The Project Gutenberg eBook of Vizenjárók és kétkézi munkások, by István Tömörkény

él van, de elveszett teljesen a jég és megy lefelé a vizen a hajó. Ez egy olyan régi fajta eszköz, amilyent ma már nem csinálnak, nem széles, de hosszu. Olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van boritva s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt-husz ember. Ül mindenki azon, amin lehet. Kivül pedig áll a kormányos és széles rudlapátjával igazitja a menést. Elől azonban hosszu rud van. Ez arra használatos, hogy mikor jön a hajó fölfelé, erre van vetve a kötél, amelynél fogva a partról huzzák.

Mert ez voltaképen kereskedelmi bárka, mely hetenkint többször megteszi a maga vizi utját a falu meg a város között. Jó messze van lent a falu s mikor a hajó elindul, kötélen jön föl. Benne csak a kormányos áll, vagy elvétve olyan utas, aki nem birja a gyalogolást. A többi nép, aki a hajón utazik, kint van a parton és huzza fölfelé. Lassu munka és sok bajjal jár, de lám, megy mégis, ugy lehet, évszázadok óta. Különben nem tudni, mióta, de bizonyos, hogy ezt a hajót nem a mostani király alatt csinálták.

A város alá érve, a hajó kiköt a parton s megy mindenki a dolga után. Ki a piaczra, ki a boltba, ki a katonafiát keresni. Igy van a hajó vagy délig vizszélben egyformán s mindössze az a változás rajta, hogy a bordái fokozatosan sülyednek a vizbe. Mert dől a sok mindenféle portéka a város falai közül a partra, ahogy azt már megrendelték. Sörös hordók, zsákok, csizmák, fertályöl fa, petroleum, továbbá egy nagy nyaláb papiros a könyvesboltból a tanitó urnak, különféle csomagok, ásó, ültetni való facsemete (itt az ideje épen), meg egyéb mindenek. Csak az a csodálni való, hogy hol fér el a sok holmi a hajóban. Azonban -6- erről ne kereskedjen senki, miután ez a Szélpál Mihály dolga, aki kormányos és igazgatója ezen vidéki utaknak. Ő intézi itt el valamennyi dolgot, a főbenjárótól kezdve egészen az aprólékosig. Számon veszi, ami hozatott. Ami rendben van, azt elrakja a maga helyére.

Apránkint pedig gyülnek az utasok is. A kofák, akik ludat hoztak be és malaczot visznek ki. Özvegy Halál Ferenczné is, aki semmit sem visz, mert azért jött be, hogy misét hallgasson a belső templomban az uráért. Igy tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok (ez utóbbiaknak az ördög sem tudná kitalálni, hogy mi dolguk lehet vajjon itt bent). Természetes, hogy végül, legutoljára a Kata érkezik, a formás menyecske, pedig mindössze csak azért utazott ennyire, hogy egy pár papucsot vegyen magának. Illeg is már benne és a papucsok piros sarkai kaczkiásan kopognak a partra tett deszkán, amint Kata a hajóba lépked.

Szélpál szól is pár szót Katának, hogy ugyan hol maradt annyi ideig, amire aztán a papucsos menyecskének hirtelen megered a nyelve és szapora beszédbe kezd. Egy darabig hallgatja is Szélpál, hogy mi mindent mond a piacz drágaságairól és a szömtelen városi urakról, akik miatt már papucsot sem lehet próbálni.

– Jaj, Mari néni, nem olyanok ezök – panaszolja Kata és még beszélne tovább, de a kormányos nagyot kiált:

Ezzel aztán eleresztik a partról a kötelet, berántják a deszkát és csáklyára kap a férfinép, hogy vizsodrába tolják a hajót. Ez olyan munka, hogy ilyenkor csönd legyen és semmiféle asszonybeszéd ne zavarja a dolgozó emberek tetteit. A nagy, lapos hajónak még csak macskája sincsen s ha a kormányra nem vigyáz az ember, könnyen baj eshet. A viz kitudhatatlan, mert nem lehet megállni rajta, amikor tetszik. A csáklyák vékony nyele meghajlik, a legények rádőlve nyomják el a parttól a hajót. A kormányos a vállát veti a rudnak, két ember pedig hosszu, kétkézi evezőkre kap a hajó orrában. Igy lassan, lomhán kifordul a viz közepére. Még töreti egy kicsit a ruddal a vállát, mely után midőn egészen vizfolyvás irányában feküdne a bárka, megáll munkájában és a többinek is ugyanezt rendeli, mondván:

Leteszik a csáklyát, abban hagyják az evezést. Megy már a hajó lefelé és nincsen semmi gondja, mert ez időtájban a gőzösök sem szaladgálnak, mind a viz az övé egész a faluig. Szeliden usznak el a város alatt. A házak a parton ködbe vesznek, amin tompán zúg át a toronyórák ütése.

– Mögéhöztem – mondja Szélpál és átadván Tóth Savanya Énoknak a lapátot, belép maga is most a gyékénysátor alá. A többiek már eszegetnek, özvegy Halál Ferenczné kivételével, aki fehér kendőjét egy sörös hordóra teritvén, azon helyet foglalt és igen csöndben van. Csak az ajkai motyogásából látszik, hogy folytatja az imádkozást, amit a templomban elhagyott. Egy más asszony (nem tudni még a nevét, mert uraság cselédje volt eddig s nem rég költözött a faluba) apró oláh almákat hámoz és eszi, a héjját a köténye zsebébe rakja el. Kell az, mert a kályhára téve igen jó szagot terjeszt az almahaj. A Kata menyecske, a rossz csont, egy halom hasábfára ült, csak épen hogy szemben legyen egy fiatal legénynyel, aki zavartan pödri ütköző bajuszát, mert Kata a lábait egymásra tette s igen formás bokákat mutat az uj papucsban. Két ember leghátul ócska kártyával máriásozik.

Aminthogy meg is jött a huzásnál a makk király. A csikó meg a felső huszat számit ebben a furfangos játékban. A szomszéd zsákból ki is vesz két krumplit a szerencsés ember és leteszi maga mellé. Miután minden krumpli tizet jelent, két krumpli huszat. Igy egyszerűsödnek a számadások.

Szélpál a tarisznyát keresi elő. Abban barna kenyér van, továbbá oldalas. Egy bádogban só és paprika összekeverve. A zsebből bicskát vesz ki és szel a kenyérből, oly módon tartván azt, hogy ami morzsája van, a tarisznyába hulljon. Szük világ van ám most és takarékosnak kell lenni. Abból még kenyeres-gombóczot csinál a gyerekeknek az asszony.

Igy vannak csendben, mindenik a maga ebédjével. A komoly Szélpál hamar végez az étellel és a sátorból szótalan nyujtja ki a korsót -8- Tóth Savanyának, hogy meritse meg. (Mert a hajóban mindig a saját italán utazik az ember.)

Miután ivott, még egy kis falatot vág a kenyérből. Azután visszarak a tarisznyába mindent, a sósbádogot is becsukja, a bicskát pedig a mellényzsebébe teszi. Halálné bevégezte az imádságot és mert eszébe jut, hogy otthon elfelejtett olajat tölteni a Mária-kép mécsébe, fölsóhajt:

– Nono – biztatja Szélpál. – Oszlik már a köd egy kicsit arra fölfelé.

Nyilvánvaló, hogy a köd, amely a töltések között a viz tetején legel, nem magától oszlik, hanem a szél fujja. Nem is telik bele sok idő, utólérte a hajót a felszél és belátogat a sátor alá.

– Hát ne kártyázzatok már – mondja a kormányos – hanem huzzátok föl a gyékényt.

A máriásos emberek leteszik az ördög zsiros bibliáját és kimennek az orrba. Széles, vastagra fonott gyékény hever a vitorlarud alján, azt kell felhuzni. Nem nagy munka, hamar meg van és amint az alsó végeit lekötnék az oldalokhoz, egyszerre belekap a szél, megduzzasztja és viszi sebesen a hajót. Egyik ember odakint félhangon nótába kezd:

Régi bús, szomoru nóta ez. Bent csönd van a sátor alatt, mindenek elhallgattak. Mikor a nóta mondaná tovább: „Arra neveli föl jó anya a gyermekit, Alig husz esztendős…“ egyszerre azt mondja Szélpál komoran:

A szóra Kata elpirul előbb, aztán elsápad. A többiek egy ideig nem felelnek, aztán rázza mind a fejét.

– Nem, nem én, szögényt – mondja egy asszony, aki végig tekint Katán és odább huzódik.

– Pedig – folytatja a kormányos – nagyon a lelkömre kötötte az apja. Mán kár, hogy magam nem kerestem.

Elhallgat mindenki. Kata behuzta a lábait a szoknya alá, özvegy -9- Halál Ferenczné a sörös hordóról ugy tekint rá, mintha valamely ördög volna.

– Bár hiszen – szól ujból csak a kormányos – gondolom, hiába keresné már azt akárki az ártatlant. Azt sirta ma hajnalban neköm az öreg Vér András, hogy két hete veszött el a háztul.

– Az – felel Halálné. – Két hete, hogy visszaküldte a vőlegény a jegykendőt. Elcsábitották rossz asszonyszemélyök.

Ismét Katára tekint mindenki. Elveszett a czifra szépsége a menyecskének, az aranypillés papucsot sem mutatja már és föl nem emelné a szemeit egy világért. Néma váddal szegeződnek feléje a tekintetek. Nincs, a ki szóljon vagy beszéljen, csak a kormányrud nyikorog kint, a hajó alját verdesi a viz és csapkodja a szél elől a gyékényvitorlát.

Minél több ilyen odavetés történik, annál vádolóbbak és sulyosabbak a tekintetek a nagy némaságban. Kata homlokát kiveri a veriték. Egyszerre ijedt kiáltás hallatszik a vitorla mellől.

– És Mihály arkangyal – kiált vissza a kormányos és az alacsony sátoron át az orrba ugrik. – Mi az, te?

– János, ne üzz tréfát – mondja sötéten Szélpál. – Már hogy láthattad volna?

– Ugy éltessön az isten engöm! Láttam, de alig hogy fölgyütt, lemerült. Igy itt oldalt…

Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltünik. Hanem ezen idő alatt mindenki ráismert, a sátorbeliek is, akik kitódultak, Kata maradván bent egyedül. Bármily kevés ideig mutatkozott -10- is, látni lehetett Vér Tecza halovány arczát és barna haját, amit szőkére festett az iszap.

Hárman is kapnak egyszerre a csáklyák után és a vasvégü kampókat messze a vizbe leszurják. Keresik és kutatják. Ám a viz átláthatatlan és a halottait nem engedi. Nincs no, nincs. Elment a fenekére lakni, halak társaságába. Azért az emberek csak nyulkálnak a vizbe lefelé. Az asszonyok borzadva huzódnak vissza a szélből a sátor alá és eláll a szavuk.

– Ilyen borzasztóságot. Jaj szögény Tecza neköd mán a Tisza fenekén. Oh, mily bünös lelkek vannak a világon! Te csaltad el, Kata, a vőlegényit, te –

Nem mondhatja tovább, mert özvegy Halál Ferenczné, ki elővette olvasóját és kezeire is akasztotta, csendet int. Keresztet vetnek. Kata mozdulatlan. A többi imádkozik és midőn ez befejezést nyerne, Halálné a temetés énekeibe kezd: Letettem testemnek romlandó sátorát, Honnét formáltattam, Ölelem föld porát, Lakom sötét boltját S immár istenemet, Kegyes teremtőmet Áldom örömmel…

Szélpál Mihály a ladikkal végig ment már a hajó mindkét oldalán és csáklyáját vetette a halott után. Mikor az egészet megkerülve ujból föllép a hátsó végén, az arcza vérpiros és szájszélei mozognak.

– Forditsd balra azt a vitorlát! – szól át a sátor fölött rekedten az elsőkhöz.

Azzal elkapja Tóth Savanya Énok kezéből a kormányrudat és neki vetve erős vállát, olyant csavar rajta, hogy egyszerre rézsut áll a vizben a hajó.

A nagy evezők czuppognak a vizben. A hajó kifordul a part sárgás agyagja felé. Gyorsan megy, Mihály rángatja a rudat, mignem a hajó orra a part sekélyes fövényét éri. Megrázkódik rajta minden.

Azzal megrázza a vállát. A menyecske széttekint és mindenütt vádoló szemeket lát maga körül. Özvegy Halálné morzsolja az olvasót és bólintgat a fejével, hogy jól van, jól van, nagyon jól van. Szótalan áll fel és megy kifelé. Szélpál Mihály kiséri. Néhány lépés a hajóorrtól a part, azon apró hullámokat ver a viz.

– Hát igy menjek ki? – suttogja szégyenülten. – Legalább a járódeszkát…

– Ej ha – pattan föl Mihály. – Ne féltsd a czifra papucsodat. Ha amazt olyan mélyre kergetted, a te lábod is láthat egy kis vizet.

De Énok mégis kiveti neki a deszkát és azon kilép. Senki nem szól utána semmit. A ködülte sáros agyagparton megragad az uj papucs és piros sarka a földbe süpped, amikor megy.

– Nono! – mondja elégülten Szélpál Mihály. – Nyomd el! Forditsd ez a gyékényt, mönjön az a dalladzó.

Lassan kifordul a parttól megint a hajó és Mihály a rud mellett hamar beleviszi a sodorba. A szél ujból belekap teljesen a vitorlába és mennek. Szélpál Mihály olykor szomoruan tekint szét és hátra is néz az apró sárga hullámokra, hogy mutatnak-e valamit. Azonban nem, semmit sem mutatnak. Csak épen játszanak s néha valamely hal a tetejére veti magát. A hajó halad. Messze a partszél ködös jegenyéi alatt látni a Kata piros szoknyáját, amint a szederbozótok közül elővillan. Belül a sátorban hosszan elnyujtott, vékony asszonyhangok mondják özvegy Halál Ferenczné után: Támaszd fel örömre testemnek morzsáit, Add meg egek fényét…

kormányos nem valami jó kedvvel indult ennek az utnak, mert ugy vélte, hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a marosi jegek. Ezek rendszerint az első hiradók a folyó alvásáról. Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában usznak lassan. Utánuk már a fagyok következnek, a jég egyre sürübb, valahol aztán megakad, valamely kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a viz. A halak alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találhatnának a jégen egy kis ablakot, amely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek ilyenkor utban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a zajlásban parthoz tudnak állni.

Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a nagy hajóval Vácz alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza. Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés a buza, sok a kő, erre lefelé buza csak van, van rozs is, de mit ér, ha kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és nagy hajók járnak érte föl a Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy voltaképen olcsóbb lenne turóslepénynyel rakni ki az utczákat. És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak utra kelt legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhuzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a hajót. -14-

Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt végtére a hajó.

– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám – mondta az első legény, bizonyos Kanizsay Ferencz, másnéven Rámás Ferencz, mert mindig rámás csizmákat viselt.

– Indulni indulhatunk – felelte Török Mihály – azonban, hogy haza érünk-e valamikor, azt én most áperte mögmondani nem birom.

Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók, utóbb széles nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg vastagra. Biz ugy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra, amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a kormányruddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály legény egyszer akkorát taszitott a jégen, hogy maga is ráesett a hajóból.

– Nézd a bolondot – mondta Török s kötelet hajitott le Kiskovácsnak, amin visszamászott. – Nemhiába, hogy valóságos fia a mostani mostoha apjának, de tökéletlen is volt világéletében.

Mások megszólása, apjának anyjának gyanuval való terhelése nem szép dolog pedig sohasem és különösen nem ajánlatos annak, aki hajóval jég között vizen járván, sorsát nem maga intézi. Mint a példa mutatja. Ezen egész napon meg volt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami még eddig nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben, mikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek. -15-

És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné igy látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra fordit valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig bárki bármit beszéljen, ugy van ez, Kanizsay Ferencz eléggé pötyke legény a rámás csizmában, de ezuttal reszketett és ugyan sürün hányta magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomoruan pipált és egyre csak azt mondta:

– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi történik.

És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez? Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt, ugy harsogott, mintha az itélet napján czitoráznának az angyalok. A budai telepről segitségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák a tötthelyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán, ugy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:

– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán forduljon amerre tetszik.

– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). Csak nem fagyok a jég közé a Szent Mihály kedviért?

Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki). Inkább ehelyett csak azt mondta:

Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a viznek, jó távolosan feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll, mert ugy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár -16- hiszen rég elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó, hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek, mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajitani vékony zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki végig kapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a hires verekedő):

Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképen ugyanaz a fakoloncz minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik. Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Igy járt Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se közelitette a partot a kölöncz, hanem lebukott a jegek közé. Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.

– Majd én – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most már Kanizsay Ferencz fogta fel a körtét és próbavetést téve előbb, nagy suhogtatással eresztette ki a kezéből.

Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket, hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván, összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott. (Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s ugylehet, szive valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.

Kanizsay Ferencz nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugoraoszlopon, azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben Kalapis mentegetőzve rántotta fel a vállait.

– Otthunra vagyok tartozandó az életömmel – mormogta – neveletlen kis árváim…

Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sirva. Én uram és én teremtőm, miért ne fakadna sirva az ilyesmin a gyermek?

– Adjátok hát ide azt a körtét – mondta Török – és levetette magáról a felsőkabátot, le az alsót. Felgyürte a karján az inget az öreges ember és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát -17- letett támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivitott utána a fagyos zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.

A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot. Kikötötték czövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan sürün járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult utnak s hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü Kanizsay Ferencz maradt.

– Te még ne mönj – szólt neki Török – mert majd levelet viszöl a partra, hogy postára add.

Meg is irta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a czifraságot s ez okból a gö betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Igy irta, amint itt van; ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a névben lehet különbség):

„Tisztölt gazda uram!

Gyüvetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Vin Gőzösök, hogy kivontassanak, de ük se tehettek semmit a jégségben. Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne szakgassa annyira a Szent Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Ugy nézze a sorsot, gazda ur, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihált. Engöm is. A levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.

Török Mihál.

Most tépte le az első kormánt a jég.“

A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan aztán kérdést adott föl Ferencznek:

Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá. Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a jeges vizre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral, önmagának tette fel a kérdést:

Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára ugy történhetett, hogy az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, daczára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem boritotta föl a tábla, hanem csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott, fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az orrával ismét délnek fordul.

– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem volt kinek mondani szavat a kietlenségben s a kormányhoz állván, megtömte azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt, egymaga ur a vizeken az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő megenyhült s a jég ugy elveszett a vizről észrevétlen, mint az apró kácsák tollából a sárga szin. Titeltől fölfelé megint csak vasbika huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a viz ellen, mint szokás. Amint eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, utközben fölkapott értetlen legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés (kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):

ent valahol Erdélyben csattog a hegyek oldalában a fejsze s rengeteg szál fenyők szörnyü robajjal ugranak a völgybe a csusztatón. Aki először látja, azt hinné, óriások verekszenek itt a kövek birodalmában s fenyővégeket vagdosnak egymás fejéhez, pedig voltaképen csak az oláhok döngetik az erdőt, hogy uszni küldjék a fákat.

