtt… mennyit kiván?

Fairfax, a szemtelen követelés hallatára, úgy kezdett nyöszörögni, mint a Csür főszereplője. De azért nem -91- kergette ki a szobájából a patriárkát, hanem alkudni kezdett vele.

Három napig folyton alkudtak. Elkeseredettebb küzdelem nem folyt le a chevy-i vadászat óta, a mely szintén három napig tartott és a melyen northumberlandi Percy gróf emberei addig harczoltak a skót Douglas embereivel, mig a négyezer harczos közül a legutolsó is elhullott.

De az elkeseredett küzdelem mégis csak azzal végződött, hogy Suarez mester szép összeget zsebelt be.

– Az igazat megvallva – szólt Suarez mester a búcsúzáskor, a mikor a két bajvivó kezet szorított annak jeléül, hogy méltó ellenfélnek találták egymást – az igazat megvallva, sajnálom, hogy eladtam a tervet.

– Én pedig sajnálom, hogy megvettem – felelt Fairfax. – Mert abban igaza van, hogy az őszinte disznóságé a jövő, de higyje el, ez a fejlődésnek egy magasabb foka, a melyre még nem érett meg a világ… még Texas legműveltebb közönsége sem!

A PORCZELLÁN.

Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és följegyzések – igen sok följegyzés – a berczeli első számu telekkönyv teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész kötetet kivánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolcz embert vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berczeli első számu telekkönyv négy irott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem nyujt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan, hogy a Berczelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a Horváth Jóska inicziativájából keletkezett, de a hivatalos iratban felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás tíz év összes költségeit.

Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, a kiket az emberi élet legvégső határáig -93- kiskoruaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s Horváth Jóska legborusabb pillanataiban se törődött vele, hogy a családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a nagynénjei, a kik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon.

Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a berczeli intelligenczia – két áldott jó lélek volt, a kik egyebet se tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy az öcscsük úri módon élhessen. De a berczeli tyúkok nem tojhattak annyit, a mennyit Jóska havannákban el tudott füstölni.

Eszük ágában se volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megitéljék, ellenben akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az ujságok Jóskának egy-egy ujabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el egymást.

– Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle istenkisértésre? Ki ültette lóra mikor hét esztendős volt?

– És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El van keseredve szegény. Keresi a halált!

Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta -94- az ellenfelét, diadalmasan nézték le egymást.

Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt fiatalember, a ki mindenkit pofonvág.

Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatok. Ez a szerelem még Jóskánál is régibb keletü volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát, már vagy nyolcz esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolcz év nagy idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat. Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak haragudni.

Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, uj asszonyt hozott a házhoz; s ez kitünő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok Jóskát végképp elkaparítsák.

Erre az uj otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, a ki különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy makranczos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis ficzkó teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesűlt erővel pótolni tudták a szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, a melyet valaha a kis Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden gyöngédségével. -95-

II.

Jóska alaposan kiaknázta ezt a vak szeretetet. Fáradhatatlanul szipolyozta »öreg«-eit, ha lehetett: egyszerüen nyájas mosolygással, ha másként nem ment: égbekiáltó mesék segítségével. Mind a két öreg kisasszonynak egész gyüjteménye volt azokból a levelekből, melyek jogi könyvek czímén száz forintokat könyörögtek s igértek fűt-fát, megtérést, szigorlatot, ügyvédi, bíborosi vizsgálatot, mit tudom én mit. Néha, ha a csalafintaság igen átlátszó, s a pénzügyi művelet fölötte nehéz volt, hol az egyik, hol a másik öreg kérette magát, s talán makacskodott is egy kicsit, de végül Jóska mégis csak megkapta a pénzt. A Lotti néni toalettpénzecskéje rendesen Jóskához vándorolt; titokban így tett Ida néni is azzal, a mit magának félrezsugorgatott. Meglopták a közös vagyont s meglopták egymást, csakhogy Jóskának küldhessenek.

Egy álmatlan délután – a báli szezon már végefelé járt s a Jóska talpában vagy három átvirrasztott éjszaka égett – történetünk hősét, a ki különben örökkön derűs arczczal járt-kelt a világban, kivételképpen komor gondolatok kisértgették. A feje fájt, a pénzét elkártyázta; elhatározta, hogy belép a komoly és tekintélyes emberek sorába. El fogja szöktetni Joannovics Terkát, a milliomos bánáti kisasszonyt, családot alapít, hivatalt vállal s búcsút mond a víg legényéletnek.

A terv regényes volt, de nem képtelen. Terka, a kinek már a megyebál óta erősen udvarolt, határozottan belégabalyodott egy kicsit. A Jóska arcza akkortájt olyan tarka volt a frissen kapott, félig behegedt -96- és régi párbajsebektől, s úgy össze-vissza volt varrva, mint egy hímzett asztalterítő; ennek a látványnak Terka nem tudott ellenállni.

Szóval értették egymást. Arról azonban, hogy megkérhesse, szó se lehetett. Az öreg Joannovics különködő, sőt félbolond ember volt, de olyan bolond ember, a ki önként, kényszerítő okok nélkül Jóskához adja a leányát, a mi éghajlatunk alatt egyelőre nem találkozott.

Maradt tehát: a szökés párosan. S Terkában volt vér ehhez az operetlizéshez. A dolog nem lehetetlen. De Jóska úgy számította, hogy a jó hajlandóságon kívül még vagy ezer pengő kellene hozzá. Honnan az ezer forint, illetőleg: hogyan?

Éppen két napja, hogy háromszáz forintot kapott hazulról, s éppen tizenegyedikszer szegte meg azt a szent fogadást, hogy a szigorlatot le fogja tenni. Aztán meg ezer forint nagy pénz volt az öreg kisasszonyoknak.

Jóska, a szigorlaton kívül, nem ismert lehetetlenséget. Mért ne lehetne a Szent György-napi árendára előre fölvenni nyolczszáz-ezer forintot? Csak ügyesen kell hozzáfogni a dologhoz, s ki kell békíteni az öregeket.

Ida néninek holnapután van a születése napja. Egy bonbon nem sok, de Jóska soha még csak egy bonbonnal se adta jelét nénjeivel szemben némelyes figyelmességnek, hogy ne mondjuk, hálának. Valami csinos, ötletes ajándék nagy hatást tenne és sokat lendíthetne a szöktetés ügyén. Egy okos születésnapi meglepetés uzsora-kamatokat hozna.

Jóska kiugrott az ágyából, s egy félóra multán fejfájás nélkül, fütyölve ment el hazulról. -97-

III.

– Ezt itt kivételes áron adhatnám. Herendi porczellán, de egy kis törése van, s így mélyen leszállított áron…

– Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk: egy váza, mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, a mely értékes darab volt?

– Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem hiányzik belőle egy darab sem.

Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt lélekkel távozott a boltból. Mikor haza ment, az eltört váza már a lakásán volt, egy uj ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a rendes jelzés: »törékeny«. Jóska mosolygott.

IV.

– Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni?

– Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak és pofon váglak. Megértetted?

– Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a földre, mintha nem készakarva tenném.

Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól.

– Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi porczellánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam, gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől!

– Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el.

– Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott -99- a nem ok nélkül reménytelen Jóska, vígasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy eltört, tessék…

De egyszerre a szó elhalt az ajkán, s a rettegett párbajhős, a ki, mint gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott.

A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba.

– Micsoda esze van a kópénak! – örvendezett magában. – De micsoda esze van!

S másnap Ida néni is kibékült az esettel. Jóska olyan őszinte bűnbánást mutatott, hogy nem lehetett sokáig haragudni rá; s hátha csakugyan a kereskedő tévedt, mikor eltört vázát küldött az ép helyett!…

A Szent György-napi árendára csakugyan fölvették az ezer forintot, s Jóska csakugyan megszöktette a Terkát. Azóta igen szolid és komoly férfiú. Szolgabíró Rácz-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma se értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s e miatt a ráczok körében nem nagyon népszerü, de az is igaz, hogy a mióta ő a szolgabíró, Rácz-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer szótöbbséggel választják meg.

AZ UTOLSÓ HÚSEVŐ.

A 2780-adik esztendő egyik szép, májusi reggelén Montmorency herczegné igy szólt Beaurepaire herczegnéhez:

Noha már 2780-at írtak akkor: a Montmorency és Beaurepaire nevek, melyek először a tizenkettedik században bukkantak ki az ismeretlenség ködéből, jobban virágzottak, mint valaha.

– Édes istenem, ön könnyen hordja százhatvan évét – szólt Montmorency herczegné. – Mit szóljak én, a ki alig multam százötven, s mégis mindig beteges vagyok?!

Montmorency herczegnének fekete arczbőre volt, mely úgy fénylett, mint a legszebb amerikai czipőfénymáz; Beaurepaire herczegnét ellenben csak rézbőrünek lehetett mondani. Montmorency herczegné ugyanis Beaurepaire-leány volt, s a Beaurepaire-ek, az utolsó századok folyamán, olyan sűrűn kényszerűltek gazdag néger lányokkal kötni házasságot, hogy utóvégre már csak fekete ivadékoknak adtak életet. A Montmorencyak -101- kedvezőbb anyagi helyzetnek örvendvén, megmaradhattak a mellett, hogy csakis egymás között házasodjanak; bőrük azonban, megfoghatatlan módon, lassankint mégis rézszinüvé sötétedett, s Beaurepaire herczegné, a ki Montmorency-lánynak született, a képzelhető legtökéletesebb indián-szépség volt, az a szépség, a kiről hajdan Vadölő álmodhatott.

– Hiába – felelt Beaurepaire herczegné – nehéz hozzá szokni, hogy ilyen hamar meg kell öregednünk! Az ember egyet-kettőt fordul, s oda az élet. No, de egy kis köhögés miatt még nem kell kényeskedni! Önnek mindig nagy hajlama volt a hipokondriára.

– Való, édesem, hogy egész életemben sohase voltam beteg. Egyetlen egyszer. Az elektrom-betegségen persze nekem is keresztül kellett esnem. De utána egészségesebb voltam, mint valaha.

– Mennyire irigylem önt! Nekem sokat kellett kiállanom. Legelső ifjúságomban, ötven-hatvan éves koromig, minden tiz évben megkaptam a tüdővészt, később pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva ezekről a jelentéktelen, de kellemetlen bajokról nem képzeli mennyit szenvedtem a telefon-betegségtől és az elektromosságtól! Ma is olyan elektromos vagyok, hogy az rémítő!

– Ilyen napokon, kedvesem, nem kellene fogadnia. A társaság ingerelni fogja önt…

– Nézze, édesem, fogadja meg a tanácsomat. Feküdjék le és ne bocsásson be senkit. Én is magára hagyom önt; mindjárt intézkedem, hogy készítsék elő a léghajómat.

– Ó, a világért sem eresztem el önt!… És miért ne fogadnám el a vendégeimet? Engem a magánosság -102- elektrizál, nem a társaság. Szó sincs róla, kedvesem, önnek maradnia kell; nagyon érdekes vendéget várok, a kivel meg kell ismerkednie.

– Rochebaron admirál Kanadából. A különös öreg úr, a kinek bizonyára hallotta már hirét.

– Igen, Rochebaron részt vett az utolsó csatában, a százhetven évvel ezelőtt New-York mellett vívott nagy tengeri ütközetben, sőt ez alkalommal annyira kitüntette magát, hogy hősiességéért a new-yorki gróf czímet kapta a washingtoni uradalommal. Többet mondok, ez a marczona ember húst evett!

– Rettenetes! – szörnyüködött Beaurepaire herczegné. – Hogyan? Miféle körülmények között?

– Azt majd el fogja mondani ő maga; én már nem emlékszem tisztán a részletekre. Egész regény ez, borzalmas, hátborsóztató regény, de nem tudnám elmondani, mert mintegy hetven éve, hogy elbeszélte, s az utóbbi években oly könnyen felejtek!…

Uj vendégek érkeztek, s a szerecsen szolgák frissítőt hordtak körül: folyékonynyá változtatott gyémántot, mely rossz volt, de drága. Beaurepaire herczegné kissé mélának látszott.

A kanadai hősre gondolt, a másvilágból való emberre, a ki még vérben gázolt, mint Hannibal, Attila, vagy Dzsingisz kán. Beaurepaire herczegné már nem volt fiatal, de gondolkozását és érző kedélyét a hervadás kora nem változtatta meg. Osztozott századának felfogásában, s iszonyodott minden embertelenségtől, de a történelmi mult, a hőstettek és vérontás gondolata jobb meggyőződése ellenére is édes izgatottságba ejtette. Az erőszakot szörnyünek, de egyszersmind nagyszerünek -103- találta; minél korosabb lett, annál szörnyübbnek és annál nagyobbszerünek.

Végre megjött a vén hadfi, tanuja nagy időknek. Kétszáz évét könnyedén hordozta, s a hogy belépett, régies divatú udvariaskodással összeverte bokáját.

– Már azt hittük, hogy nem jön! – szólt a háziasszony szemrehányóan, de hálásan mosolyogva.

– Kis hijja, hogy nem jöhettem – felelt az öreg hős. – Pár napig beteg voltam.

– Ah, istenem, vigyázzon magára! – szólt ijedten Montmorency herczegné. – Önnek már nem szabad könnyelmüsködnie; végre is nem gyerek többé…

– Ah, csekélység! – felelt Rochebaron admirális. – Egy kis pestises tüdőgyuladáson mentem át; be kellett oltatnom magam, ennyi az egész. A bosszantó a dologban az, hogy a pestises patkányok párját tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi piaczon, s így a kúra kissé sokba került.

– És a rokonszenves állatkák? – kérdezte Montmorency herczegné aggodalmasan – a kik visszaadták az ön egészségét…

A vendégek egy pillanatra elkomorodtak, de az erőslelkü vén tengeri farkas csakhamar vidámabb tárgyra terelte át a beszélgetést.

– Ön nagy borzalmakat élt át, admirál – szólt Beaurepaire herczegné, mikor az öreg hőst bemutatták neki – idegeit megkeményítették a tapasztalatok. Részt vett a föld utolsó csatájában, mily rémes lehetett az!

– Nem olyan rettenetes, mint a herczegné gondolja – felelt Rochebaron. – A nemzetközi jog akkor már elérte tökéletes kifejlődését, és szabályait mind a két bajvivó fél a legteljesebb tiszteletben tartotta. De hisz -104- ez nem is lehetett másképpen. Emlékezzék vissza a herczegné, hogy már a huszonkettedik században fölfedezték a piff-paffit-et, a mely robbantó szerből egy hordónyi egész földünket felröpítheti a Sziriuszba. Ez már a huszonkettedik században lehetetlenné tette az ősi értelemben vett háborút. A népeknek ettől fogva, minthogy a legcsekélyebb erőszakosság végső megsemmisülést vonhatott maga után, anyagi erőkkel nem, csak értelmi erőkkel lehetett küzdeniök. De a huszonharmadik századtól fogva senki se gondolt többé erőszakosságra. Az elektromos pisztoly fölfedezése óriás hatalmat adott az egyes ember kezébe. Gondolja meg, herczegné, hogy ezzel a szerszámmal, melyből egyes példányok ma is láthatók a nagyobb múzeumokban, egy gyermek ezer meg ezer életet olthatott ki látatlanul, úgy, hogy a zsebébe nyúlt és megnyomott egy gombot. Szerencsére ez igen ritkán történt meg; a világ-rettegés, melyet a piff-paffit felfedezése idézett elő, akkorára már czivilizálta mind az öt földrészt. Az a tudat, hogy bármely felebarátunk szeszélye nyom nélkül eltörölhet a föld szinéről, s hogy százunk, sőt egész seregek életét kiolthatja egy ismeretlen, a ki örökkön inkognitó fog maradni, mindenkit alázatossá tett; s az emberi lélek megszelidülése, mely először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni – a tizenkilenczedikben-e, vagy a huszadikban, már nem emlékszem – olyannyira előre haladt, hogy gyökeresen megváltoztatta az egész világot. Minél inkább tökéletesedtek a gyilkoló eszközök, annál inkább lohadt a kedv ezekkel a rettentő szerszámokkal élni. Szóval a new-yorki nagy tengeri ütközet idején a nemzetközi jog pontosan szabályozta a háboru formáit, és kinek jutott volna eszébe ezeket a szabályokat megsérteni?! Így történt, herczegné, hogy a new-yorki háboru inkább csak automobilok és hajók versenye volt, a melyben -105- a barbár idők vérontásaira mindössze annyi emlékeztetett, hogy néhány matróz megboxolta egymást.

– Bocsánat, admirál, de nekem úgy tetszik, mintha a történelemben úgy tanultam volna, hogy a new-yorki csatavesztés rettenetes volt…

– Valóban, herczegné, iszonyu vereség volt ez Európára nézve, mert Amerika hat billiárd dollár hadi kárpótlást fizettetett magának, a mi a világ gazdasági életét kegyetlenül megváltoztatta. A háboru után Amerikában a csizmadia-inasok is vastag szivarokat szívtak, Európában ellenben egy káposztafej ára harmincz dollárra emelkedett, s szenet csakis a leggazdagabb emberek vásárolhattak mesés összegekért.

– Hőstettem az volt, hogy sikerült megvásárolnom egy európait, a ki fontos pozicziót védett. Ezért a sorhajótiszti rangot kaptam, s az amerikai császár New-York grófjává nevezett ki. Az admiráli rangot csak később, a kályhakereskedés terén kifejtett munkásságommal sikerült kiérdemelnem.

– Ön eltitkolja előttem a legérdekesebb kalandjait. Pedig háziasszonyunk elárulta, mily viszontagságokban volt része ama háboru idején. Tagadja-e, admirál, – suttogta Beaurepaire herczegné, az érdeklődéstől izgatottan – tagadja-e, hogy ön… hogy ön még húst evett?…

– Igen, egyszer!… De ön kegyetlen, herczegné, hogy erre emlékeztet, ha erre gondolok, ma is összeszorul a gyomrom, majd kitágul, szédülök és verejték ül ki az arczomra. Nézze! – szólt elsáppadva, s batisztkendőjével homlokát törölgette.

– Ah, mondja el, mondja el mégis!… – lihegte a -106- herczegné. A hangja elrekedt, s szemében vad tűz lángolt.

– Nem mesélhetem el – felelte az admirál. – Az ön idegei nem birnák ki ezt a történetet. Gyermekkoromban olvastam egy legendát, mely jellemzi a barbár időket: a Chancellor hajótöröttjeiről, a kik éhségükben megették egyik társukat… Csak ez a legenda vetekedik az én történetemmel.

– El kell mondania. Nem tudnék aludni, ha nem mondaná el, nagyon is fölizgatta a képzeletemet. Szóljon!… Sugja, ha nem akarja hangosan mondani: milyen állat volt?

– Vaddisznó! – suttogta az admirál. – Vaddisznó!… Hiszen ha csirke lett volna, nem tudtam volna túlélni ezt a szörnyüséget!

– Folytassa, folytassa!… – vallatta a herczegné, a kit lázassá tett az izgatottság.

– Becsületes párbajban öltem meg őt – rebegte az admirál, szinpadiasan tompa, majdnem ünnepi hangon. – Megtámadott, védtem magamat, az életemről volt szó. S a kést oly szerencsétlenül forgattam…

– A legszörnyübb az – nyögte az admirál – hogy nő volt, meg kell vallanom: nő. Mikor ezt megtudtam, öngyilkosságot akartam elkövetni, de annyira irtóztam már a kiontott vértől, hogy életben maradtam…

– S a rémtett? A rémtett? – faggatta a herczegné a verejtékező admirált, s ráhajolt, mintha így könnyebben kivehetné titkát. – Hogy jutott eszébe?… Mi kényszerítette rá?…

– Nagy pompával akartam elégettetni – hörögte az admirál – hogy kiengeszteljem az Örök Természetet. -107- Hamvait át akartam adni az erdőnek, hogy majdan alkotó részeivé váljanak, cserjének, fának, bokornak. De embereim, a lelketlen barmok – másfél századdal ezelőtt még voltak ilyenek – ellopták s megsütötték. A büntett napján engem valami mesével tettek lóvá. Kevéssel azután léghajóm gépe éppen abban a pillanatban romlott el, midőn egy kopár sziget felett lebegtünk. Majdnem lezuhantunk, s két napi eleséggel nyolcz napig kellett várnunk a legelső hajóra. A többit elképzelheti. Az éhezés harmadik napján embereim holmijából előkerült áldozatom sülve és hidegen… Megborzadtam. De hiába tekintgettem az égre: sehol se bukkant fel a látóhatáron a mentő léghajó, és hiába néztem a vizet, a várt gőzös csak nem akart megérkezni. Higyje el, sokáig küzdöttem magammal… De gondolja el: az éhség!… A hatodik napon én is ettem a vaddisznóból!

– Fájdalom, kitünő. Legalább akkor. De később! Ó, mily gyakran megjelent álmomban! S szeliden röfögött: »Mit tettél velem?!«

– Rettenetes! – rebegte a herczegné s aléltan hanyatlott hátra, mint kéjjel s kinnal teli izgatottság után.

– Most már – végezte komoran az admirál – elcsitult lelkifurdalásom; az ember, ha korosabbá válik, mindenbe belenyugszik. De ma is bánt, fölizgat, s megaláz, ha ifjukoromnak erre a ballépésére gondolok. Ön ezt nem képzelheti.

– Sajnos – szólt a herczegné, szemét törölgetve – én is oltottam ki életet. Egy kis szunyog, egy egyszerü, árva kis szunyog volt az, a ki miatt ebbe a bünbe kellett esnem. Rárepült az arczomra, kérő szóval beszéltem hozzá, rimánkodtam neki: »Kis szunyog, szép szunyog, -108- szállj tova, szállj szaporán!« – de a kis bohó nem hallgatott rám, s én egy önkénytelen, hirtelen mozdulattal, véletlenül úgy találtam hozzáérni, hogy szegényke odalett, oda!…

Ebben a pillanatban kivülről panaszos lárma hallatszott a kastélyba. Az admirál, a ki a herczegné karosszéke mellett, az erkély közelében állott, kitekintett.

Búcsúsok hosszú sora bontakozott ki a látóhatár ködéből. A kigyóvonalban mozgó embersor eleje, egy lengő-lobogó zöld zászlóval az élén, körüljárta a Montmorency-kastélyt, és siránkozva üvöltözött:

Némelyek már csak nyögni tudtak. Egyik-másik fiatalabb ember követ vett fel az útról, hogy beverje vele a kastély ablakait. De az eldobott kő, melyet erőtlen kar röpített világgá, fáradtan hanyatlott le a félúton. Lehettek vagy tizezren.

– Azok – kérdezte a herczegné – kiknek gyámolítására nemrég thé-dansant-t rendeztünk? Ez az uj szekta felette követelő, s kissé háládatlan.

– Nem uj szekta ez – szólt az admirál. – Munkát követelő szegények voltak s lesznek minden időben. Már Tolsztoj korában is voltak ilyenek.

– Ugyan?! – csodálkozott a herczegné. – Szóval semmi sem uj a nap alatt, mint Büchmann, a nagy görög bölcs mondja. De mondja, admirál, nem tudná megmagyarázni nekem, hogy mit akarnak ezek az emberek? Hogy mi az, a mit például én tőlem követelnek? Mit remélnek? S ezzel a lármával mit kivánnak elérni?

– Főzeléket akarnak – felelt az admirál. – De sajnos, sokkal többen vannak, mint a mennyi az összes -109- főzelék. Nem is beszélve arról, hogy parajt senki sem akar elfogadni, s mindegyik azt óhajtja, hogy a másik egyék parajt.

– Eszerint, ha mindannyian akarjuk is, lehetetlen, hogy kivánságuk teljesedjék?

– Hm – szólt a herczegné, csakhogy éppen valami axiomát mondjon. – S mit gondol, admirál, ha megkérném házigazdánkat, hogy adja ki nekik a kastélyban található összes élelmiszert?

– Ez éppen elég volna négyszáz embernek, s a többi kilenczezerhatszáz igen haragudnék.

– Hja, – bölcselkedett az admirál, – nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és súlyos kérdés, a melynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést.

VILÁGOS ÉJSZAKA.

Este, hét óra tájban, egyszerre csak befeketedett a világ; a hegyek elkezdtek morogni, s a csendőrház körül a nyirfalevelek ijedten zizegtek össze. A plébános épp akkor mondott ki egy merész pagát ultimót; mire a pagátot elfogták, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Szó se lehetett róla, hogy hazamehessenek. A csendőrhadnagy az egyetlen fedeles kocsiját beküldte a városba egy beteg legényével; csak a bricska volt otthon. Meg kellett várni, hogy vagy kitisztul az idő, vagy a kocsis meggondolja magát és hazaérkezik.

Az öreg adópénztáros nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen néhány kiméletes káromkodást. Megint mindennek a főtisztelendő úr az oka. Az, hogy az ember szombat délután átrándul Gombáról Vérvölgyre, az erdőszéli csendőrházba tarokkozni, az egész rendén van. De az ember befogat és nem tesz egészségi sétákat. Különösen, ha az embernek hintója van.

A pap csupa lelkifurdalás volt. A holnapi prédikáczió is aggasztotta egy kicsit; de ha a gondviselés úgy rendelte, hogy folytassuk, a mit elkezdettünk: hát az ember tovább tarokkozik.

Abban maradtak, hogy a vacsora után megint ütni -111- fogják. A csendőrtiszt olyan lármásan jubilált, mint a hogy mások trombitálnak, s a kis háziasszony maga volt a neki gömbölyödött szeretetreméltóság.

Minden a legpompásabban ment egész a pecsenyéig. Hanem alig koczintgattak egyet vagy kettőt, az asszonyka hirtelen elfehéredett és oda nézett, a hol nem volt semmi, a szemközt lévő meztelen falra. A pap rápislantott az adópénztárosra; az világi ember, tehát jobban fog tájékozódni, hogy hányadán vannak. Az adópénztáros meg a férjet leste. Végre is, neki jobban kell tudnia a maga dolgát, mint más, idegen embernek. A csendőrtiszt, a férjek ősi szokása szerint, roppant ostobának érezte magát, s úgy látszott, maguk a legilletékesebb körök sincsenek tisztában vele: vajjon ütött-e az óra? A legilletékesebb körök csak nagy zavarban voltak.

A hivatalos nyilatkozat az volt, hogy: »Semmi, semmi« – s a társalgás, valamivel halkabb hangon, tovább folyt a felől, hogy miért is veszett el hát a szóló volát? De nem sokáig tartott a vita. A bíborba játszó pír megint csak lefoszlott az asszonyka finom kis arczáról, s valami opálszerüség kezdett derengeni rajta. Megfogta az asztalt mind a két kezével s nem mert felnézni a tányérjáról. A férjének utóljára is fel kellett pakolnia és szép lassan bevinnie a másik szobába.

A két öreg felczihelődött az asztaltól. A pap minden áron meg akart szemlélni egy nem éppen ismeretlen olajnyomatot, mely a vadász temetését ábrázolta. Kerülte a másik tekintetét; tudta, hogy az is arra gondol, a mire ő. Arra tudniillik, hogy az ifjú párt ezelőtt éppen négy hónappal adta össze a gombai templomban. A kis csendőr ugyancsak siet ebbe a szép világba.

Mialatt a félbenmaradt, ökölnyi parasztszolgáló keresztül-kasul futkosott a szobán, nem váltottak egy -112- szót sem, csak krákogtak és nagy készülődéseknek adták át magukat. Az adópénztáros kétségbeesetten tekintgetett a feketeségbe; a pap pedig azon tanakodott, hogy mivel egy csendőrlegénynek úgy is be kell lovagolnia Vérvölgyre a tudós asszonyért, egyre fog menni, ha a sétalovaglás helyett befog a bricskába. Egy kicsit megáznak, de Vérvölgyön majd csak szereznek kocsit.

A férj, a ki ebben a pillanatban férjebb volt, mint valaha, a bűntudat zavarodott mosolygásával tért vissza.

– Elszámitottuk magunkat – mentegette magát s mindazokat, a kik valaha születni bátorkodtak vagy ezentúl fognak hasonlóképpen bátorkodni. – A multkor már azt hittük, hogy meglesz, s aztán megint bele tévedtünk a számitásba.

Már az igaz, hogy odakünn csinos idő volt. A hegy bömbölt s az erdő rémitőn sivítozott. Az eső omlott, s a villámlás szemkápráztató tüzijátéka, meg az egymással feleselő dörgés és ezer csattogás teljességgel nem csábította az öreg kalandorokat. Mindamellett a pap előhozakodott vele, hogy miképpen terveli a hazamenetelt.

A csendőrtiszt kiábrándította őket. A legény azóta már útban van, a bricska felfordulna az úton, az istállóban pedig különben is nagy a baj; szóval nincs más hátra, mint belenyugodni a sorsba. Az öreg tisztviselő hajlandó volt meggyőzetni magát, csak azt ajánlotta fel nagy szerényen, hogy majd kivonulnak a legények szobájába.

Adott nekik egy pakli magyar kártyát, szerencsés tartlizást kivánt, megparancsolta a kis szolgálónak, hogy vesse meg a két tábori ágyat, s azzal ott hagyta őket. El voltak csapva.

Szót fogadtak s leültek játszani. De kissé szórakozottan irogatták fel a terczeiket. A pap kétszer is elfelejtette kimondani a négy felsőjét, a pénztáros pedig sohase vette észre, ha megnyerte a partit. Sokáig kevertek s nagyokat hallgattak. Egyszer végre, osztás közben, a vén fináncz nem nyomhatta el ezt a – nyilván hosszasabb tünődésből fakadó – rövid elmélkedést:

Az ám, mintha csak tegnap lett volna, mikor a kis lány először jelent meg a plébánia udvarán, mint egy valóságos, tisztességes unokahúgnak árván, apátlanul maradt, kedvesen csacsogó kis csemetéje. Az öreg fináncz ma is látta, hogy ődöngött mindig az édes anyja szoknyája után, s hogy dédelgette a szegény kis portékát tüdővészes anyja, az a fehérarczú, jóságos teremtés, a kit az egész falu imádott. Tisztán emlékezett a napra, mikor a szegény asszonyt kiterítették, s mintha azután ez a kis jószág egyszerre, egy éjszaka nőtt volna fel.

Igen, úgyszólván tegnap volt, hogy gyermeklánynak látta, s úgy emlékezett rá, mint egy kis szentképre. Mert hisz valósággal olyan volt, mint a legendák csodálatos szűzei, a kiknek a vadállatok megcsókolgatják a ruhája szegélyét, a kiknek a kezéből a szarvas kinyalja a sót, s a kiket, ha a farkas meglát, pironkodva somfordál el s azt mondja magában:

Mintha minden ártatlanság a világon ott lakott volna az ő két szép bámuló szemében.

Ekközben pedig valami különös hang hallatszott -114- be a szomszéd szobából. Mintha sok, sok párna mögül jött volna ez a hang.

Úgy tettek, mintha nem hallották volna. A pénztáros éppen vesztett, s egy »hajhaj«-jal könnyített a lelkén. Befelé aztán így pótolta ki a sóhajtását:

– Hajh, az ártatlanság sorsa az, hogy áldozatul essék az első csendőrtisztnek. Az öregeké pedig, hogy meghajoljanak a tények hatalma előtt.

Bizony a pap bácsi duzzogott egy kicsit, mint a hogy más is duzzogott volna az ő helyében. De egy igazi tarokkjátékos mindig megbocsát.

Unták már a tartlit rettenetesképpen, de azért nem mertek lefeküdni. A titokzatos esemény, mely a szomszédban készülődött, nagyon nyugtalanította őket. Még soha se voltak ilyen közel a nagy misztériumhoz.

Végre, nagysokára, csakugyan kocsi állott meg a ház előtt. A két vén rabmadár úgy loholt az ablakhoz, a mint csak öreg csontjaiktól kitelt. De hiábavaló volt ez az utolsó remény is.

A tudós asszonyt hozták meg Vérvölgyről. Csakhogy a legény, a ki előkerítette, Vérvölgyön nem kapott fuvarost, s magát a nevezetes személyt amúgy kegyelemképpen szedték fel egy ekhós szekérre, mely a városba döczögött. Nem mehetett az Gombára egy véka pénzért se.

Mialatt ők az ablaknál a kocsissal tanakodtak, a tudós asszony benyitott a szobába. Jóképű, fiatal személy volt, a ki nagy kendője alatt valami kis motyót szorongatott. Egész csinosnak tetszett a piros főkötőben.

Egy kicsit elcsodálkozott, hogy társaságot talál a szobában, de nem igen ért rá eltünődni a szokatlan jelenségen. Sietős volt a dolga. -115-

Átadta motyóját a szolgálónak, s ekkor kiderült, hogy a motyó tulajdonképpen egy parányi leányszemély, a ki éppen olyan jóképű s éppen olyan piros fejkötős gömbölyűség volt, mint tudós mamája.

Úgy járt, szegény, a szülő asszonyokhoz, a kis porontyával; nem hagyhatta otthon.

Sári vigyorogva vette el a gyereket, a tudós asszony eltűnt, s az elszomorodott rabmadarak visszaültek a kártyaasztalukhoz.

– Ilyenkor – szólt a pap – egy kicsit alkalmatlan lehet a kis jószág szegény fejének.

– Az ám – felelt a vén fináncz az agglegények kárörömével. – Hja, a szegény ember nem tud el lenni gyerek nélkül! Minél szegényebb, annál több kell neki. Ön oszt, főtisztelendő úr.

Sári ijedtében nem tudta, mit csináljon a gyerekkel. Az ágyra nem merészelte tenni, de ki se szaladhatott vele. Hirtelen nagy bizalmat érzett a lelkiatya iránt.

A pap tanácstalanul nézett az ölében gunnyasztó gyerekre. A pénztáros elnevette magát s felsőbbséggel vette el a kis személyt a paptól.

A pap megpirongatta a léha tréfáért. Az öreg fináncz azt mondta rá, hogy: »Lárifári!« – és hurczolni kezdte a kis leányt föl s alá a szobában.

– Az ember nem hinné, hogy miféle tehetségek szunnyadnak önben – szólt a pap.

Sári kivitte pártfogoltját a konyhába; egyedül maradtak. Odabenn rejtelmes némaság; majd megint az előbbi fojtott hangok. A pap már nem tudott a kártyára figyelni.

– Nem sápitozni vagyok bent, hanem szolgálónak. Magad uram, ha szolgád nincs.

Egy darabig járt ki s be, a titokzatos szobától a konyháig meg vissza, majd eltűnt ujra végkép.

Abba hagyták a kártyát, egy darabig még beszélgettek, s az adópénztáros egyszerre bóbiskolni kezdett a székében. A pap felhasználta a kedvező alkalmat s elmondta az imádságát. Aztán átadta magát homályos, zavaros gondolatoknak, melyek visszavitték az elmult dolgok apró kriptáiba, s egy pár percz multán elszunnyadt ő is.

Mikor aztán nem fojthatták vissza többé a lélekzetüket, az első gondolatuk az volt: hogy hiszen nem kellett doktorért küldeni, tehát minden jól van! A vén fináncznak annyira megjött a bátorsága, hogy megint elkezdett bölcselkedni:

– Milyen bolond az ember! S milyen vakon megy -117- a fejével a falnak! Kérdem önt, főtisztelendő úr, mire a szegény embernek a gyerek?! Nem elég neki a nyomorúsága, még az aggodalom, a gond és a félelem is kell neki?!… Szegény kis teremtés, vajjon minő sorsnak indulsz neki ebben az órában?!…

A pap hallgatott, s nem mondta el, a mit a vallás felel ezekre a bolond kérdésekre.

– Hát nem okosabb, ha az ember megvonja magától a lehető legtöbb örömet, de egyszersmind megóvja magát a legnagyobb bajoktól?! Abból, a mit az iskolában tanultam, egyetlenegy mondatot tudok. A görög grammatikánk első mondatát, azt hogy: »Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei«, az önmegtartóztatás megelégedést szül a lélekben. Akkor, a mikor tanultam, nevettem rajta; a lapdázás egy félórányi élvezetét többre becsültem minden lelki megelégedésnél. Azóta rájöttem, hogy ez a mondás a legnagyobb bölcseség a világon, s a legnagyobb kincs az, ha mindenről le tudunk mondani, ha tökéletességre visszük az igénytelenségben. Lám, egyszer én is szerettem volna családot alapítani, s fájt, hogy nem tehettem. Pedig jó, hogy így történt, mert szegény ember maradtam, a minek akkor az ellenkezőjét reméltem. S bizony nem tudom, hogy egy nyomorgó családért, egy beteg gyermekért valamelyik rossz órában nem nyúltam volna-e bele az állam kasszájába? Míg így nyugodt életem van s meg vagyok elégedve. Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei.

