The Project Gutenberg eBook of Napraforgók, by Mór Jókai

Biharban is széthangzott a nóta: «Állj ki magyar, ha van lelked; Váltsd be régi becsületed. – Áll még Buda, él az Isten: Rácz nem uralkodik itten! Éljen a haza!»

1848 nyara volt: csunya meleg idő! S a bolondok még fűtöttek is mellé! Ágyukkal. – Égő falvaknál melegítették a tenyereiket.

Ebben bíztunk mink is. – S csak vártuk, csak vártuk, hogy mikor küldi már segítségünkre azt az öldöklő angyalát, a ki Senakérib királynak százötven ezer emberét egy éjszaka megölte: mig utoljára rájöttünk, hogy de édes magyarom, magadnak kell azt levágni, ha azt akarod, hogy megszabadulj tőle; igy aztán nem sokára felváltotta az elébbi nótáinkat ez a másik:

Bozonka helységébe is eljutott a toborzó csapat, egy szál vén huszár-őrmester, három piros csákós, zöld mundéros, veres nadrágos huszárral, aztán meg a bandával, mely is állt egy kancsal primásból, egy sánta brugósból, meg egy dülledt szemű klárinétosból, a ki még csupa suhancz volt. -2-

De azért összemuzsikálták azok az egész Bozonkából, a mi fegyverfogható legény volt, mind.

Azok közt is legszebb legény volt ugy szemre a Csapó Márton uram Peti fia, a ki olyan ügyes legény volt, hogy még a szolgabiró is elvitte magával valahányszor hajtóvadászaton itt járt; tehát már hozzá volt szokva a puskához.

Csapó uram nem is sajnálta a fiát, hogy fegyver alá álljon. «Két esztendő nem a világ! Éljen a magyar szabadság.» Ezt is énekelte a nóta. Ugyan kikálkulálta, akárki csinálta, hogy csak két esztendeig lesz szükség a magyar szabadságra.

– Hadd menjen a gyerek! Hadd lásson világot. Nem árt neki, ha egy kis regulára tanítják. Ott is legény lesz az a talpán, nem csak a bucsúban. Nem féltem én őtet.

– Volna csak kend az anyja, majd féltené! siránkozott azonban Csapóné asszonyom, kezeit tördelve nagy keserűségében. – Oh én szeretett magzatom! Ezért ápoltalak, ezért neveltelek, hogy most lánczos golyóbissal lövöldözzenek rád azok a kegyetlen ráczok!

– Oh én uram én Istenem! Hisz azok meg épen kétfelé hasítják, a kit megkaphatnak. Egyszer kis gyerek korában, mikor még csak akkora volt a Peti, mint most az Erzsikém, egy rosz kakas megvágta a halántékát, hogy egyszerre ellepte az orczáját a vér. Majd nyavalyás lettem, mikor azt megláttam. Hát még ha arra gondolok, hogy a mócz levágja a fejét a kedves fiamnak.

– Vágja biz a tököt! – szólt bele az őrmester; – azt a móczot én a bajuszomra szurom.

Igaz, hogy olyan pár bajusz fenyegetőzött a vitéz hadfi orra alatt, keményen kiviaszkolva, hogy azzal veszedelem -3- volt szembeszállni, s Petinek is volt már bajusza: az is kipödörve.

– Ne búsuljon édes anyám! – szólt Peti, körülczirógatva az anyja ábrázatját; – majd hozok én kegyelmednek, ha visszajövök az oláhok országából, egy szép – puliszkavágó kést.

Ezen aztán csak el kellett magát nevetnie még a bánatos szivü anyának is. Hisz ő is jól tudta, hogy az oláh asszonyok puliszkavágó kése – egy szál czérna.

– Hát biz ez elég baj lesz nekem, – szólalt meg Csapó Márton uram. Én iszom meg ennek a háborunak legjobban a levét. Mert a fiúnak csak egy borjuval lesz dolga, a kit a hátán hord, de nekem a hat ökörrel, a ki itthon marad. A rekrutának ha meleg lesz a puska, majd eldobja, de én nem dobhatom el az eke szarvát, akárhogy töri is a tenyerem. Ezentul kettő helyett kell majd kaszálnom, s elől-hátul kell szememnek lenni, s éjszaka nyitott szemmel aludnom, mint a nyúlnak, mert nem lesz, a ki strázsáljon. De ha a haza úgy kivánja: hadd menjenek a fiatalok, és viaskodjanak: mi, öregek, az alatt dolgozunk.

– Könnyen beszél kegyelmed, – feddé az urát Klára asszony, – mert kegyelmednek itt marad a kedves rajkója, az Erzsi leánya. A mióta ez a világra jött, fel sem veszi már a fiát, mind csak a kis leányát hordja az ölében: az a drágasága.

– Az hát, – mondja a Márton gazda. – Biz ezt a nagy kamaszt csak nem is hordom a nyakamban, mint a medve a majmát. Ez az ölbe való ni! Ez czirógat engem, mikor haragos vagyok. Ugy-e, cziczám?

Azzal fel is kapta a karjára a kis szemérmetes Erzsikét, a ki olyan nagyon szégyenlette magát, hogy a két karjával takargatta el a szemét, onnan kandikálva elő, s csak vonakodva fogadta el a sóspereczet, a mit a nagy bajuszu huszár húzott le a számára a pereczes legénynek a rúdjáról. -4-

– Jaj, legalább csak addig várjanak, őrmester uram, a mig egy kis utravaló pogácsát sütök a fiamnak.

– Dehogy várunk nénémasszony! Hiszen ha minden rekrutának meg akarnók várni, a mig az anyja bedagaszt, bevet és előhuzza a katakönyökét, épen itéletnap után hat hétre érkeznénk meg a mulatságba.

– Biz oda, a hol karddal hegedülnek, puskával furulyálnak. Ne prézsmitáljunk tovább. Huzd rá czigány, disznót adok: Nem túrja ki a házadat!

A primás erre az álla alá fogta a száraz fát s elkezdte nyekeregtetni, a brugós is beledöfött a felhurozott sütőteknőjébe, a rücskös klárinétosnak is neki dagadt a két pofája, a mint elkezdte a tárogatóját sivalkodtatni. A verbung haladt odább, fel a piacz felé, a felcsákózott ujonczlegények, egymás vállára fűzve karjaikat, dalolták a módi nótát; a Peti meg vissza-vissza fordult, egyre intve a kapuban álló szüleinek.

– Jaj mennyit fog koplalni a táborban szegény Peti fiam, – siránkozott Klára asszony, sürű könyjeit a kötényével szárítva fel.

Erre a szóra a kis Erzsike az eddigi félénkségét egyszere levetkőzve, utána iramodott a tánczolva, dalolva tova lépő toborzó csapatnak, s a mint odajutott az édes testvérbátyjához, azt az ajándékba kapott sóspereczet odaakasztá neki lopva a szijáról alácsüggő kaszafenő tülkére. De csak ugy, hogy senki meg ne lássa.

A kis klárinétos mégis meglátta s el akarta csenni a sós pereczet magának.

Az Erzsike azonban hirtelen kezű volt; olyat ütött a klárinétosnak az öt körmére, hogy az, ha szurkos lett volna is, bekapta volna.

Még a Terka néni háza előtt is meg kellett állni egy -5- bucsúszóra; az is nagyon szerette a Petit. Ott kin várta a kis ajtóban, végig is áldotta, végig is siratta, mikor elvált tőle, s ráerőtetett egy delipiros kendőt, a minek a csücskéjébe három Szüz Máriás huszas volt bekötve.

Még egy ujdonatuj borjuszájú gyolcsinget is rá akart erőtetni a jó Terka néni, a minek a két lobogós ujját maga suprikálta ki nagy művészettel; de azt a huszárőrmester nem engedte elfogadni: «hová a ménkőbe huzná ezt fel a katona-mundér alá? majd ád neki inget, gatyát az «öreg kóficz.» (Ez volt az excellentiás titulusa az akkori magyar hadügyminiszternek.)

Hiába szólt a katona-nóta a patyolatingről: «Ha megvágnak, jó lesz a sebemre.
Ha elesem, eltemetnek benne»,
a borjuszáju ingnek otthon kellett maradni, s várni a Peti visszatértére.

A Csapó Petit aztán beasszentálták, lóra ültették, elvitték Erdélybe. Nem volt akkor se ujság, se postajárás, Csapó Mártonék levelet sem kaptak a fiuktól, a míg a háborunak vége nem lett. Azt is csak hazatérő fuvarosoktól tudták meg, hogy már be van végezve. Oda a hegyek közé soha se vetődött se ellenség, se jó barát.

Nem is hitték, hogy vége legyen már mindennek. Kimentek a magyar seregek Ázsiába; de majd visszajönnek! Akkor aztán velük együtt megjön a Peti is.

Aztán lassankint egymás után jöttek az új vándormadarak, a kiket ember soha nem látott még itt. Jött a «zsandár», azután jött a «fináncz» – azután jött a «földkostoló», utoljára jött a «köszörüs». – Ő ugyan azt állította magáról, hogy «Beczirker», de hát minden ember ismerte, hogy Nagy-Váradon ollókat köszörült az utczán. -6-

Elmult egy esztendő is, hogy utoljára vetették meg a számára itthon az ágyat; de nem feküdt bele. Azóta is úgy van az, leheveretlen.

Pedig itthon nagyon érzik a hijját. Az egész gazdaság terhe Csapó Márton uramra maradt. Jó szerencse, hogy a hat ökréből négyet elhajtottak a muszkák; kettőt csak el tud látni maga is. Hanem nyáron a takarodásnál nagy baj, hogy idegen szolgalegényre kell bizni a szüleséget, meg a keperakást: az ember nem lehet kétfelé.

Annál kedvesebb volt Márton gazdának az eddig is kedves, most már egyetlen magzatja, a kis Erzsike. Két esztendő alatt nagyot nőtt már: azt mondják, a leány, ha kosár alá rejtik is, megnő. Lehetett már hasznát venni, a majorságot rábizni, meg a kertben gyomlálni, füvet hazatalicskázni, meg az aratóknak ételt kihordani.

Épen aratás ideje volt: az egész falu férfinépe kinn volt a mezőn, hajnal előtt kezdtek a munkához s késő este fogja őket hazavetni. A leánynép is a tarlón volt, kettőzni, kévét kötözni. Otthon a házaknál csak az asszonyok maradtak, az aratók számára ebédet, vacsorát főzni. Mert a magyar földmíves tud annyit dolgozni, mint két más ember, hanem aztán enni is szeret annyit, a mennyi egy embert megillet.

– Én bizony megeszem a magam porczióját! mondá Márton gazda, az izzadságot törűlve a homlokáról, mikor delet harangoztak a faluban.

– Ejnye, bár csak az én porcziómat is megenné kend komám, kiáltá át hozzá a mesgyén keresztűl a szomszédja.

Magyar ember szeret tréfálkozni. «Porcziónak» hitták ám akkoriban az «adót».

Pedig elég jókor elkészült azzal a jó Klára asszony: pompás szalonnás gombócz volt jó hagymás lével; azt feltálalta egy szép mázos fazékba. -7-

Az az edény is kedvencze volt Márton gazdának: szalontai gelencsér remeke, sárga mázzal, elől egy zöldtollú kakas rajta, piros lábakkal, piros taréjjal; az ételt befödték két mázos cseréptányérral, azoknak az egyikére meg egy pár rózsa volt festve, a másikra pedig egy pár szegfű. A rózsásfenékű volt a Márton gazda tányéra, a másik a béres-legényé. Mellé két czinkanál is volt téve. Az ételes fazekat Klára asszony belekötötte egy vászonkendőbe s annak a négy összekötött csücskéjét az Erzsike karjára akasztá, jól lelkére kötve a kis leánynak, hogy ugyan gyorsan szedegesse a lábait, hogy jókor odaérjen. Előbb azonban gondosan bekötötte egy tarka cziczkendővel a leányka fejét, s a másik kezébe odaadta a pillangós papucsait. Azokat majd csak akkor huzza fel, ha a tarlóra kiér; addig ne kuspitolja: mert azokat ő cserélte a gyolcsos tóttól egy zsák zabért.

De soha se látta többé se apja, se anyja a kis Erzsi lányt. Ugy elveszett az a falutól a szántóföldig való utjában, hogy senki sem tudta meg, hova lett?

Csak nagy keresés után, mikor már a megrémült szülők mindent tüvé tettek miatta, találták meg valahol a kökénybokrok között az egyik félczipőjét, azokkal a fényes pillangókkal, és aztán távolabb, egy kőrakásnál az erdőszélében az összetört mázos fazekat, a miben az ételt vitte.

Azt beszélték, hogy sátoros czigányok jártak ezen a tájon; de ki látta őket? Mikor az arató ember dologban van, akkor nem lát mást, mint a munkát, a mi előtte van. Merre mentek? Azt nem lehetett kitalálni. Utat vesztettek.

Panaszt tenni? Felmenni a hatósághoz, s a leányrablók üldöztetését kérni? Ahoz meg senkinek sem volt gusztusa. Félt a magyar paraszt a Beczirkerhez menni panaszra, mert az nem érti a nyelvét, s még őtet magát csukatja be; a zsandárnak is más dolga volt, mint elveszett leányokat keresni. Annak most azzal volt tele a két marka, hogy az emberek kalapjai mellől a betiltott tollakat beszedje. -8-

Már most hát a kis Erzsike sem volt. Egészen üresen maradt a ház. S ha siratta egyfelől Klára asszony a Peti fiát, sirathatta másfelől Márton gazda az aranyos kis leányát, Erzsit: «nem petyeg már a fülembe, nem keres már a fejembe!»

Estenden aztán, mikor a vacsorához nagy egyedül összeültek: vigasztalák egymást kölcsönösen.

Hát aztán csak megint fordult egyet az idő: a pihent oldalára. Más világ jött. A «köszörüs» megint elővette a kerekes laptikáját s ment «egy garas éles, két garas fényes»-t csinálni – tudja kő, hová? A régi urak visszatértek a régi hivatalaikba. A hajdani szolgabiró, a ki a Petit annyiszor elvitte magával puskahordozónak, mikor itt járt uradalmi vadászaton, megint főbiró lett. Nem volt adó. Volt szüz dohány. Jól szelelt a pipánk!

Hire járt, hogy a külföldre menekült hazafiak mind visszatérnek: némelyiket már ki is kiáltották itt-amott követnek. A «Vasárnapi Ujság»-ban, a ki jár a tiszteletes urnak, meglátni az arczképét egy-egy olyan nevezetes nagy embernek, a kinek a puszta neve kimondásáért is bekóterezték a szegény embert nem rég. Ennek hát igaznak kell lenni.

Ha azoknak szabad haza jönni, hát akkor a többi szegény honvédfiúknak mért nem volna szabad, a kik velük együtt mentek ki Ázsiába, Amerikába?

A mig a gazdák a malom alatt az ország dolgai felett tanakodtak, és azt döngették, hogy ki legyen az országgyülésre küldendő követ? az alatt a Klára asszony, meg a Terka néni, délutáni ejtőzésül a kötényükbe szedett főtt -9- kukoriczát hámozgatva szemenkint, azon ábrándoztak, hogy ha most egyszerre a mi Petink betoppanna hozzánk.

Egyszer csak az hallik az udvaron, hogy az öreg házőrző kutyát szólongatja valaki a régi nevén: «Betyár te ne! betyár ne!»

Az ám! a régi nevén, a hogy a magyar világban hitták, mert azután, hogy az «uj rend» bejött, ennek a névnek nem volt maradása, mivelhogy ha valaki elkiáltotta a kutya nevét: «Betyár!» a szomszédban lakó zsandár urak egyszerre eszük nélkül rohantak ki az utczára, puskával, szuronynyal: «hol a betyár?» úgy, hogy utoljára a Csapóéknak stemplis papiroson lett kiadva a parancsolat, hogy a kuvaszuknak más, békés polgárhoz illőbb nevet adjanak. Igy lett belőle «Bundás.»

Vén, fogatlan eb volt biz az már, ugatni is alig tudott: vajjon ki lehet az a régi ember, a ki még a hajdani nevére emlékezik? – Nagyon ismerősnek kell lennie a háznál, mert a konyhaajtónak, a minek a kilincse madzagra jár, egyszerre megtalálta a nyitját, s a szobaajtón is koczogtatás nélkül jön be.

A két csemegéző asszony elé egy ágról szakadt jövevény állít be. Termetre nem magas, inkább tagbaszakadt, arczszinére nézve olvasva is elmehetne a vályogvető czigányok közé; a mi gúnya megakadt rajta, az mind több rendbeli gazdát kiszolgálhatott már, gomb helyett fapeczek tartja össze a mándliját, s a lábszárain levő ruha számos hiányosságai azt engedik sejtetni, hogy a gazdájuk különös hajlandósággal bir a kerítéseken keresztül sétálni. A kalapja alól göndör, fekete haj ágaskodik elő, a közéragadt szalmaszálak bizonyítják, hogy a mult éjszakán valahol egy boglyát választott vendégfogadónak. Az egész utikészsége egy görcsös czelőke; azt is eldobja a kezéből, a mint a szobába belép s azzal egyenesen odaborul a jó Klára asszonynak a nyakába, ezekkel a szókkal:

S miután annak a két orczáját jobbról-balról összecsókolgatta, fordul a másik asszonyhoz, azt is nyalábra kapja s telesírja a nyakkendőjét a viszontlátás édes könnyeivel:

A két jó asszonynak szeme-szája eláll a nagy bámulástól: soha sem látták ők, akárhová legyenek, ezt a különös gavallért.

– Hát nem ismer kend rám? a Peti fiára? Hát úgy megváltoztam? Boldog Isten! Még az anyám sem ismer rám! – Hát kend, Terka néni! A ki olyan sokszor megkergetett a seprővel gyerek koromban, mikor a szilvát megloptam az aszalódeszkáról.

– Hát arra a napra emlékezik kend, mikor épen Szent-Mihály napján elvittek honvédnek, mikor a kis kapujánál megállt a verbunk; nénémasszony egy delipiros selyemkendőt dugott a táskámba, annak a csücskéjébe volt kötve három szűz Máriás huszas.

– Még egy borjuszáju gyolcsinget is rám akart kötni erővel, de a huszár-őrmester nem engedte, hogy azt nem lehet a honvéd-dolmány alá fölvenni.

– Hát a kis Erzsike hugom, mikor utánam szaladt, s a sóspereczet a tarsolyomba dugta.

– Né! Még arra is emlékezik. Jaj, azt ellopták a czigányok. Azt ne emlegesd az «anyád» előtt.

– De hát az anyám még el se fogadott fiának. Hát már nem emlékezik kegyelmed, lelkem édes szülém, hogyan elsiratott akkor, mikor a háboruba vittek? Hogy -11- meg volt keseredve, hátha ott levágnak. Nem gondolhatott rá, hogy a véremet kifolyni lássa. Mind azt emlegette, hogy mikor egyszer kis gyermek koromban a kakas megvágott a vakszememen, hogy az orczámat ellepte a vér, akkor is majd kétségbeesett. Hát nem látja a helyét itt a vakszememen a kakasvágásnak?

– Már erre a szóra Klára asszonynak is elérzékenyedett a szive. Nem birta könyeit visszafojtani.

– Hát persze, hogy én vagyok! Csakhogy ebben a sasoktépte gúnyában még a Betyár kutyánk is megugat. De ha még a tükörben meglátom magamat, magam is azt kérdem: ki ez a toprongyos? De vegyem csak fel egyszer a hajdani piros pruszlikomat s három sor gombos dolmányomat, meg a pitykés rajthuzlit, aztán nyomhassam a fejembe a darutollas túri süvegemet: tudom, hogy egyszerre minden ember kiszalad az utczára: «itt a Csapó Peti.»

– Ni, hogy emlékezik rá a lelkem, hogy miféle ünneplő ruhát hagyott idehaza!

Most már egészen elhitte a két jámbor asszony, hogy az igazi Csapó Peti áll előttök testestül-lelkestül.

– Hajh! édes lelkem szülő anyám. Tiz esztendő nem tréfa ám. Kivált az oly keserves tiz esztendő, mint az enyim. Az dupla kapituláczióba megy. Az sem volna csuda, ha megőszülve kerültem volna haza.

– No csakhogy itthon vagy hát: édes fiam! De legelébb is öltözz át ezekből a rongyokból. Tudod, hol áll az ünneplő ruhád?

– Az apád oda van a szalontai vásáron; mire hazajön, fel légy öltözve, hogy ő is rád ismerjen. Éhes is vagy, ugy-e?

– Szaladj, édes Terka hugom, frissen a mészárszékbe, -12- hozz egy pár font szegyét, gulyáshúsnak valót. Ettél-e azóta gulyáshúst, édes fiam, a mióta innen elszakadtál?

Terka néne rögtön szaladt a mészárszékbe; útközben elbeszélte sebten öt-hat asszonyfélének, hogy a Csapóék Petije hazaérkezett az óperencziákról; úgy hogy mire visszakerült a két font szegyével, a mihez czubáknak a mészáros még egy darab tölgyét is adott (azzal lesz tökéletes a gulyáshus): hát már akkor az egész faluban el volt terjedve a hire. S nosza megindult a proczesszió a Csapóék háza felé, meglátni ezt a csudát; udvar, pitvar tele lett fehérnéppel, meg gyermekkel; minden ablakon bekukucskáltak, a kik nem türtőztethették a kiváncsiságukat.

Klára asszony maga segített a hazajöttnek, hogy illendő parádéba csaphassa magát. Legtöbb felakadása volt neki a legény bozontos hajával. Az ő Petijének nem ilyen mangaliczaszőr forma göndör haja volt. Annak a haja szépen, simán leomlott a vállára.

– Jajh, kedves édes anyám. Mikor az ember öt esztendeig Afrikában lakik, ott olyan kemény a nap, hogy minden embernek összegöndörödik minden hajszála tőle.

Egy kis olvasztott hájjal megkenve, az a göndör haj is engedelmesebb lett s fésü segítségével (a minek három foga beletörött) engedte magát kétfelé választani.

Mikor aztán még a darutollas süveget is feltették a fejére, akkor – ki merje azt mondani, hogy ez nem a Csapóék Petije?

A közben a Terka néni is hazakerült a húsos kosárral; a tűzet előre is megrakta már Klára asszony; a veres hagymát megaprította, a burgonyát koczkára vagdalta. Addig is pedig, mig a gulyáshús elkészült, felterítette a sávolyos abroszt a kihuzó asztalra. Kitette a megszelt fehér czipót, paprikás hasaszalonnát, meg a czilindert a jó törkölypálinkával, étvágycsillapítóúl.

Maksa uram még a régi jó idők maradványa volt, a kinek a meggyőződésein Thun miniszter löblicher Schulrathjai semmit sem változtattak. Ő is a Peti csodájára jött ide. A rossz szemeit okolá, hogy mindgyárt első tekintetre nem ismert rá.

– A termetét csekélylem; az ábrázatát diffikultálom, hanem a ruhái tökéletesen azok. De hát az én szemeim rosszak, hiába! Régen szolgálnak már. Én is úgy vagyok már, mint az egyszeri palócz.

S azzal feltálalá a régi adomát, a miben a palócz azt mondja: «úgy elnéztem azt a kulacsot, az gondoltam, hogy sonka, hát pedig sajt.»

– Tessék egy pohárral ebbül a papramorgóbul! serénykedék Klára asszony a kinálkozással.

– Köszönöm, nem iszom, – felelt Maksa uram. S ismét fölfrissített egy nyugalmazott anekdotát: – mivelhogy nem veszi be a pálinkát a természetem, – a doktor is megtiltotta; – aztán meg már ma nagyon sokat ittam belőle; – hanem azért ezzel az egy pohárral a Peti gyerek szerencsés hazaérkeztére. – De hát csakugyan te vagy a Csapó Peti?

– Hogyne volnék? Hát nem emlékszik rá rektram, mikor egyszer karácsonkor Bethlehemes gyerekek voltunk; s én azalatt, mig a pásztorok odabenn virgináltak, a kéményből elloptam a füstölt kolbászt?

– No már erről rád ismerek, te trifurczifer! – De szörnyűképen való módon megkissebbedtél te azóta, hogy innen elvivének. Akkor felnéztem rád, most meg a kását is megehetném a fejedről.

– Jajh! Édes rektram! Mikor a muszkák elfogtak, elvittek Szibériába. Ott mentem így össze. Hiszen rektram maga tanította, hogy a hideg összehuzza a testeket. De jó hogy ennyi is megmaradt belőlem.

– De nagyon megbarnult a fizimiskád; nem voltál te az előtt ilyen vasfazék színü.

– Hja! Édes rektram, mikor Szerecsenországban voltam, -14- ott barnultam így meg, a hol még éjjel is süt a nap. De jó, hogy olyan fekete nem lettem, mint egy kéményseprő.

Rektramnak volt otthon az iskolában egy falra festett mappája, a mire a legyek nagyon sok nem létező falu helyét csinálták oda; tudta, hogy Szibéria meg Szerecsenország egymással mennyire nincs határvillongásban.

– Hát aztán édes Peti öcsém, hogyan kerültél te le Szibériából Szerecsenországba?

– Hazugság? Hát ezzel csak azt árulja el rektram, hogy soha sem szokott egyebet olvasni, mint a Hübner-históriát. Hát nem akadt a kezébe ez a nevezetes könyv, ni? a kiben leirja maga az a tudós, a kivel megtörtént, hogyan utazott ő a föld alatt száz napon keresztül. – Én is vele jártam.

Azzal előkereste a levetett rongyos tarisznyájából azt a sok kéz szennyétől megbarnult füzetet, a melyben a tudós Verne Gyula gyönyörüségesen leirja ama földalatti utazás történetét. Képek is vannak hozzá nagy számmal, a melyek a történet igaz voltát még jobban bebizonyítják.

– Ez itt a mi fiunk ni! mutogatá a képeken Klára asszony. Végre Maksa uramnak is kézbesíték a hiteles okiratot, a ki nem tudván annak megczáfolásába bocsátkozni, csak annyit mondott rá, nagy fejcsóválva, hogy:

– Így van ám az, rektram, mikor az ember elmaradt a világtól. Rektram még most is azt hiszi, hogy odalenn a föld alatt a pokol van. Nem parancsol ott már az ördög: kivették azt az anglusok árendába. -15-

– Hát aztán mi történt veled, meg az utitársaiddal, mikor a föld alul kibukkantatok Szerecsenországban?

– Biz a czimboráimat mind megették a vad emberek, mert azoknál ez a szokás; de én nagyon megtetszhettem a szerecsenkirály leányának: azt hozzám adták feleségül.

– No né! Álmélkodék Klára asszony, – a mi fiunknak királyleány lett a felesége!

– Az ám, – folytatá a Peti, a harmadik darab szalonnát gyűrve a pofájába. – Huszonkét gyermekünk lett a boldog házasságból. Tizenhárom princz, és kilencz princzesz.

– Huszonkét gyerek? te Peti! Kilencz esztendő alatt! Számítá utána a rektor.

– Hja! hosszabbak ám ott az esztendők, mint itt. Tetszik tudni: a meleg mindent kitágít.

– Akárcsak a paradicsomban. Gyalog soha sem jártam; csak mindig struczmadáron lovagoltam.

– Nagyon meguntam a sok kolibri-májat, a mivel traktáltak. Aztán meg ott az a szokás, hogy mikor az embernek egy fia születik, annak a nevét feltätoválják az apának a bőrére, hogy el ne felejtse.

Ezt mondva, felgyűrte a legény mind a két karjával a lobogós ingújját, kimutatva a meztelen karjait. Azokon csakugyan voltak mindenféle ákombákok kék és veres pontokkal tätoválva.

A két asszony a kezeit csapta össze bámulatában. No már ilyesmire csakugyan nem lehet másutt szert tenni, mint Szerecsenországban.

– Utoljára aztán elkáromítottam magamat: de biz én nem hagyok a bőrömbül kalendáriumot csinálni! Megszököm! – Tettem volna én azt már hamarább is: csakhogy Szerecsenországban soha sincs éjszaka. Ott mindig -16- süt a nap. Hanem egyszer jött egy napfogyatkozás. Akkor olyan sötét lett, hogy a szerecsenek mind megvakultak. Én is hirtelen felhasználtam a jó alkalmat, felkaptam a struczmadár csődörömre, s egy vágtatással áthajtottam Európába.

– Így van ám az, rektram, mikor az ember teljes világ-életben ki nem megy Bozonkárul. Hát nem hallotta hirét, hogy a legujabb időkben a híres Lesseps a szuezi csatorna által összekötötte a két világrészt egymással? Hát azon jöttem keresztül.

Maksa uram csakugyan hallott már valamit a szuezi csatornáról; de ilyen alaposan még meg nem magyarázták neki, hogy tulajdonképen nem a szárazföldet, hanem a tengert metszi keresztül.

– A legközelebb eső országba, Francziaországba. De ott nem volt maradásom; mert ott már olyan sok az ember, hogy felének nappal aludni kell, s csak éjszaka jöhetnek elő, mert különben nem lehetne járni az utczákon. Innen hát nagy hamar átvándoroltam Anglusországba.

«No megállj! Itt megcsiplek!» mondá magában Maksa uram. S aztán fennhangon az kérdé:

– Miféle alkalmatossággal mentél át Frankhonból Angolhonba, Peti öcsém?

– Micsoda? Gyalog? te! A calais-i csatornán keresztül. Nem vagy te szent Kristóf, a ki gyalog gázolta át a Verestengert.

– Ejnye de jó, hogy ezt is megtakarítottam! mondá Peti. – Külömben még én maradnék benne a hazugságban. Hát nem tudja rektram, hogy a franczia nagy csatorna alatt már alagut van építve? -17-

S azzal előhuzta a tárczájából azt a valamelyik képes ujságból kivágott képes leirását a La-Manche csatornát átszelni készülő merész tervnek, mely szerint egy Calaistól Doverig nyuló tunnel a kontinenst a szigetországgal gyalog sorban összekötné.

Végre, hogy tökéletes legyen a számadás: Petinek még Amerikába is át kellett utazni.

– Tengeri kigyón! kiálta fel Maksa uram, végig ütve a törökmegyfa-pipaszárával az asztalon. De már azt csakugyan megeszem!

S e szóval a harmadik igazolványt is előkotorászta valahonnan a szalonnarakások közül a világlátott fiu, a melyen a tengeri óriáskígyó a maga rémséges valóságában volt leábrázolva, kisérve a vele találkozott hajóskapitányok hiteles bizonyítványaitól.

Félbeszakítá az examinálást az udvarra becsörömpölő szekérnek zörgése. Csapó Márton uram szava volt odakinn hallható: az érkezett haza a szalontai vásárból.

A felesége eléje sietett; azonban a gazda már nyitotta az ajtót s visszafelé tolta az asszonyt, mintha nem akarná, hogy kimenjen a pitvarba.

– Megjött a Peti fiunk! sikongatá örömmel az érkező fülébe a jó Klára asszony.

– Megjött? (Márton gazdának erre a szóra egy kicsit édeskés lett az arcza, azután egy kicsit savanykás, végtére egy kicsit keserkés.)

Édeskés lett, mikor a felesége nagy örömét meglátta, de savanyu lett, mikor a neki bemutatott ficzkót eléje prezentálták. -18-

A két asszony azonban két oldalt fogta Márton gazdát, az egyik a jobb fülét, a másik a bal fülét vette ostrom alá, utoljára ugy agyba-főbe beszélték, mint a kétfenekü dobot, hogy ez a valóságos Peti gyerek: itt járt, ott járt; erre emlékezik, arra emlékezik; még a vakszemén ejtett kakasvágás is megvan rajta, hogy utoljára Csapó Márton uramnak az édesből savanyúra vált arcza keserüvé áporodott, s azt mondta hogy:

– No hát, üsse part! Ha ti ráismertek ebben a nyeletlen furkóban a mi Peti fiunkra: «legyen lúd, ha kövér». Én nem bánom. Nem hiszem, de elhiszem. Legyen itthon a «magagyütt János». Nekem úgy is szükségem van egy szolgalegényre. Két új ökröt vettem. Lesz, a ki ezután az istállóra vigyáz, s az állatokra almoz. Legyen ő hát az én Peti fiam. Üssön meg a kuruti ménkü!

A két asszonyember magánkívül lett örömében, hogy a gazdát ilyen engedelmes kedvében találta. El sem tudták gondolni, hogy mi lehet a motoszkája ennek a nagy kegyességnek. Különben ő kegyelme nagyon is házsártos szokott lenni. Míg egyszer aztán csak ő maga rukkolt ki vele.

– No ha te, anyókám megtaláltad az elveszett pulyádat: – én meg visszaszereztem az eltévedt leánykámat.

Erre aztán a jó Klára asszonynak az ábrázatja lett egyszerre keserü is, meg savanyu is.

– Bizony nem valami nagyon dobra ütnivaló módon. Hát a szalontai vásáron meglát a főszolgabiró úr. Tudod: -19- az «uj.» Az a «régi». Rám ismert. Azt mondja: «No Csapó Márton, hát megkerült-e már a Peti fia?» Igaz jó lélekkel felelhettem neki, hogy biz az még maig is oda van. Nem tudtam, hogy már ti megfogtátok. «No hát mondok én kelmednek valamit Csapó Márton. Én aligha rá nem találtam a lányára. Most fogtam össze egy banda kóborló czigányt: azok között van egy fiatal leány, a kinek a képe sokkal fehérebb, s a haja szőkébb, mint hogy czigányfajta lehetne. Vallatóra fogtam: annyit meg tudott mondani, hogy valamikor itten kapták el kóbor sátoros czigányok; de már se az apja, se a saját maga nevére nem emlékezett. Jöjjön fel a vármegye házára: nézze meg, nem ismer-e rá? Megköszöntem a grácziát s felmentem hozzá a vármegyeházába. Odahozatta elejbém a leányt. Hát bizony tíz esztendő nagy idő. Az elém állott leány sehogy se talált bele abba a formába, a mibe én a mi Erzsikénket utoljára láttam. A mozdulatjai, meg a beszédje is egészen czigányra vallottak. Ő sem igen akart rám ismerni. De aztán a szolgabiró úr előfogta, kikérdezte: addig-addig, míg kisütötte, hogy őtet bizony kis-leány korában elrabolták a czigányok: azóta kitanították holmi kötélen tánczolásra, meg más affélére. Végtére kivallá, hogy van ő neki egy ereklyéje: egy kis pillangós papucs, a minek a párját elvesztette akkor, midőn elrabolták. Minthogy félpapucs volt, hát megmaradt. Ez is előkerült az ereklyetartóból. Most tudtam meg csak, a szolgabiró úr mondta, hogy vannak a czigányoknak ősi ereklyéik: drága billikomok, aranyból, ezüstből, vertmunkáju ezüst tálak, a miket kóborlásaik alatt hátrahagynak a székvárosban egy ismerős ötvösnél, s csak a lakadalmaikon vesznek elő, akkor aztán isznak aranypoharakból, de mezitláb. Ezek között megtalálták az Erzsike félpapucsát is.

Ezzel elővette a táskájából Márton gazda a bizonyságtevő pillangós czipőcskét, Klára asszony kikereste a tulipántos ládából annak az itthon talált párját, s nagy lett -20- az asszonyemberek bámulása, hogy az a két czipő bizony tökéletesen egy pár. Nem lehet a felől semmi kétség!

De nem kellett azt hozni, mert már nyitotta az ajtót, s bedugva rajta a fejét, csak úgy köszöntött be:

– Hát te hogy jöttél ki a zárt ajtón keresztül? Förmedt rá Márton gazda hüledezve.

– Hát csak ráolvastam s kinyilt. Bibast dádé! Hát te azt hiszed, hogy be lehet zárni fáskamarába a czigányt?

Tökéletes sátoros czigány volt. Barna is, piros is, arcza naptól megaranyozott zománczú; hamis fekete rigó szemekkel: nevetésre, hizelkedésre, csufolódásra álló szájjal; csakhogy a haja egészen szőkesárga volt: olyan mint a selyembogárnak a motringba legombolyított selyme. A mellett azonban boglyas volt: látszott rajta, hogy az utolsó lakodalomkor fonták be legközelebb, itt-amott egy száraz búzavirág, egy szalmaszál kalásza ragadt közéje, hanem azért a farkinczája végén pántlika volt belefonva.

A viseletén meglátszott, hogy ő lehetett a vajda kedvencz leánya, mert minden drágaság fel volt rá rakva; a nyakában gránát, kláris, sárga borostyánkő (mind hamis), kék üveggyöngyökkel, hat sorban, bő ujju, sok ránczu patyolat-ing a derekán, a mi olyan barna volt már az állhatatos viseléstől, mint a dicső Yzabella királynéé, a ki felfogadta, hogy addig nem vált inget, míg a Jeruzsálemig indult férje vissza nem érkezik. Ezenfölül volt egy szerviánka, a mi gránátszínű lehetett valaha; gimbes-gombos, paszomántos, csakhogy a két könyöke kinézett belőle, ott az ingujj is ki lévén kopva. A karcsu derekát -21- gombos tüsző szorította körül, az tartotta rajta a lelógó skárlátpiros szoknyát, mely csak térdig ért, minthogy kapocs és kötő hiányában nagyon fel kellett húzni az öve alá, hogy le ne essék. Annálfogva a valamikor fehér alsó szoknya himzett szegélyével, messze kilógott alóla előlhátul, s csajkosan tapadt a lábszáraihoz. Egyébiránt harisnyája is volt, a jobb lábán kék, a ballábán rózsaszínü.

– No hát nem tudod, hogy hogyan kell köszönni, mikor egy tisztességes házba belép az ember? Inté meg a leányt Márton gazda. Azt sem mondod, hogy «ökör mász be keetekhő!»

– Dehogy nem tudom, monda a leány, s azzal két csipőjére téve a kezeit, rákezdé a nótát:

S a mellett eljárta a maga bokázó tánczát, hogy csakúgy csörgöttek bele a sarkantyúi. Ezt a beköszöntést elvégezvén, felkapott egy tányért az asztalról, s neki indult tányérozni.

– Hagyd el, hagyd el! Nem így kell azt! Csitítá őt Klára asszony. Jaj, de rosszul szoktatták azok az Istentől elrugaszkodott czigányok! Azt kell mondani, hogy «adjon Isten jó napot kegyelmeteknek mind közönségesen» s aztán kezet csókolni apádnak, anyádnak, nénédasszonynak, rektram előtt pukedlit csinálni s akkor a kályha mellé állni, a kezedet összetenni.

– Csak én ahhoz a füstölt szalonnához odafenn a kéményben hozzá férhetnék.

– No hát van annál jobb is, mondá Klára asszony, s azzal előkereste a délről eltett maradékot, a töltött káposztás tálat s kitette az asztalra.

– Kanállal szokás abból kivenni szépen tányérra. Oktatá Klára asszony jószívüleg. S azzal maga szedett ki neki egy rózsás tányérba tölteléket, dagadót, szalonnát, meg jó füstölt kolbászt.

A leány úgy fogta fel a leüléssel való kinálást, hogy egyenesen a földre kutyorodott le, a lábát maga elé szedve.

Egy «kerülök-fordulok» alatt tiszta volt a tányér. Hanem már akkor megint nem volt semmi kanál a kezében.

– Hát az ujjaiddal kell kitörülni a tányért? riasztott rá Klára asszony. Hol a kanál?

A két asszony közrefogta a leányt, megmotozták, össze-vissza tapogatták, szoknyát, ingujjat megvizsgáltak: a kanál csak nem jött elő.

– Tolvaj van ennél a háznál! erősködék a leány. Adjanak csak nekem rostát, majd kivetem én, hogy ki lopta el a kanalat?

Nem is várta, hogy adják, hirtelen előkészítette a rostát, -23- ollóhegyre állitotta, kilencz bab szemet vetett belé; azzal körül pörgette, s mikor a tánczoló babszemek megállapodtak a rostában, akkor kisütötte az igazságot.

– Micsoda? förmedt fel Maksa uram a méltatlan gyanusításra. Hogy én loptam el a kanalat?

– De ez már boszorkányság! szörnyüködék Maksa uram. Alig voltam hozzá közel egy pillanatra. Sokat tud ez!

Azzal letérdelt a földre: előkereste a tüszőjéből a szurtos, körül kopott jövendőmondó kártyát s kirakta maga elé a földre, aztán elkezdte magyarázni ünnepélyes hangon:

– Te neked még ebben az órában ellopják azt a kincsedet, a mi neked legkedvesebb az életben.

– Nézz csak fel oda a mestergerendára, az alatt mondj el magadban egy hiszekegyet, aztán nézz vissza megint az én szemembe, akkor mingyárt megtudod.

Maksa uram ráállt a tréfára, felnézett a magasba, de a helyett, hogy a hiszekegyet koptatta volna ily hiábavaló czélra, inkább azon gondolkozott, hogy mije lehet neki olyan kedves, a mit ellophatnak a tolvajok? A méhes? Azt nehéz ellopni. A «Vasárnapi Ujság» bekötött példánya? Azt nem szokás ellopni. Vagy tán a felesége? Azt meg ki az ördög lopná el?

Ez alatt a leány szépen kihúzta Maksa uramnak a zsebéből -24- a tajtékpipáját, a dohány zacskóját, tűz-szerszámát, kicsiholt, rágyujtott, mire Maksa uram ujra lejött a magasból s alátekint a leányra, már akkor annak a szájában látta füstölögni a tajtékpipáját.

– Utczu mákos-rétes adta! káromítá el magát a rektor. Hisz ez az én pipám? Hol vetted te gonosz?

– No már édes leányom, ezt a mesterséget itthon nem folytatod! veté közbe Klára asszony. Itt nem tánczolunk kalamajkát, nem sánzsirozunk kanalakat, hanem dolgozni kell.

– Ez-e? Kis nyárs. De nagyon kis nyárs ez! Hisz ezen még egy dongót se lehet megsütni.

– Nem nyárs az, hanem varrótű. Ezzel fogsz magadnak, a mostani maskarád helyett egy tisztességes öltözetet varrni.

– Mi a? Hát a ruhát varrni szokás? Én azt gondoltam, hogy azt szövik, aztán úgy szögezik össze kalapácscsal.

Hej, de megbánta Csapó Márton uram félesztendő mulva azt a szerencsét, hogy a fia hazakerült az operencziákról. Nem mult el vasárnap, hogy vagy a Peti ne verte volna be valakinek a fejét a korcsmában, vagy őt magát ne hozták volna lepedőben a korcsmából. Hétfőn aztán -25- nem lehetett bele lelket verni a makutyi voltától. Otthon is goromba volt apjával, anyjával, az öregnek nem egyszer kellett őt ököllel rendreutasítani, a mikor a fiú rendesen birokra kelt az apjával, úgy hogy alig tudták őket az asszonynépek szélyel választani.

Az előljáróság irányában is szörnyű rakonczátlan volt a megkerült fiú. Azzal védte magát, hogy Amerikában ezt így szokták.

Az ökröket rendesen a tilalmasba verte, s semmi tiszteletet nem ismert a mások tulajdona iránt. Azt mondta, hogy Amerikában ezt így szokták.

Márton gazda pedig választott birája volt Bozonka falujának. Tehát a fiának is ő lett volna a legelső birája. Biztatták is az előljárók, hogy fenyítse meg ezt a gézengúzt, teljhatalma minden eszközével.

– Mit csináljak neki? Ha bedugatom a kóterbe, ő jár jól, én rosszúl. Neki enni hord az anyja a börtönbe, s ott nyujtózhatik a pricscsen egész nap, én meg végezhetem a dolgot helyette kinn a mezőn, meg otthon a marhák körül. Ha pedig lehuzatom a deresre, s én is megmutatom neki, hogy hogyan szokták Törökországban, akkor attól félek, hogy felgyújt, de még az hagyján, a házam biztosítva van, de kiirnak az ujságban, hogy ázsiai módra botoztatok, az országgyűlésen lepocskondiáznak, a viczispán úr felfüggeszt és méltán, mert az a része a deliquensnek, a melyet mogyoróhájjal megkennek, csakugyan ártatlan. Hát csak inkább eltusolom a galibát.

De a milyen goromba volt a Peti minden teremtett lélek iránt, épen olyan nyájas volt az Erzsikéhez. Annak tudott szépeket mondani, azt egyre ölelgette, szorongatta, még meg is csipkedte, ha szerét tehette, a tűzhely mellett. A miért aztán kapott is nagyokat az öt körmére a főző kanállal. Egyszer le is forrázták a nyakát egy merőkanál mosogató vízzel, mikor nagyon tettlegesen fejezte ki a barátságot az Erzsike iránt. -26-

– Elment neked a sütnivalód, te Peti, hogy engemet csipkedsz? Az édes hugádat?

– Hm! Mordult fel erre a legény. Tudnék én te neked erre az édes testvérségre valamit mondani. De majd másik másszor!

Nem hiába tartja a magyar közmondás, hogy «nem szokta a czigány a szántást.» A Peti legényből is akkor tört ki a czigánytermészet, mikor az őszi szántás ideje bekövetkezett. Sehogy sem akart a tenyere kibékülni az ekeszarvával. Ő volt mindig a legutolsó, a ki a szántóföldre kihajtott, hanem aztán a hazatérésben megint ő volt a legelső.

Az Erzsi leánynak is nehezen ment az új élet, korán reggel kelni, meg is fésülködni, tehenet megfejteni, kihajtani, hizókat megetetni, kiseperni, fát hasogatni, tüzet rakni, ebédet megfőzni, elmosogatni, aztán kendert tilolni, gerebenyezni, kovászt tenni, bedagasztani, sütő kemenczét befűtni, kenyeret bevetni, utoljára a guzsalyhoz ülni, s pödörgetni orsószámra a véghetetlen sok fonalat, a mig a szemei le-leragadnak az álomtól. Ezt mind nem szokta ő meg a vándorlásai alatt. De kiváltképen keservesen esett a nagy szapulás napja. Hej nem fordul elő ez a megfordított ünnep a czigánysátorban. Teknő mellett állni, két kezét véresre kidörgölni a szappanozásban, aztán kifacsarni a ruhát, dézsában a fején lehordani a patakra, ott térdig a hideg vízben állva, a mosólapáttal paskolni a szapult vásznat: nincs ebben semmi mulatság!

Mégis csak jobb odakinn a szellős sátor alatt, ha van is didergés, ha van is koplalás, de nincs tenyérfeltörés!

Vasárnap délután, a mikor általános pihenés van a keresztyén világban, összeült a Peti az Erzsivel kipanaszkodni magukat egymásnak az uj élet fölött. Hiszen nem szerencse ez, hanem veszedelem.

A Petinek az a baja is volt, hogy Csapó uram birói és atyai hatalmánál fogva megtiltotta minden falubeli korcsmárosnak, hogy a rakonczátlan legénynek csak egy ital -27- bort is kimérjenek, úgy hogy annak vasárnaponkint otthon kellett duzzogni.

– Te csak könnyen beszélsz, mondá neki Erzsi, mert te megházasodhatol, s akkor a magad gazdája lehetsz.

– De én nem veszek ám el mást soha, mint tégedet. Felelt neki Peti, a leány dereka körül keresgélve.

– Eredj, ne bomolj. Ne járjon a szád! Már hogy vennél el engem: a hugádat?

– Annyira sem vagy te nekem hugám, mint a kálvinista torony, felelt erre Peti. Nem vagyok én a te bátyád, mert én a Mitugrálsz klarinétos vagyok.

– Hát akkor hogy tudhatsz te mindent, a mi ennél a háznál történt ezelőtt annyi sok esztendővel?

– Hát én voltam itt az egyik muzsikás, mikor itt járt a verbunk, a kinek az igazi Csapó Peti felcsapott. Nem jut már eszedbe, mikor a sóspereczet a Peti kaszatokmányára akasztottad? Én le akartam venni, te a kezemre ütöttél, «nem ebfogra való!»

– Te voltál az? Hát aztán hogy merted magad az igazi Csapó Petinek kiadni?

– Tudom én azt jól, hogy könnyű megcsalni a parasztot. Egyszer végig hallgattam, mikor a követválasztásnál a jelölt urak óraszámra «lódítottak» a piacz közepén. Mind elhitték, hogy ő a népnek az atyja, mért ne hihetnék el nekem, hogy én vagyok a népnek a fia?

– Nem a maga bűneért, hanem az enyimért. Véletlenül jöttem össze vele odafenn a «görbe országban», a Szilágyságban. Őtet Szibériából eresztették haza, a hová a muszkák hurczolták el a forradalomkor. Engem meg az udvarhelyi dulló üldözött, verje meg a devla! Valami kis -28- ártatlan csemege miatt. A delizsánczot találtuk az árokba belefordítani, aztán mikor kisegítettük, hogy könnyebb legyen, a pénzes zacskók a kezünkben maradtak. Egy csárdában összetalálkoztunk a közös szalmán a Peti meg én is. Ő nagyon rongyos volt, én megszántam, nekem jó ruhám volt, azt mondtam neki, hogy cserélek vele. Ráállt a bolond, elhitte, hogy vannak nagylelkű hazafiak, a kik a hazatérő menekültet a saját köntösükkel felruházzák. Én aztán az ő rongyaiban, mint szibériai száműzött szépen átrándultam két országon, őtet pedig az én szép zsinóros mentémben nyakon csipték, most ott ül Szamosujváron.

– De hisz az a csalfaság elébb-utóbb ki fog sülni. S akkor az én bátyám haza kerül s összetöri a csontodat.

– Tudom én azt. Nem is ettem én bolond gombát, hogy soká itt ragadjak, hanem csak arra várok, a mikor a biró uram beszedi az adórestáncziát, egyszerre sok pénz lesz a ládájában.

– El ám, mert épen a te segítségeddel akarom kirabolni, aztán téged is magammal viszlek.

– Tudom én azt jól, hogy velem jösz, ha hílak. A ki egyszer megszokta a czigány-életet, nem lesz abból paraszt soha. Itt látod, hogy minden legény csak mókázik veled, czigányleánynak csúfolnak, a legszebb enyelgésük az, ha az ostorral a viganódra húzhatnak a szekérről. Még a béres is kicsúfol. Csak én vagyok neked való. Aztán, ha egyszer sok pénzünk lesz, kimegyünk Oláhországba, ott senki azt sem kérdi tőlünk, hogy «ungye mere?» Úgy élünk, mint a hal a vízben.