A vizen való járásnak a legelső tudománya ez, amit csak valaha ember kitalált. A fák a maga mivoltukban usznak a vizen. Az se nem ladik, se nem csónyak, se nem dereglye, se nem luntra, a hajótól pedig olyan messze áll, hogy egy napon vele emliteni sem lehet. Csak épen, hogy fa, mint a többi. Hosszu, nagy gerendák, amikről leszedték az oldalágakat, a törzsek pedig együvé következtek a vizen és bizonyára ma sem különbek, mint azon időben voltak, amikor legelsőbb próbálkozott ilyfajta talajon vizre bocsátkozni az ember. Nem tudni, mikor kezdték meg legelsőbb a hegyek erdejei, hogy a fátalan lapályokra ily módon ereszkedjenek, de hihető, hogy utazási módjuk a kezdettől fogva máig sem változott. Tökéletesen annak mutatja ez ma is magát, mi a régebb időkben lehetett. Emberek, akik még uszni sem tudnak, rábizzák az életüket, pedig csak fából készitett szöggel, rossz hevederekkel van együvé tartva az egész. Lapát az elején, lapát a hátulján, de azon egyetlen fejszén és egyetlen bicskán kivül, amit az oláh magával visz, egyéb vas nincs se rajta, se benne. Csak ugy megvan ő maga-magátul. Jár-kél a habokon és bármilyen egyszerü, soha semmiféle baja nem esik. A gőzösök neki mennek egymásnak és be is ütik egymás bordáját, a nehéz, buzával terhelt fahajók pedig zátonyra jutnak vagy a tönkre -20- mennek. Mindezek fölött a maga lassuságában, de tökéletes biztossággal halad el a hegyi törzsekből összerakott viziteknyő, amit régenten lápnak hivtak, ma tutajnak neveznek, ámbátor a szegedi hajós a maga gunyolódó szokása szerint ennek is megtalálta a külön czimezést. Azt mondja róla: lepény, és ténybeli dolog, hogy olyan lapos is, mintha egy szép tepsiben egy szép darab turóslepény heverne. Bár hiszen a turóslepényen nem laknak oláhok (s ugy lehet, nem is kóstoltak még efajta ételt az istenadták).

Mikor a hegyteteji csusztatón átal leugrálnak a völgybe a fák, azokat barkácsolni kezdik némely oláhok. Apródonkint össze is rakják a vizen. Az oláhok mellett ott vannak az anyácskák is és amig azok a tutajt készitenék, ők seprőt kötöznek az ágakból. A legjobb seprők ezek mind a közt, amik csak a világon kaphatók. Mert másutt is tudnak ugyan seprőt kötni, de olyant senki, mint az anyácskák. Ez tartós, maradandó s miután ezeket is évszázadok óta egyformára kötik egyforma vesszőkből, egyforma háncscsal az örökké egyforma anyácskák, megvan bennük az az állandóság, ami az erős régi dolgokban megvolt. Mire az apácskák készen vannak a tutajjal, anyácskák is mind összekötözték seprővé az arravaló ágat. Persze a dolognak ezzel nincs vége, mert a tutaj és a seprő ott a Marosparton, ahol áll, senkinek sem kell. Azt el kell messzire vinni, mert az uristen igy rendezte be a dolgokat, hogy némi foglalatosságot adjon a népnek.

Az apácskák ráhányják a seprőt a tutajra. Anyácskák ezt látva, sirnak, mert im közeleg az indulás. A gyermekek is sirnak a vastagszövetü ingben. O, o – mondják – o domnye Zeu! Biz ez szomoru sor, akármely oldalát keressük. Apácskák most ráállnak a vizre s mennek le messze a csokoládészin folyón az ungurok közé. Az ungurok ugyanis bolond népek, olyan vidékeket laknak, ahol nem terem a fenyő, s ha apácskák nem vinnének nekik tutajt le a Maroson, fa hijján házat sem tudnának épiteni. Jó szerencse, hogy vannak kereskedők, akik levágatják a hegyekről a fákat s rábizzák az apácskákra, hogy vigyék el azokat az unguroknak.

Az anyácskák egyre jobban sirnak, a gyerekek, a Dána, az Ilia, a Juonka, a csöpp Petru szintén pityeregnek. Apácskák most kötik el a parttól a lápot. Hogy kötelétől szabadult, a viz erőt vesz rajta s lassan utnak indul. Rudakkal is nyomják befelé. Igy távolodik. Apácskák nem -21- integethetnek, mert a lapátokkal vannak elfoglalva, ugyanis a viz közepére, a rendes sodorba kell hozni a tutajt. Ez a hajtásának az egyetlen tudománya, hanem ezt aztán két kézzel kell gyakorolni. Emiatt csak igy minden integetés nélkül vannak. Szomoru távozás az ilyen. Az anyácskák és a gyerekek néznek utánuk, ameddig lehet; a Maros folyása azonban igen játékos a hegyek közt s apácskák hamar elvesznek a szem elől. A familiák otthon maradnak és sohasem tudják, hogy az apák hazaérkeznek-e valaha. A vizet nem lehet kitanulni és idegen földeken bajos a járás-kelés. Az apácskák pedig, a Petru Mikroan és Juon Drzbaro huzgálják naphosszat és éjszakákon át a lapátnyelet és Petru Mikroan néha, mikor már majd elszakad a dereka, átkiált a láp tulsó végébe:

Mikor olyan utra térnek, hogy egy ember is elég a tutajhoz, akkor a másik főz. Nagyon egyszerü étellel élnek. Ha elég idejük van a hámozásra, krumplit főznek, vagy pedig belevetik a parázsba, hogy megsüljön. Egyébként rendszerint kukoriczalisztet vetnek a bögre aljába, egy darab hagymát szétnyomnak, azzal elbolonditják s vizet öntenek a tetejébe. Mire fölforrt a készség, megvan az étel. A tüzet különben élesztik folyton s nem hagyják elaludni, mert nekik drágább a gyufa, mint a fa. Mert fa van a tutajon elég, ellenben a gyufáért pénzt kell adni. A masina és a lumine, a gyufa és a világitás a legdrágább dolgok közé tartoznak abban az egyszerü életben, amit ez emberek a hegyeik között élnek, mig a tüzelés jóformán ingyen esik. Otthon a pitvar földjén van a tüzhely, ahol folyton ég a parázs és még csak tüzelőt sem kell rárakni. Egyetlen nagy, kidőlt fenyőfa adja ezt, amely keresztbe fekszik az udvaron és a vége beszolgál a tüzhelybe. Amennyi aztán elég belőle, ahhoz képest tolják mindig befelé, mert fölöttébb kedvelik az egyszerü eljárásokat.

A tutaj pedig uszik lassan lefelé a vizen. Ha nagyon sötét éjszaka támad, ki is kötnek a parton. Ilyenkor a Juon, akinek hegyesebb szeme van, falu után kutat, hogy abba bemenjen és italt vásároljon. Ezt ugy szokás csinálni, hogy félüveg spirituszra félüveg kutvizet öntenek. Ha nagyon finom italt akarnak, akkor még egy krajczár ára czukor is járul hozzá. Ilyenkor egy kis zsirral gombóczot csinálnak a kukoriczalisztből -22- és puliszkának főzik. Nagyon okos ennivaló a puliszka, ha jól van elkászolitva, s ha meg édespálinka is kerül hozzá: kész a boldogság a tutaj közepén. A boldogság ugyanis ilyen, aki nem keresi, rendszerint az szokta megtalálni.

Reggel aztán mennek odább. Végtelen lassu utazás ez, két hétbe belekerül, mig az alföldre érnek. Egyszer aztán a Marostoroknál belefordulnak a Tiszába. Most már lapátol ám mind a két ember keményen, mert itt a két viz sodra veszekszik egymással. Egyik az innenső partra, másik a tulsóra akarja terelni a lápot, azonban Petru és Juon nem engedik. Nagy munkával jár az ilyesmi, mert forgalmas is a folyó nagyon és két hid alatt kell elhaladni a láppal. A láp pedig nem ugy van, mint a hajó, mert ez, ha látja, hogy rossz felé halad, macskát vet és megáll. De az oláhok, bár szállitják ily módon vagy ötszáz év óta a fát, nem jutottak eddig arra az ötletre, hogy ők is vethetnének macskát, ha volna macskájuk. De nem teszik, mert lám, nélküle is megvannak és ami nélkül valaki meglehet, azt ne keresse.

Igy kötnek ki a vasut hidján tul, ahol ezrével fürdik a Tiszában az efajta fenyő, amilyent ők is hoztak. A többi munka aztán gyorsan megy. Jön a kereskedő embere és átveszi a fákat. Meg van valamennyi.

– Ju sepri, nágyum ju sepri – mondja Juon. – Tiz dárob van ecs csumó. Ecs csumó tizem nócz karczár.

Juon és Petru ennek örülnek és összeszedik czókmókjukat, hogy elhagyják a tutajt. Viszik a bögrét, a kukoriczalisztet, a burgonyát és a masinatartót. Mennek az irodába és most pénz kezd hullani a vastag bőrbe, amit a derekukon viselnek. A kereskedő semmi kifogást nem csinál és igy hamar megvannak ezzel is. Juon távoztában még elkér az asztalról egy heverő ujságot. Ő ugyanis katonakorában megtanulta -23- a czigarettázást és ujságpapirba göngyölni jobb a dohányt, mint a másfajta papirba. A levélpapir vagy a könyvpapiros erre nem oly alkalmas.

Ezt is megkapván, örömmel távoznak. Hová megy ilyenkor az utas ember? Az utas ember ilyenkor a Zum Soldaten-ba megy. Ez okos hely, mert amellett, hogy benne pálinka kapható, az erdélyi Juon ott találkozik a máramarosi Juonnal és a bihari Juonnal. Azok is igy tutajt eresztve érkeztek ide, egyik a Tiszán, másik a Kőrösön. Már mire az erdélyiek odaérnek, amazok javában pálinkáznak. Nocsak sebesen ezeknek is italt. Továbbá ételt, mert ma nagy nap van. Vastag szalonnát sóskalácscsal, hogy legyen otthon majd miről beszélni. Az Ilia leány milyen bámulattal fogja majd hallgatni az idegen dolgot: Kalácsot sóval, istenem, ki hallott enni. Már pedig ez igy van, – fogja neki büszke mosolylyal mondani az apja, – ha nekem nem hiszel, kérdezd meg a Petrut, az is evett.

Estig aztán iszogatnak. Akkor uj csoda esik. Bejön ugyanis egy ember egy bádog kondérral, hogy azt mondja, ki akar enni főtt kolbászt tormával. Hát hol főzöd a kolbászt, te boldogtalan? – kérdezi Juon. – Semmi közöd hozzá, frátye, – mondja az ember – csak add ide az öt krajczárt. Ezen kissé gondolkozik Juon, de utóbb azon véleményre jut, hogy ha ő keresi a pénzt, abból a maga élvezetére el is költhet valamennyit. Leteszi az öt pénzt, ami után az ember a bádogjából mindenféle dolgokat szed elő. Tényleg megfőzi a kolbászt s mire megfőtt, tormát reszel hozzá és tányéron adja azt Juon elé, beboritva kendővel.

A többiek is esznek. A bádogos ember alig győzi reszelni a tormát. Erre megint pálinka következik és most már tökéletesen benne vannak az uraságban. Megered a beszéd. Egy Juon azt mondja, hogy sehol sem teremnek olyan szép fenyőfák, mint Máramarosban. No bolond volt, aki mondta, – véli egy Juon Biharból, – mert Biharban szebb fenyők vannak, mint bárhol a világon. Ostoba beszéd ez – szól az erdélyi Juon. – Aki még azt sem tudja, hogy Erdélyben van a legszeb fenyőfa, az ne beszéljen. Ostoba embereknek semmi helye sincs uri társaságban.

E kijelentés alapján Juonnak a fejéhez vágnak egy pálinkás üveget. Juon visszavág kettőt. Általános vagdosás támad, kiütik az ablakokat, -24- leverik a lámpát, megtapossák a bádogos embert, azután egymást, azután a depóst belevágják a söntésbe, hogy a depós a söntéssel együtt földül. Végezetül, mint minden dolgok végezete, megjelen néhány markos rendőr, szétdobálja a verekedő társaságot és elviszi aludni a börtönbe. Másnap a kapitány előtt vannak. A Petruk és Juonok birságot fizetnek s ami pénzük megmaradt, azt a depós követeli kártérités gyanánt. Azt meg kell fizetni, mert jó szerencse, ha le nem záratja őket, amiért megverték. A három felől való Petruk és Juonok igy tökéletesen vagyontalanul jönnek el a domnu kapetán elől és szomoruan indulnak a folyó partján haza felé. Az anyácskák sirnak örömükben, mikor meglátják őket, s két nap mulva, amikorra ismét készen van egy tutaj, sirnak bánatukban, hogy az apácskák már ismét mennek. Mert két nap mulva Juonék ujból elindulnak és négy hét mulva megint gyalog fognak hazaérni.

gy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem ér az semmit. Szük a viz s ha a hajónak neki fekszik a szél, bármint kerülgeti, csak kifujja a parthoz a viz közepéről, de ez még szerencse, mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violencziába az égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni.

Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska, négyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi intézést nem tettek egyebet, mert ugy volt, hogy mihelyest eláll a szél, mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában sohasem egy. Néha mérges, néha csöndes és egymástól még abban is különbözik, hogy mely tájról van az érkezése. Mióta szabályozták a Tiszát és a sok okulárés a maga mércsikélő rudjaival jár-kel a partokon, tökéletesen elromlott a folyó. Ha felszél jön, azonnal összehuzza a vizet, ha pedig alszél támad, félóra mulva látható az áradás. Ettől pedig függ a hajó sorsa meg mindazoké, akik a hajón vannak. Komlósi János első legény föl is állitott egy kis szélkakasformát, hogy majd az azonnal jelzi neki az időváltozást, de Bábocskay András minderre nem adott semmit.

Hogy hátha halat fognak, a piczéket is kivetették, ami állandóságra mutat. Kiskovácsmihály Mihály evedző legény pedig be akart menni az hajóházba, mikor rámordul a kormányos:

– Hát majd a brácsát leeresztöm – felelte Kiskovács. – Ugy lehet, rák is van itten.

– Hát rák löhet itten, mert ép neki való partos a part, az bizonyos, – vélte válaszadáskép Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen talán ez az egyetlen hajó az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg a szobába nem mégy be, Kiskovács.

– Hát jól van – adta föl a szót megint Kiskovács, – pedig olyan rákot ehetnék volt a nép, hogy csoda.

És szétnézett a viz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából a viz.

– Már mindegy – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót, eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem löhet most kihozni.

Kiskovács elment a hajó orrába pipázni a többihez, András pedig ült tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé guritva. A szél egyre erősebben járt a viz fölött, a kikötött kormányrud nyikorgott, a kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága.

– Ej – gondolta – ott a tulparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból?

Bábocskaynak a fia vasutas Belgrádban feleségestül. Annak viszi most a pár cserepet, hogy mégis itthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak a szép zöld levelei között tekínt ki az idegen föld népe közé a fiatal asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a partról nagyot kiált valaki hozzá:

A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos -27- puska a vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s ugy került ide a partra. Azt kiáltja neki vissza:

A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a járón halad a kormányos felé azon emberek ügyetlenségével, akik nem szoktak ilyen vékony uton járni.

– Jó lesz egy kicsit vigyázni – inti gunyosan Bábocskay – ebbül a házból nagyon hamar ki lehet érni az udvarra.

– Nem hivják ezt sehogyse, hanem hol a viz viszi, hol a ló huzza. A neve pedig – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején – szent István királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket.

– Ej – kiáltja a csendőr türelmetlenül – hát micsoda város alul? Sok város van felülről idáig…

– Van ménkü – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul gyüvünk. Odavaló ez a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol ha valaki bejön a hajóra, jónapot szokott mondani.

– Ne leczkéztessen itt engem – vág vissza nyersen, parancsolólag. – Feleljen, hogy hova mennek, mit visznek, miért kötöttek itt ki? Ismerem már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom. -28-

András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek Belgrádig, bizonyosan megfogja ujból az ág. Lehelyezi a kis székre és amint guggolásából fölemelkedne, azt kérdezi a csendőrtől:

Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe. Ott van ugyanis a masinatartó.

– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem igy beszélni?

András már előhuzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a jövevényen.

A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájba fogja, félre forditván. Azután ugy mesterkedik, hogy a dohány a szél daczára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy a tüz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel:

– Azt látom, hogy csendőrruha van magán – mondja Bábocskay. – De azt mondják, nem a ruha töszi az embört…

A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván.

– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát – ez teszi-e az embert, hajós?

Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna. Egyenesebb is lesz és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu pillantásokkal nézi végig a csendőrt.

– Hát, hogy az teszi-e, nem tudom – adja most már föl a szót lassu, erős ropogtatással – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok a vizbe, annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten, előkiálthatom mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga kicsoda-micsoda, de hát én ki fia-csikája vagyok? Hé vagyok magának, én Bábocskay András első kormányos, adófizető polgár? -29- És István szent királyunk hajójára ugy köll bejönni, hogy se jónap, se adjon isten? Aztán micsoda jusson? Nem azért van maga tartva az én adómbul, hogy a becsületös embört hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a ráczok közt, azokat fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András és ugy szoritja bele a pipát a szárba, hogy makban ketté törik.

– No, nem ugy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó.

– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A kötelesség kötelesség.

– Azt neköm ne tanitsa. Voltam én már zajlásban viz közepén a hajóval, hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla.

– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András és vizbe dobja a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én.

– Ne mondja! – füzi a beszédet András. – No látja, mibül lösz a tallas egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak igy azokat is katonának akarja adni?

– De tanulnak azok – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja.

– Lássa-e – mondja Bábocskay András, vírzsinyia módra kezelvén fogai közt az üres pipaszárat – abbul ur lesz. Hej, a fej, a fej, csak más az, aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt zsandárkodik.

– Bizon – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok -30- ám különben. A fiunak nyitva a világ, röpülhet, én mög látja, csak itt vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e vagy Oláhországban?

Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet, megkinálta a katonát.

– De köszönöm – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez. – Nem azért jöttem én.

– Tudom, tudom – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok, azt ugy is beraktam már a hajó fenekébe otthon. Már gondolom, ahhoz pedig nem juthatna, mert háromezör métermázsa búza van fölötte.

– Az ugy van – szólt a csendőr s a szoba külső falához támasztva a fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis, mostanában nagyon hordják a sót kifelé.

– Löhet. De hiszen van már a rácz fináncznak is esze. Tud az ügyelni, ha akar… Ehen – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát?

– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá, möghivnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolitani. Tudja, ez belehány mindönt egyremásra, hogy káresz kantáresz, ahogy lösz, ugy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a szélfejü kölök… Jó az tudja, nagyon. Melegit az ilyen.

– Már köszönöm nagyon, kormányos ur, – szól a csendőr – de nem lehet. Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat.

– Már azt épen nem tudom – és körülnézte az égi tájakat András. – Amig a szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sinön mögy, mint a gőzkocsi. -31-

Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a földre.

– Isten áldja mög – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége, kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egyideig, ha vissza nem kiabálja a széllelbélelt Kiskovácsmihály Mihály.

Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón, a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel.

– Inkább ezt nyitom ki – mondta András – mint a szobaajtót. Emeljük no.

Ketten fogták a gerenda végét és föl birták emelni, ugy, hogy a kötéloszlopra tehették.

Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda végét, benyult a lyukon és egy marék darabos sót huzott ki belőle.

– Hát az agár el ment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a sót.