Elakadt a szava. Egy harsány hangot hallott, mely mintha azt kiáltotta volna odabenn:

– Hé enkrateia – ostobaság, szófrozüné – ostobaság! A lemondás: a halál, a zsibbadtság, a semmi. Én, én az élet vagyok! -118-

A papnak egy kő esett le a szivéről. S hogy utólag bebizonyítsa a bátorságát, nevetni próbált.

De másnap egész nap lelkifurdalást érzett ezért a nevetésért. Mintha csak akkor nevetett volna, mikor odakünn az Angelus csendül meg.

DON PEREZ.

A bolond házasságokról volt szó. Egy barátunk, a kit okos, derék, úri embernek ismertünk, olyan házasságot kötött, mely álmélkodásba ejtette minden jó emberét. A pipázóban, konyakozás közben, élénken tárgyaltuk ezt a súlyos esetet.

– Mi a titkuk ezeknek a Perditáknak, hogy így meg tudják babonázni azokat a férfiakat, a kiket a legeszesebbeknek vélünk?

– Bizonyára tudja, mit csinál. Jobban, mint bármely idegen – szólt. S aztán, minthogy egyértelmüen tiltakoztunk, hozzátette:

– Én nem csodálkozom soha semmiféle mezalianszon. Magam is közel voltam hozzá, hogy egy czirkusz-leányt vegyek feleségül. S ez a régi felbuzdulásom aligha volt ostobaság. Olyan emlékem ez, a melyre sohase gondolhatok megilletődés nélkül.

Házigazdánkat, a kit nem fogok megnevezni, sokan irigyelték a házasságáért; némi túlzással azt mondhatnám, hogy egy alföldi vármegyét vett nőül. Ez a kijelentése tehát általános érdeklődést keltett. -120-

– Igen, de a báró mégis csak mást gondolt – szólt valamelyikünk – s épp itt van ennek a dolognak a bibéje. Felbuzdulni lehet, bizonyos korban illik is, de aztán mást gondol az ember.

– Egy csekélységen mult, hogy meg nem maradtam az első gondolatomnál, s mondhatom, hogy nem a mezaliansz ellen szóló észokoknak, hanem egy véletlennek tulajdoníthatom, hogy önök ma nem Milly Morrisnál teáznak. A véletlent ez alkalommal Don Pereznek hívták, s Don Perez nem valami spanyol nemes volt, hanem egy szegény haldokló paripa.

– Ó, ó, egész regény tehát? – érdeklődött valaki a vendégek közül.

– Elég rövid regény arra, hogy elmondhassam, s önök még se szökdössenek el. Ha telegramm-stílusban szólok, hamarabb a végére érek, mint gondolják. Nos akarják, hogy elmondjam?

– Huszonnégy éves koromban – kezdte a báró – a czirkusz volt az egyetlen szenvedélyem. Azt hittem, hogy az iskola-lovaglásnál szebb dolog nincsen a világon. A czirkusz rajongó hívei közé tartoztam, és soha se mulasztottam el egy előadást se. A még üres vagy már üres lelkü embereknek a czirkusz egyike a legnagyobb gyönyörűségeknek. Szép lányok, egy kis csinadratta, a pojáczák ősi tréfái, s azok az érdekes látványosságok, a melyeket a legszebb állat véralkatának a tüzéből csal ki az emberi türelem és ügyesség: akkor nekem még nem kellett több. S aztán egész komolyan szerelmes voltam Miss Morris-ba.

Miss Morris világra szóló szépség volt, s akkortájt szerelmes volt bele fél Európa. Nem írom le Loreley-alakját; talán önök is látták: legalább a fényképét.

Azóta se láttam több előkelőséget sugárzó, finomabb, -121- és hasonlóan költői jelenséget. Maga volt a karcsúság, s úgy mozgott, a hogy a liliom leng a szélben. Azt hiszem, a mozgásába voltam szerelmes, mert ha járt, ha lovagolt, ha finom, lányos karjával a legcsekélyebb mozdulatot tette, nem tudom miért, mindig a virágokra emlékeztetett.

Ezren udvaroltunk neki, de a legszigorúbb szem se találhatott a viselkedésében kivetni valót. Egyforma volt mindenkivel: egyformán kedves s egyformán közönbös. Minden tettetés és tüntetés nélkül való kifogástalan viselete tiszteletet parancsolt; önkéntelenül úgy kellett beszélnünk vele, mint egy úri leánynyal. A ki néha-néha megpróbált egyes szabadosságokat, azt meg se látta. A kétértelmüségeket nem hallotta meg, nem vette észre; a miképpen például nem vette észre, hogy az állatok nincsenek felöltözve. Tisztátalanság nem férhetett hozzá, még csak egy tisztátalan tekintet se. Rá nézett a szegény emberre, mint a hogy egy indiánra nézünk, a kivel nincsen beszélni valónk és tovább ment.

Különben is egyik előkelősége volt a társulatnak; a nénje, a sógora – mind iskola-lovaglók – és ő alkották a czirkusz arisztokracziáját.

Ha azt mondtam, hogy mindnyájunkkal egyformán bánt, hozzá kell tennem, hogy én voltam a kitüntetett udvarlója. Nekem megengedte, hogy Milly-nek szólíthassam.

Egy este nagy vakmerőségre vetemedtem. Az istállóban sétálgattunk, s a hogy kissé előre hajolt, hogy megkínálja bonbonjaimmal a lovát, egy csókfélét leheltem a nyakára. Ó, tisztelettel teli csók volt ez, mondhatni: árnyék-csók; inkább csak megérintettem az ajkammal szőke haját s egy parányit eltévedtem!… Nagyon megharagudott érte. -122-

Nem vágta arczomba a bonbonjaimat, de keményebben büntetett meg, mintha így tett volna.

– Mondja, báró – szólt olyan komolyan, a hogy még nem beszélt velem – mivel adtam én okot arra, hogy ön az efféle tréfát velem szemben megengedhetőnek tartja?

Azt feleltem, hogy nem akartam megbántani, hogy önkéntelenül történt, hogy nagyon szerelmes vagyok belé, s hogy végre is, nincs abban semmi sértő, ha az ember nem mindig tud parancsolni a szívének… szóval a szokásos ostobaságot.

– Önnek van egy kis húga – felelt, s ha észrevette, nem akarta meglátni, hogy elsápadok – egy gyönyörű tizenhat éves, édes teremtés; láttam tavaly vagy harmadéve, itt, a páholyban. Mondja, kérem, ha valaki így tenne ő vele, az ön szemeláttára, a hogy ön tett velem, mit csinálna azzal az emberrel?

– Miss Morris – feleltem – én tudom, hogy ön tisztességes leány, s hogy ripőkség, a mit elkövettem. De ön nem gyöngéd. A kire ön hivatkozik, meghalt. Meghalt, Miss Morris, már egy esztendeje.

Nem untatom önöket szerelmi regényem részleteivel. Elég az hozzá, egyre szerelmesebb lettem, s elhatároztam, hogy feleségül veszem Miss Morrist. Tehettem, a mit akartam, s nem volt senkim, a kit megszomorítsak ezzel a lépéssel. A szüleim, a húgom már nem éltek; azzal, hogy az idegenek milyen megjegyzéseket fognak tenni a házasságomra, nem törődtem.

Egy rokonom, a ki régebben a gyámom volt, egészen más házasságra akart rábeszélni. Majdnem -123- elájult, mikor tudtára adtam, hogy egy czirkuszkisasszonyt veszek el, a kivel Angliában fogok élni, remélem, boldogan.

Millynek azonban nem szóltam róla, hogy milyen komoly az őrültségem. Akkorra tartogattam ezt, a mikor majd útrakészen állhatok elébe. S jól cselekedtem.

Önök türelmetlenek; mindjárt az utolsó fejezetnél tartunk. Egy szép nap befészkelődött szívembe: a gyanu. Véletlenül rájöttem, hogy Milly, a ki azelőtt sohase járt sehová, minden délelőtt tizenegykor végig megy az utczámon, hogy a sarkon eltünjék leskelődő tekintetem elől. S nekem semmit se szólt erről a rendes sétájáról. Vajjon hová megy?

A kémkedés nem szép dolog, s egy darabig küzdöttem is magammal, de végre is utána mentem. Az állatgyógyító intézetbe járt. Olyan szerelmes, olyan féltékeny, olyan ostoba voltam, hogy nem találtam ki semmit; valami gavallért sejtettem ennek a tisztes intézetnek a falai között.

S egy reggel odasiettem, hogy a helyszinén gyóntassak ki valakit. Az intézetben volt egy ismerősöm; fölkerestem azzal az ürügygyel, hogy egyik vizslámat akarom gyógyíttatni.

– Nem is képzeli, milyen érdekes látogatót várok. Egy negyedóra mulva itt láthatja Miss Morrist… Ismeri Miss Morrist, ugy-e?

Aztán megmutatta a beteg állatot, a kit Miss Morris mindennap meglátogat. Egy vázalak feküdt előttem; csak a csont és a bőr volt meg a szegény állatból. Úgy nézett maga elé, mintha már teljesen érzéketlen volna; azt hitte volna az ember, hogy tudja szegény, mi vár rá. -124-

A kiváncsiság ott tartott; látni akartam Millyt ezen a helyen. S a szomszédos helyiségből végig néztem a találkozót. Az állatok orvosa nem talált ebben semmi feltünőt; czirkuszhölgyek iránt mindenki érdeklődik.

Milly belépett s az állat felnyitotta a szemét. Soha se felejtem el ezt a tekintetet. A két nagy szemgolyó egyszerre csupa ragyogás lett… a mi élet volt benne, mind a szemében volt; megesküdtem volna rá, hogy mosolyog, boldogan mosolyog. Horkantott s megmozdult, mintha fel akarna kelni.

Milly odaült melléje s beszélni kezdett vele. Igen, beszélni; nem hiszem ugyan, hogy a lovak értenek angolul, de azt láttam, hogy Don Perez megérti, a mit Milly beszél. Folyvást izgett-mozgott volna, egyre-másra horkantott, s felelt neki, a tekintetével. Milly az ölébe vette a szegény állat nagy bolond fejét és simogatta. Azt beszélték egymással:

– Ne félj, kedves kis Don Perez, nemsokára meggyógyulsz s aztán megint vígan száguldunk a manège-ben! Ugy-e, milyen jó a manège-ben?! Repülni, mint a szél, hoplá, hoplá, hoplá!…

– Ó, édes kis úrnőm, soha se nyargalok én többet a manège-ben, se a pázsiton nem kergetőzöm vidám csikókkal, az édes puha pázsiton!… Úgy fáj meghalni, édes, jó kis úrnőm, s én meghalok, meghal a szegény Don Perez!… Milyen jó vagy te, hogy eljössz hozzám s megsimogatod pirinyó kezeddel szegény nagy fejemet!… Meghalni rossz, nagyon rossz, de te megkönnyíted a halálomat, te kedves, kedves, kedves!

Másnap megkérdeztem Millyt, miért nem szólt nekem ezekről a látogatásokról.

– Még nincs két hónapja, hogy ott van. Május harmadikán vitték ki szegényt.

– Május harmadikán, május harmadikán – ismételgettem magamban. – Miről is nevezetes nekem ez a nap?

Eszembe jutott, s mélyen elpirultam. Május harmadikán volt az évfordulója, hogy az én szép kis húgom meghalt, s én ezen a napon nem gondoltam az én szép kis húgomra, koszorút se vittem a sírhalmára!

Nem találják ki, miért nem vettem el Miss Morrist? Azért, mert beláttam, hogy léhább vagyok, mintsem Miss Morrist megérdemelném. Beláttam, hogy ő meg én, ő a csupa emlékezés, s én a csupa feledség, nem illünk össze. Nem akartam, hogy boldogtalanná tegyem, azért nem vettem el.

– Tartok tőle – szóltam, mikor a báró elhallgatott, – hogy Miss Morris nem érte volna be ezzel a magyarázattal. – Hol van? Mi lett vele?

– Négy vagy öt évvel később férjhez ment egy őrnagyhoz; úgy tudom, elég jól élnek.

– Vajjon az őrnagy nem bánta-e meg, hogy vállalkozóbb szellemű volt, mint a báró? – kérdezte valaki.

– Bizonyára megbánta; az ember mindig megbánja, ha megházasodik. A mi engem illet, eléggé meg vagyok elégedve a világ folyásával, de azt tudom, hogy a haldoklásomban elhagyatottabb leszek a szegény Don Pereznél… -126-

– Ha kilencz előtt jön, igen. Jó éjt. Holnap itthon lesz, vagy vadászni megy? De nem kérdezem, maga se tudja előre. Tehát a viszontlátásra holnap vagy holnapután. Jó éjt.

A LAKÁJ.

Még magánál volt, de a lélekzete már kimaradozott, és mind nagyobbakat kellett fohászkodnia, hogy a megszökni készülőt utólérhesse.

– Jézus, Mária, Szent József – nyöszörgött – nem tudok felkelni és nem tudok szolgálni! De hát ki fogja felöltöztetni az én felséges uramat?! Ki húzza fel legmagasabb czipőit és ki adja kezébe aranygombos sétapálczáját?!

A lakáj ugyanis utolsó lehelletéig hív szolgája volt Vilmosnak, a gerolsteini uralkodó herczegnek, a kinek a dajkája hozta őt a világra, és a kivel együtt öregedett meg. Barátai vigasztalni próbálták.

– Ne félj, Venczel – szóltak hozzá – a felséges úr úgy el lesz látva, mintha te magad szolgálnád ki. Te most csak a lelked üdvével foglalkozzál, mert nemsokára isten előtt állasz.

De elmondták az uralkodó herczegnek is, hogy mért nem a Venczel jön, ha a felséges úr csenget.

– Ej! – szólt az öreg herczeg elégedetlenül – a derék Venczel!… Mi dolog ez?! Ez nem helyes, ez a dolog nincs rendben! -128-

És legkegyelmesebben elhatározta, hogy személyes megjelenésével fog enyhülést szerezni a haldoklónak és egyszersmind példát ad rá, hogy a hű szolgálat mindig megnyeri jutalmát.

Midőn az ajtó megnyílt s a herczeg maga jelent meg a küszöbön: a lakáj hirtelen azt hitte, hogy már az égben van.

– Hogyan – dadogta az örömtől félig meggyógyultan – Felséged itt, nálam, az én kis szobámban!… Istenem, ez a legszebb napja életemnek!

– Na, öreg kutya – szólt a herczeg jóságos kedélylyel – mi az? Te meg akarsz halni?! Ezt én nem fogom megengedni, ezt én soha se fogom megengedni.

– Ha Felséged parancsol!… – felelt lelke mélyéig meghatottan a lakáj, és már attól félt, hogy mindjárt egészen meggyógyul, a mikor is hazugságban kell maradnia gazdája előtt.

– Hát mondd el, hű Venczelem – folytatta a herczeg – mi az utolsó kívánságod? Neked szerezzek valami örömet, vagy azt igérjem meg, hogy gondoskodni fogok családodról? Csak szólnod kell, és óhajtásod már abban a pillanatban teljesítve van.

– Ó, Felség – nyögte a lakáj – nekem már a legfinomabb pezsgő is csak émelyítő czukros víz… A mi pedig a családomat illeti, arról már régen megtörtént a legkegyelmesebb gondoskodás. Fiam első komornyik a mecklenburgi herczeg ő felségénél, felséged unokaöcscsénél, leányom első komorna a detmoldschwerini herczegné ő felségénél, Felséged leányánál. Mit óhajtsak többet?! És ha szabad megvallanom… a nélkül, hogy elidegenedtem volna tőlük… bár csak fölötte ritkán láttam őket… ők már régen másutt szolgálnak… pedig az ember mindentől elszokik… -129- nekem tulajdonképpen nem ők a családom, hanem Felséged! Hisz kis gyermek korom óta folyton-folyvást Felséged szolgálatában volt szerencsém állani… Felséged hű kutyájaképpen öregedtem meg… Igen vakmerő voltam? Ne haragudjék, Felséged!… olyan jól esett egyszer ezt kimondani!…

– Nem haragszom, Venczel, nem haragszom. És csak mondd el, félelem nélkül, mit tegyek érdekedben. Szóljak talán a püspöknek, hogy a szokásos, rendes eljárás mellőzésével, rövid úton eszközöljön ki számodra bűnbocsánatot, mivel személyemhez tartozol? Csak mondd bátran, hogy mit óhajtasz.

– Tehát igen, Felség, nekem csakugyan volna még egy óhajtásom… És ha Felséged rám árasztja kegyének sugárözönét…

– Nem, Felség, én már csak azt óhajtom, hogy teljes lelki békében halhassak meg. Úgy, hogy semmi se terhelje a lelkiismeretemet. De ez nem a paptól függ, hanem Felségedtől. Nem tudnék nyugodtan halni meg, ha nem lehetnék oly szerencsés, hogy kikönyöröghessem Felségednek a bocsánatát.

– De hát mit bocsássak meg neked, Venczel? Te mindíg híven szolgáltál engem, vakon teljesítetted parancsaimat, és soha se vétettél ellenem.

– Egyszer eltűnt Felségednek a gyémántokkal diszített órája, melyet Felséged Alexandrovics Konstantin nagyherczegtől kapott ajándékba. A gyanu a Hanzira esett, de az órát nem találták meg nála. Felséged ekkor huszonöt pálczára itélte őt. Mikor már huszonnégyet -130- csaptak rá, Felséged véletlenül megtalálta az órát a mellénye zsebében, a hol szórakozottságból nem kereste. Soha se történt máskor, de ebben az egy esetben rosszat gondoltam Felségedről. Bocsássa meg, hogy gondolatban egyszer vétettem Felséged ellen!…

– Megbocsátom – szólt a herczeg legkegyelmesebben. – Csak halj meg békében; én megbocsátok neked.

A kopogtatásra Péter kiment, megkérdezte a lélek naczionáléját, aztán megnézte a könyveit. Nem sok volt ott bejegyezve a lélek terhére. Nem ölt, nem követett el halálos vétkeket. A tizedik rubrikában ugyan az állott, hogy kelleténél valamivel több szivart lopott a gazdájától, de ezen kívül nem terhelte egyéb csak a megjegyzések rovatában ez a pár szó: »világéletében sokat hazudott«. De a hazugságot nem tiltja alaptörvény; a hazugság bocsánandó vétek, s a lélek elköltözésének órája előtt penitencziát tartván, mindezt leszánta-bánta.

Péternek tulajdonképpen meg van tiltva, hogy a lelkekkel beszélgetésbe elegyedjen, de Péter némelyes emberi gyarlóságról soha se tudott végképpen leszokni, s aztán ez a beszédesség, úgy látszik, együtt jár a kapunyitási foglalkozással.

Azért szent ő, és szent volt mindíg, minden emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.

– Na, öreg – szólt az ujonnan érkezetthez – itt már nem kell szolgálni! -131-

– Mit? Hát olyan úr léssz, mint alant egy fejedelem! Egy rangban fogsz ülni a föld legjobbjaival, nem lesz semmi dolgod; és végtelenszer annyi lesz a gyönyörűséged, mint a mennyit odalenn megaláztatásban szenvedtél.

A lélek azonban, Péter magyarázatára, hogy a megalázottak itt fel fognak magasztaltatni, egy kis lámpalázat érzett.

– Eredj csak, nézz körül – biztatta Péter – majd meglátod, mennyire másképpen van itt, mint a siralom és nyomorúság völgyében!

A lélek beljebb bátorodott, körülnézett – bár a végtelen világosság nagyon elkápráztatta a szemét – járt-kelt, hol előbbre ment, hol visszafelé, és sehol se találta a helyét.

– Hát neked mi bajod? – kérdezte álmélkodva Péter, mikor látta, hogy a lélek visszajön, s mintha kérdezni akarna valamit.

– Nem volna lehetséges – suttogta a lélek – hogy az arkangyalokat szolgáljam?

– Majd bizony – szólt Péter – a te kedvedért mindjárt megváltoztatjuk a lelki világ berendezését!…

– Adta lelke! – szólt boszúsan Péter. – Lám, hozzá jutna, de csakis a végtelen irgalmasságnál fogva, minden boldogsághoz, a miért a legérdemesebbek áhitoznak, és tessék, tovább is ott akarna maradni, a honnan megváltatott, a lelki nyomorúságban!

– Képes volnál visszamenni? A siralomba, a hitványságba, a szolgaságba? – álmélkodott Péter. -132-

– Bizony jó volt – felelt a lélek. – Szolgáltam, az igaz, de ez a szolgálat nem járt sok dologgal, csak sok hajlongással, a mihez úgy hozzászoktam, hogy, a mint láthatod, itt is folyton hajlongok erre-arra, oda is, a hol nincs senki. Nem volt semmi bajom és semmi gondom. Ugyanazt ettem, a mit a herczeg; egy félórával később, de éppen olyan jó falatokat. Az ő pezsgőjét ittam, az ő szivarjait szíttam, és ha a babája olyankor jött, a mikor a herczeg nem volt otthon…

– Szóval, épp úgy nem láttam hiányt semmiben, mint ő, épp úgy kiélveztem, talán még nála is jobban kiélveztem a kényelmet, mert…

– És neked soha se volt egyéb kivánságod, csak hogy a hasad megteljék, meg a többi?!…

– Minthogy itt nem lehet máskép, csak őszintén beszélni, tehát: nem, soha!

– Miért ne?!… Talán itt se legyen egyenlőség?!… – kérdezte a lélek, olyan követelő hangon, a minőt a földi életben nem használt soha.

– Hát nem megmondtam – fakadt ki indulatában Péter – hogy az egész berendezés rossz, mert kár volt mindenkinek megadni az örökéletet!…

Nem kell ezeken a szavakon megbotránkozni és -133- nem kell azt hinni, hogy a szentek soha se gondolkoznak úgy, mint a hogy olyan emberek beszélnek, a kik mintha egy kicsit felöntöttek volna a garatra… A szentek igazsága és az indulatosak fellobbanása néha, nagyritkán, egy-egy pontban, egy-egy pillanatra, mintha találkoznának… Péter mindig szent marad, minden emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.

KÖNYVMOLYOK.

Frigyes bácsi a rendesnél is szórakozottabb volt és igen rosszkedvünek látszott. Szokatlanul gyorsan evett, mint a ki alig várja, hogy lerázhassa magáról az ebédelés robotját s visszavonulhasson a dolgozószobájába; ha szóltak hozzá, egy-két szóval vagy olyan csodálkozó pillantással válaszolt, mintha nem is értette volna, hogy mit mondtak neki; izgatottnak tünt fel és mintha nem is igyekezett volna titkolni az izgatottságát.

A lányok nem mertek tovább kérdezősködni. Egy darabig, a míg Frigyes bácsi a sajtot majszolta, senki se szólt egy szót se. Hanem egyszerre az öreg tudós váratlanul megszólalt:

– Gyerekek, abban az egyben igazatok van, hogy már ideje volna egy kis levegőt színi. Holnap reggel kimegyünk Gödöllőre.

A két öreg kisasszony összenézett. Ez az elhatározás annyira meglepte őket, hogy nyugtalankodni kezdtek.

És Laura kisasszony, a fiatalabbik hajadon, a ki még nem lépte át a negyvenedik esztendejét – »Laurácska«, Frigyes bácsi szívének a kiválasztottja – -135- némi tétovázás után nekibátorodott és megkoczkáztatta ezt a kérdést:

– De, Frigyes bácsi, csak nem érzi magát rosszul?! Olyan furcsa, hogy ez most éppen Frigyes bácsinak jut eszébe!… Eddig hallani se akart róla, hogy elmenjünk valahová!… Nyugtasson meg bennünket: ugy-e nincs semmi baja?

– Persze, hogy nincs semmi bajom! – dörmögött az öreg. – Egészséges vagyok én, mint a makk, és hogyha ez a sok tisztogatás nem volna, egy köhhentésemet se hallanátok soha. De persze ez az örökös takaritás engem is megvisel; nem vagyok mai legény és ez egy fiatalt is megviselne. Hanem hát én hiába beszélek nektek s hiába mondom, hogy únom már ezt a temérdek takaritást; ti csak nem akarjátok elhinni nekem, hogy ebbe a folytonos sepergetésbe és szellőztetésbe én előbb-utóbb bele fogok betegedni. Azért minduntalan kinyitogatjátok az ablakot és hol a padlót súroltatjátok, hol törölgettek, poroltok, és a sok seprésnek se ideje, se órája. Pedig nincs egészségtelenebb dolog, mint ez az őrületes takaritási mánia; a sok nyitott ajtó és ablak kérlelhetetlen bizonyossággal reumássá tesz mindnyájunkat, a temérdek seprés pedig felkavarja a port, kikergeti odvaikból a baczillusokat, és az ember belélekzi, felszíjja, megrágja, lenyeli ezt a sok mindenféle élősdit, a melyek különben békén pihennének a helyükön. Hogy az ördög vitte volna el azt a gazembert, a ki kitalálta ezt a sok gyalázatos tisztálkodást!

– De, édes bácsi – védekezett Laurácska – a lakást mégis csak ki kell valamikor takaritani! Aztán a szellőztetés magában véve még nem egészségtelen, és a port le kell törülni a könyvekről, meg a szemetet is ki kell söpörni! -136-

– Igen, csakhogy mértékkel kellene takaritani, és nem olyan eszeveszettül, mint ez a ti falusi leányzótok, a kinek a betegsége az, hogy még álmában is söpör és takarit. És tudjátok-e, mit csinál nekem ez a leány? Leveszi a polczról a legrégibb, a legdrágább könyvet, és ezzel püföli, porolja a többit! Tegnap is mit látok?! Véletlenül benyitok a könyvtárszobába… hát persze takarit, és tudjátok-e, mit csinál?! Pidansat de Mairobert-rel porolja a többit, Pidansat de Mairobert-rel!

– Pidansat de Mairobert-t használja portörlőnek, – sírt az öreg – Pidansat de Mairobert-t, a tizennyolczadik század történetének legbecsesebb forrásmunkáját, Pidansat de Mairobert »Espion anglais«-jának egy első kiadását!

– Pedig megmondtuk neki – hebegett Laurácska – hogy a könyvekhez nem szabad hozzányúlni!…

– Meglássátok, ez a leány még megöl engemet! – szólt az öreg tudós elkeseredetten.

Nagyon izgatott volt és szükségét érezte, hogy bűnbakot találjon, a kin kitöltheti a rosszkedvét.

Panaszkodása aggodalommal töltötte el a két öreg kisasszonyt. Hátha mégis rosszúl van az öreg ur? Hátha meghűlt és valami kezdődő hurut bántja, hogy egyszerre a levegőre vágyik? Olyan különös, hogy elkivánkozik a könyvei közül!

– Holnap korán reggel kimegyünk, és este, az utolsó vonattal visszajövünk – világosította fel a hugait. – A szabad levegőt mértékkel kell élvezni; a szabad levegőből hamar megárt a sok! -137-

Az öreg kisasszonyok így is örültek a kirándulásnak. Nekik ez esemény és sokat igérő, ritka gyönyörüség volt; csöndes, egyhangu életükben nem igen fordultak elő ilyen érdekes kalandok.

II.

Marika kisasszony emlékezett rá, hogy Frigyes bácsi tegnap este egy levelet kapott.

»Öregem, meg fogsz pukkadni az irigységtől, és meg fogsz halni a fájdalomtól, hogy elszalasztottad ezt az egyetlen alkalmat!… Tudod-e, mi került a birtokomba? Az unikumok unikuma, az »Anti-Justine« első kiadásának egy példánya! Az igazi első kiadás egy példánya!

A mint jól tudod, az ismeretes 1798-iki kiadás se kutya, mert a könyvet 1803-ban Napoleon rendeletére elkobozták a Palais Royal könyvkereskedőitől, s nemcsak a kiadónál és a könyvárúsoknál, hanem még a nyilvános házakban talált összes példányokat is megsemmisítették. Csak két példányt kiméltek meg s ezeket ma a »Bibliothèque Nationale« titkos osztálya: a »Pokol« őrzi. Így aztán nem csoda, ha ebből az 1798-iki kiadásból is mindössze hat példány szaladgál a világban, azaz dehogy is szaladgál!… inkább ül »mély tengerfenéken«, a trezorok legelrejtettebb zugában, -138- mint a Kohinoor. Azt is jól tudod, hogy e hat példány egyikét, a Cigongne úr gyüjteményének ékkövét, ezerötszáz frankért szalasztották el Angliába, onnan Aumale herczeg kaparintotta magához, a kinek a hagyatékából megfejthetetlen módon ellopták… Szóval ez a kiadás se kutya. Monselet még nem is tudott egyébről, csak erről a kiadásról, erről a hat példányról.

Hanem, a mint igen jól tudod, Jacob fölfedezte, hogy ez az 1798-iki kiadás csak látszólag az első, mert Restif de la Bretonne már 1797-ben kinyomtatta a saját kézi sajtóján az »Anti-Justine« négy példányát, s ezt a négy példányt nagy pénzért adta el, roppant gazdag angol műbarátoknak. Nos, hát ennek az igazi első kiadásnak egy példányáról van szó.

Mert, a mint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján felülről a 8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba, ellenben az előbb kinyomtatott négy példányban ezen a helyen az Ingénue névről hiányzik az ékezet!

Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom van, a melyikben nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom: a jó, az igazi, az unikumok unikuma, a melyben az Ingénue név a 134-ik lap 8-ik sorában helytelenül van, ékezet nélkül.

Elsápadsz, ugy-e, az irigységtől, a mint én oda vagyok a gyönyörüségtől!

És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában, nagy, fekete álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi antikváriusok gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerüen nem áll velem szóba, mert tudja, hogy mindig megrablom a tudatlanságát. De -139- így gyanutlanul mutogatta meg a régi könyveit. És az állatnak sejtelme se volt róla, hogy milyen kincs van nála! Harmincznyolcz koronára tartotta, s nekem volt pofám lealkudni harminczötre! Hihihihi! Még most is folynak a könnyeim a kaczagástól. A kincs egy hitbizományt ér, s én egy negyedóráig ócsárlom, a míg lealkuszom a három koronát!

De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg hozzáértő embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel, nézd meg, és lásd, hogy a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue névről hiányzik az ékezet!

Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt a könyvet meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel!

III.

Mikor reggeli kilencz órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így szólt:

– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek pénz, hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál. Nem ebédelek veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó barátom könyvtárát. Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek, de csak módjával, a szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a czukrászdában. Aztán sétáljátok -140- ki magatokat; ha annyira szeretitek a szabad levegőt, hát nem bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd a vasútnál találkozunk és hat óra húsz perczkor haza utazunk.

– Törődöm is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg ebédre, majd szalámit hozatok a könyvtárba.

A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is szedtek – mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt. (Otthon még hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.)

Reszketett, mikor a kezébe vette a híres »Anti-Justine«-t. Megkereste a 134-ik lap 8-ik sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az Ingénue névre, s aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel:

Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még soha se sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a házigazda, szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a két régi czimborát attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el egymástól.

Azonkivül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes bácsi nem leplezgette az irígykedését.

– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt is megér kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz, hogy szerencsés kópé vagy!… de micsoda remek ötlet is volt ez a fekete álszakál!

Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. -141- Órákon át mászkáltak fel s alá a felső polczokhoz vezető létrákon, szalámit ebédeltek, s délután öt órára nem maradt könyv, a melyet végig ne szaglásztak volna.

Elkisérte Frigyes bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, a kik már egy óra óta várakoztak két nagy kazal mezei virággal, azt a bókot mondta, hogy egyre fiatalodnak.

Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy Frigyes bácsinak az idegessége úgy elmult, mintha elfujták volna.

A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon elfoglalták a gondolataik. A sok uj benyomás.

Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó nap tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt halványkék vizü tengerhez hasonlított, a melyben mintha rózsaszínű szigeteket alkottak volna a bárányfelhők.

Frigyes bácsi, a kinek az arcza csupa megelégedés és mosolygás volt, jobbkezének középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt meg:

A CSODAGYERMEK.

A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága megosztotta figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre így szólt:

Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban cserélgessük az eszméket Beethovenről és Mendelssohnról, fölöslegesnek tartotta nevünk fölemlítését. Vagy talán nem tudta egyikünk nevét se.

A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és így megismerkedtünk.

– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd sörcsarnoktól. Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot kérek önöktől.

Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért velem a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább beszélgettünk.

Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém, megmaradtam a zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a csodagyermekről kezdtem beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént hallgattuk.

Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a megjegyzést tette: -143-

Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította a beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj és finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy negyedóráig hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság:

– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét… Szabad megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém?

– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név önnek nem mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre. Pedig én is csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk.

– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a gondolatomra, a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek maradtam, a mi voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem tudtam érvényesülni. Mondja, hány évesnek néz?

– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna, nem csodálkoznám rajta.

– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a csodagyermekek évei az isten előtt duplán számítanak.

– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én is átéltem, pontról-pontra, nem -144- egyszer. Csakhogy régen, nagyon régen; tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon, tizenegy éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem történik, természetesnek találva… Láttam magam előtt a lelkesedéstől kipiruló arczokat, a lázas embertömeget… és úgy gondoltam, hogy mindez magától értetődik… Nézze, mit írtak rólam a legjelesebb zenekritikusok… mindig magammal hordom ezeket a kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt nyomtatásban, ujra meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene hinnem, hogy én nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak… Tüneményes tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége… Aztán a másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet; álmélkodásba ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott csodagyermek; csodás lángelme, káprázatos technikai készség; érett felfogása, virtuozitásának komoly, benső tartalma; hegedüs fenomén; csodálatos bensőség és ezermesterkedő bűvészet, példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy egy gyermek ilyen nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?… lélektani rejtély; a közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól, annyira lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán itt van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?… Honnan az erő és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez a gyermek öregnek, érettnek született!… -145-

– Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte ön a nagy zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen rendkivüli sikerrel tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?… Csakugyan éretten jött ön a világra?

– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön helyett. Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint nincsen víz oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa és anya nélkül, művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek közül az egyik: a kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit átéltünk legyen. Mondja kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves gyermek, a ki még nem egészen ember, mert a természet nem ugrál?… Persze, hogy később átértettem és átéreztem a nagy zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se kellett a művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan nagy csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt ember; sőt képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt van a mi problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének, csodájának a magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már könnyü összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a tartalmát illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is lehetett egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus lemásolása. A gyermek jó szemével lestem el, s a gyermek utólérhetetlen kézügyességével utánoztam azt, a mit – gondolatban és érzésben – öreg -146- mesteremnek a klasszikusokból kiváltania sikerült, és az én mesterem meglehetősen szürke ember volt, nem kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a középszerüség tengerébe.

– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves korában produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik csodával állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli hatást tett. Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy előadása tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb zenekritikusok mind tévedtek volna? S bolond az egész világ?

– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily éleselméjüek, tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek, gondolkozásunkat, érzéseinket, itéleteinket és hangulatainkat mi minden befolyásolja, és ezeknek a befolyásoknak a variácziói, kombinácziói, permutácziói mily sajátságos hatásokat váltanak ki, mily változatos eredményeket termelnek gondolkodás- és érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy milyen roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb a priori itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit látnunk és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk, mert az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő tud teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az első benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s ez az első kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki valami ujat akart fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem valami ujat. Csodát akartak látni bennem, és csodának láttak.

– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se veszítettem a technikai tökéletességemből. És megemberedtem, következésképp megértettem a zenei gondolatokat; az epedő vágyak, a lobogó érzékiség, a világfájdalom fölébredtek bennem, tartalmat öntöttem előadásomba, nem a remekül megtanult leczkét reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem tetszettem többé. Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a benyomás nem volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta a többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre.

– Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt, konzerválni kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez, a dicsőséghez és ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni kezdtem, a mi gyermekkori üdeségemből még megmaradt, sőt, mint az öregedő naiva szokta, mímelni kezdtem azt a gyermeket, a ki már csak voltam. Visszatértem gyermekruháimhoz; úgy fésültem a hajamat, mint a hogy a kis fiukat fésülik; aggodalmasan borotváltam pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát használtam, hogy véznának és fejletlennek lássanak, és csak olyan helyekre jártam hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet. És ennek megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is annyira megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem lehetett eltitkolni többé. És ezzel vége volt a pályámnak.

– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek lehet sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs mit keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek mindig csak -148- kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja – nagyobb, mint kellene.

– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még mindig kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges előfeltételnek, s ha képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a versenytársaink, a siker sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a bennünket környező világtól. A hogy az előbb mondtam: víz nincsen oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen apa és anya nélkül, siker sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező: a képességeink. A másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és miután észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A világ oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly erőtlen! Ki tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a nyilvánosság elé, talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet. Nem tudni. De nem úgy történt. És nekem nem bocsátotta meg a világ, hogy már nem vagyok gyermek.

– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem. Arra, hogy a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel, gyermekkorukban egytől-egyig a gyermekszobában maradtak; másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan valakit, a ki csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette volna gyermekkori diadalait.

– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más efféle jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni a becsvágyának megfelelő sikert. -149-

– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik példával is. Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a zongorajátékát. Én tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy csodagyermeket vettem feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt.

– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban huszonnégy. Egy kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett gyermekruhájában. Huszonhárom éves korában legfeljebb tizennégynek nézte volna, olyan ügyesen volt kimaszkolva. De az emberek kezdtek rájönni, hogy már régen csodagyermek, és szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől idővel rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy ő lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő pedig belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja magát. Neki tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a mennyit én összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan megtörtént, s mindjárt az első évben egy csodababácskával ajándékozott meg. Kevéssel ezután megunta a házias életet s visszakivánkozott a csodagyermeki pályára. De képzelheti, hogy a csodababácska után kissé tulságosan kövéren zongorázta el Bachnak Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég jól festett ugyan fésüvel a hajában; térdig érő gyermekruhácskája jelentékenyen megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy sok rajta a fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s azóta gyűlöl, mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója, dicsőségének a gyilkosa.

– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes tárgyról másfelé tereljem a beszélgetést. -150-

– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes csodagyermek. Máris ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár senki se tanította, hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s olyan erővel, bensőséggel, tartalmassággal tolmácsolja a nagy zeneköltők lobogó érzékiségét és világfájdalmát, hogy az egyszerüen megdöbbentő. Pedig csak lobogó veszekedési kedv és, hogy úgy mondjam, világfalánkság lakik benne. A kisebbik három éves. Ez minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű, a melyet ne ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s remélem, hogy nem trombitás.

– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy vigasztalásom: a zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása mindig az, a miben boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak azon a csatamezőn találhatjuk meg, a mely beitta vérünket.

KIRÁNDULÁS.

Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu – Dunay Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei – névszerint: Kálmán és Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a három fiu a vakáczió idején se mehetett haza. Dunay Zsófika az egész nyáron át a vidéken szokott vendégszerepelni, hogy e bérczes kis haza legtávolabb eső virányain is megismerhessék az ő csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu alkalmatlan volt neki télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az ebédre, a míg a próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a mama az előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu és Olgyai Gyula -152- bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony, meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is.

Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom, Olgyai Gyula tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett igazságot: – a fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek, kor- és nembeli válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak lenni. Mert ebben a korban a fiatal urak még nem igen tudnak egyebet, csak boszuságot szerezni.

Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább ezeknek a boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető csatornák. De még ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük van bizonyos szellőzésre, és vakáczió idején az ifjui életkedv megfékezésére szolgáló organizáczió csak félerővel működik.

Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus meg egy beteges, öreg írnok.

Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a házat. Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak mulatott volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott.

A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan felgyujtják a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog volt, ha a fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s nem zavarták a czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy kis fél-pihenés őt is megillette. Azért megelégedett annak nyilvántartásával, hogy a fiatal urak hiánytalanul megvannak, egyik se veszett el, mert mind a három pontosan megjelenik az ebéden és a vacsorán; néha, a forma kedvéért, éjjel szemlét tartott a hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak nem szöktek-e meg Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e -153- ott valami razzián; egyébként azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se nézett, s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki a boldogító igent.

A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon csavarogtak, jobbra, balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s különösen az Olgyai Gyula örökkön éber szelleme vezette őket.

A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon. Először azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is öregebb volt egy esztendővel, s az efféle társaságban egy évi korkülönbség még nagy idő, a tekintélynek kiaknázhatatlan kincsesbányája. De főképpen azért tisztelték Olgyai Gyulát, mert az utóbbiban nem volt nehéz felismerni a minden hájjal megkent gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle tulajdonság nem imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való felülemelkedés.

Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a ciceronéjuk. Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni és arra, hogy miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét kijátszani. Tőle tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő oktatta rá a két testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani. Olgyai Gyula tanította meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad művészetek«-nek neveztek volna, de különösen arra a művészetre, hogyan lehet az elhagyott bicziklit egy percz alatt használhatatlanná tenni. Tőle szerezték minden tudásukat és azt az ügyességüket, a melynek a legtöbb élvezetüket köszönhették, hogy tudniillik hogyan lehet egy kis leleménynyel minél több kárt és boszúságot okozni. Olgyai Gyula minden technikai szerkezetet ismert, de a technika vívmányait csak azért tanulmányozta, hogy megtudja, -154- miképpen kell a különböző szerkezeteket elrontani. Azoknak az egyenes leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre, hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a nagyok káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya, ábrándja, eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék automobil-balesetet idézni elő.

A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a nyomukban, mintha sáskák jártak volna arra.

Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem bomlott, mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl, engesztelhetetlennek látszó testvérháború ütött ki, de az Olgyai Gyula salamoni bölcseségének végre is sikerült elsimítani az ellentéteket.

A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve is kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban lelték, hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a fürdés tilos és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket.

De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy beiszapolták magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy mégis csak eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a felsőbbség helyeslésével találkozhatott volna.

A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely még nedves volt a nyomdafestéktől. Ha -155- a nyomdafestékkel mázolják be a testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme általános tetszéssel találkozott.

De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva:

– Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-Peéry Ottmár képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az országgyűlésen, de kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták, hahaha!… És az ujságban még az van, hogy ez azért volt, mert igen szemteleneket és ostobákat beszélt!

– Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik Dunay-fiú – és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa!

– De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig jár a szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az ujságnak, hát én mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy felfújt hólyag!

– Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól van az ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám méltóságos Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán tudd meg, hogy az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr; és olyan nagy úr, hogy ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás.

– Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt hólyag – ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú.

– Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr, és nem is láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért beszélsz így? Azért beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész!

– Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és az apád sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy akármi, előttem csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön az én apámhoz, mert az én apám rangsorban a legelső művész Magyarországon! Te azt még nem is tudod felfogni, hogy kicsoda egy Pomázy György!

– De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten szedett, a kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler, egy csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat mutat és azután tányéroz, szóval egy igazi csibész.

Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt, azelőtt Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát megnevettesse és a maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen semleges maradt. A testvérek viszálykodása egészen hidegen hagyta; mintha nem is hallgatott volna oda, nyugodtan kenegette magát azzal a nyomdafestékes ujságpéldánynyal, mely erre a szóharczra alkalmat adott.

A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek. Ezek abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott Kálmán apjának kenyérkeresetéről s általában az egész művészi pályáról, Kálmán pedig kijelentette, hogy Károly apja egy »társadalmi here«, a ki egy hatost se tudna megkeresni, nemhogy olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a milyen egy híres művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem kapja ajándékba. -157-

Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak; egyiknek se tört le a dereka.

Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük: melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt.

– Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem válogathatja meg az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok van.

Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú lassankint kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb barátjukkal, mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán nem tudta megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy Györgyöt és miért? – hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt tűntesse ki! Károly pedig azt nehezellette, hogy mamája nem tudta törvényessé tenni ezt a rendkívül becses összeköttetést. Akkor most ő is Honti-Peéry volna.

Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl kibékűltek.

A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután összevesztek azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb, végre kiegyeztek és megegyeztek abban, hogy mind a ketten, egyértelműen, rosszat mondtak az édes mamájukról.

A BŰVÖS ÉKSZEREK.

Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt, az óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt, hogy neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő szabadon választ, kit szeressen.

A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába kerítette a tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és rettenetes dolgok történhettek volna, ha a tündér váratlanul segítséget nem kap.

De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető meg a felesége. Már messziről hallották a tündér rémes acsarkodását; a megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a kíváncsiság szárnyat adott a jóakaratuknak.

Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a körutakon minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő mélyén lakó ember ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis botránynak az örömét.

– Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek a betörőnek a talpát! -159-

A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e kötni az óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy teljesítse-e a szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok könnyebben elvesztik a bátorságukat, de viszont hamarabb nekibátorodnak, mint a férfiak.

A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő óriás roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami hegyi manó, és összeesett mint egy darab rongy.

Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is elhalt, mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán föltápászkodott a szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér csúfondáros, csengő nevetéssel kísérte.

A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a tündér csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen helyzetéből, így hálálkodott:

– Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most csupán igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne ítéljetek meg; részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat. Hiszen az erdő mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ berendezése a részletfizetés intézményén alapul.

A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a jutalomért tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a tündér pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a világnak.

– Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is megmondom, hogy nem kell komáról gondoskodnotok. -160- A gyermeknek én leszek a keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány.

És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető kunyhójában. A derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét, mert a kis fiúnak is örült, de még jobban örült annak, hogy az ünnepi alkalommal egy kis aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak elvétve kerül az erdőbe.

– Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai világban már a tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan ajándékot hoztam, a mely őt egész életére boldoggá teheti. Elhoztam neki a családi ékszereimet, a melyek még a nagyanyámról maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a topázos gyűrűt. De ne tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is, ha majd felnő, mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki ezeknek az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és soha se követhet el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot készül mondani, az óra azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a míg gazdája az ostobaságot ki nem veri a fejéből, ha pedig ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű rögtön megszorítja az ujját és mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a szándékával.

A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött eléggé örvendezni a nagyszerű ajándéknak.

A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az embert.

A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy feldíszítette magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre eszeveszettebben szólt, a gyűrű pedig úgy -161- megszorította az ujját, hogy fájdalmában szinte felordított.

Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a zenélő szerszám végképpen elcsendesedett.

– Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a felesége.

– Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a szénpor alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a míg a fiú felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az ékszereket, mert mi már csak megleszünk valahogy ostobán is. De látom, hogy ez túlságosan ostoba gondolat volt.

– Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell viselned az órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér, hogy legyen valami, a mi egy kis okosságra szoktasson.

De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy szorongatta a szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani.

Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a ládafiába, addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik.

II.

A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet kapta – már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető azért sürgette Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert azt óhajtotta, hogy a tündér, a kiről már régen nem hallottak, az ünnepi alkalomra ujra jelentkezzék az ígért részletfizetéssel. -162-

A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent. Ezúttal azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba, mert időközben Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a pénzpiacz helyzete s a rettenetes drágaság még a szebb világban lakókat is visszariasztotta minden túlságos költekezéstől.

Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első ajándéknak, a melyet nem lehetett megenni.

Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte, hogy Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás reggelén felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl folytonosan viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a mikor a legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat.

– A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már eszének kell lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való esze, hát vigyázzon rá és ne veszítse el.

Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze, mert a keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy szégyenére ne váljon, egész nap nem szólt egy árva szót se.

A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a hatásukat. Mert a bérmálást követő lakomán a szénégető betegre ette magát, s maga a tündér is megrontotta a gyomrát a kolbászszal, Topáz ellenben, aki óvatosságból nem evett, egészséges maradt. Éhes maradt, de egyszersmind egészséges.

Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított semmiféle más gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem mászott fel a fára, nem is esett le róla és nem lopta ki a madarak fészkéből a tojást. Már messziről meg lehetett ismerni szomoru mosolyáról. -163-

Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el kellett ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt okosabb a legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember, noha mindegyik elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a fejelágya, sok fejtörés és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy Topáz nem léphet a szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből, ha már ilyen ritka szép okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy úgyis hiábavaló volna, okosságból nem vitatkozott velük, hanem szomorú mosolylyal engedelmeskedett.

III.

Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent mondott. De a gyűrű megszorította az ujját.

– Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá, és mindig több a vesztes, mind a nyerő.

Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek találta, hogy sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a nyerőket látta. Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük!

Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival. De a gyűrű megszorította az ujját.

– Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom veletek. Nem akarok megrészegedni és -164- nem akarom, hogy megfájduljon a fejem. A ki iszik, soha se tudja előre, hogy mikor issza el az eszét, s a részeg ember ostobaságokat csinál, a részeg ember garázda, a részeg ember csunyább, mint az állat.

Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig nyögték a mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket, kötekedni kezdtek vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok kellettek hozzá, a míg ki tudtak gázolni abból a sok kellemetlenségből, a mit egy este szereztek maguknak.

De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és még vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen jókedvüek, hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a mulatságos szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és folyton nevettek. Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb egészen szótlanul szemlélgette őket, még jobban elkomolyodva, mint máskor. Irígyelte a mámorukat, a rózsás kedvüket, a szakadatlan mulatságukat.

Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer, kedvére kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival. Hiszen józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám dologra gondol és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz is kedve lett volna, hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa magát és már-már belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a száját, a gyűrű egyet szorított az ujján. -165-

– Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok, engem is megbüntethetnek, csendháborítás czímén.

Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik, hol a másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította az erkölcsét.

Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba sodorta egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát és áldani a gyűrű csodaerejét.

Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az élvezetükért.

Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek már nem sok dolga volt.

Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba, addig-addig enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a májusi szellő ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé megmámorosodva, majdnem megcsókolta azt az eperszájat.

A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát szorított az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott.

– Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene vennem feleségül.

És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva, megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki nem tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit.

– Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, – mert ez a kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok van, vagy – a mi még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz kis -166- leány, micsoda veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis behálóz! – hogyha pedig jó kis lány, no, akkor meg egész bizonyosan el kellett volna vennem feleségül! Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan, okos voltam!

És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül okosan cselekedett, majdnem sírva fakadt.

– Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor meghallotta, hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz. – Lám, hogy csalfa, és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna, hogy én vagyok az, a kit szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem bolonditott!

Utóljára aztán, hogy valamivel kárpótolja magát, erényt csinált magának a sok nélkülözésből.

– Az életem egy kicsit unalmasnak látszik, az igaz, – vigasztalta magát, – de hát a józanság: az egészség, és az okosság: a tartós lelki béke. Nem értem, hogy azért a kis izgalomért, mámorért, jókedvért, azért a kis élvezetért vagy azért a kis örömért, hogyan mászhatnak bele a többiek annyi ostobaságba, hogyan szerezhetnek maguknak annyi bajt, hogyan pazarolhatják el sokan a jövőjüket, akárhányan az egészségüket, néhányan az egész életüket is!

– Hazudsz! Mert érted őket! – süvített el a füle mellett egy hang, a gnómmá változtatott Kobalt bosszúálló hangja.

De ha nem is értette a többieket, nagyon szívesen volt a többiek, a nála ostobábbak között. Nagyon szerette a társaságot, és minél kevésbbé viszonozták a többiek -167- ezt a vonzalmat, annál inkább vágyódott a társaság után. Végre is a társaság örömét élvezni – olyan mulatság, a mely nem kerül pénzbe, nem árt az egészségnek, nem okoz bajokat, és, ha valaki okosan viselkedik, nem jár veszedelmekkel.

A mint idővel egyre gyakrabban tűnt fel neki, milyen egyhangu az élete, és milyen sok az, a mije hiányzik – egyre jobban szomjazta a többiek társaságát.

Néha, ha hozzájutott ehhez az egyetlen öröméhez, szinte mámorossá vált, s ilyenkor hamarosan ráragadt a többiek jókedve. Roppant kedve lett volna éppen olyan ostobaságokat mondani, a milyeneket a többiektől hallott, de a legtöbbször, mihelyt meg akart szólalni, az órája azonnal zenélni kezdett, hát csak elnyelte, a mit mondani akart.

Egy darabig olyan gyakran szólalt meg a bűvös tanácsadó, hogy valaki nem állhatta meg és megmondta Topáznak:

És ha sokszor jelent meg az emberek között, mindig csak keveset beszélt; azt is lassan mondta, félénken, bizonytalanul.

Azért ridegnek találták és sorra elhidegedtek tőle a legtürelmesebb barátjai is.

Mindenki tisztelte, becsülte, mindenki igen bölcs embernek tartotta, és mindenki utálta.

IV.

Topáz, a ki nem volt rossz fiú, egyszer, az ötvenedik születésenapján, meglátogatta öreg szüleit, ott, az erdő mélyén.

Az öregek megelégedetten éldegéltek régi fészkükben és tökéletes lelki nyugalomban viselték éveiknek a terhét.

Elég gyakran hallottak hírt a gyermekükről; Topáz segítette is őket azzal, a mire éppen szükségük volt; aggok voltak, de betegség nem sorvasztotta őket; és az erdő mélyén, távol az emberektől, tehettek bármi bolondot, a mi éppen jól esett nekik.

Az öreg szénégető annyira visszaélt az ostobaságok elkövetésének tökéletes szabadságával, hogy a fiát megint csak azzal fogadta:

És eldicsekedtek, hogy a tündér most is hűségesen küldözgeti a kolbászt. Néha, minthogy Tündérországban egyre nagyobb a drágaság, a kolbász egy kicsit rövidre sikerül, de elsején aztán kipótolja, ha a hónap végén kevesebbet küldött, és az még soha se történt meg, hogy elmulasztotta volna a részletfizetés napját.

– Hej, az a tündér!… – tört ki Topázból a sokáig elfojtott keserűség.

Faggatni kezdte a fiát, és Topáz apránkint előhozakodott mindazzal, a mi a szívét nyomta.

– Minek is avatkoztatok bele abba a dologba?!… – panaszolta fel régi keservét. – Nem volt se ingetek, se gallérotok!… Hagytátok volna, hadd végezzen az óriással, a hogy éppen tud.

– Nem értelek – szólt az öreg asszony. – Elég nagyra neveltünk fel; már ötven esztendőske vagy. -169- Az egészségedben nincs semmi hiány; az óra meg a gyűrű megóvtak minden bajtól. A városban élsz, minden földi jó közepett; és büszkén mondhatod el, a mit csak igen kevesen, hogy sohase követtél el semmiféle ostobaságot.

A vén szénégető hamarabb megértette a fiát, mint az aggódó öregasszony és – ritka lélekjelenlétről nyujtva bizonyságot – azonnal visszatért egy régi, kedves eszméjéhez.

– Igazad van – felelt a fiú. – Zálogba teszem őket csak azért, hogy végre-valahára békében hagyjanak.

De még ki se mondta, és az óra már ujra muzsikálni kezdett. Olyan eszeveszetten muzsikált, hogy alig tudták elhallgattatni.

– Nem, nem! – nyögte Topáz, hogy elcsendesítse. – Az órának van igaza! Én már nem kezdhetek uj életet! Én már nem tudnék a boldogító ostobaságokba bele tanulni! Én már nem lehetek meg ezek nélkül az átkozott tanácsadók nélkül!

– Hanem egyet megmondok – folytatta Topáz – akárhogy lármázik is ez a gyalázatos óra és akárhogy szorongat is ez a pimasz gyűrü! Azt az egyet megmondom, hogy ha holnap az erdőben járva, véletlenül segítség-kiáltást hallok, és ebből megtudom, hogy keresztanyám szokása szerint megint kikezdett valami óriással… azt az egyet megmondom, hogy keresztanyám vegye elő minden asszonyi furfangját és segítsen magán, a hogy tud!… mert tőlem ugyan kiabálhat itéletnapig!

ACHILLE.

Aznap nagyon unatkoztam Rivában. Lekéstem a déli hajóról, a melylyel Desenzanóba akartam menni; másnap reggelig a tóparton kellett maradnom. Már a tizedik napja voltam ott, s Rivában tíz nap egy örökkévalóság. Azon tünődve, hogy mivel üssem agyon a délutánt, még két órakor is az ebédlőben ültem.

A pinczéreken kívül már csak ketten voltunk az alacsony, szomorú helyiségben: én és Achille. Ez az Achille egy hat-hét esztendős, vézna fiúcska volt, a ki nem sok vizet zavart a table d’hôtenál, a kinek a nevét azonban a table d’hôte minden vendégének meg kellett tanulnia. Achille ugyanis, ebéd és vacsora idején, minduntalan elszökdösött az asztaltól, s ilyenkor szép, szőke mamája, abbahagyva sokszoros flirtelését, felcsattanó hangon utasította rendre:

– Achille, mit keressz ott?!… Achille, gyere vissza azonnal!… Achille, viselkedjél tisztességesen!

Ez a szép, szőke, nemzetközi asszony volt a table d’hôte lelke. Mindnyájunkat ő tartott szóval, s az alacsony, boltozatos terem néha féltizenegyig is visszhangzott a kaczagásától, melyet igen dallamosnak tarthatott. Nem volt minden elmésség nélkül, bár a műveltségét alighanem a Reise-Bibliothékákból merítette. -171- Igen szerette csillogtatni a szellemét és irodalmi tájékozottságát; hamis gyémántokat viselt, s látni lehetett rajta, hogy boldog, ha igen előkelőnek nézik.

Teli szépségén, melynek részleteit gondos, bár nagyon is feltünő öltözködése tökéletesen érvényre juttatta, minden férfinak megakadt a szeme. Nevető szemének csillogása, úgy hiszem, nem egy pofont szerzett a Rivában nászutazó fiatal férjeknek. A table d’hôte göthös bonvivantjai szabadon, nyiltan lelkesedtek érte; s mindig nagy udvar környékezte.

Négy-öt nyelven beszélt folyékonyan; a kiejtése és a neve után itélve, a franczia Svájcz lehetett a hazája. De igazi hazája, otthona, egész világa: a table d’hôte volt.

Mit keres ez az asszony Rivában? – kérdeztem magamtól, látva, hogy a vendégek jönnek-mennek, megszállanak s egy-két nap mulva elutaznak ki haza, ki Olaszországba, csak ő marad, mintha otthon volna a Baviera-ban? Mit keres éppen Rivában, mely, hiába kéklik előtte a Garda, voltaképpen bujósdi-játékra való hely, mert félreesik az Olaszországba vivő nagy útvonalak mindegyikétől?

A szomszédom igen csúnya gyanúsítással felelt erre a kérdésemre. Szerinte, Desmaretsné asszony nem azért tartózkodik itt, mintha üdülni akarna, hanem mert pártfogót, jó barátot keres. Barátságot egy egész életre, esetleg felmondásra, sőt talán rövid időre. A vendéglőélet igen alkalmas erre a czélra; az ember válogathat az ismeretségekben.

– Miért ne? Pompás hely ez annak, a ki nem keresi éppen a piaczot. Az ember azt képzelné, hogy ez a szép szőke teremtés csak átutazóban van itt; -172- hogy Olaszországba készül s útbaejtette a Gardát; hogy a visszavonúltságot keresi, s nincs egyéb szándéka, mint utazni, vagy üdülni. Ez a természetes föltevés igen megkönnyíti a dolgát. Különben látnivaló, hogy igen diszkrétül intézi az ügyeit s nem elégszik meg akárminő ismeretséggel. De válogathat tetszése szerint; télen és tavaszszal sok itt az idegen és mindenféle fajta.

Mialatt a szomszédom ezeket suttogta, Desmaretsné Tolsztojról és a Kreutzer-szonátáról beszélgetett egy gerinczbajos festővel. Úgy találta, hogy Tolsztoj igen nagy író, de nem elég türelmes az emberek, s különösen az asszonyok gyöngéivel szemben. Látszik rajta, hogy kevesebbet élt, mint a mennyit gondolkozott.

Véletlenül rám tekintett, s nem tudom miért, ebben a pillanatban azt az impressziót keltette bennem, hogy a mit a szomszédom suttogott, nem puszta rágalom. Egy kicsit megsajnáltam. Micsoda élete lehet, szegénynek! Trónolni a table d’hôte-nál s várni az ismeretlent, a ki majdan a hôtel-számlát ki fogja fizetni! Tolsztojt fejtegetni, s ekközben, ahányszor az ajtó nyílik, azzal a gondolattal tekinteni minden ujonnan belépő idegen alakra:

Mialatt végiglapoztam az összes bécsi ujságokat s közben elvégeztem magamban, hogy nem megyek át Arcóba, hanem Rivában várom meg az estét, Achille a vendéglős kis fekete kutyáját nyomorgatta.

Elmosolyodtam. Achille nagy fesztelenséggel járt-kelt az ebédlőben és az olvasószobában, mindenkivel parolázott, mint azok a gyerekek, a kik mindig sok embert látnak maguk körül, s nagy hangon beszélt, mint a mamája. Néha, ha a szép szőke asszony nem látta, a hôtel tónusához éppen nem illő pajkosságokat engedett meg magának, a miért a pinczérek sokszor letorkolták, s különösen egy szőke, kövér sörhordó fiú gyakran megleczkéztette, halk, szinte fenyegető hangon:

Hogy Achille nem csupa tartózkodás, már ismeretes dolog volt előttem; de mégis meglepett a konfidencziája.

Achille a kontinens összes nagy vendéglőit ismerte, de mintha sohase mozdult volna ki a vendéglők olvasószobáiból, a nevezetes épűleteket sehol se látta. Ezer név volt a fejében, de semmire se emlékezett, csak szobákra.

– Gardonéba mentek ki a déli hajóval – felelte Achille. – Ő, Biffi úr, meg Biffi úrnak a mamája; Kaiser úr is velük ment. -174-

– Ó, uram, vigyen el magával! – rimánkodott, s olyan esdeklő pillantást vetett rám, mint egy beteg kanári.

– Meg fog haragudni a mamája – szóltam. – Ha ő azt akarta, hogy maga ma itthon maradjon, bizonynyal volt rá oka.

Igen nehéz séta volt. Achille minden pillanatban megállapodott s kérdésekkel halmozott el. Minden egyes épületet külön-külön megszemlélt s mindenüvé be akart menni. A hogy kiértünk a házak közül, még lassabban haladtunk előre.

– Hadd szedjek virágot! – könyörgött. És attól fogva folyton félre szaladgált az útról; összeszedett minden giz-gazt, a melyeket aztán boldogan szorongatott a kezében.

A szembejövőket sorra megszólította, s jó félóráig tartott, míg elértünk az erődítésekhez vivő szerpentin-útig.

– Ó, menjünk még tovább! – ellenkezett Achille – menjünk fel a hegyre!

– Nem lehet, – feleltem, – ezen az úton már -175- nem szabad járni. A hegyre csak a katonák mehetnek föl, más nem.

– Én is katona leszek – szólt Achille – s akkor oda megyek, a hová akarok.

Nem magyaráztam meg neki, hogy a függetlenséget rossz helyen keresi. Ő se vitatkozott tovább; respektálta, a mi »nem szabad«.

A hogy megfordultunk, Achille megpillantotta a Giumellát s rajta a Scalák gömbölyű tornyát.

Elgondolkozott, s egy darabig békén hagyott. Tekintete elrévedezett a hegyeken, melyek mintha kék gázfátyolt öltöttek volna magukra, s egyszerre felsóhajtott:

A mint lassan visszafelé koczogtunk, egyszerre észrevettem, hogy egy szennyes kis olasz fiú szalad utánunk. Egy kis ibolyabokrétát kínálgatott, mely éppen olyan piszkos volt, mint ő maga.

Hogy ne galoppoztassam tovább, oda adtam a kivánt krajczárokat. Az ibolyát nála akartam hagyni, de láttam, hogy Achille epedő pillantást vet a kis bokrétára.

Láttam az arczán, hogy mióta a világon van, most kap először valami ajándékot. -176-

Mire a vasúti sínekhez értünk, már igen lassan haladtunk. Achillet elfárasztotta a szokatlanul nagy séta; álmosnak látszott.

Egyszerre a sorompó közelében észrevett valamit a földön. Oda szaladt, hogy megfogja; a valami azonban hirtelen felszállt a földről s elröpült. Egy beteg madár volt, alighanem veréb.

– Az állat elrepült! – dadogott meglepetésében. – Elrepült, mint egy galamb!

– Veréb volt – szóltam, de nem értette, mit mondok. – Maga még sohase látott verebet, Achille?

– De igen, egyszer már láttam egy ilyet. A vasútról. Azt hiszem, Rómába mentünk akkor. Rómába vagy Amsterdamba, már nem emlékszem tisztán.

A KÖTÉLTÁNCZOS.

A czirkusz tetőzetéről trapezek lógtak le, olyan magasságban, hogy az embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el azt, a kinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban lévő trapezek valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapez két kötelét, s perczekig hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!… A trapezek alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez az alacsonyabbra lenyuló trapezről lehetett feljutni, a hová vonalnyi vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop árboczrúdjáról a tetőzethez füződő kötél. A porond fölött a a függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve; szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a porondra.

A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perczeken át az életéért, -178- minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével, idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harczolva, mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított mocczanás, egy önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, a mennyi odalenn mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát?! Páratlan izgalom ez, olyan gyönyörűség, a melyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami, a mi inkább isteni eredetű, mint kiváncsisággal nézni a nálunk nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való kínos vergődését?!

Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbb rendű lény, a ki a halálveszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni odafenn, abban a pillanatban, a mikor teste egész súlyával himbálózik a fejük felett, ott, a legmagasabb trapezen!

II.

A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki. Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan erőködik, ha kificzamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát – akkor sincs kenyér.

– Isteni közönség, imádlak!… és csókolom a talpadat, mert eltartasz, mint hű kutyádat! – ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, a melyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá. -179-

Mialatt felszökött az árboczra, véletlenül lepillantott a közönségre, a mit még sohase tett, és meglátta a a feléje bámészkodó arczokon a kéjes borzongás kifejezését, a mi még sohase tünt fel neki.

– Nini, hogyan lesik, vajjon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak közöttük, a kik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék elmondani, hogy láttak ilyet is.

Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő uton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben.

– Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön! Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő koczkázattal számítanak a művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy ragaszkodom az élethez, mint ők!

A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapezre és így szólt magában:

Majd, a mint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant mozgolódó apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az egyszer odalenn hagyta volna egész szomoru életét, mintha madártávlatból látná maga alatt ezt a szomoru életet, mintha -180- innen a magasból egyszerre átfogná a szeme az alant hagyott mult minden eseményét s mintha valami kisértetes világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, a mit valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy perczben eszébe jutott mindaz, a mit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek rossz, a melylyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az időben, a mikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna.

Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, a kit szeretne, és hogy azoktól, a kik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, a mit eddig köszönhetett nekik: a rosszat.

A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapezt és fölpenderedett rá; a közönség tapsolt.

Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A trapezen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból ilyen szavakat csalt ki: »Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje volna, hogy egy csapással levághatnám!…« – morogni kezdett:

– Ha mindenkit agyon taposhatnék, a ki valaha tiport rajtam, a nyakatokba ugornám!

Ebben a pillanatban, a hogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen, az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat pillantott meg, a ki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá s látható élvezettel szemlélte a mutatványt.

Megismerte ezt az urat s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az istállószolgák összenéztek. -181-

III.

Ez az úr volt az, a ki egy emlékezetes téli napon kitette őket a házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kis gyermekeit. Mi köze volt hozzá, hogy ő családos ember és hogy a felesége beteg?! Mit tartoztak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már egy féléve tartozott vele! A többi nem tartozott rá.

Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a gyermekei nem élnek!

Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és hogy oly békésen dülöngél a székén!

A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapezbe fogózva, hintálózni kezdett a szédítő magasságban.

– Az ugrás nehéz – szólt magában. – Először is nehéz kikerülnöm a hálót, és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a czélt eltalálni. Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a czél közelében; hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak az útirányt, a lendületet is. Ez az úr odalenn nem szokott a biliárdon olyan nehéz lökéseket csinálni, mint a milyen nehéz ez az ugrás. A kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani; magam se állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért megcsinálom. Utóljára még megoldom a legnehezebbet, a mi a művészetemtől telik.

Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a -182- magasban, hogy az emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát:

S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magányos néző és a levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg.

A KOR VEZÉREI.

– Mégis csak szegény ördögök vagyunk mi – szólt Pierpont Morgan Carnegiehez – megtollasodott kalandorok, pénzes szegények (ha éppen azt akarja, hogy pontosan szóljak), de alapjában véve szegény ördögök, a kik nem azt teszik, a mit akarnak, hanem csak azt, a mit lehet! A temérdek koldus azt hiszi, hogy a világ urai vagyunk; és annyi igaz, hogy sok mindenünk van, a miről a hajdani nagyurak nem is álmodtak. De viszont hiába áhitozunk arra, a mire a római császároknak nem kellett áhitozniok, és semmi pénzen nem szerezhetjük meg azt, a mi egy renaissance-kori apró zsarnoknak úgyszólván magától pottyant az ölébe. A római császároknak, a renaissance apró zsarnokainak, később egyik-másik franczia királynak: XIV. vagy XV. Lajosnak, vagy hogy még lejebb menjek, a porosz Nagy Frigyesnek, vagy az orosz Katalin czárnőnek fütyülniök se kellett azért a szerencséért, hogy tányérnyalóikúl tisztelhessék a kor legkiválóbb szellemeit; ezt mi nem érhetjük el, akármennyit fütyülünk, akármennyit kurjongatunk, nem érhetjük el semmi áldozattal, -184- semmi áron, még akkor se, ha a hiábavaló epeke. déstől meg is szakad a szivünk.

– Hja, ehhez nekünk nincsen elég pénzünk – felelt Carnegie – mert a kor legkiválóbb szellemei mostanában már iszonyatosan követelők! Régente a kor legkiválóbb szellemei hihetetlenül szerények voltak; Ovidiusnak, Ariostonak, Molièrenek, Voltairenek, Diderotnak elég volt egy kis csontot hajítani. De ma már!… Vehette észre, tisztelt barátom, hogy a mai kornak fővonása, uralkodó vonása: a szertelen követelőzés. Nincs az a munkás, ha éppen csak a csatornát tisztogatja is, a ki meg ne követelje, hogy az ő munkáját tartsuk a közre nézve a legfontosabbnak, és az ő életét a társadalomra nézve a legszükségesebbnek. És nincs az a semmittevő, ha egyébre nem is alkalmas, csak a másokon való élősködésre, vagy, ha minden lelkierejét összeszedi, a gyilkosságra, nincs az a munkátalan, ha nem is tud mást termelni, mint bűzös, mérges nedvet, a melyet a varangyéhoz hasonló ügyességgel lövell a többi ember képébe, mondom, nincs az a tétlen – csakis magának hasznos – csavargó, a ki meg ne követelje, hogy egy eljövendő szebb kor, egy a mainál jobb társadalom fenséges lelkü apostolát tiszteljük benne. Vagy nézze a nőket, a kik ma már nem tudják megbocsátani a férfiaknak, hogy ők is csak úgy megöregednek és csak úgy meghalnak, mint a férfiak! Folytathatnám, de nem folytatom. Csak annyit jegyzek meg, hogy mindezeknek, minden más fajta embernek a meglehetősen általános szertelen követelőzése csupa alázatos szerénység ahhoz a követelőzéshez képest, a melyet a kor kiváló szellemeinél találunk. A kor kiváló szellemei nem érik be azzal, hogy nekik a vesepecsenyéből jut ki, mig a legtöbben csak a fartőből kapnak, nem is szólva azokról, a kiknek már nem jut hús, vagy éppen semmi se -185- jut: mindent maguknak követelnek, és mindazt megkövetelik, a miben csak egy pár kiváltságos ember részesedhetik. Az a szivar kell nekik, a melyet egyes-egyedül a portlandi herczeg számára készítenek, és mindegyiknek saját használatára egy millió ilyen szivar kell, noha a Vuelta Abajo ebből a fajta dohányból nem terem többet, mint a mennyit a herczeg már lefoglalt. S az egész vonalon, mindenben ilyen követelők; önzésük oly határtalan és telhetetlen, hogy egyik se ismer el más önzést jogosnak, csak éppen a magáét. Hát hogyan lehetne szerencsénk tányérnyalóinkul tisztelhetnünk őket?! Egyetlen egy napi ellátásukhoz sem vagyunk mi elég gazdagok!

– Hanem – szólt Pierpont Morgan – ha ketten összeállanánk, mégis csak meg lehetne szereznünk ezt a császári mulatságot. Egyesült erővel összehozhatunk annyi pénzt, a mennyi feljogosít bennünket, hogy egy estére meghívhassuk őket. Csak egy estére, és nem is minden kiváló szellemet, csak éppen a kor vezéreit.

– Hát adjuk össze a pénzt – felelt Carnegie – és csináljunk magunknak egy jó napot, a mikor néhány órára elhitethetjük magunkkal, hogy igazán urak vagyunk!

– Kezet rá! – szólt Pierpont Morgan. – És ha úgy tetszik, forduljunk a new-yorki »Felhővívó Társaság«-hoz. Ez a társaság az imádságtól kezdve a koporsószegig, mindennel kereskedik a világon, a mivel csak kereskedni lehet, és elintéz, berendez, kieszközöl, fölépít, megteremt mindent, a mit egyátalán megcsinálni lehet, kezdve azon, hogy kiszíjja a lakásból a port, egészen addig, hogy – ördögi gyorsasággal – nagyvárosokat fuj fel a sivatagban.