Az Erzsi leány ráhagyta, hogy jó lesz. Biz ő is megunta már az itthoni keserves életet. -29-

Akkor aztán szépen kifőzték együtt a gonosz tervet, hogy a birónál levő adópénztárt hogy kerítsék kezükre.

Mikor az Erzsi megtudja, hogy Csapó Márton sok pénzt hozott haza (azt a szeglet-almáriumba szokta jól elzárni), majd értesíti róla az ál-Petit, hogy itt van az ideje. Éjjel a Peti bekopogtat majd az ajtón, a kis szobába, a hol a biró alszik, azzal az ijjedtséggel, hogy az egyik ökör fel van puffadva, jőjjön ki segíteni rajta.

Mikor aztán az öreg kitötyög az istállóba, s a szalmán fekvő ökörhöz lehajol, hogy annak a száját szétnyissa, s a végett egy kötelet vessen annak a szájába, akkor az apját kisérő Erzsi a kezébe adott kötelet hirtelen a gazda nyakába veti, s akkor aztán a fuldokló öreg embert ketten együtt könnyen megkötözik. Azért nem fogják megölni, csak épen megnémítják. Akkor aztán az adópénzt elemelik, a két lovat befogják a szekérbe, s reggel hetedhét országon túl lesznek, ismerős előttük már a tolvajok útja jobban, mint a pandurok előtt. Erre kezet is adtak egymásnak.

A terv kiviteléhez a Peti komolyan is hozzá fogott, a mennyiben a kivitelre szánt nap estéjén úgy megtraktálta az egyik szarvasmarhát jó friss luczernával, hogy az valósággal dobkórt kapott éjszakára; igaz lélekkel lármázhatta fel Csapó Márton uramat a veszély hirül adásával.

Az öreg a hivásra kijött a déczbundájával a nyakában, mire az Erzsi is előjött a konyhából a lámpással s eléje világított az istállóig.

Az öreg természetesen nagy dühbe jött, mikor meglátta a veszedelmes bajba jutott állatját, s az első dolga az volt, hogy a hanyagságban bűnös Petit egy hatalmas nyaklevessel üdvözölje.

Erre számított is a Peti. Volt oka rá, hogy az öreggel birokra keljen s dulakodni kezdjen.

Csapó Márton uram azonban, hajlott kora daczára is, izmos férfi volt s az ál-Peti nem birta őt a falhoz szorítani. -30-

– Én nem vagyok kendnek igazi fia! – dörmögé a ficzkó fogcsikorgatva. – Gyorsan Erzsi!

– De én az igazi leánya vagyok! – kiálta az Erzsi s abban a pillanatban a kötél-hurok az ál-Peti nyakára lett szorítva, a másik perczben aztán már ő volt az alomszalmára leteperve, s a két keze hátra kötve.

Püspökszentelésre mentünk Kassára. Együtt jöttek a bucsuzó bihari urak is, köztünk az erélyességéről és jó humoráról országszerte ismert alispán, az 1861-iki szolgabiró. More patrio leültünk tarokkozni, hogy ne veszszen hiába a drága idő: more consveto engem jól elvertek.

De tarokkozás közben az én alispánom ezt a történetet historizálta el kedélyes humorával.

A játék végén aztán szokás eldicsekedni vele, hogy ki mennyit nyert a nehéz küzdelemben. Végül maradtam én.

«Én nyertem a legtöbbet: egy kész novellát, a mit csak le kell irni, s nem állok jót róla, hogy még népszinmű is nem lesz-e belőle?»

A ROSSZUL OSZTOZOTT TESTVÉREK.

Ha tudná azt a budapesti közönség, hogy minő kincset bír a fővárosa közelében! Egy valóságos őserdőt, a minővel nem dicsekedhetik se Bécs, se Páris: talán egyedül München, olyan rengeteg fedi a budai határral szomszédos hegyeket, -31- a melyben egész nap elbolyonghat még most is az ember, a nélkül, hogy kerítés, tilalomfa elzárná az útját; emberhangtalan völgyeket, melyekben még a népvándorlás le nem legelte a vad virágokat; csalitokat, a melyek még nincsenek teleszórva ludfertálytakaró papirosokkal. Magam még most is rá tudnék akadni a rejtett zugokra, a melyekben tavaszszal a gyöngyvirág, nyáron a csattogó eper terem: ismerősek előttem a sötét félkerek foltok a pagony pázsitján, melyekben bizonyosra találni minden esős idő után a pompás csiperke-gombát. Én tudom, hol találni őszszel a fehérgyümölcsű somot; hol sütkéreznek még a kigyók a kövek között; hol bujdokol az óriási csirkebéka, melynek olyan hangja van, mint egy rúgott borjunak. Én ez erdőkben még sasfészket is találtam és borzodut. Dehogy árultam volna el őket valami vadászembernek. A mókusoknak pedig három fajtájával állok ismeretségben. Az egyik lángvörös, a másik sötétbarna, a harmadik szürke, körülbozontos farkú. Azoké a bükkös erdő.

Azután ismerem azt az utat is az erdőkön keresztül, a mit nem jelez más, mint egy-egy mészszel rajzolt kereszt az ős cserfák derekán. Embernyom nem taposott ösvényt a puha harasztban. Így hivják a korhatag falevél-törmeléket a vén erdőkben. Mikor a magányos kóborló ez uton végig jár, olyan csend fogadja, akár egy templomban: a mit csak a feketerigó furulyahangja, a szajkó rikoltása s a favágó harkály kopogása szakít néha félbe. Ezen az ösvényen nem is szokott más járni, csak azok, a kik amott lent a tulsó völgyben laknak, meg a kik tudnak felőlük s esztendőben egyszer rászánják magukat, hogy ellátogassanak hozzájuk.

A völgyet úgy hiják, hogy «Makkos Mária völgye», németül «Maria Eichel».

Hajdan egy jámbor szerzetes-rend választotta ki e csendes rejtek-völgyet ájtatos remetesége helyéül: a Paulinusoké. Ők építették ott a kolostort, s a nagy terebély -32- almafák ott a lankán még az ő ültetményeik. II. József nagy gyérítési műveletének áldozatul esett ez a szerzet s a kolostor a kerttel együtt dobra került: megvette egy becsületes budakeszi sváb. A családnevet nem igen szokták e tájon emlékezetben tartogatni; az első vevőn rajta száradt a «Kloster-Michl» név, a fiát azonban már «Krumpirn Hansl»-nak tisztelték, mivel hogy ő hozta be a budai hegyek közé a burgonyát; ennek a fia pedig már «Meier Seppl» név alatt volt ismeretes, a mi azzal volt indokolva, hogy tejgazdaságot tartott. A felesége maga hordta el a rendes vevőinek a tejet, még szamarat sem tartott hozzá; mindennap megtevé a hosszú utat a Makkos Mária völgyéből a városba, akár tél volt, akár nyár. Valamikor szép asszony lehetett: igazi piros-pozsgás, gömbölyű arczú, kékszemű sváb fizionomia; jó kedvű, barátságos teremtés, a ki azért fárad és dolgozik, mert ez neki mulatság, nem mintha rá volna szorulva. A birtokuk megért ötvenezer forintot.

Mikor nyáron kinnlaktunk a Svábhegyen, nekünk az Anna Midi hordta a tejet; már reggel hat órakor ott volt. Gyümölcséréskor is a legelső termését mihozzánk hozta; ha a csattogó eper, a tinórú-gomba ideje volt, azt sem vitte máshoz. Aztán a tüzelő fát is ő tőlük vettük: nekik szép nagy erdejük volt, a miből évenkint turnus szerint vágták ki az erdei ölfát. Olyankor maga jött a szekérrel a Meier Seppi.

Egy szót sem tudott magyarul. Hanem azért kifogástalan derék magyar ember volt, daczára a simára borotvált arczának. Ő vele történt az, hogy mikor 48-ban a budakeszi deputatioval (rendeletre) feljött a Budán regnáló Windischgrätz elé, a hatalmas hadvezérnek arra a kérdésre, hogy «no hát ti milyen érzelműek vagytok?» azt felelte, hogy «mi csak jó érzelműek volnánk valamennyien, hanem a papunk»… – «No hát – a pap?» – «Az egy valóságos megtestesült Schwarzgelb!»

Be is csukták érte két hétre. A mivel nagyra volt az -33- egész atyafiság. Akkoriban így taksálták az embert: «derék ember, be is volt csukva».

Tőle kaptam a szilvafáimat is, a melyekkel a kertem lankája be van ültetve. Ő maga segített azokat elrakni.

Minden találkozásnál nagyokat parolázva egymás tenyerébe, megigértette velem, hogy egyszer meglátogatjuk az egész háznépemmel együtt az ő kis erdei tanyáját. Egyszer aztán beváltottuk az igéretet s egy szép délután nekiindultunk a kirándulásnak.

A budakeszi vágásig csak tudtam az utat, hanem ott azután kezdődik a rengeteg, a melyből csak jelek után lehet kiigazodni. Természetesen kocsiút is vezet a Makkos Mária völgyébe, de az nagy kerülőt tesz, s csak parasztszekérrel járható. A Meier Seppi azonban megigérte, hogy majd a Jancsi fiát fele uton elénk küldi; az ott fog ránk várni a Norma-fánál.

Pontosan a megállapított órában ott voltunk a Norma-fánál, a honnan a gyönyörű Fáczán-völgybe nyílik a kilátás.

Úgy látszott, hogy korán érkeztünk; mert a Norma-fa környékén még nem volt látható más emberi alak, mint egy kis gyermek, a ki ott ült egy bokor alatt s bodzafából sípot faragott. Ránézve, négy esztendős fiucskának lehetett becsülni, s az embernek az volt az első gondolatja, hogy ugyan hogy tudnak ilyen kis porontyot szülői felügyelet nélkül az erdőre bocsátani?

Erre a kis fiucska abbahagyta a sípfaragást s odajött hozzánk, emberségtudón köszöntve.

– Jó napot. Nem önök azok a vendégek, a kik a Makkos Mária-völgybe készülnek? – kérdezé tőlem.

– De azok vagyunk, fiacskám. A Meier Seppi fiára várunk, a ki bennünket odáig fog vezetni.

Erre az apró emberke hátravetette a fejét, szétfeszítette a vállait, a bodzafasípot kettétörte az öklei között és eldobta s azt mondá: -34-

– «Meier Seppi» csak csúfneve az öregnek: azt Groll Józsefnek hivják. Én vagyok annak a fia, a Groll János (sic!), a ki önöket Makkos Máriáig fogom vezetni.

Csupa megenni való volt ez a máknyi-makkemberke, mikor ilyen büszke önérzettel lépett fel a családja becsülete mellett.

– Isten köszöntsön fel, Groll János, ha te vagy az, a ki minket kalauzolni fogsz! De hát nincs apádnak nagyobb fia náladnál, hogy téged küldött?

S azzal megindult előttünk, akkorákat lépve az apró lábaival, hogy a felnőtt ember lépéseit szinte megközelíté velük.

Nekem eszembe jutott, hogy mikor ilyen kicsiny fiu voltam, az apám kivitt magával a szigetre, a kertünkbe, s hogy ne érezzem az elfáradást, két fűzfavesszőt vágott a számomra, az egyik volt a paripa, a másik ostor; én aztán vígan győztem a hosszú utat. Elmondtam ez emlékemet a sétáló társaságnak. Ennek a kis fiunak is kellene ilyen vesszőparipát vágni.

Az út lefelé kezdett térni, hegynek alá könnyű a gyalogolás: az én kis emberem úgy neki lódult, hogy a karaván női tagjai alig birtak vele lépést tartani. Egy párszor vissza is szólították. Ha nő szólt hozzá, veres lett az arcza, úgy elpirult, mint valami nagy siheder, és zsenirozva érezte magát.

Annál közlékenyebb volt irányomban: megismertetett az erdei út fortélyával, hogyan lehet eligazodni a sűrűben a bemeszelt faderekakról; megmutatta a határkövet, mely Buda város birtokát a kamarai erdőtől elválasztja. Útközben figyelmeztetett a mérges gombákra, melyeket külsejükre nézve könnyű összetéveszteni az ehetőkkel, ha feltöri őket az ember, kék-zöld szint váltanak egyszerre; a hol kocsinyomot talált az erdőben, kimondá a véleményét, hogy itt faorzók jártak bizonyosan az éjjel; s a mint egyszer egy az uton áthajló bükkfához értünk, ott megállt, előbb szétnézett, hogy messze maradtak-e a hölgyek? nem fogják-e meghallani? s aztán halk hangon közlé velem, hogy itt erre a fára akasztotta fel magát most tavaszszal egy magyar földesúrnak a fia, ott függött azon a kihajló ágon.

– Haza nem; hanem be a krisztinavárosi kapitánysághoz. – Az apám hozta hirül, hogy falragaszokon hirdetik a fiatal úrfi eltünését, száz forint a jutalma, a ki rátalál halva. Én bejelentettem, hogy rátaláltam.

– Vissza hát. Nálam nélkül le se tudták volna venni. A fa dereka vékony, csak én tudtam rá felmászni, hogy elvágjam a kötelet. -36-

Nézze meg az ember! Ennek a babszem jankónak száz forintja van a takarékpénztárban! Mikor én ekkora voltam, nem ismertem nagyobb pénzt a susztertallérnál, azt is ajándékba kaptam s aztán örültem, ha annyi árpaczukrot vehettem rajta, a mennyivel elronthattam a gyomromat. Ez meg már kapitalizálja a száz forintját. Mikor érem én ezt utol?

Az erdei rejtek-ösvény egy szép kies völgybe vezetett alá, melynek lankás oldalán tehenek legeltek. Óriási nagy diófák tartották eltakarva magát a majorházat, mely hajdan barátkolostor volt, a kápolnából lett konyha, az oltár helyén van a tűzhely…

A teheneket egy kis szöszke leány őrizte, a ki egyszerre oda futott elénk, a mint meglátott bennünket.

Ezzel a két szóval üdvözölték egymást s aztán elkezdtek versenyt futtatni, hogy ki jelenti be hamarább a vendégek megérkeztét a háznál. A kis ember megelőzte a nagy leányt, s még az a diófáig sem ért, már ő jött is vissza hozzánk.

– «Néném!» – szólt egész nehezteléssel a János. – Hogy volna nekem néném? Egy árva leány, a kit örökbe tartunk.

– Terringettét! De megharagudtál! Még megérem, hogy szeretőd a Lizi. -37-

A derék Anna Midi már ott várt bennünket az ajtóban. Nem jöhetett kijebb, mert tésztát dagasztott, buchtlit készített a számunkra. Nagy volt az öröme a jó asszonynak, hogy meglátogattuk valahára. Alig találta a helyünket s erősen unszolt, hogy menjünk be a «tiszta» szobájába; de az én népemnek nagyobb kedve volt odakinn a szabadban telepedni le az illatos diófák alatt, a czövek-lábú asztal körül.

A kis Lizi nagyon frissen fölterített, s hozta poharakban, köcsögökben az édes tejet, aludt tejet, addig is, míg a buchtli kisül.

– Mindjárt megérkezik a gazda is, – biztatott bennünket az Anna Midi; oda lenn van a luczernásban a Tóni fiával; gyűjtenek, petrenczét raknak; tüstént itthon lesznek.

S mint a parancsolat, jöttek is már épen a kerten keresztül. Szép gyümölcsös kert volt; az új ültetés közül még kimagaslott néhány százados körtefa, almafa, a mi a barátoktól maradt; a cseresznye épen érni kezdett; egy fának a tetejében feketéllett az a szép ökörszem-cseresznye, a mit csak grátiából osztottak beteggyógyítónak, hatalmas kereplő volt rákötve a rigók elriasztására.

E fák közül kanyargott elő az ösvény, a melyen láttuk fölfelé jönni az apát és fiát.

Az apa czepelt a hátán egy egész kalangya luczernát, még tetejébe a kasza is bele volt vágva a szénába, a fiu pedig hozta a villát, a gereblyét, meg a vizes korsót. Nagy, hosszú siheder volt, de látszott rajta, hogy terhére van ez a nagyság; úgy szeretné vagy a kezét, vagy a lábát valahol elhagyni; de legörömestebb a fejét. Az volt nagyon az útjában.

– Te nagy kamasz! Engeded az apádnak, hogy ő czepelje a luczernát a hátán. -38-

– Eredj, te goromba! Legalább hát előre siethettél volna, ha semmit se kellett hoznod. Hogy szedtél volna nekem érett cseresznyét a buchtlihoz. Mind csak arra várok még. No szaporán!

– Letörik az én alattam! – S azzal levetette magát a luczernára, a mit az apja hozott.

– Eredj! – rivallt rá az öreg, – ne hidald le a luczernát, a mit én a teheneknek hoztam.

S azzal gyorsan, mint az evetke, felfutott a fa tetejébe, a legmagasabb ágakig, a hol a legérettebb cseresznyék voltak. Ő alatta nem tört az le.

– Nem olyan nagy legény ám ez, mint a milyennek látszik. Ez még csak csigával tud játszani. Mit gondol az úr, hány esztendős? Most lesz kukoriczatöréskor tíz esztendős.

– Azért is olyan tohonya, mert nagy növésben van, tevé hozzá a jó Anna Midi.

A fiu aztán ott hagyott bennünket, s a míg mi ő róla beszéltünk, odabenn a konyhában megette a kuglófhoz előkészített lekvárt. A kis Jankó azonban már tele is szedte a kosarát cseresznyével s hozta az anyjának.

A becsületes Groll József oda vonta magához a kis Jankót s megczirógatta a fejét; s aztán valami olyan furcsa mosolygással, a miben több volt a szégyenkedés, mint a dicsekedés, azt mondá:

– Hanem ez a kis vakarcs már tud magyarul: iskolába is jár. Ugy-e bár, Jánoskám, már szavalni is tudsz? No hát vágd ki a becsületünket.

Az nem is nagyon kérette magát, csupán azt kivánta, hogy az anyja hozza ki az iskolai könyvét s nézzen utána, hogy ha bele talál sülni, aztán segítse ki.

Az Anna Midi egy szót sem értett magyarul: de a Jancsika ráerőszakolta, hogy legalább azt az egy verset, a mit ő tud szavalni, tanulja meg olvasni.

De olyan becsületesen elszavalta azt a Jancsika, hogy csupa csuda volt. A feleségem azt mondta rá, hogy nincs az a szinész, a ki ennél ügyesebben tudjon előadni humoros költeményt. S olyan jól állt az ennek a kis arasznyi embernek, a ki alig érte fel a szájával a nagy vizes korsót.

– No akkor ezek a testvérek ugyan roszszul vannak megosztozva, mondám én az öreg Grollnak.

– Az még hagyján szólt az öreg, hogy igy csontban, -40- húsban az egyiknek nagyon is sok, a másiknak nagyon is kevés jutott: de azután a fej dolgában még rosszabbúl vannak megosztozva. Ez a hosszú égmeszelő, a ki nem tudom, hogy hová akar felnőni, már a harmadik esztendeje, hogy az iskolába jár, s még most se tudja a nevét becsületesen leirni: ez a kis vakarcs meg már minden mesét könyv nélkül tud, a mi csak az iskolakönyvekben van; egyszer elviszem magammal a szinházba s itthon elmondja az anyjának az egész darabot szóról-szóra. Ezt a nagyot meg ha a szomszédba elküldöm, hogy hozza haza a kölcsönkért szénavonyogót, hát rittig elhozza helyette a szomszédasszonynak a talkedli-sütőjét: már odáig elfelejti, hogy miért küldték.

– Hiszen csak ne maradt volna ilyen kicsi. Nem volna nekem ennél kedvesebb fiam: mert ez úgy tudja még a gondolatomat is. De hát szégyenszemre ilyen maradt. Nem tudom én, ki babonázta meg? Talán átlépték, mikor kicsiny volt. Próbáltam én ezzel már mindenfélét. Kenyértésztába beledagasztottam, úgy tettem a kemenczébe: azt mondták, ettől megváltozik a törpesége, de bizony csak nem nőtt ez meg a kenyérélesztőtől sem.

– Nem baj az, asszony, vigasztalá az öreg. Legalább kevesebb posztó kell neki a mándlihoz. Azért legény ez a talpán! Úgy elhajtja a lovat, akár egy kocsis. Nem is ijed ez meg az árnyékától. Nincs az a nagy kutya, a kitől megrettenjen, ha rátámad; úgy meghajígálja kővel, hogy elszalad esze nélkül. Kérem! Télen a nagy kamasz fél magában az iskolába járni; ennek a kicsinek kell kisérni, s megint érte menni. Ez meg csak úgy fütyöl, meg dalol, mikor egyedül jár az erdőben.

– Mit használ ez mind? Sohajtozék a jó Anna Midi. Azért mégsem lesz lesz belőle embernek való ember. Hiszen mikor négy éves volt, hát épen akkor halt meg a szegény Száli, a komámasszony; maradt neki egy kis leánya: két esztendős. Azt én magamhoz vettem, azzal a -41- gondolattal, hogy majd ha megnő a két gyerek, s arravaló lesz, hát összeházasitom őket; ők veszik le rólunk öregekről a háztartás terhét. Szerette is egymást a két poronty. De már négy esztendő mulva a leány egy fejjel nagyobb volt a fiunál. Ma meg már úgy néz ki, mikor egymás mellett mennek, mintha dajkája volna valami kis ölbeli babának, a kit járni tanít. Pedig azért most is nagyon szeretik ám egymást. De hát hogy lehessen arra még gondolni is? Uram bocsáss! Hogy lehetne ennek valaki felesége?

– Te-e? monda emez málé-szájjal. Te vágsz engem pofon? Leszálljak hozzád, hogy pofon üthess?

– De majd fölmegyek én hozzád! S azzal olyan gyorsan, mint a hörcsög, felugrott a nagy kamasznak a vállára, s olyan pofont adott neki, hogy csak úgy csattant. Mire az az öklét fölemelte, már akkor távol volt tőle.

Erre a lusta fiú a lábával rugott nagyot a törpe felé. De ez sem volt rest: hirtelen megkapta a nagy gyereknek a kirugott lába fejét, s olyat rántott rajta, hogy egyszerre az ülő testrészére zuhant.

Akkor aztán ez is haragba jött: felszedte a tagjait a földről s elkezdte üldözni a testvérét hosszú lépésekkel. Az futott előle az apró lábacskáival, szaporán mint az egér; de a nagy kamasz mégis csak utolérte, ha egyszer nekivetemedett: mikor aztán azt látta a törpe, hogy a másik nekiszorítja a sárgarépa-ágynak (atyjuk, anyjuk kiabált rájuk: «rá ne gázoljatok a répára!»), akkor egyszerre lekuporodott a földre, s a belebotló gyerek keresztül bukott rajta hasra. A másik perczben már a törpe a nyakán ült az elhasalt fiúnak, s két marokkal megragadva annak az üstökét, beleverte neki az orrát a sárgarépába.

A hosszú gyerek nem szégyelt bömbölni. Káromkodni -42- már tudott, szidta az apja-anyja lelkét a törpének s fenyegette, hogy megöli.

Ez meg gyorsan felmászott előle egy fiatal diófára, oda a hosszú nem tudott felmászni; csak úgy rázta a fát derekánál fogva dühösen: de nem birta róla lerázni.

Utoljára az árvaleány járult közbe, csititgatva a nagy fiút, s egy darab vajas kenyérrel kiengesztelve a haragját.

De a kamasz még akkor is, mikor a szája tele volt, egyre fenyegetőzött: «Megállj, törpe! Nőjek csak meg! Legyek csak nagy legény! Majd eszedbe juttatom ezt.»

Ezalatt elkészült az uzsonna: mind hozzá ültünk. Az asszony és a fogadott lány felszolgáltak, a gazda a tehenek, ökrök után látott; a hosszu gyereket leültették a diófa alá, hogy tanulja a leczkét, s lehetett hallani a keserves bifflázását a hármas kis tükörből: «ne-fir-kálj-házak-fa-lá-ra-sem-ke-rí-tés-ol-da-lá-ra»: bizonyosan nem értett belőle semmit.

A kis törpe meg azzal mulattatott bennünket, hogy elprodukálta, a mit eltanult a minap látott szindarabból. Schiller «Haramiái» volt a szinmű. De én soha életemben remekebbül nem láttam Moor Károlyt és Moor Ferenczet egy és ugyanazon szinésztől eljátszani, mint a hogy ez a kis máknyi makk ember adta.

Valami hét esztendő mult el e látogatás óta. Egy szép reggel Budapest legélénkebb utczáján találkoztam az öreg Grollal. Nem magában volt, egy legény is volt mellette: mind a ketten az ismeretes budakeszi svábmagyar parasztöltözetben voltak, vasárnapiasan kicsipve.

– Hát ezt a kis gyerekcsét hoztam be magammal. Ön már nem is ismer rá, úgy-e bár?

Az a kis gyerekcse olyan szál legény volt, hogy nekem -43- is úgy kellett rá felnéznem: öles ficzkó, széles vállakkal, domboru mellkassal, olyan egyenes, mint a fenyőszál, piros-barna arczszinü.

Az volt a legelső észrevételem, hogy az apának milyen kérges a tenyere, a fiúé pedig milyen sima és lágy: pedig akkora, hogy az én markomban alig fér el.

– Nem abból, mondá az öreg, hamisan hunyorítva, «untauglich»-nak találták a fiacskámat.

– Hát a jobb kezének mutató-újja úgy be van görbülve, hogy nem képes a puska ravaszát elrántani vele. Kipróbálták az urak a komissziónál: nem egyenesedett ki.

Az öregnek teljes bizodalma volt hozzám. Tudta, hogy én nem vagyok benfentes a katonáknál, a szája elé téve a tenyerét, súgott oda a fülembe:

– Ötszáz forintomba került, hogy azt a görbe ujjat ki ne tudja senki egyenesíteni az ujoncz-vizsgáló bizottságban.

– No az nagy hiba volt, szomszéd. Nem árt a legénynek egy kis katona-regulát tanulni.

– Hát mit tegyen az ember? Mikor az anyja úgy -44- bolondul érte? Aztán az idén meg akarjuk a Tónit házasítani.

– Hát mi nálunk ez úgy szokás. Mentül hamarább házasodik a legény, annál elébb megjön az esze: ennek pedig nagy szüksége van rá. Aztán a Lizi is arravaló már, hogy férjhez menjen. Ha tovább tartogatjuk, vén leány lesz, s rajtunk marad.

– Jaj, de az is megnőtt ám azóta! Félfejjel nagyobb, mint a nevelő anyja. Majd meglátja ön! Csak eljön a fiam lakodalmára?

– No hogy szivesen látjuk, az bizonyos, a tensasszonynyal együtt. Szüret után lesz a lakzi: akkor önök is odakinn vannak még a Svábhegyen, s aztán ott tartjuk a lakodalmat a «Parizer»-nél. Az ott van az önök szomszédjában.

– Hát a mulatság kedvéért. Egyszer történik az életben: akkor hadd mulassa ki magát a legény. Elég sok ideje lesz még majd megbánni. Ott lesz a budakeszi banda.

No ez nagyon kecsegtető volt rám nézve. Budakeszi sváb paraszt művészek, csupa trombita, kis dob, meg öreg dob. Sátoros ünnepeken elég élvezetet szoktak szerezni nekem, mikor a szomszédomban jobb ügyhöz méltó kitartással negyvennyolcz óráig harsogtatják a Vagabundenpolkát, meg a Luiza-csárdást. Megigértem, hogy elmegyek.

– Az is kitelik tőlem. De hát a Jóska mit szól ehhez? Hisz ő volt szerelmes a Lizibe?

– Nem tetszik tudni? szólt az öreg neheztelésbe menő bámulattal. Hát nem tetszett látni? Nem is olvasta! Ah! Akkor kérem tessék velünk együtt a szögletig jönni, ott majd megmutatom.

Elmentem velük együtt egész a piaczig, a hol a leégett német szinház kormos előcsarnokának az oszlopai biztonság okáért deszkázattal valának elzárva. Ott pompázott egy ajtó nagyságu hirdetmény, melyen három törpe alak volt látható fantasztikus jelmezekben; alatta óriás betükkel veresben, zöldben nyomatva: «Die Liliputaner! Princzesz Lilli, Jean Piccolo, und Kiss Josi: Brillante Vorstellung!»

Az öreg odamutatott a mogyorófapálczája végével a huszáros alakra a három között s büszkén mondá: «Az ott az én fiam!»

– Óh igen! Hisz az már világhirü művész. No ma este elmegyünk a szinházba feleségestől, megnézzük a kis pályatársat.

– No annak nagyon fog örülni! Aztán a Tóni lakodalmáról meg ne feledkezzenek.

Hát biz’ én csak nem tartottam meg a szavamat. Német szinházba menni! Magyar irónak! Az ötvenes években! Az lett volna a «bableves.»

Én bizony soha sem szerettem a természet csodáit a művészi világban. Miattam itt járhatott Tom Pouce: a törpe admiralis; Donato, a féllábu tánczművész; miss Pastrána, a szőrös ábrázatu primadonna: én egyikre sem voltam kiváncsi.

A parányi művész igen komoly férfiu volt. Mikor felültettem az iróasztalomra, (hogy szemtől-szembe értekezhessünk egymással: különben nekem kellett volna a földre -46- leülnöm) engedelmet kért, hogy szivarra gyujthasson. A havanna úgy illett a szájába, mintha én a bambusz pálczámat venném a fogaim közé.

A szokásos gratulácziók után, a mikkel régi ismerősök szokták egymást üdvözölni, én a legközelebb szőnyegen levő tárgyra tereltem át a beszélgetést.

– Az rám nézve nagyon kinos jelenet volna. Hisz ön nagyon jól tudja, hogy egykor minő gyöngéd érzelmek kötöttek engemet a Lizihez.

– Mi egymásnak voltunk szánva. És valóban találkoztak is mind a jellemeink, mind a hajlamaink egymással. Ő épen oly érzékeny, jószivü, mint én: én épen olyan gyöngéd, mint ő; hanem hát a végzet máskép rendelkezett fölöttünk. Ön látja, hogy én belőlem mi lett. Tulajdonképen, hogy mi «nem» lett? Maradtam öt esztendős fiunak. Pedig bajuszom, szakállam volna, ha nem borotválnám. A szivem most is hevesen dobog. De hát mit használ? Törpe vagyok. Játékbáb vagyok. Nincs helyem ezen az egész planétán. Nekem talán valami most felfedezett asteroidba kellene átköltöznöm, a hol hozzám hasonló emberek laknak. Itt pénzért mutogatnak.

– Hát én a Lizit nem hibáztatom, hogy a Tónihoz megy férjhez. Az jobban hozzá illik: csak megbecsülje. De tartok tőle, hogy nem lesz vele boldog. A Tóni durva ficzkó. Nem arra való, hogy egy érző szívet kielégítsen. De hát az apám, anyám így akarja. Legyen meg. Én beleegyezem. A Lizi kelengyéjét én szereztem be a művészi keresetemből. De a lakodalmára nem megyek el. Az nagyon furcsa lenne. Kitelnék a Tónitól, hogy részeg kompaniába felhozatna egy tráncsértálat s azt mondaná, hogy én azon tánczoljak a menyasszonynyal. Én megyek egy várossal odább. -47-

Mindezt olyan komoly arczczal mondta el, mint egy igazi férfikorban levő ember.

– De hisz önnek most már hozzáillő társai akadtak: Miss Lilli és Jean Piccolo.

– A bizony! Most már hárman vagyunk: apró holdbeli emberek. De az még tetézi a boldogtalanságomat. Látta ön a miss Lillit?

– Kár, hogy nem látta. Az a tökéletes mintaképe egy leánynak, negyvenöt centiméternyi nagyságban. Soha én tökéletesebb idomokat kifaragva nem láttam, se Thorwaldsentől, se Pradiertől s más modern és antik szobrászoktól. A feje sem olyan idomtalan nagy a testéhez képest, mint más törpéknél szokott lenni. Szája, szemei, orra mind arányban vannak tartva a termetéhez. És a mellett egy tökéletes kifejlett mylady. Eszes és kedélyes, olvasott, szellemdús. Ötletei csipősek. Valódi előkelő dáma, költői hajlamokkal.

– Természetes. A kerek földön ez az egyetlen lény volt, a ki hozzám illett. Az óriási nők után én épen úgy nem epedezhetek, mint Gulliver a királyleány után, a ki őt a mutató ujján lovagoltatta. És ő is látszott velem rokonszenvezni. Már tervben volt a végrehajtandó menyegzőnk. Párisban kellett volna annak végbemenni. Maga Eugenia császárné lett volna az örömanya, a ki bennünket kiházasit. A Saint Germain L’Auxerroi templomban lett volna a szertartásunk. Már be volt szerezve a parányi hintó, a két kis kutyányi lovacskával, mely bennünket a menyegzőre szállít, a mikor a fátum odahoz egy harmadikat, egy új törpét, a ki nálamnál még két centiméterrel kisebb.

– Ez az, az átkozott! A ki még kisebb törpe, mint én! -48- Könnyü a nagy embereknek, ha maguknál nagyobb emberre találnak, azzal biztathatják magukat, hogy utolérhetik, túl nőhetnek rajta, de hogy nőjjek én lefelé? Hogy hagyjam el visszafelé kisebbedve a versenytársamat.

– Mindenben, uram! A művészetben is. A míg csak én magam vagyok a szinpadon, addig tapsol a közönség, de a mint ez a másik megjelen, ezentul övé minden tetszés. Kiadhatom én már a lelkemet is! Lehetek akármilyen hős! Ha legyőzöm is ellenfelemet, azt mondják: «Könnyü neki: hisz ez a kisebb.» Ha az embernek az ellenfele egy óriás: azzal szembeszállni, megbirkózni dicsőség: de hogy győzzön le egy törpe egy magánál kisebb törpét? Lefelé csak nem nőhetek. Meglássa ön, hogy ez még kényszeríteni fog, hogy a művészi pályáról lelépjek. Ámbár szép fizetésem van. Én azt nem költöm el. Mire is költeném? Ha nekem egy verebet sütnek meg, az nekem annyi, mint másnak egy kappan. S ha egy tele pohár bort tesznek elém, azt mondom, nem akarok én megfürödni, hozzák ezt nekem gyüszüben! Asszony miatt sem ruinálhatom magamat. Az az egy módom lett volna, ha még Lizit nőül veszem. De hát azt már elütötték a kezemről.

– Nyugodjék meg a sorsában, művész barátom, vigasztalám. Hát nem jegyezte fel magának, a mi a házuk falára belül van felírva, azt a régi írást, a hajdani refectoriumban?

– De láttam sokszor; azt mondják: barát-regula; de senki sem tudta megmagyarázni, mi az?

Hát ezt kétféleképen lehet olvasni: a szerint, a hogy az alsó, vagy a felső szótagot szúrja közbe az ember. -49- Megmagyarítva pedig annyit tesz, hogy: «Ki feleséget vesz, perpatvart és bajokat vesz» az első szórakás szerint; a második szerint pedig: «Ki feleség nélkül él, nincs baja, sem galibája».

– Ejnye de jó volna, ha valaki ezt a mi házunk falára írt mondást még meg is svábosítaná, hogy a Tonele is megérthesse, mert annak ugyan úgy nem való a feleség, mint a medve kezébe a harmónika.

– Nem bátyám az nekem, hanem öcsém, azért, hogy akkora óriássá megnőtt. Azért még sem vált be katonának. Lettem volna csak én az ő helyén! Engem most is úgy hínak, hogy: a kis huszárkapitány. S mikor én a hozzámvaló kis paripámra felülök, nem félek a tűzes tatártól sem. Ez meg a hórihorgas nagy figurájával elbujik az anyámasszony köténye mögé. Guzsaly kellene az ilyen gyáva ficzkónak, nem feleség.

– Az apja akarta, mondám, mentve a dolgot, hogy otthon maradjon a gazdaságnál.

– No iszen szépen fog az gazdálkodni! A kocsmában! Ugyan kár volt az öregnek azt a sok pénzt kidobálni, hogy kivágja a katonáskodás alól. Előbb-utóbb koldusbotra fogja juttatni a szülőimet. Nem tanult az egyebet, mint inni, meg kártyázni. De bizony kuglizni is tud.

– Nem biz én. Azt meg épen nem tudnám elnézni, hogy teszi szerencsétlenné az én szegény jó Lizikémet ez a mihaszna ficzkó. Meglássa ön, hogy utóbb is nekem kell visszatérnem a művészi pályámról, hogy rendbehozzam az öregeim gazdaságát. Ezekkel az én parányi kezeimmel.

Igazán nevetni való is volt! Mikor a markával félig sem érte át egy becsületes szénahányó villának a nyelét.

Eszembe jutott a hüvelycsik Palkó népmeséje, a miben a kis fiú az ökörnek a fülébe ül bele, s onnan pattogtatja a hosszú ostort. -50-

A szüret után csakugyan meglett a «Makkos Máriai» párnak a lakodalma. Egész nap és éjjel szólt a dob és a trombita a Parisernél. Mi természetesen nem vettünk benne részt. Volt egy kis friss verekedés is. A nélkül nem is volna igazi lakodalom. Annak csak kell lenni, mikor a «Stockhohe Toni» tartja a lakziját.

Másnap már kidült a sváb zenekar a mulatságból, akkor czigányokat hozattak, azokkal folytatták. Este felé aztán a czigányokkal is összeverekedtek; utóljára a csendőröknek kellett a násznépet kiakolbólítani a kocsmából.

Láttam, a mint az «emeletes Tónit» támogatta az utczán a menyasszonya. Véres volt a félpofája, s az egyik szeme kéken, zölden körüldagadva.

Rettentőn fenyegetőzött, az öklét emelgetve egy pajtása felé, a kinek szintén csupa vér volt a képe; de ez mindig visszariasztotta azzal a szóval, hogy «megállj! feladlak, hogy nem görbe az ujjad! Beasszentáltatlak!»

Hanem azért még mindig tartotta a lakodalmát. Innen kikergetve, bevonult a násznép a zugligetbe a «Fáczán»-hoz. Nem kaptak már se czigányt, se klarinétost, egy sváblegény muzsikált nekik húzóharmonikával, a kinek egy másik kontrázott két papiros közé szorított fésüvel.

Mikor ötödnap bementem a városba, már akkor odalenn a Tabánban találtam Tóniékat a három hollónál; egy kintornás muzsikált nekik. Még ekkor is tartották a lakodalmat.

Több év mult el. Azokkal együtt az én kóborlási kedvem is elmult. A nyarat nem is töltöttük többé a Svábhegyen, hanem Balaton-Füreden, csak szüretre kerültünk haza.

Ilyenkor első gond volt tüzelő fát szerezni, a mit még mindig Grolléknál rendeltem meg, a kiknek szép nagy erdejük volt. Rendesen maga hozta az öreg a fiát.

Olyankor aztán, egy pohár bor mellett, megkérdeztem -51- tőle, hogy vannak az otthonvalói? «Hát csak csendesen», szokta volt mondani. Egy szüreti napon megint hozta a szekér a felvágott «pirtli»-ket. Mikor a kocsi bedöczögött a hársfa-sétányunk alatt, azt hittem, hogy nini! a lovak magukban jönnek!» Aztán mikor odaért a kocsi a ház elé, akkor láttam, hogy «hohó! ember hajtja azokat.»

A «Kis Jóska». A hirhedett törpe. Az apró művész, a ki Európa minden fővárosát bejárta, terjesztve a magyarok dicsőségét babszemnyi kiadásban. Úgy ült ott a bakon, mint a «hüvelycsik Palkó».

Mikor aztán az első üdvözléseket kicseréltük, én nem állhattam meg, hogy a fölötti csodálkozásomat ki ne fejezzem, hogyan lehet az, hogy ez a kis jószág szállítja ezúttal a szekér fát.

S aztán felszökve a farakás tetejére, elkezdte a guzszsal összekötött hasogatott facsomókat a szekérről lehajigálni. A faköteg nagyobb volt, mint az ember. De ennek, úgy látszik, a termetéhez képest olyan izmai voltak, mint a hangyának, mely magánál négyszerte nagyobb terhet elczipel. Azokkal az apró kezeivel csak úgy dobálta le egymás után a nehéz hasábokat is. Még csak ki sem fáradt bele. S a mint elvégezte a munkát, egy ugrással lenn termett a szekérről, mint a macska.

– Talán beteg az öreg, hogy nem maga jött a szekérrel? kérdezém tőle, a mint a fa árát átadtam neki.

– Olyan biz az. Egész nap a kocsmában ül, iszik, kártyázik, -52- kuglizik. Csak akkor jön haza, a mikor már a pénzéből kifogyott. Akkor aztán végig veri az egész háznépet, apám sem bir vele, mert nagyon erős.

– Hát arra már nem ösmerne ön rá. Az kész öreg asszonynyá lett a sok lelki nyomorgatástól, a mit el kell neki szenvedni. Megesik az embernek a szíve rajta. Azért is hagytam oda a művészi pályát, hogy a családunkon segítsek. Az a nagy kamasz tönkre tette az apámat. Nekem kellett őt a nagy bajaiból kisegítenem. A mi kis pénzt szereztem a művészetemmel, azt mind az ő adósságainak a törlesztésére adtam oda.

– Az öreg Groll adósságaira? Hisz önnek az atyja abban a hírben állt, hogy mindig van a ládájában egy ezer forint készpénz.

– Úgy is volt az. Az öreg még csak takarékpénztárba sem tette a pénzét, mikor summásan kapott a boraiért, vagy a buzájáért. A Tóni ugyan mindenfelé csinálta a sok adósságot. Legtöbb volt neki a «Kék kakas» kocsmárosnál. Az öreg hallani sem akart a fia adósságairól. Azt mondta, vegyék meg rajta. Hát egyszer azt a furfangot találta ki a Tóni az apám rászedésére, hogy összebeszélt egy országháborítóval. Valami kicsapott nótárius van ott a faluban, a ki a parasztok egymás közötti perlekedéseiből élősködik. Ez oda ment a «Kék kakas» kocsmárossal együtt az apámhoz, s rábeszélte, hogy adja ki kölcsön a heverő pénzét a kocsmárosnak. Elmondták neki, hogy a ládába zárt pénz olyan tehén, mely se nem tejel, se nem ellik. Ellenben ha váltóra kiadja az ezer forintját, abból három hónap mulva ezerszáz forint lesz. Akkor visszafizeti a kocsmáros. Az öreg elhagyta magát tántorítani. Ki hagyta muzsikáltatni a ládájából az élire vert tallérjait. Adtak neki róla váltót. A kocsmáros aláírta, a nótárius is. Az egyik elől, a másik hátul. Az öreg soha életében nem látott még váltót. Csak annyit tudott paraszt észszel, hogy a kapott pénzről szóló írást az adósnak alá kell írni. Az -53- megtörtént. Akkor aztán azt kérdezte a nótárius az apámtól, hogy «no hát kegyelemed Groll uram elfogadja-e a a váltót?» «El bizon! Hogyne fogadnám el?»

– «No, hát akkor írja rá rézsut a váltóra, hogy: elfogadom Groll József. Az öreg nagy bölcsen azt is megtette. Örült aztán nagyon, hogy az ezer forintja helyett ezerszáz forintos váltója van a ládájában. A kicsalt ezer forinton aztán megosztozott a Tóni a másik két czimborával. Mikor aztán eljött a fizetés napja, a «Kék kakas» csak nem jelentkezett. Az öreg megunta a várást, rajta hajtott, követelte a pénzét. A «Kék kakas» szóba sem állt vele: azt mondta, ha baja van, menjen perelni. Még akkor is az öregem nem hogy valami becsületes ügyvédhez ment volna a váltójával, a ki felvilágosította volna felőle, hogy a pénzére keresztet vethet, hanem odaadta a váltót annak az országkerülő kicsapott notárusnak, hogy az hajtsa be: hisz ő van rá írva tanunak. Az meg aztán szaladt vele rögtön a törvényszékhez: az apámat a tulajdon váltójával beperelték, a melyen ő volt felírva «elfogadónak», három nap alatt el is itélték, meg is exequálták, még ő fizetett az adósának ezerszáz forintot. A Tóni azt is megosztotta a két czinkostársával. Azóta istentagadóvá lett, szidja az országot, a kormányt, a biróságot, az egész világot; pedig tulajképen csak a saját tudatlanságát szidhatná. A ki paraszt, az ne értesse a tintás ujját a váltóhoz; mert az harap!

Egy reggel, átdőzsölt éj után, mámorosan tért haza a faluból a Tóni. Minden pénzét elvesztette a «Sipi» játékon. Aztán azt hitte, mint minden szenvedélyes játékos, hogy ha ő neki most pénze volna, hogy folytathatná a játékot, hát minden veszteségét helyreütné.

– Ne szóld meg! Ha ő nem segített volna rajtunk, most házról-házra járhatnánk koldulni.

Erre a szóra elkezdett czifrán káromkodni a Tóni. (Azt az egyet megtanulta a magyarból.)

– Engem zsiványnak mertél nevezni! Ezért kitaposom a lelkedet! Hol az a vasvilla?

A szegény apa, látva, hogy a fia egészen meg van dühödve, beszaladt a házba s magára zárta az ajtót.

Az pedig oly dühbe jött, hogy se Istent, se embert nem ismert többé. Felkapta a vasvillát, s rohant az ajtónak, esküdözve, hogy ma véget vet a göthös öreg nyomorult életének.

Az anyja meg a felesége oda rohantak hozzá, hogy kiengeszteljék: attól még dühösebb lett. Az anyját úgy meglökte, hogy az elterült a földön, a feleségének pedig megfogta a haját, annálfogva hurczolta az ajtóig, s annak a fejével kezdte az ajtót döngetni.

Ekkor odaugrott hozzá a kis törpe s megkapta a kezét, melylyel a Lizi hajfonadékait tépászta a Tóni.

– Te is itt vagy? Te lidércz! Te milling! Azt akarod, hogy a holdba rugjalak fel? -55-

A törpe birokra nem kelhetett az óriással; hanem arra képes volt, a mit egy vadállat meg tud tenni, hogy a Tóni kezét úgy megharapta, hogy az fájdalmában felordított s eleresztette a felesége haját.

Ekkor aztán az egész haragja a törpe ellen fordult; hirtelen torkon ragadta azt s felkapta a levegőbe.

– Hát megharaptál? Te macska! Te denevér! Most az egyszer nem szabadulsz ki élve a kezem közül! Ide szegezlek az ajtóhoz, mint a bőregeret!

Abban a perczben felnyilt az ajtó, s kilépett rajta az öreg Groll. Pisztoly volt a kezében.

A törpének az arcza már szederjes volt a fojtogatástól, kezei, lábai vonaglottak.

A lövés eldördült. A nagy erős fiú szíven találva esett arczra az apja lábához.

Én aztán leírtam ezt az egész történetet s elküldtem azt a törvényszék elnökének.

A törvényszék a fiúgyilkos apát «egy évi» fogságra itélte: a legmagasabb kegyelem azt is elengedte neki.

… Egy tavaszi napon a svábhegyi kertemben egy szép spanyol meggyfát találtam hirem nélkül elültetve. Az öreg Groll hozta azt oda maga a villán, s ültette el – emlékül a megölt fiára. Azóta nagyot nőtt ez a fa; de gyümölcsöt nem hozott soha. -56-

BASSZISTA ÉS SZABADSÁGHŐS.

Sokan fognak még a budapestiek közül emlékezni az alakjára, a kik a hetvenes években a «Blumenstöckl»-ben vacsoráltak. Hatalmas kövér Falstaffi termete volt, gömbölyű, simára borotvált orczája háromszoros tokában végződött, a mit a természeti adományon kívül tartós gyakorlat hozhatott létre: neki volt a legnagyobb kaliberű torka, mindkét tekintetben, mind arra nézve, a mi rajta lemegy, mind arra, a mi rajta kijön. Ő volt a kerek világ legelső és leghirhedettebb basszistája.

A negyvenes években a bécsi karinthi kapui operaház közönsége gyönyörködött páratlanul tiszta zöngésű mély hangjában. Azt regélik róla, hogy egyszer a schönbrunni állatkert hímoroszlánját legdühösebb ordítása közepett elnémítá egy hangfutamával. De a miért különösen kegyében állott a bécsi közönségnek, az a gyönyörűséges lerchenfeldi dialektusa volt, a mit egész hamisítatlan mivoltában érvényesített minden szerepében. Akár Sarastro, akár Bartolo, akár Oroveso, akár Don Sylva került a keze alá, annak mind szépen fiakkeresen kellett a recitativoját elmondani.

Kár, hogy a szónoki tehetségével visszaélt. Ezt énekesnek soha sem kellene tennie. Az énekes daloljon; de ne deklamáljon.

A negyvennyolczas mozgalmak alatt Müller felcsapott népszónoknak. Lehetett látni azon napokban az arczképét a külvárosi boltablakokba kitéve, a mint a barrikád tetején állt, fején strucztollas kalabriai kalap, jobbjában hosszú, -57- kosármarkolatú schläger, baljában háromszínű zászló. Akkor bajuszt és szakállt is eresztett.

Ezt a vendégszereplését természetesen rossz néven vette az intendatura, s mikor Windischgrätz visszakerült, a hős Müllert ugyancsak kerestették mindenfelé. Müller azonban sejtette, hogy a torkáról van szó. S mint afféle énekes, a ki félti a hangját, melegebb klima után látott. Szerencsére Németországban van operaház elég. Egy kisebb teriméjű reichsunmittelbar fejedelemség rezidencziájának udvari színházánál föllépett mint vendég. A hangja és az éneke nagyon tetszett, hanem a kiejtésén folyvást nevetett a közönség.

Az előadás után az uralkodó fejedelem odaküldte a szárnysegédjét a vendégművészhez, legmagasabb megelégedésének tolmácsolása végett. Igen szép volt mind a játék, mind az ének; csupán azt az egyet óhajtaná a Durchlaucht, ha a művész úr a tájszólás dolgában valamivel közelebb jönne az igazi némethez.