– El – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón…

ó ideig kis viz volt a folyóban s most, hogy valamennyire mégis megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor, mert a viz csalfa nagyon s im, ha pár araszszal alább száll, minden élet megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit fel kellene huzatni valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd buzával rakodna. Erre már régen vár mindenki; az is, aki rakodná a buzát, a hajósgazda is, aki szállitaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is, akik a buzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a ráczok, akik nélkül semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a viz.

Stévóék az első hirre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a hajó, odahagyták a kis szerb falukat és itt pipáznak pár napja a parton. Várják a jó szerencsét, mig lovaik, a sok sovány macskaló a tulsó oldalon keresgél némi harapnivaló zsombékos füvet a fövenyben. Ezek nélkül nem indulhat hajó fölfelé, mert az már ugy van berendezve, hogy a magyar hajókat szerb emberek lovai huzzák a nagy alattságnál fogva. Nagyon egyszerü ez és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik: Hó! akkor megállnak, ha pedig Haót! szól a kormányos, akkor megindulnak. Ez tisztán az ő mesterségük, meg a lovaiké, amelynél rosszabb foglalkozás nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkivül nehézsorsu emberre: olyan az élete, mint a hajóhuzó lóé.

Stévóék hát állnak a parton és örömmel szemlélik, hogy jön már -34- a hajósgazda feléjük. Jön is és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az egészet, a fejében mindent összeszámol és azt mondja:

A gazda erre szónélkül sarkon fordul és elmegy. Stévó pedig ujból neki fordul a partkorlátnak és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg semmit. Nem igen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárus vagy szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki rácz menyecskékkel el tudjon kacsalódni, ha hussütésre való serpenyőt vagy pedig tarka selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt). Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra járásra laknak a tulsó parton a ráczok. Stévóék hát kázsélnak és igen erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a gazdára nézve igen szomoru világot jelentene.

De azért jó, ha van gőzhajó-társaság és a gőzhajós-társaságnak egy kormányosa meg épen a parton, az aranykoronás sapkával a fején. A gazda ahhoz csatlakozik és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról beszélnek, talán épen arról, hogy hol kellene összeólmoztatni a kormányos pipáját, amely épen eltörött a héten, de Stévóék mindezt nem hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan huzatni a hajóját a gazda. Nézd el, nézd, hát akkor ők miből élnek? A lovacskák a tulsó parton mit fognak huzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba és miből vesz a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez és Stévóék most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő multán ujból elhalad előttük a gazda és odavetőleg mondja:

– No – kap a szón Stévó – harmincz lögyön az, gazda, aztán éjjel is mögyünk, ahogy a lovak csak birják…

Stévó nyujtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve és Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a tulsó part felé, ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet tapossák a lovak.

Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak, Stévóék nem ácsorogtak a parton s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még csak ugy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó, buzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány hajó jött s jöttek a sekélyes vizen a könnyüjárásu marosi burcsellák. Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni s egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár. Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindig csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot elvégeznek negyvennyolcz óra alatt s a többi napra aztán semmi sem marad. Ahogy a vasut megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránkint a kishajóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki igy látja a vizen feküdni ezeket a nagy, lusta hajótesteket, amiket lovakkal vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nemcsak az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón vitték a kősót s igy jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan pedig hozták az olyan árut, amit idegen világokból szállitottak tengeri gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken ameddig csak lehetett, ami nem is különös, mert egy méteres vizben már igen vigan jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy ostobaságból van ez igy, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenfelé; vitte a kősót, hozta a czitromot, kávét és a spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyerekkoromban nem is volt valamirevaló kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.

– Biz ugy – mondta egy öreg hajós a minap – odáig jártunk, hogy a tengörrel keresködtünk. Münk fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött, a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrul. Valami hirös jó utjuk volt azoknak akkor, ugy hivták, hogy kalorina.

A Karolina-ut az, amely Porto-Rénél éri a tengert. Ma is meg van, de már a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, -36- amely a zátonyokon kavicscsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent vasut hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet eszik s vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha, olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs egy hatos. Az almát meg árulták három hatosért egy vékával, de ugy se igen vették.

Ma meg aki észszel élő ember, termett almából nem is hagy télire (legfölebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik öt-hat krajczárért darabonkint, a narancs darabja pedig téli időben is négy krajczár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak…

… Ugyan azért van most is vizihajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós mestersége tünőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem bir a nagyhajóssal. Ámbátor ha birna is, a dolog vége mégis csak az, hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.

Van ugyis vontatás közben, hogy Stévó lovainak akarva, nem akarva, pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol huzhatnának. Például a part mocsaras, vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol olyan ereje a viznek, hogy az árral semmi módon sem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély viztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja a vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most nehéz munka kezdődik.

Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy lánczos vasmacskát a csolnakba eresztik, amely nehéz súlyától csaknem felbillen. Ezután pedig két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is, itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor neki áll mind és kilökik a ladikból. Lezuhan a vizbe a macska, az -37- emberek pedig mennek vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.

Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag, derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani. Ez a gugora. A fejin egy rud jár keresztül. Hogy a macskától hozott kötél végét rákötötték a gugorára, keresztüldugják rajta a rudat és mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A viz ellen való tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább érsz világból. Magamagát hajtja igy föl a hajó egész odáig, ahol a macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelét, most az kerül a gugorára.

Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahuzó gépre vetik, hogy felvonják a viz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével erősen belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek és a macska fára szalad, de a gyerek eléri és le akarja venni onnan, a macska oly erősen fogja a fát, hogy csak ugy lehet levenni onnan, ha körme alatt a faháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a vizfenékbe és fölhuzásához nagy erő kivántatik, mert épen nem enged; van eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken. Hajtják emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és lassan, ami megismerszik az ütközővas csattogásáról. Meg is állnak pihenni. Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.

– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven ember szokott köhögni, nem a holt.

Ez igaz. Ennélfogva ujból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a macska. A hajót egyszerre megkapja a viz sodra és viszi -38- lefelé. De tartja az első macskára vetett kötelet a gugora – Jézus és Mihály arkangyal! benne feledték a gugorában a rudat.

– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetü, de hiába. Nem bukott le Szélpál, mert épen köhögött. Ahogy megakadt az első macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordult a suly alatt egyet a gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a bakhoz esett, onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan nem köhögött.

Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordulhatnak a testhez. Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve; már Szélpál fölfelé ezentul nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most, hogy ladikba teszik s a hallgatag vizen viszi egy hajóslegény hazafelé. A többi nézi, mig el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután ujból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb. Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon, a kis családnál?

A viz nekifeküdt a hajónak, az emberek a gugorarudhoz nyulnak és hajtják a gugorát szótlan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is valamit, de szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez:

töltés aljában még zöldek a füzfák, amik azért vannak ott, hogy árviz alkalmával a mérges hullámoknak ellentálljanak s védjék igy a nagy földfalat a rongálástól, mert ott a földfal mögött a róna, a maga ezernyi életével. Zöldelnek még a becsületes jó füzfák. Derék növény ez; minden esztendőben lebotolják, csak épen csonka törzse marad, ám ő nem bánja. Ágaiból a szegénység köti a kosarat, halászlegény a kast s bárhogy lebotolják is, ujra hajt. Pedig oly durván bánnak vele. Ha más fának szedik le az ágait, azt mondja róla a szó: lenyirták, leszedték, levesszőzték, csak a füzfáról mondják: lebotolták. Mintha hozzá nem volna érdemes baltával, fürészszel nyulni; elég az is, ha valamely nagy doronggal leverik az ágait. Hü, derék füzfa, ki meg vagy magadtól, bár senki sem törődik veled, még most is, ködök és hajnali dér idején, zöld leveleket mutogatsz. Szerényen ott a töltésoldalban. Van gyümölcsfa is, amely nem ad annyi embernek kenyeret, mint te, elhagyatott. Hát még az orvosság, ami belőled kikerül: a salicyl! Lásd, ennek a kis unokádnak mily előkelő neve van. Kell is neki, mert az nagy urak között forgolódik, azok szoktak rászorulva lenni. Azok meg csak nem ihatnak füzfalevet. Füzfalé! – mily parasztos! Természetesen egészen más, önként értetődő, ugy „magától folyik“, hogy egészen más a salicyl.

Azonban ne haragudjatok füzfák a töltésoldalban, mert különb furcsaságok is megesnek. Savanya Mihály névvel sem lehetne senki követségi atasé Szent-Péterváron. Hát csak nyugodjunk bele a dologba. Itt a télelő hidege, az ártér füve már rozsdaveres s a nyáron át kiszáradt iszaphomokot valami nedvesség köti egymáshoz. Valóságos föld -40- szeretne lenni, de csak tetejét teszi ilyenné az őszi idő. Most birja, a parti földön ezen tájban már alig jár valaki. Mindjobban ritkulnak a hajóhuzó lovak járásukkal. Ami hajófuvar még van, sietve végzik, már félnek a jégtől és a fagytól, amely utjában megakasztja a hajót. S a hol késő őszszel befagyott, onnan tavaszig elő nem jöhet. A gőzhajók sem igen tudják, meddig haladnak még. Csak nap-nap az életük. Mihelyest a jég megjelen, leóvakodnak a téli kikötőbe.

Ritkul hát már a parti járás. A part vándormadara, a halász is keveset mutatkozik. Egyfából faragott csónakja csak itt-ott siklik a parti sekélyben, orrában a bárkával, amibe majd a halat veti – ha fog. Mélyeket merül a csónak fara alá a széles tiszai evedző, de csak könnyedén, mintha nem is az hajtaná a ladikot. Ritka halász, aki egymagában ülve szeretne evezni, talán nincs is közöttük ilyen egy sem.

Ha gondolják, hogy „lösz valami“, megpróbálják a vizet egy tanyavetésre. De igen meggondolják, hogy hol próbálják, mert a laptárost neki ereszteni, az öreg keritőhálót kivetni, meg ujból beszedni, nem kis munka. Mégis hányszor történik, hogy fia-hal sem akad, vagy csak olyan, hogy boszusan löki megint vissza a vizbe a halász.

Mikor az öreghálót erre a munkára ladikba rendre fölszedi, laptárral, apacscsal, farhámmal készségbe teszi s munkájára indul, az vezeti a vizi embert is, ami a földmivelőt. Ő dolgát rendben végezi, elveti, mit elvetni kell; munkáján lesz-e áldás, hoz-e kenyeret, vagy kenyérre valót, az a föld fölött élő Igaztól függ, hogy feléje nyujtja-e segitő jobb kezét.

Ha nyujtja: jól van, ha nem nyujtja: zugolódás nélkül haladnak odább, máshol próbálni a szerencsét. Pedig az öreghálót tanyavetésre kivetni nehéz, a pirittyhálót még nehezebb, de az ezeken a mostani szük vizeken nem is igen járja. Kevés olyan hely van, ahol meg lehet állapodni, ahol valamely tanyafélét is ütnek a parton, – ha mást nem is, némi alacsonyas sátort ócska ponyvákból.

Inkább a kintvaló, náddal épült rendes halásztanyákat is hagyogatják már el, aminők a Kistiszák partjain vannak felütve.

Hiába, jön a tél, a vizi ember munkája, bármily foglalatosságban legyen is az, apránkint befagy.

Mit csinál télen a vizi ember, mikor jég alatt a folyó? A halász, -41- a hajós, a vizimolnár, a baggeros? Alig egyebet, mint a semmit. Télire marad mindannyinak egy kis munka, de azt hamarosan elvégezi. Jár, forog a hajós, a vizimolnár. Most készségében mindent megszemlél s amit tud rajta, javit. Foldoz, hajót, ladikot, csákját javit s ami szerszám csak az „első bas“ kamrájába van hányva, mind vizsgálat alá vétetik. Szakadt köteleket összefonnak, két rossz evezőből csinálnak egyet, amelyik „még majd elszolgál valameddig“.

A halász vizi munkája télen mindössze az állóbárkákra zsugorodik össze, ott pedig a „mestör“ végezi a dolgot. Az árul. Más gond ott azután nincsen, minthogy hol egyik, hol másik partra kell áthuzni a bárkát, a szerint, hogy hol van több védelem az uszó jég ellen. Ha pedig befagy, ott marad egy helyben tavaszig. Van azonban más dolog a háznál; a szerszámjavitás. Annak a halászatnak, amit a nép üz, amely mint az ősapáktól való foglalkozás maradt rá, ma is alig van olyan eszköze, amelyet más iparos csinálna, vagy amelyet boltból venne. Kivéve hát a kukázó macskát, az állóbárka lánczát s a köteleket. S a nádvágót, a régi ősi nádvágót is czigány kalapálhatta valaha. De minden más, öreghálótól a legkurtább tapogatóig, szapolytól a kuttyogatóig, minden otthon készül; van ott mit foldozni, toldani, ami elszakadt, kötözni, vasalni, ami a fáján meghasad a nyári időn át.

De hát idővel ennek is vége van. S a tél hosszú. A korcsmában sem lehet egész nap ülni. A viziember a cziterához nyul ilyenkor s azon nótáz, mert az a mesterség hangszere, kivételesen a vizimolnárságnál a duda. A cziterájuk is egészen különleges, ép ugy nem hasonlit a steyer „Zither“-hez, mint a hogy nem a bácskai tamburához, amelynek tök-czitera a magyar neve. Cziterájuk két „tall“-ra jár, s maguk szokták késziteni a téli unalomban. Általán a faragás, a bicskával való alkotni akarás szokása a nép egyetlen más fajtájánál sincsen meg annyira, mint a vizenjárónál. A földmives is átaluszsza a telet, még sincsen kedve faragni. Emezek pedig, ha a czitera verésébe beleuntak, különféle fadarabokat vesznek elő s apró hajókat faragnak belőle. Ladikot, luntrát, burcsellát, tököshajót, de mindent olyan szépen és rendesen, mintha valóságos volna. Ami a valóságos hajón szétszedhető, az az ő kis hajójukon is szétjár. Domentátumos hajójukon lejár a libalábkormány, a timonrud, a csárda ajtajai nyithatók, csukhatók, nyilnak elől a kettős basok, lehajlik az őrfa, tekerni lehet a gugorát s fából -42- faragnak rendes huzógépet a vasmacskához. Nagyon pontos munkáju, szép dolgok ezek.

Készitése ott kezdődhetett, hogy parti korcsmák, amelyekbe vizenjáró emberek szoktak járni, czégérül alkalmazták az ilyen hajókat. Ott függött egy az ivó tetején, lánczokra akasztva, lobogó zászlóval, mert a nemzeti szinü zászlórudat is ráfaragják oda, ahova illik; a domentátum oldalába, a kormányorrtól jobb kézre, mint illik.

Olykor kerül belőlük eladásra egy-egy, de nem drágán. Volt nekem is egy, tizennyolcz forintért vettem, ugyanannyiért át is engedtem a kamara iparmuzeumának, mert oda kellett s épp akkor nem birtak készet találni. Ugy tudom azonban, hogy a millenniumi kiállitáson egy halászlegénynek ilyen szépen kifaragott hajóját százötven forintért vették meg.

Lám, ime ezekben az emberekben, anélkül, hogy valaha a Slöjdről harangozni hallottak volna, bennük van a Slöjd, még pedig nem a maga fakanál-faragó kurtaságában, hanem mint – ne tessék kinevetni érte – iparmüvészet. Az iparmüvészetek hivatalos világa danolhat előre-hatra, amit akar; mikor az egyszerü vizilegény faragása százötven forinton is elkel egy nagy kiállitáson, az már nem semmi, az már valami. És nem is nagyon sok utánjárás kellene hozzá, hogy ebből a téli unalomüzőből jövedelmes tevékenység váljon. Kisebb és nagyobb formákban levélpapirtartónak, szivarosszekrénynek annyira bizonyosan beválnának, mint az obligát, mire sem való Alpenhütték, amiket ha jól megfog az ember, azonnal három darabra válnak. És emez magyar is, szép is, nemzeti is. Csak éppen fejleszteni és tanitani kellene kissé azokat, akik minden tanitás nélkül, magamaguktól is idáig vitték.

Mert hej, a tél sovány idő. A tél a mivetlenség és kenyértelenség ideje. Senki sem tudja jobban ezt, mint a nép. Az ő nyelvében a tél nem a hideget jelenti, hanem azt az időt, amidőn nem lehet keresni. A földmivelőmunkás a tavasz leggyönyörübb napjait is télnek nevezi. Azt az időt, amidőn a tavaszi munka már elmult, a nyári még nem kezdődött meg s nem lehet keresni.

Biz a tél szigoru. Viziember, halászlegény, hajósember ilyenkor még egy munkába fogózhat a Tiszán, egy istenkisértő, veszedelmes foglalkozásba, a lulázásba. Az nem utolsó mesterség. Akkor van rá szükség, ha a zajló jég a vizen valahol megáll. Leginkább kanyarulatoknál -43- szokta azt tenni, hol megtorlódik a szotyék, összeáll és gátul van mindennek. Szabad a viz fölötte is, szabad alatta is, de utban áll a befagyott darab. Rossz az mindennek és baj mindenfelől. Mert az alsó vége nem fagy a jégnek, a fölseje pedig egyre nő, ahogy az uszó táblák hozzá csapódnak. Ilyenek szoktak a beállás okai lenni és kora áradáskor veszedelmül szolgálhatnak.

Nincs hát ennek más módja, mint elpusztitani onnan a jeget. Utnak inditani valahogy, ahárhogy. Próbálták robbantásokkal is, de biz az nem sokat ért. A dynamit szakitott akkora lyukat a jégen, hogy egy jó vastag csibukszár belefért, de más látszatja nem igen volt. Csak visszatértek aztán a régi módhoz, kezdtek lulázni.

Mi ez? Nagy keményfa-ladikokba beleül tiz-tiz ember s föleveznek a jég alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi megfogja a ladik szélét s derekaformáig kihuzza a jégre. Akkor megmarkolják, fölemelik s teljes erővel megint lecsapják, mig csak alattuk a jég be nem szakadt.

Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csolnakba, már annak, aki ott nem akar veszni a jég között. És igy folytatják a munkát, amely ha lassu is, de biztos. Közben játszanak az ezer halállal, mert aki a leszakadás szempillantásában el nem kapja a csolnak szélét s bele nem löki magát, az ott veszett.

Uszni pedig nem igen tud egy sem. Suszter is arról nevezetes, hogy rongyos a czipője, ócska ruhában jár a szabó: hát hogy tudna a vizenjáró uszni? Biz azt meg nem tanulja, vagy ha igen, akkor is csak a kutyától, de nem a békától. Ugy kapálódzik a vizben, mint az eb szokott, de az nem sokat ér, ruhástól, csizmástól annak a tudománya mellett bizony csak belehal abba a vizbe, amelyből még élt, kenyerét kereste.

És mégis csak ott van a lulázásnál valamennyi s játszik a halállal. Haj-haj, barátim, a kenyér…

Mikor azután a jeget letörték végkép és szabad a Tisza, csónakját a vizbe betolja a halász. Pipára gyujt, a keczét kiveti, az evedzőt a cziklonyba behuzza s állva, egyfelől fogja a kecze kötelit, másfelől az evező nyelét, lassan ziklant arra lefelé, „viz alá“…

hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, igy nagy szelet fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát mást, mint hogy kiköt és hever addig, amig a szél mérge alább hagy.