– Helyes! – felelt Carnegie. – Megbízzuk a »Felhővívó«-t, hogy rendezzen egy olyan tündéri ünnepélyt, -186- a milyen még nem volt soha a világon, és talán nem is lesz többé, legalább egy pár ezer évig…

– És Balszázárt egy pillanatnyi életre keltse fel az ünnepély trombitaszava, de az irigységtől menten úgy kirázza a hideg, hogy visszahaljon belé…

– Elevenítse fel a »Felhővívó« az egész Ezeregyéjszakát, a mi soha se volt, minden bülbül-madarastul, s legkivált azzal, a mi eddig soha se létezett…

– Gyüjtse össze egy estére és egy éjszakára mindazt, a mi finomat és drágát az emberi művelődés eddig megalkotott…

– Teremtse meg, váltsa valóra mindazt a szépet, a mit a kor legkiválóbb szellemeinek buja képzelete kitalált vagy kitalálhatott volna…

– Vagy egy gyönyörü nyári este, Svájcznak valamelyik csodaszép helyén… mert csak Európáról lehet szó, hogy a kornak minél több vezető szellemét üdvözölhessük körünkben…

– Térítsük meg mindegyik vendégünknek az útiköltségét! De pazarul ám!…

– És kárpótlásul az időveszteségükért, ajándékozzuk meg mindegyiket egy csinos kis emlékkel… mondjuk: százezer dollárral!…

– Ez nem a legrosszabb pontja a tervnek. De valamiről ne felejtkezzünk meg. A miből semmi pénzen nem szerezhetjük meg a legelső minőséget, azt kolduljuk ki a tulajdonosoktól, vagy lopjuk el, ha másképpen nem szerezhetjük meg…

II.

Toll nem írhatja le azt a tündéri ünnepélyt, melyet a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség, a Felhővívó Társaság boszorkányos leleményességének segítségével, egy tavaszi holdvilágos éjszakán, a Como partján rendezett. Ez az ünnepély valóságra váltotta az Ezeregyéjszaka minden csodáját, bemutatta és élvezetül kínálta a túlfinomodott műveltség minden uj vívmányát, megteremtette, kézzelfoghatóvá, leszakíthatóvá és megizlelhetővé tette mindazt a szépet és jót, a mely eddig csak a kor legkiválóbb szellemeinek a képzeletében élt.

Az ókori szobrász, mikor az emberfeletti fájdalmat kellett a kőben kifejeznie, úgy segített magán, hogy elrejtette a néző elől a szenvedő arczát, s a néző képzeletét lopta segítségül ahhoz, hogy – akármilyen lehetetlen a feladat – műve azért még se maradjon tökéletlen. Mi is kénytelenek vagyunk ehhez a művészi fogáshoz folyamodni, a mikor képet kellene adnunk a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. A tollnak nincsen elég hatalma ahhoz, hogy vissza tudja tükrözni mindezt a sok szint, tarkaságot, csillogást, ragyogást: az Ezeregyéjszaka csodás világítását, a mai, holnapi, sőt holnaputáni műveltségnek a villamosság titkainak meghódításával elővarázsolt minden tüzijátékát és a valósággá változtatott gyönyörü képzelgések másvilági fényességét. Azért a szives olvasó lelki gazdagságához kell folyamodnunk: képzelje el a legszebbet, a mit csak el tud képzelni.

Nekünk e helyütt csupán a száraz tudósításra, a rideg adatok szófukar felsorolására, a csupasz tények egyszerü megemlítésére kell szorítkoznunk. Átlátva a hű kép megfestésének lehetetlenségét, meg kell elégednünk a krónikás babéraival. -188-

A meghívott vendégek közül a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyén a következők jelentek meg:

Gurko Simon és Leontyev Arisztid, a nagy orosz elbeszélők, Arcangelo, a nagy olasz regény- és drámairó, Stjernhjelm Arvid, a nagy svéd elbeszélő, Darkmain, a világhirü amerikai humorista, Kate Lock, a nők jogainak lánglelkü védelmezője, Colas, a kitünő franczia regényíró, feleségével Millyvel, a nem kevésbbé kitünő írónővel, és Paulette kisasszonynyal, az »Olympia« művésznőjével, mind a kettőjük barátnőjével, továbbá a grófnéval, Millynek, a kitünő írónőnek, kebelbarátjával – mert ezek négyen még a Pierpont Morgan és Carnegie kedvéért se válhattak meg egymástól egyetlenegy estére sem – azután: César Lebeau-Miroir, a nagy franczia szatirikus, Lars Wiking, a nagy drámaíró, a szabad szerelem német apostola, feleségével, az ünnepelt művésznővel, és végül az északi irodalomnak még egy kitünő képviselője: maga a nagy Knout Handsome.

Szóval, ha a meghivottak közül csak kevesen szerencséltették a két milliárdos házigazdát, a vendégkoszoru előkelősége tökéletesen pótolta a sokaságot, mert látnivaló, hogy Pierpont Morgan és Carnegie a kor vezérei közül éppen a legnevezetesebbeket, a legeredetibb szellemeket, az uj ösvényt nyitókat, tisztelhették vendégeikül.

Hogy valóban a legkiválóbb szellemek tündököltek ezen a páratlan ünnepélyen, a kor élén legelül haladók, a vezérszerepre a leghivatottabbak, az igazán eredeti őstehetségek, a kiket semmiféle iskolás szellem nem rontott meg: ezt semmi se tanusíthatja élénkebben, mint Lebeau-Miroir Czézárnak az a nagy érdekességü – pár percznyi számítás után bemutatott – statisztikai közlése, hogy a kilencz férfivendég együttvéve az iskolában – úgy az elemi, mint a közép és a felső -189- iskolában – nem külön-külön, hanem összesen, mindössze hét és fél osztályt végzett.

A krónikásnak még csak azt kell följegyeznie, hogy a vendégek mindannyian kifogástalan esti öltözékben jelentek meg az ünnepélyen – még a hölgyek is – egyedül Darkmain, a nagy amerikai humorista, jelent meg úszónadrágban, a mely eredeti ötlet természetesen általános derültséggel és tetszéssel találkozott.

III.

Carnegiet már régen megmarta az a tarantella, melynek csípésétől az írás viszketege támad. Azóta a jobb sorsra érdemes milliárdos többféle betegségben szenved: nemcsak könyvet ír, hanem naplót is.

A Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség tündéri ünnepélye után a fogalmazást kedvelő Krőzus ezeket jegyezte fel a naplójába:

A vagyonszerzés éveiben második természetemmé vált, hogy valahányszor egy nagyobb kiadást kellett teljesítenem, nem nyugodtam addig, mig valami aprólékos hasznot nem csikartam ki attól a jókedvü embertől, a ki fölvette a pénzt; az ilyen, örömében, mindig hajlandó valamicskét engedni, és sok ilyen kis haszonból lesz a nagy haszon, a kövér haszon…

Most is, hogy ki kellett izzadni az Ezeregyéjszaka költségeit, elhatároztam, hogy – ha már ennyi pénzt kell áldoznom egy ódivatu szeszélyért – legalább némelyes erkölcsi hasznot szivattyúzok ki a vendégeimből: hadd térüljön meg abból, a mi elvész a vámon, valami kevés, igen kevés a réven. -190-

Csináltattam egy olyan albumot, a milyen még nem volt a világon, a végből, hogy ebbe a mesésen szép könyvbe gyüjtsem össze az erkölcsi hasznot, s azután – az ünnepély estéjén – sorra megkérdeztem a vendégeinktől:

– Hogy mi volt életemnek legnagyobbszerü izgalma, már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a gyomor Homérosza, a kinél szebben még senki sem írt az éhezésről és a jóllakásról. – Akkor éltem ezt át, a mikor kalauz voltam a new-yorki földalatti vasúton. A történet egy kissé hosszú és bonyodalmas; de szép, olvassa el. Most csak a magvát adom elő. Tehát: kétfelől is megfizettek azért, hogy hunyjak szemet és a szabályok ellenére tegyem lehetővé egy embernek a föld alatt való elrejtőzését. Én azonnal átláttam a szitán. Kitaláltam, hogy az az ember, a ki elrejtőzött, azért fizetett meg, mert rabolni akar, a másik pedig azért, mert jól eltitkolt bosszúvágyból meg akarja ölni azt az elsőt. Az egyik pénzt eltettem az egyik zsebembe, a másik pénzt a másikba… a fülemüle jobbfelől is nekem fütyölt, balfelől is nekem fütyölt… és behunytam a szememet, hallgatni a fülemüle zenéjét. A többit olvassa el az elbeszélésemből. Elég az hozzá: életemnek legnagyobbszerü izgalmát akkor éreztem, mikor villamos kocsim elnyisszantotta a föld alatt rejtőzködő embernek a nyakát. A hogy a kocsit megállítottam, s a sín mellől kiemeltem első megbízómnak a fejét, életem legnagyobbszerü megilletődését éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a filozófia fenségét.

Másodszorra Gurko Simon mestert kérdeztem meg, hogy mi volt életének legnagyobbszerü izgalma.

– Már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a -191- nagy orosz. – Csavargó koromban történt. Négyen bujdokoltunk a rendőrök elől, négy jóbarát. Egyikünknek volt egy kis pénze, valami sikerült kis betörésből. A hogy egy roppant pusztaságnak a kellő közepére értünk és éppen éjszakai pihenőre készültünk, a másik kettő félre hítt és arra akart rábeszélni, hogy pénzes barátunkat álmában öljük meg, aztán vegyük el a pénzét. Én természetesen nem fogadtam el az ajánlatot, de végig néztem, hogy másik két czimborám hogyan öli meg alvó barátunkat, és a mikor, hogy el ne áruljam őket, osztozásra szólítottak fel, elfogadtam a rám eső részt, hiszen a boldogultnak már úgy se kellett semmi. A hogy a pénzt a zsebembe csúsztatva, egy utolsó pillantással elbúcsúztam elköltözött barátunktól, életemnek legnagyobbszerü izgalmát éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a megfigyelés fenségét.

Fölkerestem a másik oroszt is. Leontyev Arisztid, rövid tünődés után így felelt a kérdésemre:

– Már megírtam egy elbeszélésemben. Egyszer, véletlenül, észrevétlen tanúja voltam annak, hogy egy ember lopott. A tolvajt gyanusítani kezdték, és ez, nem sejtve, hogy van valaki, a ki rá bizonyíthatná a tolvajlást, vakmerően tagadott mindent, majd a sértődöttet játszotta, felháborodva azon, hogy őt ilyesmivel gyanusíthatják. Én természetesen nem szóltam egy szót sem. A történet vége az, hogy a tolvajtól bocsánatot kértek. Nos, mikor a tolvaj megvetően mérve végig megszégyenült vádlóit, diadalmasan távozott, olyan nagyszerü izgalmat éreztem, mint azóta soha. Ebben a pillanatban teljesen átértettem annak a magasztos lépésnek a fenségét, a mikor a védtelen egyes fellázad az ellen a hitvány érdekszövetkezet ellen, a melyet társadalomnak nevezünk. -192-

Leontyevvel sétálgatva, a vendégek egy kisebb csoportjához érkeztem, a mely Stjernhjelm Arvidot, a nagy svédet hallgatta.

A nagy svéd azzal szórakoztatta ezt a kisebb társaságot, hogy elbeszélte, milyen változatosan különböző módokon csalta meg őt mind az öt elvált felesége.

Mindegyiknek éppen tizenkét ravasz fogása volt erre a czélra, és mindegyiknek más-más tizenkettő. A nagy alkotót tehát nem kevesebb, mint hatvan különböző módon csalták meg.

Paulette kisasszony, az »Olympia« művésznője, olyan áhitatosan hallgatta a mestert, a hogyan a jobb részt választó Mária hallgathatta Krisztust.

Én is végig hallgattam, de aztán megkérdeztem tőle, hogy ezek közül a rendkivül érdekes élmények közül melyik nyujtotta neki a legnagyobbszerü izgalmat?

– Már megírtam egy regényemben – felelt a nagy svéd. – Egyik feleségem olyan aljas módon csalt meg, hogy a dolgot a körülöttem lévő díszes társaságban nem is részletezhetem. Mikor erről minden kétséget kizáró bizonyossággal meggyőződést szereztem – hangsúlyozom, hogy igenis meggyőződést szereztem – művészi életemnek legnagyobb gyönyörűségét éltem át. Ebben a fölemelő pillanatban teljesen átértettem a női nem alsóbbrendüségét, tisztán utilitárius voltát, és teljesen átéreztem a férfi felsőbbségének egész nagyszerűségét.

A mellettem álló kopasz emberke arczán ennek a felsőbbségnek valami leírhatatlan mosolya jelent meg.

Ezt a kopasz emberkét az isten is szabólegénynek teremtette, de ő kijátszotta az istent, s a rendelkezésére bocsátott lélekkel is fel tudta küzdeni magát a világ egyik leghiresebb emberévé.

– Remélem, mester – rohantam meg – hogy ön is meg fog ajándékozni bizalmával.

Négyszemközt óhajtottam beszélni vele; azt képzeltem, hogy a nyilvánosság előtt nem volna eléggé közlékeny.

– Miért ne?! – felelt. – Közzé tettem én ezt már számos intervjúban. Ön természetesen azt hiszi, hogy a legnagyobb izgalmat akkor állottam ki, mikor rám, a már híres íróra, kisütötték, hogy nem kevesebb, mint hatvannégy oldalt írtam ki Balzacból. Ez engem hidegen hagyott. Tudtam, hogy a világ azt fogja mondani: »Bah, néha a leggazdagabbak a legnagyobb tolvajok!« Nem. Életem legnagyobbszerü izgalmát csak nemrégen éltem át. La Platából felszólítottak, tartsak száz felolvasást a nagy művésznővel való szerelmi viszonyomról egy fél millióért. Azt sürgönyöztem nekik: »Szivesen, de ez a történet csak a kiadatlan részletekkel együtt kapható, s ennek a történetnek az ára, az összes részletekkel: egy kerek millió. A feleletet azonnal kérem.« Nos, a mikor felbontottam a kábelen át érkezett választ, és szándékos lassusággal betüztem ki a boldogító igent, valami eddig ismeretlen gyönyörűség borzongatta meg a hátgerinczemet. Ebben a pillanatban teljesen átéreztem a vagyonszerzés lázának a nagyszerüségét.

– Én megmondom, édes öregem – felelt az elbájoló czinikus – én megmondom, mert én olyan fiú vagyok. Egyszer, megrendelésre, egy isteni pamfletet irtam a tőkések ellen. Egy bizsu volt ez, epekövekkel, drága epekövekkel kirakva. Az egész világ el volt ragadtatva, és senki se tudta kitalálni, hogy: ki lehet a szerző? De erre én, tőkések megbízásából, egy -194- másik pamfletet írtam, általában a radikálisok, de különösen az első pamfletem ellen. Jó munka volt, mondhatom; tiszta vitriolba mártott tollal írtam, s minden sorából egy-egy vipera mászott ki. A meggyőződés, édes öregem, nem fetreng az utczán, de a mióta a világ áll, soha még egy mosóczédulát se írtak le annyira minden meggyőződéstől menten, mint én ezt a két pamfletet, a melyeknek bármelyik sorától még egy bivaly is felfordult volna. És mikor ez a második pamflet is megjelent, a még mérgesebb – a mikor az állatkertben az összes csörgőkígyók kimúltak az irigységtől: egyszerre világosság támadt az emberek fejében. »Mind a kettőt csak egy ember írhatta: Lebeau-Miroir!« – hangzott fel egyszerre a lelkesedés zaja, s nekem könnyek gyültek a szemembe a meghatottságtól, nem közönséges sós könnyek, hanem sztrihnines könnyek, már a milyen tőlem éppen telik. No, és a hogy az első ujságárus gyerek végig rohant a körúton, azt ordítozva, hogy: »Lebeau-Miroir – Lebeau-Miroir ellen!«… olyan nagyszerü izgalom fogott el, a milyet egy életben csak egyszer lehet élvezni. Ebben a perczben teljesen átéreztem az emberi értelemnek egész fenségét.

– Életem legnagyobbszerü izgalmát – kezdte – öreg napjaimban éltem át. Már kora ifjúságomban hozzá szoktam ahhoz, hogy bátran beszélhetek s nyugodtan írhatok bármi bolondot, mert minél vadabb ostobaságokat eresztettem meg, az emberek annál jobban mulattak rajta, s nem mondhattam olyan értelmetlenséget, a mi a hallgatóimnak ne tetszett volna. Ezt a szerencsét alaposan kihasználtam; sőt visszaéltem vele, kétféle irányban is. Először is éppen százszor annyit írtam, mint a mennyi írnivalóm volt; és másodszor teljesen leszoktam arról, hogy megválogassam: -195- mi az, a mit czélszerü elmondani, s mi az, a mit okosabb elhallgatni. Akárhányszor egy-egy olyan bárgyuságot szalasztottam ki a szájamon vagy a tollamon, hogy magam is elszégyeltem magam, de az emberek ilyenkor is azt mondták: »Nagyon jó! Ilyet csak Darkmain tud kitalálni!« Ez elkényeztetett, elkapatott, vakmerővé tett. Nos, egy napon elolvastam a legutóbb írt tréfálkozásomat, és megrémültem. Azt mondtam magamban: »Ilyet nem írhat más, csak az, a ki vagy már születésétől fogva hülye, vagy írásközben hirtelen megőrült!« Néhány pokoli órát éltem át, mert egyre bizonyosabbnak tünt fel előttem, hogy: igenis, agylágyulásba estem. Képzelheti, milyen édes izgalmat éreztem, mikor hű olvasóim az ijesztő czikket magasztalással halmozták el! Sokan nevettökben a könnyeiket törölgették; mások kijelentették, hogy még soha életökben nem mulattak ilyen jól. Végre megjelent egy pátriárka, a ki a legegészségesebb szamárságban őszült meg, és lelkesedésében, elragadtatásában egyszerüen megcsókolt. Ekkor éltem át életem legnagyobbszerü izgalmát, mert ebben a perczben megértettem, hogy nem én vagyok bolond, hanem a többiek, és teljesen átéreztem az ostobaságban rejlő őserő egész fenségét.

Az uszónadrágos ember volt az utolsó, a kitől ilyen kimerítő feleletet kaptam, mert Kate Lock, a nagy nő, az asszonyok jogainak lánglelkü védelmezője, már kissé titokzatosan felelt.

– Életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor először éreztem át teljesen a természet rendjének egész fenségét.

A többi hölgyet már nem mertem megkérdezni. -196- Colas mestert azonban nem ereszthettem ki a hálómból; az ő feleletére nagyon kiváncsi voltam.

– Én ugyan ezt már megírtam egy regénycziklusban – szólt – de a regénycziklusban sokat meg lehet írni, a mit egy gentleman nem mondhat el. Szóval így magánkörben, az ön kérdésére csak akkor felelhetnék tökéletes nyiltsággal, ha erre úgy elvált feleségem, Milly – a kivel elválásunk óta is a legzavartalanabb barátságban élek – valamint közös barátnőnk, Paulette kisasszony, kifejezetten felhatalmaznának. Mindössze annyit mondhatok tehát, hogy életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor megértettem, hogy: a világ az, a mit az érzékeinkkel felfoghatunk, a mennyit az érzékeinkkel átölelhetünk, és a mikor teljesen átéreztem annak fenségét, hogy az embernek nincs egyebe, csak az érzékei.

Ennyit jegyezhettem fel uj, ezer dolláros kötésü emlékkönyvembe, melyet szülővárosom múzeumának fogok hagyományozni.

Kissé sokba került, hogy Pierpont Morgannel szövetkezve, egyszer, egyetlenegyszer, megvendégelhettem a kor vezető szellemeit, a mi időnk nagy marsalljait… De nem hiába költekeztem. Én is elmondhatom:

IV.

Gurko Simon, a nagy elbeszélő, Darkmain, a nagy humorista, és Knout Handsome, a nagy multu éhező társaságában távozott el a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. -197-

– A hal nem volt rossz – ismételte Darkmain – hanem a rendezésen meglátszott, hogy ezek az emberek igen alacsony sorsból másztak fel az uborkafára. Nem értenek hozzá szegények, hogy az úri vendéget miképpen kell ellátni.

– A szivart egyszerüen nem lehetett elszíni – fejezte be az ezeregyéji mesét Knout Handsome, a nagy multu éhező.

BIGYI.

Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s ezt a nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor, mikor egy szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk. »Mondd, kis fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a »Berti« szó még meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni, hogy: »Bigyi.«

Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert élete az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések hosszú lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt, mert elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő óta szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni kezdték a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár, mostoha kis földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen elég volt a kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános megdöbbenésre. Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán még az édesanyja se örvendett neki.

De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt, mint a sóska. -199-

Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott kispapokat, tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte, hogy: »Fiúk, gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az egész szeminárium. Bigyinek az egyik bátyja is.

Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a fejében. A többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott kiokosodni belőle. De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét mindenféle kalandos dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje támadt. Nem szólt senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a bátyját; maga se tudta mért, csak úgy, mint a birka, a melyet valami csökönyös rossz ösztön csábít a szakadék felé.

Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon. Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele és bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd tanuljon valami mesterséget.

Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban szerzett. Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a szülőföld szikláján, de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj multával, jobban szeretett volna ismét megindulni valahová, világot látni, messzi helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is lemondásra bírták s egyelőre megadta magát sorsának, bár valami folyton motoszkált a fejében.

És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt -200- volna meg, ha nem ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni, mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a mesterség, Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy nagyobbra született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának boldogabb időkben… A kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s félrerakott pénzének a hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta érdemelni. Úr, kereskedő akart lenni; tekintélyes polgár, nem egyszerü iparos. S előbb czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle kereskedést is, a melyhez még kevesebbet értett. Ezen a vállalkozáson elúszott a megtakaritott vagyona; tönkre ment. Ekkor vissza akart térni az árhoz és a dikicshez, de az árt és a dikicset már ifjabb és ügyesebb erők kezelték.

Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt. Az első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de idősebb, mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz ómennek tünt fel. A halál, mely másképpen osztályoz, mint mi, mégis a törvényes gyermekek közül szedte az áldozatait. Hogy kielégítse végképp el nem aludt nagyravágyását, majoreskóját Bigyi papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy a papból minden lehet, ha kivetkőzik. De a fiú haza szökött a szemináriumból; egy kissé korán akarta elkezdeni a családjában örökletes pályaváltoztatást. Bigyi visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott hozzá törődni a tudományhoz: -201- a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán megölte.

Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés, se a sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az élettől, valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen maradt s a megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a fővárosba, pályát kezdeni, pályát változtatni; valami űzte őket. De Bigyi nem akart egyedül lenni. Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, másodszor is megházasodott. Egy húsz esztendős leányt vett el, a kinek persze igen szegénynek kellett lennie, hogy Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó párti. S a gondviselés nyomban megáldotta a frigyet egy kis fiúgyermekkel.

Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év mulva Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója, elveszítette a szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az egyre homályosabb messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a fekete Nyomor köszöntötte. Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta volna. A felesége nem moshatott annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta látni. A fiai pályát kezdtek, pályát változtattak. Rokonsága a maga bajával küzködött és volt mivel.

Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek menedékházában. Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett tagadni, hogy meglehetősen alárendelt szerepet játszott a szabadságharczban. De nem rajta mult, hogy nem tüntethette ki magát… s a bátyja vérzett is a hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy mások, érdemesebbek elől foglalná el a helyet. Van ott hely most már mindig. Az öreg honvédek egyre kevesebben vannak; azok, a kik mindenütt -202- az első sorban csatáztak, még kevesebben. És végre, ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év mulva, ötven év mulva is: az se nagy baj.

Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg kellett válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről.

Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával – a vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál látogatók voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik éppen rossz kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem neheztelt meg, ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen visszatért a klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a látogatása; néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó borral; szivart és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is mindig kapott egy pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól, ugyancsak aprította szóval az osztrákot.

Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette a pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény, azt, a mit akar, a miben még öröme telik.

Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a hetvenedik évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól evett, frissen járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét lelte a beszédben, -203- mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban érdeklődött a külső világ iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb kopott el, mint hittük, s a halálából kiviláglott, hogy a milyen régen, olyan rosszul ismertük.

Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk hinni, hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a jelentés, s mi a menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen halt meg a vasúton. Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit felczifrázták a hírt s elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés ölte meg. Messziről indult útnak, egy nagy vidéki városból, s azért készült Budapestre, hogy ő is jelen legyen a nemzet ünnepén. Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton még jókedvüen beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik figyelemmel hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy időkről, a dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s emlékei rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a fővárosba ért, a szívszélütés megölte.

– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell lennie! Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi keresete. Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki várost emlegették, a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia.

Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal azelőtt utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben úgy halt meg, a hogy az ujságok leírták.

A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az anyja, hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy borbélyhoz. A fiunak, úgy -204- látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet, hogy csak a kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá, összebeszélt egy másik kis inassal; aztán megszöktek és felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra rémült, mikor a gyerek beállított hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép, jó fodrász-pályát!… A lelkére beszélt és menten visszavitte. Nem akarta másra bízni; vele ment, hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt »otthon« még egy elvégezni valója…

Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések fogták el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata volt: az, hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az ölébe vette a kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így sóhajtozott a feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy világtalanul kell élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer, egyetlen egyszer láthatnám a fiamat!« Aztán megfeszítette minden erejét; egész lelkével látni akart. A két üres szem rámeredt a gyermek arczára és – csodák csodája! – egy pillanatra látta a fiát. A sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó idegszál, a melyben még valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára megmozdult, hogy egy-két másodperczczel később elhaljon örökre.

Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a csoda izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke felzaklatta, lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései gyakrabban jelentkeztek.

Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a felesége mégis gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó útrakelni. De hasztalan tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy tovább maradjon. Valami űzte. -205-

Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó elvégeznivalóját, most már menni kell.

Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész kis vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak ember tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és ajándék. Mindent félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak ajándékba, a maga részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a takarékpénztárba. Megvont magától mindent, a miben még öröme telhetett; a mi jóban még része lehetett volna, eldugdosta a kis magzatának.

S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal megmutatta a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi csatatér, és elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az ütközet. Pedig aligha vett részt az isaszegi csatában. De a menedékházban nagyon beleélte magát a szabadságharczba; talán már maga se tudta tisztán, hogy annak idején hol járt és hol nem volt soha. Büszke volt a diadalokra, a melyeket mások arattak; a maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta, hogy tökéletes önmegtagadásával hőstettet vitt végbe.

Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát. A mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek elmeszesedése idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt.

A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-atillába. Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom, szándékosan történt-e? Nekem jól esett, hogy így történt. Szép, nyugodt arczu halott volt. Úgy feküdt ott, a sárga fakoporsóban, mint maga az öregség. Nagy szakálla régen megőszült; már nem is fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a betlehemeseknél látni a legöregebb királyon. -206-

Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki többé semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés akaratából le kellett mondania az isten fényes napjáról – a maga akaratából lemondott mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy beteljék a rendelés, s a mit összekapart, a mit összekoldulgatott, egészen megmaradjon a kis ivadékának.

A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a kórházi intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak:

EGY DOLLÁRKIRÁLY LEVELEZÉSE.

van szerencsém levéltáramat – az értékhez mérten csekély áron való megszerzés czéljából – az államnak felajánlani. És pedig: úgy levelezésem könyvalakban való kiadásának jogát, mint a levelek eredetijeit valamelyik nemzeti múzeum részére.

A miniszter úr kétségtelenül ismeri nevemet. Csupán hivatalos megokolás végett jegyzem fel ide a következő életrajzi adatokat:

Ezelőtt negyven évvel New-Yorkban mint gyufaárus fiu kezdtem meg pályámat. De még idejekorán áttértem az ujságárulásra, majd más vállalkozásba fogtam, s mintegy harmincz évi működés, többféle, de mindig sikeres vállalkozás után, több millió dollárt szereztem. Hogyan gazdagodtam meg? – itt nem tárgyalom, mert hiszen ezt részletesen leírtam »Egy dollárkirály viszontagságai« czímű művemben. E mű először Chicagóban jelent meg; de nemsokára minden európai nyelvre leforditották és francziául is számtalan kiadásban forog közkézen. Megjelenése után a világsajtó készségesen ismerte el, hogy munkám a meggazdagodás -208- figyelemre méltó művészetének első komoly tankönyve, valóságos katekizmusa.

Itt meg kell jegyeznem – sőt félreértések elkerülése végett ki kell emelnem – hogy, katekizmusomnak mintegy illusztrálásául, még ugyanekkor közzétettem az említett vagyonszerzésre vonatkozó egész levelezésemet. Az angol kiadás jogát egy philadelphiai kiadó vásárolta meg, de ez a könyv is minden európai nyelven megjelent s franczia fordítása számtalan kiadást ért. A levelek eredetijeit a pittsburgi múzeumnak adtam el.

A sikeres vagyonszerzés után tudniillik átjöttem az ó-világba s Párisban telepedtem meg azzal a szándékkal, hogy itt a jól kiérdemelt nyugalomnak és kényelemnek fogok élni. A henye élettel azonban sehogy se tudtam megbarátkozni s hogy öreg napjaimra is legyen némelyes foglalkozásom, megalapítottam a »Déli Ujság« czímű világlapot, mely két nyelven: francziául és angolul jelenik meg naponkint. Jól ismert és minden dicséreten felül álló hirlapom nemsokára tizedik évfolyamába lép s e nevezetes évfordulót annak a tanulságos levelezésnek, a melyet mint e világlap kiadótulajdonosa gyüjtöttem össze, a nyilvánosság számára való átengedésével akarom megünnepelni.

Miniszter úr! Ősrégi igazság, hogy a vagyont megszerezni könnyű, de a vagyont megtartani nehéz.

Biztos tudatában annak, hogy a miniszter úr egész teljességében át fogja érteni a tárgy rendkivüli fontosságát, csak azt az egy megjegyzést fűzöm ajánlatomhoz, hogy az én levelezésem az első oklevél-gyüjtemény, -209- mely kimerítően tárgyalja a gazdasági kérdések legnehezebbikét. Hogyan lehet a vagyont megőrizni? – erre a mindennél fontosabb kérdésre a kellő részletességgel az én levelezésem felel meg először. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a tudományok tudományát fogja megtanulni belőle számtalan olvasó. A milyen becses tanulsággal szolgált első gyüjteményem az ifjuságnak, olyan hasznos okulást meríthet ebből a másodikból úgy az ifju, mint az öreg; főképpen az öreg, de az ifju is, mert ezt a tudományt nem lehet elég korán megtanulni.

Bár ajánlatom nem szorul semmiféle támogatásra, hogy hivatalos alakban is tájékoztassam a miniszter urat levelezésem értékéről: az ötezer levél közül az első százat másolatban ide csatolom, izelítőül.

Minthogy az ár, a melyet kikötök, az értékhez mérten fölötte csekély, ajánlatomhoz azt a két feltételt fűzöm, hogy először, minden tanuló ifju ingyen megkapja az államtól levelezésem egy nyomtatott példányát, és másodszor, hogy a levelek eredetijeit a múzeumban minden tisztelőm bármikor megtekinthesse.

II.

abbeli felszólítására, hogy a »Déli Ujság« szerkesztőségének rendelkezésére bocsátott három darab állandó szabadjegyet vegyük vissza és e helyett évenkint száz darab egyszeri bemenetre jogositó jegyet küldjünk, a melyet a Niggard Greedy családnak úgy felnőtt, mint kiskorú tagjai bármikor használhassanak, van szerencsénk kijelenteni, hogy kivánságának készséggel teszünk eleget. -210-

De legyen szabad megjegyeznünk, hogy a mellékelt száz darab szabadjegyet csupán az ismerősök körében való szétosztás czéljából – a rokonok, barátok, szállitók és szolgák használatára – küldjük, mert mindenkor kiváló szerencsénknek fogjuk tartani, ha a Niggard-Greedy család tagjait az állatkertben vendégül tisztelhetjük, s a remélt látogatások esetén minden szabadjegy fölösleges.

Niggard-Greedynek nem lehet annyi gyermeke, s a Niggard-Greedy család nem látogathat meg bennünket annyiszor, hogy a Niggard-Greedy családot bármikor örömmel ne üdvözölje az állatketben

III.

szives soraiból örömmel értesültem, hogy a »Déli Ujság«-ban mellőzni szándékozik a szokásos, úgynevezett szini birálatokat, és e helyett mérsékelt áron közli az igazgatóságnak az ujdonságokról szóló, bármilyen terjedelmű – s természetesen mindig az elismerés hangján irt – jelentését.

Magam is abban a véleményben vagyok, hogy ez a közérdekű intézkedés a »Déli Ujság«-nak a szabadjegyekhez való jogát nem érinti, s ha a »Déli Ujság« két szabadjegyét a kiadótulajdonos úr csak az első előadások alkalmával kivánja a maga számára igénybe venni, kárpótlásul gondoskodni fogok róla, hogy a többi előadás alkalmával Niggard-Greedy úrnak mindannyiszor páholy álljon rendelkezésére, a hányszor csak kivánja.

IV.

szives ajánlatára, hogy a »Déli Ujság«-nak tiszteletpéldányként küldött könyveket és folyóiratokat vásároljam meg a boltiár negyedrészének megfelelő összegért, s a havonkint összegyüjtendő nyomtatványokat minden hó elsején készpénzbeli leszámolás mellett vegyem át, a következőkben kell felelnem:

Uram! Nincs értéktelenebb dolog a világon, mint a könyv, és nincs értékesebb, mint a készpénz. De ha, Niggard-Greedy úr, méltányolva azt az átkot, mely már évezredek óta sujtja a könyvkereskedelmet, beéri a boltiár tizenöt százalékával: szivesen rendelkezésére áll

Előbb szigoru, de igazságos birálatot kér tőlünk. Utóbb sürget és minduntalan háborgat. Végül azt irja, hogy, ha nem közlünk birálatot a verseiről, küldjük vissza a kötetét.

1. Két nyelven megjelenő lapunkban a könyvbirálatok közlésének dija soronként egy frank. A birálat lehet olyan, a milyet akar; lehet magasztaló, lehet szigoru, még igazságos is. De minden soráért egy frankot kell fizetni. Ön ezt elmulasztotta.

2. Olyan értéktelen tárgyakat, mint a milyen az ön kötete, nem őrzünk meg.

VI.

Tudakozódására, hogy Niggard-Greedy úr, a ki Marseillebe óhajt utazni, lefoglalhat-e a vasuton egy első osztályu bérelt szakaszt abban az esetben, ha magához veszi a saját és a »Déli Ujság« szerkesztőségének öt darab első osztályu szabadjegyét? – sajnálattal kell értesítenem, hogy a szabályzat ezt nem engedi meg.

Bérelt szakasz csak abban az esetben volna igénybe vehető, ha a hat szabadjegynek mind a hat tulajdonosa valóban utaznék.

VII.

Este tizkor utazom Marseillebe. Kilenczkor a szerkesztőségnek öt olyan tagja, a kinek állandó vasuti szabadjegye van, várjon a pályaudvaron.

Nekem mindenáron bérelt szakasz kell. Ki akarok nyujtózkodni; aludni akarok reggelig.

VIII.

A közoktatásügyi miniszter úr megbizásából értesitem, hogy elfogadja az ön ajánlatát s a levéltárért megadja a kivánt összeget. Elfogadja továbbá a többi feltételt is, s az ajánlathoz fűzött kikötést az államhatalom nevében szerződéssel fogja biztosítani.

Elég volt a mutatóul csatolt száz levél közül az első hatot elolvasnia s már felismerte az ön oklevél-gyüjteményének kivételesen nagy pedagógiai értékét.

A mikor erről értesítem, úgy az ő, mint a magam nevében, lelkesedéssel üdvözlöm önt azért a nemes elhatározásáért, hogy ezt a nagy érdekességü oklevélgyüjteményt nem vonta el a nyilvánosság elől, hanem közhasznu tevékenységének egy örömünnepe alkalmával mindenkinek okulására átengedte az emberiség közkincséül.

SÁRI ÉS VÁRY.

Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári és Váry voltak az operett-királyok.

Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb, legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A szinházigazgatók csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak annak volt szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget.

Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan furcsa rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a legtarkább szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű verseik motoszkáltak legtovább a néző fejében.

A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig utólérhetetlen vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint sok-sok ifjú fecske, és köztük egy-egy pacsirta.

A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a mely csak az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa elmésség, szelid humor és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága jókedvet árasztott; -215- tréfáik, művészi köntösükben, gyönyörködtettek, szerte kalandoztatták a képzeletet, és néha álmodozóvá tették a meglepett hallgatót.

Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el első pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök növekedett, mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel kopogtattak a Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak, ezek a komoly, szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a melyet a közönség kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek) rámutattak a hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem kell a népnek!« – illetlenségök többé nem ismert határt.

Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű asszonyi idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt az, a miről daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le.

Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok víg bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában kissé szomorú fiúk voltak.

II.

Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy szalmaszéken, és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban benyitott a közös szobába.

Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem szóltak egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol pipáját matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska szekrény tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött magának is, Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát -216- helyezett az asztalra, felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors egymásutánban, kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul, egy darabig le s fel járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról északkeletnek, a másik délkeletről északnyugatnak.

Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a másik, leült a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös zenedarabot pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg óhajtott lenni, de ennek az ütött-kopott hangszernek a tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó és el-elbicsakló ujjak hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan szólt. Vagy harmadfél óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a pianinó mellett; ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik átköltözött a paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett pipáját és aztán… sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső papirdarabra… hogy mit, azzal a másik egy cseppet se törődött.

Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül megfigyeli őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak.

Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést, megint megittak két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is teletömték és meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol pipát, aztán leültek, egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra, és szótlanul nézegettek egymásra.

– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája pihentek.

Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy Várynak a gyanuja alapos.

– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni, mert csak tegnapelőtt adtam neki.

– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen ma hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal dolgozik. De mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a pénzt, és elkártyázza.

– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig veszít.

– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra gondolsz, mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit csinálsz és miből élsz?!

– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent életet él; az ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke megmondani az öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi néven szokták emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok orvosnövendék… hogy az ő fia miből él?!…

Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette az éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü lapot és olvasni kezdett.

– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen kár, hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is… olvasd el! Nem képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés, finom dolog! Esküszöm neked, hogy ujságírónak született, és hogy ha ma föltámadna, az első dolga volna beállani valamelyik szerkesztőségbe, a hol a régies készültségével is lefőzne mindnyájunkat!

Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még sohase beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy Lottinak lehetne nevezni.

Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni álmodozásából, ezt az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az iróasztala fiókjába, mint a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és méltán, ezt a sok bánatos epedést.

III.

Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még most is a kanapén ül és csibukozik.

– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy gratulálni akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az utolsó bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem hiányzik egyéb, csak az, hogy még nem ismernek bennünket. Nagyon lelkesednek a tréfáinkért; te meg én vagyunk a legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et hallottak az életmódunkról; és látni akarnak bennünket az otthonunkban, mint a hogy mások látni akarják a zebrát meg a lámát állatkerti ketreczeikben. Furcsa állatok vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes megnézni. Ha meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet már régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a kiváncsi társaságnak.

– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem jönnek!… De hát a Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába?

– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori komoly vers neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit szamárkodtak erről, hogy megtudhatta.

– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha kiváncsi rá, hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül szerelmes belé.

– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak a két víg pojáczát akarja látni.

– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a körbe. A hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az állatkertbe.

– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről láthatom, a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára beszélhetek vele?!… Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen alkalom…

– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy ostobaságokat fogok beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy gyerek, a kit valami betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok makogni érthetetlen hangon. Vagy, hogy legyőzzem a félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom játszani a fesztelent, és zavaromban, tanácstalanságomban, önkívületemben, a helyett, hogy ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy éppen szemtelen leszek. Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja, kiről szólnak a komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt a sovány jóvéleményt is!

– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit tehet, az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat; ha virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod nem segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla, barátom, hogy senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni, mint abban, a mit a gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma már egy perczig se hagy aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert én holnap délután kártyázni akarok, és ahhoz tiszta fej kell. -221-

IV.

Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap, éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni:

– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan ostoba voltam, mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se szóltam; a fogaim összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a torkomon. Aztán hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam… fogalmam sincs róla, mit beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan. Végül, megrémülve azon, hogy mit cselekedtem, kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta, világosan láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált.

– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan szánakozó mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem. Máskor is láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen rémségesen buta voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte: »Hogyan van az, hogy azok, a kik az írásaikban a legelmésebbek, a beszélgetésben oly tartózkodók?« A »tartózkodó« szó itt röviden vizilovat jelentett.

– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez után a kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!… -222-

– Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok erre a czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt félegy! Félre a magánügyekkel, szerelem kell a népnek!

Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán folytatták, a hol hajnalban elhagyták.

Megitták a maradék pálinkájukat, letelepedtek a pianinó mellé, s mialatt Váry zongorázott, Sári dallamos, zengő, de illetlen szavakat dörmögött; illetlenebbeket, mint valaha.

Egy darabig mintha önmagukról megfelejtkezett mitológiai istenasszonyok, kövér amorettek és trikós szépségek röpködtek volna a szobában; aztán egymást se látták. Az egyik a zongorát sanyargatta, a másik az íróasztalnál körmölt, s az egyre sűrűsödő füstfelhő eltakarta mind a két víg pojáczát; mind a két, kissé szomorú fiút.

– Ne aludjál el azon a románczon!… Ne gondolj most egyébre, csak arra, hogy: »Szerelem kell a népnek!«

AZ ERŐS EMBER.

Mátyás nem akart hinni a szemének. A rémes alakot, a ki a köszönésével útját állotta, koldusnak nézte volna. De a hogy jobban szemügyre vette, elszörnyűködött.

Mátyás mindig szívesebben hitt másnak, mint a tulajdon szemének, de azért egy pillanatig még kétségeskedett. Nem volt elkészülve rá, hogy gyermekkori pajtását, a kiről tíz év óta nem hallott, ilyen öltözetben fogja viszontlátni.

Ez az öltözet voltaképpen csak czafatokból állott. A fekete nadrágról a térden alul akkora foszlány fityegett le, – a világos színü nyári zeke annyira tépett és szakadozott volt, mintha a szerencsétlen embert éppen most szedték volna ki a kutyák fogai közül. És a lyukas czipőből kilátszott a meztelen hüvelykujj. Mátyás egy kicsit megborzongott: deczemberben jártak. -224-

Gáspár a helyzethez mért rövidséggel beszélte el a történetét. Mátyásnak úgy rémlett, mintha ezt a történetet már olvasta volna valahol.

– Már akárhogy történt – szólt – annyi bizonyos, hogy nem maradhatsz így. Gyere hozzám. A míg tisztességes foglalkozást találhatsz, a házam rendelkezésedre áll. A fedelet, az ellátást és a rendes ruházatot megtalálhatod nálam; ez is valami.

– Válaszsz ki magadnak egy öltözetet és vitess a szobádba egy csomó fehérneműt. Ezt a téli kabátot, a melyik rajtam volt, készítsd a többihez; czipőt is találsz itt eleget. Azt hiszem, egyforma lábunk van.

– Ha megengednéd – szólt Gáspár – olyan ruhát választanék, a melyet már régebben nem hordtál. Szeretném, ha a cselédségnek nem tünnék fel, hogy a te ruhád van rajtam. Aztán hadd vigyem át a holmit én magam, akkor, a mikor a cselédek nem látják.

– Igazad van – felelt Mátyás. – Milyen ostoba vagyok, hogy ez nem jutott eszembe! Persze, persze! No, majd délután eljössz velem a szabóhoz, és csináltatunk uj ruhát. Persze, persze! Különben én is így gondoltam. De a míg az uj ruha elkészül, egyelőre be kell érni azzal, a mit találunk.

Mikor Gáspár felöltözködött és a rongyokat eltüntették, Mátyás bevezette barátját egy vendégszobába és így szólt:

– Ebben a szobában itthon vagy. Azonnal szólok, hogy a reggelidet hozzák be. Ha valami egyébre van szükséged, csak csöngess és parancsolj. Most el kell mennem, de délután majd elbeszélgetünk róla, hogy mit kellene csinálni.

– Hm – szólt magában Gáspár, egy kissé keserüen, -225- mikor uj otthonában egyedül maradt – Szent Márton kettéhasította a palástját és a felét odaadta a szegénynek. No, de az Szent Márton volt, az én barátom pedig csak egyszerü kereskedő. És nem kell csodálkozni, ha csak úgy gyakorolja a felebaráti szeretetet, hogy a használhatatlan ruháival ajándékozza meg a barátját. Az igazi úr az ő helyzetében nagyobb összeget kölcsönözne a barátjának, hogy ez elláthassa magát mindennel, a mire szüksége van, s ne legyen kénytelen pironkodni a cselédek előtt. De az én barátom nem igazi úr; csak egyszerü kereskedő.

II.

Körülbelül félesztendő mult el azóta, hogy Gáspár Mátyáshoz költözött. E félesztendő alatt, bár sokfélét meghánytak-vetettek, egyesült erővel se tudtak Gáspár számára megfelelő foglalkozást találni. Mátyás szívesen alkalmazta volna Gáspárt a maga üzletében is, de Gáspár a kereskedői pályára nem érzett semmi hivatottságot. Mátyás nem tartozott a kiválóan leleményes emberek közé; valami sok fölösleges idővel se rendelkezett, s boldog volt, hogy Gáspár nem sürgette.

Gáspár beletörődött volna sorsába, de boszantotta, hogy barátjának egy csepp ízlése sincs.

– Milyen durva zsebkendőket tart! – botránkozott. – Egy ilyen gazdag ember! Szerencsére, a felesége zsebkendői sokkal finomabbak.

És hogy ne legyen kénytelen kényes orrát barátjának zsebkendőihez dörgölni, lopkodni kezdte az asszony finomabb zsebkendőit.

– Nem fér meg a méltóság-érzetemmel – szólt magában – hogy lopjam azokat a zsebkendőket, melyeket tulajdonképpen kapnom kellene, szerelmi zálogul.

Az asszony sokáig nem akarta észrevenni azt az urat, a kit a férje ócska ruháiban ismert meg, de gyűlölte a férjét, mert minden kényelmét ennek az embernek köszönhette.

Ez az ember mindennap megalázta őt önmaga előtt: először azzal, hogy egyáltalán létezett; másodszor azzal, hogy törvényesen kibérelte őt; harmadszor azzal, hogy rabszolgatartó létére a kegyes atyát játszotta vele szemben; s végül, hogy napról-napra uj figyelmességekkel törülte az orrához a lekötelezettségét és a lekötöttségét.

Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ezen az emberen csak úgy állhat méltó boszút, ha olyan valakinek adja át magát, a kivel nemcsak hitszegést, hanem egyszersmind alantas árulást követhet el, úgy hogy összejátszásuk megalázhatja, kellően lealacsonyíthatja a rabszolgatartó személyét, ha másutt nem, legalább – az asszony tudatában.

És most már tudta, hogy ő lesz a legutolsó, a ki kiköltözik ebből a házból.

III.

– Bizony, ronda ember ez az én barátom – szólt magában Gáspár egy pár esztendő multán – földhözragadt gondolkozásu, kicsinyes szatócs! A kutyába se -227- vesz, és még jó, hogy fel nem panaszol minden falatot, a mit lenyelek! Szentül azt hiszi, hogy hálával tartozom neki, pedig ha van valami, a minek hálával tartozom: ez a véletlen és a saját élelmességem!

Gyűlölte ezt a kövér, kopasz, vörös szakállu embert, a kinek minden nehézkes lépése, minden harsány szava, minden jóízü nevetése a már homályos, undorító multra emlékeztette.

Nem igen volt módja kedve szerint kitöltenie a boszúját azért a czudarságért, hogy ez a kövér ficzkó folytonosan, mint valami még be nem nyujtott követelés járkált, sertepertélt körülötte, s örökös jelenlétével mind több és több alkalmatlanságot szerzett az ő jogos kényelem-szeretetének.

És hogy valamelyes elégtételt szerezzen magának a sok boszúságért, hogy egy kissé megnyugtassa az önérzetét – a lelkiismeretét: a hányszor csak szerét tehette, besurrant a Mátyás fürdőszobájába s bele törölte a kezét abba a törülközőbe, a melyikről a másik azt hitte, hogy ezt a kendőt csak ő maga használja.

IV.

– Hogyne! – felelt Gáspár, szemhunyorítás nélkül, és égett a vágytól, hogy vajha minél nagyobb kárt okozhatna a kedves barátjának.

– Nekem most egy olyan emberre van szükségem, a kiben épp úgy megbízhatom, mint önmagamban! – folytatta Mátyás. – Arra, hogy egy föltétlenül hű emberem legyen ott, a hol magam mindig nem lehetek jelen. Tulajdonképpen csak az idődet kérem, mert a -228- mit tenned kell, azt pontról-pontra megtudod tőlem; kereskedelmi jártasság nem kell a dologhoz. És ezért miniszteri fizetést adhatok neked.

– Nem vagyok kapzsi – magyarázta Mátyás – de a feleségem egy kissé pazarló, s hogy az óhajtásainak kedve szerint tehessek eleget, gondoskodnom kell róla, hogy a jövedelmem jelentékenyen emelkedjék. Erre most alkalmam nyílnék. Rövid időn megkettőzhetem a vagyonomat; a tervem kitünő. Egy iparvállalatra készülök, a melybe belebocsátkoznám az egész vagyonommal.

– Ahhoz, hogy a tervem ne sikerüljön, két olyan dolognak az összetalálkozása kellene, a melyeknek egyike is, másika is szinte ki van zárva. Először, hogy azok, a kiknek a közreműködésére számítok, akkor, mikor én már belementem az ügybe, hirtelen megvonnák tőlem a bizalmukat; a mire semmi okuk; a mi elképzelhetetlen. És másodszor, hogy ha e nem valószínü körülmények között, az üzem megkezdése után olyan sztrájkkal találnám szemben magamat, a melylyel nem tudnék megküzdeni. Akkor persze elveszíteném minden vagyonomat. De erről emberi számítás szerint nem lehet szó.

És lázas izgalommal várta, hogy Mátyás beavassa az ügy minden részletébe.

Mikor aztán arra került a sor, hogy Mátyás hasznát vegye a Gáspár megbízhatóságának, Gáspár átvette barátjától a költségekre szükséges pénzt s vasútra ült, de nem oda ment, a hova Mátyás küldte.

Először sorra járta azokat, a kiknek a közreműködésére Mátyás számított, és arra támaszkodva, hogy -229- kitünően ismeri azt az ügyet, a melyről az érdekelteken kívül senki se tudott, elhitette velök, hogy Mátyás egy nagyszabásu gazságot akar elkövetni.

Azután fölkereste a munkások vezetőit, és azzal az igérettel, hogy az ő vállalata sokkal kedvezőbb föltételeket biztosít a munkásoknak, mint Mátyás, a ki valójában szédelgő, rábírta őket a sztrájk szervezésére.

Végül fölkereste az ellenkező érdek képviselőit, egy konzorcziumot, melynek a létezéséről a Mátyás előadásából tudott, s ennek a konzorcziumnak bemutatta a saját tervét.

– Nem én tettem, hanem a te rövidlátásod – felelt Gáspár. – Az ostoba ember, a ki mindenkit olyan ostobának tart, a milyen ő maga, a tyúkeszü, a ki nem tudja elképzelni, hogy sokkal bonyolultabb dolgok is vannak a világon, mint a mit ő felér a maga kis eszével, ne okoljon mást, okolja a saját együgyüségét.

– Hát legyek gazember, bánom is én! – szólt ridegen Gáspár. – Gazember, ez csak üres szó, káromkodás, a melylyel az együgyü, a gyönge, a tehetetlen boszút szeretne állani azért a sérelemért, hogy okos, erős és hatalmas emberek is vannak, a kik túljárnak az eszükön. Tökfilkó vagy, barátom, a ki nem sejted, hogy nincs se jó, se rossz, csak egyéni érdek van, és hogy a rendszerré lett cselfogás és árulás a legnagyobb mozgató erő a világon! -230-

Mátyásnak ez a leczke már nem használt. Megütötte a guta és ott halt meg a diadalmas Gáspár lábánál.

Gáspár nemcsak vagyont szerzett – mert a konzorczium csakugyan megbízta annak a kitünő tervnek a végrehajtásával, mely az együgyü Mátyásnak kitörte a nyakát – megszerezte a köztiszteletet is.

LILINO.

A rab mozdulatlanul feküdt a pricscsen. Rocco, a tömlöcztartó és Marcellina, Rocco felesége halkan buzgólkodtak körülte.

– Ej, czimbora, ráér még egyedül lenni – kedélyeskedett Rocco. – Odalenn úgy sincs társaság, egye meg a fene. Soha se búsuljon, hanem igyék egy pohár jó bort; élje világát, a meddig lehet. Eb az ingét, hisz mindnyájan meghalunk, ki előbb, ki utóbb. Lássa, Rinaldo, a ki maga előtt volt itt, másképpen csinálta. Egész éjszaka danolt; pezsgőt hozatott és czigarettát. Reggel felé szétosztogatta, a mi maradt – nekem még a múlt héten is volt a czigarettájából – úgy ment a másvilágra, fel se vette.

– Már az igaz, mintha csak lakzira ment volna – tódította Marcellina. – Még akkor is bolondozott, -232- mikor kivül már pergették a dobot. Hej, be derék legény is volt, isten nyugosztalja!

– Mert hát, tudja, pajtás – folytatta Rocco – a halálraítéltek utolsó kivánságát mindig teljesítik. Kivánjon akármit, fogolypecsenyét, czigárót; csak beszélni kell.

– Rosszkedvű a szomszéd – szólt asszonyához Rocco. – Pedig egy kutya már az.

– No, azért ez nem fog odakinn bokázni, mint az a másik, a bitó alatt. Nincs is okosabb ilyenkor, mint egy kicsit bepálinkázni.

– Írtak ám Foggiából! – jelentette Rocco. – A biró meg a tanács. Ugy látszik, nagyon restellik a dolgot. Hogy éppen foggiabéli embernek kellett elkövetnie ilyesmit.

– Írtak Foggiából?! Hogy szégyelnek?! No lám, szép, hogy megemlékeztek rólam! Vajjon mit szóltak volna hozzá, ha egy szép napon beállítok a község házába és így szólok hozzájuk: »Foggiabéliek! Én is közületek való vagyok, ne hagyjatok elveszni!« Olyanformát feleltek volna, hogy: »Alá is út, fel is út. Nagy a világ, próbálj szerencsét másutt«. Hát csak szégyenkezzenek!

– A tisztelendő úr itt járt harmadszor is – mesélte -233- Marcellina. – Azt mondta, hogy jó volna már kibékülni a jóistennel, úgy se vétett az magának semmit.

– Hát csak mondják meg a papnak, hogy sohse fáradjon. Ha én elhinném azt, hogy a másvilágon megkapjuk azt, a mit érdemlünk, bizony nem ülnék itt. Ha el tudnám hinni, hogy testvéreim, a kiket Montjouy-ban halálra kínoztak, kárpótlást találnak odafenn, hóhérjaik pedig örökkétig bünhödni fognak a kiontott vérért: nem vettem volna revolvert a kezembe, hanem húztam volna az igát tovább, reménységgel, keresztény megadással. De én most is csak azt gondolom, a mit egy héttel ezelőtt, s mikor az orrom hegyén van a lélek, nem kezdem azt képzelni, hogy ez a lélek örökkévaló. Nekem ugyan hiába beszélne a szegény páter holmi megtérésről; az én esetem furcsa, nem igen ért ő ahhoz. S mit hallgassam szent képpel, a mit mond, mikor egy szót se hiszek abból, a miről beszél?! Máson jár az én eszem, s a pap csak akkor tesz velem jót, ha békén hagy meghalni.

E sok istentelenség hallatára Marcellina kétszer is keresztet vetett, Rocco pedig, a ki már kezdett lemondani a halotti torról, boszúsan vágott közbe:

– Kár pedig ilyen fennen beszélni, pajtás. Lássa, magával nem is úgy bánnak, mint közönséges gyilkossal. Maga az özvegy is, a meggyilkolt felesége, kidoboltatta, hogy megbocsát magának. Azt is meghagyta, hogy adják ezt magának tudtára, hogy könnyebben halhasson meg.

– Eh, sohase bocsásson meg nekem! – pattant fel ingerülten a fogoly. – Az ő bocsánata engem nem könnyebbít meg; s ugyan kinek a nevében osztogatja a bocsánatát? Vajjon a halott megbocsátana-e?! Nem hinném, hogy ilyen elnézéssel ítélné meg, a mit cselekedtem. S ha valakinek, úgy ennek az asszonynak nincs joga nekem megbocsátani. Bocsássa meg a végzetnek, -234- hogy a golyómnak éppen őket kellett találnia; üssön, verjen tovább az ernyőjével, ha a vesztőhelyre menet mellette haladok el; de ne törődjék a lelkem nyugalmával. S ha netalán mégis találkoznánk a másvilágon, ott is átkozzon, ott se bocsásson meg.

Rocco és Marcellina összenéztek; Rinaldo egy fél falut irtott ki s harmincz évig csak rablott jószágból élt. De nem káromolta a jóistent s nem űzött gúnyt az örökkévalóságból.

A rab felkönyökölt egy kicsit s kérdő tekintetet vetett a tömlöcztartóra.

– Hát igazán teljesítik a halálraítélt utolsó kivánságát? Ez szép s kiválóan gyöngéd figyelem a gyilkosok iránt. Mert azoknak a kívánságát, a kik nem gyilkolnak, nem igen szokták teljesíteni, se az elsőt, se az utolsót.

– Hát hozasson mindent, a mit ilyenkor hozatni szoktak, s költse el helyettem, váljék egészségére. Engem pedig most már hagyjanak magamra, mert ez az utolsó kivánságom.

Rocco és Marcellina eltávoztak; a vasajtó becsapódott s a kulcs megfordult a zárban.

II.

A halálraítélt hanyatt fekve nézett a szennyes falra. Merőn, üres szemmel, mintha gondolatai útközben elfáradtak volna s nem bírnák követni a tekintetét. Az éjszaka leszállt.

Egyszerre a vasajtó felpattant s egy sötét alak lépett a czellába. Hosszú, fekete köpeny fedte, s lépése nesztelen volt.

A jelenés megállt a rab nyugvóhelye előtt, köpenye alól egy kis tolvaj-lámpát vett elő, s arczához emelte: -235-

A halálraítélt rémülten ugrott fel a fapadról. Egy feketébe öltözött úriember állott előtte, régmult idők viseletében, az oldalán spádéval. Háromszögletü kalap, csattos czipő és bodros ing volt rajta; a sansculotte divat pantallója helyett térdig érő ruhát és selyem harisnyát viselt.

Hogy ismerte-e?! Hisz önmagát látta valami bűvös tükörben! A tulajdon apró szeme nézett rá, s ugyanaz az egyenes orr, ugyanaz a gyér, szőke szakáll, ugyanaz a keskeny, gyanus homlok közeledett feléje, a melyet csak tegnap fényképeztek le a gonosztevők albuma számára.

– Én vagyok a lelkiismereted – felelt a másik. – Jöttem, hogy számoljunk.

– Ej, hagyj engem békében! Mindössze egy pár órám van még hátra, aztán úgyis mindegy. Miért riogatsz?! Nincs miért félnem tőled, de unom a sok fölösleges beszédet.

– Rangos vagy és én szennyes. Nem vagyunk egymáshoz valók, nincs egymással beszédünk.

– Nem akarok védekezni semmivel. Nyomoruságos vagyok, megtoroltam egy pár nyomoruságot, holnap a fejemmel megfizetek érte. Pont. Ne is beszéljünk erről, bolond a dolog nagyon. Sok bölcs törte már ezen a fejét, egy se tudott eligazodni rajta.

– Úgy látszik, nem bízták rá senkire, mert ez a csomó még most is ott van a legtöbb ember nyakán. -236- Mi elhatároztuk, hogy majd csak próbálunk valamit. Azon a jogon, hogy mi is emberek vagyunk.

– Nem vagytok emberek, hanem bestiák. Rosszabbak a bestiánál. Mert ez csak akkor öl, ha éhes. Te, te megöltél egy embert, a ki neked nem vétett semmit, a kit azelőtt nem is láttál soha.

– Én csak a kéz voltam; olyan bűnös, vagy olyan ártatlan, mint az a revolver, a melyet használtam. Rám esett a sors; megtartottam, a mit igértem. Az egész vak véletlen dolga. Ha más számot találok húzni, ugy-e, nem háborgatnál?!

– Akkor is bűnszerző vagy, s a meggyilkolt aggastyán akkor is áldozat. Megtorlásról beszélsz? Hol az erőszak, a mit megtoroltál?

– Halálra ítéltük őt, mert nem akadályozta meg, hogy pokoli kínzások közt öljék meg montjouy-i testvéreinket. Mit toroltunk volna meg a zsandárokon és a pribékeken?! A fejre akartunk ütni. Hogy éppen őt értük, az is csak vak véletlen volt, mint az enyém.

– Kötelesség? Ölni? S minden czél, minden haszon nélkül? Látjátok, hogy a holtakat eltemetik, s marad minden a régiben. Miért tehát ez a temérdek kiontott vér?! Valamiért, a miről magad se tudod, meglesz-e és mi lesz?

– Ha őrült vagyok, a fejemet adom ezért az őrültségért… Leszámoltam az egész világgal. Holnap fizetek, s kvittek vagyunk.

A jelenés a szíve tájára emelte a kezét, s aztán a mellét díszítő csipkefodrok közül egy kis levélkét vett ki. Átnyujtotta a fogolynak és így szólt:

A rab megremegett, amikor megpillantotta az ismerős írást. S keze reszketett, szeme káprázott, míg végig olvasta a kusza sorokat a tolvajlámpa gyönge világa mellett:

Fiam!

Mit mondjak, mit mondhatok neked még? Ha még kivánsz tőlem valamit, mondd meg nekem, mert ezzel a szóval: kivánom! – megkönnyíted anyád fájdalmát. Én viszont azt kivánom tőled, hogy még egy utolsó levelet írj nekem és hogy értesíts, vajjon mit tehetek érted? Lilino, Lilinom, írj nekem! Semmi esetre sem fogod tőlem megtagadni, hogy tudósítást küldj magad felől, melyet anyád nagyra fog becsülni. Szivében fogja ezt megőrizni, s azt fogja hinni, hogy még mellette vagy Foggiában, a hol mindennap megkérdezte, hogy mit akarsz. Isten veled, Lilino, és írd meg, hogy kivánsz-e még valamit hazádból? Anyád megáld téged és atyáddal együtt vérző csókjait küldi neked. Írj!

Anyád.

Lilino elolvasta a levelet még egyszer, aztán harmadszor és ujra meg ujra. Majd forró csókokkal borította a kis papirlapot. És könnye patakzott.

– Ugy-e, hogy a te életed nem a te életed?! Ugy-e, hogy olyannal fizetsz, a mi nem volt a tiéd?! Ugy-e, hogy gazember vagy?! -238-

III.

Visszadőlt nyugovó helyére, s ráhajtotta a fejét a kis papirlapra. Jó párna volt az neki. S a mi napok óta nem történt meg vele: szeme lassankint lecsukódott.

Otthon látta magát, a kis fehér szobában. Olvas a gyertya mellett, s egy édes hang szeliden inti:

Aztán változik a kép. Megint kis fiú, s az iskolába készül. Valaki körülfogja.

És ujra ajándékokat kap. Szegényes tárgyakat, a melyek mind az ő életét óvják. Egy pár kicsi kézmelegítőt, egy foltos kis szűrt, egy angyalfejes medaillont is. Hova lett ez a medaillon? S homályosan rémlik előtte, hogy a medaillont ellopják tőle, valami leány.

Majd ismét maga előtt látja Őt, a mint egy apró inget foltoz. És danol, tisztán hallja, hogy danol. Oly szép, oly fiatal. Hisz Lilino még csak kis fiú, s a többi csak gonosz álom!

– Nagyon szegények vagyunk, Lilino. De majd máskép lesz, ha te felnőssz! Ugy-e, máskép lesz?

IV.

A rab fellép a vesztőhelyre, s mintha távollevőknek szólna, vagy mintha önmagát biztatná, hangosan mondja, szinte kiáltja ezt a szót:

Spanyolországban egygyel kevesebb a veszedelmes idegen, a hazátlan rajongó, s Foggiában egygyel több a martir.

LEVELEK A MENEDÉKHÁZBÓL.

A magyar hírlapírók sorában önt tartom a legjelesebbnek. Rég ideje már, hogy minden sorát olvasom, mert szakavatottságát, ügyszeretetét, tárgyilagosságát és szókimondását nagyrabecsülöm. Több czikkét könyv nélkül megtanultam és műveinek legnagyobb része megvan papirjaim közt, így Coriolanusról írott birálata, melyben ön többek között azt írja, hogy az én Menenius Agrippámat a világ legelső művészei is tanulmány tárgyává tehetnék. Az angol tánczos-operett elleni küzdelmében senki sem kisérte az ön közhasznu működését nagyobb rokonérzéssel, mint e sorok szerény írója; s nem mulaszthatom el, bár kissé elkésetten, gratulálni ahhoz a tanulmányához, a melyben ön a boldogult Szépligethyt szétszedte. Még csak azt kell megjegyeznem, hogy a »Háromcsőrü kacsá«-nak az ön jeles tollából származó fordítása a magyar széppróza egyik legsikerültebb alkotása! Nekem elhiheti, mert multam feljogosít annak kijelentésére, hogy én értek ehhez, s ha mondom, akkor úgy van, mert a hírlapiró urakkal általában nem szoktam rokonszenvezni. -241-

Szóval csakis – sőt kizárólag! – az ön jeles tolla méltó arra, hogy szóvá tegye azokat a visszaéléseket, a melyekről az alábbiakban szólok. Azért bizalommal fordulok önhöz, tudván, hogy ön minden igazságos ügynek gyámolítója, hogy ne mondjam: mentsvára!

Kétségtelenül értesült róla, tisztelt uram, hogy a néhai Kadarkuthy gróf felső györöki kastélyát és parkját a magyar szinészet érdemeseinek hagyományozta, olyképp végrendelkezvén, hogy a györöki kastély menedékházul szolgáljon, melyben a legkiválóbbak és legérdemesebbek holtig tartó ellátásban részesüljenek. A végrendelet nem is maradt irott malaszt, már a mi az intézkedés betű szerint való végrehajtását illeti, sőt immáron huszonheten szorongunk a györöki rozoga kastélyban, de a mi a nagylelkü végrendelkező nemes intenczióit illeti… ó, uram!… persze ezt odafenn senki se gyanítja!

Uram! Én ettem a vidéki szinészet keserves kenyerét, sokat nélkülöztem, s később, midőn »Belizár« első előadása után a budapesti közönség eladdig hallatlan lelkesedéssel, s azóta felül nem mult tapsorkánnal avatott kedvenczévé, senki se sejtette, hogy húsz éves koromban mennyit koplaltam, s hogy sikereimet ernyedetlen munkával és igen sok lemondás, nélkülözés árán érdemeltem ki!… Megvallom, uram, voltak napok, a mikor éheztem, igen, uram, éheztem! Nem szégyellem, mert nemzetemért tettem. Mit tudja azt a mai generáczió, micsoda világ volt az, mikor én Vecsey társulatánál, proporczióra, frakkban, de ing nélkül játszottam Bligny herczeget!

Mondom, uram, ifjuságom gazdag volt borus napokban; de soha, a legsötétebb időkben sem ettem oly gyalázatos kosztot, mint itt, a györöki bagolyvárban! Mindig Magyarországban játsztam, mert bár Bulyovszky -242- Lilla, a ki engem tartott a legjobb Armandnak, rám irányította a külföld figyelmét, engem hazámtól aranyhegyekkel se lehetett eltántorítani!… s azzal, hogy Magyarországban játsztam, már megmondtam azt is, hogy olyankor, a mikor egyáltalán volt mit, mindig jó, magyar kosztot ettem!

Nem, uram, önnek nem lehet fogalma róla, milyen itt az élelmezés! A rabok fellázadnának. Hogy mivel főznek, sütnek itt, azt nem tudom. Talán margarinnal. De nem, mert a margarin drága. Inkább faggyúval, mert az olcsó. És mit Lear király, Brankovics, Belizár!… A haladó kor elrohant fölöttetek! Szegény Yorick!

Hát azt érdemeltem én, hogy mikor a sors lesodort az aktivitás mezejéről, a kénytelen nyugalom sanyaru napjaiban faggyus kosztot egyem?! Hogy miután egy negyedszázadig voltam a nemzet napszámosa, mint naturburs, bonvivant, első szerelmes, drámai hős és nemes apa, végül megmérgezzenek?!

Mit ér a kies vidék és a jó levegő! A levegővel nem lakik jól az ember. Provence daltelt mezői és generálszaft! Kaczagnom kell, uram, kaczagnom, míg kezemből kiesik a pohár…

Írja ki, kérem, a Művészet rovatba, hogy az élelmezés rendszerén változtatni kell. Kiki pénzben kapja ki a ráeső részt, és kiki maga élelmezze magát!

Abban a reményben, hogy szerény kérésemet nem fogja megtagadni, előre is köszönöm szívességét, és nagyrabecsüléssel maradtam

II.

Remélem, még emlékszel rám. Együtt jártunk iskolába, s gyakran megvertelek, mert én voltam az erősebb. Később, tizenhét év multán, felujítottuk gyermekkori barátságunkat, s a dévai Arany Szarvas-vendéglőben baráti poharat is ürítettünk.

Ez a bizalmas viszony jogosít fel rá, hogy egy kis kéréssel terheljelek. Vedd a nyakadba a várost, járd sorra a szinházigazgatókat, hogy csináljanak már végre valamit. Elszerződöm akárminek: titkárnak, sugónak, ügyelőnek, díszletfestőnek, akárminek, csak szerződtessenek. Ne sajnáld értem a fáradságot. Alkalom adtán viszonozni fogom a szívességedet, s ha hivatalt akarsz, rendelkezzél velem!

Persze, te azt képzeled, hogy én a vidéken térdig járok a rózsában, te csak az ünnepelt Jean Grenicheux-re emlékszel, a kinek tiszteletére a kolozsvári mágnásifjuság bankettet adott! Nos, barátom, mióta a szinésziskolák rászabadították az izraelita fiatalságot a most már hasznot hajtó szinészi pályára, nekünk, a régieknek, a kik éheztünk, fáztunk, dideregtünk a művészetért és a nemzeti dicsőségért, nekünk befellegzett!

A köznapi léleknek ez a menedékház elég kellemetes hely. Enni, inni kap az ember eleget; a koszt elég jó, bár az ablakomon befütyül a szél, mert a jobbik erkélyes szobát Tavaszy Alma úrhölgy ő nagysága lefoglalta az orrom elől, tudod, az a szende, -244- a kinek Déván minden siker nélkül udvaroltál, anno egyben…

De micsoda társaság, barátom! A legrettenetesebb Ripacsokkal kerültem össze, a kiket a föld valaha a hátán hordott! És ezek a smírek nap-nap után, reggeltől estig a hajdani diadalaikról beszélnek! Az ő diadalaikról, hallottál ilyet?!… Nem hagyják egymást szóhoz jutni, mindegyik a világ elejének képzeli magát, s mindegyik lesemmizi a másikat. Képzelheted, hogyan érzem magamat közöttük!

És tudod-e, mi az érdekes? Ezek a minden belátástól elrugaszkodott fogatlan veteránok ma is császároknak és királynéknak képzelik magukat! »Rang szerint« ülnek az asztalhoz, értsd meg: rang szerint! És engem, Jean Grenicheux-t, az asztalfőről Rábay Zaránd szorít le, a kiérdemült szinfalhasogató, a ki mikor én operettben, operában, vígjátékban mint tenor és bonvivant a legnagyobb sikereket arattam és primadonna-fizetést élveztem, Hamlet apja szellemét búgta hatvan forintért! Difficile est satyram non scribere.

Aztán hallgatni a veszekedéseiket, a vén dámák rikácsolását! Mert minduntalan hajba kapnak és ha másnap kibékülnek, a gúny nyilait lövöldözik egymásra, a negyvenes évek stilusában, a hogyan a legelkopottabb franczia darabokból tanulták, miközben folyvást idézetekkel fűszerezik a társalgást, idézetekkel, kezdve Lignerolles Lujzától a Vasgyárosig!…

Képzelj el engemet, barátom, a mint reggelenkint négy Stuart Mária csókoltatja meg velem a kezét!… mert itt spanyol illendőség, szabályok uralkodnak és mindannyian nagyságoljuk azt a dámát is, a ki sohase játszott egyebet, csak a parasztszakácsnékat!

Abba még csak beletörődnék az ember, hogy az -245- alkotás idejének vége, ah, örökre vége!… de hogy ebben a régiségtárban töltsem el a hátralévő napjaimat, soha!

Szabadíts meg ebből a pokolból, barátom, és én meg fogom csókolni a kezedet.