Az önérzetes művész valódi basszista-flegmával válaszolta a körmönfont izenetet:

«Wensz eám máj lerchenfeldrs ned schneidi gnua isz, szo kann er szi den Kraxeldorn von májn Puckel holn; werd i mi vor so an Firstn schenirn, ter szi von an Milimari a Rosz auszlájgn thuad, wenn er af a Wachtparad will.»2)

A flügeladjutant nagyot nézett: – egy szót sem értett abból, a mit mondtak neki. «Nem fogom elmulasztani serenissimének uraságod legalázatosabb válaszát általadni.»

A fejedelem azonban szerződtette Müllert a szinházhoz, -58- kitörülte a szerepeiből saját legáthagymázottabb 3) kezeivel a recitativokat s ez által élvezhetővé tette az előadását nyelvkényes fülek számára is.

Azonban Müllert nem sokáig hagyták a duodez uralkodói udvarnál; a berlini intendatura hirét vette és elszerződteté. Kifizették érte a bánatpénzt. Mikor búcsút vett, azt mondta neki a potentátja: «no majd aztán Müller, ha elcsapják Berlinből, én megint visszafogadom.»

Berlinből azonban nemcsak, hogy el nem csapták, sőt nagyon is megmarasztották. Kedvencze lett az udvarnak és a közönségnek. Szeszélyei, rigolyái olyan nagy mértékben voltak, akár egy primadonnának. De azokat az igazgatóság tűrte kifogyhatatlan nagylelkűséggel. Utóljára, hogy a többi énekesekkel ne legyen kénytelen a szinpadon kivül összejönni, külön bejáratot csináltattak neki az öltözőszobájához, a mihez csak neki volt kulcsa: másnak nem volt szabad a küszöbén átlépni.

Egy titka volt, a mit nem engedett lámpafény elé hozatni. S ez az volt, hogy hány pohár sört iszik meg egy előadás alatt?

Mikor pohárról van szó, érteni kell alatta azt a torony alakú pintes edényt, a minek sarkas czink födele van; mint egy valóságos toronykupola. Ennek a tartalmát egy hajtókára leöblíteni nem utolsó virtus.

Müllernek extra mondvacsinált serlege volt, abból merítette a szerepeihez szükséges lelkesedést.

Egyszer Makbethet adták. Müller játszotta Banquot. Meg volt már ölve rendén; csak a lelkének kellett még feljárni a földre. Utasításához képest a harmadik felvonás elején már be kell ülni a léleknek a karszékbe, a szinpad alatti sülyesztőben s várni, mig az ügyelő jelt ád a csengetyűvel a gépmesternek, hogy no most iszik áldomást -59- Macbeth a távollevő Banquora. Akkor aztán egyszerre feltolják őt székestül együtt.

– Iszik-e már az a Macheth? – kérdezé türelmetlenül a földalatti lélek.

A gépész gyors lábbal futotta meg a pályát; s jött vissza tele billikommal.

Azt azonban tudhatják sokan tapasztalatból, hogy a meghalt embernek nagy hajlandósága van elaludni, kivált ha a pokolban egy nagy pohár sört kaphat a markába.

A gépmester a masinájához sietett. Banquo a közben elszunnyadt, az ügyelő csengetyűje jelt adott: Macbeth toasztja hangzik.

Képzelhetni Macbeth király extra-rémülését, mikor egyszerre csak a pokol torkából kiemelkedik eléje meggyilkolt áldozatának rémalakja, egy nagy bolond sörös kancsóval a két ölelő karja között.

Azonban egy cseppet sem jött zavarba; szép csendesen bedugta a sörös kancsót a trónusa alá. Szokták ezt az elkárhozott lelkek tenni.

Egyszer azonban az történt, hogy az orosz trónörökös (később II. Sándor czár) a berlini királyi udvart örvendezteté meg legmagasabb látogatásával. Tiszteletére az operaházban diszelőadást rendeztek: «Hugonották» volt kitüzve.

Az igazgató elővette minden ékesszólását, biztatott, fenyegetőzött: mind sikertelen fáradság volt. Müller állt rendületlenül a mellett, hagy a muszkának nem énekel.

Az igazgató nagy zavarban volt: a darab hirdetve van, az előadás megváltoztatása nagy botrány lesz; utoljára ahoz a kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy hirtelen előrántja a második basszistát s azt lépteti föl Marcel szerepében. Ötven tallér extra játékdíj igérete mellett az ifjú énekes vállalkozott a feladatra, s a «Hugonották» szerencsésen mehetett a diszelőadáson.

Estenden azonban a jó Müller megtalálta a jobbik eszét s meggondolva, hogy az mégis furcsa komédia lesz, ha az orosz trónörökös megtudja, hogy Müller megszakította a diplomácziai összeköttetést Oroszországgal, rászánta magát, hogy áldozatot hoz az elveiből az európai béke fentartása érdekében – ez egyszer. Senkinek sem szólt: szépen felment a kellő órában a szinházhoz; a külön bejáratán át beosont az öltözőjébe; feljelmezezte magát s aztán várta a jelenését az ismeretes áriák során.

Egyszer aztán jön a Marcel jelenése s arra a két szemközti szinfal közül betoppan két Marcel a szinpadra, s mind a kettő elkezdi énekelni az ismeretes áriát – duoban.

A t. cz. publikum, a legmagasabb uraságok csak nézik, csak hallgatják, hogy mi lesz már ebből? Utoljára a fiatal basszista átlátta, hogy az okosabbnak kell engedni, kivált ha gyöngébb a hangja; – s elpárolgott a szinpadról. Müller aztán végig énekelte nagy bravourral a Hugonottákat. -61-

Hanem ezt a tréfát már csakugyan megsokalta a burkus. Müllernek kiadták az úti levelét.

Ekkor aztán megharagudott, elcsapta magától az egész korhadt ó-világot, s átvitorlázott Amerikába.

Mikor visszakerült, csodadolgokat tudott az újvilági művész-pártolásról itthoni ismerőseinek elmondani. Például egy a leghihetőbbek közül.

– Chicagoban voltam, hat előadásra szerződtetve. Óriási szinház. Rengeteg közönség. Roppant bevétel. Pénzt nem számlálják, hanem mázsával mérik. «Varázsfuvolát» adtuk. Mikor kilépek a szinpadra s rákezdem «In diesen heiligen Hallen»… egyszer csak egy lövés hangzik s egy golyó fütyül el a fülem mellett; arra egy másik lövés durranik el a tulsó oldalon, s a golyó a sugólyuk kalapjáról ricochettoz a szinpadra; aztán két, három lövés egyszerre innen is onnan is! – No de én sem jöttem zavarba. Kirántom a zsebemből a revolveremet s «piff-paff» visszalövök egy párt a közönség közé, s azzal folytatom az áriámat… Kennt man die Rache nicht! – De azt az applausust hallották volna! – Szerencsére a chicagoi revolverekben a golyók papir-machéeból vannak.

Úgy látszik azonban, hogy a derék Müller még is csak megunta a dollárözönt s partra kivánkozott ugyanazon németországi apró birodalomhoz, amely már egyszer szigetet képezett művész-oczeánján.

A fejedelem még mindig ugyanazon műpártoló maecenás volt; csakhogy most már parókát viselt s a páholyát megcserélte. Hajdan az első emeleten volt az udvari páholy; évek sorának leteltével a fejedelem a szinpad közvetlen közelébe établirozta magát, olyan formán, hogy akkurát a szinpadra könyökölhetett ki, a mi igen előnyös helyzet, kivált ballet-előadások alatt.

Itt aztán nagyon megbecsülték a ritka művészt: a sör is rendkivül jó volt. Mindenképen meglehetett elégedve.

Egy este a budapesti Blumenstöckliben kedélyesen mulatott egy művész-társaság: köztük egy hajdani karnagy, -62- a ki sok külföldi szinpadot ismert. Ebben a vendéglőben népénekesek szokták magákat produkálni. – Vacsora közepén a törzsvendégek között élénk mozgás támad: «Ő jön!» – S azzal betoporzékolt az ajtón egy sylenusi alak, a hátán óriási nagy bőgővel. – Azon kezdi, hogy milyen átkozott meleg van! a szegény brugósnak majd kiszakad a lelke, a mig ennyi garádicson felmászik! Egy pinczér rögtön szolgál neki egy pohár sörrel. A pohár kétitczés. A brugós fogja a kancsót a fülénél s egy húzomban kiissza lélekzetvétel nélkül. A publikum «da capot» rivall: arra a pinczér második kancsót hoz. A virtuoz azt is üresen adja vissza.

– A biz úgy van: – ön tudja, hogy nekünk énekeseknek szokásunk, mikor valami nagy áriánk közeledik, elébb a torkunkat kiköszörülni, s ha valami reszeli a gégénket, hátra fordulunk és kiköpjük. Hát én a nagy buzgóságomban elfelejtettem, hogy a nagyherczegnek a páholya a szinpadra nyilik, s ő herczegsége odakönyököl. Jön az áriám, érzem, hogy valami «fetzli» van a torkomon. Egyet krákogok, hátrafordulok, «pfthű» s megtörtént a szerencsétlenség. Másnap kiebrudaltak.

– Higyje el, hogy soha sem volt olyan jó dolgom, mint most. Enni inni kapok, a mennyi kell, s hozzá tiz forintot egy estére. Soha se volt annyi fölösleges pénzem, a mióta élek. -63-

S azzal elkezdett énekelni mindenféle tréfás kupletteket, azzal a fenomenális harangzöngésű mély hangjával, a mihez hasonlóra sokáig lehet várni, maga kisérte a dalait a brugóval.

De azért, hogy olyan sok fölösleges pénze volt, soha sem vitte annyira a derék Müller, hogy több kabátja legyen annál a mi a testén van.

Egy este nagy szomorúságban találta leghűségesebb patronusát, a Blumenstöckl vendéglősét. Kérdi tőle, hogy mi baja?

– Áldott jó asszony volt: Isten nyugtassa meg. Ki csinál nekem már ezután olyan jó sonkás omelettet!

– Szivesen megtenném: nagy élvezet volna rám nézve. De lássa ön, nincsen ilyen gyászesethez való fekete kabátom.

A vendéglős épen olyan bőven megáldott termettel birt, mint a művész; a fekete kabátot mintha csak rászabták volna Müllerre.

Az emberséges vendéglősnek több heti várakozás után végre elfogyott a türelme s egy este utána ment az énekesnek, s megkapta azt a kedvencz kocsmájában, a mint épen a tarokkozásnál ült.

– Csitt! Egy szót se, ha az élete kedves! Tiz tarokk tous les trois, pagat ultimo.

S csak azután, hogy az utolsó ökölcsapás elhangzott a kártyaasztalon, fordult hozzá. -64-

– Hát a kabátom! A fekete kabátom, a mit három hete van már, hogy az úrnak kölcsön adtam gyászruhának, s még sem hozta vissza.

– Mert ismerem a magasabb etiquettet. Az udvari gyász hat hétig tart. Még nem telt le, csak három.

Aztán megint csak visszakivánkozott a szép Amerikába. Keresztül énekelte magát az oczeánon. – De már vissza nem tudta énekelni.

Soha életében nem volt olyan kemény sorscsapás, a mi megrendítette volna; hanem a mint egyszer legjobb játék közben a bőgőjéről az öreg húr lepattant, abban a perczben megütötte a guta. Ezt nem birta elviselni.

A HORTOBÁGY.

«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól mivelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy őspuszta, a mit ekevas föl nem hasogatott soha. «Ismeretlennek» is méltán nevezhetem; mert a kik a hire végett ide jönnek mulatni, mind ott telepesznek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek, az évenkinti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a Hortobágyparti nagy hid előtti síkságon; de bele a puszta végtelen labyrintjába ritkán vetődik el valaki: jártas kalauz nélkül meg se is próbálja; – azon a kétszáz hatvan pásztoron, a három állatorvoson, a pusztai biztoson és az ő mező-biráin kivül alig járja be valaki magát az igazi hortobágyi pusztát. -65-

Ennyiből áll a lelkes lakossága egy ötvenkétezer holdnyi területnek: kétszázhatvan ember. Hanem aztán a lábas jószág, a mely ezeknek a felügyeletére van bizva, megy ötvenezerre.

Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a viz, nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: amannak a növényzete buja, emezé kúszó porcsfüvön és székifüvön kivül semmi.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Nagy áradáskor csónakkal járták e pusztát: a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires volt a vidéken a kócsag vadászat: most már csodának ha látni egyet. Ezelőtt negyven esztendővel mikor a muszkák elől menekültem, a fegyverlerakás után, a Hortobágyon át egy csikós bojtár vezette a szekerünket félnapi járó nádason keresztül, tengelyig érő vizben; a nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek, kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három óra járásnyira széltében, hosszában.

És ebben a látszatos egyhanguságban mennyi csodaváltozatosság van! A betyárromantika is kipusztult végkép; de azért mennyi ősköltészet maradt még itt a természetben, úgy, mint a népéletben!

Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden üdezöld, s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szunyogok és musliczák billiói.

A debreczeni városi tanács vendégszeretete fejedelmi kényelemben részesíti a szivesen látott népisme buvárt, utazót, festőt, kül- és belföldi nevezetességet. Minden jóravaló ember, a ki a hortobágyi pusztát be akarja járni, szives vendégszeretetre talál, s ugyan még egy pálczát se hozzon magával védelmi szerül, csupán a pihenési igényeit szállítsa le a legkevesebbre. -66-

A mint a város pompás ötös fogatán, (a mely maga is festőnek való tanulmány, eredeti magyar arczu kocsisával s a «Lajos» hajduval a bakon) az ötven méter széles országuton a két oldalt elterülő tanyákat elhagyjuk, melyeknek legutolsóján épen akkor ültetik nagy gonddal és fáradsággal a dohány-rászákat, mig a buzaföldek mentén egész hosszú sor asszony-cseléd virit, piros ruháival, a kik a konkolyt irtják a vetés közül: átvágunk az emlékezetes «Vérvölgyön», kihagyjuk a lovaknak magukat fujtatni a Kadarcsi csárdánál; azután következik a «Kö-út». Ez már a kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán az asszonyok roppant nagy pajtákban szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül a nemes merino birkákat látjuk, a másik mellett az ős-eredeti magyar juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos vadállatot mutat.

Ha akad a látogatók között naiv kedély, a ki kiváncsi rá, hogyan támadhat a birkáknak, (kosnak, nősténynek egyaránt) ilyen csodálatos csavarforma szarva? annak a juhász megmagyarázza szépen, hogy annak a szarvára mindennap egy forró czipót húznak s annál fogva csavargatják meg ilyen czifrára; s azt olyan komoly ábrázattal mondja, hogy sértés volna benne kételkedni.

Jó szerencsére ott van a kalauzoló urak között a Hortobágy legkedveltebb alakja, doktor Deli Mátyás, a ki valamikor barát volt, de ott hagyta a reverendát, és most kitünő derék állatorvos: tréfás alak azoknak, a kik a tréfát értik; de a kik a tréfa mögött megtalálják a komoly értelmet, azokra nézve megbecsülhetetlen utbaigazító. Valamenyi pusztákfiának ő a keresztapja, násznagya, birája, papja, tanitója, és orákuluma: nem is hivják másként, csak «apánknak». -67-

Doktor Deli Mátyás mingyárt jó eleve megismertet bennünket az itteni társadalmi állapotokkal. – Még a pásztornép között sincsen egyenlőség: itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás: ezek a Hortobágy grófjai; azután jön a csikós: ez a köznemesség, a pusztai gentry. Gulyás és csikós barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest keveredik, a kik között rangban előbb áll a «kondás» (a mi jellemző a sertéstenyésztésére büszke Debreczenben), legutoljára jön a juhász. És még ezek között is elébb való a magyar juhok pásztora, legvégül marad a nemesített birkák őre. A debreczeni régi civis gazda ma is jobb szereti a magyar birkát, mint a merino juhot; amazt igy hija: «ezek az ártatlan jószágok»; emennek a neve nála: «ez a csunya féreg».

Oka a haragnak az, hogy a magyar juh egyenesen előre legel, az utána jövő nyájnak is hagy valamit, de a merino juh jobbra balra legel, egész kopaszra nyirja a legelőt.

«A juhász soha sem mond igazat; a kondás megmondja az igazat, de goromba és rútul káromkodik; a csikós makacs és nem engedi magát kikérdeztetni; a gulyás becsülettudó, kevés beszédű, de a mit mond, az helyén van.»

«Mikor a juhász a csárdába letelepedik, a mint a boros palaczkot eléje teszik, azonnal elkezd dalolni. S abban nem hagyja, a mig a borban tart; a kondás szitkozódik, káromkodik ivás közben; ha aztán jön a csikós, elkezd legénykedni, hetykén beszél és kötekedő; mikor pedig a gulyás kerül az ivóasztalhoz, az respectust tart a többi fölött, nagyot hallgat, lassan beszél, s csak a vége felé áll elő, hogy «no hát én is tudok egy új nótát!» akkor aztán mulat.»

Mind a négy fajtával nagy hamar módunk lett megismerkedni, s igaza volt a doktornak!

Még egy csárdát érünk útközben, a hortobágyi pusztán végig vágtatva a gyors öt lóval, miközben a láthatáron folyvást kisér bennünket az ujvárosi templom tornya. Két nagy tehén csorda marad el mellettünk, mindegyik ezeren -68- feljül álló gyönyörü czimeres szarvú állatok! Birkanyájak, sertéskondák, de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobb részt a Hortobágy folyón.

Azt mondja a csikós: «Az Ur Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni, disznóról pedig szó se lehet! Az csak a karám mellett huzhatja meg magát, mint halálra itélt gonosztevő.

Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az ujvárosi torony s csak hébehóba bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a hirhedett hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országuton, soha keritéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszin. Jó bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái, uraknak való étterme s a pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint az lesz, ha a debreczen-füzes-Abonyi vasut megvalósul, s gőzmozdony fújtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült meg.

A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy lassusággal a Hortobágy folyó, szélességre olyan, mint a Garam rendes időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhid, kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy építésekor a hozzá való meszet tejjel ójtották meg, azért olyan tartós.

E hid képezi a pusztán a legnagyobb magaslatot. Innen látjuk közeledni a több oldalról előterelt méneseket.

II.

A regényes látványok, a zajos jelenetek nincsenek ott mindig. A városi tanács intézkedései folytán lettek a Hortobágy mellé, túl a vizen felterelve a szabad ménesek, -69- festőnek, irónak, fényképésznek tanulmányozás végett.

Itt mutatták be a vad mén elfogását pányvával a szabad ménes közül. Két délczeg csikós legény volt kiszemelve a feladathoz, az egyik a «Pákozdi,» a másik a «Pecze»; igazi mintaképei a hortobágyi csikósnak, büszke rátartó fej, nemes arczvonások, naptól barnapirosra zománczolva, napbanéző szemek, sugár szemöldökök és hozzá délczeg termet kálvinista nyakkal. Egyszer már láttam a fiatalabbat, a Peczét, a mint a város czifra méneséből kifogott egy kiszemelt lovat a pányvával, az is festői jelenet volt, a csikós legény egymagában fogta el a paripát a pányvával, mozdulatlanul állva a helyében. Karjain duzzadó izmairól alácsúszott a lobogós ingújj: olyan volt, mint egy antik görög szobor; – csendesen oda vonta a lovat magához, másnak segítsége nélkül.

Ezuttal azonban az elfogott paripa nem adta meg magát olyan könnyen: rúgott, szökelt, felhányta magát a levegőbe, csavarta a nyakát, s a másik csikósnak is be kellett kapaszkodni a pányvába, hogy világgá ne szaladjon a mén.

Megértettem aztán később a két jelenet közötti külömbséget. Ez az utóbbi próba a «szilaj ménessel» lett megkisértve, az elébbi pedig a «czifra ménes» közepett. Amazt, ha megriasztják, Nádudvarig elszalad; emez már istállót is ismer. Mikor délután a városi nemes fajménest felkerestük, nem kellett azokat pányvával fogni: odajöttek maguktól hozzánk, oda álltak a festő háta mögé s a vállán keresztül nézték, hogy mit rajzol. Egy vad paripa, mely soha kötőféket nem látott, meg hagyta a fejét simogatni, s olyan udvarias volt, hogy elvette a kináló hölgy kezéből az ákáczvirág bokrétát és szépen megette.

A nemes fajménes számadó csikósgazdája rakott házban lakik. Fecskerakás a fal, vert agyag, szalmával keverve; nád a födele. Ha belépünk, a fejünket le kell hajtani, hogy bele ne üssük a gerendába. Nyáron nem látja -70- ez a szoba a gazdát, mert annak az ágya (két szál deszka) ott van a kinyuló eresz alatt; egy bundadarab a fejvánkos, fölötte a polczon a domború hátu rengeteg nagy kenyerek, meg a fabödön, melyben a heti étele áll. A hátulsó félszerben elég hely van három kuczorgó süldőnek.

Csikós, gulyás szereti a jó konyhát. Konyhája ugyan nincs; de étele van. Azt a felesége készíti el, a ki odabenn lakik a városban, s egyszer egy héten, vasárnap kijön a pusztára s hozza magával tele bödönben az egész hétre való eleséget.

«Fehér eczetes», – «Kaszás lé», – «Kálvinista menyország», – «Töltött káposzta», «Espékes», – «Savanyú paszuly». – Ez a változatos szakácskönyv. Egyik héten az egyik, másikon a másik. – Csupa savanyú lére készült ételek: ezt az életmód kivánja. A magyarok ismerik valamennyit; csak az «espékes» kiván magyarázatot. Ez áll friss disznóhusból, a melyre bőven leszeletelt vereshagyma van tetézve s eczetes tejfeles lével berántva, egész borssal behintve. – Ha eltalál fogyni az étel, ha rossz időjárás gátolja az asszonyt a kijövetelben, a puszták embere maga is kész szakács: ott a tarisznyában a lebbencs, meg a kása: készít «tésztás kását». Magam is kóstoltam: pompás reggeli volt.

Azt mondtam odafent, hogy nincsen konyhája. Dehogy nincs. Csakhogy azt itt «vasaló»-nak hiják. Minden karám mellett ott áll a vasaló. Ez egy ölnyi átmérőjű kerek, kunyhóforma, felül nyitott nádsövény, melynek a feneke téglával van kirakva: középett a tüzhely, a mellett a forgatható «szolgafa», a minek a végére a bográcsot ráakasztják, s alatta tüzet raknak. A tüzelőszer a legfinomabb hortobágyi koksz, a mi ott szárad a karám végében halomra felrakva; bányája a sik mező: úgy hivják pásztornyelven, hogy «árva trágya». Ezt összegyüjteni a «taligás» hivatala; azután a bográcsban megfőzni az ebédet, az is a taligás hivatala; s végül a kész ebédet bográcsostul tanyáról tanyára elhordani a bojtárok után, ismét a taligás -71- hivatala. Taligás a czime a csikós-tanoncznak. Tizenkét éves korában jön ki a fiú (a pásztor fia) a pusztára s beszegődik a karámba. Odáig iskolába járt, irni, olvasni, számolni tanult: a nélkül nem lehetne «számadó». Ott aztán addig szolgál, – fizetés nélkül – mig megnő, s bojtárrá emelkedik s az ő kötelessége a tüzelő gyüjtés, főzés, takarítás s hajdan az esett barom lenyuzása is az volt, de ez alól már felmentette az új rend a pusztán.

A karámon és a vasalón kivül még ott látjuk a hármas szárnyú szélfogót: a mi a juhászoknál nádból készült cserény; a birkának az is jó védelem; de a gulyának, ménesnek erős deszka palánkból készült az, mely a pusztán végig seprő zivatartól megóvja az odaterelt állatcsoportot.

Kiegészíti a képet a nagy csordakút. Egy három öl hosszú, két öl széles mély medencze, melybe négy oldalról buzog fel a földfuróval előcsalt friss viz. Az egész nagy architecturai remekeléssel kifalazva, keresztkötéssel kiczövekelve vastag tölgyfa gerendákkal, s összekötve a roppant hosszú tölgyfa itató vályuval. Két-három kankalikos kútgém jár fel s alá déltájt, estenden a kútba, s az sem gyerek munka: öt, hatszáz, sőt ezer darab állat számára vizet meríteni. – Egyszer már a tanács hozatott külföldről egy merítő gépet, mely két ló erejével könnyen elvégezé a munkát; de nagyhamar túl kellett rajta adni; mert a pásztorember inkább maga fáradt a vizmerítéssel, mint hogy a kedves jó hátas lovát kinozza meg a göppöly keringetésével.

A juhász karámja megint másforma: annak már belül van a tüzhelye, s a belsejében vetett ágy van és tulipántos láda, a falakon főzőeszközök, czintálak, a gerendákról gomolyás zacskók lógnak alá. Ennek már kinn lakik a felesége a pusztán, télen nyáron. Apró gyerekek játszanak a szalma között, kis csibe, kis kácsa szaladgál a ház körül. Olyan juhász karám is látható, mely szigetmódra körül van árkolva; az árok vizzel tele s a vizen át hid vezet a kunyhó udvarára, mint egy kulcsos várba. -72-

De kertet nem látni sehol. Csak a csalán, meg a papsajt, az emberi lakásnak ez két hű kisérője, veszi körül buján a karámot.

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A láthatáron tenger terül szélyel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént meglátogattunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel, s az ujvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszu várost látunk, fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy hogy az ökrök a láthatáron látszanak állani, s a láttani csalódás mammuthokká nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi óriás a láthatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga előtt: mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy simpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy csoportban. Majd megint egy gályákból álló flotta látszik a tengeren át felénk vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájuk, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk őket. Néha a délibáb felkapja a láthatár alatt mélyen fekvő helységek ábráit a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni; a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak visszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de azt -73- is megteszi a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a visszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés, annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné egész nap, mint a hogy nézi most a puszták pásztor népe.

Harangszó nem hangzik a pusztán: csak a nap állása tudatja velünk, hogy ebéd ideje van.

A behivott csikósok számára is fel van hordva a lakoma a nagy ivó szobában.

Azonban a nap egyik hősét, a Pákozdit hasztalan hivogatják: nem akar bemenni, nem akar a lakomához ülni. Tanácsbeli urak, vendégek, festők, magam is eleget invitáljuk: de csak nem jön: nem kell neki se étel, se ital, s az okát sem mondja meg, miért nem?… Hát csak nem!

Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, a kit ő nem akar többé látni. Két éve már, hogy felfogadta: s állja ma is a fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leirva: de az egész történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre bizta, hogy nem adjuk tovább.

Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzá ült a csikós, s az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek. A nagy ivószobában nem maradt más, mint a sorozásra gyülekező legények Balmaz-Ujvárosból.

– Hát ilyen a csikós adott szava: bizonyítá doktor Deli Mátyás, a ki jól ismerte a csikós történetét. Van itt -74- egy öreg csikós, a kivel meg az történt, hogy ezelőtt husz esztendővel, egy vásár alkalmával, mikor a konvencziós lovát eladta, erősen betalált venni az áldomásból, s széles jó kedvében egyszer csak berontott az úri étkező szobába. Én épen ott ültem az asztalnál, s mellettem egy számadó juhász, csendesen poharazgatva. «Ejnye te szemtelen juhász! rivalt fel a csikós; még te a tekintetes úr mellé mersz ülni! Te juhász!» s azzal úgy csapta pofon a jámbort, hogy az asztal alá fordult szegény. Én lehordtam a garázdálkodót, hogy mer ide betörni? «Hát csak tánczolni akarok, tánczosnét keresek.» – «Eredj a pokolba! nincs itten neked való tánczosné!» – «Dehogy nincs, deb’zon van!» s azzal nyalábra kapta ezt a nagy öntött vas kemenczét s ezzel kezdte járni a kuferczest, s addig járta, mig össze nem rogyott. Kétszázötven forint volt a bugyillárisában, azt reggelre ellopták a vásári tolvajok. – Helybeli nem tette. – Másnap aztán odajött hozzám nagy töredelmesen: «éj be nagyon bánom, a mit tegnap tettem! Hogy a kétszázötven forintomat elvesztettem, azon nem búsulok; de hogy a tekintetes urat megbántottam, azt átallom nagyon. Már most büntetésül felfogadom, hogy husz álló esztendeig nem iszom se bort, se pálinkát.» – S megállta, hogy húsz esztendeig nem ivott mást, csak vizet. Ilyen a csikós adott szava, hát még a gulyásé?

Fülöp János uram igazi diszpéldánya az alföldi gulyásoknak. Lóháton a nyeregben ülve is athletai alak, szép szabályos, értelmes arcz; s ha leugrik a lóról, megreng a föld alatta. Öles a termete. Ez tartott hozzám felköszöntőt a többi pásztorok nevében: rövid talpraesett mondásokban. A pusztai gulyásnak harmincz kötetből álló könyvtára van a vályog falu karámjában s ismeri azokat a magyar költőket, a kik a magyar nép számára irtak, jobban, mint – majd megmondtam, hogy kicsodák?

Később a másik Fülöp is oda jött, az öregebb, öcscsénél -75- alacsonyabb. De valóságos érzelmes, nemes vonású magyar arcz: ez is számadó gazda; mind a ketten világot láttak már s tekintélylyel birnak az urak előtt is.

III.

Aztán akad egy magyar parasztlegény (nem czigány), a kinek hegedüje van. De bizony olyan szépen el tudta húzni a legkedveltebb csárdásokat; pedig soha se tanulta senkitől a hegedülést. Ez alatt odavetődött egy juhász gazda is. Ősz haja volt már, s az göndör fürtökben borult a vállaira; de fiatal arcza s pompás villogó ép fogsorai, mikor megszólalt.

«Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek ülhessen», mondá nagy szerényen.

«Üljön közénk, apám uram», mondának a fiatalok, helyet szorítva a számára a közös padon, s megadták neki a becsületet, azért mert öreg ember, daczára annak, hogy juhász.

S a hogy a doktor Deli Mátyás mondá: a mint a boros palaczkot a juhász elé tették, ez rögtön rákezdte a dalolást; s aztán folyt belőle a dal vége szakadatlan.

Festő művészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász mellé telepedtem poezist tanulni.

Olyan nóták azok, a miknek a verse és dallama együtt születik a pusztán, s mind a pásztor életet jellemzi. Egy pár szakaszt elfogtam az emlékezetemmel.

«Két hete már, ha nem három,
Mindig a gazdámat várom:
Ahol jön már szamárháton,
Mi felénk tart, a hogy látom.»

«Jó napot, édes bojtárom!
Van e hiba? van-e károm?
Nincsen hiba; de nem is lesz;
Még ez a nyáj kezemen lesz.»
-76-

«Esteledik, alkonyodik,
Gulya, ménes takarodik,
A számadó káromkodik,
Három bojtárja bort iszik.

Egyik iszik a Kadarcsba,
A másik a Hortobágyba,
A harmadik a Megyesbe,
Hej keringős teremtette!»

«Mikor a juhász bort iszik:
Szölke szamár szomorkodik.
Ne szomorkodj szölke szamár:
Majd elmegyünk a nyáj után.»

«Hat jó kutyám farkas nyomán,
Két bojtárom két oldalán,
Magam megyek a derekán,
Szölke szamár a hátulján.»

Utoljára aztán a zene és dal mellett a csikós, a gulyás tánczra kerekednek, s eljárják azt az igazi pusztában született friss magyart, a mit hiába utánoznak az urak a fényes parketten: tégláspadló kell ahhoz, meg csikós legény.

S ez így megy változatosan késő estig. Az iró és művész vendégek kedveért vasárnap van ma az egész pusztán.

S az egész mulatság alatt egy durva, egy csintalan szót, egy sértő mondást, egy kötekedést nem hallani. A ki meg akarja ismerni az igazi «elegáns» magyar embert, az menjen ki a Hortobágyra. -77-

Magam is, meg a művésztársaim mind együtt üldögéltünk a pásztor gazdákkal a borozó asztal mellett, odajött a doktor Deli Mátyás is s ő is koczingatott velünk: «Én vagyok ám ezeknek az apjuk valamennyinek, s elmondhatom, hogy az én fiaim között egy rosz ember sincsen.» A számadó gulyás rámondá, hogy «igaz! Nem türnénk el magunk között a rosz embert: elüznénk a pusztáról.»

Egy debreczeni jó barátomtól hallottam, hogy nem régiben két csikós legény között egész lovagias természetü párbaj folyott le a pusztán.

A kihivás becsületkérdés miatt történt, furkós botra, lóháton: egész szabályszerüleg, párbajtanuk segédkezése mellett. A furkós bot komoly fegyver. A vivók egyike bezuzott fejjel hullott le a nyergéből, keményen helybenhagyva.

A magyar csikós nem ront egymásra orozva; nem késsel; nem rálesve; nem is a harag első dühében, vagy a bor mámorában: – megvárja, mig a düh és a mámor elpárolog, s akkor gyürkőzik neki; találkozást ád: «gyepre bajszos!»

A mig a mulatság tartott, a festő művészek az érdekes népalakokat rajzolták, a mit azok büszkén tűrtek. Hatalmasan tudtak pozirozni! Kivált a fiatal Pecze.

Egyszer azt kérdi az egyik a rajzoló művésztől, hogy mi az a jószág, a mivel most azt a papirost csiszolja?

A festő azzal felajánlotta nekik, hogy ezt a drága kincset kétfelé vágva, megosztja közöttük.

Nem «számokat» kiigazitani való a gumilászti a számadó csikós kezében; hanem csak neveket. Mert ezeket adja vissza olyan nehezen az engedetlen plajbász, kivált mióta sok idegen hangzású is keveredett a gazdák közé. Például a Schweiczer Nepomuk nevét a világért sem tudja másként leirni a számadó, mint úgy, hogy «Váczi Pamuk» s e miatt ujra kell irnia a számadó levelét. Most már ezen a bajon segitve lesz a gumilásztival. Csak a nevet kell kitörülni, ujra irni: a többi megmaradhat.

Estére egy kis halászat is lett rendezve a Hortobágy folyamában. Két példánya a pákászok kiveszőben levő fajának egy hálóvetésre egész tele kassal húzta ki a széles, nagy pikkelyü kárászt, a miből jóizü vacsoraszaporitó lett hamarjában. Az alatt mi «festő-kagylókat» szedegettünk a folyam sárlepte iszapjában. A pusztának még halai és hüllői is vannak.

Hajdanában még hires madarai is voltak: a sasok és dögkeselyük. Mikor még az elesett lovat ott hagyták a pusztán – saharai módon – a hol elhullott, s annak az elfogyasztására más világrészből is eljöttek a levegőég nagy ragadozói. A népajk emleget egy csikós legényt, a -79- kinek az volt a furfangja, hogy egy lenyúzott állatbőr alá elbujt, lyukat vágva annak a hátán, s mikor arra leszállt valami keselyü, hirtelen kinyult a kezével a nyiláson, s megkapta a nagy madarat a lábánál fogva s lerántva a lábait, ott tartotta addig, mig a lesben álló társai odarohantak s a keselyüt agyonverték; de már ennek a nemes mulatságnak vége, a mióta az elhullott állatoknak eltemetése törvény szerint meg van parancsolva.

Az állathulláknak körül korlátozott temetője van a legterméketlenebb szikes pusztán: valamennyit odaviszik, ott fejtik le, s aztán mély gödrökbe elhantolják.

Nem igen étvágyingerlő tárgy biz ez; de jellemző adat a hortobágyi életről, hogy az elhullott állatokat még nem rég is felhasználták. A pásztor ember nem hiszi azt, hogy a magától meghalt állat husa nem olyan használatos, mint a leölté. Mikor a mi csikósunkat magasztaltuk, hogy milyen derék egy legény, közbeszólt a hortobágyi korcsmáros. «Az bizony, mert ez még döghuson növekedett fel! De a mióta a kaormány betiltotta az esett marhát, azóta a fiatalság mind elaljasodik.»

Az volt ugyanis a szokás, hogy ha tulok esett el, azt nem hagyták a keselyüknek; hanem a husát felapritották, bográcsra hányták, megabálták, s azután gyékényre kiteritették, a napon megszikkasztották. Ezt a «szikkasztott hust» aztán, zsákra rakva, aként használta fel a gazda, hogy mikor bocskoros levest (eczetes hagymás lé rántással) főztek, annyi marokkal dobott bele, a hány vendég számára készült a vacsora.

Mondják is zúgolódva, hogy mi baja a miniszternek azzal, hogy mi fő a szegény pásztor bográcsában?

IV.

A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.

A legelső kakas-szóra, éjfél után két órakor felébresztenek bennünket: «reggeledik» már.

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hiják, hogy «hajnalperczenés.»

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag», az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl szekere» a «bújdosók lámpása», – a «tengerbekacsintó», – a «menyország ablaka», hanyatlóban már a «kereszt csillag», melyhez hajdanában a «szegény legény» fel szokott pillantani, mikor lovat lopni indult, s ha akkor azt sóhajtá «Isten segits!» soha meg nem fogták (a hogy tudós Lugossynk feljegyzé); a csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világit; a keleti láthatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak valami tündéries megvilágitást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A sikságot még sötétség lepi. – Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.

A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elköl, előállnak a fogatok; elől a pusztai biztos könnyű két lovas csézáján, utána az ötös és négyes fogatokon a művész had, a közkedveltségü és nagymiveltségü városi tanácsos, Nánássy Ferencz (nekem különösen régi jó barátom) kalauzolása mellett, a nagy gulya látogatására.

Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában, a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy füzfái lassankint elmaradoznak mögöttünk, s fél órai vágtatás után sik mezőkön át, siskás -81- tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint a két «kiterjesztett erősség»; fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljhatalmu «semmi» uralkodik itten.

De még is van egy hang, mely életet hirdet. Ez a légben járó pacsirták éneke. Szemmel feltalálhatatlan kisér bennünket a magasban végtül-végig ez a száz meg száz égi énekes, a kinek zengő kardala a puszta közepén, e felséges templomban dicséri az Istent. És e pillanatban valami földöntúli kéjteljes nyugalomérzet fogja el idegeinket. Azt érezzük, hogy kivül vagyunk a világon, megszabadulva a czivilizált élet minden szabályaitól, nyomoruságától. A végtelen kerek sikságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozná, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, maguk az ittlakók is elbódulnak benne.

Órahosszant, vágtató futamban eltart e felséges kép: az égre már feljött a nap kengyelfutója, a hajnalcsillag, a harmatos füben együtt fut velünk valami messze nyuló szivárványos dicsfény a sik földön, s csak ekkor tünik fel előttünk a látó határon valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejüleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb: tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei; a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt -82- csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy híják, hogy a «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült vasaló, egy deszka szélfogó, és egy csordakút a hajdani piacz egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a távolból, mint a valóságos Golgotha.

A mi a puszta nevezetességét képezi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén, idei borjuval, nagy számú bikákkal egy tömegben.

Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérü, a hová éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik; az ezernyi czimeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda között. Meg sem mozdul egy is, mikor kocsijainkkal körül hajtatunk az alvó helyük mellett. És ezek teljesen szilaj állatok, a mik télen-nyáron kinn vannak a pusztán, a szabad ég alatt. A teheneket nem fejik, tejgazdaság nincsen: azok csak borjútenyésztésért vannak. Eladni csak falkánként lehet belőlük, s elégszer megesik, hogy mikor az eladott falkát már beterelték a Tiszaparton a hidasba, akkor egyszerre előveszi őket a puszta utáni vágy: keresztül ugrálnak a komp szélén, kiúsznak a Tiszából s visszavágtatnak a zámi karámhoz: az eladó visszafizetheti a pénzt a vevőnek.

Ezt a tréfát a lovak is megteszik. Sok hortobágyi mén visszaszökik a «két viz» közül az uj gazdájától a régi szabadságba, s magával hoz hámot, kötőféket. A mult télen a város méneséből hatvan darab beszélt össze s tél utóján kitörtek a debreczeni istállóból s meg sem álltak a négy óra járásnyi mátai pusztáig: ott pihentek meg a jól ismert szénakazlaknál.

Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek -83- belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái, aztán meg a «magyar wertheimcassa». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstűl; a nyakán a nyilás, a mi lakatra jár: ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-paprikatartóját, meg az igazságát. Pénz, az nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?

Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédü legényke, kék ingben, gatyában, az ing pirossal kihimezve tarkán, megfőzi bográcsban a reggelire való «tésztás kását», legelőbb minket kinál meg vele: jó izü eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszunyelű gömbölyü czinkanalaikkal. Lassan esznek, látva, hogy két piktor rajzolja a csoportjukat vázlatos könyvébe.

A naptár szerint ugyan öt perczczel későbbre tette az astronomus a nap keltét; de hiszen azt minden ember tudja, a ki nem az iskola mellé járt, hogy a mit most látunk, az nem a naptest maga, hanem csak annak a csalképe, a melyet a légkör a láthatár alul kiemel, mielőtt a nap valósággal feljött volna.

Az itt látott csudálatos optikai képet, melyet még eddig semmi természettudós művében leirva nem találtam, csak is az itteni légrétegek különössége szerint lehet kimagyarázni. Ugyanazok a külömböző sürüségü, egymás fölött fekvő légrétegek, melyek a délibáb csalképeit előidézik, működnek a nap feljövetelénél a zámi pusztán. – Meleg reggel van, a lég ózonnal tele. – A nap képe, mint egy csoda nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a domborulat kicsúcsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl; – másik fél perczben a nap ötszögletüvé lesz; – azután elhagyja a látóhatárt s félperczig olyan lesz, mint egy oldalt fekvő tojás. Akkor el kezd alul összeszűkülni, felül -84- domborulni, mig egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kaczagni szeretne rajta, ha olyan fenséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsörödik, úgy hogy a napábra alul czitromot mimel, – majd elmulik az alsó csücske; de helyette a napábra felső részén támad összeszükülés, úgy hogy az egy római urna alakot vesz föl. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.

De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.

Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerteszét lövellő fény-mindenségével.

Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár szétlövell a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.

Ez aztán a kardal! Ezer bömbölő mély hang szakadatlan egymásba kapó zenéje, melynek disharmoniája maga a leghatalmasabb symphonia. Valamennyi tehén mind bőgve hivogatja a fiát s igy vonul végig előttünk, folyvást riadozó, bömbölő chorusban az impozans tömeg, mely, hogy ha felbőszül, nincs az a fegyveres hadsor, a mit keresztül ne törjön.

Jaj volna annak az idegen embernek, a ki csak egy borjut is megpróbálna ebből a gulyából elvinni! Hanem az ismerős bojtárok biztosan járnak keresztül-kasul az állattömegen s igazságot szolgáltatnak közte. Arra nagy szükség van. Mivelhogy vannak a négylábuak között is olyan lelketlen anyák, a kik a kisdedeikről nem akarnak -85- gondoskodni. Ezeknek kötelet kötnek a szarvára, odavonszolják a karámhoz: annak erős korlátja van tölgyfából. Az engedetlen tehén fejét hozzá kötik egy duczhoz, s aztán odaviszik alája a szegény kis sovány, pálczalábu bornyucskát s bracchialis hatalommal megszoptatják. Ha pedig a borju már tinónyi nagyságra megnőtt s még mindig szopni akar, fatáblát kötnek az orrára, a melytől legelhet, de nem szophat többé.

Kiegésziti a puszták rendőrségét a három hatalmas, fehér bundás komondor. Kutyákat csak a gulyás és a juhász tart; a kondás és a csikós soha. A sertések széttépnék, a lovak agyon rugdalnák a kutyát.

A pásztorok viselete ma is az, a mi régen volt. Pörge kalap, lobogós bő ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik alóla munka közben, azon felűl pitykés pruszlik, félvállra vetve csattos szíjon a tulipános szür, bevarrott ujjakkal, a derékra kötött szíjba dugva a sallangos kostök, aczélostul, meg a tarka kendő; bő gatya, ránczos torku csizma, a melyikre «egy» sarkantyu van ütve, csak az egyik lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegésziti a viseletet a felül keresztül vetett karikás ostor, a mit minden pásztor maga fon magának nagy művészettel, s a nyelét kiveri réz és ezüst sodronynyal, vagy beönti ólom czifrázattal.

A csikós lószerszáma külömbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros nyerget tart: de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a ló hátán, szabadon oda dobva. Megbámulni való ügyesség, a hogy a Pákozdi ebbe a le nem kötött nyeregbe fel tud szökni, jobb kezével odaszoritva azt a ló hátához. Urlovar, de még katona is, a legelső vágtatásnál lefordulna nyergestől együtt. Szőrén könnyebb megülni a lovat. Azt mondják, hogy így terhelő nélkül nem fárad ki olyan hamar a paripa. A szerszámon kivül oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi pányvakötél, tekercsben. – Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a pányvának a végét odaköti a keze csuklójára: -86- ugy ereszti a lovát legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját, de ha gyanus alakot lát közeledni, hangos nyeritéssel költi fel az alvót.

A gulyásnak ellenben diszes, sallangos szerszám van a lován: magas tatárnyergét széles heveder szoritja a ló derekához, melynek drága rézcsattjai remekbe készültek. Hajdan e csattokat ezüstből is csinálták. A nyeregkápán pedig van egy szíjkarika a rézfokos számára. Ez a csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere. Lőfegyvere nincsen.

A juhászt déczbunda takarja, nyáron kiforditva. A kondás bocskort visel és fekete gubát.

Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete, de érdekes annak a prózája is.

Az ingó vagyon, a mely a pusztán gyarapszik, közel öt millió forintot képvisel, s felülmulja a földterület értékét Ha barázdákra hasogatnák, gabonával bevetnék az egész Hortobágyot, nem hozna oly jövedelmet, mint a baromtenyésztés által. Az is bizonytalan jövedelem volna: a «sziket» meg nem hóditja semmi tudomány. Igy is azt mondja a hortobágyi gazda, hogy «két uristen kék ide: az egyik a ki öntözze a pusztát, a másik, a ki felszáritsa.»

S ennek a sajátszerü, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak meg van a maga értelmi apparatusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból kifejlődve, az új kor észszerü javitásaival párosult.

Az ohati pusztát kivéve, mely egy ötezer holdból álló terület, s mely két bécsi vállalkozónak van bérbe adva, a kik ott már közel ezer embert telepitettek meg, s azok gyermekei számára iskolát állitottak fel, melyet száznegyven gyermek látogat, a többi egész Hortobágyon maga a városi tanács gazdálkodik.

A jószágigazgatást egy városi tanácsos viszi, a közbecsülésben álló, széles ismeretü, derék Rab László; ki maga ott tartja a főhadiszállását a hortobágyi csárdában; az egész gazdaságra felügyel. A gazdaság egész statistikáját, a puszták történetét a kis ujjában hordja, s a vendégek, -87- a pusztalátogatók számára még házi patikát is tart.

A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hidon, a folyam mentében látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Egy termékeny fensík, melynek televényes talaján már szántott dülőket is találunk s egy gazdag kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál.

E rendesen mívelt fensíkon találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek; körülöttük ültetett park, gyümölcsös kert, rózsaliget, konyhakert, minden ház számára külön jégpincze; mivelt emberek igényeinek megfelelő kényelem mindenütt.

A főbiztos, két «mezőbiró»-jával képezi a közigazgatást, a rendfentartás közegét. Fegyveres csendőröknek itten tanyájuk nincs. – És öt év óta nem volt egyetlen egy tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, a hol ötvenezer darab állat legel.

Ellenben számtalan eset, hogy másunnan futnak ide bitang állatok. Azokat rögtön elfogják, összekeveredni nem engedik; hanem elkülönítik egy körülkerített legelőn, míg a gazdájuk értük jön. Vérengzés, gyilkosság hiréből sem ismerős itten.

Az állategészségügyről három veterinarius orvos gondoskodik. Kettő folyton a pusztát járja, a főorvos az állatgyógyintézetet kezeli. Az is egy szabályszerüleg alkotott épület, külön kórházakkal a külsőleg megsérült és a belbajban, meg a bőrbajokban sinylő állatok számára. Most is tele vannak a kórházak. Ott láttam, a mit eddig kivihetetlennek hittem, egy meggyógyult csikót, melynek lába ketté törött s szerencsésen összeforrasztották.

A főorvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen felszerelve s ugyan ő kezeli az elővigyázati intézkedéseket.

Az a rengeteg nagy számu állat, a mely kora tavaszszal a Hortobágyra kijön, mind egyenként ő általa vizsgáltatik -88- meg s csak az ő általa kiadott bizonyítvány mellett lesz befogadva a legelőre. Beteg állatot rögtön fel kell hajtani a kórházba; elhullottat azonnal feljelenteni s csak a kiküldött orvos bonczlelete után szabad eltemetni a marhatemetőbe. Ezzel lehetetlenné van téve, hogy valamelyik pásztor a gazdájának az állat bőrével számoljon be, a minek a husát maga használta fel, a hogy hajdan divott, a mikor megtörtént, hogy az egész Hortobágyon sehol sem volt marhadög, csak a Markovics görögnek a marhái hullottak egyre-másra. Ez most lehetetlen.

A mátai pusztán van végül Debreczen városnak két legnagyobb kincse: a törzsgulyája és a törzsménese. Amannak a tehenei igazán akkorák, mint egy bölény; emez most legujabban gazdagítva lett két pompás «Nonius» csődörrel a kisbéri állami méntelepből. Ezek tartják fel és nemesítik az országos hirben álló debreczeni ló- és marha-állományt. A gulyát is, a ménest is télire behajtják a városi istállókba; de itt is el vannak látva tágas, szilárd szárnyékokkal.

A hortobágyi pusztán, mondhatom, olyan rend és ügyelet van, hogy tanulhatna belőle egynémely vármegye.

A mi nagyrabecsült gazdáink, Nánássy Ferencz és Rab László tanácsosok, meg a derék főbiztosunk olyan jól beosztották, a számukra röviden kimért napok minden óráit, hogy mindent megismerhettünk, a mi csak a Hortobágy különlegessége.