A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz, kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s visszajövén, czitoraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a czitorához ne tudna, ritka hajó, amelyen czitora ne volna. A nótákat tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat busan zengi a rézhur:

Ép ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban, mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett, bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember, asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképen-formán -46- büszke is: hozzá át amugy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv, nem szólt a czitora, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan üldögéltek s foglalkozásképen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.

A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor utban álltak, tett történt a hajón. Egy legény, amint haladtak és csáklyázott a part felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a Thököliek, de némely része mégis varga – a csáklyát előbb ugy emelte, hogy beleüti Vetró Barna Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette.

Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze, hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak letette a csáklyát. De amugy arczában elborul és azt mondta a kormányosnak:

Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement emberrel ugy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat törődött vele: egy emberrel mindig elbir.

Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt nem lehetett parthoz-érésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából macskázták le. Igy a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszürt a bas oldalán, ez volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést nincs, aki türje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt s forditani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé fordul.

A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak utba, ugy gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta, -47- hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, igy bedobják a vizbe a hajó orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a viz odáig viszi a tyukot, kiemelik.

Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a vizből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vizben a tyuk nem szeret soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vizbe. Belezuhant s még sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.

– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az utjukban – bizony későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vizba Thököli Mihály.

A kormánytól nem messze megáll a vizben és nézdegél, hol veti föl a viz? Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test ujra elmerült, emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még a viz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek épen szájon rugta s igy elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part felé tartott vele.

Part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány. Ahol a viz örvényes és kavarog. Aki uszik, nem látja meg, de a hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:

Elfutotta a düh ott a vizben Thököli Mihályt s hirtelen az eszébe ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: ne ugass! – de nem tette, nem szólt. Kiért a partra, a gyermeket megrázta kissé a lábainál fogva, mint már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába -48- száritkozni, mert ott tüz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek hogy van, azontul a hivásra nem felelt semmit, csak épen a megállott, vizes zsebóráját mutatván a tenyerén a kormányos elé, mondta:

Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahova kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az utért járó fizetést elkérjék. Mihály is igy tett, előbb azonban minden czókmókját összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.

– Lemék a hajórul – szólt be kurtán – viszöm a holmimat. Mög löhet nézni, hogy van-e közte olyan, a mi nem az enyim.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?

Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő gyermeke sorsát. A gyermek pedig simult anyjához; a gyermek, ha észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.

– Hát ne mönj el, hát már csakugyan ne mönj el. Ha éppen olyan nagy bajod, hogy hozzád nyultam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz. De ne mönj el, mert minek mönnél el, mikor mondom, hogy ne mönj el.

Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak nyakassága között lévén, elfakadt sirva:

Sirván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit átkarolta: -49-

– Ne mönnyék kend el, Mihály bácsi, ne mönnyék kend el. Ha kend elmén, ki huz ki engöm másszor a vizbül?

De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szijánál fogva a válláról leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.

vizparton van a kis ház, félig eltemetve és rozogán, ennek ellenében azonban haragos zöld szinüre festették kivül, a padok is zöldek bent a korcsmaszobában, azonkép az asztalok is, de már megfehérültek, mert az emberi könyökök apránkint ledörzsölik róluk a festéket. Benne egy idős ember korcsmáros, ki is házisapkát viselvén a fején, ez vendégeitől való különvalóságát mutatja. Továbbá papucsban éli világát s ugy lehet, pár esztendeje nem volt kint a házból. Ha vendége nincs, az ajtóban áll és hosszu szárból pipázva nézi a folyót, melyen hajók mennek és jönnek s tudja mindenikről, hogy honnan jön és hova megy, mit visz, ki a kormányos, bár ezt senkinek el nem mondja, mert nem beszédes. A vendégtől sem kérdi, hogy mi tetszik, ha valamit akar, majd megmondja, ha pedig nem mondja, ott ülhet itéletnapig, fizetvén természetesen minden éjjeli ülésért három krajczárt.

Igy van az öreg ember az alacsony házban, bár valaha ő is volt fiatal és a ház sem ennyire alacsony. Mint falán a czimer mutatja, nemesi kuria volt valaha ezen épület, falun lakó földbirtokos ur városi tartózkodási helye. Régi házak sorsa azonban, hogy elsülyedjenek, a föld körülöttük egyre magasodik, minden évben elvesz a falból vagy féltéglányit, a régi nemes ur, ha álmaiból fölkelne, ma már rá sem ismerne a helyre, ahol élt.

Czégér nincsen kivül, mert fölösleges. Az, aki a helyet ismeri, ugyis ide talál, aki pedig nem ismeri, jobb is, ha nem jön. Semmiféle szükség uj ismeretségre nincsen, aki van is, sok. Igy délelőtt néha oly tömegben jelennek meg a tulsóparti ráczok, hogy sokaságukkal kellemetlenséget okoznak s még kellemetlenebb, mikor annyi bort isznak -52- meg, hogy nem elég, ami fönt van s a pinczébe kell érte menni. Az ördög vigye el a torkukat. Vagy hát jó: ne kivánjunk senkinek rosszat, ne vigye el az ördög a torkukat, de hát hogy nem tudnak másfelé menni? Pedig nem is kedvelik őket. Jön be valami téliesen öltözött magyar s ahogy helyet keresvén magának, forgolódna, a subaszárnynyal megsöpri az asztalt.

– Dehogy – mondja amaz, áttekintvén a tulsó asztalhoz, ahol Stévóék ülnek – inkább a rácz torony düljön össze…

Szerencsére nem igen értik egymás beszédét, továbbá a szerbek el vannak foglalva az itallal is nagyon, miután sietni kell. Délre még otthon akarnak lenni a faluban és igy aránylag rövid idő alatt kell végezni a borral. No végeznek is. Hamar pirosra válik barna arczuk (nagyon szép fejü emberek vannak közöttük) és ugyancsak lármáznak, egyszerre beszélvén valamennyi. Mig végül elmennek és dülöngélve hajtják lovaikat a falu felé.

Délben más a parti korcsma. Akkor hajósok jönnek és parti munkások és az ital fogyása kevesebb. Ezektől már nem telik annyi, mint a falusi gazdáktól. Ez egy héten csak egyszer jön, hát jobban költhet, mint a hajós. Már ezek csak ugy kétdecziznek, de némely rész pálinkát iszik. Igy a baggerosok, akik a kotrókon járnak, tavasztól őszig a viz közepén vannak s csak néha vetődnek partra. Valamely dolog bevégzésével pedig a munkások jönnek. Ha telehordtak buzával egy hajót, vagy kitalicskázták egy luntrából teljesen a homokot, a pénzen itt osztozkodnak. A pénz a kaparásnál van, aki köztük a főember, az számol a gazdával és veszekedik is vele, mig fölmérik a partra hordott homokot, hogy az mennyi. A homokot formás garmadákba külön emberek rakják, kik figuracsinálóknak neveztetnek és ezek ügyeskednek, hogy a homok többet mutasson, mint amennyi. E társasággal apró gyerekek és lányok vannak: kis öreg lelkek, kik a munkás nehéz sorsát már tapasztalatból ismerik. Ezek is dolgosok és tagjai a „bokor“-nak. Mikor a munkás tolja föl a meredek parton a nehéz talicskát, elébe áll az apró gyerek vagy leány. Kötél van a derekán, annak a végén vaskampó, azt beleakasztja a talicska elején a karikába és kétrét görnyedve vontatja föl a partra a terhet. Más gyerek ebben a korban még játszik, ez már keres s komolyan olvassa össze a pénzt, amit a munkáért -53- kapott. Mozdulatai már ugyanazok, mint az öregeké, szijmadzagon épp ugy nyakába viseli a keszát, miben a pénzét tartja, a pálinkából már ő is kortyant s mielőtt inna belőle, az üveggel üdvözlésképen billent a másik felé. Köztük kis csitri lányok, oly szépek és oly erősek ezek a gyerekek, a rövidszoknyás lányka dagadó lábizma, a gyerekek erős nyaka egyformán barna és kemény, amint fölpiritja a nap és megszivja a szél. Valami csodálatos komolyság van bennük, amidőn mondják:

Jó napos időt, amelyen játszani lehetne és szaladgálni a kései füvön? Nem. Csak olyan jó időt, hogy akkora fagy ne legyen, hogy jegek jőjjenek a vizen, mert akkor megáll a munka. Akkor már nem járhat a hajó homokért, tégláért, de nem is kellenek, mert megfagy a falakon a malter és nincs mit dolgozni. Hát csak ilyen jó időt. Ha fuj a szél, esik az eső, nagy a köd, ez mind nem baj, csak akkora hideg ne jőjjön, amely megakasztja a dolgot, ezt kivánja a tizenkétesztendős gyermek, nem pedig falovat, vagy hintát, vagy bubát, amelyet altatgatna.

Délután csönd van, csak a korcsmabeliek tesznek-vesznek. Poharak csörömpölnek. Enni kap egy fürjmadár, amely szük, zöldre festett kaliczkában toporog. A postás benyitja az ajtót, hogy ujságot dobjon a szélső asztalra, kép van az ujságban, rendszerint, hogy egyik ember hogy öli meg a másikat. Borzasztóság az ilyesmi. Továbbá jön a részeges Jóska, az ablakos tót, valamely társával, kinek a Jóska fizet egy pohár pálinkát. Jóska jól keres… olyan hangja van, hogy a harmadik utczába is elhallatszik s gyakran hivják be a házakhoz ablakcsinálás szempontjából: az olyan ember, aki igy tud kiabálni, bizonyára ért a mesterséghez is. Jóska feddi is a társát, kit pálinkára vitt:

S megy aztán Jóska, kiabálva oly keményen, hogy utczahosszat megreszket minden üres ablak.

Igy telik a nap apránkint, mignem meg kell gyujtani a lámpát, hogy világosságot adjon. Ad is. Jó öreg lámpa ez, csorba üveg van ráhuzva kalap gyanánt, ami igen kellemes, mert tudvalevő, hogy sokkal tovább tart az az üveg, amelyik csorba, mint amelyik nem csorba. Amelyik ép, egyszerre szétpattan és hat darabra esik, mig amelyik csorba egy kicsit, minden idők viharával daczol a maga tökéletlenségében. Van -54- ez igy néha az emberekkel is. A csorba lámpa világát igen különféle alakokra veti. Néhány erős ember, a vállukon az ing szakadozott, ezek a zsákolók, kik lényegesen különböznek más parti munkástól, mivel csak amaz árut hordják, ami zsákban van, erre büszkék és vállukon az ing azért szakadozott, mert elkoptatja a zsák. A hintáló deszkákon könnyen viszik a nehéz terhet és nagy örömük van abban, ha a parton álldogálók nagy erejüket bámulják. Most igen porosak, mert czementet hordtak s fehér tőle valamennyinek a feje. Amodább külön kompánia, néhány magyar matróz; ismét külön kompánia, néhány horvát matróz, akik a Dráváról jöttek. Közben elegyes publikum: vidéki népek, mi igy ülőhelyben is meglátszik, mivel ezek tarisznyából esznek, mig a parti népek csak ugy papirosról, amiben magukkal hozták a bolti ételt. E vidékiek különféle sorsban vannak. Némelyiket másnapra rendelte be a törvény tanu gyanánt, vagy hogy vádlott is esetleg; más ismét átutazóban van, de csak hajnalban megy tovább a vonata; más ismét a reggel induló gőzhajót várja, továbbá egy soványas asszony, ki a lányát keresi, mert elveszett hazulról a lánya, ki csalhatta el, emberek, ki csalhatta el?

Mindenkitől kérdi, de feleletet rá adni senki sem tud, szomoru beszédét csak hallgatják szótalan. Itt-ott sóhajtás is kél, mert sok köztük az ügyes-bajos és annak mindannyinak volna mondani valója, de nem szól. Az idő halad, a nép némely része hazamegy, csak a vidékiek maradnak s néhány más, kinek nincs hova menni. Csavargóféle-forma emberek, kik még nem züllöttek el egészen. A sötét sarokban kártyázzák a máriást s némelyik néha kijön középre a lámpa alá, hogy megnézze, tulajdonképpen a kezében milyen kártyák vannak. Itt-ott bóbiskolni kezdenek és alváshoz készül a közönség. Ha sok hely van, végig dülve a padokon, ha nincsen, akkor ugy ültő helyében, két karjával az asztalra borulva. Ez olcsóbb is, mert három krajczár az ára, mig a padon való végignyulásért már öt krajczár fizetendő. A vén ember bezárja a korcsmaajtót, a lámpát is eloltja, e helyett a söntés sarkában füstölögve olajmécses ég, törött pohárban. Ő maga a söntés mögé fekszik, hol deszkából van ágyforma készség, sőt párna és tollas takaró. Most aztán mindenki alszik s csak néha hallható mozgás, mikor valakinek elzsibbadt egyik karja s a másikra fordul. Az asszony álmában néha beszél a lánya után, hivogatván, hogy jönne elő s ugy lehet, álmában elő is jön szegénynek. -55-

Idő multán virradni kezd. Az alvók fölérzenek s nyujtózkodik egy-egy. Leghamarabb az emberei kászolódnak a félhomályban és első lépésük oda tart a söntés felé. Az asztalon ott vannak a pálinkás üvegek, a poharak. A vén ember még nagyon alszik, befelé fordulva a deszkaágyon. Lehetne ugy tiltott módon is kortyantani, de ki tenné ezt azzal az emberrel, kinek födele alatt hált. Kopognak hát az asztalon, azután zörögnek.

– Nincs ám, – véli ismét a gazda s a poharakba öntvén a finum-fánum törkölyből, gazdai szokás szerint köszöntő szóval él:

nap, messze fönt a vizen, Tápé felől felkel azon időben, ahogy azt neki a kalendárium rendeli. Közhiedelem szerint Tápé tájékán állandóan alkalmazva vannak hat tótok, akik a napot minden reggel föltolják az égre s végül még csáklyákkal utána bökdösnek, hogy jól haladjon. Igy utnak is ereszkedik a nagy fényesség és szét veti világát a vizen. Parti madarak fölébrednek s halak dobják ki magukat a vizből. A tápéi malom nagy szárnyai azonnal forogni kezdenek. A malom integet a zöld füzfák közül a karjaival, hogy erre, erre, emberek. Itt jó lenni a füzfák közt, a partos helyen, a viz szélén, amelyen lassan ereszkednek tutajos oláhok. A vizen a hajnal ködje legel. A tulsó oldalon tizenkét ló huz egy domentátumos hajót. Lassan mennek, igen lassan és mégis sokat haladnak. Az oláhok sietve kapnak a kormányhoz és kitérnek előle. Ugyanis azért oláhok, hogy iparkodjanak.

A parton még nem indult meg a rendes nappali mozgás. Apró gőzösök füstölögnek, hogy majd mennek valamerre. Az öreg zsidó ember, aki a buzát szokta méretni a hajóba, napernyőjével lassu csoszogással megjelen s megy a dolga felé, mint ötven év óta tavasztól őszig tenni szokta. Mindig a más buzáját méri, amit a más egy másik másnak adott el, ő csak méri. Mennyit mérhetett már meg? Pipája ama régi, ma már ismeretlen kávéházi pipákból való, amelynek garas volt darabja, sőt három krajczár kettő. Fehér pipák ezek s manapság talán már sehol a világon nem kaphatók. Honnan van neki mégis? Onnan van, hogy egyszerü emberek egyszerü móddal élnek. A pipát, ha elkeveredik, csak -58- be kell dobni a parázsba. Ott lángol, izzik és sustorékol, mignem olyan fehéren kerül ki belőle ismét, mint egy ma született kis macska.

A sleppekről pedig a kormányosok feleségei igyekeznek kifelé a piaczra. Már a piaczon igazán aranyat lel, aki korán kel. Négy-öt hajó egymás mellé kötve, azokon ugrálnak keresztül az asszonyok a vasalt szoknyában. A gyerekek otthon maradnak, azon a darab fadobogón, amely a slepp teteje. Már dugja is ki a fejét itt-amott egy-egy borzas szőke gyermek vagy barna, már hogy ki micsodás. A kutyák is felébrednek a sleppen és a gyerekek szaladgálnak a tetején a kutya után. A sleppnek semmiféle korlátja nincsen. Mint van az, hogy ezek a gyerekek nem esnek bele a vizbe? Bizonyára István király könyörög érettük. (Bár hiszen akkor nem panaszkodhat a foglalatosság irányában.)

Emitt egy czimbora végez érdekes kisérleteket. Nem akar bemenni a kutyája a vizbe. Vadásznak az ilyesmi nagy méreg. A multkor ugyanis hasznára forditotta a kutya merengését s belökte a folyóba. Azóta aztán semmiféle hajlandóságot az eb a vizhez nem mutat. Most már csalogatná tyukkal, kalácscsal. Igen jó, ehető ételeket dob a Tiszába. Hektor szalad utána fölfelé a parton (mert a hajók közt megszorulva olyan bolond a parti viz, hogy fölfelé folyik), de bele nem megy. Még a vizmeritő lápra is átsétál, hogy hátha annak az irányába hozza a sodor.

– Látod, látod – mondja örömmel a czimbora – hogy bevált az elvem. Kényszereszközökkel nem szabad hatni a kutyára.

Nagy öröm az, ha az embernek valamely elve a valóság életben is beválik. Ám később, mert semmi boldogság sem teljes, csak bemegy a kivánatos falatért a Hektor.

Mikor kijön, olyan vizet csap szét maga körül, hogy a kőfalra támaszkodó öreg emberek huzódozva nézik.

Ott egy egész sor ősz fej van. Barna és rózsapiros arczok, amikre nagyon illik az ősz bajusz. Különféle ruhákban vannak: az egyik módos, másik éppen csak, hogy él, de a régi idők s a közös mulatság csak összehozzák mindet. Olyan vizenjáró ember ez valamennyi, akik már kiálltak a munkából. Csak igy a partról nézik az ember járását, kelését. Ha esik az eső, akkor is csak ott van, ha süt a nap nagyon ádázul, szintén csak megjelen.

– Hej, testvér – mondja egy igen öreg, hajlott hátu ember – de rég jártunk együtt a Dunán. Van ötven éve. -59-

De azok nem szólnak. Fejüket félre billentik, egyik-másik fölfelé tekint. Hogy ugyan, hát ugyan? Igen: Hej pesti hid kűlábja… pesti hid kűlábja – – – De mindannyian csak hallgatagok maradnak. A fény, ami a szemekben pillanatra fölgyullad, elalszik megint.

Halad fölfelé a sütőasszony az alsóvárosról. Ez egy olyan asszony, aki kenyeret szokott sütni. Emitt pedig egy szükes utczából illendő sötét ruhába öltözött másik asszony jön ki, kendő van a kezében összehajtogotva.

– Mék erre fölfelé, – mondja neki – mer a makói hajó möggyütt tennap.

– Az, az – felel az öreges nő lassan – möggyütt. Én is láttam. Az öreg hajó van itt, a Szent Lőrincz. A Dégieké volt az a hajó, tudja, mikor készült, mert itt készült még a két kis Horváthok idejibe. Azután akkor, hogy a testvérsógorát a gugorarud fejbe ütötte –

– Ugy, ugy – vágta a szavába a sütőasszony, hogy ő is beszéljen. – Nálunk mög nézze, mi esött. Hoznak a tanyárul gyerököket körösztölni. De ugy igaz ám, ahogy mondom. Viszik a paphoz. Ahogy a pap levöszi rulla a kendőt, nem gyerök van a pólyába, hanem hal.