Az öreg Kadarkuthy bizonyára jót akart, de rosszul csinálta a jót. Ha eladja a kastélyt és a parkot, aztán pénzt hagy a magyar szinészet jeleseinek a felsegélésére, örökre áldanám emlékezetét! De így azzal gyanusítom, hogy voltaképpen ellensége volt a szinészeknek, s azért végrendelkezett ilyen bolondul, hogy a Ripacsok véglehelletükig marakodjanak, s falják fel, ha ugyan nem utálják egymást.

III.

Ugy-e megengedi, hogy így nevezzem? Hisz egykor olyan jó barátok voltunk! Sőt egy napon Ön oly melegen szólt hozzám, de oly melegen!… Vége, ne beszéljünk erről. Akkor nem akartam önt meghallgatni. Olyan bohó voltam, olyan ártatlan, olyan gyermekes!… Nem ismertem az életet, az embereket… mit tudtam én akkor?!…

Akkor még nem tudtam, hogy az érvényesülésnek ez az ára. Naiv voltam és meg akartam őrizni ártatlanságomat. Nem sejtettem, hogy a ki a szini pályának nem hozza meg ezt az áldozatot, az nem konkurrálhat a többiekkel, hanem lemondhat mindenről, akár az apácza.

Most már itt van az erény!… Ó, istenem, miért -246- is voltam olyan naiv?! De naiv voltam és most itt vagyok a menedékházban!

Az okosabbak persze nevetnek rajtam és válogatnak a szinházakban, a szerepekben, a toalettekben, stb.

Nézze, az a Kadarkuthy gróf, a ki ezt a menedékházat hagyta nekünk, a magyar szinészet legelsőinek, valamikor szintén hevesen udvarolt nekem. Nem volt oly kedves előttem, mint maga, a szöszke hajával… de öreg volt és rettentő gazdag. És én visszautasítottam!

El nem képzelheti, édes Imre, micsoda megaláztatásokat kell itt elszenvednem! Ez a pimasz Bájkerti állandóan ténsasszonynak szólít. Egy kis lugast kerítettem el magamnak; elvették tőlem, azon a czímen, hogy az is közös. Az ételből Dunahegyi Péter mindig előbb vesz ki, mint én, mert ő igazgató volt! Társnőim gúnyolnak, hogy az élet dolgaiban oly tudatlan maradtam, és azzal rágalmaznak, hogy csak teszem magamat. A férfiak utaznak rám és illetlenségeket beszélnek előttem.

Ön befolyásos iró. Eszközöljön ki nekem valahol bármily szerény szerződést! Játszani akarok, édes Imre, játszani! Még egyszer hallani a tapsok részegítő zaját, még egyszer átélni azt a gyönyörű órát, mikor először játszottam a Völgy liliomát és egy ulánuskadét megőrült miattam, egy gyalogos főhadnagy pedig agyonlőtte magát!

Vagy ha ez már nem lehetséges, írjon egy czikket, hogy küldjön ki a miniszter ide Györökre egy kormánybiztost, a ki rendet csináljon. A legjobb volna felosztani a birtokot és mindenkinek a részét kőfallal keríteni el. -247-

Istenem, ha az a Kadarkuthy gróf véletlenül rám hagyja a birtokot, mily jó angyala lennék pályatársaimnak és a környék szegényeinek!… Pedig egy igazán nemeslelkü ember, a ki szeret, nem áll boszút egy védtelen nőn, csak azért, mert ez erényes akart maradni. De az a vén svihák! Na, én tudnék beszélni róla!

IV.

A mostoha sors úgy akarta, hogy ide kerüljek a györöki menedékházba, s nem tudom kinek az a pokoli gondolata támadt, hogy engem kellene megbízni ennek a darázsfészeknek az adminisztrálásával.

Kérem a tisztelt szerkesztő urat, tegye szóvá illetékes helyen, hogy vegyék el tőlem ezt a keserü poharat.

Keserveim előadásával nem untatom önt. Röviden csak annyit, hogy már a bolondok házába vágyódom!

A mi pedig azt a Kadarkuthy grófot illeti, a ki ezt a menedékházat megalapította: de mortuis nil nisi bene, hanem azért szerencse, hogy meghalt, mert agyon kellene verni.

VÉR ÉS ARANY.

– Én még többször láttam az Ördöngösök szerzőjét, – beszélte Gál Ernő – először… bizony, már nem tudom… nagyon régen volt… talán akkor, a mikor legelőször jártam Párisban. Kint ültünk, sokan, a köruton, egy kávéházi asztalka előtt: én háttal az útnak. Egyszerre valami nagy árnyék borult az asztalunkra, és egyikünk megszólalt;

Hátra fordultam, és egy marczona ábrázatú, szélesvállú óriást pillantottam meg, a ki úgy lépkedett a köruton, mint a hogy a királydrámák hősei sétálhattak: a tragikus szinészek hagyományos nagy lépéseivel… mintha az apró emberkéknek a fejére akarna lépni.

A »Három testőr« egyikét: a rettenetes erejű Porthos-t képzeltem ilyen alaknak.

– Nézzétek – folytatta mellettem ülő barátunk – milyen furcsán öltözködik! Látjátok, hogy batiszt-inget visel, és hogy a kabátja ujjából csipkés mancsetta kandikál ki?! Nem hiszem, hogy volna még egy férfi a világon, a ki ilyen keresetten, ilyen szokatlanul, s ilyen feltünően merne öltözködni. -249-

De a csipkés mancsettájú óriás még se tünt fel nevetségesnek; talán mert az arczában – kivált sűrű, vastag, fekete szemöldökében, és tekintetének a keménységében – volt valami félelmetes.

El se mosolyodtam a csipkés mancsettán. Nem tudom, miért, arra kellett gondolnom, hogy ez a sok, egymás hátán nyüzsgő ember mind másod-, harmadmagával, társaságban jár-kel, csak ez a furcsa óriás barangol egyedül.

Akkor még nem sokat tudtam róla. Tudtam, hogy kevéssel előbb egy könyvet adott ki, melyben egyebek közt azt bizonygatta, hogy Goethe és Diderot üres szószátyárok voltak; sőt el is olvastam ezt a könyvet. A mig csak lapozgattam, azt hittem, hogy íróját csak a feltünés viszketege birhatta rá erre a különös itéletre; de addig-addig lapozgattam, mig végre meggyőződtem róla, hogy írója szentül hiszi, a mit mond.

És aztán nem törődtem többé se a könyvvel, se írójával, a csipkés mancsettájú óriással.

Hanem később, egy pár esztendő multán, egyszer, a mikor nem tudtam okosabbat csinálni, elolvastam az Ördöngösök-et s utóbb a többi könyveit is mind.

Tudom, hogy vannak, a kik a szépet csak a titokzatosban, a nagyszerűben, a kivételesben, a zordonban, a nyugtalanítóban, vagy a különösben keresik, de azért mégis józan elmék, ha nem is tudnak és akarnak szabadulni ettől a bogaruktól. A szépnek e fajta rajongói között, a kik talán okkultistáknak születtek, az Ördöngösök szerzője volt a legkülönösebb.

Nem bántam, hogy ilyen; ha ilyen volt is, azért mégis tetszett nekem mindaz, a mit írt.

Engem csak a szép, de minden szép érdekelt; és mindig érdekelt, akármilyen formába bujt. -250-

Írhatott nekem akármilyen különös alakokról és dolgokról akármilyen különös történeteket: engem el nem riasztott a csodálói közül.

Mert igazi művész volt az irók között… nem, nem értekezem róla, csak annyit kell még mondanom erről, hogy sajnálom azokat, a kik még ma se ismerik az ő könyveiben rejtőző szinpompát.

Húsz éves korom óta nem múlt esztendő, hogy legalább pár hónapot ne töltöttem volna Párisban. És sokáig nem tudtam letenni arról a rossz szokásról, hogy föl-fölkeressem azokat a mestereket, a kik leginkább érdekeltek. Meg akartam ismerni őket, gyerekes kiváncsiságból – vagy ám legyen igazatok: meg akartam ismerkedni velök, hogy a francziák is megtudják, milyen naiv vagyok.

Fölkerestem az Ördöngösök szerzőjét is, és hamarosan összebarátkoztunk.

Egyben-másban talán még nálam is naivabb volt; alighanem ennek köszönhetem, hogy megkedvelt, de bizonyosan az is hatott rá, hogy a szavamból is, a tekintetemből is csak úgy dőlt a tisztelet.

Már pedig őt nem nagyon kényeztették el; különös történeteit jó darabig csak a szedőknek írta.

Mikor először jelentkeztem nála, skarlátvörös házi köpenyben fogadott; olyan volt, mint egy keleti hadvezér az Operaházban.

A mit beszéltünk, az is operába való volt: csupa földöntúli dolog; zene kellett volna hozzá.

Közönséges emberek csak zenében tudják kifejezni a léleknek efféle sejtelmeit; mi szóval is megértettük egymást.

Mikor tavasz felé, a Rivierára készülőben, elbúcsúztam tőle, megajándékozott az arczképével.

Ráirta az arczképre a nevét és ezt az ajánlást: -251- »Gál Ernő barátomnak« – az egyik betüt vörös tintával, a másikat aranyszinű festékkel. Vörös betüre aranyszinű betü következett, de mindegyik egyformán czikornyás volt.

– Vér és arany – szólt. – Csak két jelkép van: a vér és az arany. Ez a két jelkép felöleli az egész életet. A vér az, a mivel a természetnek adózunk. A mit kiverejtékezünk, a mivel a szivünket elkoptatjuk s az idegeinket feléljük, a mit kiontunk, ha kell, a gondolatainkért, a mit utóljára vissza kell adnunk a természetnek: ez a vér. Azt pedig, a mit a természet a vérünkért ad nekünk, a mivel kifizet bennünket, hogy kedvünk maradjon az életet leélni, mindezt az arany jelképezi. Mindent, a mi szép; aranyat mutat a nap fölkeltében, aranyszinű a legszebb női haj, aranycsengés fizeti ki a kitartó munkát, arany a dicsőség koronája is – már a kinek ebből is kijut.

Ezen a tavaszon már gyakran gondoltam gyerekes öreg barátomra, a ki feketére festi a haját és marczona, sűrű szemöldökeit, hogy ne lássák rajta az öregséget.

Tudtam, hogy most már igen szegény ember. Afféle hétszilvafás nemesi családból származott s valaha régen egy kis vagyonkát örökölt. Ezt éli fel lassankint, hogy szabadon és függetlenül írhassa különös történeteit.

És már a vége felé jár a kis örökségnek. De azért nem tud lemondani a hóbortjáról, és a pihenés óráit kivéve, a mikor a könyveiben vagy az álmaiban él, egész nap fáradhatatlanul írja különös történeteit.

Kinek? Senkinek. Mert olyan kevés embernek kel. lenek, hogy ezek a nyomdaköltséget is alig fizetik ki.

Mert büszke – olyan büszkeség van benne, hogy -252- az efféle büszkeséget sohase látni; az efféle büszkeséget csak rejtegetni lehet.

A batiszt-ing, a csipkés mancsetta, meg a többi bolondságok mind csak arra valók, hogy valakinek eszébe ne jusson megsajnálni ezt az embert, a ki az írók között fejedelemnek tartja magát.

Nem hiszitek el, de én olyan rajongó lelkű ifjú voltam, hogy képes lettem volna odaajándékozni neki az egész örökségemet, pedig magam is élhetetlen ember vagyok, a kinek bizony jól esik, hogy hazulról gondoskodnak róla.

De egy pohár borral se kinálhattam volna meg, se vérpiros, se aranyszinű borral, annyira büszke volt.

Képzelhetitek, mennyire örültem, mikor furcsa öreg barátomat hatvanöt éves korában végre fölfedezték.

Akadtak uj emberek, a kik meglátták benne a művészt. A komolyabb folyóiratok egyre melegebben írtak róla. Kezdték venni a könyveit. Nem sokan vették; a sokaságnak mindez abrakadabra maradt, de már vették annyian, hogy nem kellett féltenem az éhenhalástól.

Akármilyen furcsa történeteket írt is, ennyit végre is megérdemelt, mert ötven évig dolgozott érte, naponkint vagy tiz órát.

Éppen akkor érkeztem meg Párisba, mikor a nagy tekintélyű Revue egy négyives komoly tanulmányban fejtegette, hogy a toll művészeinek első sorában az Ördöngösök szerzőjét is megilleti egy hely.

Ez a díszes hely volt a legnagyobb fizetség, a melyet öreg barátom valaha a munkáiért kapott.

– Végre a dicsőség aranykoronája is! – mondtam neki, mihelyt fölkereshettem. -253-

Este együtt ebédeltünk. A Montmartre-körut egyik jobb vendéglőjébe tértünk be, a hol a kerti sátrak egyikében foglaltunk helyet.

Kevéssel előbb, még a köruton, egy fiatalember üdvözölte öreg barátomat, láthatóan őszinte tisztelettel

– Ez az én leghivebb tisztelőm – szólt mosolyogva öreg barátom. – Egyre-másra szállítja tőlem az autogrammokat az albumsorokat gyüjtő kisasszonykáknak; nem múlik hét, hogy meg ne jelenjék nálam. De azt hiszem, a nyomdából is elkunyorálja a kézirataimat és ereklyeként őrzi a sok nyomdafestékes papirt. Úgy nézem ezt az embert, hogy ha majd a halálom után szükség lesz életrajzom valamelyik adatára, csak hozzá kell fordulni. És bizonyos vagyok benne, hogy ez az egyetlen ember a világon, a ki tisztán emlékszik minden elbeszélésemre.

Vagy tiz perczczel azután, hogy ebédelni kezdtünk, ez a fiatalember is betért a társaságával a mi vendéglőnkbe.

Előttünk haladtak el. Mi észrevettük őket, de ők nem láttak bennünket, s éppen a mellettünk lévő kerti sátorban telepedtek asztalhoz.

Egy darabig az ebédjükről tanácskoztak. Nem ügyeltünk a beszédjükre, de olyan közel voltak hozzánk, hogy minden szavukat hallanunk kellett.

– Te, ki az az árboczalakú öregember, a kinek az imént az utczán köszöntél?

– Az Ördöngösök? – felelt a hű tisztelő kissé zavartan – ezek a legcsinosabb versek, a melyeket mostanában írtak.

Nem mertem öreg barátomra pillantani. Reméltem, hogy talán nem hallotta jól a hű tisztelő szavait. Öreg barátom tudniillik sohase írt verset.

– És ez az én leghivebb tisztelőm! – szólt mosolyogva, de mintha a hangjában egy kis szomorúság is rezgett volna. – Lássa ez a dicsőség!

AZ AKARAT BETEGE.

Önt érdekelni fogja mindaz, a mit ebbe a naplóba foglalok. Ön, a nagy ideggyógyító, nemcsak a test orvosa, hanem a léleké is. És ha a test orvosát érdeklik… mit mondjak?… például egy holtraváló szívbajosnak az utolsó följegyzései… vagy, hogy mit érez és minő képeket lát az az ember, a ki megmérgezte magát morfinnal s aztán czeruzát vesz a kezébe, hogy papírra tegye az öntudat végső perczeinek a benyomásait – akkor a lélek orvosát is érdekelni fogja, hogy minő gondolatokat s milyen érzéseket vált ki egy haldoklóból… igen, egy haldoklóból!… a lebírhatatlan, a végzetesnek, gyilkosnak tudott, és mégis legyőzhetetlen, a halálos szerelem!

De önnek ajánlom ezt a naplót azért is, mert hisz ennek a naplónak ön az értelmi szerzője, szeretném azt mondani: az atyja vagy legalább a keresztatyja!… Ön bujtott fel rá, hogy leírjam mindazt, a mi a lelkemben történik… ön volt, a ki azt mondta: »jegyezzen fel minden kicsiséget!…« Ha tehát csupa haszontalanság -256- az, a mire e helyütt felhasználom… meglehet, csak elfecsérelem… lelkierőmnek, mely soha se volt sok, utolsó csekély maradékát – ez az ön bűne, az igazi tettes ön, én csak a végrehajtó kéz vagyok!

Leszögezem naplóm bevezetéséül – és magyarázatául, ha könyvem valaha netalán idegen ember kezébe kerülne – a tényt, hogy kettőnk között ez a beszélgetés folyt le, szóról-szóra:

– Gyógyítson ki, tanár úr, ebből a szerelemből! – esdekeltem én, már nem tudom hányadszor, tizedszer, huszadszor. – Én tudom, hogy ez a szerelem nem egészséges érzés, csak nagyfokú ideggyöngeség következése. Mert ha nem így volna, akkor hallgatnék az eszemre, kiirtanám az érzésvilágomból ezt a minden józanságot megcsúfoló hajlandóságot s lemondanék erről a leányról, a ki nem méltó hozzám… nem is gondolnék rá többet! De az idegeim rettenetesen gyöngék, az akaratom beteg, nem tudok, nem vagyok képes lemondani, és azért vagy megőrülök és elveszem ezt a leányt feleségül – mert ez a kettő egyet jelent – vagy belehalok az epedésbe… Gyógyítson ki!…

És ön, a ki először kinevetett, másodszor idegbajom kicsinylésével akart megnyugtatni, harmadszor csillapító-szerekkel igyekezett lelki lázamból kiszabadítani, negyedszer végigkóstoltatta velem az idegbajok összes kúráit, ötödször hipnózis segítségével erőlködött belém diktálni, hogy: semmi bajom, csak szamár vagyok… ön, a ki tizedszer már mindenáron le akart rázni a nyakáról és haragosan jelentette ki, hogy még messze van az az idő, a mikor a tudomány majd akaratot is tud kölcsönözni, egyelőre még nem jutott el a fejlődésnek erre a fokára… ön, a ki már rettegett tőlem – a huszadik, vagy nem tudom hányadik könyörgésemre, miután egy kis ideig gondolkozott, hirtelen -257- így szólalt meg, annak az embernek a hangján, a kinek váratlanul jó ötlete támadt:

– Tudja mit, tegyünk még egy kisérletet! Próbáljunk meg egy olyan kúrát, a melylyel még csak kevesen kisérleteztek, a melynek a hatását még nem próbálta ki eléggé a tapasztalás, de a mely, ha nem használ, hát nem is árthat. Ön olyan jól tudja elemezni, hogy mi történik a lelkében, olyan szépen és olyan sokat tud beszélni a bajáról, hogy azt kell hinnem: ön valójában írónak született! Tudja mit?! Próbálja meg leírni minden gondolatát, minden érzését!… Jegyezzen fel minden kicsiséget!… Ennek csak jó hatása lehet. Ha a lelkierejéből még kifutja ezt megcselekedni, az az idő, a mit érzéseinek a följegyzésére fordít, tisztára nyereség. És ki tudja?!… Minél több időt von el a szerelmesétől ennek a munkának, annál nagyobb a lehetőség, hogy tökéletesen kigyógyul – mert a lélekre semmi se veszedelmesebb, mint a tétlenség. A legrosszabb esetben nem veszít és nem nyer, de hasznára lesz a tudománynak. A lélekbúvárok, sőt az ideggyógyítók is, úgy értékelik az ilyen följegyzéseket, mint okiratokat, a melyeknek egybevetéséből néha igen becses tapasztalatokhoz, ismeretekhez, fölfedezésekhez lehet eljutni. Próbálja meg!

Mialatt ezt mondta, folyton az ajtó felé nézett, mintha alattomban ilyesvalami járt volna a fejében:

– A várószobám tele van emberrel, beteg, súlyosan beteg emberekkel, és én ezt a kétségbeesett szerelmest, a kinek voltaképpen kutya baja, nem tudom kituszkolni!…

Először is, mert jól esik. Jól esik elmondani, pláne örökre följegyezni, a mi bennem forrong… Szivesebben -258- mondanám el ugyan mindezt a Bibinek, de a Bibi igen el van foglalva. A kellő körülményességgel nem mondhatok el neki mindent; nem érne rá meghallgatni, talán nem is értene meg. Bibi híjján tehát följegyzem mindezt a jövőnek… ha nem is remélhetem, hogy: az örökkévalóságnak.

Leírom lelki élményeimet, másodszor, azért: mert a tanár úrnak még igaza is lehet… Én ugyan ebben nem bízom. De: lelke rajta! Engem ne terheljen semmi mulasztás. Én szivesen megteszek a gyógyulásom érdekében mindent, a mi tőlem telik.

De szót fogadok a tanár úrnak, harmadszor, azért is, hogy ha belepusztulok ebbe a szerelembe… ha megőrülök, megházasodom, vagy meghalok… hát maradjon utánam valami. Még a disznó után is marad valami: a sörtéjéből kefét készítenek. És az én szenvedéseimből ne maradjon semmi? Voltak, a kik például a csontvázukkal óhajtottak szolgálatára lenni a tudománynak; én a lelki élményeimet hagyom ugyanerre a czélra.

A mai napon tehát megkezdem a kúrát, vagyis gondolataimnak és érzéseimnek a följegyzését.

Ime a könyv. Maga a papírja tíz, a kötése ötven koronámba került. Remélem, elég csinos.

Kinek ajánlhatnám, tanár úr, ha nem önnek?! Hisz ön lesz az egyetlen olvasója!

XXX.

Ó, Bibi, miért vagy te kabaré-művésznő?! És ha már kabaré-művésznő vagy, mért vagy olyan szókimondó?! -259- És ha már kimondod a szót, mért nem mondod ki több illendőséggel, több diszkréczióval, több – akármilyen sok elhallgatást sejtető finomsággal?!

Vagy ha már mindezt el kell nyelnem, mondd, Bibi, miért harsogod el azt is, a mit már bízvást elhallgathatnál, és miért tálalod ki ezt annál élesebb hangon, minél több ember van körülötted?!

Végül, ha már ilyen vagy, miért nem hallgatsz meg engem is, csak úgy, mint a többieket?!

Tudom. Mert kitünően számítasz. Mert Gauss nem volt olyan jó matematikus, mint te. Mert csak így vezethetsz az orromnál fogva. Mert csak így remélheted, hogy megőrülök és feleségül veszlek.

Csakhogy az ősrégi Mauriczius-családnak minden egyes tagját – nemcsak a nőket, a férfiakat is! – egyszerűen megütné a guta, ha én téged feleségül vennélek. Mindegyiket, a ki közülök már fölserdült.

Én meghalhatok, megőrülhetek, megházasodhatom, de ilyen tömeggyilkosságot nem követhetek el.

Ó, Bibi, ha tudnád, milyen szép dolgokat írtam rólad naplóm második, tizenötödik és huszonkilenczedik fejezetében!

Pedig Schiller nem énekelte meg szebben az orleansi szüzet, mint én téged, Bibi!

És el tudod-e képzelni, micsoda hőstett volt az, hogy én, a megtestesült idegesség, a szegény fiú, a kinek soha se volt akarata, sok, sok órán át meg tudtam tagadni magamtól, hogy a hangodat halljam, -260- és a szavadra felelni alkalmam legyen, csak azért, hogy szorgalmasan, kitartóan dolgozhassam valamin, a mi – meglehet – vonásaidat át fogja adni a jövő század érdeklődésének?!

LII.

Tegnap egész nap nem láttam. Reggeltől estig lázasan írtam a naplómat. Mire leírtam az utolsó strófát, és kocsim elvitt a kabaréba, a Bibi már eltünt!

Kiderült, hogy igenis, képes vagyok valami férfias erőfeszítésre is, és ezt önnek köszönhetem! Igazán, soha se hittem volna.

LXXVIII.

A tanár elolvasta naplóm első ötven fejezetét, és kijelentette, hogy jól sejtett, mert valóban kiváló írói tehetség vagyok. -261-

Ez olyan gyönyörű siker, olyan erkölcsi elégtétel, hogy megrontanám, ha bármilyen elmélkedést fűznék hozzá.

CX.

Mondhatom, nem könnyű dolog volt, ott, a trafikban! Százszor zavartak meg, a kik két rövid szivart vagy öt darab britannikát kértek.

Ó, ez már megértett, ez a drága lény! Olyan mély megindulással hallgatta a Bibihez írt szerelmi siránkozásaimat, hogy, mialatt a két szivarskatulyát odalibbentette a vásárló elé, könnyek szivárogtak szép szeméből.

CXXVII.

Tanár úr! Ön nem fogja elhinni, és mégis igaz: kiírtam, végképpen kiírtam szerelmi bánatomat!

CXXX.

Az ősrégi Mauriczius-családnak ugyan nem egy tagját meg fogja ütni a guta, de nem tehetek róla, és tessék elhinni, azoknak, a kik ebbe belehalnak, egy cseppet sincs igazuk.

Kit kérhetnék fel tanúnak vagy násznagynak, kedves tanár úr, ha nem önt?!

Naplómat, a melyet most már nincs miért folytatnom, kegyes engedelmével, az egyetem orvostudományi karának fogom ajándékozni.

Tanulják meg belőle mások is, a mit ön már régen tud, hogy a halálos szerelmet nem lehet legyőzni, de az irodalom segítségével ártalmatlanná lehet tenni: fel lehet dolgozni!

Ha valakit rettenetes szenvedésre kárhoztatott egy Bibi: énekelje meg őt!… írja meg őt!… írja meg szépen, minél szebben, minél több sorban, minél hosszabban, és mire tökéletesen megírja… olyan tökéletesen, hogy emlékét hiány nélkül adhatja át a jövő századoknak… akkorra már el is felejtette!

KÉT ÖREG ÚR.

– Két öreg úr a nap eseményeiről beszélget. Színhely: az első öreg úr hálószobája, a Váczi-utczai Kárpáthy-palotában. Idő: délelőtt tizenegy óra. Az első öreg úr: Kárpáthy Manó gróf, Magyarország egyik leggazdagabb nagybirtokosa. A hetedik nagyapja, valami Heinz, vadász volt az utolsó Kárpáthy grófnál, s ennek halála után feleségül vette az özvegy grófnét. Azok a viszontagságok, a melyeket ez a házasság követett, akkoriban sok szóbeszédre szolgáltattak alkalmat, de a fejedelmi kegy már a hatodik nagyapának megadta a Kárpáthyak nevét és rangját, jutalmul olyan szolgálatokért, melyek hazafiasaknak sok jóakarat nélkül nem igen mondhatók. Manó grófnak a szépapja Magyarország leggazdagabb sertéskereskedőjének a leányát vette feleségül, s azóta a Kárpáthy-család tekintélye ismét a régi fényben tündöklik. Manó gróf fiatal korában úrlovas volt, később rókavadász és versenyistálló tulajdonos. Más foglalkozást nem tartott magához méltónak. Testben-lélekben rendkívül tiszta öreg úr. Mindennap kétszer fürdik és háromszor vált inget. Abban a fölemelő tudatban, hogy neki sohase kellett lopnia, csalnia, hazudnia, szigorúan ítéli meg az embereket -264- s lenézi az egész világot. A másik öreg úr: Karczaghy Bandi, Manó grófnak régi czimborája. Közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de ma is szép ember. Arcza: maga a nyíltság, a becsületesség és a jóság. Örökkön derült. Ez is rendkívül tiszta öreg úr: arczbőre mindig olyan, mintha most lépett volna ki a fürdőből; kifogástalanul gondozott ősz szakálla a szappankereskedők és borbélyok reklámképeire emlékeztet. Ha most vették volna ki a skatulyából, nem lehetne frissebb és elegánsabb. Állítólag az apanázsából él. De ha a kártyát nem fedezték volna fel: elegancziája aligha volna ilyen tökéletes. Fiatal korában sok kalandja volt, és rossz emberek azt beszélik, hogy egyik másik »flammé«-jától apró emlékeket fogadott el. Mások azzal rágalmazzák, hogy egyéni szeretetreméltóságával gyakran segítette elő barátjainak vadász-szerencséjét, s ha barátjai hálásaknak mutatkoztak, a visszautasításban nem volt eléggé erélyes. Mindez akár igaz, akár nem igaz, olyan régen volt, hogy már nem igaz. De Manó grófhoz valóban a hála fűzi, mert Manó gróf az, a ki pillanatnyi zavaraiból ki szokta rántani. Ez nem történik olyan gyakran, hogy a régi barátságot megingathatná. Manó gróf igen kedveli Bandit. Tökéletesen egyenlőek előtt, a kik sokkal megbízhatóbbak, semhogy Bandi jelenlétében fecsegnének, »Bizay«-nak nevezi ugyan, de azért nem tud meglenni Bandi nélkül. Minden szellemi élvezet közül a vele való társalgást tartja a legérdekesebbnek. Bandi, a ki – különösen társadalmi pozicziójának fentartásáért – fölötte nagy hálával viseltetik Manó gróf iránt, mindent elkövet, hogy öreg barátját mulattassa, s szívesen tesz meg neki kisebb szolgálatokat; olyanokat is, a minőket egy grófné oldalán a társalkodónő végez. – -265-

A gróf (kijön a fürdőszobából s komornyikjával felöltözteti magát. Míg a gróf fürdött, Bandi szunyókált; hirtelen nem tudja, hogy hol hagyta el a jelenteni valóját).

Bandi. – Már nem tudom, hogyan hívják. Napoleon szerepel benne és több leány.

A gróf. – Na, igen. Egy idő óta mindig csak azt hallom, hogy ez az izé így meg úgy meg amúgy, és mi egy s más.

Bandi. – Ez egy franczia császár volt, a ki háborút viselt Oroszországgal és átment a Nabresinán, azután meg visszajött.

A gróf. – Ja az, a ki a képen van szürke lovon? Az egészen más. Ezt tudom.

A gróf. – Na, azt hittem, valami stréber. Csak nem gondolok korán reggel történelemre! De már eleget beszéltünk történelemről. Nem szeretek történelemre és könyvekre gondolni, mert mindjárt megfájul a fejem. Mondd el inkább, milyenek a leányok?

A gróf. – Várj, ne mesélj addig nekem leányokról, a míg meg nem reggeliztem. Egy idő óta, ha éhgyomorral a leányokra gondolok, az egész belső részem összefacsarodik. Mesélj inkább politikáról. Még mindig lármáznak az emberek?

A gróf. – Ez jó. Mikor a hogyhívják volt miniszterelnök, akkor ez lármázott a legjobban, aztán mikor jött a hogyishívják, akkor ez azt kiabálta, hogy nem kell lármázni és megint lármázott, most meg nem lármázik. Ne mesélj nekem erről az izéről, mert ha a kiabálására gondolok, már nekem is fáj a torkom. És mi ujság még a politikában?

Bandi. – Azt hiszem, most sokat be fognak csukni. A bíróság végre erélyesen lépett fel és elővette a szennyesüket. Kár, hogy némelyek nem csináltak egyebet, csak kilökték vagy megverték a nőket.

A gróf. – A nők bizonyosan öregek voltak. De ne mesélj nekem politikáról, mert nem tudok enni. Elolvastad már az ujságokat?

A gróf. – Neked jó. Én, ha csak belenézek egy ujságba, már megfájul a szemem. És mondd, mi ujság?

Bandi. – Mi is, no? Na, igen. Valahol, már nem emlékszem, becsuktak egy embert, a kinek a szállása találkozó helye volt a galáns köröknek.

A gróf. – Az már más. Az ujságírókat mind be kellene csukni és az ujságírást másokra bízni. És egyebet nem olvastál az ujságból?

Bandi. – De igen. Feltaláltak valami uj szert. Ejnye, hogyan is hívják? Már nem jut eszembe. -267-

A gróf. – Az mindegy. Ennek a sok feltalálásnak semmi értelme. Mindig feltalálnak valami ujat és azért egyre rosszabb. Az én fiatalkoromban nem találtak fel semmit és azért mégis jó volt.

Bandi. – De ez valami extra legyen. Olyan, a milyen még nem volt. Nini, itt van ebben az ujságban is! Rádium, vagy hogyan hívják.

A gróf. – Mondom, hogy világcsalás. Tudósoknak mondják magukat, pedig semmit sem tudnak, csak rászedik a hiszékeny embereket. De azért meg fogom hozatni.

A gróf. – Nem akarom, hogy legyen egy, a mit ki nem próbáltam. Nem akarok szemrehányást tenni magamnak. Na, gyere, reggelizzél velem, aztán kísérj el a főrendiházba.

A gróf. – Te olvasod el az ujságokat és én tudjam azt, hogy miről fogunk szavazni? Hogyhívják megint valamit terjeszt be; arról fogunk szavazni.

A gróf. – Vagy igennel, vagy nemmel. Ha az iparosok igennel szavaznak, én nemmel szavazok.

Bandi. – Most látom az ujságból, hogy te félreértetted izét és ma nincs ülés a főrendiházban.

A gróf. – Nincs? Na én azt se bánom. (Reggeliznek; szünet. Mikor Bandi szivarra gyujt, a gróf hirtelen megszólal.) És mondd, kérlek, mit akart az a Napoleon, a mikor átkelt a hogyhívjákon? -268-

Bandi. – Ezt már én se tudom. Mert ekkor már nem figyeltem a színdarabra; előjöttek a leányok és csak őket néztem.

A gróf (elgondolkozva). – Kár. (Vígasztalódva.) Különben megvan nekem a képen.

PÁL HERCZEG NEVELÉSE.

– Pál-Anacharsis, gerolsteini hercegnek uj állkapczát csináltak ezüstből. Az operáczió kissé megviselte a tizenkét éves ifjut, s ennek következtében az orvosok úgy rendelkeztek, hogy a magasan született gyermeknek minden idejét a szabadban kell töltenie. Minthogy azonban nevelése a gyógyulás ideje alatt se hanyagolható el, tanára, a betlehemi püspök, sétákra viszi, a melyek naponkint egy-egy óráig tartanak. A sétatér: néha a park, néha a székváros főutczái. Időbeosztás: egy negyedórai leczke a herczeg őseinek történetéből, egy negyedórai ismétlése a már tanultaknak, végre egy félóráig a püspök minden egyebeket felölelő, de nem fárasztó társalgással fejleszti a herczeg serdülő szellemét. Pál herczeg a tanulmányokból csupán ezeket a beszéd- és értelemgyakorlatokat kedveli, s Betlehem püspöke szivesen megrövidíti a történelmi negyedórákat, mert titokban hazugságoknak tartja az ősök dicső haditetteit, s lelke mélyén azt a meggyőződést táplálja, hogy az emberek minden időben egyformák voltak, és soha se tettek egyebet, csak ettek, ittak, aludtak, szeretkeztek és közben marakodtak a konczért. Betlehem püspöke hordóalakú és holdvilágarczú, idős, kissé asztmatikus férfiú, a ki szivesebben -270- szuszog, mint beszél. Pál-Anacharsis herczeg pedig vézna fiúcska, a ki csupa kíváncsiság és tudnivágyás. Idő: a történelmi negyedórák után. Szintér: a gerolsteini nagyherczegség székvárosának főutczája. –

Pál. – A mama azt mondta, hogy: ez örvendetes. Miért mondta, hogy örvendetes?

A püspök. – Örvendetes, hogy Fenséged már jól van, és látogatásával tisztelte meg Sonnenbrunn városát. Örvendetes, hogy Sonnenbrunn városa vendégséget rendezett Fenséged tiszteletére. Örvendetes, hogy Fenséged a lakomán önmagához és őseihez méltóan viselte magát. Örvendetes végül, hogy az »Udvari Kurir« mindezt egy jeles czikkben megírta.

Pál. – Mért írta ki az »Udvari Kurir«, hogy a lakomán a hal sótalan volt?

A püspök. – Mert Fenségednek ez a szellemes megjegyzése érdekelni fogja a népet.

Pál. – Az ujság azért írta ezt, hogy a ki nem volt ott, az ne búsuljon, mert a hal úgyis sótalan volt?

A püspök. – Azért írta ki, hogy a népnek is meg legyen a maga öröme. A nép mindig örül, ha Fenségedről olvashat valamit.

A püspök. – A múzeumban mindenesetre meg fog maradni néhány lappéldány, melyet az utódok is elolvashatnak. -271-

A püspök. – Ezt nem olyan könnyű eldönteni. Liviusnak is megvannak a maga előnyei.

Pál. – És mért nem nyomtatta ki az »Udvari Kurir« a sonnenbrunni botrányt?

Pál. – Ez engem nem boszantott volna. Akkor megijedtem, mert azt hittem, hogy meg akarnak ölni. De most igen mulatok rajta, mert minden jól végződött, és nem lett semmi bajom. Mondja, pap bácsi, mi történt azokkal az emberekkel?

A püspök. – Nem; csak kisebb büntetést kapnak, mert vétkök nem olyan nagy.

Pál. – Hát a vendéglőben és más nyilvános helyen nem szabad mindenkinek megjelenni?

A püspök. – Az a vendéglőtől függ. A népvendéglőkben mindenkinek szabad megjelenni, a ki fizet. De az a vendéglő, a hol Fenséged uzsonnázott, előkelő vendéglő, az előkelők számára.