Csak egy volt még hátra, egy forgószeles zivatar a pusztán. Ez a kivánságunk is be lett töltve.

Megmondta azt már a zámi pusztán a számadó gulyás, mikor a napfelkeltét néztük, hogy «a mikor a fölkelő nap így változtatja az orczáját, az nap délután mindig zivatart várhatni; a gulyát nem szabad a szélfogótól messze ereszteni». – És csakugyan megjött. A pásztorok időjóslata nem csal. -89-

Ebéd után, három óra tájon, a mint a nagy hidról néztük a fenséges tájképet, egyszerre csak összepakolta a sátorát a délibáb s ügyes szinigazgató módjára, bucsuelőadás nélkül eltünt. Nádudvar felől bakacsin-sötét kárpit vonult fel az égre; – nem sokára valami fehér oszlop kezdte a fejét felemelni e sötétkék felhő alatt, mely egyre magasabbra tolakodott fel, lába alatt csak úgy porzott a talaj, mintha lángolt volna. Ott jön a szél menyasszonya! Nap süt és eső esik. «Az ördög most veri a feleségét!»

A nagy hidtól a vendéglőig alig több kétszáz lépésnél, de mire bejutottunk, már ott volt a fergeteg. Olyan gyorsan tud az végig tánczolni ezen a sima parketten. A felkavart szikpor fellege egymás után takarta el a karámokat s szűkebbre vonta a látkört.

És ekkor, a hidon keresztül jött sebesen ügetve egy csikós. Meg sem állt a csárda előtt, pedig látta a közelgő fergeteget; szemére nyomta a kalapját, két vállára vetette a tulipános szürét s neki vágtatott a mennydörgő zivatarnak. Gyönyörű látvány volt, a mint ezt a viharral daczoló lovast eltakarta a szembejövő porfelleg és zápor kárpitja.

Az volt a szélvész! A debreczeni uton sorszámra tördelte ki az akáczfákat. De nem tartott tovább félóránál. A mint kitombolta magát, megint csendes idő lett, kisütött a nap, millió esőcsepp ragyogott faleveleken, fűszálakon.

Kerestük a lovast, kit a zivatar eltakart. Az már akkor hetedhét országon túl járt.

Az alatt, mig a vihar tartott, a bennünket szivesen fogadott városi urakkal, ősi szokás szerint adomázgattunk.

A hortobágyi pusztát sok hirhedett férfiu meglátogatta már. Járt itt József főherczeg, a zámi pusztán is volt; az ifju Bismarck; – Wagner Sándor, a hires hazai festő; – és De Gubernatis gróf, a nagytudományu olasz iró. -90-

Ezzel történt az, hogy mikor a Hortobágyon lakomát adtak tiszteletére: legelőször is egy debreczeni lakos felköszöntötte olasz nyelven, azután egy másik debreczeni úr francziául; egy harmadik áldomást mondott rá angol nyelven, egy negyedik német üdvözlettel emelt rá poharat, végre egy ötödik debreczeni hazafi tartott neki egy ékes dictiót, classicus latin nyelven.

De Gubernatis gróf csak hüledezett. S engedelmet instált, hogy ő ennyiféle nyelven nem tud megfelelni. Csodálkozását fejezé ki a fölött, hogy itt, a puszták városában, az ősmagyarok igaz törzse között, ennyiféle nyelvet értenek correctül!

Volt Debreczenben egy hivatalánál fogva nagy tiszteletü alak, a kire, bár a nevét nem mondom meg, mégis mindenki rá fog ismerni. Ez egyszer elment a diákok examenére, mikor épen a német grammatikából nyakgatták őket. Egy diákról azt mondta a tanár: «ez a korhely egy szót sem tud németül.» – «Dehogy nem tud», – mondá a nagyérdemű vizitátor: «gyere ide csak fiam, majd én examinállak meg.»

Maga a főtisztelendő úr tudott németül; t. i. hogy két szót tudott: az egyik az volt, hogy «Pferd», a másik meg az, hogy «Mensch.»

«Hát mondd csak fiam, mit tesz az magyarul, hogy «Pferd»? A diák bátran felelé: «Lú!» – Nagyon jól van! Hát azt megtudnád-e mondani, hogyan mondja a nímet, hogy «ember»? – A diák tudta: «Mensch!» – Nagyon jól van fiam, Szekeres! tudsz te jól nímetül! Eminentiát kell neki adni.»

Az az Isten, a ki a szabadságot adta az embernek, észt is adott hozzá, hogy tudjon vele élni s jutott ebből a magyarnak is bőven. – S a kinek nem jutott, arra azt mondja a magyar, hogy «annál jobb, mert nem vesződik vele».

VŐLEGÉNY-VERSENY.

Tizenhét éves korában hagyta el a zárdát Arzinoë kisasszony, hogy atyja palotáiban elfoglalja a helyét.

Az atyjának három palotája volt: egy a Chaussée d’Antinon, másik Nizzában, a harmadik Biarritzban.

Arzinoë kisasszony tizenhét éves koráig nem látott más férfit, mint az atyját a ki minden születésnapján meglátogatta a zárdában öt perczre. Születésnapja épen karácsony szombatjára esett. A keresztneve pedig sehol sem volt följegyezve a naptárban. – Más uri gyermeknek évenkint háromszor szokás találkozni az atyjával: a Jézuska születésnapján, a saját születésnapján, aztán meg a nevenapján. – Az előre bocsátott körülmények indokolják a helyzetet, hogy ez a három találkozás egyetlen egyre redukálódott.

Arzinoë kisasszony mindig prémes pelisseben látta az atyját. Egyik évben tengeri vidra prémje volt, másikban fekete róka. És Arzinoë meg volt arról győződve, hogy az a prém épen olyan kiegészítő része a férfiúi nyaknak, mint az oroszlánnak a sörénye, a kondor keselyűnek a tollbodra, s a pongó majomnak a szőrgallérja, melyeket a természetrajzi díszmunkákban lefestve láthatott.

Hogy a férfiaknak egy pápaszem is van oda nőve az orrukhoz, az iránt sem lehetett semmi kétsége.

Mikor aztán a zárdából kikerült, akkor még egy évet otthon kellett töltenie, gyakorlati utónevelés végett.

Kapott saját udvartartást: hajlottkorú társalkodónőt, britt születésü misst, schweiczi komornát a legerényesebb cantonból, svéd énekmesternőt; lovagolni is tanították: -92- madame Ciniselli oktatása szerint. Nagy gond volt rá, hogy semmi férfi és semmi franczia nő ne közelítsen hozzá, – a mig a tizennyolczadik évét be nem tölti. Nem azért, mintha a férfiak és a francziák iránti ellenszenvet akarták volna a szívébe oltani: au contraire! azért, hogy a mint azután a világba kilép, egyszerre varázsszerüen tünjék eléje az eddig nem sejtett valódi, igazi magas társaság. Szinházban is csak a balletot volt neki szabad megnézni. Regényfélét természetesen nem adtak a kezébe mást, mint a Contes Bleues-t.

Mikor Arzinoë kisasszony a tizennyolczadik évét betöltötte, monsieur Cascador megvesztegetett egy kalendárium-csinálót, hogy jan. 5-ére tegye be «Arzinoë»-t, «Telesphor» helyébe. Ezt a nevet úgy sem viseli senki; mert ha valakit Telesphornak keresztelnének, minden ember okvetlenül Telescopnak, meg Telephonnak híná. És így Arzinoë tizennyolczadik évében hozzájutott, hogy a nevenapját megünnepeljék.

Azon az éjszakán a Chaussée D’Antin makadámján végtül-végig álltak az urasági fogatok. A mi csak bel- és külföldi celebritás volt Párisban, az mind hivatalos volt a Cascador-palotába.

Monsieur Cascador neve nagyon jó hangzásu volt. Franczia orthographiával irva még jobb: «Cascade d’or» (Arany zuhatag!). Miként a zuhatag kifogyhatatlan, azonképen az ő milliói is.

Monsieur Cascador az amerikai petroleum-királyokat csak nevette, s a Rothschildeket csak tűrte maga mellett. Egy tollvonása biztosította az orosz államkölcsön fényes sikerét s egy kézmozdulata lecsillapítá a börzén a deroutot. Azt mondják, hogy még a politikai mozgalmakra is nagy befolyása volt.

Arzinoë kisasszony ezen a napon kapott először kivágott ruhát, s a füleibe boutonokat. A Figaróban két hasáb volt irva ez estélyről, s abból háromnegyedrész hasábot foglalt el magának a házi kisasszonynak szentelt eloge. -93- Ha szabad hinni a reportereknek: az új jelenség minden eddigi szépséget elhalaványított, bájainak orkánszerü hatalmával. Ha maga Aphrodite istennő jelen lett volna az estélyen, nem tehetett volna egyebet, mint hogy kiszálljon galambok által vontatott hintójából s azt mondja az est csillagának: «tessék a helyembe ülni; én megyek nyugdijba!» Valóságos csillagfutást idézett elő. Értve alatta a minden országból idesereglett diplomatiai ügynökök és attachék melleiken és gomblyukaikban levő csillagokat, a kik mind utána futottak. Az angyaloknak el kellett hagyni a helyeiket a mennyországban hogy erre a specialis alkalomra mind átköltözzenek Arzinoë kisasszony szemeinek kék egébe.

Valóban merész gondolat volt, nem is mindenkinek van megengedve: a haját hosszan leeresztve viselni – (az első estélyen!) De a siker mindent kiment. Az ilyen hullámzó arany előtt el kell némulni minden törvénynek, még a divat törvényének is. Hozzágondolva még, hogy ennek a hullámzó aranynak még folytatása is van: tizenkét millió frank hozományban.

Ezen napok alatt szokták (és kell) megtenni a reconnaissance viziteket. Mentűl későbbi napon, annál elegánsabb; de az oktáván túl már menthetetlen etiquette-sértés.

A látogatást tevők (a férfi nemből) rövid üdvözlet és eszmecsere után a kisasszony elfogadó termében, átmentek a házi úr appartementjába is s ott hosszabb időt töltöttek. Visszajövet bizonyos emotiót constatált rajtuk a kabátjaikat felsegítő komornyik. Ha ketten összetalálkoztak az előszobában, egymást nagyon haragos szemmel nézték végig.

A hetedik nap leteltével monsieur Cascador szinház után értesíté Arzinoë kisasszonyt, hogy az ő boudoirjában kivánja a theát élvezni; Arzinoë visszaizent, hogy nagy örömére fog szolgálni. -94-

Cascador úr volt már hetven éves; de hogyha jól összeszedte magát, fekete frakkban, fehér mellényben, nem látszott többnek hatvannyolcznál. Finom, sima modora elfeledteté az életkorát, s a hölgyek, a kik vele beszéltek, valóságos charmeurnek nyiváníták. Arczkifejezését bizonyos világismerő, kritikus mosolygás tette érdekessé.

Saját leánya irányában is az volt a modora, a mely más hölgyekkel szemben: gyöngéd, figyelmes, lekötelező.

– Kedves Arzinoë. – Megbocsát ezért a szivarért? – Ha nem tűrheti: kioltom. – No hát nagyon köszönöm. Hát hogy tetszett önnek a mai előadáson Mirczvinszky?

– Nagyon szeretem, ha ön úgy hallgatta végig az előadást, hogy észre sem vette, hogy a világhirű lengyel művész énekelt. Önnek a figyelme másfelé volt lekötve.

– Egészen rendben van. Minden látcső ön felé volt fordulva. Nem csoda, ha ebben a kereszttűzben nem vette észre, a mi a szinpadon történik. Látta ön lord Girlsbyt? Ott volt a parquett-páholyban. Hát herczeg Taskendievicset? Az idegenek páholyában? – Azzal a nagy körszakállal? Chassepoul barátom (ott ült két hölgy között) egy perczre se tette le a kezéből a látcsövet: úgy könyökölt ki a támlányra, hogy a két hölgye az ő hátán keresztül volt kénytelen egymással fecsegni. A kopasz fejéről észre vehette: úgy világolt, mint a hold. A mi tábornokunk is egyre pödörgette fölfelé a bajusza hegyét, s insultálta a mellette elhaladókat, a kik a helyéből fölkeltették s megzavarták az önre bámulásában. A kis Nerion meg azzal akarta önnek a figyelmét magára vonni, hogy folyvást fenhangon fecsegett s a közönséggel lepisszegtette magát. Nem tettek önnél látogatást a páholyban, az alatt, a mig én felvonás közben az elnöknénél tettem udvarlásomat?

– Nálam is hagytak hátra valamit; de nem gyöngyvirágot. Mind az öten házassági ajánlatot tettek.

– No nem úgy, hogy mind az öthöz férjhez menjen; hanem csak egyet kiválaszszon közülök.

– Nálam jegyzékben vannak: Girlsby Henry lord, Taskendievics Sergius herczeg, – Chassepoule Alfonz bankár, – Le Rongeur Achille colonel, – meg a kis Jules Nerion, a jó fiú. Igen jól ismerem valamennyit.

– Hogy ne! Háromszor találkoztam már mindegyikkel. Egyszer az estélyünkön, másodszor a látogatásuk alkalmával, harmadszor a páholyban. Három találkozás csak elég arra, hogy valakit az ember megismerjen?

– Tökéletesen. No, és mik önnek a jegyzetei mindezekről a versenyző – urakról? (Majd paripákat mondtam.) Csak azért vagyok erre kiváncsi, hogy azután magam is kiegészíthessem a kegyed észleleteit a saját adataimmal, hogy azokat egybevetve, kegyed aztán a legkedvezőbbet választhassa ki jövendőbeli élettársul. Hát kezdjük a mylordnál: Girlsby Henry.

– Valódi gentleman. Finom előkelő modora mindenki irányában egyformán lekötelező. Hanem azért az egész társalgásán keresztül érzik valami irónia, mely soha sem sért, csak figyelmeztet; csak ha saját magáról van szó, akkor élesedik csipős öngúnynyá. Komolysága imponál. Keveset fecseg közönséges szólásmódokkal; de ha valami tárgyba belemelegszik, akkor költői lelkesedés gyujtja fel az arczát és ékesenszólóvá lesz. Szeretném őt egyszer, mint parlamenti szónokot hallani. -96-

– No azt az egyet nem tanácsolom. Az rendes dolog, hogy a legműveltebb emberek, ha a parlamentben discurálnak, olyan gorombák lesznek, mint a rhinoczeros. Higyje el, kedves Arzinoë, hogy a legpsüttebb gentlemaneket kidobálnák a legutolsó korcsmából, ha úgy viselnék magukat ott, a hogy a parlamentben szokták. Azonkívül is a mylordnak van egy kis oka nem találni egészségesnek a parlament-ház levegőjét.

– Majd később megismertetem önt vele. Most csak a kegyed följegyzéseit vegyük számba.

– No hát ehhez még én hozzátehetem, hogy lord Girlsby Henry valóban igen előkelő aristokrata-sarj, a ki ha egy kissé megterhelte is a vagyonát játék, lóversenyek s más egyéb nemes szenvedélyek által követelt tartozásokkal: azokat könnyen rendbe hozhatja. Azt is tudom, hogy adott szavát – férfiakkal szemben, – fanatikus pontossággal meg szokta tartani.

– Arról majd beszéljünk később. Most térjünk át a második számra. Mi van önnél feljegyezve Taskendievics herczegről?

– Az orosz lovagnál különösen megigéz az a bizonyos búskomorság, a méla tekintet, mely csak koronkint enged meg egyes felvillanásokat a kedély világának; s ezek is egyszerre félbeszakadnak. És a mellett igen jó szivének kell lenni. Nem régiben közös jó barátnénk, marquise De Saulne, elvitt magával «queteuse»-nek. Sorra jártuk adakozás végett az ismerős világot, úgy hiszem chinai gyermekek megmentése volt a dicséretes czél. Mikor Taskendievics herczegnél is bekopogtattunk: ő a szokott mélabús tekintetével olvasá végig a gyűjtő-ivünk felhivó szózatát, s nagyot sóhajta: «szegény gyermekek!» Aztán fogta aranyfogantyús irónját, összeadta az eddigi gyűjtésünk számszerinti eredményét, s akkor maga ugyanakkora összeget -97- írt alá, mint a többi társaság összevéve. Aztán kezünkbe adta a bankárjának szóló utalványt; s még csak a hálálkodásunkat sem várta be, úgy elmenekült előlünk.

– Ehhez még hozzátehetem a saját észlelésemet. A herczegnek az egyedüli fényüzése a jótékonyság. Ő nem kártyázik, nem lóversenyez. Semmi gyönyört nem szerez meg magának, a mi aránytalan nagy áldozatba kerül. Csak az a nagy búskomorsága a megdöbbentő.

– Nem! Nem. Ezt az ábrándot ne fűzze ön a herczeg alakjához. Ő igazi telivér orosz főnemes, minden rangjával együtt járó előitéletekkel. Azt láthatja mindenki, hogy a ki a tenyerét azért nyujtja feléje, hogy valamit akar kapni, üres kézzel nem távozik el tőle, hanem a ki azért nyujtja neki a kezét, hogy egy parolát kapjon tőle, az ugyan számot vessen magával, hogy hány őse van a családfán feljegyezve?

– Kedves Arzinoë: a leány-kérésnél a férfi keze van tenyérrel fölfelé fordítva.

– Az elsőt semmi esetre sem. A herczeg olyan dúsgazdag, hogy a jövedelmeinek felét elengedi lopni. Üldözni látszik őt a szerencse. Nagybátyjai halnak meg, a kik rengeteg birtokaikat ráhagyják; a kormány vasutakat visz keresztül az erdőjein, a mik eddig semmit sem jövedelmeztek s egyszerre kincses tárházzá válnak. Német bérlők czukorgyárakat építenek a pusztáira, s legközelebb egy petroleum-forrást nyitottak meg a Fekete-tenger melletti birtokán, mely azóta az amerikai petroleumnak csinál diadalmas versenyt. És minden jövedelme oly biztos a herczegnek, hogy arra se politikai rázkódások, se mostoha időjárás, se pénzügyi válság, krach s más efféle befolyással nem bir.

– Az ám. Majd megmondom az okát később. Most térjünk a harmadik versenyzőre. Mit szól az én kedves barátomhoz, Chassepoule bankárhoz? Hogy kopasz a feje teteje, az nem titok. Ha maszkolni akarná, parókát viselhetne. De a kopaszság bizonyos nyilt jellemet árul el. Én is kopasz vagyok. Ez azt mutatja, hogy tud az ember élni. A sátoros czigánynak nem hull ki a haja soha. Egyébiránt milyen embernek találja ön az én barátomat?

– Már aztán az én kedves barátom Chassepoule egészen másforma ficzkó. Annak nem igen szántottak barázdát az arczára a bajok és gondok.

– Az igaz, hogy mikor beszél, olyan életvidám, hogy az ember egészen elfelejti…

– De annyit még is megértek belőlük, hogy Chassepoule úr nagy hódításokhoz szokott a hölgyeknél.

– És felruházni a rosszul öltözötteket. Hozzá teszem, hogy elég gazdag is hozzá, hogy ezt a nemes szenvedélyét kielégítse. Vannak neki még jobb élczei is, mint a minőket a salonokban elosztogat: hanem azokat nagyon drágán fizetteti meg a börzén.

– Én sokszor biztattam, hogy tegye meg. Azt mondta, hogy akkor nősül meg, a mikor az én leányom férjhez menő lesz. -99-

– Ah! Tehát itt is «spekulált»? Hát azok a hölgyek, a kik ott voltak vele a páholyban, talán rokonai. Én azt gondoltam, hogy az egyik felesége.

– Hogyan magyarázzam ezt meg önnek, kis leány? Hát ezek olyan válfajai a hölgyeknek, a kik a megfordított hűtelenséget képviselik.

– Ejh! Kis feledékeny! Hát nem tanították önnek a nevelő-intézetben a thesiseket, synthesiseket és antithesiseket?

– Lesz alkalma empyrice megérteni, ha a barátomhoz talál nőül menni. No de még többen is vannak. Mit szól ön a tábornokhoz?

– Az már aztán az igazi férfi! Egész megjelenése imponál. Csupa erőnyilatkozat minden szava.

– S annak megfelelnek a tettei is. Hirt, nevet szerzett magának Tonkingban, mikor a «fekete zászlósok» ellen harczolt. Akkor kikiáltotta a közvélemény a jövő hadjárat praesumtiv fővezérének. Nem gazdag ember: a fizetése nem több tizenhatezer franknál; de el tud belőle költeni nyolczvanezret.

– Azt mondják, hogy valami politikai párt poussirozza. Nagy jövendő vár reá. Ha bizonyos párt kerül a kormányra, hadügyminiszter lesz; s mikor az ágyuk mennydörögnek, akkor aranyeső esik. Nem megvetendő kilátás: egy historiai nevü férfiu hitvesévé lenni. -100-

– Én még is valamennyi között legkedvesebb alaknak találom a kis Neriont.

– No lássa! Egészen egy véleményen vagyunk. Ez a legszelidebb fiatal ember a világon. Csupa kedélyesség. Mindenkinek megengedi, hogy a rovására tréfáljon, s semmiért meg nem haragszik. Ez igazán az a férfi, a kire az asszonyok azt mondják, hogy az ujja körül csavarhatja az ember.

– Azt szeretem benne, hogy egészen ideálista. Meg, hogy mindenben egy nézeten van velem. A míg mások tánczolnak, mulatnak, ő leül mellém és beszél művészetről, irodalomról, utazásairól.

– Igen. Akkor bucsút vesz és eltünik. Megmondja őszintén, hogy ő éjfél után már nem társaságba való. Igen rendes életet él.

– Valóban nagyon rendes életü ifju. Szabad öntől még egy csésze theát kérnem?

A míg Arzinoë e kivánságának eleget tett: Cascador úr a zenélő burnótszelenczéjét muzsikáltatá az asztalon, melyből egy rugó megnyomására egy pompás kis kolibri ugrott elő, s az csicseregte el, tollászkodva, berzenkedve az egész bordalt «Borgia Lucrecia»-ból. Arzinoë nagyon gyönyörködött a kis bohókás madárban: Droz testvérek remekművében.

– Helyesen van mondva. No hát térjünk a felvetett thémánkra. Talált ön valami választást a versenyző kérői között?

– Hát én majd segítek önnek azt megkönnyíteni. Lássuk az éremnek a sasos oldalát. Tudva van, hogy a férfi medaillonjának az egyik felén ott van a kép, a másik felén meg a sas.

Ilyen sasunk mindnyájunknak van. Némelyiknek egy -101- fejü, másiknak kétfejü; de mindenesetre ragadozó madár. Tehát vegyük őket sorba.

– A kis Nerionra vagyok a legkiváncsibb: ugyan miféle sas lehet annak a hátán?

– De csak tartsunk rendet: a hogy startolnak az úrlovasok. Első a sorban Girlsby lord. Ennek a paripájára, mint többször nyertes telivérre, legtöbb teher rakható. Tavaly nyáron ennek a gentlemannak a neve nagyon sűrűn volt a hirlapokban olvasható.

– Az akkor lehetett, mikor a nevelőzárda fejedelemnője a hirlapokból (pedig oda igen kegyes lapok járnak) ollóval rendesen kivágott valamit, mielőtt a kezünkbe adta.

– Azt igen jól. A minotaurus egy ökörfejü szörnyeteg volt, a kit Minos király bezáratott a Daedalus által épített labyrinthba, s a kinek az athenaeiek tributumképen évenként tizenkét szűzet tartoztak áldozatul küldeni; míglen Theseus, Ariadne fonálgombolyagának segélyével a szörnyeteget a labyrinthban felkereste és megölte.

– Nem. Ez a londoni labyrinthban üzte kegyetlenkedéseit; de még nagyobb mérvekben, mint a krétai: mert ez minden héten követelt egy új áldozatot; tehát évenként ötvenkét szűzet.

– Au contraire! Inkább megtraktálta őket pezsgővel és lúdmáj-pástétommal.

– Hiszen semmi sem bün addig, a míg valami ujságiró meg nem tudja. De hát egy ilyen modern Theseus utána járt e titkos gonosztetteknek s azután irtóztató lármát -102- csapott a londoni szűzáldozatok miatt az új minotaurus ellen, a ki senki sem más, mint a mi szeretetreméltó lordunk. Az ügy utóljára a parlament elé került, ott is nagy port vert föl; utóljára is a parlament kénytelen volt egy új billt hozni, melyben kimondatik, hogy a londoni leányokat elcsábítani tizennyolcz éves korukon alól nem szabad.

– Akkor sem szabad, csakhogy a tény nem kerül a bünügyi codex, hanem csak a polgári codex itélete alá.

– Hát bizony elég nagy hiba, ha egy férfinak a hajlandósága minden héten megváltozik.

– És még annál is van nagyobb hiba. Ha valaki nagyon is állhatatos olyan szerelemben, a mely minden isteni és emberi törvény szerint meg van tiltva. Ezen népiesen hirhedetté lett kicsapongásain kívül van még a mi ifjú lordunknak egy sokkal vétkesebb szenvedélye, a melyről csak az előkelő körökben suttognak. Évek óta él tilos viszonyban az ángyával: a bátyjának a feleségével. A bátyja ellen-tengernagy. Ezért lett a királynő által minden britt területről kitiltva.

– Most következik hát az orosz herczeg. Taskendievics özvegy. A mit tud felőle a világ, mind ajánlatos az egész jellemére nézve. Csupán csak egy kis fekete pont van az életében. Ez a feleségének a meghalálozási módja. Együtt utaztak a Schweiczba. Naponkint tettek gyalog kirándulásokat a havasokra: egyedül, kisérő nélkül. Egy este a herczeg egyedül magában tért haza. Azt mondta, hogy a felesége, a mint egy nemesgyopár-virágot le akart -103- szakítani a szikláról, hirtelen elszédült s lebukott az ezer lábnyi mélységbe. Az összezúzott nőt feltalálták a hegyszakadékban. A hullát bebalzsamozottan ólomkoporsóba zárva küldte haza Oroszországba Taskendievics: ott nagy pompával temetteté el a családi sirboltban. Azonban ezen balesetnek véletlen tanui is voltak: egy kecskepásztor, ki a hegyoldalban heverészett és egy német tourista, ki egy távoli hegytetőről távcsővel kisérte a sétáló párt. A herczegről azt beszélik, hogy ő maga taszította le a feleségét a meredélyről.

– Tanúk vannak ellene, a kik hallották, hogy heves czivakodása volt az asszonyával a megelőző napokon. A baleset napján a megszokott havasi vezetőt hamis ürügyek alatt távolította el magától. Legsúlyosabb rá nézve a két szemtanu vallomása. Az orosz hatóságok vizsgálatot indítottak ellene. És most csak az a kérdés, hogy a herczeg pénze nyomja-e le a serpenyőt, vagy az igazság? Ha nem sikerül a kecskepásztorra kisütni, hogy idiota, s a német touristát a vallomása visszavonására rábirni, a mi szép herczegünk aligha el nem sétál a Koliván tóhoz, ólmot bányászni.

– Hát ez az ő búskomorságának az alapja? No, a kit ilyen öntudat terhel, annak nem szeretnék a második felesége lenni.

– Chassepoule bankár barátunkról már nem mondhatnám, hogy az álmát nagyon zavarnák az áldozatainak kisértő szellemei.

– Maga sem tudja a számát. Az ő mestersége az ilyesmit megengedi. Egy börzei deroute, a mit az ő genialis feje hozott szinre, rendesen tragikus következményekkel jár. Hanem az emberélettel ő olyan könnyen bánik, mint egy drámaíró. E tekintetben ő nagyobb Shakespearenél. Aztán az eszközökben sem igen válogatós. Gyémántvidéket, petroleumtájat «megsózni» épen olyan könnyen -104- megy nála, mint a «tatárkacsákkal» – hamis táviratokkal – felforgatni az üzletvilágot, vagy mesterséges «Ring»-ekkel egy egész világrész szegényeinek a szájából kiszedni a betevő falatot; államhivatalnokokat megvesztegetni, államtitkokat ellopatni, az ő különös erényei közé tartozik.

– A játékban mindig. Aztán ugyanazokat az eszközöket másnak is szabad használni. Ha neki szabad csalafintáskodni, másnak is keze ügyében van ugyanaz a tréfa. Ő is folyvást az életével játszik. Húsz milliója van; de az mindennap koczkára van téve. Vagy hatot, vagy vakot! Ha egyszer vakot talál mutatni a koczka, akkor neki sincs más teendője, mint a zsebébe nyulni, nem abba, a melyikben a tárczája van: abba majd belenyulnak mások; hanem abba, a hol a cyankali van. Azt mindig magával hordja, készen áll minden eshetőségre. Egyszer egy jó barátja a tönkrejutás szélén állt, odament hozzá könyörögni, hogy segitsen rajta, külömben kénytelen lesz öngyilkossá lenni.

«– – – Barátom, mondá Chassepoule; pénzt nem adhatok; hanem itt van a zsebemben a cyankali: ezt megoszthatom veled.»

– Csaknem hihetetlen! Hisz a bankár minden jótékonysági intézménynél ott szerepel, mint jóltevő.

– Az ám. Csakhogy nem a poroszokkal szeret verekedni; hanem fiatal petit crevéekkel, a kikre féltékeny.

– Borzasztó módon! Othello hozzá képest valóságos -105- methodista prédikátor. Ha az ő imádottja egy oldalpillantást mer vetni valami csinos dandyre: az a gavallér másnap holt ember. A tábornok úgy szurkálja fel a kard hegyére a vetélytársait, mint a lepkegyüjtő diák a pillangókat a gombostűre. Egész gyűjteménye lehetne belőle. Azonban megeshetik, hogy egyszer majd ő is emberére talál, a ki őt spékeli fel.

– No én miattam ne öljön meg senkit; maga se haljon meg. És így szerencsésen eljutottunk az utolsóhoz: az én kedvenczemhez, a kis Nerionhoz. Ennek a jó, szelid, rendes fiúnak csak nincs semmi bűne.

– Igazán nincsen. Ez nem vét senkinek: saját magát kivéve. Mint tapasztalhatá ön: éjfélkor rendesen eltünik a társaságból. És akkor rendesen haza megy. Egyedűl marad, bezárkózik a szobájába. És akkor elkezd egymagában inni. Minden reggel úgy feszítik fel az ajtaját az inasai s előkeresik ágy alól, asztal alól holt részegen. Az orvosok lemondtak róla. Rövid időn delirium tremenst fog kapni.

– Szószerint «reszkető hagymáz», különben «iszákos düh». Az őrjöngő mindig szomjas, mindig kábítóbb italokra vágyik: bor után cognacot, absynthot, siberiai galóczapálinkát kiván inni, utoljára csak az aether elégíti ki a vágyait. Ha nem ihatik, rossz kedvü, szeszélyes, a fejét nem birja, minden tagja reszket, üldözési mániában szenved, aludni nem tud; mihelyt lefekszik, egereket, patkányokat lát maga körül futkosni, azok után kapkod dühösen; ha aztán megint hozzájutott a szomjazott méregitalhoz, akkor tréfás lesz, felvidul, bohóságokat beszél és cselekszik; utoljára lefekszik, mint egy darab fa s néz ragyogó szemekkel a magasba, és beszél viziókról; a mik majd rémületesek, majd érzékhevítők s ez nála az álom. Mikor egyszer-egyszer abbahagy minden ivást, akkor igen kedves ember; de nagyhamar visszaesik megint. -106-

– De vannak még többen is: ezek csak a kiválogatottak. A többieket be sem mutattam önnek: azoknak csak hibáik vannak, kárpótló előnyök nélkül. Most már választhat ön e közül az öt közül, a melyik legjobban tetszik. Annyit biztosan mondhatok önnek, hogy ilyen az egész társadalom, a mit én ismerek.

Arzinoë fölkelt a kerevetről s odalépve Cascador úr elé, azt kérdezé tőle:

– Ugyan mondja ön meg: miért világosított fel engem ezekről a körülményekről? Hiszen ha ilyen az egész társadalom; ha a házasulandó férfiak között az az öt, a kit ön a bandából kiválasztott, még a diszpéldányok közé tartozik, akkor lehetetlen volna, hogy egyetlen egy házasság létrejőjjön a czivilizált világban. Én azt hiszem, hogy a férjhez menendő leányok bekötött szemmel nyujtják a kezeiket. A vőlegényeik jellemének árnyoldalairól nem beszél nekik senki: talán nem is ismerik meg azokat soha; maradnak boldog tudatlanságban. Vagy ha megtudják is a hibákat, mint asszonyok, akkor már kötelességük azokat eltűrni: talán feladatuk azokat megjavítani. Szokása talán más szülőknek is a férjhezmenendő leányukkal ilyen modorban ismertetni meg a kérőket?

– Hát akkor miért kellett épen én nekem abban a kivételes szerencsében részesülnöm, hogy azokat, a kik a kezemért versenyeznek, a legsötétebb árnyoldalaikról ismerjem meg? Azt akarta ön, hogy egyikhez se menjek nőül?

– Megengedi ön, hogy találgassam ennek az ön különös gondoskodásának az okát?

– Talán arra a világra akar ön figyelmessé tenni, a hol az emberek munkával töltik el az életüket?

– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy még eddigelé minden úgynevezett szorgalmatos ember, a ki egyszerre valami gazdag házasság által nagy uraságra tett szert, még több bűnt és bolondságot tudott elkövetni, mint a kik abba beleszülettek.

– Hát a megfordított eszmejárásra nincs eset, hogy a gazdag leány osztotta meg a szegénységet azzal, a kit megszeretett?

– Oh igen sok eset van rá. Százat tudnék önnek elmondani. Herczegkisasszonyok, myladyk, bankárok leányai, az előkelő világ «star»-jai szereztek ilyen meglepetéseket a családjaiknak; az egyik elutazott az apjának a lovászával, a másik egy czirkuszbeli clownnal kötötte össze az életét; tudok olyat, a ki egy czigánynak a sátorát választá otthonának, sőt olyan is akadt, a ki egy versfaragóhoz ment nőül (sátor nélküli czigány!) De mindannyinak siralmas vége lett. A nyomor nem jó társalkodó. Száz eset közül kilenczvenkilenczben a himes pillangó visszaváltozik csunya hernyóvá: a férj halálra kínozta a miatta magasból leszállt nőt.

– E szerint tehát nekem nincs más választásom, mint visszamenni a zárdába s felvenni a fátyolt.

– Még van önnek egy kérője, a ki méltó arra, hogy kezét és szívét neki adja.

Arzinoë nagyot bámult e szóra. Sok férfit látott már, a mióta a világba bevezették: egy-kettőnek az arczát meg is jegyzé emlékében; de ismeretségnek az nem nevezhető. Hasztalan keresgélt, nem talált semmit. -108-

– A legismertebb név az országban és a külföldön; a legion d’honneur, és számos külföldi rendjel tulajdonosa; tagja a senátusnak.

– Olyan vagyonos, hogy önnek mindazt a pompát és kényelmet megszerezheti, a mihez itthon hozzászokott. A kinek nem kell az ön hozománya: egyedül ön maga.

– És nagyon régen. Biztosan mondhatom, hogy senkit mást önön kívül nem szeret. Hű rabszolgája fog önnek lenni, a ki türni fogja a szeszélyeit: a mik okvetlenül lesznek, mihelyt férjhez megy.

– Egyetlen egy hibája van: az, hogy már nem fiatal. Hanem azért beválik férjnek, jobban, mint sok huszonnégy éves ifjoncz, a ki nagyon sietett élni, s a milyenekből áll a mi «arany fiatalságunk». Özvegy ember, a kit az első felesége is, mint a férjek mintaképét, hiresztelt el az ismerőseinek, s a kihez repülve sietne Páris bármelyik hirhedett szépsége, ha a kezét nyújtaná neki; de a ki a felesége halála óta senkivel sem kezdett liaisont, azért, mert önt tartotta szem előtt.

– Én nem vagyok kegyednek az atyja, s a megholt feleségem nem volt kegyednek az anyja. A feleségem szerencsétlen volt legmagasabb női hivatásának elkövetkeztekor: gyermeke holtan jött a világra. Az orvos nagyon sok chloroformot talált vele felszívatni. A míg aztán az accoucheur azzal volt elfoglalva, hogy a tetszhalott anyát életre hozza: én összebeszéltem a sage femmeal – ugyanabban az órában jött egy fölösleges gyermek a világra, a kinek az anyja pinczérnő volt egy café chantantban. Az eladta -109- az anyai jogát ezer frankért. Mire a nőm életre tért, már akkor egy szép kis eleven leánygyermek sírt mellette az elefántcsont bölcsőben, valenciai csipkékbe pólálva. Ő soha sem tudta meg a kegyes csalást. Abban a hitben élt és halt meg, hogy az a szép gyermek, a ki az ő gondjai alatt felnevekedik, az ő szülötte. Én azonban évről-évre láttam azt fejlődni, s megerősödött bennem az elhatározás, hogy a midőn abba a korba fog ön jutni, a melyben a férjhezmenetelre kell gondolni, fel fogom önnek fedezni születésének a titkát s saját kezébe teszem le sorsának elintézését.

Cascador úr minden intézkedést megtett, hogy őt ébrenlétéről meggyőzze.

– Itt vannak, kedvesem, az ön dolgára vonatkozó mindenféle bizonyítványok. Először is az orvosi jelentés arról, hogy nőmnek holt gyermeke született: ez a Nr. 1. Azután a Nr. 2. a szülésznőnek a bizonyitványa, miszerint mademoiselle Sally Japonnak újszülött leánya az én házamhoz lett becsempészve. A 3. alatt megtalálja ön az igazi anyjának, Sally Japon kisasszonynak az elismervényét, mely szerint az újszülött leányát ezer frankért nekem átengedi s szülői jogairól lemond. Még egy negyedik irat is van. Ez pedig a Salpêtriere gondnokának a hivatalos schédája, szabályszerűen rovancsolva: azon tartalommal, hogy ezelőtt két évvel az ott gyógykezelés alá került Sally Japon diphteritisben meghalt. A schéda hátlapjára fel van jegyezve, hogy a montmartrei temetőnek hányadik táblája, sora és száma alatt lett elhantolva. Mindezekből meggyőződhetik kegyed, hogy én kegyedre nézve egy tökéletesen idegen férfi vagyok. Jogom van ugyanazzal a kérdéssel közelíteni kegyedhez, a mivel a többinek: «akar-e hitvestársam lenni?» Ha akar, akkor az öné a millióim, a palotáim, az uradalmaim, egész a muzsikáló szelenczémig, minden. Ez előmutatott iratokat nyilvánosságra hozzuk. Az anyakönyvi adatokat kiigazíttatjuk s semmi akadály nem áll -110- közöttünk. Én semmi erőszakolást nem használok ön elhatározására. Kezébe adtam a bizonyítványait: ha tetszik önnek, a tűzbe dobhatja. Akkor én nem fogom bebizonyíthatni, hogy ön nem az én leányom. Láthatja ön, hogy nem fenyegetem azzal, hogy tagadó válasz esetére kiteszem önt az utczára. Ön elhatározhatja magát tetszése szerint, akár arra, hogy az öt kérőjének a neveit egy kalapba dobja, s a melyiket kihúzza, annak adja a kezét, akár arra, hogy itt marad a házamnál s együtt lakik velem, azt tudva, hogy ön itt senki más, mint Sally Japonnak a szép hajadon leánya. Ön senki mással, mint saját magával, nem fog vitába kerülni, erről az egyről biztosítom.

A leány sorra vette, átolvasta újra meg újra a kezében hagyott iratokat. Meggyőződhetett belőlük, hogy a mit Cascador úr mondott, való.

Azután végig gondolt mind azon, a mit az öt kérője felől hallott a hatodiktól – és arra a vég meggyőződésre jutott, hogy ez a hatodik a legfélelmesebb: a ki túltesz a többieken.

A «Hôtel de Ville»-el szemközti palotának a kapuja fölé van kitüzve egy háromszínű zászló, melynek fehér sávján ez a felirat olvasható: «Bureau du Paradis».

«A paradicsom irodája!» Ez már csak eléggé érdekes czím arra, hogy a kinek a szemébe ötlött, megálljon a kapu két oldalán óriási betükkel nyomtatott prospectus előtt, és olvassa, hogy mit árulnak a paradicsomban, és mi áron?

A kamara felhatalmazta a hadügyminisztert, hogy az új-caledoniai franczia telep férfi tagjai számára határozatlan számú, férjhezmenésre alkalmas, hölgyeket toborzzon össze s azokat államköltségen rendeltetésük helyére elszállítsa.

Következik a természetrajzi indokolása annak, hogy miért legyen Új-Caledonia a paradicsom?

Terem kókuszt, tengerit és dohányt. Sport tengeri kutyákra. Pénzérték: egy kókusz = tíz tengerikutya-fog; – tíz tengerikutya-fog = egy rúd dohány; tíz rúd dohány = egy «isa» (eszményi pénz) tíz isa = egy minőségű asszonyszemély; – árak fokozatosan a minőség szerint fölfelé, egész száz isáig. E szerint átlagos árt véve, lehet mondani, hogy egy férjhez menendő hölgynek az értéke az új paradicsomban: = 50 isa; = 500 rúd dohány; = 5000 tengerikutya-fog = 50,000 kókuszdió: a mi nem megvetendő egyenérték.

Vőlegény van elég. Jön még több is. Új-Caledonia Francziaországnak a fegyenczkoloniája. Oda szállítják azokat a válogatott gonosztevőket, a kik élethossziglan való deportáltatásra szereztek érdemeket: ide számítva a gyujtogatásért elitélt communard urakat is.

Minthogy azonban Új-Caledoniában ilyen exorbitans nagy ára van a szép nem képviselőinek: a franczia kormány kész az itthon constatált fölösleget az új világrésznek átengedni. Vállalkozók ingyen elszállítást és ellátást nyernek, s partra szálláskor ötszáz frank kiházasítási összeget kapnak.

Nagyobb biztatás okáért előlhátul ujjmutató jegyekkel odaszegezve, olvasható e megnyugtató záradék:

Hölgyeknek, a kiknek valami multjuk van: a szerződés aláirásakor, teljes amnestia biztosíttatik.

Nappal nagy csoportokban szokták olvasni ezeket a fényes hirdetményeket; s kiki aztán megtéve rájuk a maga -112- tréfás észrevételét, megy odább: a bureau ajtaján senki be nem lép. Este hét órakor meggyujtják a villanylámpásokat, melyek verőfényükkel megvilágítják a két nagy placardot: egész éjfélig. Akkor még többen olvassák, még nagyobbakat nevetnek rajtuk; de a bureau ajtaját még akkor sem nyikorgatja senki. Éjfél után eloltják a villanyt; a kapu alja sötét lesz; akkor aztán kinyilik a bureau du paradis ajtaja; s nem hiányzanak az alakok, a kik besuhannak rajta: némelyiknek selyemruhája van. A ki bement, vissza nem jön: még sötéttel szállítják zárt kocsiban Toulonba, a hajóhoz.

A bureau főnöke egy derék, becsületes kiszolgált tengerész, a ki több ízben megtette az útat Új-Caledoniáig, míg a szemei meg nem romlottak, s a kormánypadot a bureaupaddal nem lett kénytelen fölváltani. Egyenes lelkű jámbor ember, a ki nem árul zsákban macskát. Elmondja egész őszintén a vállalkozónak, hogy miféle körülmények várnak rá a paradicsomban, s minthogy a szemei rosszak, tökéletesen közönyös eset rá nézve, hogy a berovancsolt hölgyecske szép-e, vagy kevésbé szép? s hogy az életkora csakugyan nem haladta e meg a 29 esztendőt; a mennyit be szokás vallani hivatalosan.

– Nagyon különös. De egészen rendben van. A keresztlevele szerint épen 18 éves. Első qualitás. Ötezer tengerikutya-fog értékű. Szőke ön, vagy barna? Nem igen jól látok.

– Veresbe játszó aranyszőke! S ön nem talált Párisban foglalkozást? Jól van. Nem az én feladatom. Van önnek valami multja? -113-

– A gyámatyámnak elloptam egy burnótszelenczéjét, egy zenélő kolibrivel a tetején s azt zálogba vágtam 500 frankért.

– Egy sírkövet rendeltem meg az anyám számára. Az anyám neve Sally Japon. Meghalt két év előtt a Salpetrierben; el van temetve a Montmartreban.

– Atyám nincs. Azt nem ismertem soha. Gyámatyát a törvényes hatóság nem nevezett ki a számomra. Fogadott atyám, a kinek a nevét nem mondom meg, ma felfedezte előttem, hogy ő nem igazi atyám, s mint kérőm lépett fel hatodiknak öt más kérő sorában, a kik közül az egyik egy kéjencz, a másik egy tolvaj, a harmadik egy nőgyilkos, a negyedik egy spadassin, az ötödik egy részeges; én a hirlapok hirdetményei között olvastam, hogy a franczia kormány az elitélt gonosztevők számára toborz menyasszonyokat, ezeknek adom az elsőbbséget: megyek Új-Caledoniába.

– Madame. Én önnek igazat adok. Az új-caledoniai vőlegények igen honett ficzkók az itthoniakhoz képest. Legyen ön megnyugtatva az amnestia iránt. Az ellopott arany kolibri, meg a szelencze, – megy a többiek után. A gyámatya tubákoljon más pixisből.

– Egyébiránt, a mint Új-Caledoniába megérkezem, azonnal el fogom küldeni a nekem járó ötszáz frankot a -114- Mont de Pietébe, hogy az ellopott szelenczét adják vissza a gyámatyámnak.

– Igen szívesen; hanem akkor mégis meg kell önnek mondania a meglopott úrnak a nevét.

– Oh, hogy Cascador bankárról hallottam-e? Azt még Új-Caledoniában is ismerik. Van ott nagyszámú ficzkó, a kik neki köszönhetik, hogy a paradicsomba jutottak. Tetszik tudni: holmi lázadó bányamunkások, kik a vízműveket szétrombolták. Olvasta ön a prospectusunkat?

– És így egészen a helyzet magaslatán áll kegyed? Tudja jól, hogy az új paradicsomban versenyző vőlegények egytől-egyig az akasztófától megmenekült félkézkalmárok?

– Azt is sejti kegyed, hogy a hol a kókuszdió terem, meg a hol tengerikutyákra vadásznak, ott a paloták sövényből vannak készítve, s pálmalevelekkel betetőzve?

– De vannak ott kukoriczaszárból készült kioszkok is, fókabőrrel behúzva.

– Ah, ez már a renaissance korból való építkezés. Aztán ért kegyed valami házimunkához? Teszem föl a főzéshez?

– Volt ott egy oláh kisasszony nevelőben, az megtanított pattogatott kukoriczát készíteni.

– Egyszerű mesterség; csak lobogó tűz kell hozzá meg egy rosta, s öt percz alatt a málészemekből ízletes csemege válik, a mit az ember tarisznyában elvihet magával, és meg nem romlik soha. -115-

– Sapristi! Hisz ez egy nevezetes találmány. Ezzel kegyed még egy új korszakot fog inaugurálni Új-Caledoniában! Az ottani lakosoknak épen az a bajuk, hogy nem tudnak mit csinálni a kukoriczájukkal. Ha megőrölik, keserű lesz; ha dohot kap, kiütéseket kapnak tőle a bőrükön. Kegyed ott egy ország jóltevőjévé fog lenni. Hogyan mondják? «Pattogatott kukoricza!» Elég! Nem kell több. Úgy fogom önt előjegyezni, mint praeferentissimét. Legelsőnek fog kiszállíttatni a hajóból. Fel tudja fogni ennek az értelmét?

– Az a menyasszony, a ki legelsőnek szállíttatik ki, kapja a legderekabb vőlegényt. Fogadok rá, hogy egy hétszeres gyilkost fog ön kapni!

– Elhiszem! A ki legtöbb embert megölt, az ott a legnagyobb tekintély. Az a dictator! Ott van az igazi világ! Köztársaság parlament nélkül. «A ki birja, az marja!» Ez az egész «Code Napoleon». A szigeten laknak tigrisek is. Aztán meg vad emberek. Ezek mind hússal élnek; s különösen elsőbbséget adnak az emberhúsnak. Az ilyen környezetben vajmi sokat ér egy olyan férfiú, a kinek a keze gyorsabb, mint az ellenfeléé.

– A mult évben tanultam. Trouvilleben általános bámulatot vívott ki az ügyességem.

– Az nagyon jó. Mert még azt is kötelességem kegyeddel tudatni, hogy az új paradicsom menyasszonyainak az eljegyzése némi formalitásokkal jár, a minők a mi világrészünk ethnographiájában nem ismeretesek.

– Bámulatos találékonyság! Azt tetszik tudni, hogy az új-caledoniai kikötők mind el vannak zárva korallzátonyokkal, melyek hosszú vonalakban, néha félkörökben -116- akadékoskodnak az öblök előtt. E miatt a hajók kénytelenek a nyilt tengeren horgonyt vetni. Sőt maguk a dereglyék is csak a zátonyokig képesek elhatolni s ott laviroznak addig, míg a telepítvényesek a zátonyszorosokon át begázolnak a tengerbe a dereglyékig, a fejükön hozva a csomagokat, melyek az általuk termelt dohányt s a zsákmányolt kutyafogakat tartalmazzák, s melyekért viszont cserébe olyan küldeményeket vesznek át, mikre nekik van szükségük. No hát, ha ezt tudja kegyed, akkor igen természetesnek fogja találni, hogy az élő szállítmánynyal, teszem föl a menyasszonyokkal, ezt a hosszadalmas eljárást nem foganatosítjuk: azokat egyszerűen beledobáljuk a hajóból a tengerbe. Az illetékes vőlegények ott állnak sorban a korallzátonyon: azok beúsznak értük s kifogják őket. Ki melyiket kihalászta, az az övé. Nem fulladhatnak a vízbe, mert a derekukra kapnak egy mentőövet. A ki azonban úszni is tud közülök, abban az előnyben részesül, hogy szabadon választhat: azon férfiú felé úszva, a ki által hihalásztatni kiván. Tetszik kegyednek ez az eljegyzési methodus?