– Hal. Azt mondja, ezt nem körösztölheti. Vigyék ki. Kiviszik a népek, csodálattal. Odakint mögnézik, hát csak gyerök. Mögén visszaviszik. A pap levöszi rulla a kendőt, hát most mög két szál gyertya van a gyerök hejjin. Avval a pap mérges és pirongatja a népeket. Kimönnek mögén, odakint hát csak gyerök az. Kisded gyerök. Viszik ujra vissza, gyerök ez. A pap ujra fölvöszi rulla a kendőt. Most fehér galamb volt a pólyában. Fölszáll és azt mondja: Köszönd, hogy se halnak, se gyertyának hitelt nem adtál. Mer ha halnak ádsz hitelt, vizözön vöszi el a világot, ha a gyertyának: tüzvész. Igy azonban éhhalállal pusztul el a világ.

– Nem hiszik, látja, nem akarják elhinni a népek, Kata ángyi – fakad ki elkeseredve a sütőasszony. – Möglássa, nagy sanyaruságok követköznek.

A nap kezd följebb haladni. A folyón megmozdult az élet. Vizi molnárok jönnek a partra ladikkal, hogy a buzát bevigyék őrölni. Három gyerek jön, egy közülök nagy kenyeret visz.

– Nézzétök – kiáltja diadalmasan – az a mi sleppünk ott a tulsó parton. A négyszázhuszonegyes. Ép ahun az apám is a, mer kátrányozzák a födélt.

A szóra egy csolnak elvágódik a slepp oldalától s jön át a Tiszán a gyerekért. Vagy a kenyérért talán. A sebes vizen lassan halad át, nehéz, széles, ujmódi ladik. Az evezést elunja az ember, aki hajtja, mert akármily mélyeket feszit a lapáttal a vizbe, majd csak egy helyen áll. Hirtelen a ladik hátuljára csapja a lapátot s két kézzel oly módon kezdi forgatni, hogy a nyele csupa „s“ betüket ir. A ladik most azonnal megindul és megy nyilegyenest a viznek rézsut fölfelé. Igy lesz az otromba szerszámból csavarjáratu hajó. Ugy lehet, egy ilyenfajta evezés adta meg az ötletet a csavargőzösre annak, aki azt eltalálta. Egy darabig most ezt nézik a partról. Hirtelen azt mondja egy öreg ember:

Messze fönt a csillogó vizen, ugy egy óra járásnyira lapos feketeség látszik, amiből egy füstbe olvadó rúd nyulik az égnek. A hátamögött széles barna test. Jönnek lefelé. -61-

Hát – mondja egy másik a nézők közül – az úgy sem az Ausztria, hanem a Ponczius.

A sógor elvágja az összefogott kezeket, miután elvágás nélkül a fogadás nem érvényes. Az elvágás jelzi ugyanis, hogy a fogadást nem négyszemközt kötötték, hanem ott volt a harmadik is, az elvágó, tanunak.

Ezentul mindenek érdeklődése a gőzösre irányul, amely egyre közelebb pipál.

– Ha a Ponczius, akkor mindjárt mögüsmerkszik, csak úgy forduljon, hogy elővágódjon a fara mögül a ladik – véli egy ember.

(Tudniillik, hogy majd azzal bekeni a ladik szélét czifraság szempontjából.)

Fordul is már, hogy a fahajót, amelyet maga után huz, mint illik, orrával fölfelé állitsa a parthoz. Egyszerre sokan kiáltanak föl:

– Hát – mondja szerényen az – ha csak szöm köllene hozzá. De a pejkók már nem birják. Tudja kend – teszi hozzá hamiskás mosolylyal – nagyon sokat tánczoltam legény koromba…

izennyolcz évvel ezelőtt megállt Belegrád partja előtt egy hajó. Mocskos volt a part (ma sem különb) és hordták a különféle ételeket azok, akik különféle ételek elárusitásával foglalkoznak. Vrucsi, biali vrucsi – kiabálták a lepényárulók; mésza, mésza, – kiabálták azon férfiak, kik keresztül ütnek egy rudat egy egész bárányon s azon a bárányt megsütik. Ugyanazon rudon hordják is aztán és viselik terhét és árulják eme sült bárányt olyanoknak, akik sült bárányt akarnak enni. Minden karima egy krajczár. Bizonyos ugyan, hogy a bárányt belepte a légy és hogy csapatostul kullog utána a kutya, amely a rudról önként levált falatokat kapdossa föl, de hát ez mindegy. A járachus első étel, a járachus kitünő étel, akár légygyel van, akár légy nélkül. És azonfelül sülve. A szerb, aki behozta a maga gyujtani való gyantás fáját a hátán és árulta egy napon által, nem keresi, hogy milyen az az étel, amit az éhsége csillapitására vennie kell. Tizenkét paráért meleg lepény, hat paráért báránykaraj, ime, három krajczárból kitelt az ebéd, amely olyan jóizü neki, hogy mikor a hus már elfogyott, még a csontot is buzgón kapargatja.

Mikor a nagy szegedi fahajó a parthoz ért és annak módja szerint kikötött, a csárda ajtajából egy tiz esztendős kis lány tágra nyilt szemekkel nézte ezt az uj világot, amit még sohasem látott. A hajókon csárdának a kormányos lakását nevezik. Apa fönt volt a domentátumon és igazgatta a timonrudat, anya pedig főzte bent az ebédet. A Tecza lány meg állott az ajtóban és bámulta a lassu törököket, a mozgékony szerbeket, a török asszonyokat a feredsében, szerbeket a selyem salaváriban. -64- Ahogy a kikötést bevégezték és kivetették a partra a járó deszkát, a lány kisurrant a partra.

– Tecza, messze ne mönj a hajótul! – kiáltott utána az anyja is, apja is.

– Nem, nem – integetett a leány, aminthogy az nap még nem is ment. De mindig beljebb bátorkodott. A hajó ott vesztegelt két héten át, mig kirakodtak, de már a második héten nem törődött a rakomány dolgával a kormányos, hanem az eltünt leánya után futkosott.

A Tecza elveszett. Hova lett, ki sem tudta. A parti munkások egy nap még látták, hogy halad befelé, szóltak is neki, hogy vigyázzon, mert eltéved. A leány mosolygott és kattogott tovább apró szegedi papucsaiban. Azóta nem látták. Apja kétségbeesve kereste, konzultól követhez, rendőrségtől hatósághoz szaladt minden eredmény nélkül. Nincs, elveszett, eltünt. Bizonyosan a Dunába fulladt. Még ő rá támadtak, hogy miért ad a hivataloknak fölösleges dolgot. Mit hord gyermeket olyan hajón, amelynek korlátja nincsen? Az ilyen hajó olyan ház, hogy arról nagyon könnyen ki lehet fordulni az udvarra. Az udvar pedig a Duna, akit az elnyelt, nem igen szokta visszaadni.

Két hét mulva, mikor a vonógőzöst elébe akasztották a hajónak, hogy hazahozza, a kormányos homályos szemmel nézte a vizet, amelynek folyása ellenében a hajót igazgatnia kellett. A timont a könye áztatta, odalent a csárdában pedig nem főztek ebédet e napon, mert nem volt, aki ételt enni kivánt volna. Az asszony zokogva siratta a lányát. A hajó amugy a széles vizen könnyen haladt, a legényeknek mi dolguk sem volt. Szótalan pipáztak az orrban és gondolkoztak erről a szomoruságról.

Ugy öt éve lehet, hogy a belgrádi rendőrprefektura és a szegedi főkapitányság összedisputált valami csavargó leány fölött. A szerbek fővárosában kódorgott a leányzó s rossz fát tett a tüzre, amiért elfogták. Büntetést is kaphatott bizonyosan, amit mikor kitöltött, haza akarták küldeni.

Azután elmondta, hogy mi minden történt vele. Igen sokat beszélt, nem tudni, mennyi belőle az igaz. Egyébként daczos, féktelen jellemü, a nevelés minden hiányával, félig állat. Mindenféle helyeken megfordult már, adták és vették a szerencsétlent, már alig volt városa az országnak, amelyben ne járt volna… A szépségéből is látszott valami. Egyébként folyton pálinka után sóhajtozott.

A prefektura átirt a rendes uton Szegedhez, hogy van itt egy elveszettnek hitt, elhagyatott leánya, vegye magához. Emitt természetesen tiltakoztak, mert senkinek arról tudomása nem volt, hogy Belgrádban egy szegedi gyerek elveszett volna. Azonfelül idegen országok csavargóinál, tolvajainál járványos, hogy szegedi illetőségüeknek mondják magukat. Hogy miért teszik? Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a rokonérzület nem kellemes a városra, mert nagy időpocsékolással és pörlekedéssel jár. Csavargókat, akiket valamely betegségük miatt kórházba vettek föl valahol, egy város sem szereti a magáénak ismerni, hogy ne fizesse az ápolási dijat. Ezért aztán mindig nagy keresgélések vannak az anyakönyvekben, adóhivatalokban, hogy tényleg odavaló-e? Ha pedig nem odavaló s azt megirják a másik városnak, a másik város rendszerint nem akarja elhinni. Ebből néha formális veszekedések támadnak az akták papirosain. Hasonlókép áll a rendőri alakokkal. Ma Würzburgból, holnap Meránból, holnapután Münchenből küldik az irást, hogy ott valamely veszedelmes embert fogtak el, aki szegedi illetőségünek vallja magát. A neve Knopf Éliás, az apja pedig Knopf Menyhért volt, azonfelül rézöntő egész addig, amig az élet egyik vagy másik hajókötele le nem ütötte. E vallomásokból rendszerint egy szó sem igaz, a kódorgó betyár csak időt akar nyerni. Minél több az idő, annál könnyebben lehet szökni. Alighanem az árviz okából van ez a nagy vonzalom a város iránt, azon véleményben lévén az álszegediek, hogy hiszen itt ugyis elsöpört mindent a Tisza a hivatali irásokkal együtt, hát lehet mindenfélét állitani.

A sokszoros tapasztalat után most már mindenféle külföldi jelentkezőt kétkedéssel szokás fogadni. Igy volt itt is. Ment egyik akta a másik után, de amennyi ment, annyi jött Belgrádból, amelyek a maguk igazsága mellett bizonykodtak. Igy folyik a papirosháború jó ideig és jó lassan, mert minden irás nagy kerülőket tesz a hivatalos utak rengetegében. Egyszer aztán Belgrád elunja a dolgot, fölteszi vasutra a -66- szegedi leányt és mellé ad egy kisérőt, aki meg sem áll vele Szeged városáig. Itt azzal a szóval állitja rendőrség elé, hogy ha kell, ha nem kell, elhozta a leányt, mert az ide tartozik. Ott már sehogy sem akarják tartani, mert pénzbe kerül, pénz pedig akkor is mentől kevesebb volt azon a tájon. Ő most már mindenképen itt hagyja. Jól teszi a város, ha örül neki. (Legalább egygyel többen lesznek a népszámláláskor.) Itt is hagyta, el is ment és Szerbiában azóta senkisem törődött a leánynyal.

Emitt pedig a különös esetnek szétment a hire. Már valami erélyes tiltakozás készült Szerbia felé, hogy de már az még sem járja, amidőn a dolog hirtelen abba szakadt. A felsővárosról ugyanis felkövetkezett a rendőrségre egy tisztes, időses házaspár, mondván, hogy ők ama leány irányában vannak.

Kérdések következtek erről is, arról is; az ember elmondta, hogy régen, kormányos korában csakugyan elmaradt a hajójáról Belgrád alatt egy tiz esztendős lánya. A Tecza.

– Az ám. Hát ez lösz, kéröm, a mi lányunk. Csak már láthatnánk leginkább.

Azonnal fölhozták a Teczát, aki addig a rendőri rabok kosztján éldegélt. Ezután a jelenet jött, egyike azon aktusnak, amelyek nem ritkák a rendőri hivatalokban. Az elveszett, eltévelyedett leányra sirva borult az anyja, az apja pedig a homlokát csókolgatta.

– A Tecza ez – mondta az asszony örömmel. – Az én tulajdon leányom. Teczuskám.

A Tecza beszélni kezdett, valami keveset magyarul, a többit szerbül. De az ekkor tökéletes mindegy volt. A két öreg karszügyön fogta a leányt s vitték boldogan a csöndes, eperfás felsővárosi porta felé.

A rendőrség is föllélegzett, hogy no hála istennek, ez az akta ki van végezve. Nem kell már a ráczokkal kázsélni. Azonnal irtak is levelet nekik, hogy rendben van minden, a leány ráakadt a szülőire. Hivatalos tisztelettel.

Ötödnap mulva a tisztes, élemedett házaspár megjelent a kapitány előtt. Mondván, hogy ők a leány irányában vannak. -67-

– Hát, kéröm – felelte huzódozva az öreg ember – még sem a mi lányunk ez. Rájöttünk.

– Bizony, bizony – bólogatott az asszony. – Ez nem az én Teczám. Hiszen annak fekete szöme volt.

– Ezé mög szőke – tette hozzá az ura. – Hát most már csak azt kérnénk tisztelettel, tessék kiparancsolni a házunkból. Mert mán is szégyönbe ejtött. Ami kis bor mög pálinka volt otthon, már mind fölitta és ittasságában az utczán hempörög.

Meggyőződtek róla, hogy a két öreg valót beszél. Az elveszett és föltalált leányzó csunya botrányokat csinált a háznál. A kamrába megneszelte a dióspálinkát, arra rájárt és aztán szörnyü dolgokat követett el.

– Ez nem a mi lányunk – mondták a bánatos öregek, akiknek szivét az öröm és a szomoruság rövid idő alatt ily kétféleképen csavargatta.

Hát kinek a lánya? ki tudja? Igaz-e, hogy ő maradt le tizennyolcz év előtt a hajóról? Vagy csak hallotta ezt a dolgot és a maga javára forditotta? Már ebben igazat senki sem tesz.

Annyi bizonyos, hogy az öreg hajós házától eltávolitották a leányzót. De vissza már nem küldhették, mert elismerték az illetőségét. Azóta itt van. Szerbül lassankint felejt, de magyarul nem tanul, s voltakép most nem tud se magyarul, se szerbül rendesen. Utczaállitó. Nincs hét, hogy be ne fognák valami dolgáért. Olyankor lármáz és karhatalommal kell pörditeni a kihágási biró elé. Ott nagyot kiált:

A szokásos egy hetét kapja meg s szombat este a szabadba jutván, vasárnap ismét bekerül az utczaszélről a kihágási biró lánya. Fogy, egyre fogy. Öli a méreg, amit poharazni szokott. Kár pedig. Mert ő vele kihal Magyarországon a legérdekesebb illetőségi eset.

eg volt apadva a viz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt kilátszottak belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősités gyanánt hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a Tisza jön ki a partra, hanem a part kinálkozik be a mederbe. Ezenfelül csöndes nyári reggel volt, a tulsó parton az ártéri füzesek között fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske köd legelt a lapályos vizen. A malmok lapátjai lassan forogtak s feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vizbe vissza. Maga a viz kétféle szint játszott. Világos az innenső oldala, ez az ős folyó, ez az a viz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól következik. A tulsó a Marosé, az sötétebb s igy nagy apadások idején nincsen annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak külön, halkan, hogy semmi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashidak lomhán állnak fölöttük, öt-hat lába van egyik-egyiknek, de egy lábat sem ér a viz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton hálót huz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsolnak lassan halad a közepén; az ember, ki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget a vizbe s ennek s kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az iszapjárt lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a viz fenekén. Nagy darab -70- kövek voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A kövek között apró halak kinlódnak s vetik magukat jobbra-balra, igyekezvén a viz felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a parton. Van ott aztán azonfelül törött bögre, bádogkanál feje s egy nagy darab szigony és bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfü, amely azon a helyen, ahonnan a viz tegnap elment, ma már kifakad s fehér virágát hullatja a tátogó apró halakra.

Odább a kövek közt mozgott valami feketeség. Közelebb érve, látni való volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel czifrázott szür a vállán. A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos tulipántok vannak himezve. Ez a melledző, egy ráczos ruhadarab. Magyar ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hütéstől. Ez megvédi a szelektől, mert a bőr belseje nem czifra, hanem rajta van a birka szőre és ezen áldott jó állat még holt korában is igy melegiti az embert.

A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három kőből tüzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a viz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmerité. Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával a kövek között. Szigoru arczu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.

– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt huzva, igen bizodalmasan integetett ki.

Letette a bögrét a tüzhelyre, vigyázva igen, hogy valamikép oldalt ne forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét, bocskorait kinyujtva. Akkor az iszákba nyult. Sok minden volt ebben a nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplikat szedett ki, vagy három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, -71- azt kotorászta most már. A bicskának szokása, hogy elbujik, de csak előkerül, ha kutat utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le ne nyessen róla a héjával. Amit letisztitott, ketté vágta, a darabjait megint csak kettőbe s igy a bögre vizébe dobta. Igy járt a többi is, amely után ujból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyult, hogy szinte a válláig elveszett a karja benne.

Gyütt. Egy szép fej vereshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztitásával már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a bicska lapjával nyomta széjjel.

– Hallja, – szólt megint az ember – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre több a világon, akibe igy mögforrjon a viz…

Tévedne, aki azt hinné, hogy zsir nem tartózkodott az iszákban. De bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert czinkalán is. A zsir fehér ruhában volt, azon belül pedig egy bádogedényben. Ez a boldog világban itcze vagy messző lehetett. A kanállal mért a zsirból, a szürből pedig skatulyát szedett elő, amelyben füszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a bögrébe a zsirral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között. Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől érje a láng.

– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat – hogy mögfől.

– No – felelte rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.

Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele, főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen s ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.

– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre igy is nagyocska az iszákba… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsir, három krumpli, egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?

Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten, elgondolkozva tekintett szét a vizen.

– Az ám – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat. Bugyborékot vetett a bögrében a viz s habos teteje ki is futott. A burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már most elemelte a tüzről. Ujjai meg sem érezhették a bögre fülének a melegét, mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg étel. A két térde közé szoritotta s ujból benyult az iszákba kenyérért. Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét, fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni s fujta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a levegőben a paprikás hagyma és a zsiros burgonya szaga.

– Hát igön – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott egyet a vállán. – Neköm jó. Az urféle nem öszi az ijet. Gezemiczével él.

Van benne valami, magad magadnak főző szegény bocskoros ember. Tatárszósz és majonész kell a magyarnak. Ez is étel pedig, amit te főztél, sőt különb étel, mert lám, már csalogat erre valakit. Ez a valaki egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzüllött apróságok, akik ha halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas, akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az étel szagával.

A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a viz felé fordult. Lassan lépett egy-kettőt előre, azután vissza, amerről jött.