Pál. – Ahá, értem! Ez az előkelő vendéglő olyan, mint a Gerolsteini Kaszinó, a hová csak tagnak szabad bemenni, és ezeket csak két tag ajánlatára veszik fel, ha jó házból valók, kellő vagyonnal rendelkeznek és soha se követtek el kifogásolható dolgot.

A püspök. – No, nem egészen úgy van, mert a zártkörű vendéglők kevés hasznot hajtanának a gazdának, vagy túlságosan sokba kerülnének az előkelőknek. Azért, hogy több legyen a haszon, avagy kevesebb legyen a -272- költség, a nyilvánosságot az előkelő vendéglőkből se lehet kizárni.

Pál. – Értem. A kaszinóba csak jól született, vagyonos és párbajképes előkelő mehet; az előkelő vendéglőben azonban megtűrik a származás nélkül való, párbajképtelen és vagyontalan előkelőket is, ha fizetni tudnak; és megtűrik őket a végből, hogy több hasznot hajtsanak, a mi kellemes a gazdának és kellemes a finomabb előkelőknek is, mert így a nagyobb forgalom mellett, az árúkért kevesebbet kell fizetniök.

Pál. – De hát akkor, ha se a származás, se a vagyon és a rang, se a párbajképesség nem teszi, hogyan lehet megállapítani, hogy valaki viszonylag előkelő-e?

Pál. – De hisz azok az emberek nagyon tisztességesen voltak öltözve, és mondhatom, jobban voltak öltözve, mint a grófnék az udvari bálon, a kik, ha le volnának fényképezve egy nagy könyvben, akkor a pap bácsi ezt a könyvet elzárná előlem, mint a multkor az illusztrált mythologiát. Azonkívül nemcsak tisztességesen voltak öltözve, hanem jól is viselték magukat, mert nagy csendben voltak, nem lármáztak és semmit se csináltak, még csak rám se néztek, mint a grófnék, a kik az udvari ebéden folyton-folyvást kancsalítanak rám.

A püspök. – Mondom, fővétkök az volt, hogy egyáltalán nem lett volna szabad ott megjelenniök. Kiki maradjon a maga helyén.

Pál. – Értem. Féreg van a ruhájokban meg a hajukban, és másnap az előkelők vakarózhatnak.

A püspök. – Ha az nem is, de jelenlétök terhére van az előkelőknek, a kik a pénzökért maguk közt szeretnek uzsonnázni. Még súlyosabbá tette a dolgot az, hogy -273- éppen akkor tolakodtak be a vendéglőbe, a mikor véletlenül Fenséged is jelen volt.

A püspök. – Éppen azért kellett őket beereszteni, a mi nagy kár volt a szegény vendéglősnek, mert azután, hogy Fenséged elhagyta a vendéglőt, az előkelők is felháborodva távoztak.

Pál. – Ahá, értem! Ők a tulajdon szentsége ellen vétettek, mert ha a szegény vendéglősnek két annyi haszna lett volna, ez a haszon a szegény vendéglősnek már a tulajdona volna.

A püspök. – Igen. Kétféle tulajdon van: az a tulajdon, a mely már megvan, és a jogosan várható tulajdon.

Pál. – És a jog is kétféle, ugy-e? Azoknak a joga, a kiknek tulajdonuk van, és azoknak a joga, a kiknek nincs, csak jogosan várható tulajdonuk?

Pál. – Ahá, most már egészen értem a szegény vendéglős felháborodását. A szegények kárt okoznak, az előkelők pedig hasznot hajtanak neki. Ő tehát velünk érez és lelkében ő is előkelő.

A püspök. – Szóról-szóra úgy van. És azért a sonnenbrunni kis esetből is meríthetünk némi tanulságot. Ez a tanulság pedig az, hogy a legjobbak uralmának két támasza, talpköve van: egyik a tiszta erkölcs, s másik: a sok szálú érdek, mely a legjobbak vagyonához fűződik.

PÁL HERCZEG TÜNŐDIK.

– A gerolsteini park egyik elhagyott része, valahol az üvegház mögött. Pál herczeg játszótársával, Friczi gróffal, itt szokta várni a kertész fiát, Franczit, a ki mind a kettőjüknek titkos tanácsadója. Friczi grófot Gerolsteinban »a dupla csodagyermek«-nek nevezik, mert mamája harminczkilencz éves korában ment férjhez, papája pedig soha se szerette a nőket. Friczi gróf is tizenkét esztendős, mint Pál herczeg, de még kisebb és még törékenyebb alaku. Arcza ólomszínü, tekintete koravén, szeme bekarikázott. Friczi gróf a haditudományokat tanulja. Öreg napjaira Gerolstein generalisszimusza lesz, s az egyetlen, a ki azzal dicsekedhetik, hogy Pál herczegnek tegező barátja. –

Friczi. – Látod, megint milyen buta vagy! Hogyan vágod pofon, ha nem jön el?

Pál. – Várj csak, erről eszembe jut valami. Már -275- tegnap óta akarok kérdezni tőled egyet. Mondd, mi van az Ulrikával?

Friczi. – Hát én nem tudom, hogy mi van vele. Talán… (nevet:) egyet gondolt és kettő lesz belőle.

Pál. – Én hallgatóztam, de nem jól értettem, hogy az inasok mit beszélnek. Csak annyit értettem, hogy az Ulrika sír, mert a weimari grófné azt beszélte, és ezt mások elbeszélték, hogy Ulrikának a férje, a meklenburgi herczeg elutazott valahová egy Philine nevü szinésznővel.

Friczi. – A meklenburgi herczeg elment a vásárra a szinésznővel és vett neki piros szoknyát három fodorral. (Nevet.)

Friczi. – Jaj de buta vagy! (Elmagyarázza jobban. Attól tartván, hogy a szavak, a melyekben egyébként nem válogat, nem lesznek eléggé kifejezők, szemléltető előadásba bocsátkozik, mely természetesen fölötte fogyatékos marad, mert kézjátéka csak képleges magyarázatot nyujthat.) Most már érted?

Pál. – Pap bácsi, ne áruljon el a papának! Ha nem árul el, akkor mindent elmondok a Fricziről és a Francziról is.

A püspök. – Ha szépen elmond mindent és megigéri, hogy ezentúl jó lesz, akkor nem fogok szólni a papának. (Magában:) Még csak az kellene, hogy orrot kapjak, a miért nem vigyáztam jobban!

Pál (megvall annyit, a mennyit már nem tagadhat le). – És aztán elmagyarázta nekem a meklenburgi herczeget a szinésznővel.

A püspök. – Az inasok mindenkiről beszélnek, még rólam is, és hazudnak.

A püspök. – Azért mégse igaz, már a mennyire »nem igaz«-nak nevezhető, a mit egy grófné beszél…

A püspök. – Éppen azért, mert a weimari grófné sajnos tévedése alapján az inasok ilyen csúnyákat hazudoznak.

A püspök. – Az egész az volt, hogy mikor ilyen csúnyákat kezdtek mesélni, az Ulrika nagyon bús lett…

Pál. – És miért lett az Ulrika bús? Hiszen ő róla nem beszéltek rosszat!

A püspök. – Hát… hm… mert az asszonyok nem szeretik azt, ha a férjükről ilyen csúnyákat beszélnek.

Pál. – Értem. Az asszonyok azt szeretik, ha a férjök nekik vesz piros szoknyát három fodorral és nem másoknak. -277-

A püspök. – Bebizonyult. Mikor a papa megtudta, hogy az Ulrika miért búslakodik, igen megharagudott. És mert a meklenburgi herczeg véletlenül nem volt otthon, megparancsolta, hogy elő kell keríteni a szinésznőt. Erre mindenfelé elindultak a staféták, hogy a hol egy Philine nevü szinésznő találkozik, azt elő kell állítani. Elő is állították, a férjével együtt, mert ez a Philine egy Philemon nevü szinésznek a felesége. A szinésznő esküdözött, hogy ő soha se látta a herczeget, Philemon pedig esküdözött, hogy ő semmit se látott, de nem hittek nekik, mert a szinészek kóbor nép. Hanem véletlenül haza került a meklenburgi herczeg is, és kiderült, hogy akármerre járt, soha se járt arra, a merre Philine kóborolt, és azt se tudta, hogy ez a világon van.

A püspök. – Az meglehet, de másról nem volt szó, csak erről a Philineről.

A püspök. – Minden közmegelégedésre végződött. A papa, megtudván az igazságot, megkönnyebbülten lélekzett fel, és egy szép rendjelet ajándékozott a meklenburgi herczegnek, hogy ezentúl többet legyen otthon.

A püspök. – A szinésznőt azért pálczázták meg, mert ő adott alkalmat a pletykára. Ha ő nincs, akkor a herczeget nem rágalmazzák meg és Ulrikának nem kell búsúlnia. -278-

A püspök. – Mert ő a férje a szinésznőnek, és a férjnek jóban, rosszban osztoznia kell a feleségével.

Pál. – Igen. Pap bácsi egyszer azt mondta, hogy nincs az a jelentéktelen eset, a miből valami nagyon becses erkölcsi tanulságot ne lehetne levonni.

A püspök. – Ez igaz. És ha jól meghányjuk-vetjük a dolgot, ebből a kis esetből is kihámozhatjuk az erkölcsi tanulságot, csak meg kell keresnünk a magját.

A püspök. – Hogy mi az? (Elgondolkozik.) Várjon csak Fenséged, várjon csak!… Na lássa, megvan! Ennek a kis esetnek az erkölcsi tanulsága az, hogy: soha se okozzunk közbotrányt!

A püspök. – Nézze, Fenséged, egy szinésznő, a ki különczködni akar, az közbotrányt okoz.

A püspök. – Mert teszem fel azt, ha a szinésznő rossz, de ügyesen, úgy hogy senki se tudja meg, akkor nincs semmi baj, ugy-e?!… A herczeg is örül, Ulrikának se folynak a könnyei. A szinésznő azonban rosszabbat cselekedett, mintha vétkezett volna, rosszabbat, mert közbotrányt okozott. Na, és lássa, mi lett ebből a könnyelmüségből! A meklenburgi herczeg kénytelen volt másutt vadászni, Ulrika most is sír, és őket megpálczázták! De nekik úgy kell.

MESSZIRŐL JÖTT LEVELEK.

Egyetlen egyszer láttam Róbert hadnagyot, s annak is már nagy ideje. Hanem azért nagyon jól emlékszem rá.

Azon a nevezetes napon történt, a mikor a katonáné a falunkba költözött. Nagy izgatottság volt az egész urikörben. Senki sem ismerte az uj lakókat, csak annyit tudtak róluk, hogy a szolgabiró házát vették ki. Mikor megjöttek, elterjedt a hir, hogy furcsa encsen-bencseket hoztak magukkal, és volt, a ki hallotta, hogy a katonáné idegen nyelven szólt egy másik öreg hölgyhöz, a kit nevelőnőnek néztünk volna, ha egy gyereklénynek csak árnyékát fedezzük is fel az ujon jöttek között. Érdeklődésünket nagyon növelte az, hogy az uj lakók csak igen keveset mutatkoztak. Boldog-boldogtalan rájok lesett egész nap.

Akkor Szunyogh Lojzi és Kontra Edus voltak azok a barátaim, a kik a legteljesebb bizalmamnak örvendettek. Együtt őgyelegtünk, együtt művelődtünk, bár meg kell vallanom, hogy Lojzi nem olyan szivesen vett részt a második, mint az első mulatságban. De Edus filozóf szellem volt. És a kérdéses nyári délutánon is, mikor detektivkedésünk fáradalmait kipihenni az erdőbe mentünk, kedves gloriette-ünk mellé: Edus a fűbe heveredve, épp azokról a rejtelmes dolgokról beszélt, melyek -280- sokkal nagyobb számmal vannak föld felett és ég alatt, mintsem bölcselmünk álmodni képes. A plébános öreg béresétől hallotta, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s a tárgy fontosságához illő részletességgel közölte velünk ez irányban tett tapasztalatait. Én szakértői szemlét akartam ajánlani a legközelebbi holdtöltére, a mikor Szunyogh Lojzi, a kinek kissé vastag koponyája, de igen jó szeme volt, hirtelen felkiáltott:

Csakugyan a katonáné volt. Karjába csimpajkodva egy hóri-horgas fiatal embernek, a ki előttünk ismeretlen egyenruhát viselt, a gloriette-hez vezető lejtős uton közeledett felénk, lassan lépegetve. Nem szólt egyikünk sem, hanem összevigyorogtunk. Az asszony nagyon kicsi volt, a férfi nagyon magas.

Csak homályosan emlékszem már, milyennek tünt fel előttem a katonáné, mikor először pillantottam meg a közvetetlen közelből. Sokkal többször láttam azóta, semhogy az első benyomások rég el ne mosódtak volna. A haja még akkor nem volt olyan fehér, az arczocskája sem olyan redős – de más részlet nem igen jut eszembe, mint hogy fonnyadó kis képe rózsaszinü volt, akár csak a porczellán babáké. Azóta már eltünt ez a rózsaszin, sok egyéb dologgal együtt, a mik mind nem fognak többé visszatérni.

Végre is, nem tudnám elhatározni, olyannak láttam-e akkor, mint a minő az a kép, a mely manapság megjelenik előttem, a hányszor csak rá gondolok. Nem úgy vagyok a másikkal. Mintha most is látnám Róbert hadnagyot, a mint piczike kis anyját a gloriette felé vezetgette. Pedig talán csak az lepett meg rajta, hogy olyan erős, olyan szép szál ember, és mégis annak az apró, kis porczellán-babának a fia.

De hát ez az arcz, bár soha többé nem jelent meg -281- előttem a valóságban, egy darabig még többször jelentkezett azokban a tarka álmokban, melyekkel a gonosz Mab királynő bóditotta el gyerek-fejemet. Sokszor láttam mosolyát és nevetnivalóan gyermekes száját, a mely mintha a kaszárnya-élet viszontagságai közt is megőrizte volna az anyai tej édességének az emlékét. S ha valójában csak egyszer láttam ezt a Róbert hadnagyot, hallanom annál többet kellett róla. Meg kellett hallanom például, hogy víg legény és rossz katona volt, a ki szerette a mulatságot és a szép asszonyokat, olyannyira szerette, hogy utóljára a posztját is elhagyta egy kaczér Carmenért.

Az igaz, hogy ezt csak akkor tudtam meg, mikor már két évtizede is elmult, hogy egy pillantásra láttam. A mit addig hallottam róla, az mind nagyon különbözött ettől.

Még akkor, régen, nagy barátságba estem a katonánéval. Az apró emberkék szítanak egymáshoz, és abban az időben én még a ligához tartoztam.

Aztán meg, minthogy öregbedtem ismeretekben s némi bepillantásom lehetett a német nyelv titkaiba: abból az egész külső világból, a melyet a mi falunk magáénak nevezhetett, senki se volt nálam alkalmasabb személy arra, hogy a katonánéval czimboraságba keveredjék. Nagyon rá volt szorulva, szegény, hogy valakivel barátkozzék, ha az a valaki csak akkorka volt is, mint Babszem Jankó. A fia, az visszament az ezredéhez, az a másik öreg hölgy pedig, a kinek hivatása lett volna, hogy társalgóul és tolmácsul szolgáljon a gyámolra szoruló porczellán babának, sokkal inkább el volt foglalva a szolgabiró házának ideiglenes kormányzásával, semhogy ideje maradt volna pikétezni nap-nap után.

Minthogy akkortájt még az időből egy egész milliárdnyi -282- tőke állt rendelkezésemre: reggeltől estig ott ültem a katonánénál. S a mig előttünk szünettelen tánczot jártak a kőr-dáma és a káró-király – áhítatosan, nemcsak figyelmes füllel, hanem egyszersmind kerek szemmel és kerek szájjal hallgattam a porczellán királyfiak változatos történeteit. Közben-közben csaltam is egy keveset.

Nagyon szerettem nála lenni. Szerettem a tágas, meleg szoba ó-divatu, kényelmes butorait, a szem nem látta apró csecsebecséket, az ismert, elsárgult fotografiákat és a lagunás képeket. (Ezek voltak életemben az első lagunák; akkor még nem sejtettem, hogy olyan sok fog következni.)

Hogy miért esett éppen rám a katonáné választása, arra sokáig nem tudtam rájönni. A sűrű emlegettetés azonban, a melyben akkor még sárgás hajam feltünő módra részesült, későbbi időkben azt kezdte velem gyaníttatni, hogy a hajam szine olyan valakire emlékeztette a katonánét, a ki aligha lehetett előtte közönbös. Bármi volt azonban az első ok, annyi bizonyos: nem sok kellett hozzá, hogy bizalmasak legyünk egymáshoz.

És ekképpen én voltam az első, a ki megtudtam, hogyan cseppent közénk a katonáné. Abban az országban, a melyet elhagyott, nem maradt már senkije; a fiát, a ki mellé olyan szivesen húzódott volna, egyszer ide, másszor oda parancsolta a kötelesség; neki meg valahol már nyugovót kellett keresnie. Annak pedig, hogy épp a mi falunkat választotta pihenőül, megvolt a maga különös oka.

Volt egyszer egy kis katona, egy olyan kicsi katona, hogy a szél elfútta hazájából ismeretlen földre. Az igaz, hogy nagy szél volt az, akkor. Ez a kis katona ott feküdt az erdő szélén, egy kis domb alatt. A porczellán baba közel akart lenni hozzá. -283-

A katonáné történeteiben minduntalan szó volt egy bizonyos Róbertről, a ki nemes volt, mint Bayard, bátor, mint gróf Richard, a soh’sem félő, és szép, mint maga Phoebus-Apollo. Mint Artus király udvarában csak a tói Lancelot-ról, a katonáné házában csak erről a Róbert hadnagyról lehetett beszélni. És a lovagtörténetek mindegyike azzal végződött, hogy: »Hiszen majd meg fogod látni«.

Annyi bizonyos, hogy váratta magát a tói Lancelot. Még mézeshónapjait éltem a katonánéval való ismeretségemnek, mikor egyszer a kis csecsebecsés szoba szokatlan diszt öltött a hadnagy fogadására. Az utolsó perczben azonban a katona helyett staféta érkezett és pedig azzal a szomoru hirrel, hogy a kötelesség nagy hirtelen egyebet parancsolt.

A porczellán babát nagyon megviselte akkor ez az ujság. És minthogy nem mutathatta meg nekem a fiát, kárpótlásul eldicsekedett a levelekkel, melyeket Róbert hadnagy azóta irt a garnizonból, a mióta szétválakoztak. Kevés volt mindössze; a helyőrségi szobák nem igen alkalmasak a levélirásra.

Tudom, hogy akkortájt, vagy talán valamivel később, mikor ujra olvastam ezeket a régi iratokat, a hadnagy stilgyakorlatai mély benyomást tettek rám, jóllehet nem igen volt bennük egyéb, mint egy kis érzelgés a katonatisztek spártai stilusában, aztán meg mindennapi históriák a kaszárnya-életből, keverve alkalomszerü idézetekkel Schillerből és Heineből. Hanem, a hogyan később operaszövegekből, a hadnagy leveleiből is megragadt még akkor friss fejemben egy pár csengő-bongó sor, a mely soká kisértett, magam se tudom, hogy miért. Csakhogy keveseltem a levélcsomót.

Ha már megkivántam ezt a mulatságot, nemsokára aztán bő részem lehetett benne. Attól fogva, hogy a porczellán -284- babának a meghittje lettem, a levelezés nagyon neki élénkült. Rövid ideig sűrűn érkeztek a hadnagy levelei; gyakran csak néhány odavetett sor, érzelgés, elbeszélések és idézetek nélkül – egyszerű tudósítások, a melyek lázas hangja akkoriban nagyon aggasztotta a katonánét. Rossz álmai voltak abban az időben; egyszer, zivataros, borzalmakat keltő éjjelen úgy rémlett a szegény kis porczellán-baba előtt, mintha világosan, tisztán kivehetően hallotta volna a fia hangját: »Anyám, édes anyám!«

Beteges lett, s akkor egymásután irtuk a haza hívó leveleket. A hadnagy félig értelmetlen sorokkal válaszolt, a melyekből csak azt vehettük ki, hogy lehetetlen mozdulnia. Ezt az ujságot már én tolmácsoltam a katonáné parányi szívének, mert a szeme is nagyon meggyöngült, s ő maga már nem igen tudta olvasni a fia csoda-dolgait.

Úgy két évvel azután, hogy a katonánéval frigyet kötöttem, egy rövid, váratlan levél azzal a meglepetéssel csapott le közibénk, hogy a szeretett fiu elment nagy messzeségre, roppant nagy messzeségre, mintha bizony a szegény kis porczellán babának nem elég távolság lett volna az a temérdek mértföld, mely őt fiától eddig is elválasztotta. És még hozzá remegnie kellett Róbertnek az életéért is.

Azt hozta hírül ez a szomoru levél, hogy a hadnagynak nagy hirtelenséggel ott kellett hagynia az ezredét, sőt le kellett mondania a katonai pályáról is, valami összezördülés miatt, a melyből nagy dolgok következtek, s melynek végső eredménye az lett, hogy megsértett feljebbvalóinak a bosszuállása elől menekülnie kellett Amerikába. Az egész ügy egy kicsit homályos volt; a katonáné a felét sem értette. Kétségbeesésében egész sereg kérdést tétetett velem papirra, de ez a levél -285- valószinüleg soha sem ért el Amerikába, mert Róbert a későbbi leveleiben nem válaszolt rá.

A katonáné nagyon, nagyon sokáig nem tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy számkivetettnek tudja a fiát, s a közeli viszontlátás reménye nélkül éljen tőle távol. Egyszer-másszor az is eszébe jutott, hogy megváltoztatja első szándékát, s elválik a halott kis katonától az élő fiú kedvéért: kikeresnek valami közelebb eső helyet, a hova nem érhet a fenyegető katonai hatalom, s ott fognak lakni együtt. Az egyenes kérdésre azonban a hadnagy nem is felelt. Csak más alkalommal, később írt valami affélét, hogy anyja sorsát a maga sorsához kötni nem akarja. Általában rendesen nem válaszolt a tudakozódásokra, a melyeket a katonáné hozzá intézett, s valamikor csak úgy általánosságban írta erre vonatkozólag, hogy az ilyen kérdéseknek a legtöbbjét nem tudja már akkor, a mire az íráshoz foghat, s aztán meg a fődolgokat magától is elmondja. És mintha a távolság és az idő közönbösebbé tette volna anyja iránt, úgy látszott, mintha mind kevesebbet érdeklődnék a csecsebecsés kis szoba apró eseményei iránt. Hanem azért írt pontosan, szinte feltünően pontosan, úgy mint a ki nagyon kiszámítja, hogy hova, mennyit ir egy esztendőben?

Sok furcsa dolog volt ezekben a pontosan érkező levelekben. Valamennyi levél fukar volt a szóban mindazt illetőleg, a mi írójának élete módjára vonatkozott, pedig hosszú időn át sok változás állhatott be a számkivetett Róbert életében. Ezeket az eseményeket csak nagyjában említette. Ellenben mindegyik irata a szeretet áradozásaival volt tele, és ezek az áradozások a legkevésbbé se csappantak meg az idő multával, a mi nagy vigasztalására volt a katonánénak.

Tíz, tizenöt, húsz év pörgött le, egyik úgy, mint a -286- másik, lassan, egyhanguan, mint az olvasó-szemek. Körülöttünk minden megváltozott: olyanok, a kiket régente a legközelebb éreztünk magunkhoz, már nem voltak többé; olyanok meg, a kik azelőtt nem is léteztek, a szívünkhöz nőttek. Uj tavasz tette sugárzóvá a régi temetőn keletkezett, uj, zsibongó világot; idegen gyermekek játszottak a kicsi górékban, a melyeket valaha apró Daedalusok raktak össze sárból, roppant mulatsággal. Csak a kis csecsebecsés szoba maradt meg a régi világból. A porczellán baba kissé megsárgult s talán még piczinyebb lett, mint valaha, de látogatója és levelei hívek maradtak hozzá; az a kevés élet, a mely ebbe a szobába fért, ott maradt és ugyanolyan maradt, a milyen a legelső időkben volt. Az igen kicsi dolgokat megkimélik a nagy rázkódtatások.

Kivülről semmi se hatolt be a nagy, az örökös változásból. És különös, azok a levelek, a melyek olyan pontosan érkeztek a tengeren túlról, az idegen világnak egy szellőcskéjét se hozták magukkal. Mintha az, a ki ezeket a leveleket írta, föléje emelkedett volna a nyüzsgő emberárt mozgató apró-cseprő gondoknak: soraiból sohase szólt egyéb, mint a határtalan, megingathatatlan szeretetnek örökké hív, egyhangú áradozása.

Egyszer – jóval később – megismerkedtem egy bécsi társaságban valami Strachwitz őrnagygyal, a kit még mint Strachwitz tiszt-helyettest, Róbert hadnagy gyakran említett a legelső leveleiben. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: emlékszik-e még a hadnagyra, és ha igen, mit tud a sorsáról?

– Ó, nagyon jól emlékszem. Ez a Gerhart Róbert a legfurcsább ficzkók közé tartozott, a kiket valaha ismertem. -287- Jó czimbora, pompás mulató volt, a kinek a csinyjeiről még ma is tudnak a Ferdinand-ezredben. Hanem, a kik jobban ismerték, mint én: könnyelmü, haszontalan legénynek tartották, a ki egy szoknyáért akármikor képes lett volna szégyenbe keverni a kardbojtját.

– Róbert soha se volt Amerikában – felelt az őrnagy. – Azokat a leveleket, a melyeket ön említ, valószinüleg Richter küldözgeti Amerikából, egy hajdani pajtásunk, a ki – rég ideje már – kilépett a hadseregből s itt hagyta az öreg Európát. Ez a Richter volt Róbertnek a legjobb embere. Valami kegyes csalás lesz a dologban.

– Mert hát annak, hogy Gerhart Róbert agyon lőtte magát, már nagyon sok éve. A sírját megtalálhatja a brünni temetőben.

MARTINOVICS.

Több mint száz esztendővel ezelőtt, a budai vártemplomban egy nyírott fejü férfiu körül foglalatoskodott egy sereg pap és még több katona. A nyírott fejü férfiut kitaszították az egyházi rendből. A latin szavak elhangzottak, a templom kőkoczkái visszaverték a katona-lépések ritmikus zaját, az egyház kebeléből kidobottat átvette a prófosz, s a kapu, melyen belül szüntelen ég egy halovány mécs, becsapódott az elitélt mögött. Az örök világosság megtagadta a nyírott fejü férfit.

Az elitéltet visszavitték a czellájába. Ott megtalálhatott mindent, a mire még szüksége volt. Meghagyták neki szalmazsákját, sőt meghagyták a könyveit is. A földön egy korsó víz állott, fedő helyett egy szelet kenyérrel. A börtönőr jó éjszakát kivánt az apát úrnak, jelentette, hogy reggel ötkor fel fogja kelteni, aztán magára hagyta. A kulcs kétszer megfordult a zárban.

A rab ember lefeküdt szalmazsákjára, elővette a legközelebb heverő könyvet és a magasban serczegő mécs pisla lángja mellett olvasni kezdett. Könyvének czíme így hangzott: Les liaisons dangereuses; írta pedig ezt a könyvet de Laclos lovag.

– Mily végtelen szomorúság! – szólt magában. – És ezek az emberek a gyönyört keresik!

Egy másik könyvet vett elő, a Parny verseit. A »fél-Tibullus, a kit a görögök ihlettek meg s a kinek szavait az érzelmesség sugallta« – kedves költője volt. És elolvasta még egyszer:

Ez a derüs kép igen kellemetlen dolgokat juttatott eszébe. Fölkelt s elhatározta, hogy megméri, hány lépés a czellája. Nem mérte meg.

Felülről, a nyitott ablak rostélyán át, megérezte május lehelletét. Arra gondolt, hogy több május nem lesz a világon, s megborzongott. Még csak negyven éves volt.

El, gyöngeség! Azért is másra fog gondolni. Ujra elővette Parnyt, s tovább olvasott:

Vénusz, az ő száz alakjában, Myrtis s a víg szatirok tánczolni kezdtek kábult feje előtt. Könyve észrevétlenül összecsukódott, s az irgalmas Szender már-már ráterítette fátyolköpenyét, a mikor egyszerre csak a börtönajtó nesztelenül felnyílt s egy sapóbás, hajporos czopfu, karcsu alak jelent meg a küszöbön, gyönyörüen öltözötten, mint maga ő eminencziája: Rohan bíboros. -290- Az ajtó épp oly nesztelenül zárult be mögötte, mint a hogy kinyílt.

A titokzatos alak keresztbe fonta mellén a karját, s megszólalt, kissé olaszosan ejtve a franczia szót:

– Nem. De mégis… Úgy tetszik, hogy ön Cagliostro Sándor gróf, a kivel találkozni többször volt szerencsém, midőn követségben jártam XVI. Lajosnál.

– Mondja inkább, hogy: Balsamo József, a szemfényvesztő, a ki csak az imént szökött meg fogságából, melybe a szabadkőművesség ellenesei vetették s a ki önnel körülbelül egy időben fog megjelenni az egyetlen igazán Szabad-Kőműves előtt.

– Tudja, hogy én bűbájos vagyok. Előttem börtönök, titkok és igazságok zára pattan.

– De Lembergben a bölcseleté is. S ha filozófus, kitalálta, hogy vannak erők, a melyek örökkön el fognak siklani a fizikus durva keze elől.

– Nekem úgy tetszik, hogy önt nem efféle erők szolgálják. Hogy ön, a mint nem Cagliostro Sándor, nem is Balsamo József. Hogy ön egyszerüen halluczinácziója az én megriadt agyvelőmnek.

– Tegyük fel. Mit nyer vele? Mi haszna belőle ha megvallom, hogy én a Kételkedés vagyok?! A Kételkedés, mely nem csupán holló képében károg. A Kételkedés, mely száz alakban jelenik meg, mint Vénusz maga.

– A Kételkedés? Mit keres nálam a Kételkedés? Én már nem kételkedem semmiben, mert én már nem veszthetek semmit. -291-

– Engedelmet, a Baj hűséges kisérője az embernek végső lehelletéig. Ön még nem lélekzett utolsót, s én a Baj vagyok. Bebizonyítsam? Önnek még van egy java, a melyről nem ad számot magának. Teste, lelke fellázad az elmúlás gondolata ellen, s mert nincs mibe kapaszkodnia, azzal vígasztalja magát, hogy nem hiába hal meg. Nos, én azért jöttem, hogy elvegyem öntől ezt az utolsó vígasztalást.

– Nincs hatalom, mely elvegye tőlem ezt a gondolatot. Lehet, hogy önáltatás; de az enyim.

– Meglássuk. Azon kezdem, hogy ön dicsőségre vágyódott, és ime, beszennyezett emlék marad ön után.

– Én nem árultam el őket. Thugut és Németh János épp úgy ismerték őket, mint engemet. Én csak megvallottam, a mit ők tudtak. Megvallottam, mert a testem gyönge volt a kínpadnak még a gondolatával szemben is. Az efféle dolgokban nem tréfálnak. Ha hallgatok, nem használok nekik, csak izenként tépetem szét magam. Hallgatásom talán gyönyörű vértanúság, de haszontalan tüntetés lett volna. Mert ha hallgatok, csak hiúságból kínoztattam volna ezt a gyatra testet.

– Gyávának fogják önt mondani. Hogy megváltsa az életét, találmányokat ajánlott fel ellenségeinek, cserében a kegyelemért.

– Még fiatal vagyok. Még szeretnék élni. Homo sum atque humani nihil a me alienum puto. Védtem az életemet, a hogy tudtam.

– De nem maradt egyebe, mint: szépen halni meg. Ön a pör alatt ingadozó viseletet tanusított…

– De vajjon öné-e a jó szándék érdeme?! Őz és Szolarcsik jobban megérttették magukat és jobban fogják védeni a vesztett ügyet.

– Eh, mit akarhattam volna?! Valami udvari hivatalt? Volt benne részem; II. Lipót épp úgy megbecsült, mint I. Ferencz. A legkényesebb küldetésekre alkalmaztak s meg voltak elégedve velem. Így lettem udvari vegyész, s így szászvári apát. Avagy talán nagyobbra törtem? Nem tudom. Ki volt az, a ki javát akarta az egész emberiségnek, csak önön javát nem akarta?! Nem ismerek ilyet. A legjobban szolgált Eszme az, melynek a hű csatlósát Becsvágynak hívják.

– Az ön Eszméje zavaros. Mit akar ez a »Forradalmi káté«?! Lázas jelszók a Csipkerózsa kastélyában; a konvent követelései Meseországtól.

– Melyik emberiségét? Az urakét, a kik olyanok, mint ön, vagy a parasztokét, a kik önnek született ellenségei, mint egy horda sakál.

– Az élő és szenvedő emberiségét. Főképpen a még ismeretlen emberiségét.

– Mit ér el vele? S mit fog elérni vele ezután? Eddig azt érte el, hogy hűtlenségi pört akasztottak a nyakába, a melyben előre el volt ítélve ön is, meg azok is, a kiket elbolondított. S ezután? Munkáit holnap elégeti a hóhér. -293-

– S azt hiszi, hogy ezeknek a századoknak nem lesz egyéb dolga, mint önt méltatni?! Nézzen ide. Marie Antoinettenek megmutattam egy pohár vízben a forradalmat, önnek megmutatom ebben a korsó vízben a jövő századot. Ha elvette róla a kenyerét, mit lát a víz tükrében?

– Látom ezt a várost száz év mulva. A tímársegédek és a veteránok kivonulnak a Vérmezőre, ünnepelni a nevemet, a melyet nem ismernek, a többiek pedig a lóversenyre sietnek, vagy kávéházba, beszélgetni ifju szinésznőkről. Mindegy. Használtam nekik tudtukon kivül.

– Vajjon használt-e? Nem hallja ezt a tompa zúgást, mely a víz mélyéről egyre erősebben tör a felszínre?! Most még jobban sírnak, vajlogatnak, ordítanak a kenyérért, mint azelőtt.

– Per ardua ad astra. Nem érthetjük meg egészen soha, hogy az emberiség minő utakon, minő megpróbáltatásokon keresztül halad előbbre és előbbre.

– De vajjon előbbre halad-e valóban? Köszönöm az ilyen előrehaladást. A burzsoák lopnak, s a szegények sajnálják, hogy nem ők lopnak.

– Az egyetlen igazság, az egyetlen abszolút, az egyetlen jó ezen a világon.

– Eh, ön a gondolat, mely a tettet halványra betegíti. S én a kiömlő piros vér vagyok, mely termékenynyé teszi a csatamezőt, s aczélossá a rajta termő búzát. -294-

– Úgy csakugyan elérte czélját. Nézzen bele a vízcsepp tükrébe. Vesztőhelyére titkos kéz rózsákat fog ültetni. Vérvörös rózsákat, gyönyörü rózsákat. Igaza volt: ön nem élt hiába.

A látomás eltünt. Az elitélt felriadt s zavaros szemmel nézett körül a czellában. A börtönőr állott előtte.

Tehát itt az óra. A szíve vadul kopogott, torkát valami megnevezhetetlen fojtogatta, lába nehéz volt, mint az ólom, s fejében egyre ott kóválygott a Parny verse:

EMBERRABLÁS.

A harmadik hálókocsi rekeszében két hölgy ült egymással szemben; az egyik Herbert Spencer tanulmányozásába volt elmerülve, a másik regényt olvasott.

Mind a kettőnél az utolsó lapok járták. Már vagy negyvennyolcz órája volt, hogy megindultak, s azóta – az alvás óráit leszámítva – minden idejüket a könyveiknek szentelték. Még eddig egy szót se váltottak egymással.

Két hölgy, a ki minden igaz ok nélkül negyvennyolcz óráig szótalan tud maradni, bizonyára ritkaság. Sietünk megjegyezni, hogy a Pacific-vasút San-Franciscóba robogó expressz-vonatán vagyunk.

Az egyik hölgy, a Herbert Spenceres, szöszke volt és olyan szép, mint az Ohnet György regényeinek a hősnői. Azt hisszük, ezzel mindent megmondtunk. Amerikában vagyunk; az idő pénz.

A másik nemcsak szép volt, több mint szép… röviden: a másik érdekes volt. Egy párisi nő arcza, a szenvedő Madonna kifejezésével. Az a bizonyos nedves tekintet, mely az őrületből fakadó és világszerte érdeklődést keltő bűnöket követteti el imádóival. Piczi, -296- törékeny kéz, melyet forrón megszorítani annyi volna, mint egy lepkeszárnyra rátaposni. Ezzel leírtuk volna a regényes hölgyet is.