Hat hét mulva megérkezett a «Formidable» hadigőzös a Szent-Vincze kikötő elé. Az új paradicsom kissé messzecske esik Páristól. Az ottani emberek a talpukkal állnak felénk. Szerencse, hogy a föld nincsen üvegből.

A nagy hadihajó megérkeztét az egész franczia telep népessége várta a parton.

A szigeten van optikai telegráf és observatorium. A hajó távirati készüléke előre tudatta, hogy minő édes terhet hoz magával. Menyasszonyokat az áldott Európából! A házasulandó ifjúság mind a zátonyok szélén állt, úszáshoz való jelmezben: az öve mellé dugva – nem a vőlegényi bokréta, hanem egy méternyi hosszú kemény faczövek, mind a két végén szigonyos hegygyel ellátva; a -117- szájában pedig, a fogai közé szorítva, tartott mindegyik egy öreg kést.

Mikor a legelső menyasszonyt a hajópárkányról a tengerbe ledobták, a korallsziklán álló férfisereg közül egy hatalmas athletai alak útat tört magának az ökleivel s fejtetőre beleugrott a tengerbe.

Azonban nem csak a caledoniai vőlegények vártak nagy epedve a menyasszonyokra; hanem a tengeri angyalok is: a hogy hosszú úszószárnyaik miatt a czápákat nevezik.

Egy díszpéldánya ez emberevő szörnyeknek szintén a menyasszony felé tartott.

Az úszó hölgy láthatta mind a két kérőjét a mély kék víz alatt maga felé tartani. Szép állat volt mind a kettő. Rettenetes szép. Mind a kettőnek nagy merev karikaszemei voltak.

Mikor a czápa el akarja kapni a prédáját, akkor egyszerre hanyatt fordul; minthogy a nagy, három fogsorral ellátott szája alól van a hasa fölött. Abban a veszélyes pillanatban, a midőn a tengeri szörny alteste megvillant, a férfi oda lökte magát hozzá a víz alatt, s a baljába kapott szigonyos czöveket a torkába dugta. Az összecsukódó rettenetes állkapczák fennakadtak a kéthegyű botban, s a szigonyba verődve, többet szét sem tudtak nyilni. A férfi pedig, baljával az erősen tartott karón csüggve, jobbjába kapta a nagy éles kést, s azt a czápa hasába taszítva, végig hasítá annak az altestét egész a szájáig. A halálra sebzett, tehetetlenné tett szörnyeteg ficzánkolva úszott tova, véresre festve maga körül a hullámokat, a férfi pedig felbukott a felszinre, megrázta a fejét és nevetett. Csak egy karhosszára volt már a menyasszonyától. Nem is sokat udvarolt neki; megkapta az övénél fogva, s magasra kiemelve a vízből, úgy vitte magával, hogy a koralléleken meg ne sértse a lábait. Úgy érkezett meg vele, társainak üdvrivallása mellett. Akkor aztán kivette a fogai közül az öreg kést.

– Hosszú név. Az enyém csak «Tom». Menjünk a mairehez: írja be a neveinket. Teringettét! Ma egy kängurut lőttem; pompás lakodalmat csapunk.

Az a névbeírás pedig abból áll, hogy tűszurásokkal beletetovirozzák a vőlegény és menyasszony neveit mind a kettőnek a balkarjába. Onnan aztán nem veszhet el.

KASSÁRI DÁNIEL.

I.
A KINEK NEM ELÉG EGY SÜTÉSBŐL EGY LEPÉNY.

Egyikébe Budapest legfényesebb divatárukereskedéseinek egy elegáns külsejü úri ember lépett be. Olyan jó magyar arcza volt, hogy a czég főnöke magyarul üdvözölte, a mire ő azonban németül felelte azt, hogy nem tud magyarul.

Pedig egy valóságos Hunyady János-arcz volt: szépen kétszer is megcsavargatott bajuszszal, a minőt senki más nem visel, csak az igaz szittyaivadék. Viselete is magyaros prémes kabát volt, általvető zsinórokkal s a fején felhajtott karimáju, igazi somogyi kalap.

Az igaz, hogy olyan akczentussal, mintha Debreczenben tanulta volna nagytiszteletü Kerekes professzor úr alatt a német szót: a derdidaszszal megvetően bánt el; hanem a mellett egész folyékonyan beszélt: meg lehetett érteni.

(Már az is rendkivüli állapot, hogy egy méltóságos úr rendeljen a maga méltóságos asszonya számára valami öltözetet: ezt a méltóságos asszonyok maguk szokták elvégezni).

– Tehát kegyeskedjék méltóságod körvonalozni a méltóságos asszony termetét.

– Nekem idáig ér! – mutatta a méltóságos úr, a két szemöldökén végighuzva.

– Igen is. 168 czentiméter. Szabad a «taille»-ja után kérdezősködnünk?

Azzal a megrendelő úr leoldá derekáról a szíjat s odamutatott, a hol azt a csat megfeküdte:

– Két méternyire huzzon a földön. Körül aranypaszománttal szegélyezve.

– Nagyon jól van. Parancsolni méltóztatik méltóságodnak ő méltósága számára megfelelő coiffuret is?

– Majd rátérek. Előbb még egy öltözetet kérek a feleségemnek. Égszinkék selyemből. Mértéke… -120-

– Ah, dehogy! Két araszszal át lehet érni. Nem kell elől kivágva lenni. Nincs semmi értelme. Végig fehér gyöngygyel legyen kihimezve. Ennek is épen két méter hosszuságu sleppje legyen. Már most lássuk a coiffureöket.

A boltossegédek egész halmazát összehordták a legujabb párisi divatszerinti fejdiszeknek. A méltóságos úrnak egy sem volt elég szép.

– Szabad kérdeznem, bátorkodék a chef, milyen szinü a méltóságos asszonynak a haja?

Akkor aztán egyesült erővel kombináltak egy új fejdiszt melyhez arany csipkebodor, császárpiros bársonyszalag, szürke strucz-, vörös marabut- és fehér kócsagtoll lett hatásteljesen összeválogatva.

– Hogy ne volna! Van sárga is, van sötét szinü is. Fekete hajhoz kedvező a sötét szinü; szőkéhez pedig a sárga.

– Hisz az előbb azt méltóztatott mondani, hogy ő méltóságának a haja…

– Ne legyen önnek azzal baja. Maradok a sárgánál. Kaphatnék itt keztyüt is a feleségemnek?

– A milyent parancsolni méltóztatik. Zergebőr? tizenkét gombra? A la Sarah Bernhard? Rococo? Directoir? Renaissance?

– Tehát 8 és fél. Ezt elébb meg kell rendelnem. Mert 8-as számon túl nincsenek hölgyi keztyük.

– No hát csináltasson ön egy tuczatot mindenféléből a feleségemnek 5-ös számmal.

A méltóságos úr ez alatt körülnézegetett a pompás üzlethelyiségben. Meglátta azt a diszes hölgyalakot, a ki művészi mintázatu viaszbáb személyében a legujabb divatot képviseli a kapunagyságu tükörüvegtábla alatt a kirakatban.

– Hallja az úr! Nekem ez a ruha tetszik nagyon. Ezt szeretném megvenni a feleségemnek.

– De már most zavarban vagyok. Nem tudom, hogy milyen mértékü termetre igazítsam át?

– Hagyja így, a hogy van. Épen ilyen illik rá. Megtartom az egész öltözetet így, a hogy van: ha eladó.

A méltóságos úr pedig grand seigneuri fummával nézett el valamennyinek a feje fölött.

– És már most kérem a számlámat összeállíttatni: előre fizetek; mert nem tudom, hogy meddig maradok Budapesten.

A számla elkészült; a méltóságos úr egy futó pillantást vetett bele. Azzal kivett a kabátja zsebéből egy degez -122- pénztárczát s abból kiválasztott két darab ezrest s odaveté a pénztárnok támlányára. A visszajáró pénzből a kisebb bankókat visszaseperte: azok csak ízék; nem terheli vele a zsebét.

A czégvezető hármas bókot csinált a méltóságos úr előtt s kérte, hogy máskor is parancsoljon vele.

– Hm! dünnyögé a méltóságos úr, borotvált állát körülsimogatva. Pedig még kellene a feleségemnek valami. De itt nem látok olyat.

– Óh, mi előteremtjük akárhonnan! Csak méltóztassék meghatározni a kivánságát.

– Kérem: ne mondja utánam! Az csak az enyém. Önnek semmi köze hozzá. Tehát egy épen olyan costumeöt, mint a milyen annak van.

– Rózsaszin selyemmaillot, aranybarna topánkák, aranypikkelyes tricot-taille és corsette.

– Az van otthon igazi aranyból, igazi smaragddal és saphirral: nem pierre de strassból.

– Akkor még itt leszek. Lakom a Grand-hotelban. Ezt az utolsót szeretném mindjárt átvenni: a többit utánam -123- küldhetik. Délig otthon vagyok a hotelben: az ebédet csinálom.

– Ne igazítson ki. Én tudom, hogy mit beszélek. Az ebédet csinálom. Azért odajöhetnek. A mi készen van, azt pakolják jól be: magammal viszem. A mouche d’or costumért küldjenek számlát. Itt a czimem.

Azzal átadta névjegyét az üzletfőnöknek s méltóságos léptekkel eltávozott.

A boltsegéd urak mind összedugták a fejeiket, a mig a chef a czvikkerét kereste, s olvasták fennhangon a czimet.

«Alibegovich Kassári bég; a Ferencz József-rend lovagja, Dolni-Tuzlán, Boszniában».

Most támadt aztán világosság a rejtélyben. Ez egy új honpolgár; hajdani magyar nemes uraság, a ki mahomedi hiténél fogva fel van jogosítva három törvényes feleséget tartani; és a szerint kivételt képez a mi büntető codexünk paragrafusai alól, melyek a többnejüséget kegyetlenül sujtják. A boszniai polgártársnak ez nem csak szabad, hanem kötelesség.

Már most aztán a felől is meg lehetett nyugodni, hogy miért nem szabad halcsontnak lenni a ruhaderékban? Mivel hogy a mohamedi hitünek tiltva van a czethalból, tekenősbékából és az elefántból valamit a testén viselni.

II.
ÖLTÖNYPRÓBA ÉS SZAKÁCSSÁG.

Leónak hitták azt a fiatal boltsegédet, a ki másnap a Grand Hotelbe elvitte a megrendelt «arany dongó» jelmezt Kassári Dániel urnak.

Ha hölgy lett volna a megrendelő, akkor kisasszony által küldték volna meg a czikket; de miután férfi volt, urat kellett ezzel megbizni. Természetesen – egy házi szolga vitte utána a dobozt. -124-

Leó úr a legszelidebb és legudvariasabb fajtájához tartozott az oroszlánoknak, melyek Budapest sivatagain őzeket kergetnek.

A vendéglő portásától megkérdezte, hogy idehaza van-e ő nagyméltósága Kassári Alibegovich Dániel úr?

– Oda fenn van… mondá a kapus igen furcsa hanglejtéssel. Első emelet 28–29.

Leó úr fellibegett az első emeletre. Ott találkozott a szobapinczérrel a folyosón.

Azzal felszaladt a pinczér a második emeletre, három lépcsőt ugorva egyszerre. Meg volt az ijedve: de mitől?

– Akkor hát kénytelen vagyok ajtóstól berohanni! mondá Leó úr, s azzal kivéve a bolti szolga kezéből a dobozt, azt utasítá, hogy üljön le addig a váró-padra, mig ő visszatér: lehet, hogy a dobozt vissza kell vinni, ha a jelmezen valami igazítani való lesz.

Az előszoba tele volt mindenféle alaku bőröndökkel, dobozokkal, faládákkal és tehercsomagokkal, a miket a főúr összevásárolt. Volt ott még hintaló is kettő. A legtöbb ládára fel volt irva, hogy «nicht umstürzen». Három feldöntött piramid alaku fakaliczkában pedig ugyanannyi papagáj dolgozott erősen, vastag kampós csőreivel feszegetve a kijárást elzáró sodronyokat.

Leó úr a czilinderét a hóna alá szorítva, a dobozt pedig a baltenyerén balançiroztatva, a jobb keze középujjának bütykével illem szerint bekoczogott a szárnyajtón s miután e jelzésre válaszadó hang nem érkezett, csendesen felnyitá az ajtót.

Abban a perczben egy éles női sikoltás hangzott a szobában. -125- Leó úr egy hölgyet látott átfutni a benyiló szobába. A hölgy mind a két kezével az arczát takarta el. Leó úr előtt pedig egy marczona férfialak állt, könyökig felgyürt ingujjakban, véres kezekkel; az egyik kezében egy hegyes, éles kés: az is csupa vér.

Leó úr ijedtében elejté a dobozt is, a czilindert is. A czilinder kigurult az előszobába, a doboz begurult a lakóterembe s egész a tulsó ajtóig futott.

A bég pedig haragosan rivallt a látogatóra, – az egyik keze úgy állt, hogy most mindjárt torkon ragadja, a másikban meg úgy fogta azt a hegyes kést, mintha le akarná mészárolni.

– Nem én, kérem alássan! Semmit sem láttam! Esküszöm a prófétára, hogy közellátó vagyok.

– No hát gyere beljebb. No ne félj semmit, nem eszlek meg. Látod: az ebédet készítem. S abban segített a feleségem, mikor ránk nyitottad az ajtót. Miért nem jelentkeztél elébb?

– Kopogtattál! A «kmét»-nek az ajtaján szoktak kopogtatni. Máskor ha egy bég ajtaján akarsz bejelentkezni: elébb lehuzod a papucsodat, ennek a két talpát összevered, aztán elénekeled a bebocsátási «szúrá»-t s vársz, a mig azt nem mondják odabenn, hogy «ins-Allah!» Könnyen halálba rohanhattál volna, fiacskám, ha megláttad volna a feleségemnek az arczát. Ennek a dija halál. Kénytelen lettem volna vele, hogy megöljelek.

– Pipálok én a ti törvényeitekre! No hát szedd fel iziben azt a dobozt. Mi van benne? -126-

Leó úr rettegve lépkedett a szomszéd szoba ajtajáig, a meddig a doboz elgurult; az az ajtó üveges: hátha madame épen ki talál rajta nézni? Allah kérim!

Sietett is mentül hamarább hátat fordítani az üveges ajtónak s visszatérni a felnyitott dobozzal.

Dániel bég csakugyan szakácsművészettel foglalkozott. Egy asztalon volt a nagy húsvágó fatábla: azon tráncsirozta ő méltósága sajátkezüleg a tulajdon maga által leölt bárány konczait, apró darabokra nyiszálva, szakértő figyelemmel. Az asztal mellett volt egyfelől egy nagy kosár mindenféle főzelékkel; a kályha előtt pedig állt egy remekművü keletindiai bronzkatlan, mely alá faszénnel fűtöttek; a füst, hajlítható csövön a kályhába lett átvezetve; a katlan üstjében rotyogott valami folyadék: valószinüleg rizskását főztek benne. Dániel bég, mint igazhitü müzülmán, a más főztét meg nem izleli, hanem magával hordja a konyháját s a Grand Hotelben maga főz ebédet.

– No hát mutasd a portékádat, fiacskám! nyájaskodék Dániel bég, a mellett folytatva komoly munkáját.

Leó úr egyenkint kiszedegette a dobozból a holmit, először a gyönyörüen paszomántozott ruhaderekat.

– Csak esküdjél te a magad prófétájára. Az enyém neked hátat fordít. Hát még mi van?

– Látom, hogy exczellencziád most el van foglalva a folyó ügyekkel. Majd várok odakünn az előszobában, a mig toilettejével el méltóztatik készülni.

– De csak maradj itt. Azt gondolod, hogy én olyan hülye vagyok, hogy zsákban veszek macskát. Ne azt nézd, hogy mint vágom én most koczkára a fodorhájat; hanem láss a mesterséged után. Előbb fel kell próbálni azt a ruhát, hogy ráillik-e?

Egész európai divat szerint volt öltözve, hosszu, felhasított ujju fodros pongyolában, mely gyönyörü karjait egész vállig engedé láttatni. Hanem az arcza, török szokás szerint, el volt burkolva: valami lengeteg arany fátyol volt a fejére vetve s az álla alatt körülcsavarva, mely csak a két szemének hagyott nyilást. Orgyilkos szemek voltak! Lesből lövöldöző banditaszemek!

– No hát, segíts neki felpróbálni «ezt» az öltözetet! mondá Dániel bég Leó úrnak.

– Én segítsek… ő kegyelmességének… felpróbálni… ezt… a kosztümöt?

– No hát ki más? Én csak nem segíthetek neki a faggyus kezemmel. Nem is az én tudományom, hanem a tied, ha szabólegény vagy. Láss hozzá!

S ezzel a nagy hegyes kést letéve a kezéből, két kisebb kést fogott mind a két kezébe; de nem azért, hogy azokat az ártatlan ifju oldalbordái közé furja, hanem hogy a birkamájat, tüdőt, vesét apróra összedarabolja vele. -128-

De a paradicsom minden örömének a kilátásba helyezéseért sem hajtotta volna végre ezt a megbizást Leó úr. Azon gondolkozott, hogy merre lehetne most elillanni.

A deli úrnő aztán megszánta. Kivette a reszkető lovag kezéből az egész dobozt a benne levőkkel együtt s egy spanyol fal mögé eltünt velük.

Ha ez most ezt a kosztümöt fölveszi és előjön benne? Akkor jaj ő neki! Ha már az arczának a meglátásáért is meg akarta ölni a kérlelhetlen nagy uraság!

Hüh, milyen elmeháborító tünemény volt! Abban az áruló jelmezben! Minő idomok! Képfaragó nem álmodhat szebb mintát Diána szobrához. Csak az arcza volt fátyollal letakarva.

Leó úr azt sem tudta, hova nézzen? Az eléje libbenő tüneményt nyelje-e el a szemeivel: vagy az asztal mellett husvagdaló bégre tekintgessen félre.

Az ugyan háttal volt feléjük fordulva; de szemben volt vele a nagy fali tükör, abból mindent megláthatott.

– No hát, mit bámulsz, mint egy sült hal? kiálta az ifjura. Nem tudsz neki segíteni? Nem látod, hogy a topánkát nem tudja maga begombolni?

Leó úrnak le kellett térdelni a tündérnő elé. Ez azonban, tündérek szokása szerint, szánalommal viseltetett a halandókhoz s hogy megkönnyítse a munkáját: fölemelte a lábát Leó úr térdeig, úgy hogy az kényelmesen gombolhatta végig a topánkát. Tizenegy gomb volt azon. De Leó úrnak úgy tetszett, hogy a Jákob lajtorjáján halad végig, a míg azt elvégezte.

– No legénykém! Hát elaludtál vagy mi? Nem látod, hogy az asszonyság maga nem tudja a ruha derekát összekapcsolni hátul? -129-

Hát még ezt is neki kellett elintézni? Kapocsról-kapocsra összeszorongatni a ropogó selyemderekat s a közben ég és pokol között lebegni egy czérnaszálon.

Dániel bég megkóstolta a piláfot egy főzőkanállal: még nem volt benne elég bors.

– No igen! Hogy becsületesen van-e minden elkészítve? Nem valami férczmunka-e?

Az megértve a parancsszót, elébb azt a próbát tette, hogy jobb térdét meghajtva, a bal lábát mindig messzebbre nyujtá el magától s ez alatt a derekát hátrahajtva, a két karját a feje fölé emelve, a sarkát érte a leomló hajával.

Jaj neked Leó! Ha most valami czérna elszakad, a te életfonaladat vágta keresztül a Párka ollója.

De hát nem szakadt semmi. A hölgy kecsesen talpraállt s azután a nagy álló tükör előtt foglalva állást, kecsteljes mozdulattal, fél lábát fölemelve, talppal az ég felé s a másikon körülfordulva, remekelt egy szabályszerü pirouetteben.

– De még én is! sóhajtá magában Leó úr, s felhasználva a kedvező pillanatot, a midőn a szakácskodó főúr szenet rak a katlan tüzére, szépen az ajtó felé somfordált.

– Hohó! Legénykém! Hová szaladnál olyan sebtiben? kiáltá rá a bég. S egy ugrással utólérte és visszahozta a gallérjánál fogva. Hát nincs neked helyén az eszed? -130-

– Hát a topánkákat kigombolni meg a ruhaderekat kikapcsolni, kinek a kötelessége?

Dániel bég ez alatt még egy pár zöld paprikát szeletelt karikákra s azt is a főzemény közé keverte.

Leó úr meg volt győződve, hogy egy ilyen megrablásáért a paradicsomnak mulhatlanul halál a vezeklés.

Elfutni nem lehet; kiabálni hasztalan; nobel ember megadja magát az elfordíthatlan veszedelem előtt.

Mikor az úrhölgy ismét eltünt a spanyol fal mögé, azt mondá egész rezignáczióval Dániel bégnek:

– Uram, tegyen velem, a mit akar. Csak arra kérem, hogy ne kinozzon soká. Vágja el egyszerre a torkomat.

– Az imént azzal tetszett fenyegetni, hogy ha megláttam volna ő nagyságának az arczát, hát akkor halál fia lettem volna.

– Hát az természetes. Az asszonyembernek csak a feje ember: azt nem szabad meglátni, csak a férjnek.

Dániel bég fizetett s a kontón felül egy huszfrankost nyomott Leó úr markába. A mit az büszkén utasított vissza.

– Ugy? Hát ebben az országban vannak emberek, a kiknek nem szokás ajándékot adni? Furcsa ország! No hát akkor ajánlok neked valami mást. Nekem van Szerajevóban egy üzlettársam. Nagykereskedő. Régi ház. Még a Kapetánovicsok idejéből való. A neve Hajdukovics Lója. Te -131- derék, okos fiunak látszol. Én beajánlhatlak a barátomhoz üzletvezetőnek. Neki szüksége van egy tanult emberre. Ott egy ilyen ügyes ficzkó, mint te, még sok szerencsét csinálhat.

– Köszönöm, uram. Előbb beszélni fogok a főnökömmel, hogy mit tanácsol? S ha ő helyeselni fogja, akkor reflektálni fogok önnek a szives ajánlatára.

Azzal fölkereste az elgurult kalapját az uti dobozok közül és elzónázott.

III.
PRIMA ÉS SECUNDA ASSZONYSÁGOK.

Leó úr pedig nem volt fejére esett ember. Egy ilyen jó kilátást elszalasztani, egészen üzletellenes felfogás lett volna. Azonnal közölte a vele történteket a főnökével. A főnök felhatalmazta, hogy irjon tudakozódó levelet Szerajevóba Hajdukovics urnak, a kivel üzleti összeköttetésben áll a czég. Leó úr megirta a levelet: a főnök aláirta a nevét, ráütötte a stampigliát; a posta-portó feliratott Leó úr előlegszámlájára és nem telt bele nyolcz nap, a midőn a Hajdukovics-czég válasza visszaérkezett, melyet egész változatlan szövegében ide iktatunk, a dátum elhallgatásával.

«Szilva szilárd. Usancequalitás 100 darab per ½ kilogramm = 7 f. 75. Lekvár emelkedő. Gyapju ingadozó. Bab, görög bőjt miatt, vidám. Kukoricza kedvetlen. Kézműárukban kinálat serény, kereslet lanyha.

«A mi a tudakozott Alibegovich Kassári Dániel bég firmát illeti, arról a következő referencziákat közölhetem:

«A firma főnöke Alibegovich Kassári Dániel bég «jó» -132- 2 millió 2 százezer – egész 2 millió ötszázezer forintig. Birtoka: jól elhelyezett tőkepénzek; nagy kiterjedésü erdők, melyek folyam és vasut mentében feküsznek, kitünő síntalpakat és dongákat szolgáltatnak; fürészmalmok; kőszénbánya, rendes fogyasztókkal; sófőző. Vállalatai szerencsések. Része van a dolnya-tuzlai vasut kiépítésében. A magas kormánynyal legjobb összeköttetésben áll: ezért legmagasabb kitüntetésben is részesült.

«Rangjára nézve legelőkelőbb «timár bég». Ősei kapetánok voltak. Apja «begler bég», Omér pasa kegyetlen uralma alatt kivándorolt Zimonyba; azalatt fekvő birtokai lefoglaltattak, csak pénzét vihette magával. Ez idő alatt a fiát, Dánielt, kereskedelmi pályára nevelte; taníttatta németül is, a minek most hasznát veszi.

«Üzleti jellemét illetőleg Dániel bég a legszigorubb becsületességü ember, a ki pénzről irást se nem vesz, se nem ád. Elégnek tartja, ha kiki a saját jegyzőkönyvébe felirja, hogy kinek mivel tartozik. Az adós dolga a fizetés napjára vigyázni.

«A mi a családi viszonyait illeti Dániel bégnek, erre a kérdésre sajnálattal kell kijelentenem, hogy választ nem adhatok; mi muzulmánok a feleségeinkről nem beszélünk soha. Hanem a fiam, az Achmed, a ki nagy naplopó, az megteheti, hogy ir erről a tárgyról az általad említett Leó urnak bővebben. Csak arra figyelmeztetem az illetőt, hogy válogatva higyje el neki, a mit előád, mert a fiam verseket is ir és igy szeret hazudni.

Nyomban követte az üzleti exact tudósitást pár nap mulva Achmed effendi levele Leó úrhoz. Ez már egész opus volt: német nyelven irva.

Az üdvözlésből láthatod, Bruder in absentia, hogy univerzitást végzett couleurbursch vagyok, a ki a «pauken», -133- «pumpen», «salamander-reiben», «kneipen» és «brummen» tudományait abszolválta, mint illik ifju törököknek, a kik a jövendő reményei vagyunk.

Magamról elég legyen annyit mondanom, hogy három univerzitásban relegáltak.

Nagy előnyömre volt, hogy nekem két mamám van. Egy «szép» mamám, meg egy «kis» mamám. Mind a kettő az apámnak a törvényes felesége. A szép mama nem szép már, s a kis mama nem kicsiny, hanem gömbölyü már. Hogy melyiknek köszönhetem e földi életben részesülésemet? azt nem voltam eddig kiváncsi megkérdezni. A míg kicsiny voltam, mind a kettőtől egyenlő mennyiségben kaptam csókokat és virgácsokat; hol az egyik mosdatott, öltöztetett, hol a másik. Kamasz éveimben szintén feltaláltam mind a kettőnél az édes anyák kiváló két főerényét: a zsémbelést és a pénzküldést. Az is nagy élvezet, ha az embert kétfelől szidják; de még nagyobb, ha kétfelől pénzelik. Magam vagyok az egész család fentartója: a többi mind elment Mahomedhez.

Mind ezt az expoziczió kedvéért kellett elmondanom, mivelhogy a szép mama és a kis mama, az általad megtudakolt Alibegovich Kassári Dániel bég két feleségének a nővére, a kik közül a primát hiják Vukoszavának, a secundát pedig Sefikának. Ezeknek azonban van össze-vissza valami tizenkét porontyuk, apróbb, nagyobb.

Az én apám meg a Dániel bég együtt kerültek haza Boszniába számkivetésükből s egyszerre házasodtak meg fokozatos progresszióban. Először elvették a Sheik-ul-Izlam két leányát; azután pedig egy évre mindjárt a kormányzó kiajájának a két kisasszonyát. Amazok török hölgyek, emezek pedig arabok, a kik más nyelven nem tudnak; bosnyákul csak nagyon töredezve annyit, a mennyi a gyermekeik dajkáiról ragadt rájuk.

Hát biz ez normális állapot, kedves barátom, s ehhez ti nektek ott a Duna mellett hozzá kell szoknotok. Mert ha ti egyszer minket annektálni fogtok, akkor a ti parlamentetek törvénybe fogja iktatni a mohamedán vallást is a hogy a Mózeshitet beiktatta. És akkor Alibegovich Kassári Dániel, kinek magyar nemessége felmegy a hős Dojtsin Petárig, ki Varadin bánja volt, Mátyás királynak kedves hű embere, a kiről a mi népdalaink azt éneklik, hogy egy éjjel beitta az arany buzogányát meg a fekete lovát is, a korcsmában s mikor ezért megszidta a király, azt felelte neki vissza: «hej, ha te látnád azt a szép csaplárnét: beinnád érte magát Buda várát!» No hát ez a Dániel bég okvetlenül felsőházi tag lesz tinálatok a mágnások táblájánál. Sőt bizonyosan föl fogjátok őt küldeni Bécsbe is a delegáczióba. Az pedig magával fogja vinni mind a két feleségét. Aztán vakarhatja majd a füle tövét a főudvarmester, hogy a császári és királyi bálokhoz hogyan állítsa ki a meghivót? Meg kell neki hivni mind a kettőt. És Dániel bég el fogja vinni mind a kettőt: egyiket a jobb karjára, másikat a bal karjára füzve, s úgy fogja őket bemutatni: ez a prima, ez a secunda! Ezzel az eszmével meg kell barátkoznotok. Tartok tőle, hogy nagyon is meg fogtok vele barátkozni.

A négy asszonyság gyakran szokott egymásnál látogatásokat tenni, minden héten hol az egyik, hol a másik rándul át. Most már vasut van közöttünk s családaink szabadjegyet élveznek.

Együtt szoktak járni mind a prima, mind a secunda asszonyságok. Pörölni szoktak ugyan utközben is: ez hölgyekre nézve életkérdés; csak hogy az egyik nem tud törökül, a másik meg nem tud arabul és így csak hanglejtésből és az arczkifejezésekből sejthetik, hogy a másik mit mondott?

Hanem aztán mikor mind a négyen együtt vannak: akkor Jelacsa a Vukoszavával, a Habiba a Sefikával megnyitják az ékesszólás zsilipeit: a két nővér egymást megérti -135- s aztán a másik két nővért szive szerint lepocsékolja; a mellett pedig töltögetik egymásnak a kávét s rakják egymás tányérjára a «halvá»-t. S mikor elválnak, mind a négyen összecsókolóznak s azt mondják, hogy igen jól mulattak.

Nekem aztán mind a két mama elmondja azon frissiben, hogy mit beszélt a nővére a Jalaparti kastélyban történtekről.

E nélkül soha egy teremtett lélek sem tudhat meg semmit azokról a dolgokról, a mik egy muzulmán háremében történnek.

Az én apámnak csak egy külön kastélya van (szép kert közepén), a miben a háremét tartja; hanem a Dániel bég két külön kastélyt tart a két neje számára. Ő teheti, mert nagyon hatalmas úr.

Jól lehet látni a Jala partjáról, mikor az ember a vasuton végighalad, a hajdani beglerbég fejedelmi lakását. Az a tulsó parton van. Török úr országut mentében nem építkezik. A paraszt még kevésbbé. Azok meg épen a hegyhátakon, az erdők között laknak.

Három épületet látni egymás közelében. A középső, a legnagyobb, a főúr lakása, a hol idegeneket fogad s dolgait végzi. Ez tekintélyes nagy épület, oszlopos verandákkal s nagy ablakokkal, a mik a Jalára nyilnak. A másik két épület a két asszonyság lakása. Ott van a hárem. Azok a keskeny végükkel vannak az Unna felé fordulva, a homlokzatuk egymással szemben. A házak magas tetőire köröskörül hatalmas, igaz gesztenyefák terebélyes koronái borulnak, a mik végtelen folytatást találnak egész fel a magas hegytetőig az ős tölgyfák rengetegében.

A három épület köröskörül van fogva magas kőfallal, mely lőréseivel védelemre is van számítva.

A két háremépület között van egy terjedelmes kert, a miben gyümölcsöt, főzeléket és virágot termesztenek. A kert kétfelé van osztva, rácscsal, hogy az egyik asszonynak -136- a tyukjai a másiknak a kertjébe át ne járhassanak. Ajtó azonban van rajta s miután tizenkét gyermek van a háznál, az első mindennapi veszekedés azon kezdődik, hogy ki hagyta nyitva a kertajtót? Az egyik asszony pulykát tart, a másik pávát: vajjon pulykanyom avagy pávanyom-e az, mely a salátás ágyat megbecsteleníté?

Mind a két asszonynak van három fia meg három leánya. Olyanok, mint valamennyi gyerek; pajkos, kényeskedő, pákosztos, árulkodó, hazudozó, czivakodó. Azok egész nap egymást ütik, verik, dobálják, csipkedik, csufolják s aztán szaladgálnak az anyjukhoz panaszra. Van mindenik családnak egy nevelő hodzsája, a kitől a gyerekeknek irni-olvasni kellene tanulni; de a kik a helyett, hogy a gyerekeket mivelnék üdvös nádpálczákkal, folyvást egymással feleselnek a próféta feleségeinek az elsőbbsége fölött s a kiknek leczke alatt a tanítványaik telerakják a kaftánjukat koldusdióval. A szomszéd almája természetesen mindig édesebb, mint az otthon termő: a kölykek átmászkálnak a közös kerítésen, s van aztán patália, mikor a megharapott almát megtalálják a fa alatt s nagy kriminalis inquisitio, hogy melyiknek a foga helye vall a gonosz tett elkövetőjére.

A két szultánának ez állandó themát szolgáltat pro és contra véleménycserékre.

Azután következik a cselédek fölötti veszekedés. Azok a kutnál megcsinálják minden nap a friss pletykát s aztán hordják haza az asszonyaiknak: mi történt tegnap a szomszéd háremben. Ennek sűrü izenetváltás a következése.

Dániel bég ugyan nagyon egyszerü életmódhoz szokott: naponkint maga készíti el a rizskásás piláfját; de egy héten egyszer, török vasárnapon, mégis a háremben kell neki ebédelni. Olyankor felváltva, hol az egyik, hol a másik felesége hivja meg vendégül a kollegaasszonyságot. Beszélni ugyan nem tudnak egymással, de azért egymást boszantani tudják. Vannak bizonyos fitymálások, orrfintorgatások, -137- foghegyen izlelgetések, a mikkel egyik háziasszony a másikat vérig tudja boszantani. A vendéglátó asszony aztán dühében marokkal tömi a kedvencz ételét, az «ekmek kadaif»-ot (tejfeles laska) a jámbor Dániel bég szájába. Az nyeli, a hogy birja. Ezért meg aztán a vendégasszony lesz dühös: «ugy-e, mikor nálam voltál ebéden, akkor csak szálankint eszegetted, pedig «szel kadaif» (mézes csikmák) volt.» Utoljára mind a kettő duzzogni kezd s görcsöket kap, ájuldozik. A bég azt sem tudja, melyiket emelgesse, istápolja. A gyerekhad, felhasználva ezt az intermezzót, marokkal kap a czukorsütemények közé s ennek következtében egymás hajába. Csak a két hodzsa ül komolyan a «janje» mellett (sült bárány töltve), serényen falva, mint két éhes farkas.

Mind a két asszony muzsikális. Az egyiknek van egy kintornája, mely walzereket nyekerget, a másiknak meg egy fiszharmónikája, mely Verdi-áriákat fuvoláz: természetesen, ha csavargatják. Hát ez külön-külön mind igen szép mulatság; de mikor mind a két asszony egyszerre neki ereszti a maga zeneokádó pokolgépét s az egyik a Kornevillei harangokat kalapálja, a másik a Trovatorét fütyöli egyszerre: akkor képzeld a szegény közbeszorult Dániel bégnek a pokolbeli gyönyörűségét! Azt pedig két törvényes feleségnek nem lehet megparancsolni, hogy egyszerre csak egyik muzsikáljon.

Aztán jön a legkényesebb pont: a pipere. Ebben mind a két asszony felülmulja maga-magát. Divatlapokat persze nem járatnak. Igazhivő müzülmánnak festett emberi képet nem szabad a házába beereszteni. A két hölgy fantáziája azonban kifogyhatatlan az öltözetek formáinak és feldiszítésének változatos csodáiban: a miknek már a ti boltotokban is szolgáltatta Dániel bég némi próbáját.

Hát hiszen a szép ruhában büszkélkedni igen ártatlan öröm s ez bizonyára Allahnak is tetszik, a ki a mezők liliomait ruházza. Csakhogy ez az öröm nem tökéletes addig, a mig ki nem egészítik azzal a kellemetes érzéssel, hogy -138- az ember a szomszéd asszonynak az öltözetét csúfnak és nevetségesnek találja. S erre tág tért nyitott nekik a természet.

A Vukoszava asszonyság olyan termetes, hogy Hafiz a «fehér elefánt»-hoz hasonlítaná; a Sefika ellenben olyan sovány, hogy a Gulisztán nem találna a számára más hasonlatot, mint az ibis madárét. Egyiknél a bájak fogyatkozása, másiknál a kecsek túlbősége a szembeötlő jelleg. Ezt azután mind a kettő kellőképen igyekszik felhasználni. A jó Dániel bégnek folyvást hallani kell a pikáns észrevételeket innen is, túl is.

Vukoszava asszonyság a borsóágyai közepett egy madárijesztő vázat állított fel, mely öltözetében meglepően hasonlított Sefika asszonysághoz; még keztyü is volt huzva két kezére. Azt mondta, hogy ő ezzel a verebeket akarja elijeszteni a borsójáról. – Nosza Sefika sem volt rest; ő meg szintén a maga kertjében egy roppant bálványt rakatott össze tökökből. A két lábat és a törzsököt óriási portiron tökök képezték; a két karját két hosszú jurgita-tök; a fejet pedig egy vörös, bibircsós képü, zöld turbános cucurbita verrucosa. A megtestesült Vukoszava asszonyság! Ez meg a nyulakat elijeszteni való a káposztás kertből.

Dániel béget majd széttépte a két asszony e halálos megsértés következtében.

«Megálljatok! Majd teszek én közöttetek igazságot!» monda erre Dániel bég, s azonnal hozatott magának Szerajevóból egy építészt. A két kert közepébe a két háremépület közé fölemeltetett egy harmadik házat. Attól aztán a két asszony nem láthatott be többet egymásnak az ablakába, kertjébe, udvarába; nem pörölhetett, nem muzsikálhatott egymásnak a fülébe. Hogy pedig az uj -139- ház üresen ne álljon, azt mondá Dániel bég: «majd hozok én hát ti közétek egy harmadik feleséget, akkor tudom, hogy kettőtök között békesség lesz!»

IV.
HOGYAN JUTOTT KASSÁRI DÁNIEL BÉG A «HARMADIKHOZ».

– Hja, fiatal barátom, én ebből a két levélből nem lettem okosabb, mint akkor voltam, mikor ön azt a nevezetes ruhafelpróbálást közölte velem. Reménylem, hogy nem szándéka önnek holmi ezeregyéjszakai kalandokba keveredni; hanem inkább hasznos üzletet kezdeni. Mert ha azt látnám, hogy ön ebből az incidensből valami regényt akar penderíteni, hát azt mondanám, hogy hagyja abba: vannak önnél nagyobb tökfilkók, a kik azt önnél jobban elvégzik. Mert nem kell azt hinni, hogy minden bolond ember irhat regényt; – ahhoz specziális bolondság kell: – épen úgy, megfordítva: nem lehet minden okos ember kereskedő; mert ahhoz specziális okosság kell. A vén Hajdukovics effendi nekem küld üzleti értesítést aszalt szilváról, gyapjuról meg kukoriczáról. Azt gondolja, hogy Budapesten is úgy megy, mint Szerajevóban hogy ugyanazon boltban árulnak fügét, selyemruhát, sót, mézet, cserépedényt, sőt még cserekereskedést is űznek s zálogra is adnak. Nem értett meg bennünket. – Azt kell önnek kipuhatolni, hogy lehet-e a bosnyák földön abban a brancheban dolgozni – jó sikerrel, a melyet mi kultiválunk? a divatczikkekben? Eddig nem igen lehetett. A bosnyák hölgyek a maguk szőttét viselték; azt maguk himezték ki s megvarrták olyan divat szerint, mely azóta, -140- hogy Szokolovics bég Szerajevót megalapította, nem változott. – Most azonban, a hogy Kassári Dániel bég bevásárlásaiból sejteni lehet, beütött az európai divat a boszniai hölgyvilágba. Azt kellene hát megtudni, hogy vajjon ragályos-e ez a betegség? Vannak-e bacillusai? – Egy olyan delnő, a milyennek ön ezt a bizonyos harmadik feleséget leirta: nagy hódításokat tehetne ezen a téren. – Ön tudni fogja, hogy állandóan vannak a divat történetében meghaladott álláspontok. Ma az egész hölgyvilág lelkesül a zöldszinü kelmékért, tavaly a tarka-virágos járta: az idén a tarka-virágos senkinek sem kell; jövő évben a zöldet fogják eldobni. Az ilyen divatból kimaradt czikkeknek milyen áldás volna, ha új piaczot lehetne a számukra találni! Barátom! A ki ezt a világrészt fölfedezné, az nagyobb volna, mint Kolumbus Kristóf. – De hát az a kérdés, hogy miféle qualitásu hölgy ez a Dániel bég harmadik felesége? – Mert ha ez csak egy aféle Ronacher-birodalombeli cserkesznő, hát akkor az elég jó Dániel bégnek; de nem elég jó nekünk; mert a bosnyák asszonyságok nagy arisztokraták és még fanatikusabb mohamedánok; pedig ezeknél van a gazdagság, ezek a bégek és agák feleségei. Ezek be nem fogadják az importált új asszonyt, akármilyen czifrán legyen is az öltözve s nem csinálják utána a mi divatunkat. Tehát ezen pont felett szerezzen ön magának teljes körülményes értesítést: akkor fogjuk azután megitélhetni, hogy mennyiben léphetünk az akczió terére az «új hazában».

Leó úr követte a jó tanácsot s rövid időn megkapta a második levelet a fiatal effenditől.

Minden a legjobb rendben van. Alibegovics Kassári bég installálta az új háremépületében a harmadik asszonyt, a ki felől az én kis mamám, Habiba asszonyság, a következő értesítéseket nyerte a nővérétől, Dániel bég második feleségétől.

A harmadik feleség neve «Ajna», a mi törökül annyit -141- jelent, hogy «szemfény». Eredetére nézve se nem gyaur, se nem spanyol.4) De a hogy a mi asszonyaink állítják, még azoknál is gyülöletesebb: «bogumil» családból való.

Azt tudni fogod bizonyosan Bosznia történetéből (ugyan ki ne ismerné a mi birodalmunk történetét, a ki csak iskolába járt?), hogy a bogumilok egy istentagadó szekta hivei voltak, a kik még azt sem akarták megengedni, hogy ezt a világot az Isten teremtette: szerintük ezt az ördög teremtette; tudniillik mindazt, a mi ezen a földön «él»; az Isten csak azt teremtette, a mi «nem él». Azért a bogumilok nem ettek hust: mert az állatokat is az ördög alkotta. Ezt az istentelen fajt pusztította is aztán minden istenfélő nemzet: magyarok, törökök, bosnyákok egyformán. Most már csak az óriási nagy sirköveik mutogatják, hogy milyen nagy urak lehettek néha napján. – Hébe-hóba megesik, hogy itt-amott a Narenta szakadékai között, uttalan, hozzájárulhatlan sziklavölgyek fenekén fölfedeznek egy névtelen falut, a melyben még egy pár száz bogumil lakik, a kiknél az ősi «amenet» firól-fira megmaradt. Templomuk nincsen: ő nekik a torony, a minaret mind egyformán a pokol kéménye, a harangszó, az imám éneklése, mind az «ördögök trombitája». Ezeket is a mi apáink gondosan kiirtogatták. Minálunk a mohamedán, pápista, rácz, zsidó élhet egymás mellett; de a bogumil üldözött fenevad: annak a számára nincs más törvény, mint a kard.

Az okkupáczió előtti esztendőkben bukkantunk ismét ilyen titkos bogumilokra egy narentavölgyi rejtekben. Kassári Dániel akkoriban szandzsák bég volt ebben a kapitányságban. Ő lett megbizva a helytartó basa által, hogy az eretnek fajzatot kiirtsa. Hogy miként bánt el a bég a férfiakkal: azt nem firtatom; hanem annyit szabad róla elmondanom, hogy a nőnemen levő részét nem vágatta le. Azok között találtatott egy csodaszépségű nyolczesztendős -142- leányka. Ezt Dániel bég maga fogadta örökbe. Ez a mi Ajnánk.

Dániel bégnek mind a két felesége tiltakozott az ellen, hogy egy bogumil leányt odahozzon a bég az ő háremükbe. Nálunk törököknél pedig nincsenek apáczakolostorok, a hol előkelő török kisasszonyokat geografiára tanítsanak.

Dániel bég aként gondoskodott a védenczéről, a hogy okos emberhez illik. Odaadta őt nevelőbe egy bécsi ezermesterhez, a ki bűvészettel és magasabb akrobácziával foglalkozik: azzal a föltétellel, hogy ő fizet a nevelőnek évenkint háromezer forintot, a mig a leány a tizenhat évet betölti, akkor pedig tizenötezer forint lefizetése után elhozza tőle. Szigoruan ki volt kötve, hogy a leány ez alatt mohamedán erkölcsökben neveltessék, beleértve a szigorú étrendet is, a mi nálunk férfiaknál a fődolog: a leányoknál azonban nem ez a fődolog.

Ezt a methodust ti gyaurok kissé furcsának fogjátok találni; de a mi viszonyaink közt ez egészen észszerü felfogása a női hivatásnak. S in thesi nincs is közöttünk semmi különbség. Ti gyaurok szintén nagy előszeretettel viseltettek azon női erények irányában, melyek a kötélen tánczolás, lovon nyargalás s egyéb testgyakorlatok közben kifejlődnek; csakhogy ti mindezt a házon kivül keresitek, mi pedig mindezt akklimatizáljuk és otthon tartjuk.

Dániel bég nagyon helyesen okoskodott. Az új asszony holmi kényes, finnyás szenvelgéssel, zongorajátszással, franczia fecsegéssel, aquarell-pingálással nem fog imponálni a másik két asszonynak: azok lenyelvelik, agyonvexálják; hanem ha ügyesen tud előttük eszkamotálni: egy üres kalapból száz bukétot kiszedni; egy palaczkból tizenkétféle likőrt töltögetni; s szükség esetén az ellene támadó vetélytársnéjának egy ördögi tánczfigurában a turbánt a fejéről a lábahegyével leütni: ezzel le lesznek főzve. Hogy ne is említsem azt a mindennapi kunststukkot, mikor az ember a pörlekedő madamenak egyszerre -143- csak egy nagy lakatot akaszt a szájára, a mi azt rögtön megnémitja. A hypnotizálás, a double vue, a kisértetmegjelenés, a beszélő fej és a szíven keresztül szurt kard remeklései, mint tudjuk, még az erősebb nem érzékeit is képesek felizgatni.

Te, ki olyan szerencsés voltál, hogy Ajna asszonyság csodaszép termetét közelről láthattad, nem szorulsz az én muzsámnak a guszliczapengetésére (a miben mi bosnyákok külömben minden más nemzetek fölött állunk), hogy a harmadik feleség bájáról fogalmad legyen. Magát Kassári béget is meglepte ez a csodaszépség, mikor legelőször megpillantá.

Ez pedig akképen történt, hogy mikor Bécsbe felment a nemes bég, a nevelését befejezett aráját hazahozni: az ezermester, signore Spirifanti, egy teljesen sötét terembe vezette őt, melynek az előterében egy szinpadforma emelvény volt látható gyenge világítás mellett.

– Tessék leülni ide erre a székre! – mondá a boszorkánymester: – azonnal elő fogom idézni önnek a menyasszonyát.

Ekkor a bűbájoló valami német varázsmondatot darált el, a mire rögtön egy kerek fénytányér támadt a szinpad hátulján, mely egyre tágult, úgy, hogy utoljára olyan volt, mint maga a csillagos ég. Lassankint egy nagy kék gömb ereszkedett alá e fénykörbe, mely maga volt a földgömb. Dániel bég ráismert, hogy ez ott Afrika, ez meg Európa! A földgömbön pedig állt egy gyönyörűséges szép női alak: ugyanabban a fentebb leirt jelmezben. Mikor egészen alászállt, akkor kirugta a lába alól a földtekét: az eltünt a világürben s a bájos tünemény ott maradt a semmiben lebegve.

– Nos, hát hogy tetszik önnek a szép ara? – kérdezé a szemfényvesztő.

Dániel bég nem keresett semmi paragrafust, hanem kirántotta az ezüstnyelű kését a csizmaszára mellől, egy ugrással ott termett a szinpadon s teljes erejével döfte a kését a tündérszép alaknak a szivébe.

A gyönyörü alak, a csillagos ég, a földgolyó mind egyszerre eltűnt előle, ő utána kapott, hogy megfogja; aztán a kezébe akadt egy sodrony, az olyan ütést adott a markába, hogy majd leszédült tőle.

Az ezermester lehuzta-vonta aztán a szinpadjáról. Dániel bég meg most azt akarta lekéselni; de a bűvész valamit fujt az arczába, a mitől a bég elkezdett prüszkölni, huszat is egymás után, a mig csak a bűvész el nem hagyatta vele.

– Legyen az urnak esze! – mondá a bűvész. – Hisz az, a mit most látott, az csak lelke volt a menyasszonyának.

– De van a bogumil nőknek. Hisz azt csak tudja az úr, hogy a bogumil nőknek a testét a sátán formálta agyagból (kitünő majolika-gyáros lehetett), azután a «második égből» való angyalt parancsolt bele léleknek.

– Csak annyiban van meg a bogumil nőknél az inferioritás, hogy a férfialakú agyagmintába a «harmadik égben» lakó angyal van ideiglenesen bekaszárnyázva.

– Szeretem, hogy ezt Bécsben is tudják már. No hát hadd lássam azt az agyagból készült alakját az arámnak.

Ekkor a bűvész megint elmondott egy hosszú német ritmust, a mint az véget ért: ismét megjelent a világosság a szinpad hátterében s előlépett belőle a valóságos -145- porczellánból készült menyasszony, kézzel megfogható minőségben. Csakugyan nagy ördög volt az az ördög, a ki a porczellánt olyan lágygyá tudta tenni!

Ez az alak aztán már a legszabályszerübben volt felöltöztetve; a hogy illik az ördögök remekművét az emberi szemek elől elrejteni: bő salavári, még bővebb feredzse s átláthatatlan fátyol burkai alá.