A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember belenézett, azután megmeritvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte. Azután a gyerek után kiáltott: -73-

– Gyere no – intett neki, nyujtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de sebössen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…

A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot. Annak felét magának törte, a másikat nyujtotta ismét a partigyerek felé.

ostanában nem rossz idők járnak igy a halászokra, mert arányosan pusztul le a Tisza vizéről a jég és leginkább csak a Maros felől uszó szotyék az, ami a ladikján háborgatja a vizenjáró embert. Bár, ki okos, az uszó jég ellen mindig ki tud térni. Pár evezőcsapással több vagy kevesebb, nem számit a pénzkereső életben. A széles tiszai evező, amiknek a levélformáit még a Volga vidékéről hozták a halászó régi magyarok, vidáman merül a vizbe, bekerül egészen a csónak feneke alá és ha erős két kar tartja, olykép fordul utasitása nyomán a ladik, hogy minden uszó jegeket elkerül. Persze ehhez is tudomány kivántatik. A teória két sorban elmondja a vizenjárás titkát: amerre irányitod a kormány evező tollát, arra felé fordul orrával az edény. Csakhogy hát persze ez sem ugy van mindig és egészen más az, aki morotván jár vizi edénynyel, mint aki folyón áll a vizi tömegek esésének ellent. Valami jó, rendes halász által karszügyön fogatni nem alkalmas mulatság ám; bárki mit beszél. Jó nagy izmok vannak a karjaikban, olyanok, hogy azok már igazán be illenének hajókötélnek. Persze, a minkfajta ember csak az innenső oldalról, a kővel kirakott partról, – mit a magyar nyelv fokozottabb tiszteletére rakpartnak neveztek el – csak innen nézi, hogy a tulsó part csekély vizén miként vonja a fenékhálót a halász. Már biz innét, az innenső partról a mesterség folytatása végett mind eltakarodtak. Álló bárkáik ugyan itten vannak legjavarészben, de az már a mesterség üzleti részéhez tartozik, itten csak árulják, amit más részen fognak. Mert bármint keressük a dolgot, szép ez a köves part, már csak igy fölülről nézve, de abban hal nem lakik, helyét nem szereti. Más vidékről -76- ideérkezett hajós, mig hajója dángubál, maga meguntában a kőfal mellett is megpróbálja kivetegetni a pöndölhálót, de bizony abba hal nem igen szokott akadozni, mert a hal másfelé tartózkodik. A halász ezen a részen nem is keresi, tanyavetéseik mindig csak a tulsó oldalon történnek s az innenső partról bámulva nézi munkájukat a dologhoz nem értő, hogy mi lehet az a sok apró fakarika a vizen s mi lehet annak a kötélnek a végén, amit oly nehezen huz az egész bokor népe. Ha keczével dolgozik a ladikban egyenkint, vagy ha alkonyat felé a csendes vizen kutytyogat, akkor sem kerül erre az oldalra, csak amarra tart, a lapos ártér felé, ahol még csönd van, sekély viz és porond.

Azonban azért nem lehet mondani, hogy az állóbárkáknak valami rossz módja volna ideát a kőpart mellett. A közönség még a régi, haldus világból hozzászokott a halételhez, a szájában maradt az ize és még egészen közrendü polgárcsaládoknál is hagyomány, hogy minden héten legalább egyszer hal vétessék, leginkább pénteken, de módosabb helyen hetenkint kétszer vesznek halat, szerdán és pénteken. „Egy vétel hal“ már magában véve háromszorra való halételt jelent, egy része délre jut paprikásnak főzve, más részét vacsorára sütik meg, mig a paprikásból maradt törek és halcsörmelék másnap délben kerül az asztalra kocsonya gyanánt. A régi világban pedig napi eledel volt, mert könnyen jutottak hozzá. Pár század előttről mondja a fenmaradt irás, hogy nem tudtak lóitató vödröt ugy megmeriteni a Tiszából, hogy abban a viz között hal ne találkozott volna. No, a régi riportereknek alighanem szintén volt egy kis lelkük arra, hogy itt-ott megszaladjon a toll a kezükben. De azért az igazságtól csak nem jár messze az a mondás, mert még az adók bizonyos részét is halban fizette a város. Régen volt, de azért a távol tanyákon, homokokon a pusztalakó, aki messzi a Tiszától él s a rétek, haljárta semlyékek elmulván, halhoz már sehogysem jut, mégis csak eszik „halat“. Miként? A krumpli-paprikást meg tudja főzni ugy, hogy annak tökéletesen halpaprikás ize van. De azt csakugyan ugy meg tudja főzni, hogy bárki megeszi halpaprikás gyanánt. S nehogy valakinek eszébe jusson az én tollamat is megszalajtással vádolni, mindjárt meg is nevezek egy ilyen, krumpliból halat főző embert Dékány István személyében, aki a szatymazi kapitányságon öreggazda a szatymazi Zsótér Dezső tanyáján. Hogy hol tanulta ezt a titkot Dékány Pista? Bizonyosan az apjától, mert ő maga sohasem volt -77- vizenjáró vagy vizről élő. Az apja meg éppen az én apámnál volt öreggazda, a Pista is a mi tanyánkon született, az a hely pedig följebb van a pusztában és még messzebb a Tiszától, Csöngöle alatt.

De ugy lehet, valaha régen azokra a tájakra is kijárt a viz és ment vele az ívó hal és odaszolgáltatta magát, növendék fiait étel gyanánt a pusztafiaknak. Viz, föld, levegő mind abban törekedett még akkor, hogy kéretlenül adja az élelmet. Nem kell messze mennünk; még az én gyerekkoromban itt a város alatt tele volt a Tisza rákkal, mig ma aranyért sem találni benne ezen a tájon. De gondolom, más tájon sem, mert tudom, hogy aki rákot ehetnék, Vasmegyéből hozat magának egy kosárral. Itt a nagy árviz óta kiveszett valamennyi. Mig annak előtte annyi volt, hogy aki egy kis rákcsipéstől nem féltette az ujjait, puszta kézzel foghatta. A gyerek végig hasalt a tutajok szélső gerendáin, fölgyürte a karján az inget s a vizben a gerendák alá tapogatózott a kezével. Ott mindig talált rákot, előhuzta, játszott vele egy darabig, aztán megint a vizbe dobta, mert ugyszólván alig volt értéke.

A régi szegedi vár omladékos, mohos falai beszolgáltak a Tisza vizébe és csak nagy nyári apadások alkalmával látszott meg igazán, hogy mennyire bent vannak ezek a romok a mederben. Alighanem azok a nagy omladékok voltak az egész nagy rákcsalád lakásai és nagyon tele lehetett velük a parti fenék, mert szokott gyermekmulatságaink közé tartozott, hogy játékból halásztuk. Nyári vakáczión át lehetőleg reggeltől estig a vizben laktunk, de reggel csak kilencz órakor nyilt meg a gyermeknépség számára a fürdőház, addig az asszonyok lubiczkoltak. De azért nyolcz órakor ott voltunk már a fürdőház hidján és folyt a rákászás. Hazulról hozta az ember hozzá a brácsát. (Ez volt a fogóeszköz. Otthon az udvar valamelyik sarkában, az egymásra hányt ócskavas között talált az „ember“ valamely kisebb hordóabroncsot, azt a czukorsüvegről maradt madzaggal hálóra befonta és három tartózsineget kötött rá olykép, mint az a sárkánynál szokás. Ez is elmulik már, mert nagyon sok a telefondrót.) A brácsa hálója közepére nagy parti szitakötőt kötött azután az „ember“ vagy dongólegyet, vagy döglött durbincsot, amely száz számra hevert azidőben a parton, vagy békát; de ez utóbbi nem volt akkor olyan sürün, mint most. Tavaszi időben mostanában oly sok a kőparton a béka, hogy alig lehet tőlük menni. S mind halad a viztől fölfelé, a pénzügyigazgatósági -78- palota felé. Mi az ördögöt akarnak ezek a komoly pénzügyi igazgatósággal?

Az ám. A brácsa aztán a madzagon leereszkedett a fürdőházi hidról s nem telt bele sok idő, már ujból föl lehetett huzni. Volt rajta rák, olykor sok. Voltak köztük terhes nagy állatok, olyan szinüek, mint a kék agyag; ezeket az óriásokat akkor vasrák néven tisztelték. Ma pedig sehogy sem tisztelik, mert nincsen belőlük az egész vizen végtől-végig egy szikra sem. Mondják ugyan, hogy föl Szolnok felé még sok a rák s találtatódna az alsó részen is, azonban ezek mind csak olyan „messziről gyütt“ beszédek.

Még egy más ilyen kiveszett állat is van. Van, de csak igy az emlékezetben, mert amugy csak volt, legalább ezen a tájon csak volt. Valami kagylós állat volt az, kagylója száz számra hevert a parton, akadtak köztük tenyérnyi nagyságuak s békateknőnek neveztettek. Az azon időbeli gyerek, mikor elérte azt a diákkort, amikor mindenki szeret festegetni, nem vásárolta dolgához azokat a kis porczellán tányérokat, mik most használatban vannak. Kiment a vizpartra, kagylókat szedett össze és abban keverte aztán a festéket. Még a könyves boltokban is árulták az olcsó gyerekfestékek mellé. Ma meg nyoma sincsen, én legalább gyerekkorom óta nem láttam.

Igy elmulnak némely dolgok, hogy ujjak keletkezzenek helyükbe s némelyikről igazán csak akkor lehet észrevenni, hogy volt, mikor már nincs.

Járva egy koros emberrel a partot, utközben két karót találunk. A két karón egy madzag, azon szárad néhány kettéhasitott hal, a belső részével kifelé.

– Nézd öcsém – mutat rá – mi maradt meg a zsidó-utczából. Csak ez a két karó, meg ez az egyszál madzag.

Valaha a „zsidó-utcza“ nagy területen feküdt; azt a madzagból és karóból csinált keritést nevezték igy, amelyen a hasitott hal száradt. Ennek sincs valami tulságos nagy ideje, még belül van az emberöltőn, mikor az ipam apja a száritott hallal nagy üzleteket folytatott. Hasitó tanyái voltak különfelé, a holt Tiszákban, a kis Tiszákban, a Ferencz-csatornánál is és küldözgette szerteszéjjel a déli részekbe a bálokba kötött száritott halat. Egy bálban volt huszonöt font, szépen rendbe rakva, minden hal a fejével kifelé, négy oldalon átkötve gyékénykötéssel. -79-

Kedves eledele volt az oláh köznépnek és a horvátok is nagyon szerették. Ha az oláhnak pár napi dolga akadt valahol fönt a hegyeiben, az erdőben, néhány száritott keszeget vetett a tarisznyába s azon, meg a malájkenyéren gond nélkül el volt pár napig. Kétféle módon csinálták, ha füstölték, akkor szárazon ették, továbbá meleg étel gyanánt. Csináltak belőle savanyu ételt, meg paszurral is, mint ahogy most a babba szokás főzni a disznóaprólékot és szalonnabőrt. Abálták is; a forró vizben a száradt hal felső része lehámlott, nem is kellett tisztogatni. Ennek az ételnek „sóshal“ volt a neve, de a magyar igy sem igen ette, legföllebb ha vasrostélyban néha parázson sütöttek belőle egy-egy darabot. Ellenben, különösen a bőjtök idején, igen kapós volt a más népeknél és szállitották nekik Aradra, Temesvárra, de még el egészen Zágrábba is. E helyen a száritott halnak rendes vásárja volt és jól is keltek a bálok, csak azok rendjén nem volt szabad téveszteni a küldés alkalmával. Mert hiába küldött volna valaki Aradra potykát, Temesvárra keszeget, az ugy sem kelt volna el. Mivel az aradi oláhság csak a keszeget kereste, a temesvári piaczon csak a potyka kelt el, a legmesszebb eső gyomrokba a csuka és a süllő jutott, ezeknek Zágráb volt a piaczuk.

Ugy olvasom, másutt, a felső Dunán, még ma is állna ez a halhasitás, még meg volna helylyel-közzel a zsidó-utcza a valódi formájában is és hogy a folyó partján van a halhasitó tanya. Lehet, arrafelé más világ van, de itt az Alföldön a folyóvizeknek nem volt közük a száritott halhoz. A folyóban fogott halnak, a nagy fogyasztás folytán, mindig akadt elevenen is gazdája, ezt nem kellett ketté hasogatni és száritgatni a napon. Itt a zsidó-utcza madzagaira csak a tavihal és a kiöntések halai kerültek. Azok, amelyeknek tószaga vagy sárszaga volt s amiket a pompás tiszai halban duskálkodható szegedi magyar a bográcsába semmi árért nem vetett volna. (De beveti ma, mert a palicsi hináros tavat is ide halászszák.)

A száritott hal elmulása is – már csak ugy mondom, ahogy hallottam – ez okon következik be. Mert elmultak a régi nagy vizjárások, mikor a Tisza áradt, vize négy-öt mértföldre ellegelt és hónapokon át kint állt. E vizek aljában voltak a hasitó-tanyák. Annak a táján elkeritették a vizet s üzni kezdték azután a kerités felé a halat. Ott tömegesen megszorult, a potyka hányta-vetette magát ki a viz fölé, mi okból ladikok -80- voltak állitva a kerités mellé, hogy vetődésében mindjárt azokba esett. Ezek kerültek azután hasogatásra, de a Szintiszából valók sohasem. És ez a munka nem is állott máskor, csak éppen aratás után való időben, amikor a bő halhoz akadt ember is bőven.

Elmult. Mi maradt meg belőle? Az emlékezet. Továbbá az öregek szájában még benne van most is az ize. Mert igaz ugyan, hogy a hasitott halat nem ette a magyar, de szopta a magyar halászgyerek. A száraz csuka szironyát kitépdesték a bálokból és mulatság gyanánt szopták. Nagyon jó sós izü volt, mind kiette a szájuk szélét…

ár az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, mert ez néha ugy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek és ilyenkor mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint, azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, daczos némasággal halad föl a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem birja csinálni. Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más napszámos. Bár ez okból ismét több pálinkával él, mint a többi. Mondják, hogy ez a munkához szükséges, máskép nem birná ki. Kis korsóban tartják a pálinkát lent a kubikgödörben, hogy hüvösön maradjon. A korsóba szalmaszál van ütve s azon keresztül szopogatják; vagy kiki a magáét, vagy pedig közös a korsó. Akármilyen sürün jár is rá, nem ittasodik el tőle, mert, mint mondják: „kidógozza a pálinka erejit.“ Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik, akkor inkább czuczilista. Csak mulatságból és nem elvből, mert hisz ő maga is arisztokrata a többi „kétkézi munkás“ között. A munkás szintén rangokba van oszolva. A zsákoló tétlen áll télen, mikor befagy a folyó és nem járnak a hajók s ha megszorul -82- is, más munkát nem vállal; tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell, mig lesz. Hasonlókép van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. Vagy föl, vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épit-e, vasutat vagy vizi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután beteritik földdel, hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti a kazlat, számitgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy sok diplomás ur vállalná jószivvel fizetésnek. A talicskába berakják a czókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, bocskorban, tótnak is nézheti őket, ki akarja, bár alighanem belehalna a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha lassan nem járnak a talicskával; ugy tetszik, mintha a talicska huzná őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó nélkül. Levelet sem irnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át, olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. -83- A mérnök nem ugy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb föld esett ki a számitása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s annak a magasságából számitják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet épitvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fü, amely akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a bubával. Ezért ugy a közepibe épitik bele a földet olyan ügyességgel, hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve van. Igy furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a csángókat haza hozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg kubikosokat, akik legelső sorban arra tanitották meg az atyafiakat, hogy mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekük is van furfangban részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint oda ér, látja, hogy be van csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesugnak a gödörgazdák. Munkájuk, mely ugy folyik, mintha gép végezné, lassubb. Az arczok elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor nem oda messze vannak Galicziában, Romániában vagy Boszniában, ahova vasuti töltést épiteni viszik őket, hanem itthon, magyar földön épitik a gátat a viz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján végig huzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig. -84-

Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra oda rakva a sok karó, a rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák és semmi látszatja nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A viz messze van a töltések lábától tul a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Igy áll esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról valót, nem is látni, szürkeségbe vesző füzfák takarják. Nagy néha egy kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s ugy látszik, mintha a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sik, lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák és vizibuvár vöcskök laknak.

Mignem aztán egyszer játékos kedve támad a viznek és nagy sokaságban kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A viz a kérdésekre nem felel, csak elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt helyébe ujból jön másik és szőke szine olykor haragos barna. A föld fölé épitett csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet. Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasitanak, erősitenek. Két-három sor karót meghág a viz, elviszi a rőzsét és mossa a töltést; akkor ujból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a töltésről még nagyon szép akáczerdőt láthattál, amint enyhe szinével kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem kérdezték, hogy kié.

Nincs ur. Senki sem ur, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, -85- a kétkézi munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra készül, hogy néhány ölnyire elcsuszszon a helyéről. Nem ismeri az éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem birná azt meg más, csak ő, aki tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daczczal feszül neki a dolognak; ha kérdik, csak morog s ugy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És sorban, mint valamely elrontott sortüz ropogása, hallatszanak a kemény, rekedt szavak:

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a szivárgó vizből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek rá ruhát váltani.

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gunyosan a sárga tengerre és azt mondja:

Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél, valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen -86- olykép veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő vitorláknak látszanak. És ugy látszik (tévedés-e, nem-e?) hogy ez a hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a viznek és a parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a gyékényponyva, ha a szél veri.

– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen ugy elszakad a töltés!

– Ha a viz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a viz. Nézze csak uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája már három hejjön el van repedve.

– Hát meg kell fogni – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amig csak át nem szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a viz az éjjel, valahun átszakad. Hisz ugy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.

– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az ur – magyarázza az ember és odasereglenek a többiek – én abba vagyok beleállapodva a czimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.

– Nono – felel nyugodtan az ember – mink mán jártunk ugy. Hát most azt akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntul mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros urforma alak, egy katonatiszt. A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az -87- őrseit. Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolczvan forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó szekér elakad, odamegy segiteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával is imponál.

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a bajt.

– Ebben igazuk van – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni nekik?

– Dehogy nincsen – mondja mérgesen a mérnök – van itt tizezer forint, de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl itten?

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz? Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de már az ő szava nem sokat ér.

– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos kubikosok közé.

– Nem lehet fizetni, emberek – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök ur ideadta nekem. Akármi -88- lesz a töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbiznak-e bennem hát, mi?

– Hát akkor gyerünk – int az embereknek a gödörgazda és mennek a bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a vizet szinte perczenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő ez, mikor a viz egyszerre apadni kezdjen csak ugy magamagától, hanem apadna, ha a tulsó parton szakadna le a töltés. De ott bizonyosan különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz épitette volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne, hogy ami késik, nem mulik.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn tul ketté vált a töltés és valami nagy darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a viz és a hirtelen beálló csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már megvan a baj, amin senkisem segithet többé semmiféle hatalommal. Csak majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj, csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi össze a czókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon. -89-

– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.

A viz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek. Persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.

Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák ujból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszij melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem keritik, a falu közepéig beszalad a viz és itt szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész keritésdarabokat tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a viz, mert a nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot ordit a gödörgazda:

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt boritanak előbb a derékig vizben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkeritésről kapja le a rácsos kaput és gyékénynyel boritva letámasztván, mögéje földdel dolgozik. -90-

– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a szakadást.

Segitenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:

– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekük mit keresni.

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.

– Jól van – mondja amaz és megindul azon vizesen – talán csak tud itt valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi fizetés jár maguknak.