Még egy megjegyzés, mely a különös ismertető jelek rovatába irandó: a regényes hölgy barna fényü és selyemlágyságu vörös fürtjeivel erősen hasonlított Jane Hadinghez, az ismert párisi szinésznőhöz. És, úgy látszik, ápolta ezt a hasonlatosságot.

II.

A Rider Haggard regényei igen szép dolgok. Az is igen szép volt, a melyet az utazó hölgy olvasott. Tele volt alvajárással, vízbeugrással, háromezer éves emberekkel, hipnotizmussal, örökség-vadászattal, szellemjelenéssel, mérgezéssel, emberrablással és kibetüzhetetlen irásokkal. De elvégre a szép dolgok is véget érnek, s a mi hölgyünk is elkészült a sötét titkokkal.

Ugyanakkorra a másik hölgy is kifogyott a fizikai, intellektuális és normális nevelés princzipiumaiból. Pedig New-Yorkban még úgy számított, hogy ezekből a princzipiumokból telni fog egészen San-Franciscóig. Tévedt; a mint látni fogjuk, nem először, és nem is utóljára.

Abból a tőkéből, melyet az európaiak most is makacsul időnek neveznek, egy napi fölösleg állott a rendelkezésükre.

Ez a tulságos gazdagság végre mégis csak kizavarta némaságából a regényes hölgyet.

– Ha önnek is úgy tetszik, talán cserélünk? – szólt, betekintést kinálva a sötét titkokba.

A szőke hölgy az üzlet megkötése alatt alkalomszerünek találta bemutatni magát.

Ezzel aztán be is fejezték a társalgást s ujból hozzáláttak művelődési szomjuságuk csillapításához.

Mikor beesteledett, már mint jó ismerősök üdvözölték egymást, lefekvés előtt.

Pár percz multán mind a ketten az igazak álmát aludták. Álmuk békés volt és zavartalan, a milyen csak azoké szokott lenni, a kik folyton igaz utakon haladnak és örökkön jó járatban vannak.

Ne tessék kételkedni: a látszat ezúttal nem csal. Miss Senior azért ment Kaliforniába, hogy az Üdv hadseregének propagandát csináljon, a mi bizonyára istenes foglalkozás. Miss Dumbleton pedig azért váltott jegyet San-Franciscóba, mert San-Franciscóban tartózkodott a szökevény Mr. William Bennett, a kinek alkalmat kivánt adni, hogy egy bizonyos hibát jóvá tegyen. Mr. William Bennett ugyanis házasságot igért Miss Dumbletonnek, de szórakozottságból elutazott a nélkül, hogy igéretét beváltotta volna. Miss Dumbleton tehát most abban fáradozott, hogy: vagy rákényszeríti Mr. Williamet szavának beváltására, vagy pedig megveszi rajta az illő kárpótlási összeget. A kilátás kedvező, lelkiismerete nyugodt volt; világos, hogy aludt, mint a bunda.

S mialatt hölgyeink megtérítendő hitetlenekről, megtérítendő vőlegényekről, megtérítendő napidíjakról és megtérítendő kárpótlási összegekről álmodoztak: a vonat az őserdők fekete rengetegében nyolczvannyolcz kilométernyi sebességgel száguldott tovább. -298-

III.

Egyszerre csak éles, sivító hang futotta be a roppant sötétséget. Miss Senior fölriadt.

– Már okvetetlenül baj van, – válaszolt Miss Dumbleton, – mert ha nem történt semmi szerencsétlenség, akkor annak a derék gentlemannek, a ki a vészjelzőt meghúzta, huszonöt dollár büntetéspénzt kell fizetnie. Ez pedig elég nagy baj.

Miss Dumbleton, úgy látszik, közgazdasági elmélkedésekbe óhajtott bocsátkozni, de nem volt rá ideje. Egy óriási zökkenés, és odavágódott Miss Seniorre. A vonat kisiklott, Miss Senior egyet nyöszörgött és menten elájult, Miss Dumbleton pedig azt mondta magában, hogy:

IV.

Miss Senior alaposan el volt ájulva. De ha egy fiatal hölgy ötvennégy óra óta úton van s ez idő alatt nem látott más férfilelket, csak a vonatvezetőt, egy harmincz-harminczöt éves, csinos, fekete bajuszu gentlemannek a megjelenése mindig van annyi hatással az ájulás ellen, mint egy kis kölni viz vagy valami sóval telt üveg.

Miss Sarah tehát magához tért s arra ébredt, hogy egy kifogástalan külsejü gentleman élénken tanácskozik a pongyolában lévő Miss Dumbletonnel. Miss -299- Senior jónak is látta azonnal elpirulni, úgy a maga, mint a Miss Dumbleton nevében.

– Én Mr. Henry Blossom vagyok, a híres emberrabló – mutatta be magát a váratlan vendég. – Önök, a többi utasokkal és a vasúti alkalmazottakkal együtt foglyaim. Nem szükséges részletekbe bocsátkoznom, hisz önök olvasnak hírlapokat!… Egészen Athanáziosz, a híres görög emberrabló rendszere szerint járok el. Tökéletesen az nálam az eljárás, a mely régebben Cserkeszkőjben volt divatos… ha olvasták Athanáziosz élettörténetét, tudják, hogy nemes elődöm a szép nők közül kereste ki a túszokat. Képzelhetik, hogy én csak önöket választhattam túszokul. Öt perczet adok rá, hogy ideiglenesen toalettet csináljanak; aztán szívesek lesznek követni, a hegyek közé. Kérem, ne kiséreljenek meg semmit ellenem; rajtam nem fog se szép szemek nyila, se semmiféle lövés. Mert én és társaim még sohasem érintettünk asszonyt.

Miss Senior fölemelte könnyben úszó szemét s szemrehányó tekintetet vetett az emberrablóra. Mr. Henry Blossom udvariasan meghajolt és eltünt.

Miss Sarahnak csak úgy patakzottak a könnyei. A míg öltözködött, egyre sóhajtozott, nyögdicsélt és imádkozott. Miss Dumbleton ellenben, a ki a klasszikusok munkáin nevelődött és ezekből nem közönséges életbölcseséget szerzett, nyugodtan idézte Virgiliusból, hogy:

Miss Dumbletont nem riasztotta meg az emberrabló; látott ő már becsületrablókat is.

A becsület pedig több, mint az emberi élet. Sőt úgy volt meggyőződve, hogy a férfiak mindannyian rablók; csak más-más úton-módon gyakorolják a mesterségüket. -300-

A fogoly utasok a tiszteletreméltó Jebediah Buxtont és Traveller vonatvezetőt bízták meg, hogy érdekükben a washingtoni kormánynál közbenjárjanak s a váltságdíjat megszerezzék. Mr. Henry Blossom igen szigorú föltételeket szabott. Ötszázezer dollár váltságdíjat kivánt, s kijelentette, hogy a legelső gyanus jelenségre leöleti a túszokat: Miss Dumbletont és Miss Seniort. Egyébként két hétig ők is, a többi foglyok is jó bánásmódban részesülnek. A mivel az étkezőkocsiban megelégedtek, azt nála is megtalálják. Mellesleg megjegyzi, hogy ő csak megtorlást gyakorol; a miért export-üzletét a Mac Kinley bill-lel tönkretették.

VI.

Mr. Henry Blossom csakugyan jól bánt a foglyokkal; s a túszok iránt talán túlságosan is figyelmes volt. Vasúti pongyolájuk sehogy se akart kimenni a fejéből, s végre is elhatározta, hogy elvei megszegésével még egyszer látni fogja ezeket a pongyolákat.

A mi addig történt, míg a követek odajártak, kissé bajos volna részleteznünk. Tehát csak a legszükségesebbre szorítkozunk.

Mr. Blossom nem titkolta el a hölgyek előtt, hogy egyéni biztonság tekintetében nem hódol többé annak az elvnek, mely eddig vezérelte. S megvallotta nekik legtitkosabb gondolatát, mely sokkal merészebb volt, semhogy csak kegyes óhajtás maradhatott volna.

Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált, a mint hogy egész nap nem csinált egyebet.

VII.

Mr. Blossom és Miss Dumbleton beszélgetését nem idézzük. Elég legyen megörökítenünk Mr. Blossomnak a következő megjegyzését:

Hasonlóképpen nem idézzük a Miss Senior és Mr. Blossom beszélgetését sem. Csak azt állapitjuk meg, hogy Mr. Blossom ez alkalommal így nyilatkozott:

S hozzá kell tennünk, hogy mind a két megjegyzés ugyanahhoz a gondolat-fűzéshez vezetett; mind a két szemlének egy volt az eredménye. Mr. Blossom nyilván más meglepetésben részesült a Miss Dumbletonnel való beszélgetés alkalmával, mint akkor, a mikor Miss Seniorrel értekezett, de Mr. Blossom nem tartozott azok közé a rideg lelkek közé, a kik csak a bimbózó szépségben tudnak gyönyörködni, s ha nem titkolta el a hölgyek előtt, hogy érdekes különbözőséget fedezett fel kettejök között, méltatni tudta nemcsak Miss Seniort, hanem Miss Dumbletont is.

Nem titkolhatjuk el végre, hogy Miss Dumbletonnek az esetről az volt az észrevétele, hogy:

Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált. De nedves tekintetében már nem volt annyi szemrehányás, mint előbb. -302-

VIII.

A tiszteletreméltó Jebediah Buxton és Traveller vonatvezető csak egy hét multán tértek vissza a megállapított helyre. A váltságdíjjal jöttek, ámbátor a váltságdíjat megszerezni nem csekély fáradságukba került.

A washingtoni kormány ugyanis azt felelte, hogy ha ő neki az a bolond ötlete támadna, hogy embereket óhajtana vásárolni, akkor sokkal olcsóbban szerezhetné meg az Oroszországból kiűzött zsidókat; de semmi kedve ilyen kétes üzletekre.

Nem maradt tehát más hátra, mint hogy Jebediah Buxton hirtelenében megalapított egy önkiszabadító bankot, s a drágán szerzett alaptőkével, Traveller pénztáros társaságában, visszaindult a foglyokhoz, a kik majdan utólag s esetleg részletekben fogják megfizetni szabadságuk árát.

Ezzel azonban nem volt vége minden nehézségnek. Útjok viszontagságos volt. Az első kaland az volt, hogy Traveller pénztáros meg akart szökni az alaptőkével, de a tiszteletreméltó Jebediah Buxton még idején elcsípte. A második kaland pedig az volt, hogy most meg a tiszteletreméltó Jebediah Buxton akart az alaptőkével megugrani, de a derék Traveller, a ki észrevette a dolgot, megakadályozta benne.

IX.

A búcsúzás igen szives volt. Mr. Blossom sorra csókolta az összes foglyokat; Miss Dumbletont és Miss Seniort pedig megcsókolta mind a két orczájukon.

Miss Dumbleton, mikor utóljára cserélt eszméket -303- Mr. Blossommel John Stuart Millről és a logika rendszeréről, megkérte a fölötte szíves házigazdát, hogy emlékül tisztelné meg egy arczképpel és az autogrammjával. Mr. Blossom sietett eleget tenni a kivánságnak. Miss Senior nem szólt semmit; hallgatott és szeretett, mint Cordélia, és sírdogált keservesen.

A váltságdíj rendben volt; Mr. Blossom, miután átvette az ötszázezer dollárt, melegen szorította meg a tiszteletreméltó Jebediah Buxton kezét. A tiszteletreméltó úr mosolygott. Hogy miért mosolygott, azt Mr. Traveller értette csak. Mr. Buxton elég óvatos volt az Önkiszabadító Bank alapító férfiai előtt hatszázezer dollárt említeni a váltságdíj összege gyanánt. Ez a jól értesültség vagy ötvenezer dollárt jövedelmezhetett Mr. Travellernek; de ezt csak gyanítani lehet, mert sem a tiszteleletreméltó Buxton urat, sem Mr. Travellert senki se látta többé.

… »Mindent összevéve, kirándulásom a Pacific-on nem volt haszon nélkül. Mert bár az útiköltségekhez hozzá kell számítanom azt a háromezerhatszáz frankot is, a melyet az Önkiszabadító Banknak fizettem, de ezzel szemben: 1. a san-franciscói bíróság ezt a háromezerhatszáz frankot is megítélte mint költséget, Mr. Bennett terhére, 2. tudósításaim és hírlapi czikkeim fogságunkról jövedelmeztek négyszázkilenczven dollárt és 3. Mr. Blossomnek, a nagyhírü emberrablónak legujabb arczképe – sajátkezü névaláirással! – négyezernyolczszáz dollárt jövedelmezett a kiállításon és kétezerötszáz dolláron kelt el a nyilvános árverésen… Szegény Miss Senior!« -304-

Alig hogy ezeket a sorokat beírta leányos álmainak érdekes jegyzőkönyvébe, Miss Dumbleton kopogtatást hallott az ajtaján. A postát hozták. Egy levele volt Mr. Bennettől, a ki a kamatokra nézve nem értett vele egyet; aztán meg a hírlapjai jöttek meg. Ezek közül az ujságok közül, csak úgy találomra, a chicagói Observer-t vette elő; s nem minden meglepetés nélkül olvasta benne a következő hírt:

»Mr. Frank J. W. Senior, az Observer kiadótulajdonosa, örömmel tudatja szeretett leányának, Miss Sarah Seniornek, az Üdv hadserege hadnagyának, Mr. Henry Blossommel, a mindenfelé általános rokonérzésnek örvendő és tüneményes tehetségű ifju haramiával történt egybekelését. A fiatal pár nászútra Madagascarba utazik, mert a nagyhírű vőlegénynek, kit fényes tehetségei a közpályán a legszebb reménységekre jogositanak fel, s a kit legutóbbi nagyszabású, ragyogó sikerei alkalmával olyan sokat emlegettek, nem jót tesz a honi levegő.«

– Szomorú véget ért, szegény, meg kellett házasodnia!… – sóhajtott fel Miss Dumbleton. – Hiába, az emberrablók csak addig nem sebezhetők, a míg óvakodnak minden Dalilától! És az a siránkozó kis Miss Senior! Ki hitte volna?!…

AZ UTOLSÓ MOHIKÁNOK.

Azok a bohémek, a kiket a Murger Henrik irói ereje tett messze földön hiresekké, ma már csak az operákban kedvesek. Ha ujra életre kelnének, mindenki menekülne előlük; még az emlékük se vonz többé: a róluk és utódaikról szóló félig mulatságos, félig szomorú történeteket mind kevesebben olvassák, s maga Murger is, kedves humorának, előadásmódja bájosságának és költői erejének ellenére, mind többet és többet veszít régi népszerüségéből. Mért? A leginkább bizonyára azért, mert a mi időnk éppen a bohémek gyöngéi iránt a legkegyetlenebb; de talán egy kissé azért is, mert egy időben a Murger-alakok lelkes utánzói nagyon is elsokasodtak, s megutáltatták előbb magukat, utóbb pedig egy kissé a mintaképeiket, elődeiket, őseiket is.

Húsz-harmincz évvel ezelőtt Páris egyes csapszékeiben még seregesen akadtak olyan furcsa lények, a kik tréfának nézték az életet s a kik a Lángelme szent nevében lopták a napot. Akkor, Murger könyvének a hatása alatt, még tetszetős, kedves alakoknak látták őket; a bohém-életre ez az ördöngös könyv valami rózsaszínü, bűvös fényt árasztott. Az eszeveszett vidámság, az örökös helyre-tyutyutyu, az anyagi gondokkal -306- nem törődés, a szalmalángszerü lelkesedés, meg a bohémek többi gyerekeskedése tetszett az egész világnak. Később aztán mindenki beleunt lármás, vad vigasságaikba; a józanság kezdte utálatosnak találni folytonos vadászataikat a két garas után, s Murger leglelkesebb olvasói is átlátták, hogy ha valaki pontosan fizeti a házbérét, attól még igen jó költő lehet A pünkösti királyság hamarosan elmult, s az uj bohémek szánalmas alakokká váltak. Az utánzók, a kik tüntetésből, eredetiség-hajhászásból idétlenkedtek, meggyűlöltették az igaziakat is, a kiket véralkatuk tett bohémekké, a kik nem tehettek róla, hogy olyan különös Isten csodáivá születtek.

Az élet-viszonyok mind ridegebbekké váltak irántuk; a maiak már nem tűrik meg sem az ál-, sem az igazi bohémeket, sem a tetszelgő, sem a természetes naplopást. A köz-részvétlenség lassankint kiölte őket a világból; s az igazi bohém most már olyan ritka, mint a bölény. Nemsokára az emberiségnek már csak az emlékezetében fog élni, mint a kiveszett emberfajok, mint a néhai rézbőrü mohikánok.

Nevezzük az egyiket Pénzetlen Valternek, a másikat Földnélküli Jánosnak. Ámbár Pénzetlen épp úgy földnélküli volt, mint pénzetlen, és Földnélküli hasonlóképpen épp úgy pénzetlen, mint földnélküli. Az igazi nevüket már rég elfelejtettem.

Mindazok, a kik a mult század nyolczvanas éveinek elején Párisban, az erődítések környékén laktak vagy pedig a Place Pigalle tájékára jártak feketekávézni, ismerhették őket.

Pénzetlen Valter egy és más tekintetben nagyon különbözött Földnélküli Jánostól. Amaz hosszú volt, mint az árbocz, szép legény, egy azok közül a hatalmas -307- alakok közül, a kik a középkori rablólovagokra emlékeztetnek, s a kiket érdemes volna lefesteni; János törpe volt és csunya, mint egy maki majom.

Pénzetlen Valter középkori eszmékben lelte gyönyörűségét; Földnélküli János ellenben a jövő századnak élt s az impresszionistákat meg a plein air-festőket czopfosoknak mondta.

Mert Földnélküli János festő volt, Pénzetlen Valter pedig iró. Csakhogy amaz sohase festett, ez pedig sohase irt. Ebben a pontban már megegyeztek.

Földnélküli János tétlenségének nagyon természetes okát tudta adni. Lusta volt, mint a majom, melynek képére alkottatott. Azt tartotta, hogy a munka természetellenes valami, s a természetes állapot; a szemlélődés, Pénzetlen Valter azonban csak azért nem dolgozott, mert a gondolatai olyan fenségesek voltak, hogy eszméinek kifejezésére koldusnak bizonyult minden emberi szó.

Egyszer-másszor persze – a messzi multban – meghazudtolták az elveiket. János festett vagy két képet, melyeken fantasztikus, tüzet prüszkölő fekete macskák, tánczoló csontvázak, meztelen dámák, ördögök és barátok voltak láthatók, a melyek keresett vadsága épp olyan nagy hatással volt a diákokra, mint a milyen nagy irigykedést és aggodalmat keltett János néhány jóbarátjában a dámák finom rajza és János szin-érzéke. Valter egész irodalmi podgyásza egy misztériumból állott. Indus-istenek beszélgettek benne egyről-másról. Értelem nem sok volt a dologban, de Pénzetlen Valter nem is törődött az értelemmel. Azt tartotta, hogy a költészet muzsika, s a művész szavai nem intellektuális, hanem zenei jegyek. De utóbb megtagadta ezt a »szimfóniá«-t is. Fejében a szférák zenéje zöngött, s ennek a csodálatos költészetnek a kifejezésére nyomorultnak talált minden földi hangot. -308-

És azóta inkább a cselekvésnek élt, mint az irásnak. Mert ha egy héten hat nap nyujtózkodott is, a hetedik napon elvégzett mindjárt egy egész hónapra valót.

Ilyenkor kiment a nagyvilágba (a külső körutak nagyvilágát tessék érteni) azért, hogy az elmés nemes Don Quijote példájára megvédelmezze a gyöngéket és az elnyomottakat az erősek és a kegyetlenek ellen. Órákig bolyongott egyedül és méltóságosan, a külső körútakon, a zugutczákban, míg végre megtalálhatta emberét, a kit meg kellett oltalmaznia. Ha munkást talált, a ki szeretőjét ütlegelte, ha verekedést látott, melyben több ember támadt egy-két vékonypénzü legényre: beleavatkozott az egyenetlen csatákba, s jaj volt annak, a ki gigászi öklével megismerkedett! Az a küzdelem, melybe Pénzetlen Valter belekeveredett, rendesen gyorsan ért véget, s a diadalmas harcz után a megszabadított gyönge a derék óriás fedezete mellett vonult vissza, s mögöttük mindig egy sereg gyerek alkotta a diadalmi kiséretet.

A batignolles-i szinház környékén, egyik-másik kis kávéházban, úgy éjfél felé, gyakran összekocczannak az apró vasasztalok; ezen a tájékon Pénzetlen Valter megjelenése mindig végzetes volt.

Az az asztal, a melyet ő lóbázott meg, mindig beteggé tett néhány meggondolatlant, a kik bátorkodtak valami gyámoltalannal kikötni.

Természetesen Pénzetlen Valternek némi híre támadt ezen a tájékon, s még inkább távolabb, a Boulevard Pereire felé, a hol lakott. Megtörtént, hogy egy-egy ügyefogyott, a ki vereséget szenvedett, fölkereste a gyöngék gyámolát, és jogorvoslást kért tőle. Ilyenkor Pénzetlen Valter, meggyőződést szerezvén a pártfogást kérő ügyének igazságáról, fölkerekedett s addig nem nyugodott, míg a vétkest föl nem kutatta s helyben -309- nem hagyta. Olyan nyugalommal és komolysággal mérte ki az igazságot a bünösre, akárcsak a hóhér. Ha a czimborái verekedtek valahol idegen alakokkal, elfogultság soha se vezette hatalmas öklét; szétválasztotta a háboruzó feleket, nagy méltósággal hallgatta ki mind a két pártot, s ha barátai voltak azok, a kik egy pár szánnivaló ficzkóba belekötöttek, elverte a barátait. Az osztó igazságnak lelkiismeretes végrehajtója volt Batignolles és Courcelles állomások között.

Pénzetlen Valternek nem volt senkije, semmije; nevezetesebb ragaszkodással csak Földnélküli János iránt viseltetett.

A ki ismerte Pénzetlen Valtert, gyaníthatta, hogy Földnélküli János csak a nyápiczságának köszönhette az óriás barátságát. Az igazságosztó épp olyan »jó fiú« volt, mint a látványosságbeli kedélyes óriások, a kik kuplékat énekelnek; végtelen részvét és szánalom lakozott szivében azok iránt a szerencsétlenek iránt, a kik a bikát nem tudták az öklükkel leütni. Nem tudta megérteni, micsoda szerencsétlenség van a szegénységben és a nyomoruságban, de a testi gyöngeségen mindig megesett a szive.

De ez a szánalom nem volt minden megvetés nélkül. Nem mondta, de ki lehetett olvasni a szeméből, hogy magán kívül csak a Herkuleseket, az akrobatákat és a mészáros-legényeket tartja igazi embereknek. Az öt lábat meg nem ütő emberiségre azzal a fensőbbséggel vegyes részvéttel tekintett, a melylyel más ember például a beteg mopszlit szokta szemlélni.

Senkit se szeretett úgy, mint Földnélküli Jánost de bizonyos lenézéssel vegyes gyöngédséggel szerette, a hogy valaki a kanáriját szeretheti, távolról, attól tartva, hogy egy kézmozdulat halálra ijesztheti a gyámoltalan teremtést. -310-

Egy nyáron Pénzetlen Valter kijárt horgászni a Szajnapartra, valahová a pokolba, a Pont de Neuilly tájékára. Egyszer csak azt veszi észre, hogy egy kis gnóm telepedik mellé, horgát a vizbe mártja, s ránéz, mintha társalgást akarna kezdeni. Pénzetlen Valter elmosolyodott, mintha egy ijedt egér nézett volna vele farkasszemet, és nem szólt semmit. Aztán rá se hederített többet a törpére.

És mindennap hűségesen odatelepedett Pénzetlen Valter szomszédságába. Meghúzódott az óriás mellett, mint egy kunyhó a hegy tövében. Pénzetlen Valter rá se nézett; nem akarta észrevenni.

Egy szép napon Földnélküli János nagyon el talált bámészkodni valamin s belepottyant a vízbe. Erre már mégis megmozdult az óriás.

Hanem a horgát nem mozdította meg s csak úgy félkezével nyúlt be a vízbe. Derékon csípte a most már igazán Földnélküli Jánost, s kitette a partra, mint egy békát.

Az óriás levetette zekéjét, ingét, czipőit, s odaadta az ingét Jánosnak azzal, hogy:

Aztán belebujtatta Jánost a zekéjébe, mely úgy állott a törpének, mint egy reverenda, felhúzatta vele a czipőjét, s azon félmeztelen leült a partra, és horgászott tovább.

Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azok barátkoznak meg legkönnyebben, a kik a lehető legtöbb tekintetben különböznek. Meglehet, a barátságok kötésében csakugyan a különbözőség játszhatja a főszerepet. De már a barátságok fentartására legtöbbet tesz a közös sors és a közös gondolkozásmód.

Legalább Pénzetlen Valter és Földnélküli János nem azért vonzódtak egymáshoz, mintha elméleteik ellentéte ingerelte volna őket. A művészeti vitatkozásokat nem igen kedvelték. Megbocsátották egymásnak a bogaraikat, s a mikor magukban voltak, nem hozakodtak elő az elveikkel. Értekezéseik inkább közgazdasági szinezetüek voltak. S majdnem minden értekezésüknek a tárgya e körül a kérdés körül forgott:

Mert, talán nem is kell mondanom, embereinket nem nagyon áldotta meg az ég földi javakkal. Pénzetlen Valternek volt ugyan egy nagy portugál-franczia szótárja, némi fehérnemüje, melyet még az óriás mama készített a fiacskájának, és – jó emberek szívességéből – egy kis szobája is, melyben másodmagával lakott; de már Földnélküli Jánosnak nem volt se fedele, se kenyere, se ruhája, még a rajtavaló is másoké volt. János összes birtoka egy hímzett névjegytartóból állott. Örökké találgatás tárgya maradt, micsoda női kéz ajándékozhatta ezt a fényűzési czikket a kis maki majomnak?

Jánost barátai tartották el. Persze nem annyira aranynyal segítették, mint inkább inggel, nadrággal, páczolt marha-vesével, egy-egy franknyi kölcsönnel, s a mi fő: dohány-maradékkal. János nem igen törődött vele, ha nem volt mit ennie: a nyomoruságot -312- csak akkor érezte, mikor sehogy se tudott szert tenni czigarettára, mikor a hónapok vége felé eltünt a mű, termek padlójáról az utolsó dohány-hulladék is. Ilyenkor természetesen túlvilági fényben tánczoltak kopogó szeme előtt az öt-frankos pénzdarabok, ezek a csábítótünékeny, illanó képek, fölhevült, lázasan működő agyának szüleményei… De aztán egy csomag hatvan szantimos kaporál visszaadta a való életnek. Másféle gondjai nem igen voltak. Ott hált, a hol véletlenül látogatóban volt, valamelyik barátjánál. Szibarita-kényelemben érezte magát, ha diványon feküdhetett. Inget ott váltott, a hol épp vendég volt; a házigazda fehérnemüiből jutott neki is. Uj ingét aztán egy másiknál tette le, a másikét egy harmadiknál, és így tovább. A városnegyed összes ingeit megsétáltatta, egyiket a másik után. Különben nem volt alkalmatlan parazita; sok hasznát lehetett venni. Maga volt a megelevenedett művészet-történet; kivülről tudta Vasarit és a Louvre összes katalógusait. Hol szerezte a tudományát? – nem tudni. Elég az hozzá, húsz éves korában a bölcselet és a széptudományok doktora volt, s kamasz kora óta úgy ismerte a felséges múzeumot, meg az ábrázoló művészetek irodalmát, hogy festő czimboráinak minden tudnivágyását kielégíthette. Aztán meg mikor a házigazdának egy csomag gyujtófa kellett, kész volt elszaladni a harmadik határba. Ha valahová beállított, nem zavart senkit, hanem lefeküdt, vagy elővett egy könyvet, s addig fel nem kelt együltőhelyéből, míg a könyvet végig nem olvasta. Soha egy gazdája se tudta, mikor állt odább; köszönés nélkül szokott távozni, s ha egyszer eltünt, rendesen csak három-négy nap mulva került vissza, olyan képpel, mintha azelőtt öt perczczel még a szobában lett volna. Jöttét-mentét alig vették észre. Otthon volt vagy tíz festőnél, a kik megszokták, -313- mint egy házibútort, s a kiknek néha hiányzott, mint az órájuk, melyet zálogba csaptak.

Pénzetlen Valter valamivel rendesebb életmódot folytatott, a mint hogy egy kevéssel tehetősebb is volt Jánosnál. Időnkint valahonnan a vidékről kapott egy-egy kis pénzecskét, a melylyel egy-két hétig be tudta érni; még Jánosnak is juttatott belőle. Ki volt a rejtelmes küldő? – senki se tudta. Valami jószívü rokon – volt a természetes magyarázat. Valami jószívü asszony – suttogott a gyanu. Persze senki se merte megkérdezni. Pénzetlen Valter pedig idegenek előtt – és Jánost kivéve mindenki idegen volt neki – soha se beszélt pénzről. Büszke volt, mint egy herczeg.

Mikor elfogyott a nóta (a vidékről érkezett küldeményt tessék érteni), az óriás kitette Jánosnak a szűrét s elszigetelte magát a »világtól.« Bezárkózott, vagy megindult magános bolyongásaira. Ilyen alkalmakkor, János szerint – a kinek néha eljárt a szája – napokig nem evett. De föl se vette a dolgot. Épp oly természetesnek találta az éhséget, mint a pazarlást. Csak azt nem értette, hogy ha valamicskénk van, hogyan tehetjük el holnapra. Ezt a képtelenséget sohase tudta felfogni.

Néhanapján megesett a courcelles-i állomás környékén, hogy egy-egy képnek lába kelt, egyik-másik rajzoló sok pénzhez jutott, vagy valamelyik kiadónak nagylelküségi rohama támadt, s aranyakkal, valóságos aranyakkal fizetett. Természetesen, volt nagy áldomás. Az efféle ünnepségeken Pénzetlen Valter és Földnélküli János is megjelentek. Ezeken az ünnepnapokon János szilaj kedvü volt, mintha ő lett volna a nap hőse, ellenben Pénzetlen Valter olyan méltóságosan és közönbösen itta a Château Lafitte-ot, mintha soha se ivott -314- volna egyebet. Komolysága és fensége mindenkinek eszébe juttatta Athost, a testőrt.

Csak a mikor a dohány, a dohány is elfogyott, akkor szállta meg mind a kettőjüket a pénzvágy. Egyébként a szűkölködést természetesnek találták. Hogy ez az állapot nem éppen elkerülhetetlen, hogy ha rendesen dolgoznának, keresnének, a jobblét is beköszönthetne hozzájok: soha egész életükben egyszer se jutott eszükbe.

Pedig dohány fogytán János tudott dolgozni is. Nagyon meg kellett erőltetnie magát, de kibírta. Egyik műteremből a másikba csavargott s leste: hol talál sürgős megrendelést? Ha valamelyik czimbora kénytelen volt sietni s már-már kidőlni készült, János felváltotta az állványnál. Kezébe vette az ecsetet meg a palettát s dolgozott vadul. Átdolgozta az éjszakát s addig nem nyugodott, míg el nem készült. Valahányszor pénzre volt kilátás, erre a munkára mindig szer volt. Ilyen czélokra mást nem igen lehetett volna használni, de János tudta utánozni valamennyi festő-társa modorát, persze jobbára úgy, mintha paródizálta volna képeiket. Koronkint meg is szállotta az aggodalom: hátha a megrendelő ráismer a munkájára, s nem fogadja el a hitvány portékát? Az ilyen közös mázoláson aztán neki kellett túladnia. Mikor elkészült, rögtön kocsiba ült, s hajtatott a képpel. A legtöbbször lehorgasztott orral tért vissza: nem találta otthon a megrendelőt s a kocsisnak adósa maradt. De addig szaladgált a vevő után, míg végre sikerült elfognia. Ha a sikeres érvágás megtörtént, sugárzó arczczal, szájában vastag, finom szivarral állított be a műterembe. Kalapját az egyik sarokba lökte, köpönyegét a másikba, belevágta magát egy karosszékbe, s vad gyönyörüséggel szórta ki aranyait a nadrágzsebéből oda, a hol -315- érte, ha nagyon jó kedve volt, a padlóra. A jutalékán aztán dohányt meg rendesen egy fehér mellényt vásárolt. A fehér mellény szenvedélye volt.

Egyszer Jánosra is rámosolygott a szerencse. Valamelyik kormányválság után olyan ember lett a közoktatási és művészeti ügyek minisztere, a ki nemrégen még ujságíró volt, s némi összeköttetésben állott János jóembereivel. Kijárták, hogy a miniszter betette Jánost valami üres állásba. János egy lélekzetre háromezer frank fizetéshez jutott. Ekkora összegekről eddig csak regényekben olvasott. Tudtára adták, hogy fölösleges agyondolgoznia magát, szóval szebb jövendőt nem is álmodhatott. Egy hétig fel is járt a hivatalba, s adósa lett valamennyi hivatalszolgának. Hanem – vesztére – a legelső vasárnap kihívták Bougivalba, lakodalomra. János kirándult s nagyon jól találta magát a lakzin. Másnap, a mikor a hivatalos óra közeledett, küldték haza. »Eh, ráérünk arra még!« – felelt János. Három hónap mulva került haza Bougivalból; a hivatalát persze sohase látta többet.

Kevéssel rá, hogy ez a kaland történt, Pénzetlen Valter hajlékot adott Földnélküli Jánosnak. Jánost úrrá tette a baráti ajánlat. De csavargó életmódjáról azután se tudott letenni. Néha hetekig kimaradozott.

Egy átdőzsölt éjszaka után, korán reggel, Földnélküli János hiába kopogtatott Pénzetlen Valter ajtaján. Rosszat sejtett. Tudta, hogy czimborájának otthon kell lennie; koplaló napja volt, a mikor nem szokott kimenni. A szomszédok esküdöztek, hogy nem mehetett el. János lakatost hivatott, s kinyittatta az ajtót.

Az óriás halva hevert ágyában. Az éjjeli szekrényen -316- nyitva találták a portugál szótárt. Úgy látszott, előtte való este még olvasgatott benne. Minthogy az olvasmány nem közönséges emberi gyomornak való volt, következtetni lehetett, hogy Pénzetlen Valter utolsóig megőrizte filozófhoz illő nyugalmát.

János sírva fakadt. Sohase hitte volna, hogy ő fogja eltemetni a hatalmas embert.

De hát ez a világ rendje. A villám kettésujtja a tölgyet, s a földi féreg tovább mászik.

TARTALOM:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

22	ismer emgem	ismer engem
30	Es talán	És talán
30	En megtettem	Én megtettem
31	En nem	Én nem
31	Es az ilyen	És az ilyen
77	szegeny leányt	szegény leányt
77	szépsegét különben élenken meltatja	szépségét különben élénkén méltatja
111	A csendőrtszt	A csendőrtiszt
111	legilletéksebb körök	legilletékesebb körök
201	megmararadt gyermekei	megmaradt gyermekei
210	üdvözölje az állatketben	üdvözölje az állatkertben
245	hozza megezt az	hozza meg ezt az
253	lelkes tanít ványt	lelkes tanítványt
272	párbajkepes előkelő	párbajképes előkelő
290	fizizika és a kémia	fizika és a kémia
303	tiszteleletreméltó Buxton	tiszteletreméltó Buxton

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FURCSA EMBEREK: ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Furcsa emberek: Elbeszélések

Megjegyzések:

FURCSA EMBEREK.

PÁRIÁK.

I.

II.

III.

A HAZUGSÁG ÖL.

I.

II.

III.

A HATÁRÁLLOMÁSON.

I.

II.

III.

IV.

KERESZTFIAM, BOLDIZSÁR.

A KOPORSÓ.

I.

II.

SZEGÉNY GAZDAGOK.

I.

II.

III.

IV.

V.

A TENBRINK-ESET.

I.

II.

MEXIKÓI TÖRTÉNET.

A PORCZELLÁN.

I.

II.

III.

IV.

V.

AZ UTOLSÓ HÚSEVŐ.

VILÁGOS ÉJSZAKA.

DON PEREZ.

A LAKÁJ.

KÖNYVMOLYOK.

I.

II.

III.

A CSODAGYERMEK.

KIRÁNDULÁS.

A BŰVÖS ÉKSZEREK.

I.

II.

III.

IV.

ACHILLE.

A KÖTÉLTÁNCZOS.

I.

II.

III.

A KOR VEZÉREI.

I.

II.

III.

IV.

BIGYI.

EGY DOLLÁRKIRÁLY LEVELEZÉSE.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

SÁRI ÉS VÁRY.

I.

II.

III.

IV.

AZ ERŐS EMBER.

I.

II.

III.