Igy már tetszett Dániel bégnek a menyasszony: föltéve, hogy a «lelke» is ott rejtőzik a szemérmes burkolat alatt.

A bég kifizette a kialkudott dijat signore Spirifantinak; a miért aztán az olasz olyan nagylelkű volt, hogy kiszolgáltatta az általa nevelt tanítvány művészetéhez szükséges mindenféle bűvészeti szerszámokat: betanított házi nyulakat, kanárimadarakat és három beszélő papagályt.

Viszont Dániel bég is kitüntette a nagylelkűségét az által, hogy nem kivánta a menyasszonyától, hogy az török burkolatban kövesse őt egész Boszniáig, hanem megengedte neki, hogy a mig a gyaurok földén járnak, európai öltönyöket viselhessen: csupán a kalapjához kötött fátyol legyen valamivel sűrübb, mint a hitetlenek asszonyai viselik.

A vasuton csalhatatlan jelét adta Ajna kisasszony (még ekkor kisasszony volt: Bécsben a hitetlenek hazájában nem kelhettek össze) az ő muzulmáni hitszigorának. Mikor az étkező kocsiban a pinczér sonkával kinálta meg: azt mondá neki, hogy «domusz-köpek», mely szép török szót egyedül a német nyelv képes visszaadni e kifejezésben: «Schweinehund». – Nem izlelt meg mást, mint halat és olajos salátát. Budapestre érkezve pedig maga segített az ő urának a piláfot elkészíteni. Itt aztán Dániel bég nőül vette Ajnát a hajdani «Dzsigerdilen» – Buda vára falai között. A bosnyák házassági szertartás abból áll, hogy a vőlegény ád a menyasszonyának egy arany kösöntyüt (annak a jeléül, hogy őt rabnőjéül fogadja), a menyasszony pedig ád a vőlegénynek egy jó hajlós nádpálczát (annak jeléül, hogy őt urának elismeri). Nagyon okos czeremónia. -146- Végül meglátogatták Gül baba sirját. Ugy tértek haza Dolnya-Tuzlába: a magyarok hajdani «Só» tartományába.

V.
HOGY VEZETIK BE AZ UJ ASSZONYT A RÉGIEK KÖZÉ?

Hát hiszen, az igazat megvallva, ha Dániel bég előre beterjeszti a határozati javaslatot Vukoszava és Sefika asszonyságnak, hogy mit szólnak hozzá: nem jó lenne-e, ha ő még egy harmadik asszonyt is hozna a házhoz? hát akkor Allah lett légyen kegyelmes az ő két szemének! Hanem hát Dániel bégnek több esze volt, mint annak a négernek, a ki belemarkolt a forróvizes fazékba, hogy megtudja, mi az, a mi abban ugy bugyborékol? Dehogy mondta volna, hogy az a közbenső palota háremnek készül; azt hitette el a két hitvessel, hogy ő azt «medresz»-nek építteti. (Kérem, ne tessék e szót félreérteni: ez törökül van, annyit jelent, hogy magasabb nevelő-intézet).

Tizenkét gyerek van a háznál: azok egész nap alláhtalankodnak (magyarul «istentelenkednek»); a két bászli hodzsa egyébre sem tanítja őket, mint az alkoránra; mert maguk sem tudnak egyebet. Már pedig az ujabb nemzedéknek tudományra van szüksége, külömben az lesz, hogy kiszorítja a jafet-nemzedék a semitát a világból. (Az arab is semita faj). Világra való tudományt pedig csak iskolában lehet szerezni. A Hajdúkovics sógor megpróbálta az Achmed fiával a külföldi akadémiát; no ugyan bele is nyert! A pribék ugy került haza, mint kicserzett mahomed-tagadó. Még bort is iszik s a sonkát is megeszi titokban; nem is mosdik naponta négyszer, sőt villával eszi a piláfot! De még a gyaur menyecskéknek is a szeme közé néz. Romlik a világ!

Azért Dániel bég a saját portáján épittet egy szép nagy medreszt s abba fog hozni egy minden világi tudományban -147- jártas softát, a kit a gyaur nyelv ugy hi, hogy «gouvernant» s ez aztán majd megtanítja a leányokat finom erkölcsökre, a fiukat pedig sublimior mathesisra.

Az ugyan kissé szemet szurt náluk, hogy ennek a medresznek a bebutorozása a megszokottnál nagyobb pompával dicsekedik: székek, asztalok kerülnek bele; de Dániel bég arról is felvilágosítá őket, hogy a gyermekeknek meg kell tanulni a széken ülést: mert a jövő században már nem lehet a keresztbe vetett lábain ülni tisztességes muzulmánnak. A magyar országgyűlésen rossz néven vehetnék a bosnyák képviselőtől, ha az a terem közepén leguggolna, két kezét a két térde körül fonná, s ugy hallgatná, a mit a próféták beszélnek.

Végre eljött a kritikus nap, melyre az időjós nagy zivatart helyezett kilátásba, sürü könyzáporral, patvarjégesővel és findzsahullással vegyítve.

Nagy psycholog volt. A társzekeret bocsátá előre, mely a messze földről hozott ajándékokat szállitá: maga a hintóval jó hátul maradt. Helyesen kiszámítá, hogy a két asszony azonnal neki fog esni a málhás szekérnek: kinek mi vásárfia érkezett? A ládák tetejére fel van irva mindegyiknek a neve: az egyikre cyrill betükkel, a másikra arab irással. A melyiken német ákombák van: az a nevelő holmija. Ezeket felhordatják a medreszbe, a magukén pedig némi patvarkodás között megosztoznak s aztán czepeltetik fel a cselédekkel a málhákat maguk után a saját háremépületeikbe, követve a lármázó gyermekhad kiséretétől.

Dániel bég nagyon jól számított. A két asszonynak első dolga lesz az ajándékba kapott ruhákat felvenni. Olyat ők soha sem láttak. Az egyik szaladni fog a másikhoz a maga öltözetével eldicsekedni: azon aztán összefeleselnek. Ez alatt Dániel bég szépen becsempészheti a harmadik feleséget a számára épített uj hárembe. -148-

Mikor a hintó megérkezett az udvarra, egyik asszony sem volt odalenn. Ellenben a sok gyerek már ott zsivajgott s fujta, ütötte a vásárfiául kapott trombitát és dobot, ugy szaladt az apja elé. De a mint azt mondta nekik Dániel bég: «itt hozom az uj nevelőt!» arra ugy haza szaladt mind valamennyi, hogy vasfogóval sem lehetett őket többé előhuzni.

Eként minden akadály nélkül fölvezetheté az uj asszonyt a maga külön házába. Azt azután a szolgálatára rendelt cselédséggel magára hagyta, hogy ő is rendezkedjék az otthonában; annak igazán sok elrakni valója volt: a sok bűvészi apparatus. Dániel bég pedig ment fölkeresni a másik két asszonyt.

A vén dajka értesíté, hogy mind a ketten együtt vannak a Vukoszava asszonyság háremében. Dániel bég fellátogatott hozzájuk.

Hogyan kell viselni azt a csodálatos öltönyt, a minek olyan hosszu nyujtványa van alul: a gyaurok ugy nevezik, hogy «schlepp».

Ajánlok rá egy megfelelő magyar szót. («Uszály» nem jó, mert a bizony nem uszik). Ha «schleppen»-nek a gyöke «schlepp», akkor a «czepel»-nek a gyöke «czepp».

A Vukoszava asszony, a ki magas termetű volt, ugy találta, hogy annak a hosszu, paszományos nyujtványnak az a rendeltetése, hogy az elől legyen: mert ha hátul van, akkor a gyerekek rá fognak ülni s ugy szánkáztatják magukat; tehát azt okvetlenül elől kell viselni, a hol aztán a szélénél fogva fölemelve, igen diszesen beletüzhető a derékon levő övbe. S ebben van természetes ész. Persze, hogy elől kell viselni a czeppet.

De nagyon kinevette ezzel a felfogással a Vukoszavát a -149- Sefika asszony. Óh, micsoda együgyüség! Hisz azt a hosszú ruhát nem ugy viselik, hogy a pántjánál fogva a derékra kössék. Mikor az a pánt nem öv, hanem gallér. Ez a ruha nem a csipőnél kezdődik: hanem a vállnál.

Sefika asszony ugy is vette azt fel, mint egy dominót: a nyakától elkezdve beleburkolta magát; még ugy is sepert a földön.

S valljuk meg az igazat, hogy neki is tökéletes igaza volt. Ez a legczélszerűbb methódusa a czeppviselésnek.

Mind a ketten Dániel béget hivták fel itélőbirónak. Ez volt a «hozott Isten!», a «Selim Aleikum!»

Dániel bég pedig mind a kettőnek megveregeté az orczáját a tenyere hegyével s azt mondá:

– Te is szép vagy benne, Vukoszava; te is szép vagy benne Sefika! Egyébiránt én nem tudom, hogyan viselik ezt a kantust. Majd megmondja nektek a guvernánt. Most pedig adjatok nekem iziben valami harapni valót, mert a vasuton Banyalukától Tuzláig csibuknál egyéb nem volt a számban. Aztán a guvernantnak is küldjetek ebédet, mert az is éhes.

A Vukoszava szolgálói e szóra hirtelen letették a földre a nagy bőrvánkost, a min a bég ebédelni szokott s arra felrakták a készen tartott szukbureket, jalani dalmát és szakz kabagit, a miről mai napság Asbóth János kitünő irótársunk hirhedett monografiája nyomán minden ember tudja, hogy azok «husos bélest», «töltött káposztát» és «fokhagymával főtt tököt» jelentenek. Ezek pedig Dániel bégnek kedves eledelei.

Étkezés kőzben tisztességes asszony békét hágy az urának s nem háborgatja kérdezősködéssel.

Ellenben a gyermekhad, mindkét fajzatból együtt lévén, egyre ott csivelgett a nyakán, unszolva az apát tökéletlen kérdezősködésekkel: hogy mire való ez meg az a furcsa játékszer, a mi neki vásárfiába jutott.

– Hogyan kell ezen a hárfán muzsikálni, Dani baba? -150- kérdezé a pisze Amhát. Nézd csak, tiz hurja van, azután mindegyiken tiz fehér, meg tiz fekete dió.

– Nem hárfa az, te csirkincsirlek; hanem számoló gép. Majd megtanit arra téged a guvernánt, csak várj!

– Nézd csak, Dani baba, de bolond nagy golyóbis ez itt! Hogyan kell ezzel gurigázni?

– Meg ne próbálj gurigázni vele, joldás! Ez nem kuglizó golyó, hanem földglobus. Erről tanulsz te majd geográfiát. Majd beléd veri ezt a guvernánt!

Ebéd után hozták a fekete kávét. Dániel baba (apa) rágyujtott az illatos bogcsa tütünre (dohány) s miután a kávé is eléje lett téve ezüst findzsában, most már az asszonyoknak is lehetett vele beszélni.

Azok nagy kinban voltak. Sehogy sem tudták kitalálni, hogy annak az átkozott kalodának, a minek vállfüző a neve, merre van a bejárata. Már pedig olyat is készíttetett mind a kettő számára Dániel bég, miután megértette Leó urtól, hogy lehet azt halcsont nélkül is előállítani, gutta percha-lemezekkel.

– Hogy kell ebbe a pánczélba belebujni? kérdezé Vukoszava, odatartva a bég elé a miedert.

– Nem tudom én, édes mézem, mert én soha sem tanultam a szabómesterséget; hanem beleszorít ebbe titeket a guvernánt; mert az érti.

– A guvernánt? kiáltá egyszerre mind a két asszony elförmedve. Már hogy öltöztetne bennünket a guvernánt?

– Asszony-softa? kiálta, összecsapva a kezeit Vukoszava. Allah buffáj! Ilyet sem hallottam, hogy asszony-softák legyenek a világon. -151-

– De hát akkor hogy lesz, mint lesz a világ sorja? kelepelt Sefika asszony. Ha a guvernánt asszony-softa, akkor hogy tanitsa az a fiugyermekeket? Ezek ő rá nézve idegen férfiak.

– Hum! Dörmögé Dániel baba. De furcsa beszéd! Hát Amhátnak nem Vukoszava az anyja? azért mégis hányszor az öledbe veszed, megfésülöd, megmosdatod; pedig az rád nézve idegen férfi; viszont a Vukoszava nem minden nap sajátkezűleg felfenekeli-e a Feridunt? pedig az a te fiad, s igy rá nézve idegen férfi.

– De ők azért mégis a mi gyermekeink, mert mi ketten az ő apjuknak a feleségei vagyunk.

– No hát azon módon majd a guvernántnak is gyermekeivé lesznek az Amhát is, meg a Feridun is.

A két asszonynak csak erre a szóra esett ki a kezéből a kávés ibrik meg a csésze.

– Hiszen te egy uj asszonyt hoztál a házhoz; te Allahtól elrugaszkodott vén gonosztevő?

Az pedig azzal a nekidurálással fogadta azt a tépászást és dögönyözést, a minővel szokta kiállani az igazhitű müzülmán a török fürdőben a fürdőlegény dömöczkölését. Fáj az; de használ.

Hanem mikor már a szakállát is kezdték tépni, akkor ő is azt mondá, hogy: «térjünk már most át más matériára!»

– Kedveskéim, angyalkáim, még egy ajándékot hoztam a számotokra. Látjátok, mi ez? Egy korbács: szarvorrunak a bőréből. Most szereztem Bécsben. Csalhatatlan gyógyszer minden asszonyi bajok ellen. Hát már most én azt meg nem magyarázhatom nektek, hogyan kell viselni az uj szalüppöt; hanem hogy hogyan kell elszakgatni: azt majd megmutatom, ha ugy kivánjátok.

Erre semmi sem természetesebb, mint hogy mind a két -152- feleség egyszerre leveté magáról a most kapott uj ruhát s oda dobta a férj lábaihoz: «no hát itt van! Süsd meg! Add ezt is a guvernántnak!»

Vukoszava asszony kiölté rá a nyelvét. Sefika pedig fujt rá, mint a macska a kutyára.

Erre aztán megindult a záporeső. Mind a kettő el kezdett sirni, jajveszékelni.

– Ha mi neked nem tetszünk többet, akkor küldj bennünket haza az apáinkhoz! zokogá Sefika.

– Nekem add ki a hozományomat. Én megyek a bátyámhoz Szerajevóba! mondá fuldokló szóval Vukoszava.

– Hát aztán ezt a tizenkét gyermeket én fésüljem naponkint? förmedt fel Dániel baba.

– Fésülje őket a guvernánt! – Mosdassa is a guvernánt! kiabált egyszerre mind a két asszony.

– De bizony minket ne fésüljön, ne mosdasson a guvernánt! visított egyértelműen a gyermekhad s mindannyi belekapaszkodott az anyja sokránczu bugyogójába (török nők viselete ez) s lehetetlenné tette rájuk nézve az elfutást. Mind a ketten sirva ölelték nyalábra a nyakukba csimpajkodó gyermekeket; elsiratva őket: «óh ti szegény elhagyatott árvák!»

«No már micsoda ostoba beszéd ez? Eddig volt nekik két anyjuk; most lesz nekik három.»

Tudja jól Dániel baba, hogy a záporesőre következik a szivárvány. Csak egy kis napsugár kell hozzá. Az is készletben volt. Mikor már az egész familia belefáradt a sirásba, akkor elővett a két oldalzsebéből két ékszerdobozt. Azokat felnyitotta.

Dániel baba aztán sajátkezüleg kapcsolta a kösöntyüket az egyiknek is, a másiknak is a kézcsuklójára.

– Már most hát mondjunk egymásnak egy «csok ja sá»-t! Aztán ma estére eljövök hozzád sakkozni, kecsteljes Vukoszavám, holnap este pedig te nálad ostáblázok, bájos Sefikám!

Azzal egyiknek is, másiknak is odanyujtott egy selyem zsebkendőt, a hitvesi szeretet jelvényét.

Becsületes müzülmán férjnek az a jelszava hogy «ne csalj igazán!» És azt meg is tartja.

Mikor visszanézett az elhagyott háremre, mind a két asszonyt ott látta az ablakban. De nem azért, hogy Dániel baba után üdvcsókot hányjanak, hanem hogy az ablaküvegen megpróbálják, hogy csakugyan igazi gyémánt-e az a kapott karpereczen? Mert holmi talmi aranynyal, strassburgi gyémánttal még a bosnyák hölgyeket sem lehet már rászedni. Tartanak próbakövet is otthon.

VI.
A BŰVÉSZNŐ LAKOMÁJA.

– Inkább azt hiszem, hogy utálatos sovány törpe. – Ellenzé meg Vukoszava.

(Csodálatos, hogy egyik sem tudott a másiknak a nyelvén, hanem azért mikor egy harmadikat meg kellett szólni, akkor megértették egymást. Ez külömben könnyen is ment. Vukoszava kövér és magas volt, Sefika sovány és nyápicz termetű; csak egymásra kellett mutatniok.)

«De hátha fertelmes szép az átkozott? Aféle bajrám-ünnepi odalik? No majd meglátjuk, ha ő rá kerül a sor a lakomaadásban!» Ezt mind a kettő mondá.

«Azt még se tegyük», mondák ismét mind a ketten, «mert akkor majd nagy szerepe lesz a rinoczerószkorbácsnak».

– Én «dur»-port keverek a kávéjába, a mitől megdühödik! fenyegetőzék Vukoszava.

– Én szerecsikát keverek a sorbethjébe, a mitől utóléri a Mohamed áldása estétől reggelig! böstörködék Sefika.

«Ilyet ne tegyünk még se!» mondának mind a ketten, «mert akkor zsákba kötnek bennünket, ugy dobnak a Jalába.»

– Hanem azt megteszem, fogadkozék Vukoszava, hogy mikor legelőször összetalálkozunk s kezet nyujtunk egymásnak, ugy összeszorítom ezzel az én hatalmas tenyeremmel a pratzliját, hogy a vér kijön a körme alól.

– Én pedig az összecsókolózáskor olyat harapok az orczájába, hogy ott marad a fogam helye.

Mind a két hölgynek meg voltak az eszközei a fenyegetés végrehajtásához. Vukoszava asszonynak a Nro 8½ keztyühöz termett öklei, Sefika asszonynak pedig hosszú fogai, a mik fölött soha sem tudta az ajkait összehuzni, annyira előre álltak.

Ebben állapodának meg egyelőre. A többi majd jön -155- magától. Hogy két asszony hogyan folytasson egy boszantásból, vekszálásból, szekirozásból álló hangversenyt egy harmadikkal: ahhoz nem kell programm. Megy az próba nélkül.

A hazaérkezés utáni harmadnap estéjén csakugyan elkövetkezett a bemutatási lakoma, melyre az új asszony hívta meg a saját háremébe a másik két asszonyságot: még pedig előkelő szokás szerint franczia meghivó-jegyekkel. A két hodzsa ugyan nem tudott a meghivón eligazodni; hanem Dániel bég megmagyarázá azt az asszonyoknak. «Avec famille» annyit jelent, hogy egész családostól.

Így még jobb lesz. A gyermekhad is informálva lett, hogy mentől több gonosz incselkedést kövessen el az új mamánál. Ha hozzáférnek, csipjenek egyet rajta.

A látogatáshoz mind a két hölgy az új ruháját vette fel; még pedig mindegyik a saját meggyőződése szerint: egyik az öltöny hosszú nyujtványát elől az övébe feltüzve, a másik az egészet dominónak felöltve. Eként vonulának be, követve a gyerekek Siserahadától, az új hárembe.

Azok csakugyan utálatosan szépnek találták! Micsoda mosolygó fehér-piros arcz! Minő karcsú derék! Milyen csipők! Hát még ezek a vállak! Gyalázat!

A mint azonban Vukoszava asszony izmos tenyerét Ajna szép fehér kezével érintkezésbe hozta, valami olyan titokzatos ütést kapott az egész karjába, mint mikor az embernek a könyökén találták el a sajgató ideget. Az egész teste összerezzent bele. Sietett félreállni.

Ekkor a Sefika járult a fenyegető csókkal üdvözölni az új asszonyhoz; de a mint annak az arczához ért, úgy megégette a száját, mintha tüzes vasat csókolt volna meg. A két fiucska meg, a ki meg akarta csipni az új mamát, a -156- hol csak hozzá ért, mindenütt szikrák pattogtak az újja hegyére. Nem asszony ez, hanem tündér.

Ekkor aztán Ajna asszony a legbájosabb nevetéssel lépett le a villanyos szigetről s maga járult a megriadt vendégek elé: a legékesebb német szóval üdvözölte őket s megcsókolta a Vukoszavát is, meg a Sefikát is, a nélkül, hogy az ajkai égettek volna. Azután a két kamaszt, az Achmedet meg a Feridunt felkapta az övénél fogva, egyiket a jobb, másikat a bal kezével; úgy emelte fel magához, megcsókolva az orczáikat; azután fölemelte őket kinyujtott karral a feje fölé; «gyönyörű két fiucska!» úgy tette le a földre.

Azok megrőkönyödve oldalogtak odább. Az ördög látott ilyen «kis mamát».

Hanem hát ez csak goromba bűvészet. Értett az új asszony a finomabb varázslathoz is.

– Hát ti rajtatok hogy áll ez az új öltöny? Hogy vettétek azt fel? kiálta, nagyot nevetve a feleségkollégák öltözetén.

Azok most látták, hogy csakugyan úgy szép ez az öltözet, a hogy azt a harmadik viseli.

– Hisz ez így csupa maskara! No jőjjetek velem, majd én újra öltöztetlek; s azzal karjára öltve a két asszonyt, bevitte az öltöző szobájába. Ott már készen állt számukra a vállfüző is, meg a ruhaderék is. Ajna asszony szakértő kézzel hüvelyezé be a teremtés remekeit helyreigazító kérgekbe, a Vukoszavát elébb, azután a Sefikát. Az által az előbbi karcsuvá lett, az utóbbi pedig telt idomokat kapott. Mikor készen voltak, akkor a nagy álló tükör elé vezeté őket. Azok el voltak ragadtatva. Százszorta szebbnek találta magát mind a kettő, mint eddig volt. Mit nem tesz a czivilizáczió!

Ettől a pillanattól fogva meg volt nyerve a vetélytársnék szíve a harmadik nő iránt.

Mikor Dániel bég maga is megérkezett a lakomához, már akkor egymást ölelve jöttek eléje mind a hárman: a hogy a grácziákat festik.

– Ejh, de karcsú vagy! mondá Vukoszavának. Ejh, de gömbölyű vagy! magasztalá Sefikát. S azok már megtanulták, hogyan kell hátrafordított fejjel az utána vonuló czeppre visszanézni s a közben a legyezővel a corsette csipkefodrait lebegtetni.

– Csak az az egy baj van ezzel az izével, hogy nagyon szorítja az embernek a gyomrát, s ez akadályozni fog bennünket a jóllakásban! mondá Vukoszava asszony.

– Én szeretném, ha akadályozna már! dörmögé Sefika; de én itt nem látok semmi előkészületet a lakomához.

A nagy asztal ugyan ott volt az étkező közepén, veres posztó-terítővel letakarva; de azon semmiféle olyan edény nem látszott, a melyből enni vagy inni szokás.

A kandalló előtt is ott állt a piláf-főző üst; de amabban még tűz sem volt.

Ajna egyet koppantott a legyezőjével az asztalra s abban a perczben ott állt a kávés csésze.

– Van itt elég csésze! mondá Ajna s azzal elvette az asztalról a csészét s azt Sefikának adta: a másik csésze -158- már akkor ott állt az első helyén. És aztán folyvást osztotta a csészét, a míg mindenkinek jutott: még a gyerekeknek is.

Azzal ismét koppantott az asztalra, s egyszerre ott termett annak közepén egy öblös ezüstkancsó.

Azt fölvette Ajna s legelőször Dániel bégnek a csészéjébe töltött belőle. Pompás illatú mokka volt.

– Tessék! Tessék! mondá Ajna s ugyanabból a kancsóból töltött neki a kávéjába pompás sűrű bivalytejet.

– Parancsolj, édesem! nyájaskodék Ajna s töltött neki csokoládét ugyanabból a kancsóból. Aztán sorba járta vele a gyermekeket, a kik keresztbevetett lábaikon ültek a kerevet mellett, s azokat is megtraktálta. Végre visszajött az asztalhoz, a hol a saját csészéje állt. «Én pedig a theát szeretem.» S akkor illatos pecco csordult ki a bűvös kancsó csövéből.

– De hát ehhez valami mártogatni való is kellene! sürgetőzék Sefika asszony.

Ajna asszony zavart szinlelve tekingetett szélylyel. Meglátott valamit. Az volt Dániel bég czilinderkalapja. -159-

Bécsben meghívást kapott Dániel bég a közös miniszter estélyére: erre az alkalomra vett teljes divatszerű öltözéket. Most abban mutatta be magát az asszonyainak, a frakk gomblyukában a piros szalagos érdemrend.

A többit aztán tudjuk könyv nélkül. A két tojást feltörték, a czilinderbe belecsorgatták; akkor a czilindert nehány perczig meghordozták a petroleumlámpa fölött, akkor lefelé fordították s kihibbant belőle a legtökéletesebb formájú bécsi kuglóf, azon melegen.

Azzal Ajna asszony ismét az asztal alá nyult s előhúzott a fülénél fogva egy hófehér házi nyulat.

– Nem egy nyul ez; hanem kettő! mondá Ajna, s azzal megfogta a házi nyul két fülét, hirtelen kétfelé repeszté azt, s azzal mind a két kezében ficzkándozott egy házi nyul.

– De ha kettő, sem kell nekem! tiltakozék Vukoszava; mert én a nyulat meg nem eszem.

Azzal Ajna odavitte a réz főzőkatlanhoz a két házi nyulat, fölemelte a katlan födelét: a nyulakat beledobta, azután három kártyából tüzet rakott a katlan alatti üstbe; mire a papirtűz ellobogott, egy kissé körülkopogtatta a rézkatlant.

Azzal levette a katlan födelét s kiemelt belőle egy -160- bográcsot, telides-tele szinültig berbécshusos piláffal, a minőről csak muzulmán gyomor álmodhatik.

Mindenkinek el kellett ismernie, hogy annál tökéletesebb piláf még konyhaművész kezéből ki nem került.

Sefika nagyon is sokat talált belőle enni. A mider is szorította. Nyafogott, hogy ő megbetegszik, ha most fagylaltot nem kaphat.

– Fagylaltot! kiáltott fel Dániel bég. Télen lehet azt csinálni, a mikor jég van. Ki ácsingózna nyáron fagylaltra?

Azzal kettévágott egy czitromot: odafutott vele a katlanhoz, belefacsarta, tüzet rakott alá és két percz mulva előjött egy nagy tálban a dinnye-alakú fagylalt, a melynek a hány gerezdje, annyiféle gyümölcsből volt készitve.

Maga Dániel bég is azt mondá: hogy ez nem megy tündérek segítsége nélkül.

Utóljára gyümölcs, czukorsütemény; csak úgy szórta, hogy a gyerekek kapkodhassák.

És végre egy csinosan font kosár: abból meg egyre-másra hullott a virágbokréta.

S a meglepetések netovábbjául egyszer csak ott termett Dániel bég frakkjának a baloldalán egy tenyérnyi nagy érdemrendcsillag; olyan, a milyent Bécsben az exczellencziás urak viselnek. Dániel baba tudta, hogy ez is csak szemfényvesztő varázslat; de azért hagyta ott ragyogni a csillagot. Hisz előbb-utóbb meg lesz az érdemelve. Lehet még egy tizedik bársonyszék is a magyar képviselőházban!

Dániel bég nagyon meg volt elégedve a lakomával, s a jóllakás után azt mondá:

Tudva van, hogy a törökök evés közben nem isznak, -161- hanem csak jóllakás után. Ezt nem Schweningertől tanulták; hanem Mohamed prófétától. Akkor is pedig nem bort isznak; hanem csak vizet. A szeszes italoktól eltiltja őket az alkorán.

A vizet azonban szabad keverni nádmézzel, gyümölcsízzel, narancslével, mandulafejettel, rózsavízzel, ámbrával, a mit aztán úgy hínak, hogy «sorbet».

Ismét előkerült a csodakancsó. Ajna sorba töltögette mindenkinek a talpatlan poharába, a mit kiki megkivánt, s a mit mindjárt ki kell inni, mert ha leteszik, felfordul.

– Hejh! Csak én olyan sorbetet ihatnám, a milyent Bécsben a miniszter úrnál töltögettek! mondá Dániel bég. Az úgy habzott, maga is igyekezett ki a pohár szélén, mintha siettetné az embert, hogy «igyál már!»

– Ha az én uram úgy kivánja… mondá Ajna, s aztán töltött neki a kancsóból olyan sorbetet, a mely pezseg.

– Ez az! Ilyen volt az! mondá a nyelvével csettentve Dániel bég. Ebből ti is ihattok, asszonyok. Ezt nem tiltja az alkorán. Ez nem bor: ez csak sorbet.

Nem sokára olyan jó kedve lett a két hajdani asszonyságnak, hogy el kezdtek dalolni.

A gyermekeket hazaküldték aludni. A ki akaratoskodott annál rögtön megjelent az ördög a falon s ráijesztett.

Ajna tapsolt mind a kettőnek. Dániel bég pedig sorba ölelgette mind a hármat s ivott az egészségükre.

– Hejh! De csak az volt ám az igazi sorbet, a mit én a magyarok fővárosában ittam, a Dzsigerdilenben: herczeg -162- Prugmájernál, az orfeumi helytartó basánál. Az forró volt, csak úgy lobogott: mikor itta az ember, az orrán jött ki a lángja, mint a sárkánynak. Hát még az a húri, a ki töltögette!

– Ha az én uram úgy kivánja, mondá Ajna, kezeit keresztbetéve a keblén s alázatosan meghajolva: s azzal eltünt a mellékszobába.

A mint eltávozott, rögtön odatelepedék Vukoszava és Sefika Dániel bég mellé két felől, s elkezdték őt a legyezőikkel hüselni, a mit ő azzal a gyöngédséggel viszonzott, hogy a csibukjából a füstöt az arczaikba fujta. Majdan előhozták a szolgálók a nargiléket, s akkor aztán a két asszonyság versenyt pipázott az urával.

A hogy a tündérek szoktak megjelenni: pókhálóból szőtt öltözetben, hosszan leeresztett hajjal, mely térdhajlásáig takarta; fején világító csillaggal; karja körül egy eleven kígyó tekergőzött, fején taréjjal, két szemén pápaszemmel. A másik karját fölemelve tartá, egy vállára emelt kancsót a fogantyújánál markolva.

A tündéralak leemelte a válláról a karcsúnyakú rézkancsót, s sorba töltögetett a poharakba az illatos párolgó punchból. Ez sem bor: ezt sem tiltja a próféta.

A pákosztos kígyó mindegyik pohárba belekóstolt a kiöltött kettős nyelvével.

– Ez aztán az ital! Ilyet isznak a paradicsomban, a Túbafa alatt, magasztalá a punchot Dániel bég, s összekoczczintá a poharát mind a három hölgygyel. Csak a fertelmes kígyó ne kóstolgatna bele!

– Kígyó? szólt csodálkozva Ajna. Hiszen nem kígyó az, hanem pálcza. -163-

S azzal megfogva a cobra fejét, az egyszerre megmerevült, egyenes lett, mint a Mózes botja.

A bég azonban, a mint a pálczának a fejét a kezébe vette, egyszerre sajgató ütést érzett a tenyerében, s a mellett a marka úgy összeszorult, hogy nem tudta a boszorkányos jószágot eldobni.

– Jekdür Allah! Jobb szeretném, ha kígyó volna. Vedd el a kezemből ezt a verekedő pálczát.

Ajna aztán elvette a varázsbotot a bég kezéből s ledobta a földre; a mire az ismét megelevenült, kígyóvá lett, összetekergőzött.

Ekkor azután az Ajna felkapta a rézkancsót s elkezdett annak az oldalán az öt ujjával dobolni, valami bajadértánczot járva hozzá s egy varázsdalt énekelve; közbe-közbe teletölté a bég és a két úrnő poharát a tündéri itallal.

A cobra a dobolásra, meg az énekhangra felemelte a fejét rétesalakjából, egyre jobban felegyenesedett, s elkezdett maga körül forogni, míg az utolsó gyürűjén állt meg, a mit a farka alakított.

A rézkancsó egyre jobban kiűrült, a dobolás annál hangosabb lett rajta. A bajadértáncznak a sebese járta. A tánczdüh nem csak a kígyóra ragadt el, hanem a két asszonyra is. Egymás után felugráltak a bőrpárnáikról, s igyekeztek, tőlük telhetőleg utána csinálni Ajnának a tánczot. A Vukoszava felkapta a piláffőző rézkondért, azon produkálta a tamburint; a Sefika pedig a palacsintasütőt püfölte a nagy keringelésben, míg a többféle jótékony italok hatása miatt mind a két úrnő, ki erre, ki amarra, eldőlt s nem tudott e világon létéről többet. Azokat a szolgálók szépen a vállaikra emelték s hazavitték a saját háremeikbe.

Az egyedül maradt tündér még folytatta lassudó tempóban a csábtánczot: a kígyó azonban azt is abba hagyatta vele, a lábai körül tekergőzve s azokat egymáshoz szoritva: egyre mindig feljebb csavargózott, míg utóljára átszorítá -164- a derekát, s ott a fejét átöltve, maga magán csomót kötött. A bajadér epedő mosolylyal tekinte a gyönyör-ittas Dániel bégre.

– Alláh ekber! Nagyon szép vagy. Mohamed ugyse! Gyönyörű vagy. Csak az a fertelmes kígyó ne volna a derekadon.

– Kígyó? szólt Ajna, gyönyörű igazgyöngy fogsorát megmutatva nevető ajkai között. Hiszen nem kígyó az; hanem selyemöv. Próbáld meg leoldani.

Így írta le ezt a jelenetet Achmed effendi, Leó úrhoz küldött negyedik levelében. Ő maga az egészet a két mamájától hallá, a kiknek mindezt a legközelebbi látogatás alkalmával Vukoszava és Sefika asszonyságok elbeszélték; az utólját a saját képzeletéből adta hozzá.

Mind a két nő el volt varázsolva a harmadik asszony estélyén élvezett gyönyörűségektől.

– Nekünk is hozz ilyen harmadik asszonyt! Te is szerezz ilyen tündérnőt a házhoz, a milyent Dániel bég hozott a Vukoszavának, meg a Sefikának.

– Mit? Mit? varázslónőt? mondá Ibrahim baba. Az kell nektek? Ha csak az a bajotok: én bizony hozok. Kell guvernánt az Achmed gyereknek? Dehogy nem hozok.

Aztán felment a «csarziába»: ott kikeresett egy fekete pofáju ötvenéves czigányasszonyt; azt hazavitte.

«Jaj! Nem ilyen kell nekünk. Ezt add vissza, a hol vetted. Szép, fiatal varázslónő kell nekünk, a milyent a Dániel bég hozott. Megengedi azt a próféta.

«Jajh, kedveseim, arra, hogy egy olyan bűbájos tündérnőt szerezzen az ember a házhoz, a minő «állítólag» a Dániel bégé, nem elég egy próféta: ahhoz Mohameden kivül még Krisztus is kell: nagyon sok Krisztus».

Tudniillik, hogy a gyaurok így hívják egymás között a «pénzt». Persze: ők azt is imádják.

VII.
AZ ÉDES ERETNEKSÉG.

Hogy Mohamed próféta az asszonyoknak nem adott lelket; hogy nem nyitotta meg számukra a paradicsom ajtaját: az még csak elviselhető sérelem; de sokkal nagyobb figyelmetlenség volt a prófétától az az intézkedés, hogy az asszonyok kezébe nem adott pénzt, s ezzel bezárt előttük minden boltajtót. A kasszakulcs a férjnél áll: az vásárol be mindent. A mit az asszony megkiván, azt a férj megveszi a számára: elhalmozza ékszerekkel, selyemruhákkal; de pénzt nem ád a kezébe: az nem való asszonynak.

Kassári Dániel bég házánál ennek az előitéletnek is meg kellett szünni. Ajna asszonyság ezermesternő volt. Mikor neki tetszett, tallérokat, aranyakat szedett ki a Vukoszava asszony turbánja alól, a Sefika haja közül s rakta a markába jobbra-balra mindenkinek. (Igaz, hogy mikor kinyitották a markukat, akkor látták, hogy semmi sincs benne; de ott volt!)

Dániel bég nagyon szeretett volna játszani. Sakkozni szabad a muzulmánnak is; de kártyát nem vehet a kezébe: mert az az ördög bibliája, azon emberi alakok vannak festve, az alkorán tilalma ellenére. Mikor a tuzlai kávéházba beült, elnézte, hogy játszanak whisztet, kalábert, faramuczit a rácz notabilitások, a kik a carreaut «buntevicz»-nek, a coeurt «paprikicz»-nek mondják. Tetszett neki az a játék nagyon. De csak mint «kibicz» vett részt benne. -166-

Egyszer aztán rá hagyta magát beszéltetni Ajnától, hogy odahaza, zárt ajtók mögött, mikor nem látják a hodzsák, leüljön a három asszonyával whisztezni. Oh be hamar megtanulták! Mire nem jó még a három feleség! Kész whisztpartie kitelik belőle.

Eleinte csak babra játszottak. Később aztán krajczárokban. Ajna egy zacskó ujdonatuj veretü rézkrajczárt osztott ki az asszonyok között; később pedig fényes uj piczulákat. Ezeket ő még Bécsből hozta; signore Spirifanti ajándékából: kellettek azok a bűvészi előadásokhoz. Hetenként egyszer, pénteken, tallérok kerültek a játékasztalra, szintén Ajna requisitumaiból.

Dániel béget rendkívül mulattatá a kártya. Rájött, hogy ő nagyon jól tud whisztezni s meseszerencsével játszik. A hétnek hat napján minden aprópénzüket elnyeri az asszonyainak, csak a hetediken fordul ellene a szerencse. Hanem az az egy volt a különös, hogy azok a napok, a melyeken diadalmas nyereségeket sepert be az erszényébe: rendesen a krajczáros és piczulás napok voltak, a melyeken pedig vereséggel vonult vissza, azok a talléros napok valának: úgy, hogy a mely mértékben duzzadtak a réz- és nikkel-tartalmú zacskói, ugyanabban fogyatkozott a talléros táskája.

No de hát «prætor non curat minima!» Dániel bég más asztaloknál kincseket tudott nyerni: engedte magát gavallérosan kifosztatni az asszonyai által.

S ez az eretnekség gyorsan terjedt. A bégek és agák a környékben és fővárosban egyszer csak azt vették észre, hogy megtanultak whisztezni. A kinek pedig csak egy felesége volt: az pikétbe keveredett.

Volt tehát már költőpénz az asszonyok kezében. Egy paradicsom ajtaja megnyilt előttük: a boltajtó.

Mit vásárolhatna egy paradicsomba jutott hölgy egyebet, mint piperét: szép ruhákat.

Achmed effendi tudósítá barátját, Leó urat: «jöhetsz már a kimustrált czifraságaiddal.» -167-

Leó úr egyelőre csak mint «repülő kalmár» csinálta meg az első felfedezési kirándulást az ismeretlen világrészbe. Ideiglenes boltot nyitott a szerajevói bazárban. Mind, a legutolsó fichuig elkelt, a mit magával hozott.

Hogy lehessen ennek a követelménynek eleget tenni, a mohamedán törvények mellett? Utczán a török hölgy tetőtől talpig fátyolba és bő köpenyegbe burkolva jelenhet csak meg s annak mindegy, hogy csipke és selyem van-e alatta?

Ennek ismét egy másik «canon» állja útját. Mohamed-hitü emberalakot nem szabad embernek lefesteni vagy kifaragni.

De a napnak szabad! S a fényképet nem ember rajzolja, hanem a napsugár. Tiltott-e meg valamit Mohamed próféta a napnak? Nem is tilthatott meg. Tehát fényképezni szabad.

Ajna asszony fényképező készletet is hozott magával Bécsből: pillanatnyi fölvételre alkalmazottat.

Dániel bég dörgött-morgott, a mikor a legelső fényképét megmutatták. Boszorkányság ez! Hisz ő nem ült senkinek. Észre sem vette, a mikor lekapták, épen csibukozó poseban. Hanem aztán kiengesztelődött, mikor a Vukoszava meg a Sefika képmásait is megmutatta neki Ajna, aztán meg a kisebb-nagyobb porontyokét. Némelyik épen abban az állapotban volt levéve, a mikor ordít s a két kezével a megbünhödött testrészét tapogatja. Dániel bég engedte magát kapaczitáltatni: a mit a nap készít, az nem lehet Allah ellenére.

A hölgyek legujabb ruháikban, legszebb piperéikkel -168- fényképeztették le magukat, fátyol nélkül, a fényképező is nő volt: s küldözték egymásnak ajándékba az arczképeiket.

Leó úr táviratozott a budapesti chefnek, hogy küldjön le egy nőnemen levő photographot, több rendbeli retoucheurökkel Szerajevóba. Igen jó vállalatnak igérkezik.

Mi haszna az európai divat, ha nincs nyilvános hely, a hol azt mutogatni lehessen?

Leó úr nagy diplomata volt. Igazán konzulnak született. Egy napon azt irta a budapesti chefjének:

«Szerezzen ön a számunkra valami vándor operette-társaságot: kitünő vállalatnak kinálkozik.»

Semmi sem könnyebb. Az impreszárió meg lett találva. A többi magától jön.

Az impreszárió megkapta az engedélyt a főpolgármestertől a szinház építésére. Az olyan gyorsan föl lett állítva, mint egy kártyavár. Csak játszó társaság kellett még bele.

Ámde görbe szemmel nézett erre Mohamed. Nem Mohamed a próféta, hanem Mohamed Czikalovics, a Bend-basi kávéház tulajdonosa. Mivelhogy az ő kertje is szini előadásokra van berendezve, s annálfogva nagy látogatottságnak örvend. A szerajevói előkelő világ ott szokott mulatni éjfél után egy óráig: a mikor ágyuszó jelenti, hogy a korcsmák bezáratnak. Ott is van szinpad, s azon mindenféle tánczot produkálnak: csakhogy azok a bajadérek nem leányok, hanem leányruhába öltözött fiúk. Ha már most a Bend-basi-kerttel átellenben egy másik komédiás üti fel a bódéját, a kinek a szinpadján igazi leányok tánczolnak és dalolnak: akkor a közönség mind otthagyja a Bend-basi kávéskertet s az új komédiás bódéjába tódul, melynek még páholyai is lesznek, a mikben -169- török asszonyságok is megjelenhetnek. Erkölcsiség szempontjából is veszedelmes lesz ez új vállalat: mert abban németül fognak dalolni. Ha elgondolja az ember, hogy a Bend-basi énekesei, a kik bosnyák nyelven dalolnak, a melyet mindenki megért, mindamellett is mennyi szemtelenséget összegajdolnak: hát még azok a németek, a kiket senki sem ért, ebbeli biztokban micsoda fertelmes dolgokat fognak kalatyolni? Még ennél is nagyobb dolog a nemzetiségi veszedelem. A bosnyák asszonyok kiváncsiak. A német nótáknak a dallama fülökbe mászik: akkor meg fogják tanulni a szövegét is és így rövid idő alatt egész Szerajevó germanizálva lesz s maga után fogja rántani egész Bosnyákországot.

Aztán a mohamedán népességnek érzületét is figyelembe kellett venni. A kávésnak sikerült egy tekintélyes csőcseléket megnyerni az igaz ügy számára: lehetett tartani a zendüléstől. A polgármester féltette a bezesztán lámpásait. Gondolkozott rajta, hogy betiltsa a gyaur szini előadásokat.

Ugyan ki hitte volna, hogy a német szinigazgatót az orosz czár rántja ki a bajából?

Az orthodox keresztyének, mindjárt a párisi kongresszus után nagyszerü kathedrálét építettek Szerajevóban. Volt pénzük hozzá. A mohamedánok zúgolódva nézték, hogy a keresztes torony túlemelkedik a legmagasabb török minarén is: az aranyos kupoláju czarevna dzsámián; de csak türtőztették a haragjukat, mert muszáj volt. Azért az ő muezzinjeik mégis csak szépen énekelték meg a nap időszakait, míg a gyauroknak csak egy fatáblát volt szabad ütni két kalapácscsal, mikor egymást a templomba hivogatták.

Ekkor az orosz czár kebléből túlömlött a nagylelküség -170- s az idegen alattvalók boldogítása iránti hajlam: kapta magát, három nagy harangot ajándékozott a szerajevói rácz templomnak. Azokat a hivek fel is huzatták nagy ünnepélyességgel a maguk tornyába. De már ezt nem türhette el a mohamedán lakósság. Hogy abból a magas toronyból még a bimbám-zúgás is háborgassa az ő «Lá illah, il Allah!» kiáltásukat. Nagy lett a zendülés. Az utczák megteltek bucsujáró néppel: a főmufti, az imámokkal és a hodzsák seregével, teljes ornátusban vonult fel a főpolgármesteri palota elé. A kaszárnyákban a katonaság consignáltatott.

– No már most mit csináljak? mondá a polgármester. A főmufti azt mondja, hogy a nép fellázadt, mert nem akarja engedni, hogy a kathedrále tornyában meghuzzák a harangokat; a Mohamed Czikalovics meg azt állítja, hogy a nép azért lázadt fel, mert nem akarja megengedni, hogy az uj komédiaházban meghuzzák a hegedüket. Vagy az egyik igaz, vagy a másik. Ha megtiltom a harangozást, akkor meg kell engednem a hegedülést; ha megtiltom a hegedülést, akkor meg kell engednem a harangozást. Végezzétek el a dolgot elébb egymás között: úgy jőjjetek vissza.

Az lett belőle, hogy «sok lúd disznót győz.» Az imámok s a hodzsák lekiabálták a kávést s a főpolgármester betiltotta a harangozást és megengedte a hegedülést.

Így segítette ki egyik európai nagyhatalom a másik nagyhatalmat a hinárból. (Mert hogy az «operette» nagyhatalom, azt úgy hiszem, senki sem vonja kétségbe.)

S így lett a harmadik étappeja a czivilizácziónak meghódítva az új hazában.

VIII.
A NAGY CATASTROPHA.

Szinházat tehát már kapott a bosnyák főváros. Azt ugyan eleinte csak a beköltözött idegenek látogatták: -171- hivatalnokok, katonatisztek, kereskedők. Aztán rákaptak a keresztyén uraságok, később a hölgyeket is el merték vinni. Látták, hogy semmi botrányos látványokat nem mutogatnak ezen a színpadon. Igaz, hogy valóságos nők játszanak; de azok sokkal illedelmesebben mozognak, mint a török szinpadok nőruhás sihederei. Mikor végre megtörtént az a nagy eset, hogy egy estén maga a hirneves Kassári Alibegovich Dániel bég is megjelent egy páholyban, még pedig mind a három hitvesével (igaz, hogy mélyen le volt fátyolozva mind a három), akkor egyszerre bon tonná vált a szinházba járás az effendikre nézve is. Az operettek dallamai hódítottak. S a ki azokat utána dalolta: a szöveget is szerette volna érteni.

Vukoszava és Sefika asszonyságok egyszer csak azt vették észre, hogy németül beszélnek. Influenza van abban! Cseléd, gyerek, asszony mind beszélte a «wasz ist den das»-t. Ha ez soká így tartott volna: meggermanizálták volna egész Boszniát.

Achmed effendi nagy kópé volt: nem hiába járt a külföldi egyetemek körül.

Ő buzdította az asszonyságokat, a két mamája közvetítésével, a folyvást harapózó ujításokra.

Eleinte az lett behozva, hogy az izlamita hölgyek is használhatnak szinházi látcsöveket az előadások alkalmával. Ezzel pedig, jól tudjuk, hogy milyen közelségbe hozhatók az idegen férfialakok. Ajna asszony megkezdte; a többi utána csinálta. A férjek mit tehettek? Azt mondták rá: «Allah akarta így».

Azután meg a feredzsét levetették a páholyban; csak a fátyolt tartották meg az arczukon s fenhangu fecsegéssel vonták magukra a figyelmet. Fagylaltot ettek és sorbethet ittak felvonásközben. A férjek fizettek és felsóhajtottak: «Allah akarta így».

S ha ő akarta, akkor nagyon jóakarója volt Leó úrnak, -172- mert a toilettek közszemlére hozatala által nőtt a kereslet a divatczikkek után: s Leó úr konfekcziós boltja pompás üzleteket csinált.

S ha Leó úr maradt volna az üzletcsinálásnál, a hogy a hajdani chefje tanácsolá: igen jó utat követett volna; de ő rátévedt a regénycsinálás utjára, a mit a chefje határozottan elitélt.

Pedig már annyira volt a dolog, hogy egy álarczos bál megtartására is meg volt adva az engedély, a mihez a szinház nézőtere alakíttatott által. Ez épen aratásszámba ment lészen.

Ekkor azonban a két ugrifüles azt a ravaszságot gondolta ki, hogy még egy társadalmi ujítást hozzanak be a mohamedán szokások ellenére. Azt, hogy férfiak tehessenek látogatást hölgyeknél.

Hát hiszen ebben, a mi keresztyén fogalmaink szerint, semmi erkölcstelenség sincsen. E nélkül mi egy szindarabot sem tudnánk irni. Mért ne szokhatnának hozzá a törökök is?

Találtak rá alkalmat, hogy ezt a tervüket közöljék Dániel bég asszonyságaival. Azoknál ez nagy tetszésre talált.

Kinálkozott a jó alkalom e terv végrehajtására. A boszniai miniszter körutazása volt közhirré téve az országban. A népszerü minisztert elfogadni, városról-városra kisérni volt a bosnyák notabilitások feladata. Ezek közül ki nem maradhatott Kassári Alibegovich bég.

A míg e magas körutazás tart, addig Dániel bég nem mehet haza a Jála-parti kastélyba. Azalatt megtörténhetik a látogatás.