– Majd tudom én – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán ugy se löhet számitani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd, szerda, mög mára röggel kilencz óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez esik.

a valakinek a kocsija rozoga, ócska és nem lehet bizni hozzá, ujat vásárolni leginkább vagy Kistelekre vagy Dorosmára megy. Ennek a két helynek igen nagy hire van kocsik tekintetében, ugy mondatik, hogy olyant máshol csinálni nem birnak. A kocsi könnyü, a buczkás homokban is könnyen szalad vele a ló és azért a nagy teher alatt sem roppan össze, bár minden darabja vékony, finom és ügyes. Járása szebb és kényesebb, mint a hintóé s a kovácsmunka valami tökéletes rajta. Ilyen legendák szállonganak e kocsikról messze vidékeken s mig egy helyen Kistelek, más helyen Dorosma részesül előnyben és azt már senkisem tudná megmondani, hogy miért éppen csak e két helyen tudják ilyen alkalmatosra késziteni a kocsikat. De a hir megvan (jó vásárhoz mi kell egyéb?) s ennek tanuságakép a két falu oly sok bognárt és kovácsot nevel, hogy szinte hihetetlen. Dorosmán például, a ma született csecsemőt is beleszámitva, minden háromszáz lélekre esik egy kovácsmühely. Negyvenkettő van belőlük és örökké lobog a mühelyekben a láng, csattog a pöröly és hajtják hozzájuk a kerékgyártók a sok kereket, hogy huzzák rá a ráfot.

De mert minden dolognak van rossz oldala is, el kell mondani, hogy már idestova mégis több a mester, mint amennyi kocsi kell. A mesterek mindig szaporodnak, mert az inasok fölszabadulnak, legények lesznek, azután megházasodnak, hogy a maguk kezére dolgozhassanak s igy folyton-folyvást csak szaporodnak a mesterek. Valamelyiknek aztán el kell maradnia közöttük, mint elmaradt szegény Borus Ferencz, -92- nem azért, mintha munkájában bárki bármi kivetni valót talált volna, hanem betegsége folytán. Valami hütésféléi voltak, azoktól nem járhatott a vásárokra sem, munkát se vállalhatott s apránkint teljes elhagyatottságba jutott. Már valóságos szerencsének lehetett nevezni azt, amit pár év előtt még istenverés gyanánt panaszoltak ő meg felesége: hogy nincsenek gyerekeik, mert bizony a maguk eltartásához is alig volt tehetségük. Pedig ami a mesterséget illeti, a munkáját a vállalt dolognak senki jobban meg nem adta, mint ép Borus Ferencz, már amikor birta. De nem mindig birta, mert kinozta a száraz betegség, mely hol köhögéssel jár, hol hidegleléssel, más alkalommal pedig belső forróságok sütik az embert…

Szomoru sors nagyon ez. Mert im, hiába van még meg Borus Ferencznek minden szerszámja a bognárkodáshoz: a gyönyörü szép hasitó szekerczék, a finom vésők, az esztergapad, midőn mind dologtalanul áll a helyén és a mühelyben, amely egyuttal a lakóhely is, ül Ferencz meg a felesége, gondolván teljes rettegéssel a télre, amely közeledik. Miből fognak kitelelni? Hogyan? Csak legalább néha egy törött kereket hoznának, amelybe küllőt kellene faragni; de azt sem hoznak. Továbbá azelőtt az uraság gyerekeinek a korcsolyájához kellett fatalpat csinálni a kopott helyett, de ma már ezek is egészen vasból vannak. Hiába farag kuglibabákat is, azok sem kellenek, az emberek a régi játékokról mind áttértek már a kártyára, nincs, bármint keressük: nincsen munka és közeledik a tél és mi lesz akkor a beteg Borus Ferenczczel és a feleségével. Az asszony vigasztalja:

Az ember fölsóhajt. Ha most nincsen munka, télen át még ugy sem lesz, mert a parasztember kocsijával a bognárhoz megy ugyan, de a szánkóját már maga csinálja. Szánkó, szánkó… A farkas is a kert alatt jár, midőn emlegetik s itt ép hogy e bus gondolat a szánkóról Borus Ferencz agyába ötlött, a rozoga üveges mühelyajtó előtt megjelenik egy ur, megnyomja a kilincset és a szobába lép.

Az uraság ez. Értik-e, az uraság, ki im, Borus Ferencz ócska mühelyében megjelent. Ez szinte hihetetlen s a bognár olykép van, hogy csakugyan nem is akarja hinni. Mit kereshetne itt ez az ur, ki királyokkal és vérbeli herczegekkel szokott parolázni. Kinek vannak olyan ruhái, hogy csupa arany és gyémánt. Mi, mi lehet? A bognár -93- megzavarodik, nem ugy azonban az asszony, aki elkapja az ur kezét s meg is csókolja, illedelemmel mondván:

– Jó napot, Borus – mondja az ur (né, még a nevét is tudja). – Hát hogy áll a munka?

– Jaj, kérem szépen – szól az asszony a Ferencz helyett – sehogy sem, mert nincsen.

– Annál jobb – mondja derülten az ur (pedig jobb a gutát). – Akkor hát ráér, Borus?

– Rá én… – motyogta zavartan Borus, valóban nem tudván, hogy ugyan mit akarhat az uraság.

– Akkor hát csinál nekem egy kocsit. Az, tudja, egészen olyan legyen, mint a rendes magyaros kocsi, hanem annak minden darabja remekbe legyen faragva. A fürhécz, a kisafák, a küllőagy, a lőcsfej, az mind olyan faragott dolog legyen, amilyen még nem volt.

Borus Ferencz látta is már képzeletében ezt a gyönyörü szép faragott kocsit s mert látta, hogy milyen lesz, buzgóan felelte:

– Az árra pedig nem egyezkedek – mondta az ur. Amilyen árunak tartja, fizetem, csakhogy minél nagyobb kedvvel csinálja. Költségre kell-e?

Adott az ur költséget is, három darab tizes bankót. Egészen gyüretlen volt mind a három. Ezzel elment, de még kezelt is Borussal, továbbá az asszonynyal, ki oly gyorsan kapta az ur kezét az arczához, hogy bizony jól bele is ütötte az orrát. Most az asszony nézett zavartan utána, hogy ugyan ezért nem haragszik-e, mig a beteg Borus szó nélkül fordulván a szögletbe, szép gyertyánfarudat vitt a padhoz és azonnal késziteni kezdé a küllőket. De milyen küllőket! Aki életében már százezer küllőt – nem százezret, hanem két millió küllőt látott, az nem látott még ilyeneket, miknek sima oldalán liliomvirágok szeliden kusznak, a küllőagy pedig finom cserepet példázott, mintha ebből jönnének elő a liliomok.

Ment a dolog buzgón s Borus Ferencz bár folyton köhécselt, de nap-nap után jobban bontakozott ki a különféle fákból a kocsi. Már hire is ment, mert ha egy-egy kereket vasalás végett átguritott a kovácshoz -94- az asszony, nem győztek rajta eléggé csodálkozni az ottlevők. Oly büszkén guritotta az asszony a kereket, mintha ő faragta volna minden darabját és ahol sár volt, a hátára emelte. Hát a lőcsfejek, amelyek mindegyike kényes kétesztendős csikókat ábrázolt, de olyképen, hogy aki faragni igy tud, talán vétkezik is, hogy tudományát lelketlen állatok testének formálásába önti. Mit szóljunk a kisafákról, melyek emberi marok alakjára voltak szerkesztve, mintha a hámot, amit majd rávetnek, e kezek tartanák erősen. Borus köhögött és faragott s bár orvosságot is kellett hozatnia és különböző tea-füvekből főzött neki italt az asszony, csak köhögött és csak faragott.

Borusék visszaüzenték, hogy a jövő héten alighanem készen lesz és hogy majd ők akkor hiradással lesznek. A bognár egyre lázasabban dolgozott, este még le se akart idején feküdni.

– Ne siess, ne siess – aggódott mellette az asszony és kendőt kötött az ura mellénye alá, mint a ráczoknál divatos, csakhogy a ráczok akkor kötik föl a kendőt, amikor még nem kapták meg a szárazbetegséget.

De nem hallgatott a szóra Ferencz, mert annak mindig szerszám volt a kezében. A hátulsó saroglya fái valami különösen szépen görbültek az ő kezében, a hattyu meg a gém-madár nyakán látni csak ilyen nemes vonalakat. A kovács, aki átjött, hogy a vasakat, ahova kell, föltegye, bámulva állt meg a kocsi előtt s szinte félve nyult hozzá, hogy kormos markával hátha elkeveri. Szótalan büszkeséggel nézte ezt az egyre vékonyodó Borus Ferencz és dagadó büszkeséggel az asszony. Haj, jó barátim, a gondoknak vége. Nem félhet már többé a Borus-mühely, hogy munka nélkül marad, mert aki ember ezt a kocsit meglátja, máshova munkát bizonyosan nem visz, csak épen ide, ehhez a hires mesterhez.

Valóban az ötödik hét közepére el is készült. Tökéletes volt az, de Borus még mindig késsel, vésővel, kétkézvonóval járt körülötte, hogy simitson itt is, amott is. Csütörtök estére aztán meg volt minden. Másnap péntek volt, hát nem akarták ezen a napon tudatni az urasággal, hanem azt szombatra tervezték. Ekkor az idő is szebb, mert a nap rendszerint kisüt, mivel a pénteki szomoruságok után szüz Mária a könyektől nedves kendőjét szombaton száritgatja. Csakugyan, nem lehet -95- tagadni, nagyon szép nap volt ez a szombati, midőn ünneplő ruhájába öltözött az asszony és elment az urasághoz tudatni, hogy kész a kocsi. Tulajdon magával az urasággal beszélt.

– Nem mondok én semmit sem, kezit csókolom, hanem csak tessék megnézni. Mert olyan kocsi több nincsen a világon.

– No, annak örülök – adta rá a jó ur a szót. – Délfelé el is megyek.

Jött büszkén visszafelé az asszony s amerre ment, a faluban mindenki tudta, hogy Borus Ferenczné most ment jelenteni a kocsit az uraságnál. Vajjon milyen lovakat fogat bele s melyik kocsissal hajtatja: a magyar parádéssal-e, vagy a frakkos némettel. (– Bolond beszéd – vélte Vizhányó Kisistván Péter – a királynak adja ajándékba ujesztendőre.) Igy halad az asszony az utczákon át, a bognárok irigykedve tekintenek utána, mig a kovácsmühelyekben megszünnek az üllőt verni a pörölylyel és az ajtóba állnak a mesterek, hogy elhaladtában az asszonyt köszöntsék, már azon czélból, hogy hátha nekik is jut a hires Borus-mühelyből valami vasalni való munka. Diadalut volt ez, amit az asszony végigtett a falun s valóban teljes örömmel nyitja be otthon az ajtót.

Szavaira azonban senkisem felel. Borus Ferencz halva fekszik a hires kocsiban az alcserényen.

z átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi venni valója nem volt épenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ad pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak ugy érdemes a pénzt megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit czifra kaszanyélre sajnál, még sem sajnálja sem magától, sem a családjától.

– Most vásár van bent – mondta otthon – ilyenkor sok mindönféle mutogatások vannak, azokon az embör eleszmélködik. Továbbat az a gyerököknek is gyönyörüség. Hagy tapasztaljanak.

Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány kutágason kivül alig lehet egyebet látni. Igy aztán el is határoztatik a menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor lánynyal és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a tanitó ur is csak egy hónapban egyszer megy.

– De talán még akkor se mönne – véli Vadlövő – ha nem kéne szögénynek ojan nagyon a fizetség.

Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig tépelődik azon, hogy az uj ruhát adja-e az Énokra. Már a városban igazán az uj ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más oldaláról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van -98- a nap szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem uj ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd ugy elhevernek a gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörüség.

Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyuk még fönn van az égen, mikor Vadlövő már tökéletesen elkészült s mert az asszonynak az öltöztetéssel van dolga, ezuttal a reggeli gondját magára veszi. Pár apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán kelnek utra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ott marad a béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre ülnek a subára. Gyü no, isten nevében – szól a lovakhoz s vidáman koczognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István hallgatja, elmosolyodik s figyelmeztetőleg oldalba üti könyökével az asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s ujra tömi.

– No még ez a pipa, gyerökök – mondja – aztán ott löszünk a tötthejön.

Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá vasbikák huznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s kardos ember közeleg a kocsihoz.

– No – szólal meg haragosan Vadlövő – ezt a két gyerököt csak nem akarja mögvámolni? Nem eladók ezök.

– Hát a magunk étele, kulacska, kinyér, szalonna, sült hus füstölt oldalasbul, mög egy kevés kalács a gyerököknek.

Voltaképen ezt el se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel boszantani akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szögényök vagyunk is, de jól élünk.

Igy aztán mennek befelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol megálljanak. (A lóvásár is áll most s a legtöbb kocsi odakint van, amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely -99- becsületes ember gondjaira bizzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal. Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.

– Édös apám – mondja – vösz-e kend neköm olyan lapdát, amelyik fölmén a levegőbe?

– Aztán – toldja Vadlövő – ha egyször elszalajtod, soha többet utól nem éröd.

– Majd vöszünk mást, no – biztatja az apja. – Van itt mindön, még tengöri herkentyü is.

Négyesben lassan járni kezdik az utczákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt szokta őrizni. Uj csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan s föl is huzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszu uj bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.

– No ez a bot hosszu egy kicsit – szól neki Vadlövő. – Mért nem rövidebbet vöttél?

– Hát hosszunak hosszu egy kicsit – feleli a csősz – hanem hiszen le löhet ebbül vágni.

– Hát hiszen fölülről hosszu – évődik tovább a gazda a csőszszel. Azután kezel vele és megint csak mennek odább. Végig nézik a belső vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiaczra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely turót meg is kóstol s a fölvett darab felét az asszonynak nyujtván, kérdő tekintetet vet rá.

A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tenni való nincs, mint haladni ki a komédiáspiaczra, mert az lesz a gyönyörüség. A komédiáspiacz nagy téren van és a sok mindenféle sátor körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a csengetyüt, a nagy dobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok -100- előtt a komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös számmal, aki hajt a szóra.

– No Viktor – mondja Vadlövő a lányának – ilyen muzsikára tudnál-e tánczolni?

Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól, akit kézen fogva vezet a sokaságban.

De bizony Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van legelsőbb az óriási hölgy Sziléziábul. Egy sátorban van az és kivül ki van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig kimaradt.

– De szömtelen – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik vállát:

A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálczával mutogat. Azután egy nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen odafordul, szóba kezd:

– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a szász nedvenhét czentiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilencz czentiméter. Ed sumába a három méter és husz czentiméter megy a magasság és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajczerért mindenki megláthatom. El ne mulaszom senkisem asz olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem mindenki pofon…

– Ugyan mán, te… – feddi az apja azon czélból, nehogy valamiként a bemenésre kösse magát a fiu – hiszen ha a volna, ebből az alacsony sátorból kilátszana a feje.

Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan huzatja magát, vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor következik. Ez a történelmi kiállitás, amint a kiirás mutatja. Végig -101- van az oldala aggatva kivül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez valósággal éppen ilyen lehetett, mert a czukfürer Gera Pétert meg is lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király itélete, ahogy vágatná kétfelé a kisdedet. Tul rajta meg van rajzolva a zöldre festett halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és árvalányhajas kalapban, sarkantyus csizmában, lobogós inggel. Tánczol és közben fokossal mutatja az üvegkosarakat.

Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat figyelemre méltatja ugyan, de megveti.

Szórványosan jönnek kifelé a czédulákkal és a nagyhaju asszony osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszivó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kaczajt támaszt. Azután jön egy urféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap lánczostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatlan vágygyal tapadnak az urfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg tiszta szinaranyból van ez az óra…

Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanitó ur tanitásai és bátran felel:

A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált. Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:

Az urféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No ez nem valami hires. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni, bárha csak két krajczár az ára, nem érdemes. Ugyis ki van az oldalára a dolog festve egészen ugy, ahogy történik. Hanem ezentul aztán következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az -102- óra között. A hintát elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek megmutassa az órát.

– De hogy van az, édös apám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi megütődve.

– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejit – vigasztalja az apja. – Te se tudtál járni kicsi korodba.

Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piacz, rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a franczia országból és utban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés s ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy lánczokat huzgálnak és valaki bőg. Ez igy együttesen képezi az oroszlánok orditását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a hirneves oroszlánszeliditő hölgy áll az emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dul, a szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állitása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig, különösen a tevét.

A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek nézni való, de a fülük már megunta azt a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.

E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon emberek szivét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván gondolataikkal, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlókép Vadlövőék.

– Gyerünk ám – mondja a felesége, Kiskabók Apolló – mert mán a gyerökök is nagyon éhösek löhetnek.

Igy aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik kocsiról való derék, becsületes jó ember (neve nem tudatik) -103- csakugyan megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kinálja a jó embert borral.

– Köszönöm szives jóságát, de nem fogadhatom – szabódik amaz kenetes hangon.

– Hát akkor isten fizesse mög a szivességit – szól Vadlövő és kezet szorit az emberrel.

Fölülnek a kocsiba ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya, meglappad, mire a végét érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István s nyujtja a többinek.

Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt, utra kelnek. A Sárga és a Badár vigan koczognak, mert a lóban megvan az a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával s előkotorászván az alvó zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.

– Lenek le – mondja gondolkozás után válaszadáskép István – de minek? Ugyan hová tötted volna?

– Hova? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos mög a Ferencz Jóska közt éppen elfértünk volna a falon.

– No ezt mögént eltaláltad, – szól. – Éppen mink vagyunk azok közé valók.

– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen ugy ott vannak. Ha nekik futja, nekünk mért ne futná?

Vadlövő István egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólitja a Badárt s azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól: -104-

– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat ne hozd elő, lelköm. Más nép az ám, nem a fajta, amilyen mink vagyunk. Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul elmulatozni a családjaikkal együtt…

Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.

mi a kártyajátékot illeti, elég komoly kártyajáték a hühü, ami pedig a zsöllért illeti, elég szegény ember a tanyai zsöllér. Ő az a valódi „nincsetlen szögény embör“, aki ugy él a nagy darab földek és mezők között, hogy jóformán semmi sem az övé. Családos ember a zsöllér, felesége és gyermekei is vannak lehetősen. Éltetője a napszám, maga is, az asszony is dologra jár, ha van munka, mig télen át az ember robotot teljesit a lakásért a gazdájának. A zsöllér ugyanis ingyen lakik valamely tehetősebb ember tanyáján. A tanyákat nem épitik akkorákra, hogy azokban külön kiadó lakás is legyen, hanem ez másként van. Ha valamely kisbirtokról elpusztul a tulajdonos, a földet megveszi egyik vagy másik gazdaember, aki ott a környéken lakik. Az az öreg tanyáról intézi az uj földön is a gazdálkozást s az erre épitett tanya igy üresen marad. De csakhamar jelentkezik bele lakónak a zsöllér, mert ez az ember, akinek semmi földje és háza nincsen, ott született kint a mezőkön s ott akar maradni. Jobb sorsa volna, ha a városszélre huzódik, mert ott többször kap munkát és a napszám is nagyobb, de hát ő ezt nem szándékolja, hanem odakünn marad az ingyen lakásban.