Ajna asszony háreme lesz az elfogadás szinhelye: ő adja a theaestélyt. Ő nála lesz Vukoszava és Sefika asszonyság. Három asszony és két férfi. No ez nem veszedelmes dolog.

A megállapított nap estéjén a gyermekeket korán lefektették; a kutyákat becsukták a fáskamrába; a hodsáknak ópiumot tettek a méhserébe; a kapustól elcsenték -173- a kertajtó kulcsait: a két lovag előtt nyitva volt az ut.

Hogy erre a cselszövényre Vukoszava és Sefika asszony olyan könnyen rá állt, annak valami erősebb oka is lehetett, mint az asszonyi kiváncsiság. Bizonyosan irigykedtek Ajna asszonyra s azt akarták megejteni. Ez a fiatal gyaur, a ki Budapestről került ide, bizonyosan szerelmes Ajnába, s ha megérthetik egymást: akkor ennek megszöktetés lesz a vége. Akkor aztán megint a két «hajdani» lesz a kegyben. Titkos kárörömmel segítették előmozdítani a veszedelmes vállalatot.

A két ifju hős pontosan megjelent a határozott órában s be lett vezetve a háremépületbe Ajna asszony bizalmas szolgálója által, kit Bécsből hozott magával. Ez volt segédkezője bűvészeti mutatványainál.

Ez alkalommal is volt valami szemfényvesztés. Ajna ködfátyolképeket mutatott.

A teremben gazdagon rakott asztal volt terítve a dagadó kerevetek szomszédságában, melyeken a két lovag kényelembe helyezé magát, egyelőre illatos mokkával, zamatos nargilével édelegve, s Vukoszava és Sefika asszonyságoknak legujabb bécsi anekdotákat mesélgetve, a melyekből azok annyit megértettek, a mennyit nem kellett volna megérteni s azt mondták rá: «Tasz iszt szehr kút!»

Maga a hárem gyöngye háziasszonyi kötelességével volt elfoglalva. Ő rendezte a ködfátyolképek tüneményes játékát.

A terem mélyében volt egy emelvény, a melyet egy sima fekete függöny takart el.

A teremben minden lámpást letakartak, egészen sötét lett. Valami magától zenélő gép elkezedett tündéri dallamokat hangicsálni. Akkor aztán egyszerre egy nagy fénykarika támadt a kárpit közepén s abban megjelent életnagyságban egy-egy sokat emlegetett világhirü alak. Egymás után jöttek: Bismarck herczeg, Patti Adelina, Ozman Gházi, a plevnai hős, Hadzsi Lója. -174-

– Mit nekünk ezek a hires uraságok, asszonyságok, a kiket mi nem ismerünk? kiáltott fel Vukoszava. Lássunk valami ismerőst. Lássuk Achmed effendit!

S pár percz mulva ott termett a fénykörben Achmed, veres fezzel a fején, csibukkal a szájában.

– Nagyon jó! Tökéletes! sikongatott a két asszonyság. Lássuk hát Leó urat!

– Abban a pillanatban eltünt a fénykörből Achmed s ott ált a helyén Leó úr, félrecsapott figaróval a fején, két keze a dzsekje oldalzsebébe dugva.

– Szakasztott olyan! Tökéletes Leó úr; volt a hálás közönség véleménye.

Ahhoz már egy kis idő kellett, a míg összejött. De az is meg lett. A fénykörbe odapattant mind a két hölgy, abban a poziturában, a mely őket egymással pörölve mutatja be; az egyik két csipőre tett kézzel, a másik karmolásra görbített ujjakkal.

Lett erre nagy sikongatás a hölgyek részéről; taps és kaczaj az ifjakéról.

– Már most lássuk az Ajnát! praetendálta mind a két asszony revancheból.

– A «mouche d’or» jelmezében! kiálta Leó úr, felhörpintve a tele pohár mandarint.

Erre a panharmónium rákezdte a bűbájos Koldusdiák-keringőt, s az andalító zene mellett odalebbent a fénykör közepébe az a csábító tünemény, melyet Leó úr látott -175- maga előtt élő mivoltában ama végzetes ruhafelpróbálás alkalmával; de most már fátyolozatlan arczczal.

– Ejh! Lássuk Dániel babát! kiáltá vakmerően Leó úr, a kinek már akkor a fejébe ment az erős khinai pálinka.

– Igen! Lássuk Dániel babát! ismétlé kaczagva az egész vidám társaság: s arra egyszerre ott termett előttük Dániel bég; de nem a fénykör közepén ködképben, hanem a függönyt félrehárítva, saját élő alakjában; s azzal egyszerre világos lett az egész terem.

Dániel bég ősi diszruhájában állt ott; övébe dugva a handzsárja és ezüstfogantyus pisztolyai.

A bég pedig legkisebb haragot, felindulást sem mutatott az arczán. A kezét sem tette a fegyverei markolatára. Szép csendesen odajött a lakomaasztalhoz.

– Szelim alejkum, uraim! mondá az agyonrémült ifjaknak. Úgy látom, hogy még jókor jöttem. Tessék folytatni a lakomát. Itt most minden a tietek. Igazhitü muzulmán nem eszik olyan ételből, melybe egy gyaur belekóstolt s nem iszik többet abból a pohárból, a miből az egyszer ivott. Azt mind elvihetitek magatokkal, a mikor innen elmentek.

(Elmenni? Hiszen az volna jó! De egydarabban! Leó úrnak eszébe jutott az a scéna, mikor Dániel bég nyaklevágással biztatta arra az esetre, ha leplezetlenül találta meglátni a neje arczát. És most pláne mind a háromét!)

– Hát ti fiacskáim azt tettétek, hogy leveleket irtatok -176- az én feleségeimhez, arra szólítva fel őket, hogy nyissák meg előttetek a háremajtót, olyan időben, a mikor engem a hivatalos kötelességem távol tart. A három asszony közül «egy» elküldte utánam a hozzá irt leveleteket.

Vukoszava és Sefika dühös tekintetet vetettek egymásra. Melyikök volt az áruló?

– Most ime a saját szemeim győznek meg a valóságról. Hát ugy-e bár, édes fiaim, ha egy keresztyén főúr, úgy véletlenül hazatérve, ott találna a felesége boudoirjában vigan lakomázó fiatal effendiket, hát véres bosszúval szerezne rögtön elégtételt megsértett férji becsületének? Jó szerencse, hogy én muzulmán vagyok. Mi nem gyilkolunk ilyen esetben; hanem egyszerüen elbocsátjuk a tetten kapott asszonyt. Én kiadom a válólevelet a hűtelen asszonynak s megengedem neki, hogy minden czókmókjával és egész pereputyjával együtt a saját szekereimre rakodva, elköltözhessék, a hová neki tetszik; még a szekereket is magának tarthatja, ökröstől, lovastól.

– Nem csak az, hogy elbocsátom, sőt az élelmezésére évi dijat is ajándékozok neki, holtáig fizetendő hatezer piaszterben.

– A tetten kapott csábítókat azonban kényszeríteni fogom, hogy az elcsábított asszonyokat, a kiket én magamtól elbocsátok, azonnal, ebben az órában feleségül vegyék.

A két fiatal ember egymás szeme közé nézett. Leó úr igen kellemesen volt megijedve, Achmed effendi ellenben igen kellemetlenül volt megörvendeztetve. Leó úr azt vette bizonyosra, hogy a kit ő elcsábított, az a bájos Ajna; ellenben Achmed effendi sehogy sem volt tisztában az iránt, hogy a két hajdani közül melyik az ő választottja? mert neki egyik sem nyugtalanította a szivét.

Ez a kimagyarázhatatlan quakkeri nyugodtság Dániel bég egész magaviseletében fölöttébb gyanus volt. Az atyáskodó biztatás mellé az a két pisztoly, meg a handzsár az övében! Ennek a háta mögött van valami!

Az ifjak háta mögött is volt valami: egy rejtek-ajtó, a mi arra szolgált, hogy a camera obscurát betolják rajta, a mely a ködfátyolképeket a vászonfalra vetette.

Azt a csodagépet most visszahúzták, s azzal a fénykör, mely a kárpiton világított, egyszerre eltünt, s arra teljes sötétség támadt a szobában.

Leó úr, Achmed effendivel egyben, arra használta fel a kedvező sötétséget, hogy hirtelen a rejtek-ajtóhoz osonjon: a mint azonban azt felnyitá az egyik, onnan nagy világosság tört elő; a mellékszoba tele volt emberekkel, a kik mind ide igyekeztek. Először jött egy szolga két karos gyertyatartóval a két kezében; azután egy másik szolga egy nagy ezüst medenczével és kancsóval, törülköző is volt hozzá. (Kit mosdatnak itt meg?) Azután egy harmadik szolga egy porczellántállal: abban viz volt és szivacs. (Itt csakugyan univerzális mosdatás lesz!) Majd meg egy negyedik szolga, a ki nyalábbal hozott kis asztalt, nagy könyvet. Ezek mind sorba álltak egymás mellé.

De még ezzel nem volt vége a Macbethi szellemfelvonulásnak. Következett a szolgák után egy pópa, kruczifixussal a kezében, azután meg egy török pap, nagy bolond turbánnal a fején. A pópa meg az imám eleinte véghetetlen nagy nyájassággal kinálgatá egymásnak az előre belépést, míg utóljára a török pap dühbe jött, s olyat ütött ököllel a kollegája hátára, hogy az egyszerre benn találta magát a szobában, eláldva a jelenlevőket a kirie eleizonnal, mire aztán az imám is eldörmögte a Mohamed razul Allaht.

– No látjátok, fiacskáim. Mindenről gondoskodtam szépen. Kettőtök közül az egyik keresztyén. Te vagy -178- az, te frakkos. Hogy egy muzulmán nőt feleségül vehess: arra kétféle mód van. Vagy keresztyén ritus szerint, vagy mohamedi szertartás szerint. Az első esetben a nő fog megkereszteltetni: a másodikban a vőlegény lesz muzulmánná. Az elsőnél a czeremonia könnyebb, azonban a házasság nehezebben felbontható; a másodiknál a házasság könnyen felbontható, ellenben a megelőző czeremónia körülményes. Elhoztam a szent atyát is a kolostorból, aztán meg az imámot is. Bizonyára mind a ketten jól értik a mesterségüket. Egészen a saját bölcs belátásodra bizom, fiacskám, hogy melyiket válaszd a kettő közül? Ne mondd, hogy én erőszakoskodtam fölötted. Fontold meg jól a dolgot.

Leó úrnak bizony nem kellett semmi hosszas magábaszállás az elhatározásra.

– Jól van fiacskám. Dicsérem benned, hogy hű maradsz atyáid hitéhez. Ugy is illik. Férfinak meg kell tartani a hitét, mert a szerint idvezül a más világon. Ellenben az asszonyféle cserélheti-berélheti a vallását; annak az se nem árt, se nem használ.

– De igenis használ! kiáltott bele a pogány beszédbe a pópa; a derék lelkipásztor nem hagyhatta azt ellenmondás nélkül.

– Használ-e? kérdé félbámulattal Dániel bég. Hát ti nálatok az asszonyok is bemennek a paradicsomba?

– Hát akkor csak hadd menjenek be. No hát terítsd fel az asztalodat, a hogy szokás: itt a medencze, ott a kancsó, kezedben a kapcsos könyved, olvasd fel, a mi erre az alkalomra való. Hanem megállj! Előbb jön a muzulmán házasságkötés. Mohamed az első. No hát Achmed fiacskám. -179- Huzd le szépen a czipődet s fogd kézen a Vukoszavát és járulj az imám elé.

– Hát a nénje az anyádnak? Nekem mindig azt mondta, hogy a huga. Melyik igaz?

– Ikrek vagyunk! kiáltá közbe Vukoszava, ki e mellett baziliskus szemeket vetett Sefikára. Azt hitte, hogy ez volt az áruló.

– Hát nekem így is jó, mondá Dániel bég. Akkor cseréltek a barátoddal. Te veszed el a Sefikát, a gyaur meg a Vukoszavát.

– Hát bizony a Sefikát, meg a Vukoszavát. Mivelhogy a harmadik, az Ajna, az volt az egyedül hűséges asszony, a ki a hozzá küldött levelet azonnal kezemhez juttatá. Ezt magamnak tartom.

Sőt az iránt is tisztában lehettek, miért hogy a hatalmas török főúr, a ki a háremében két ifjú leventét talál éjnek idején, ezekhez olyan átkozottul nyájas, s még a hajuk szálát sem görbíti meg?

Nem csakhogy nem ontja vérüket, sőt mindegyiknek ád egy kész feleséget, s egy pénztárczát, tele bankóval: összeadja őket a hites társaikkal, rájuk adja az áldását s megigéri igaz hitére, hogy azt a tárczát minden évben ujra meg fogja tölteni; s azzal engedi őket békén menni a a maguk utjára.

Ha az ember jól megfontolja, nem is olyan nagyon együgyü ember ez a Dániel bég! -180-

Rövid időn az osztrák-magyar monarchia minden nyelven irott lapjaiban megtette a körutat az az érdekes hir Boszniából: miszerint egy fiatal budapesti kereskedő, ki csak nem rég nyitott üzletet Szerajevóban, a fővárosi calicobálokból dicséretesen ismeretes X. Leó, személyes előnyei által meghóditá a sheik-ul-Izlám leányának a szivét, ki a kedvéért kitért a keresztyén hitre s hozományul hatezer forintnyi évi jövedelmet hajtó fekvő birtokot hozott a férjéhez. Csábító példa vállalkozó szellemü fiatalainknak!

S Leó úrnak meg volt az a gyönyörüsége, hogy Európa minden országából kapta egyre-másra üzletbarátaitól a gratuláló leveleket, s ha egyebet nem, valamennyi üzleti tudósitás végén találta a p. f.-et (pour féliciter).

A TALMI ASSZONY.

– Százötvenezer rubel évi jövedelem. Kilátás egy öröklendő nagybátya millióira, a ki az urali aranymosókat bérli. Egy palota a Newski-prospekten. Egy bérház a gosztinnoi dwor közelében, a miben csupa aranyművesek laknak. Pompás nyaraló a Néwa-szigeten. Negyvenezer desjatin búzatermő föld a Volga mellett. Kétezer jobbágy. Mit mondtam? Százötvenezer? Ha férfi venné kezébe a dolgot: kétszázötvenezer rubelre mehetne az évi jövedelem. Magam átvenném annyiban carte blanche.

– Aztán minő összeköttetések! Micsoda rokonság! Egy nagybátyja az összes transuráli vasutak vezérigazgatója. Az anyjának a bátyja a volhyniai hadsereg főszállítója. A nagynénje udvarhölgy a czárné oldalánál, s a czarewnák énektanítónője.

– Aztán micsoda szemek! Kékek, mint egy jégbarlang, a mely belülről magnéziummal van kivilágítva, s fölöttük -181- sürű fekete szemöldök, mint egy dauriai őserdő. Arcza olyan ragyogó, mint az északfény; ijesztőn szép. Hogy az ajkairól ne is beszéljünk: mert azoknak egy csókjáért még egy szibériai deportáltatás sem volna elég nagy ár. Hogy a fogai igaziak, azt az angol fogorvostól tudom, a ki egyszer egy fogát plombálta. De annak is nagyon kis hibája volt. A többi igazi. S hogy az a hosszu tömött haja, a mi a fejét, mint egy tündérnői tiara veszi körül, egészen jogos sajátja: arra tárgyilagos bizonyítványom van. A fodrásznéját megvesztegettem, hogy húzza ki a számomra egy szál haját. Becsületemre: rajta van a hajtöv.

– No de még csak az arczáról beszéltem. A termetéről nem is beszélek. Arról szóljon a fényképe. Akarja ön látni, a mint a douche alatt áll?

– Óh be ártatlan ember ön! Látszik, hogy most jön a provincziáról. Hát hiszen tudnivaló, hogy van nekünk itt egy pompás gőzfürdőnk, kizárólag az elegáns világ számára. Odajár az arisztokráczia és a művészi celebritások. Hát a női bassinban van egy nagy fali óra à la regence: antik remekmű. Ennek a közepén van egy nagy lyuk, a melyben a percz-inga ketyeg erre-arra. Ennek az órának a háta mögött van egy camera obscura egy fotografgéppel. Az óra épen vis-à-vis áll a zuhannyal. A kellő pillanatban, a mikor egy védtelen szépség megjelenik a modell-állványon: az óraketyegő hirtelen fennakad; s azzal «egy, kettő, három», a moment-felvétel készen van. Másnap kapható a levonat belőle. Igaz, hogy drága. Száz rubelért vesztegetnek egy lapot, de azért rohamos kelete van.

– Hát ha az ember elveszti az eszét, s nyer a mellett egy kétszázezer rubeles feleséget: a bilance mégis az ő javára billen. Még egyet mondok. Ez a hölgy igen jó szemmel néz önre.

– A mióta önnel az udvari bálban tánczolt, más férfiról hallani sem akar. Ha ön megjelen előtte, elmondhatja, a mit Diebitsch Zabalkanszky tábornagy mondott: «veni, vidi, vici».

– Először! De azért ön is elmondhatja, s az sem lesz utólszor. No hát min gondolkozik még?

– Azon gondolkozom, hogy ennek az ön tervének egy igen lényeges akadálya is lehet.

– Mást sem. Rangomon alól házasodtam. Szerelemből. Egy pskowi kalmárnak a leányát vettem feleségül.

– Két éve! Hisz az tenger idő! Akkor bizonyosan van már valami ok, a miért a válópert meg lehet indítani.

– De ön nem az. S fogadni mernék, hogy ha ön lett volna Ábrahám, nem Hágárt kergette volna ki a pusztába; hanem Sárát.

Az egyik volt Alexievics Prokop, pskowi bojár, a hajdani streliczek ivadéka: megrongált vagyoni állapotban levő földes úr; a másik pedig volt az ügyvivője Szamielics Zidor, a legravaszabb igazságfelhigító az orosz fővárosban.

– Sebaj. Láttam én már a kidőlt olajat kanál nélkül felszedni a földről. -183-

– Igen is, meg hagyták előbb fagyni. Lássuk, hogyan lehetne az ön kidőlt olaját megfagyasztani. Akarja ön azt a fényképet látni?

– No hát már most ahoz tartsa ön magát, a mit én fogok utasításba adni.

Alexievics Prokopnak a zsebében volt a meghivó a fényes thée dansantra, melyett Jelenowna Anna rendezett pompás palotájában, mely hires volt a téli kertjéről.

«Madame. Én önt a legmélyebb hódolattal imádom. De a becsület előttem a minden uraknak ura. Nekem nőm van, a ki derék asszony és engemet szeret. Becsületem azt parancsolja, hogy kerüljem azt a bűvkört, mely magával ragad; bárha a szivem utána szakad is. Stb.»

«Monsieur. Eddig is magas véleményem volt az ön jelleme felől; ezentúl még nagyobbra becsülöm önt. Sajnálnám barátságát elveszíteni. Ismertesse ön meg velem a nejét; én hű barátnéja fogok neki lenni, s boldog leszek, ha legalább azt szerethetem, a ki önt szereti.»

«Madame. Önnek lelki nemessége lesujt. Kivánságát parancsnak veszem. De méltán aggódom a fölött, hogy egy olyan egyszerű, világban járatlan teremtés, mint az én Katinkám, nem fog-e úgy járni az önnel való találkozásnál, mint a hogy az üveg jár a gyémánttal, hogy darabokra törik? Elhozom őt kegyedhez. Az ön nemes szive ki fogja menteni az ő hibáit; s nekem boldogságul fog szolgálni az a tudat, hogy az ön szeretetét legalább translatio útján birhatom. Stb.» -184-

Mind a két levelet Szamielics Zidor diktálta Alexievics Prokopnak a tollába. Azért voltak olyan szépen kiczirkalmazva. Magától bizony nem telt volna ez ki.

Alexievics Prokop három nap mulva, épen a tánczestély előtti délután bemutatta a feleségét Jelenowna Anna úrhölgynek.

Darinkowna Katinka szőke hajú szépség volt, gömbölyü piros arczczal, melyen szerelemgödröcskék támadnak, fitos orral, s hosszú szempillák alá rejtőző dióbarna szemekkel, finom állacskája kétfelé volt osztva, még az is segitett az arcznak mosolyogni. Örök mosolygás volt az; kivált ha fecsegni kezdett. S arra nem kellett neki nagy biztatás. Az első bemutatásnál elmondta Jelenowna Annának az egész élettörténetét: ki volt az apja, anyja, a nevelő-anyja; hogy ismerkedett meg Alexievics Prokoppal; mennyire szeretik egymást; milyen fogadalmi gyertyákat ajándékozott már a csodatevő védszentnek, hogy bárcsak már egy gyermekük lenne! De hát egy rossz szemű asszony megbabonázta. Most aztán a kártyavetőnő azt tanácsolta neki, hogy jőjjön fel Szentpétervárra, járjon el délelőtt a Szent-András-templomba, délután a gőzfürdőbe, vegyen egy viasz-babát a gosztinoi dworban, azt tegye a vánkosa alá s akkor a hőn óhajtott esemény be fog következni.

Jelenowna Anna alig birta a nevetését visszafojtani, mig Alexiovics Prokop egyre a bajuszát rágta, s alattomban egyet-egyet taszitott a lábával a felesége lábán, hogy ne beszéljen már ilyen ügyetlenségeket.

Bucsuvételkor azt sugá Anna Prokop fülébe: «Önnek a felesége valóságos gyémánt; csak a köszörülés hiányzik nála.»

Katinkán meglátszott, hogy ezuttal van először párisi divatu ruhába öltözve: mindig az uszályát nézegette, hogy nem marad-e el a háta mögött s a vállán levő csokrot igazgatta, hogy le ne csúszszék; a czipője orrát alig merte a ruhája fodrai közül elődugni, s a legyezőjét arra használta, hogy a mit a kivágott ruhaderék fedetlen hagyott, takargatta vele. Ha aztán egy férfi megszólította, zavarba jött: francziául felelt, még pedig olyan modorban, mely rögtön elárulá, hogy az első leczkéknél jár, a szemeit lesüté, s ha bókot mondtak neki, ijedten tekintgetett széjjel, mintha a férjét keresné, hogy jőjjön a védelmezésére.

Annak pedig a kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségét őrizze. Az bevette magát a buffetbe s értekezést tartott azon théma fölött, hogy cognac-kal jobb-e a thea, vagy rummal.

Jelenowna Annának volt egy unokabátyja, Ivanovics Tódor, császári szekerész-kapitány.

– Ejnye te Ivanovics Tódor! mondá neki egy czimborája, te már tiz esztendeje szolgálsz, s még sincsen dekorácziód.

– Nekem nincs; de van azoknak a férjeknek, a kiknek a feleségeikkel tánczolok.

Katinka azt felelte elpirulva, hogy ő nem tud walzert tánczolni: ő csak a sarabandeot tudja.

Ivanovics Tódor aztán felajánlá a szolgálatát, hogy majd megtanitja ő walzert tánczolni, csak támaszkodjék a vállára s aztán engedje egyik lábát a másik után csoszogni.

– Uczczu Prokop! Épen most esett el a feleséged Ivanovics Tódorral a walzerben. -186-

Kezdte már a szőke asszonyka elveszteni természeti félénkségét, s abba a stádiumba lépett, a melyben a gyermeteg ügyetlenség a legfinomabb kaczérság szerepét veszi át. – Szeretett már bálba járni.

A férje pedig annál észrevehetőbbé tette azt a megváltozását, hogy mikor együtt mentek a bálba, ott ragadt a tánczteremben, a buffet örömeit többé nem kereste; hanem meghuzta magát egy podocarpus árnyékában, s onnan nézte a világot, a sarkantyujával nagy betűket rajzolva a csiszolt parkettre.

– Nézd csak, mondá egyszer Jelenowna Anna az unokabátyjának, az a szegény Alexievics Prokop hogy elbusulta magát. Talán féltékeny?

– Az én barátom, Alexievics Prokop, egészen átlátszó kártyákkal játszik. Ide hozta az uj Babylonba a maga falusi ártatlanságát, abban a biztos reményben, hogy itt majd el fogják tőle csábitani s akkor aztán elválhatik tőle.

– Ejh, hiszen te is utána vagy bolondulva. Kedvem volna a vágyaitok utjából elseperni az akadályokat.

– Légy eszeden! Én ismerem Darinkowna Katinkát. Ő egy hozzájárulhatatlan hűséges teremtés. -187-

– Hát hiszen minden vadkörte savanyú, a mig meg nem csipi a dér. Én azt hiszem, hogy le foglak benneteket kötelezni.

– Ne beszélj előttem istentelenségeket. Csak nem akarsz gonosztettet elkövetni?

– Hát gonosztett az, a minek sikerültével mind a négy ember meg van elégedve, a ki érdekelve van?

Prokop aztán elhagyta a duzzogó zugot s felkérte Jelenowna Annát a legközelebbi franczia négyesre. Ivanovics Tódor vis-à-vis állt fel Darinkowna Katinkával. A tour de mains-nél Jelenowna Anna kezét egyszer csak rendkivüli forrósággal szorítá meg a kézcsere közben Darinkowna Katinka. Aztán ügyetlenül hebegett mentséget.

Rubinsteinos lakomának nevezték Szentpétervárott az olyan úri estélyt, melyen a világhirű művész is megjelent, s remek zongorajátékával rendkivüli élvezetet nyujtott az előkelő társaságnak.

A házi asszony nagyon szeretetreméltó volt; a nagy művész nem csak azt tette meg, hogy a programmján túl még vacsora után játszott; sőt annyira vitte az udvariasságot, hogy mikor maga elvégezte a játékot, akkor addig -188- unszolta Jelenowna Annát, hogy ő is üljön le a zongorához, mig azt nagy vonakodás után rábirta, hogy eljátszszon egy Chopin-tanulmányt, mely alkalommal maga a hirhedett művész forgatta a hangjegy-lapokat a bájos urhölgy előtt.

Az ilyen felfokozott műélvezet az egész úri társaság teljes figyelmét képes absorbeálni. Szemek, fülek nincsenek sehol másutt, mint azokon a varázsbillentyükön s a rajtuk tánczoló tündéri ujjakon.

Ha nehányan hiányoznak a társaságból, azt ilyenkor senki sem veszi észre. S ha észre veszi, hát nem jegyzi fel magának.

Hiszen bizony vannak olyan kicserzett lelkek nem csak az északi Párisban, de az igaziban is, a kik a baccarat-asztalt ott nem hagyják a világ minden húros szerszámáért. Az olyan urakat pedig, a kik a vacsora után az asztal végén ülve maradtak, s vége felé Ess-bouquet-val iszszák a pezsgőt, kár is volna az élvezetükből kizavarni.

Az előbbiek között volt Alexievics Prokop; az utóbbiakkal tartott Ivanovics Tódor. Amaz kártyázott, ez ivott.

Prokopnak rendkivüli szerencséje volt a baccaratban, A papir rubelek egész halommal álltak már előtte.

– A példabeszéd aggaszt, dörmögé Prokop. Soha sem volt nekem ilyen nagy szerencsém. Az ördög nem alszik. Hátha igaz volna? A ki nyertes a játékban, vesztes a szerelemben! Ezt meg kell tudnom.

Abbanhagyta a játékot, a kalpagjába gyürte a bankjegyeket: azt mondta, köszöni, nem kell több s azzal átment a terembe, a hol zongorán játszottak.

A kitől kérdezősködött: «nem láttad a feleségemet?» az a szájára tette a tenyerét: «Csitt! Chopin!»

Átrohant az étterembe. Ott hagyta volt a barátját, Ivanovics Tódort nemrégiben. -189-

S mivel hogy nem akart leülni és a czimborasággal együtt poharazni, megfogták, beletöltették a gallérjába az egész palaczk pezsgőt, hogy a czamarkája ujjain jött ki a leve.

– Batyuskám! Ne a pokolban keresd Ivanovics Tódort, hanem a «jégparadicsom»-ban. Ott van.

Azzal felkapták a bundáikat; szánkóba vetették magukat s hajtattak lóhalálában a «jégparadicsom»-ba.

Ott csakugyan rátaláltak a szerelmes párra, a vétkes társalgás legcsalhatatlanabb jelenségei között, tanuk által konstatálva.

Fényes nagy botrány lett a vége. A két férfi birokra kelt, az asszony elszaladt.

Alexievics Prokop kapott a mellére és a karjára egy vágást, az utóbbi harczképtelenné tette. Feküdt bele egy hétig, s az alatt mindennap meglátogatta egy sürüen lefátyolozott hölgy, a kinek a beteg homlokára tett hosszú finom ujjairól könnyü volt kitalálni, hogy az nem más, mint Jelenowna Anna. -190-

A hűtelen asszony nem merte mutatni magát a megsebesült férje ágyánál. Félhetett, hogy agyonlövi.

A mint felépült Prokop a sebéből, azonnal megindította a válópert Darinkowna Katinka ellen.

Ügyvédül nem választotta Szamielics Zidort, az Ivanovics Tódornak volt a védője.

Az esküdtszék tárgyalásán elegáns hallgatóközönség gyűlt össze. Csak nagy protekczió mellett lehetett jegyeket kapni.

A hölgyek között ott volt látható az a bizonyos lefátyolozott nő is, a ki a megsebesültet ápolta.

Az első vádlott, Ivanovics Tódor, azzal védte magát, hogy voltaképen ő nem volt csábító, hanem elcsábított. Neki esze ágában sem volt a felebarátja feleségét a bűn ösvényére vezetni; hanem az tántorította őt el kifinomított kaczérságával, az ragadta őt magával féktelen szenvedélyessége által.

Darinkowna Anna ez ideig szeliden lehajtott fővel, esedező arczczal nézett a bűntársára; a midőn azonban Tódor, állításainak igazolására előszedte a szerelmes leveleket, miket a bukott nő küldözött hozzája, s azoknak csak a megszólítását és az aláirását olvasá fel, egyebet nem; az is elég volt: akkor lángra gyulladt a bűntársnak az arcza, odavágta a legyezőjét a szeretője fejéhez: «ön gyáva!»

A közönség és az esküdtek rokonszenve még mindig a bünös asszony felé hajlott.

Ekkor azonban előállt Szamielics Zidor; s egyenkint előhuzogatva a tárczájából az összegyűjtött okiratokat, világosságot szerzett az esküdteknek az iránt, hogy miféle nő ez a Darinkowna Katinka? Hisz ez az erkölcstelenségnek a mintaképe. Nem csak ez alkalommal, de számtalanszor megcsalta a férjét: minden férfival, a ki csak a keze ügyébe akadt. Végre egy teljesen megsemmisítő levelét -191- produkálta Darinkowna Katinkának, melyet az egy pskowi angyalcsináló nőhöz ir. Ez még leánykorából van keltezve.

Erre már az egész hallgatóság elszörnyedése zúgott fel; az esküdtek összecsapták a kezeiket, az asszonyságok összesúgtak:

És a vádlott nő? Hát az, mikor az utolsó tromfot kivágták ellene, elkezdett hahotával kaczagni.

És ekkor előállt a vádló, a halálra sértett férj, s így szólt a birákhoz:

– Uraim! Ne itéljenek szigoruan a szerencsétlen nő felett. Nevelői a bűnösök, kik rossz példájukkal megmérgezék a lelkét. Én őt igazán szerettem, s nem kivánom, hogy bünhődjön. Tudom, hogy ennyi terhelő tanubizonyság mellett a biró nem itélhet meg az elválasztott nőnek férje által fizetendő tartásdíjat. Én azonban a szivem szavára hallgatok, s elveszett boldogságom emlékeül átadok e nőnek húszezer rubelt. Éljen kedve szerint.

E nemes lelkű nyilatkozatra Darinkowna Katinka zokogásnak indult s odarogyott Prokop lábaihoz, hogy azokat átölelje.

– Ne közelítsen ön hozzám. Azt kivánom, hogy rögtön és azonnal hagyja el végkép Oroszországot.

Ezt a kivánságát a hatóság is előmozdítá; a törvényesen elválasztott nőt eltolonczoltatva a német határon tul.

Még azon napon gyűrűt váltott a bájos és gazdag Jelenowna Anna Alexievics Prokoppal s ki lett tűzve az esküvőjük vizkereszt utáni első vasárnapra.

– No hát, ugy-e hogy fel lehet szedni a kidőlt olajat -192- kanál nélkül is? mondá Szamielics Zidor Alexievics Prokopnak.

Az esküvő előtti napon, szombaton, szokás szerint minden barátnője, ismerőse eljött búcsút venni a menyasszonytól.

Némelyik maga jött, más csak a látogató jegyét adta át az ajtónállónak. A komornyik aztán behozta a jegyet ezüst tálczán az úrnőjéhez, a ki az emlékezetes jegyeket mind a trousseaujához tartozó arany japáni tálacskába helyezé el.

– Vidd vissza neki s mondd meg, hogy az én szobám küszöbét olyan jellemű nők, mint e név viselője, nem szokták átlépni.

– Az idegen nő kéreti a szudarinyát, hogy tekintse meg ez arczképet. Látta-e őt valaha?

Az a fénykép egy fekete hajú, hosszukás arczú fiatal hölgy képmása volt.

Jelenowna Anna egy teljesen idegen nőt látott maga elé jönni egészen feketében.

A fekete nő azzal elővette a karmantyujából az útlevelét, meg a házasságlevelét s oda adta Annának, hogy győződjék meg belőle, miszerint a személyleirás azonos, s a házasság még fennáll.

– Most tudtam meg, szólt lassú hangon a nő, hogy engemet elválasztottak a férjemtől törvényesen, házasságtörés miatt, a miben én ártatlan vagyok.

– Hát akkor ki az a nő, a ki itt volt? a ki a botrányt elkövette? a kire minden bebizonyult? a ki el lett itélve? ki az a nő?

– Az a nő: mademoiselle Fleur d’Orange, egy vándor operette-társaság chansonette-énekesnője, a ki igen jól tud játszani mindenféle szerepeket.

– De hát a párbaj? Egy talmi asszonyért csak nem verekedett meg, a ki nem férje?

– A párbaj is csak olyan volt, mint a nő. Köszörületlen kardokkal verekedtek. Nem kapott sebet, csak ütésfoltot.

Jelenowna Anna nyugalmat parancsolt az arczának: elfojtotta keblében az indulatokat.

– Megtudtam, hogy Alexievics Prokop holnap akar önnel megesküdni. Siettem kegyed előtt felfedezni a szerencsétlenségét.

– Az ön esküvőjére? kiálta fel a nő megrettenve – ön mégis meg akar vele esküdni? -194-

– Ne kérdezzen ön többet. Csak jőjjön oda. Déli tizenkét órakor lesz a szent czeremónia; az Izsák-templom keleti kápolnájában. Igazságot kell önnek kapni – de nekem is!

– Várjon ön. Vigye magával ezt a meghivó jegyet; a nélkül nem eresztik oda.

Az Izsák-templom keleti kápolnája megtelt előkelő nászsereggel másnap délben.

A fényes vendégsereg között feltünt egy fekete ruhába öltözött alak, a kinek az arczát is sűrű fátyol takarta; a mint ez hozzá tapadt, olyannak látszott ez arcz, mintha fényes vasból volna öntve.

A nő mozdulatlanul nézte végig az egész szertartást. A mint az arany koronákat az esketett pár fejére felteszik. A mint megitatják őket egy közös serlegből; a mint letakarják őket egy nagy világos selyem szőnyeggel.

Azután kézen fogták az összeesketett párt, két pap kétfelől, a harmadik előttük ment: így kerülték körül a szent oltárt háromszor.

Ez az esketési czeremóniának utolsó fejezete. A főpap utoljára mondja: «gospodi pomiluj!»

A mint ez a szó elhangzott, a menyasszony kirántá a kezét a vőlegénye kezéből s még a fején levő koronával, oda fordulva a násznagya, herczeg **, szentpétervári kormányzó felé, így kiálta, arra a másik koronázott alakra mutatva: -195-

– És most fogassa el uram ezt a csalót, a ki tudva szántszándékkal bigamiát követett el. Az első felesége él és nincs elválasztva. Ott áll azon rózsaszinű oszlop mellett: az a fekete ruhás nő.

E szókra, s a mint az igazi nő a fátyolt felveté az arczáról, a vőlegény végig vágta magát a márványpadlaton ájultan. Az arany korona messze gurult a fejéről.

Az ilyen dolognál Oroszországban nem ismerik a tréfát. Tiz nap mulva Alexievics Prokop szánkázott Tobolszk felé; s azóta van módja a nyestvadászat közben a fölött elmélkedni, hogy nem jó tréfálni az asszonyokkal.

VANDERGULD ÚR.

Diomede festő volt. Az impressionisták iskolájából. Azaz, hogy már maga ez a szó «iskola» is megbántás egy impressionistára nézve. Mert annak eo ipso nem szabad iskolájának lenni, nem szabad iskolához tartozni: nem szabad egyáltalában tanulni. Annak magától kell mindent kitalálni: rajzot, compositiót, coloritot, megvilágítást.

Őt szerették a szép asszonyok, ő pedig szerette a tengeri halat, az osztrigát, a szalonkát kocsonyával, a pezsgőt meg a bordeauxt.

De mindezen szenvedélyeinél is nagyobb volt a dicsvágya. Ez nem ismert határt.

A régi mesterekre nem adott semmit. Az olaszokat egyszerüen ignorálta. Neki Rubens csak kártyafestő volt; Rembrandt mázoló; De La Croix festék-keverő; a kortársak közül Meissonier csak czukrász; Makart nem is festő, csak aszfaltozó.

Csodálni lehetett az alvó markotányosnéját. Annak csak a két talpa látszott, azon módon, a hogy nem szokott lábvizet venni. A fejéből nem látszott semmi: mert az tulnan csüngött le a pricscsről. A többi részét takarta a két fölemelt térde; tudniillik, hogy a lábai a szalmaágy karjára voltak föltéve; hanem egy hosszu kar, mely végig nyult az egész képen, a markában szorított pálinkás üveggel, hirdeté, hogy az ott egy alvó markotányosné.

Még szebbek voltak az állatfestményei. «A tehénitatás». Volt egy nagy sajtár, abból kilátszott két szarv, meg két fül. A többi fej benn volt a sajtárban. Nagyon természetes. Ezek fölött kanyargott egy kigyóforma tekervény, a mi, ha jobban ki lett volna dolgozva, ki lehetett volna találni, hogy a tehénnek a farka, a mivel a legyeket hajtja magáról, a mig iszik.

Igen eredetiek voltak azután a tájfestményei is. Azok között a nap felkölte éjfélben, Ava Saxa szigetén, a melyre azt mondta neki egy barátja, hogy «te komám! nekem úgy tetszik, hogy a nagybátyádnak az arcza még sem ilyen nagyon veres». Azt gondolta, hogy arczkép. Pedig hát az a nap korongja volt, s a mit a két vállának nézett, az a két fekete szikla Ava Saxa szigetén s elől a fehérség nem a piquét-mellény, hanem a hómező.

A csendéletei pedig arról voltak hiresek, hogy azokat mind a négy oldalukról fel lehetett akasztani a falra, s egyformán tökéletesek voltak.

Különös sensatiot keltett egy képe, melyet ha tiz lépésről nézett az ember, hát látott a fölkelő hold tányérja előtt elcsónakázni egy ábrándozó gondolást; hanem mikor közel ment hozzá, akkor látta, hogy az egy kopott kalucsni, a miből egy patkány buvik elő, háttérben egy felfordított réz-casserol feneke. -197-

Csataképekben is bemutatta a tehetségét. Azok között nevezetes volt a «kozák-roham» czimű képe. Száz ló egy sorban ugyanannyi kozákfej (a legszélsőnek dereka is volt) és megannyi dárda: egy vezényszóra ugrat neki egy ároknak, a melyiknek a tulsó partja olyan messze van, hogy a következő pillanatban valamennyi kozák lovastul öngyilkosságot fog elkövetni. De épen ez a genialitás a fölfogás ban. Mert a hátul jövő másik kozák-szotnya azután, önfeláldozó társai hulláin keresztül fog a betemetett árkon kényelmesen áthatolni.

Daczára e sokoldaluságának, még sem tudta annyira vinni, hogy egyetlen egy képét is elfogadják a szalonban. A vén festők szűkkeblűek.

A «visszautasítottak kiállítása» azonban mindannyit befogadta. Itt azután sokkal nagyobb publikum bámulta őket, mint ha a «salon»-ban lettek volna kiállítva. Csakhogy venni nem akart belőlük senki. Pedig elég drágán voltak hagyva. Tizezer frankon alul egyet sem vesztegettek. Az is hozzá tartozik az impressionistasághoz, hogy az ember olcsóért ne árulja a képeit.

Azok már egész kincstárt képeztek: csakhogy a műkereskedő, a ki azokra előleget adott, nagyon vakarta a fejét, mikor Diomede úr az eredmény után tudakozódott.

– Hallja ön, monsieur Diomede! mondá egy napon monsieur Luchs (a műkereskedő). Tudok én valakit, a ki ön után nagyon tudakozódik.

– Ah, a miss Debora Stopps! A ki olyan hirhedett a gyémántjairól. Meg arról, hogy vasárnap nem főzet s nem megy szinházba. Ez előtt kalapot emelek. -198-

– Igen buzgó methodista. Saját papot tart, a kivel úrnapján prédikáltat magának.

– A képek szerzője tetszik neki. Kész volna önt a kezével és a millióival megajándékozni.

– Annál rosszabb. Ha csúf volna, legalább érdekes tanulmány volna rám nézve.

– Azaz, hogy megfordítva. Nekem kell magamat eladnom ő neki. Tudja ön, monsieur Luchs, az ilyen dologhoz nincs nálam impressió. Egy fiatal ember, a ki elhagyja magát vetetni egy fiatal gazdag hölgy által s aztán a felesége fogatán kocsikázik. Ez «czopf». Ki nem állhatom ezt az édeskés stylt. Egy márvány-kandalló, a mellett selyemruhás hölgyek. Egy fiatal úr, a ki felolvas. Egy öreg úr, a ki kávét iszik; egy inas, a ki tálczán szerviroz; egy öleb, a ki unja magát. Utálom az egész genret. Én csak akkor fogok megházasodni, ha egyszer a világ elismeri, hogy ki vagyok. Majd ha a képeimeit egymásra fogják liczitálni a műszeretők: majd ha egykor azon a fokon állok, hogy ha egy darab üres vászonnal idejövök önhöz, a mire nincs más odafestve, csak a névczikornyám s azt mondom önnek: «mit ér ez az üres vászon?» s ön azt mondja: «husz ezer frankot.» «Egy hét mulva meglesz.» No hát akkor majd megházasodom. De az önérzetem megkivánja, hogy én mondhassam miss Stopps Deborának, az ezüstkirálynénak: «én veszlek el téged.»

Pár nap mulva még reggel tizenegy órakor rángatták fel az ágyból Diomede urat, hogy siessen a műárushoz, -199- van vevő a képekre. Kicsoda? Egy amerikai. Micsoda? Egy gyapotkirály.

Vanderguld úr hosszú, szikár ősz férfiú volt; halavány arczu, mint a ki soha szeszes italokkal nem él.

– Olvashatja ön. A markotányosnő 10000 frank; a tehénitatás 11000 frank; a napfelkelés 12000 frank; a csendélet 13000 frank; a csatakép 14000 frank; összesen – nem tudom én mennyi, számítsa ön össze.

– Uram, az én képtáramban, a hol Európa leghiresebb művészei vannak képviselve, tizenöt ezer frankon alul álló kép nincsen.

– Nohát ezen könnyen segíthetünk. Legyen hát mind az ötnek az ára tizenöt ezer frank.

Mister Vanderguld úr kivette a checkes könyvét s átadta az árt Diomede úrnak. Aztán mind az öt kép rámájába odatüzte a névjegyét annak a hitelességeül, hogy a képeket megvásárolta. A műárusnak utasitásba adta, hogy igazítsa ki a rámák alá szegezett lapokon a vételárt, s aztán hagyja még egy hétig a képeket kiállítva, a mikor ő azokat magával fogja vinni az uj világba.

Ennek a csodavásárnak rögtön híre futamodott az egész világvárosban. Most aztán tódult a közönség azokat a képeket megbámulni, a miket Amerika elhódított s most aztán mindenki feltalálta bennök mind azokat a rejtett -200- szépségeket, a miket eddig nem látott. S ettől a naptól kezdve Diomede úr egyike lett Európa leghiresebb művészeinek, a kinek a képeit külön belépti dij mellett mutogatják, fölemelt árakkal, villanyvilágítás mellett.

Most azután fölléphetett egész büszkeséggel a bájos ezüst-királyné kezét megkérni. Azt meg is kapta s lett belőle mindenkitől irigyelt férj.

Ezentul már a «Salon» sem utasította vissza műveit; s akárminő ár volt azok alá irva, az első hetében a kiállításnak már ott volt a rámába tüzve: «Megvette Vanderguld úr.»

Volt hát már most Diomede úrnak világhire, drágán fizetett ecsetje, szép, szeretetteljes, mivelt lelkű, jó kedélyű felesége, fényes palotája, s még fényesebb atelierje, kocsisa, lovásza és szakácsa.

Hanem a zseniknek az a szokásuk, hogy soha sincsenek megelégedve sorsukkal. Más embernél is megvan az külömben, hogy mikor nagyon boldog a szerelemben, akkor megkivánja a féltékenységet.

Diomede úrnak sehogy sem ment az a fejébe, hogy mistress Debora vasárnap nem főzet a szakácsával, nem fogat be a kocsijába s nem megy a szinházba.

Neje röviden kifizette azzal, hogy ő methodista, a ki szigorúan megtartja a szombatot.

De még jobban ösztökélte az a titkolózás, a mit a neje elkövetett egy szobájával, a minek az ajtaja mindig zárva volt s a hová a férjét soha be nem ereszté. Maga a nő vasárnaponkint rendesen ebbe a szobába vonult vissza s ott sokáig időzött. Hallgatózó cselédfülek kilesték, hogy odabenn egy férfival beszél.

Mikor Diomede ezért kérdőre vonta, azt felelé neki, hogy vallása szokásai szerint ájtatoskodik a bezárt szobában, s a kinek a hangját a kettős ajtón át hallják, az egy methodista prédikátor.

S ettől kezdve Diomede úr körülvette a palotáját kémekkel, hogy ha megint jön az a rejtélyes látogató, neki rögtön hirül adják, hogy ő azután tanukkal és rendőri segélylyel törhessen a felesége titkos szobájába a hűtlenség bizonyítékait in flagranti megszerezni.

Épen egy nagy compositión dolgozott, a mi a netovábbja volt az impressionista festészetnek. Egy gőzhajó födélzete, tele utasokkal, a kik mind tengeri betegek, mindenféle stádiumában és változataiban ennek, a czopfos æsthetika szabályaival gunyt üző nyavalyának. Leghívebb barátai is elismerték, hogy ez a lehetetlenség határait merészen áttörő vállalat. Már kész volt a kép, csak még egy kutya hiányzott róla, mely a padlót feltörlő matróznak segít a munkájában.

Mikor egy festőnek az ecsetje százötven ezer frankot tud a semmiből megteremteni, akkor az büszkén dobhat el magától egy feleséget, a kinek milliói vannak.

Legjobb munkája közepett jöttek rohanva a kémei Diomedehez, hogy ismét ott van az a rejtélyes prédikátor a titkos teremben, egyedül mistress Deborával.

Rögtön rohant, a festékes kabátjában, két barátját is -202- magával hurczolva. Utközben az ateliertől a palotáig fölszedtek még egy rendőrbiztost is, meg egy lakatost. Egész hajszával rohantak a palotába.

Azon túl következett még egy másik ajtó. Ezen már Diomede úr maga dörömbözött.

A belső ajtó zár nélküli csapóajtó volt. Diomede kivánatára azt úgy törték be erővel.

Akkor aztán beléptek a titkos szobába: Diomede, a két barátja, a rendőrbiztos, a lakatos, meg a cselédek.

– Én nem vagyok mister Vanderguld, hanem Elias Stopps, mistress Deborának az atyja. Én vásároltam fel önnek valamennyi képét. Itt láthatja köröskörül a falakon felakasztva mind. A markotányosné, a napfelkölte, a csatakép és a többi. Itt rejtve maradnak a világ előtt, nem látja őket senki. Azon tanakodtam most a leányommal, hogy a tengeri betegséget hova akaszszuk fel? mert igen nagy. Majd ha készen lesz, küldje el ön ide. Az árát fizetem.

Diomede bálványnyá volt meredve. A jó pajtások félrefordultak, úgy nevettek. A rendőrtiszt följegyzé a tárczájába a hivatalos előterjesztéshez való tényálladékot.

– Már most, uram, én fogom a válópört megindítani. Egy férfinak, a ki nevetségessé tette magát, nincs felesége. -203-

HOCH! HOCH! DREIMAL HOCH!

Sohasem birtam elképzelni, hogy mi a gutáért kiáltanak «hoch»-ot a magyar parlament jucundusabb ifjai, valahányszor a magyar kormányelnök, vagy valami oszlopzatos tagja a szabadelvü pártnak a beszédét végzi? Hisz maguk a németek az osztrák parlamentben, egyesegyedül a császárnak szoktak «hoch»-ot kiáltani, a minisztereiknek vagy szónokaiknak, (már akár tetszésből, akár gunyból) csupán azt szokták kiáltani, hogy «bravo». A «hoch» csak a majestást illeti meg.

Mondom, hogy ezt hittem mind e mai napig; ma aztán megtudtam, hogy nem nekem van igazam, hanem azoknak a tüzes barátainknak, a mit sietek teljes elismeréssel illustrálni.

Tehát a magyar delegatusoknak bemutatták a Korneuburgban hadgyakorló vasuti zászlóaljat, arról lévén szó az idei költségvetésben, hogy az eddigi két vasuti zászlóalj mellé még egy harmadik is szerveztessék. Lássuk hát élő szemeinkkel, hogy mi az a vasuti zászlóalj; mert lehet ám odakivül olyan ember is, a ki azt hiszi, hogy mi három bataillon conductort neveltetünk itt, a kik mind azt tanulják, hogyan kell a bilétet átlyukasztani?

Hát mondhatom, hogy a mit ezek a vasuti katonák mivelnek, az a legkomolyabb munka a jövendő hadjáratban.

Katonánk van: sok, jó, vitéz. Puskánk, ágyunk van elég; töltényünk roppant mennyiség. Élelmiszerünk készen: megsütve, dobozokban. De az a nagy kérdés, hogy hogyan megy utána annak a sok katonának az a sok ennivaló? Mert egy millió katonát harczba vinni könnyü dolog: de éhen hagyni még könnyebb. Aztán dicső fegyver -204- az a szaporázó puska: de ha eldurrogtatta az ember minden töltényét, akkor furulyálhat vele.

Csakhogy a csatatért nem választhatja ám az ember az ut mentében; a halál kaszálói uttalan pusztákon vannak.

S hogyha ellenség földén folyik a háboru, az még a meglevő utakat is elrontja: a vasuti hidakat a háta mögött légbe röpíti, a folyamokon átvivő hidakat felégeti.

Ekkor áll elő a vasuti zászlóalj nehéz feladata: a lerombolt vasuti hidat helyrepótolni, a folyamon új hidat verni, sivatag pusztákon át mesegyorsasággal vasutat lerakni, táviró huzallal nagy messzeségeket rémhirtelen összekötni.

Mindezeket a feladatokat rövid három óra alatt, szemünk láttára hajtotta végre a Korneuburgban gyakorló vasuti zászlóalj egy companiája, törzstiszteinek és altiszteinek intézkedése mellett.

Ez a compania magyar fiukból áll; minden vasuti zászlóaljnak egy negyedrésze = egy compania magyar.

Az «auf! «ab!», «vorwärts!», «zurück!» németül pattog, hanem aztán közbehangzik a: «Szedjétek össze magatokat, fiuk!»

Legelőször láttunk egy hidépitést fából. Egy szétrombolt vasuti hidnak két hidfője volt áthidalandó, tiz méternyi távolságban; minden gép nélkül, csupán kötelekkel, gerendákkal és ember erővel. Ilyen munkát végeznek erdő közepén, a hol fát kaphatni.

Egyik másik töltésen vashidat állítottak össze, a minek egyes összerakható alkatrészeit vasuton szállítják helybe. A fahid három óra alatt készen van, a vashid felállításához kell egy nap vagy másfél nap, akkor aztán roboghat át rajta egy egész vonat. (A vashid is magyar gyártmány.)

Ezzel betelve, aztán meglátjuk a rögtönzött vasutépítést. Van kétféle hirtelen vasut: egy tartósabb, széles vágányu, nehéz tehervonatok számára való, aztán meg egy keskeny -205- vágányu, melyen csak könnyebb szekereket szállitanak, ember vagy lóerővel. Az utóbbi olyan gyorsan megy, mint az álomban utazás. Egy óra alatt mintegy másfél kilóméternyi vasut van a szemünk láttára lerakva. Egy nap alatt tizenkét kilométernyi kiépül. A korneuburgi gyakorló tér mintegy erre a kisérletre van teremtve: hepehupás, angyalhullásos sivár mező, dunai ártér. Alacsony waggonok vannak megterhelve, talpakhoz kötött sinekkel; minden kocsin 33 darab. Két sin, két talp egy katonának való, azokat sorba felöltik, egymás elé rakják, egyszerü kapcsaik összekattannak, s szilárdul áll a talp és sin; a waggon halad rajta odább: mikor mind leszedték róla a sinpárokat, négy rudat dugnak alá, kiemelik s félreteszik a gyepre, jöhet a másik. Mikor aztán a vasut megtette a feladatát, épen olyan gyorsan megint felszedik s viszik odább egy csatatérrel. S ez mind némán megy, egy szó nem hangzik el közben.

Ezalatt egy osztály a tábori táviró készületet állítja fel. Ebből egy nap alatt huszonnégy kilométernyit tudnak rendbehozni. Itt azután bemutatják, hogyan szokás az ellenség táviratait elfogdosni. Két közvitéz letelepedik a táviró sodrony alá. Az egyik leszurja a földbe jó mélyen a fasina-vágó kését, annak a pengéjét vékony érczsodronynyal hozzáköti a távirathuzalhoz; a másik ugyanannak a sodronynak a másik végét összefüggésbe hozza kis, hordható ládában levő telephon villanygépével. A mint a földi összeköttetés helyre van állítva, a telegraph telephonná válik: az ebonit tülök elkezd hangosan peregni. Azt az egyik katona a füléhez tartja s a jól betanult hangok után dictálja a másiknak egymás után a betüket.

A tavalyi gyakorlatok alkalmával szintén magyar fiuk végezték ezt a műveletet, a király jelenlétében. A földön hasaló katona, a ki az ellesett német táviratot leirta, odavitte azt a királyhoz.

Azonban nemcsak az alkotás a vasuti vitézeknek a feladata, hanem a rombolás is. Minden zászlóaljnak van egy lovas csapatja is, melynek feladata, huszáros merészséggel bevágtatni azon területre, melyet az ellenség vasutja keresztül szel s mikor annak a szállító vonata közelit, hirtelen alápraktikázni a sineknek a magával hozott dynamit-pléhdobozt, meggyujtani a kanóczot s aztán vágtatni lóhalálába vissza. Gyalog nem lehetne a robbanás elől megmenekülniök.

Ezt a kisérletet is félig megláttuk, félig meghallottuk. A legvastagabb vasuti sinek alá lett elhelyezve a dynamit czilinder (akkora, mint egy parádi vizes palaczk); a kapitány meggyujtá a kanóczot. Mi szép csendesen félrehuzódtunk a mellvéd mögé. Pulszky Guszti még azt is megtette, hogy az égő kanocznál szivarra gyujtott. (Ezt csinálja utánna Fenyvessy Feri!) A miért szidva dicsértük. Egy első percz mulva aztán hangzott a fülsiketitő pukkanás, mely megrendíté a lábunk alatt a földet. Odasiettünk az elszálló füstfelleg közé; s bámulva láttuk, hogy az aczélsinből egy ölnyi fel volt hajtva a sánczra, az ott maradt csonk pedig kétfelé repesztve, mint egy szalmaszál: apró vasdarabok hevertek szerteszét, a mik még egész izzók voltak.

A gyakorló térről egy töltés vezet a közel Dunaágig, összekötve egy hiddal a holt Dunaág két partját s innen folytatva egész az igazi Dunáig.

Jobbról balról egy ingoványos csalit, azontul egy pagony, tele vad fáczányokkal.

Gyönyörü egy pocséta. Mit adna ezért a látványért az én festőfamiliám! A váltakozó tömpölyöket ezüstlevelü nyárfák veszik körül, melyeknek sürüjéből kikandikál a piros bogyófürtös «kánya bangita»; királypálcza forma -207- rózsaszin füzények, körüludvarolva kék nefelejtsekkel, s fölöttük bolyhos kalászu nád, magas sásfűvel, miket befutott a nagy, fehér virágu vizifolyondár, aztán a vizi pulykaorr, meg valami rőtveres szedernövény, olyan, mint egy ostor, a minek a nevét nem tudom. S egy ilyen tömpölynek a partján, a sürü bozót közt kuporog két mezitlábos gyerek: az egyik horgászik, a másik fűzfa sipot farag; az egyiknek a nyakában, medaillon helyett, lóg egy madzagra kötött katonagomb. Nevetnek ránk a szemeikkel, nevetnek a fogaikkal. Mit törődnek ők a mi tábori vasutainkkal és emberölő tüzaknáinkkal!

A Dunaparton azután bemutatják előttünk a hidverést. Természetesen, csak a kezdőbetüjét.

Két kompra van felállítva a jól ismert verőgép, melynek öt mázsás koloncza alá épen akkor helyezék el a leverendő hid-oszlopfát.

Husz legény rántja egyszerre a kötelet a komp hidasán állva; egy altiszt vezényel a komp ellenkező részéről, sulyzó zsinórral figyelve meg, hogy a levert czölöp egyenesen száll-e a talajba. Az ötvenedik ütés után pihenőt vezényel az altiszt.

És azután «Zweimal hoch! Dreimal hoch!» Egész sor verset énekelnek, a minek a refrainje mindig ez: «hoch! hoch! einmal hoch! zweimal hoch! dreimal hoch!» S a vassulyok annyit csattan.

«Mi a tatár? Mért hochoznak? hisz nincs itt most Tisza Kálmán!» kérdem a kisérő főtisztek egyikétől. Ő aztán megmagyarázza egész komolyan, hogy az a hidászoknak a szokott nótája. -208-

Ahá! Most már értem! Tehát a hány hochot kiáltanak, annál szilárdabban áll meg az oszlop a mederben: annál mélyebben furja bele a hegyét a földbe. Akkor nagyon jól van.

Még azután a távolból is sokáig hangzott utánunk a «hoch! hoch! dreimal hoch!» Jól van fiaim! Isten éltessen sokáig.

A KAJMÁNOS HÖLGY.

Hogy melyik egyetemen szerezte a diplomáját? azt a kérdést nem szükség szellőztetni. Elég azt tudni, hogy volt neki. A legkeresettebb orvosok egyike volt a Washington-squaretől az Union-square-ig, a hogy azt a napilapok hirdetményrovatai állandóan bizonyítják.

Csakhogy hát olyan orvos, a ki csodakurákat tud mivelni, van New-Yorkban egy egész regement s az mind kerüli a titokban rejtőzést. Hypnotizálni, massirozni, villanyozni, lesoványitani, elszunnyadt életerőket ujra felserkenteni, vért átszivattyuzni, megifjitani, kihullott hajat, ki nem nőtt szakállt megnöveszteni, szétdarabolt embert összerakni, halottat föltámasztani már mai napság minden közönséges doktor tud. Ez mind elavult tudomány. De uj betegségeket kitalálni, azokat népszerüvé tenni, a szalonokkal elfogadtatni és azután azoknak speciális doctorává lenni: ez a tudomány! Ehez értett alaposan mr. O-Beaty.

Azt beszélik róla persze az irigyei, hogy mikor az apja, a ki becsületes farmer Connecticutban, felhozta a fiát az orvosi fakultáshoz, hogy tanítsák ki azt a doktorságra: a fakultás dékánja azt kérdé tőle, hogy hát mire kivánja a fiát kiképeztetni: a belgyógyászatra-e vagy a sebészetre? Mind a kettőre, mondá az öreg. De különösen melyik specialitásra fordítsák figyelmét? Talán a sárgalázra? -209- Az nagyon jó lesz! Vagy a gyermekgyógyászatra? Az még jobb lesz. Vagy a női betegségekre? Az meg legjobb lesz. Hát aztán a szemészetet, fülészetet, fogászatot tanítsák-e az ifjunak? Azt mind sorba. Mikor aztán az öreg lefizette a didactrumot, a mi annyi tudományért ki volt szabva, a dékán asztalára: hozzá tett még egy tiz dolláros greenbackot ráadásul, ezzel a szóval: «és aztán még arra kérem az urakat, hogy tanítsák meg a gyereket egyuttal irni és olvasni is.»

Ha ez az adoma bir valami alappal, akkor csak annak a megvilágitására szolgál, hogy minő óriási szorgalomnak kellett az ifju O-Beaty tehetségeit működésbe hozni, hogy a tanfolyam lefolytával mint kitünő baccalaureus kerüljön ki az illető universitásból, a hol még irni is megtanítják az orvosokat, a mire a legtöbbnek igazán nagy szüksége volna.

Mr. dr. O-Beatynak volt egy szolid alapokon álló jó barátja, mr. Snopkins. Egy nagy üzletkörnek örvendő összeházasító intézet alapító tulajdonosa. Ők ketten, hivatásuk érdekeiben gyakran találkozának egymással s egymásnak az üzletét (ha csak különös okuk nem volt rá) el nem rontották.

Mr. Snopkins gyakran meginterpellálta mr. O-Beatyt, hogy miért nem házasodik már meg? de mindannyiszor azt a választ nyerte, hogy fiatal gyakorló orvosra nézve hátrányos körülmény az, ha felesége van. A házasság rosz reklám.

– Most már volna okom megházasodni. Nem azt mondta, hogy: volna «kedvem», hanem: volna «okom».

Az igazgató azt a megjegyzést tevé, hogy magában New-Yorkban, Brooklynt nem számítva, hatvanezer Smith kisasszony lakik s azok között hétszázötven Cleopatra.

– Kérem: a hajának, a szemeinek a leirásával ne fáraszsza ön magát; mert annak a szinét a saison szerint változtatják.

– Csak a lényeges jellegekre fogok szoritkozni. Tehát legelőször is, mikor ezt a hölgyet megláttam: az volt a metropolitan-house termében a Patti-előadás alatt, földszinti páholyban ült, a fején gyémántos diadémmal; de senki sem a gyémántos fejéket bámulta rajta, hanem a derekán átvont övet. Az, barátom, nem volt más, mint egy eleven csörgőkigyó. Azt hiszem, a méregfogai ki lehettek törve. Elől a feje, meg a csörgős farka a kigyónak egy gyémántos fibulával volt összeszorítva, a miből az nem volt képes kicsuszni. A csodaszép hölgy napmadár farkából készült legyezővel hüsité a keblét, melyhez a derekára övezett szörnyeteg fel-fel emelé a kinyujtott fejét, szikrázó rubin szemeivel s fulánkozó kettős nyelvével. Elhiheti ön, hogy senki sem mert ennek a hölgynek udvarolni.

– Azt mondják, hogy éjjel a vánkosa alatt alszik a szörnyeteg s reggelinél a miss a saját csészéjéből ad neki meleg tejet.

– Másodizben pedig a jégpályán láttam e csodahölgyet, orosz tündérekre emlékeztető prémes öltözetben. Kisérője volt egy embernagyságu förtelmes pávián. Eleintén azt hittem, hogy valami borotválkozatlan gentleman; de aztán, mikor láttam, hogy a lábain is keztyüket visel, meggyőződtem róla, hogy valóságos Darwin-féle ősapámat van szerencsém benne tisztelhetni. Ez a vicsorgó fenevad csatolta fel a deli hölgy talpára a halifaxokat, -211- aztán maga is a két hátulsó markába szorítva egy pár korcsolyát, versenyt iszánkodott az urhölgygyel a jégen; néha kezeiket nyujták egymásnak s olyankor a szörnyeteg olyan kecsesen vigyorgott, hogy mind a két fogsorát meg lehetett látni. Ennek nem szeretnék fogorvosa lenni!

– Nem bizony: mert az a négykezü kutya harap. Azt mondják, hogy az asztalnál is az a majom szokott a missnek felszolgálni s per tu vannak egymással.

– Harmadszor és legközelebb pedig a Centralparkban találkoztam a missel. Onnan vettem észre a közeledtét, hogy a merre járt, mindenünnen riadva szaladt szét a sokaság előle s a nagy tóparton egyszerre tele lett minden csónak, minden sandolin emberekkel, a kik teljes evezőcsapásokkal igyekeztek a szigetre menekülni. Képzelje ön: ezuttal a csodaszép tündérnő egy öt láb hosszu krokodilust vezetett ezüst lánczon; a hogy szokás bulldogot vezetni. A pikkelyes óriás gyik kedélyesen csapkodott a farkával maga körül, s kattogtatta a százfogú állkapczáját. A miss megállt egy pástétomos butik előtt s két dollár áru delikateszt vásárolt össze, a miket egyenkint a kajmán torkába hajigált. A jóllakott szörny aztán elfeküdt a parton a homokba, a hasát az ég felé fordítva, siestát tartott, a hölgy pedig ezalatt leült egy zsombikra s a zsebéből elővett egy könyvet és olvasott. Ahogy kitünő szinházi távcsövemmel kivehettem: Juvenal satyrái voltak.

– Hogy ne? A kajmános hölgyet! Első osztályu helyen van nálam beirva. – S ön ezt nőül akarja venni?

– Barátom! Ez lesz a leghatalmasabb reklám! Egy doktor, a kinek a felesége kajmánnal jár sétálni! A ki csak meglátja a szép asszonyt a szárazon vezetett krokodilussal, az mind a férj után fog tudakozódni. Én megtakaritom a hirlapi hirdetményeket. Egész Newyork beteg lesz: csakhogy én velem gyógyittathassa magát.

– Kedves doktorom! Tudja, hogy én önnek jó barátja vagyok. Kötelességem önt gyöngéden figyelmeztetni. Nem jó lesz önnek ezt a kajmános hölgyet feleségül venni.

– Óh nem! Az erénye minden kifogáson fölül áll! Mit gondol? A ki csörgő kigyót visel öv gyanánt!

– Az meg épen fényes. Mr. Smith Nabukodonozor a leggazdagabb vállalkozók egyike. Palotája ott van a Madison-squaren. A leányával tűpénzül ötszázezer dollárt fog adni. Évi jövedelme egy petroleumkirályéval fölér.

– Tudja, tisztelt barátom, nekem családi titkokat elárulnom nem szabad. De annyit mégis meg kell mondanom őszintén, mint régi jó barátomnak, hogy mr. Smith jövedelmének a proveniencziája olyan természetű, hogy az ellen önnek méltó skrupulusai lehetnek.

– Uram! Ha nem tisztességes eredetü mr. Smith Nabukodonozornak a jövedelme, akkor ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy ön ezt előttem felfedezze! Ahoz semmi közük a vőknek, hogy az ipáik milyen uton szerezték a vagyont? Uzsoráskodtak? Tengeri rablók voltak? Hamis bukást csináltak háromszor egymás után? Vagy rabszolgákkal kereskedtek? A pénzmegszerzés módozatának szégyene csak az első izre nézve bir hatálylyal: a -213- másodizre már nem száll át. Én szemet tudok hunyni, ha mr. Smith Nabukodonozor mindjárt pokolgépkészitő gyár tulajdonosa is.

– No hát mindezekből semmi sincs. A kajmános hölgy atyja igen derék, becsületes ember, a ki olyan áruczikkel kereskedik, a melynek használata minden emberre nézve kötelező, mely alól senki ki nem vonhatja magát, s a melynek keresete meg nem szünik, a mig csak emberek laknak a földön. Arról is bizonyossá tehetem önt, hogy soha senki azok közül, a kik mr. Smith Nabukodonozor áruczikkeit használták, azok ellen panaszt nem emeltek, azokból egy darabot vissza nem hoztak s a számlákat sohasem kifogásolták. Mr. Smith Nabukodonozor az egyetlen egy nagyiparos, a kinek a készitményeiben a fogyasztói teljes megnyugvást találnak.

(… Tudniillik, hogy mr. Smith Nabukodonozor egyik legtevékenyebb new-yorki «entreprise des pompes funèbres»-nek a főtulajdonosa. Az ő kuntsaftjai persze, hogy nem panaszkodnak a kapott portékáik ellen, azokat nem is hozzák vissza, s azokban teljes megnyugvást találnak).

Csakhogy már ezt nem magyarázta meg mr. Snopkins az ő kedves barátjának, mister O-Beatynak, hanem a mint dr. O-Beaty elébb nyilvánított szándékát miss Cleopatrával összekelése tárgyában ujból és határozottan ismétlé, azt mondta neki: «legyen hát meg, én összeboronálom a házasságot: a hozományból kapok tíz perczentet, ez az én provizióm; hanem annyit a lelkem megnyugtatására kimondok, hogy ez a házasság minden egyébre jó lesz: csak reklámnak nem lesz jó egy gyakorló orvos számára.»

II.

Minden a legpontosabban összecsappant. A leánykérés, a kölcsönös tudakozódások, a házassági szerződés föltételei, az esetleges válópör következményei: -214- mind hivatalos okiratokban lettek megállapítva. A férj és nő vagyona közötti kölcsönös vonatkozások; konyhapénz, equipage, divatkereskedői számla: mennyi terheli ebből a férj, mennyi az após üzleti könyvét? melyik cselédet fizeti a férj, melyiket az asszonyság? mennyi a számadás alá nem vonható rendelkezési alap? ez mind budgetszerüleg meg lett állapitva, s az appropriationalis vita az esküvő napjára kitüzve.

Az esküvő ugyanis, egyházi szertartás szerint, a hogy yankee arisztokratákhoz illik, a három mértföldnyi hosszuságu Broadway (sugárut) elején levő Szent-Háromság-templomban hajtatott végre.

De a milyen hosszu az ut a Smith-palotától a Szent-Háromság-templomáig, olyan hosszan volt az megrakva hintókkal a hirhedett esküvőnek napján. Az egész elegáns világ «tengelyen» volt. Gyalogjáró halandóknál azt mondanók, hogy «talpon» volt: itt nem fejezhetjük ki hivebben a helyzetet, mint hogy «tengelyen» volt.

A menyasszonynak az öltözete arról volt nevezetes, hogy annak a szövete a «pinna nobilis» nevü tengeri kagylónak a «byssus»-ából készült, mely, tenger alatt termő selyemből még eddigelé csak a római pápák számára készült egy-egy pár harisnya. Ez a legdrágább és legritkább selyemfonál a világon. Menyasszonyi koszoruját gyémántok képezték: de miféle gyémántok? Kék, sárga és rózsaszinü gyémántok: a miknek az ára meghatározhatlan.

Holmi csörgő kigyóról, páviánról és kajmánról természetesen szó nem volt többé. Azokat valami népkertnek ajándékozták. Elég csörgő kigyó és egyéb öldöklő szellem volt a menyasszony maga.

Hanem egy körülmény mégis föltünt a vőlegénynek, a mi jobban elfoglalta a figyelmét a kék és rózsaszin gyémántoknál, de még a menyasszony kék szemeinél és rózsaszin orczáinál is jobban. Ez az a látvány volt, hogy ebben a hosszu kocsisorban milyen tulnyomó nagy számmal -215- vannak jelen azok a sajátszerü öblös járművek, melyek kivül-belül fekete posztóval vannak behuzva, széleiken zománczos párkányzattal szegélyezve s melyeknek a bakján elől-hátul fekete egyenruhás kocsisok és lakájok ülnek és állnak, félgörögdinnye alaku kalapokban, azok mellett nagy fekete strucztoll kokárdákkal, ezüst paszománttal a hátukon és a mellükön, – s a templom előtti tér két oldalát szintén ilyen egyenruhás férfiak kettős lánczolata foglalja el, egész a templomajtóig: mintha csak egy köztársasági elnök requiemét celebrálnák.

Voltak azonban a násznép számára rendelve világoskék hintók is, buzavirágszin kocsisokkal és fehér tollforgókkal a lovak homlokán.

Ördöngös mennykő! Hisz ez a valóságos temetkezési vállalat ármádiája!

Hanem hát azért minden a legszebb rendben ment végbe. A zenekar, orgonakisérettel, elzengedezé Mozart hirhedett requiemjét, s kijövet a Dom Sebastián halotti indulójával bocsátá el a boldog ifju párt a szokásos nászutazásra a Pacifique vasuton egész San Franciscóig.

Mikor onnan visszatértek, természetesen nagyon boldogok valának, hogy valahára véget ért a nászutazás.

Akkor aztán az uj menyecskének bőséges alkalma nyilt a szobáiból az ócska butorokat kidobáltatni, a szőnyegeket letépetni s ujakat rakatni a helyükbe. A férj pedig láthatott a maga hivatása után. Mehetett a szokott pacienseit sorba látogatni.

Ennél a vállalatnál azonban sajátszerü meglepetésekkel kellett leszámolnia.

Legelőször is egy éltes kisasszonynál tett látogatást, a ki mindig szivdobogásokról gyógyittatta magát. Az most bemutatta neki a vőlegényét. Egy nagyon gyanus kinézésü individuumot, a kiben mr. O-Beaty a hajdani házmestert vélte felismerni. – Hanem hát a szivbajok elmultak…

Innen egy fölöttébb ideges, előkelő szabómesternéhez látogatott el, a kit sürű migrainekből és gyomorasthmákból masszirozással szokott kigyógyitani. Az most egész életvidáman futott eléje. Mintha csak az egész idegrendszere ki lett volna cserélve. Még szivarozott is! Ennek sem kell többet doktor!

Innen tovább haladva, felkereste dr. O-Beaty egy epilektikus betegét, a ki már évek óta karszékben ülő nyavalyás, se állni, se feküdni nem tud. – Hát, a mint ez meglátta, hogy az ajtón belép a doktor, egyszerre felugrott a székéből s elkezdett a gutaütött lábaival előre-hátra rugdalózni. «Nézze ön, hogy lábrakaptam! Tánczolok is! Kutyabajom!» – Ez sem kiván több doktori segélyt.

Majd egy dusgazdag bankár patienséhez látogatott el, a kit évek óta gyógyit elhájasodás ellen. Annak az előszobájában épen összeütötte az orrát a legdühösebb antagonistájával, mister dr. Brugssal; a ki az ő methodusának épen az ellenkezőjét, a Schrott-kurát alkalmazta a betegein: naponkint félliter bort, meg egy száraz zsemlyét. Az már be sem hagyta lépni a betegéhez: itt ő az úr! Kidobta mr. Beatyt az ajtón.

Utoljára eszébe jutott, hogy van egy szegény betege, a ki már évek óta közadakozásból él, valami jótékony nőintézet elnöknőjének a pártfogoltja. Annak szokott ő orvosságokat hordani ingyen. Azt kereste fel. A hetedik emeleten lakott. – Mikor a ház elé hajtatott a hintajával, látta, hogy a patiense épen kinéz az ablakon.

Felmászott hozzá a hét lépcsősoron. Benyitott a szobájába. A szoba üres volt. Kereste, kutatta, nem találta a betegét. Utóljára felnézett a kandalló kürtőjébe: hát a nyomorult épen ott kuporgott dideregve. «Mit csinál ön ott?» – «Szabad levegőt szivok», volt a válasz.

Legeslegutoljára maradt a leggazdagabban fizető betege, egy braziliai kávékirály, a ki már évek óta szenved abban a komplikált nyavalyában, hogy ha nem iszik, akkor nem tud aludni, ha pedig iszik, akkor nem tud ébren lenni.

De már ez revolvert fogott rá, mikor a szobájába lépni látta! S ettől aztán megtudta, a mit még eddig nem tudott.

– Eltakarodik ön innen! ördögök doktora! – Elvette ön a pompe funebre leányát ugy-e? Azért, hogy a patienseit kiszolgáltassa az apósának kész ragadományul! A mennydörgős mennykőnek kell az olyan doktor, a kinek az ipa a temetkezési-egylet igazgatója! Ugorjon innen, mert lövök!

Most támadt aztán világosság mr. Beaty agyában. Megmondta a barátja előre, hogy rossz reklám lesz egy gyakorló-orvosnak a kajmános hölgyet feleségül venni! Kinek volna kedve olyan orvost hivatni, a kinek az apósa koporsókereskedő?

… No de sebaj! Az 500 ezer dollár meg volt (leszámitva a Snopkins perczentjeit). Mr. Beaty nem volt fejére esett ember. Ha nem ment tovább a doktori praxis, tudott uj reformot hozni be a temetkezési rendszerbe. Ő volt az, a ki gyakorlatba hozta azt a fölöttébb czélszerü szokást az amerikai temetkezéseknél, hogy a gyászszertartások alkalmával a gyászoló közönség között «antithanatin» czim alatt egy kupicza jó erős pálinkát osztanak ki. A hány kondoleáló fél jön, a névjegyét «p. c.» átadni: kap a bejárat alatt egy pohárka gint, s fizet érte tiz centimet.

Egyetlen temetésnél (mikor a szarvasvadászaton szerencsétlenül meglőtt Delmonicot eltakaritották), a gyászoló közönség az első napon háromezer dollárnyi, a tisztességtétel napján pedig háromszor oly nagy összegre rugó – kondolenciális jegyeket hagyott hátra a «bar room»-nál.

És igy mégis igaz, hogy a házasságok égben köttetnek még a kajmános hölgyekkel is.

GÚNYÁDAT, TARISZNYÁDAT EL NE HADD!

Egyszer péntek napon indultam utnak Balaton-Füredről Siófokra. Gyönyörü, derült reggelünk volt, szeptember elején. A tó sima, mint a tükör. A «Kisfaludy» jól disponálva. A kapitányunk a legjobb launéban. Az utazás a legkedvezőbb auspiciumok között vette kezdetét. (Rendesen egy óráig szokott tartani). Hát mikor a fele uton járunk, jön ránk szembe egy akkora kis ködfelhő, mint a kalapom. Az elkapja magával a hajónkat s mi annak a kis felhőnek a vezetése alatt belebódorodunk a Balatonba, járunk előre hátra, nem találunk száraz földet, mig végre nagy küzdelmek után, szerencsésen eljutunk a continensre – Számárdinál valahol. A gyorsvonat persze hogy az orrunk előtt robogott el.

Most megint megtörtént rajtam ez az eset, csakhogy vastagabb kiadásban. Triesztbe voltunk meghíva, Hegedüs Sándor kedves öcsémmel együtt, az Assicurazioni Generali évi közgyülésére. A gyülés ideje szombaton 11 órakor volt. E szerint pénteken kell utra kelni. Én már a reggel 7 órai vonattal akartam elindulni, mely másnap 8-kor ért Triesztbe; de Sándor tapasztalt utazó; azután neki még az nap délelőtt warranttörvényt kellett nyélbe sütni, azt mondta, elég lesz az esti 8 órai gyorsvonattal is pályázni: az is megérkezik reggel 9-re. Még megmosdani és csizmát tisztittatni is marad idő.

Hogy le ne maradjak a vasutról, már 6 órakor elküldtem Gábor diákot, az én spiritus familiarisomat, hogy beszéljen rá valami módon egy fiakkert, hogy vigyen engem át Budára. A derék fiu azonban jó gazda s csak egy félfiakkert -219- hozott: egylovast. A hidig elmentünk szerencsésen, a nélkül, hogy valakit elgázoltattunk volna, hanem a mint a lánczhidat meglátta a ló, azt mondta, hogy semmit sem mondott; hanem elkezdte a bárkát hátrafelé tolni, neki faroltatva az utána csörtető omnibusnak. Hasztalan biztatta constábler, jegyszedő, közszolga: a paripa nem állt el a véleményétől. Ez már valóságos indignatio volt a részéről.

Nem maradt hátra más, mint nekem kiszállni a hintóból, a kocsisnak meg leszállni a bakról, így aztán az egyikünk a lovat huzva, a másikunk a kocsit tolva, szerencsésen átjutottunk Budára.

Nem is történt azután velünk semmi baj egész Zagorjeig, a mely tudvalevőleg a Karsthegy tetején levő állomás a Dráva partján. Van-e hozzá falu? azt nem tudom, mert nem láttam.

A hogy illett, pontosan megérkeztünk az állomásra, reggel hat órára. Innen azonban semmi áron nem akart a vonat tovább mozdulni. Sándor hozott magával egy pár statistikai könyvet, a mikben le van irva, hogy Berlin másfél millió lakóssága közül, hánynak nincs mit enni, nincs hol hálni? s ezek közül hányat lát el a város ingyen levessel és lakóhelylyel.

Először Sándor öcsém olvasta el, azután meg én. A vonat még sem mozdult. Kezdtem a berlini intézményeket nagyrabecsülni.

De hát mért fagyott be a conductoroknak a trombitája? Kiváncsiak voltunk megkérdezni.

Hát az történt, hogy a reggel hét órakor indult személyvonatot az a baleset érte, hogy Zagorje és Száva között, a meredek Karszt ormáról egy óriási sziklatömeg gördült le eléje s a vonatnak a gőzmozdonyát és szenes kocsiját összetörte: a sinek természetesen fel lettek dulva. -220-

Az állomásfőnök megbiztatott bennünket, hogy rögtön táviratozott Laibachba, hogy onnan küldjenek egy segélyvonatot, mely a pesti vonatok utasait felszedje. Hanem az természetesen csak a baleset szinhelyéig jöhet elénk. Egy darabot gyalog kell megtenni a társaságnak.

Mutatták, hogy amoda van egy parasztház, annak az asszonya tud kávét főzni. Olyan szép, karcsu házikó, a melyiknek az ajtaján fejlehajtva kell bebujni. Az már akkor tele volt szénhordással foglalkozó polgártársakkal, kik készségesen engedtek helyet az uri pasasiroknak.

– Hallod-e? legyünk udvariasak. Itt asszonyságok is vannak. Engedjük át nekik ezt a kávét.

Egy alacsony, füstös padmalyu oduban főzte a menyecske (egy foga sem volt már) a tojásokat s osztogatta csak úgy a markával az uraságoknak.

– Sándor, ez jó neked! de ha én tojást eszem reggelire, még rossz hiremet költik.

Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen pakolt nekem az én leányom egy nagy darab borjuczombot az utitáskámba, meg egy palaczk visontait is hozzá: mit küzdök én itt a hajótöröttekkel az utolsó zvibackért. Azzal visszamentem a kupéba, elővettem a táskámat, s unalmamban megettem fél kiló borjusültet. Ha otthon tenném ezt, mindjárt elővenne a prüszkölés.

A derék állomásfőnök aztán megbiztatott bennünket, hogy ő táviratozott Laibachba az állomási vendéglősnek, hogy kész ebéddel várja az egész kéjutazó társaságot.

Így aztán hol kocsin, hol gyalog eljutottunk a szerencsétlenség -221- színhelyéig, mely épen egy veszedelmes kanyarodónál van, a hol a vasut szorosan a Dráva partján fut körül: alig két lábnyi kőmellvéd választja el tőle. A kocsik el voltak már hordva, új síntalpakra új sinek felrakva, hanem a nehéz szenes kocsi ott feküdt a pályatesten. Annak egy kereke sem látszott, mellette felhalmozva a gőzmozdony finom aczél- és messing-géprészei, összetörve, a nagy colossalis gép maga pedig féloldalt hevert a sinek között: egész sereg munkás igyekezett emelő-gépekkel, vasrudakkal új kerekekre állítani. Ezer szerencse, hogy a helyről legördülő szikla a gépnek és a szenes szekérnek ment neki, azokat csak össze tudta törni, de ha a kocsikra zuhan, azokat mind letaszítja a mély Száva-mederbe.

Innen aztán a segítségünkre érkezett laibachi vonatra felkapaszkodva, valahogy mégis kiszabadultunk.

Délre megérkeztünk a laibachi állomásra s az étteremben letelepedtünk a ránk váró ebédhez. Azaz, hogy csak az asztalhoz. Először jött a kiszolgáló pinczér, elmondta könyv nélkül az egész étlapot. «Hozzon, a mi legjobb». Azután jött a főpinczér, elmondta az egész étlapot hosszú sorban. «Akármit, de gyorsan», azután eljött maga a vendéglős, az is elmondta az egész étlapot. «Adasson, a mi van». Akkor aztán eljött a portás a csengetyűvel. «Második csengetés, tessék beszállni Trieszt felé», akkor aztán szaladt minden ember, be nem teljesült reményeit porba dőlni látva.

De hát mit lamentálok én, mikor nekem még van egy nagy darab borjusültem. Gyere elő czubák.

Mire Triesztbe megérkeztünk, három óra volt délután. Az évi közgyülésnek régen vége volt.

Este nyolcz órakor aztán megint felülhettem a gyorsvonatra s jöhettem hazafelé. -222-

És így megtettem egy két napig tartó utat, jártam gyalog a Karszton keresztül, nem aludtam két éjszaka, csak azért, hogy egy fél borjuczombot elfogyasszak, a mit otthon süttetett a leányom s a mit szépen schlafrokkba bújva is elfogyaszthattam volna otthon. Még salátát is kaptam volna hozzá.

A KOBLERÉK TÁNCZOLÓ BABÁI.

Az ötvenes években volt a nemzeti szinházhoz szerződtetve egy ballettánczos család, a Koblerék: apa, két leány és egy fiú. Az apa volt a balletmester, ki maga ritkán produkálta a művészetét, a két leánya elsőrendű solotánczosnő volt, a fia pedig solotánczos.

A két leány fiatal volt és szép, egymáshoz arczban, termetben meglepően hasonlítók, sylphidi megjelenések a színpadon; a fiú pedig endymioni alak, a legclassikusabb szépségű arczczal, valódi eszményképe a férfiui szépségnek. Én nem igen szeretem a férfi-balletistákat, azt hiszem, más nemembeli szinházlátogató sem: van valami babaszerű az ugrándozásaikban, a túlkifejlett lábizmaikban, lárvaszerű, mozdulatlan arczuk inkább elijesztő, mint megigéző. Hanem a Kobler-fiú kivételt képezett. Annak az egész megjelenése, minden lebbenése csupa keresetlen báj volt, mozdulatai classikus szoborminták, mintha a lég vitte volna, olyanok voltak a merész szökései; néha féloldalt fekve látszott repülni a levegőben; ilyen lehetett Ariel alakja.

A leányokról azt lehetett megjegyezni, hogy táncz közben soha sem lehetett meglátni a térdeiket, a mit az első -223- Taglioniról is híresztelnek, a ki azt mondá: «nem csak férfiak előtt tánczolok, hanem leányok előtt is». S aztán az egész Kobler-család nem volt a szinpadon kívül megközelíthető.

Együtt laktak egy kis józsefkülvárosi házban, melynek ők voltak az egyedüli bérlői, ott nem fogadtak el senkit; nem jártak el sem bálba, sem vendéglőbe, sem semmiféle mulatságba: még a szinésztársaikkal sem volt semmi ismerkedésük.

Egy napon meghivót kaptunk Kobleréktől «tánczestélyre» a nőm és én, meg a velünk legbensőbb barátságban levő Szigligetiék.

Vajjon hol lesz a táncz? Ez tett bennünket kiváncsivá. De még jobban az a talány, a midőn összejöttünk a kis szűk szobában s aztán láttuk, hogy kettőnk családján kívül senki sincs más hivatalos, én pedig Szigligetivel együtt nem vagyok valami nagy tánczos: hogy ki fog itt tánczolni?

A szobának, melyben fogadtak bennünket, alkovenje is volt s az függönynyel letakarva.

Az öreg Kobler és a fia igen szivélyesen fogadtak bennünket, rövid perczekre a leányok is megjelentek a hölgyeket üdvözölni, azután visszavonultak a konyhába az ozsonnát elkészíteni.

Kobleréknek a lakása egész muzeum volt a legértékesebb chinai és japáni ritkaságokból. Az apa és fiú annyi érdekes élményt tudtak elbeszélni exotikus országokban tett utazásaikról, hogy az minket jobban mulattatott minden táncznál.

Azután felhordták a leányok a pompás ozsonnát, különösen meglepve a női vendégeket olyan soha nem ízlelt csemegékkel és süteményekkel, a miknek készítési titkát csak a keleti szakácsművészektől lehet eltanulni. Az italaikban is volt valami rendkívüli íz, zamat, bouquet, a mi az embert kiváncsivá tette megtudni, hogy mi annak a neve, a mit ivott? -224-

Mikor aztán az ozsonna be lett fejezve, akkor azt mondá az öreg Kobler: «most kezdődik a tánczelőadás».

Nemsokára lehetett a függönyön keresztűl látni, hogy lámpásokat gyújtottak meg odabenn s hangzott az első csengetyűszó.

Az apa Kobler helyet foglalt a függöny előtt s elkezdett hegedülni. A második csengetyűszóra aztán kétfelé huzódott a kárpit s elénk tűnt a gazdagon díszített szinpad, melynek közepét elfoglalá egy kötéltánczosi állvány, kifeszitett sodronykötéllel. A szinpad hátulját második, kétfelé nyiló függöny takarta.

Az első zenehangok után szétnyilt a függöny s előjött a sötét háttérből egy csupa aranyhimzéstől és zománczos skofiumtól ragyogó öltözetű indus bajadér; két kezében a hosszú egyensúlyozó rúddal, annak a végén két gomb. Az övéről lecsüggő szironyokon apró csergetyűk voltak. Elébb óvatosan megkisérlé az egyik lábával a kifeszített sodronykötelet, hogy elég megfeszült-e? s aztán kecses fejbólintással üdvözlé a néző közönséget s azzal gyorsan egymást váltogató lábakkal előre szaladt egész az állványig, onnan megint vissza, hátra felé.

Ah, azt el is felejtettem megmondani, hogy a szép bajadér – egy lábnyi magas volt.

Majd merész szökésekkel veté magát a kötélre, hogy az csak úgy pattogott fel alatta, néha féloldalt, ülő helyzetben került a kötélre, majd meg hanyatt vetve himbálta rajta magát, utoljára eldobta a kezéből a súlyegyenző rudat, de az sem esett le azért a kötélről, ott maradt és billegett, imbolygott tovább, míg a bajadér hátrafelé ugrálva, a kötél pattintásai által kényszeríté az eldobott rudat maga után szökellni, míg végre a közönségnek mind -225- a két kezével csókot vetve, eltünt a hátsó függönyök mögött rudastól együtt.

Nagy volt a tapsolás! El kellett ismernünk, hogy automattal emberi mozdulatokat ily bámulatos híven utánoztatni már valódi művészet.

De az még semmi sem volt az utána következőhöz. Az öreg Kobler hegedűje most egy andalgó symphoniára zendült meg s erre a függöny mögül előlebbent egy eszményi szép sylphid, festői lenge öltözetben; ennek már a súlyegyentartó rud sem volt a kezében; egész szabadon tánczolt. És aztán a balletművészet minden mesterfogásait végigtánczolta azon az egy szál sodronyon, utoljára az egyik lábának az ujjhegyén állva, szökellt biztos merészséggel végig rajta.

– Nem tudom kivenni a fonalakat, a mik azt az alakot mozgatják, mondám Koblernek.

S azzal a nyirettyűjét félkörben körülforgatta a sylphid feje fölött és az egész alakja mellett; az tánczolt tovább.

– Akkor hát a lábai és a sodrony között kell valami villanydelejes összeköttetésnek lenni, a mi a benne elrejtett gépezetet mozgatja.

Az öreg nem felelt semmit, hanem odatartá a nyirettyűjét a sylphid elé s arra a tánczoló tündér átugrott a sodronykötélről a hegedűvonóra s azon szaladt végig egész a mæstro kezéig, mely a nyirettyűt tartá; akkor aztán Kobler megkapta a tündér derekát a bal keze két ujjával s oda tette azt a tenyerembe.

Nem volt abban semmi gép; közönséges játékbáb volt, a minővel a gyermekek mulatnak. Kézről-kézre adtuk, mindenki össze-vissza tapogatta; nem volt azon egyéb, mint gyapottal kitömött szattyán; nyaklott előre is, hátra is, a hogy az ilyen babák szoktak.

Akkor aztán visszaadtuk a babát az öreg Koblernek, ő -226- pedig odadobta azt a sodronykötélre s arra az egyszerre megint talpra ugrott és tánczolt tovább. Az öltözete az indiscrét fürkészés alatt kissé zavarba jött; azt a tündér nagy decentiával helyreigazította.

Harmadszor meg egy capriccióra két pojácza ugrott ki egyszerre a kötélre; azok meg már aztán a leglehetetlenebb testgyakorlatokat követték el együtt. A vereshajú felugrott a feketehajúnak a fejére s tótágast állt annak a vállain, utoljára egy saltomortaléval keresztül ugrott a szinpad lámpáin, egyenesen az én térdemre s ott kitörte a nyakát.

– Sebaj! mondá az öreg Kobler. Úgy is jó az. S azzal visszadobta a kötélre a kicsavart nyaku bajazzót s az tovább tánczolt hátrafelé fordult fejjel.

Ezzel vége volt az előadásnak; a két Kobler kisasszony és a bátyjuk előjöttek a függöny mögül. Ők csinálták ezt az egész bűvészetet.

Elővettük az öreg Koblert, hogy mi ennek a boszorkányságnak a titka? Ő csak mosolygott rá.

– Olyan egyszerű dolog ez, hogy ha megmondanám, mindenki nevetne rajta. Bemutattam én ezeket a bábokat a hollandi királynak is, az is követelte rajtam a titkot, de minden hódolatom mellett sem szolgálhattam vele. Híres impresariók ostromoltak érte, hogy engedjem át nekik, rengeteg nagy pénzt kinálva; de én pénzért sem nem mutogatom a találmányomat, sem el nem adom a titkát.

S maig is titok előttem, hogy mi volt az, a mit a Koblerék kis szinpadján láttam.

Vajjon, mikor magukra maradtak ezek a művészi bábok, előadás után, úgy egy gyűszünyi sert iszogatva, egy kolibri-fertály mellett, mit beszélhettek egymás közt? Mert, hogy beszélni is tudtak, azt kétségbe sem vonom. -227-

UTÓIRAT.

A mint ez a kis elbeszélésem megjelent, nehány hónap mulva meglátogatott egy erőteljes testalkatú, de már erősen szürkehajú férfi, a kinek az arczvonásaira vissza emlékeztem.

Látogatóm elmondta, hogy ő most magyar állampolgár, kitünő állást foglal el egy közhasznú intézetnél. Olvasta a tánczoló babáiról szóló elbeszélésemet, s azért jött hozzám, hogy a rejtélyes szemfényvesztés megoldását közölje velem.

Olyan egyszerű ötlet az, hogy csodálni lehet, miként nem jön rá az ember magától.

A discretio tiltja, hogy részletesen elmondjam az egész stratagemát, de annyit elárulhatok, hogy az egésznek a titka az optikán alapul; a néző közönség fényes világítás mellett csak a csillogó tánczbabákat látja: a színpad fekete, a mozgató erő is fekete, s feketét a fehéren nem lehet meglátni. Mikor a titok fölfedezése után ismét megláttam e bűvészproductiót, bár tudtam már a titkát, még is teljes volt a csalódásom.

Lábjegyzetek.

1) Petőfi.

2) Magyarul körülbelül szabad fordítással: «ha nem tetszik neki az én lerchenfeldi kiejtésem, elmehet zabot hegyezni. Majd én zsenirozom magam egy olyan herczegtől, a ki a millimáritól kér kölcsön egy lovat, mikor wachparádéra akar menni.

3) Uj szó. «Durch» = «át» – «Lauch» = «hagyma» – «Durchlaucht» = «áthagymázott.»

4) Gyaur = keresztény; spanyol = zsidó.

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NAPRAFORGÓK: UJABB BESZÉLYEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Napraforgók: Ujabb beszélyek

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

Megjegyzés:

NAPRAFORGÓK

A VILÁGLÁTOTT FIU.

A ROSSZUL OSZTOZOTT TESTVÉREK.

BASSZISTA ÉS SZABADSÁGHŐS.

A HORTOBÁGY.

I.

II.

III.

IV.

VŐLEGÉNY-VERSENY.

KASSÁRI DÁNIEL.

I.
A KINEK NEM ELÉG EGY SÜTÉSBŐL EGY LEPÉNY.

II.
ÖLTÖNYPRÓBA ÉS SZAKÁCSSÁG.

III.
PRIMA ÉS SECUNDA ASSZONYSÁGOK.

IV.
HOGYAN JUTOTT KASSÁRI DÁNIEL BÉG A «HARMADIKHOZ».

V.
HOGY VEZETIK BE AZ UJ ASSZONYT A RÉGIEK KÖZÉ?

VI.
A BŰVÉSZNŐ LAKOMÁJA.

VII.
AZ ÉDES ERETNEKSÉG.

VIII.
A NAGY CATASTROPHA.

A TALMI ASSZONY.

VANDERGULD ÚR.

HOCH! HOCH! DREIMAL HOCH!

A KAJMÁNOS HÖLGY.

II.

GÚNYÁDAT, TARISZNYÁDAT EL NE HADD!

A KOBLERÉK TÁNCZOLÓ BABÁI.

UTÓIRAT.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

6	kedvesebb voit	kedvesebb volt
19	araranypoharakból	aranypoharakból
31	fávágó harkály	favágó harkály
41	lábávál rugott	lábával rugott
49	Míkor a markával	Mikor a markával
76	késő estíg	késő estig
82	debreczení istállóból	debreczeni istállóból
122	Es aztán	És aztán
125	Nem en	Nem én
168	egymásnak ajéndékba	egymásnak ajándékba

The Project Gutenberg eBook of Napraforgók: Ujabb beszélyek

E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)

Megjegyzés:

NAPRAFORGÓK

A VILÁGLÁTOTT FIU.

A ROSSZUL OSZTOZOTT TESTVÉREK.

BASSZISTA ÉS SZABADSÁGHŐS.

A HORTOBÁGY.

I.

II.

III.

IV.

VŐLEGÉNY-VERSENY.

KASSÁRI DÁNIEL.

I. A KINEK NEM ELÉG EGY SÜTÉSBŐL EGY LEPÉNY.

II. ÖLTÖNYPRÓBA ÉS SZAKÁCSSÁG.

III. PRIMA ÉS SECUNDA ASSZONYSÁGOK.

IV. HOGYAN JUTOTT KASSÁRI DÁNIEL BÉG A «HARMADIKHOZ».

V. HOGY VEZETIK BE AZ UJ ASSZONYT A RÉGIEK KÖZÉ?

VI. A BŰVÉSZNŐ LAKOMÁJA.

VII. AZ ÉDES ERETNEKSÉG.

VIII. A NAGY CATASTROPHA.

A TALMI ASSZONY.

VANDERGULD ÚR.

HOCH! HOCH! DREIMAL HOCH!

A KAJMÁNOS HÖLGY.

II.

GÚNYÁDAT, TARISZNYÁDAT EL NE HADD!

A KOBLERÉK TÁNCZOLÓ BABÁI.

UTÓIRAT.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

I.
A KINEK NEM ELÉG EGY SÜTÉSBŐL EGY LEPÉNY.

II.
ÖLTÖNYPRÓBA ÉS SZAKÁCSSÁG.

III.
PRIMA ÉS SECUNDA ASSZONYSÁGOK.

IV.
HOGYAN JUTOTT KASSÁRI DÁNIEL BÉG A «HARMADIKHOZ».

V.
HOGY VEZETIK BE AZ UJ ASSZONYT A RÉGIEK KÖZÉ?

VI.
A BŰVÉSZNŐ LAKOMÁJA.

VII.
AZ ÉDES ERETNEKSÉG.

VIII.
A NAGY CATASTROPHA.