Ez azonban még sem egészen ingyen, hanem robotjai vannak. Igy a gazda földjeire felügyelettel tartozik lenni, a tanyát is rendben kell tartani, azonfölül télen át, mikor napszámba ugy sem járhat, a gazda hivására köteles megjelenni az öreg tanyában dologra. Tesznek még más kikötéseket helyenkint. Igy van hely, ha a gazda tanyáján bármi olyan ünnepség, lakodalom vagy gyászeset történik, hogy sok kocsi fordul meg a tanyán, a zsöllér köteles átjönni oda és a kocsik között -106- rendet és tisztaságot tart. Ennek ellenében a gazda a földben való dologhoz napszámosnak első sorban a zsöllért és a feleségét tartozik fölfogadni rendes napszámba. A zsöllér tarthat két malaczot is a kis tanya körül a mezőn, de csak pányván. Továbbá ha télen a gazda az öreg tanyába feleségestől dologra rendeli, gyermekeit is viszi s amig a dolog tart, mindnyájukat a gazda tartja élelemmel. Ez a berendezés nem nagy baj. Télen ugy sem kap napszámos munkát s megy szivesen a szegény zsöllér, mert arra a napra megtakaritja az eleséget.

Hosszu és unalmas napokból áll ilyentájban odakünn az élet. Csak téblábolnak az emberek. Némely rész a kemencze körül ül naphosszat. Van, aki előveszi a fia toktollát és dirib-darab papirosokra, irkák hátuljára az ablak mellett történeteket szerkeszt és nem riad vissza attól sem, hogy verset készitsen. Ahol közel a tanya egymáshoz, átjárnak kártyázni a nagy havakban. Rettentő ócska a kártyájuk, uj talán sohasem volt. Pár esztendő óta játszanak vele, igy nem csoda, ha a szinek nem valami tiszták s a makk királyra rá is van irva nagyobb bizonyosság okáért, hogy az a makk csikó. A király neve fölöttébb kimélendő és nem arra való, hogy a neve a kártya közt emlegettessék. A kártya-királyok neve ezért nem is ez, hanem csikó, azon lovak után, amelyeken rajtuk a kártya-királyok ülnek. Jól meg van kopva a csikó is, meg valamennyi. Régen volt az, midőn alakjuk a tégla formáját mutatta, a szegleteik az asztal igénybe vételével alkalmazott keverés közben észrevétlenül letöredeztek és idővel még kerek lesz minden lapja, mint a pogácsa.

Ezzel játszanak aztán egy furfangos játékot, amelynek különféle nevei vannak, egy neve a hühü. Alighanem egészen külön tanyai kitalálás az egész játék. Olyanforma letevős és fölszedős, mint a közismeretü „bornyu“. Csakhogy amig a bornyuban egy kártyával megy a letevés, a hühüben egyszerre öttel és ehez képest szélesbedik a játék furfangja. Ügyes játékosok között sokáig eltart, amig valamelyik győzedelmeskedik s akkor aztán a nyertes az ur. Ez a mulatság sohasem megy pénzbe, mert ez csak olyan száraz, viz mellett való foglalatoskodás. Hanem a nyerő azért tökéletesen urrá vált a vesztes fölött, mert most már ahoz van joga, hogy parancsokat adjon a vesztesnek. A pénzben játszott kártya után származó adósságoknak nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek van a tanyák között. Azt a parancsot követni, -107- amit a nyertes mondott, kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Hire mehetne s mit szólnának hozzá az emberek?

… Megy át az üzenettel a béresgyerek Fekete Sós Mihály tanyájáról a zsöllérhez. Nagy havakat lépdel odáig, mert rövid utat választott, küldetése sürgős lévén. Beköszön Szekeres Pálhoz, ki is ül bent a szobában és uj nyelet farag az ócska baltának.

– El ám – mondja a gyermek. – Azt üzente a gazda, hogy gyüjjön kend elő.

– Elő? – kérdezi Szekeres Pál. – Tán valami dolog van? Tán disznótorra készültök?

– Nem a’! – mondja a gyerek megint. – Csak azt mondta, gyüjjön kend elő.

– Té mög – neveti Szekeres – künn vagy a jószágnál a hidegön, ugy-e?

– Jaj, fiam – sóhajt rá a zsöllér – mind igy kezdtük, majd ülsz még te is a szobába igy, a hogy én e.

Nem sok vigasztalás, a gyerek nem is felel rá, leginkább azért, mert nem tudja, hogy mit. Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a dohányzacskót a zsebbe teszi, mert minden egyéb gunyája rajta van. Amint a hideg növekszik, ugy szokta egyik mellényét a másik fölé szedni a szegénység s még asszonykendőt is kötnek fölé, melledző gyanánt. Szól Szekeres az asszonynak, hogy elmegy, mert hivatja a gazda s avval azután csakugyan utnak is erednek. Szekeres megy elül, ő vágja a hóban a nyomot s azokra lépked a gyerek.

Tünődve lépdel Szekeres s hogy az öreg tanyába érnek, benyit a gazdához. Már csak ugy alázattal, mint zsöllérhez illik. -108-

– Adjon Isten – mondja. – Elgyüttem, de nem tudja mögmondani a gyerök, hogy mi dolog vóna.

– Azért hivattalak, hogy gyere kártyázni, mert én már nem tudok mit csinálni magamba.

A zsöllér is gondol valamit magába, de olyfajta gondolat ez, hogy elmondani nem lehet. Hát: hogy nini, hát ehun e. Szolgaságának a tudata a fejébe vágódik; lám, aki gazda, még a maga mulatságára is igy rendeli ki a zsöllért. Szólni azonban ellene nem lehet, a kártyázás a meleg szobában mégis csak jobb, mintha szőlővenyigét apróztatna vele a fagyon. Szekeres az asztalhoz ül és keveri a kártyát, ki is osztja és megkezdődik a tudósjáték, a hühü. Lassan és meggondolva dolgoznak. Hol Szekeres vétet föl a gazdával egy-egy csomót, hol megforditva. Komoly munka ez. A gazda felesége is bejön, de nem nagyon mozog, „hakkal“ (halkkal) van, mert nem kell háborgatni a kártyázók eszét a számitásokban. Fekete Sós Mihály, ha amazt befonta és Szekeres szedegetésre kényszerül, nagyot nevet. Ha Szekeres amazt megfogja, semmit sem szól, nem is illendő zsöllértől az ilyesmi. Az esze azonban keményen fogja a játékot és csataterve ellen amaz hiába dolgozik. Egyre szaporodik a kártya Sós kezében, már tartani sem birja valamennyit, hanem némely részét maga elé teszi. És nem is nevet, ellenben apránkint elfutja az arczát a mérgelődés piros haragja. Hát töretik, már látja, hogy töretik. A ménkü ebbe a zsöllérbe, ugyan hogy nem tud – – oh uram Isten.

Szekeres Pál leteszi a kezéből az utolsó kártyát Fekete Sós Mihály elé és azt mondja:

Ránéz a gazda, de nem tehet semmit, miután tökéletesen a sarokba van állitva. A kártyát leteszi. Szekeres Pál szól:

Ez nem kellemes munka, de nem lehet ellenkezni itten. Már a hogy bir, eltánczol a sarokig Fekete Sós s vissza is jön hasonló módon, közben majd fölbukik, mert nincsen szokva e fajta mesterséghez.

Nincs mit tagadni rajta, hogy nyög egyet a gazda, mig négykézlábra bir állni s még az asszonya is szája elé tartja kötőjét, mikor a haladását látja az ajtó felé. Biz éppen csakhogy el birt odáig jutni s már fölállása közben is az ajtó kilincséhez folyamodik. Testében a vér minduntalan kavarog. Rekedten szól:

– Én? – fakad ki haraggal. – Én? Bukfenczöt hányjak? Hát komédiás vagyok én? Ki meri azt én néköm parancsolni?

A hühü! A hühü nagy ur. Ez itt már becsület dolga, tisztesség dolga. És a munkába Fekete Sós Mihály belefog. Megvet egy bukfenczet s azután térden álltából Szekeres Pálra tekint.

Veti a másikat. Verejtékcsöppek vannak már a fején és amint tarkóján keresztül fordulna, az oldalát az ágy sarkába meg is üti. Tökéletesen elmérgesedve hirtelen fölugrik és remegő kézzel összekapkodván a kártyát, a zsöllér elébe vágja az asztalra:

Szekeres Pál zsöllér szótalan alázattal el-kiindul a szobából. Szava nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, igy haladván hazafelé, mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el és az nem felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A gondolatok bent vannak a koponya mögött; kivülről nézve Szekeres Pál csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.

zokása a kocsinak, hogy ha megöregszik, megnehezedik. Munkás és szorgalmas ember korára azért nehezedik el, mert gyöngül, ellenben a kocsi azért, mert erősödik. Mert szolgálatának ideje alatt hol itt kell rá egy pánt, hol amott, mig utoljára kétannyi vas van rajta, mint fiatal korában volt. Hiába tesznek ide-oda egy uj fát, hiába kenegetik: a halál ellen nincs orvosság, a délczeg kocsi elvénhedett, nehéz már és azt a lovak igen megérzik.

– Az ilyen öreg kocsi olyan, hogy üresen is nehezebb, mint az uj kocsi tehörrel – vélte Sós Mihály, szemlélvén a maga alkalmatosságát.

Biz ez régi kocsi. Mikor ezen uj korában menyasszonyt vittek, annak van tizenöt… különben hogy is csak… megálljunk… no, van olyan tizenhét esztendeje. Sok minden történt ezzel a kocsival. Egyszer a bika is fölforditotta a benne ülőkkel egyetemben, bár a kocsinak akkor semmi baja sem esett, mindössze Kis Horváth Ferencznek a torkába szaladt a pipaszár (nem is pipált sohasem többet az életben).

Hogy a kocsi elnehezül, az különféle módon megismerkszik. Arról is, hogy mikor huzgálja az ember az udvaron ide vagy oda befogás végett vagy pedig az ágas alá tolja, hogy meg ne ázzon, egyre jobban két kézzel kell a rudját fogni, mig valaha félkézzel taszithatta a gyerek is. Továbbá szokása a rossz lónak, hogy mikor a kocsi előtt áll s terhet raknak a kocsira, visszanéz, hogy ugyan sokat raknak-e rá… Ez a rossz ló szokása. De mikor már a jó ló is igy tesz, bizonyosan ott a -112- kocsi elnehezülésében a hiba, mivel máskép tagadni nem lehet, hogy Sós Mihálynak ne volnának jó lovai. Különösen a Káposzta, amelyről az egész környéken tudva van, hogy ugy megy, miként az eleven szarvas.

Ez baj. Igaz ugyan, hogy az öreg kocsi még majd elszolgál egy és más dolgokra, mert amugy a kocsi erős, a lőcsöknek semmi hibájuk, a tészlivasak is egész rendben vannak és a saroglya fogai közül minden második vasból való, tehát birhatós. De azért mégis csak kell egy másik kocsit venni, mert hosszabb járásra emez már nem alkalmatos. Nehéz pedig az ilyennek az árát előszedni a mai világban, mikor ugy fogy a pénz, hogy akár örökké a zsebben tartsa az ember a kezét. Igaza volt az öreg Szélpál Antalnak, mikor azt mondta:

– Az Istentül kérni, a parasztnak adni köll… – értvén alatta, hogy az uristentől mindenki csak kér, de a parasztnak mindig csak azt mondják: adjál, adjál, adjál. Hát hiszen ad, nono, e felől semmi kétség, de ez a nagy folytonosság még lakodalomból is sok volna. Továbbá ha nincsen miből.

De mindegy. Be kell nyulni a láda legfenekére, vagy pedig ama titkos rejtekekre, mint ágydeszka közé, mestergerenda fölé, ahol pusztai házakban némely megtakaritott bankók tanyáznak. Szomoruság az ilyeneket elővenni, szomoruság…

Azonban más mód nincsen. Egy vasárnapi hajnalon történik ez a dolog, mikor vásár van. Mihály utra készül.

A kocsi nem szól semmit. Mihály befog, a tarisznyát felrakja s kihajt a tanyából. Utközben még két jó szomszédot (koma mind a kettő) fölvesz a kocsira. Azután meg sem áll a vásárig. Már a lóvásárig. Tovább nem megy, mert nem kell. A dolog ugy áll, hogy mind az az ember, akinek ipara van, a belső vásárban árul, mert annak az a rendje. Hanem kocsit a lóvásárban árulnak, azon oknál fogva, hogy a megvett árut legyen mindjárt mivel hazahuzatni.

Mihály távolosabban attól a helytől, ahol sorjában vannak az uj kocsik, megáll. A komák derülten néznek körül. (Sok bognármunkát hoztak elő, van miben válogatni.) A kocsi különféle. Mert van igás, van könnyü, van süketkocsi, van lantkocsi, meg miegymás. -113-

No, néznek egyet, mert igen formás. Akáczfából van, a küllője mind nagyon szép, vékony.

Néznek másikat, harmadikat is. Ez itt nem olyan veszedelmes, mint más alkunál, mert az áruló bognár nem tartózkodik a közelükben. Amoda messzebb alkudik a nyolczadik kocsinál. Nem lát az ide, dehogy lát. Mihályék tehát végigdeputálnak vagy öt kocsit, de mégis csak visszamennek az elsőhöz tanulmányozás czéljából. A kereket meg kell rázni, sőt forgatni is érdemes, mert az agynak a tengelyhez való viszonya igy tapasztalható ki legjobban.

Illés János hátulról a kocsit megfogja s fölemeli. Márki Péter hajtja a hátulsó kereket. Sós Mihály nézi.

– No no! – mondja idő multán s int, hogy a forgatást abban lehet hagyni. Egészen rendes forgása van neki. Igy most már az első kerekek következnek.

Ugy tetszik ugyanis, mintha a csáskeréknek némi rázódása volna. Az ilyesmi gyanus jel, arra látszik mutatni, mintha régi volna a kerékagy; kopott benne a végiglyuk s csak ujra van az faragva s azért látszik ujnak. De Márki kénytelen belátni hamarosan, hogy tévedés van a dologban.

A rudhoz érvén, a bizottság megállapitja, hogy a rud nem repedt, a végén pedig egészen rendes a nyaklószög. A fürhécz is rendes, a kisafák pedig egészen szép hajlásura vannak faragva, bár a kisafakarikák ma már nem ugy szolgálnak a tarsolyhoz, mint ezeknek előtte.

– Mindönt divatosabbra csinálnak mán – véli Sós s hozzáteszi: – De nem baj az.

– Az nem – mondja Márki. – Ez még jobban fog, mint amaz. Mer mégis csak ezön a kis vason mén az egész kocsi.

Ami a vasalást illetné, az az egész kocsin rendes. De mert a bognármester éppen most ér hozzájuk, némi kifogást találnak. Hogy a lőcsöknek a vállába nem jól vannak a gúzsok belerakva. Rángatni is kezdik azonnal a kocsit hárman háromfelé, hogy a különféle vasak erős zörgése szavuknak igazat adjon.

– De tulon tul zörög. Tudja, mint mikor a komédiások ötetik az oroszlánt, aztán lánczokat huzgálnak a vasrudon, hogy nagyobb lögyön a lárma.

– Válaszszanak emezökbül – mondja s tovább vezeti a társaságot. – Ezök jobbak.

Sósék savanyuan követik a bognárt, mert hiszen hogy volnának azok jobbak, mikor éppen csak emez az egyetlen az igazi jó.

– Ezök egy kicsit drágábbak ugyan – teszi hozzá a bognár. – Ezöknek az ára hetven forint.

– Nem a. Darabszám. De ha drágálják, ott van amaz, az olcsóbb. Az hatvanöt forint.

Sósék magukban nevetnek, amugy nem szólnak semmit. (Miféle mestember löhet, hogy a tulajdon portékáját sem ismeri?) Lassan visszamennek hát ama kárhoztatott lőcsvasalásuhoz és nem is sok idő telik bele, egyezkednek. A bognárral nem igen lehet alkudni, mert a kocsi nem kér ételt: ha nem kel el, hazaviszi. Sós mégis kérleli:

– Nézze hát, ez a böcsületös jó embör van itt a lovaival, hát tudja, amiért még hazahuzatja a kocsit, csak köll neki is valami fizetés.

Hát hatvanhárom forintban azután ki is egyeznek. Sós fizet. Azután az uj kocsit a régi után kötik s haladnak lassan hazafelé. Mikor kissé odább vannak, nevetnek csak össze, hogy becsapták a bognárt. Akkor nevet egymagában a bognár is, hogy csekély furfanggal állitotta a három -115- magyart a falnak, különben mind a kilencz kocsit végig deputálták volna…

Sósék lassan léptetnek, mert nem egy kocsi a kettő. Dél van, mire a tanyába bezörögnek. Kiszalad az asszony az apróságokkal, nézni az uj kocsit. Nagy öröm ez. A gyerekek azonnal rámásznak, egy rögtön le is puffan róla a saroglyalánczon keresztül, de hát azért jó a homok, hogy párna gyanánt szolgál ilyenkor.

Sós pedig a kamrából hosszunyaku üvegben piros bort hoz elő. Nyujtja Márkinak, Márki felköszönti:

endkivül tudatlan állat a birka s igy nem lehet csodálni, hogy legel, bár a gazdája agyon van verve. Már hogy az a bizonyos nevezetü Vitéz Kis Mihály. A szamara sincsen sehol. A szamara bizonyosan siratná, ráfujna a testre, de nincsen meg a szamár: elvitték azok, akik agyonverték Vitéz Kis Mihályt. Hogy ki verte agyon, azt most már megint nem lehet tudni; ki tudná, mikor még azok sem tudják, kik a mezőkön szoktak ilyenféle dolgok után nyargalászni.

Nagy szikes mezőség az, ahol a juhász halva fekszik, kopár pusztavidék, az isten is a birka részére teremtette, mert ez a gyámoltalan állat valahogy csak elvergődik azon a kevés füvön, amit itt-ott harapni való gyanánt talál. Leginkább is csak ennek a falkái szoktak járni ez elhagyatott vidéken, amely a sok termőföld közé ékelve olyannak látszik, mintha valamely átkos kéz feküdne rajta, mintha a füszálakat az nyomkodná bele vissza, hogy nem, itt ne teremjetek. Tavaszszal, továbbá föld árja idején viz szokott rajta lenni, sulyos, szürke viz, tele szikkel, mi köszvényről és szakgatásokról orvosság. Hullámos nagy tó ez időben, máskor pedig végkép kiszárad és maró szikes oszlopokat sodor róla a levegőbe a forgószél. Asszonyok kószálnak ilyenkor ott és söprik rajta a szódát. Más alkalommal hosszunyelü, fésüforma gereblyével a székifü virágát tépdesik róla ugyanők, mert azt megveszik a patikában. Persze, hogy igy még a patikusok is beleártják magukat a dologba, a bürgének -118- minél kevesebb ennivalója marad és soványak is. Bőrük oly módon lötyög rajtuk, mint mikor kis ember valamely magas férfi ruhájába öltözik. Az árva pusztaságra jó messzünnen két oldalról falusi tornyok tekintenek; ha a szél jó, harangjaik szava még el is szolgál idáig. Harmadik oldalról, de azért ez is igen messze van, látszik a lapos táj szélén a városból is valami, tornyok és gyárkémények, elmosódva a szürkeségben. A gyárkémények nagyon messze ellátszanak, négy-öt órai távolságban még akkor is látszanak, mikor nem látszanak. A föld peremének az alján hosszu, vékony füstoszlopok emelkednek fölfelé, mig el nem vesznek: azok mutatják, hogy ott a város. Azt is lehet tudni, mikor jár rossz idő a város fölött; akkor nem nyulik a füst föl olyan magasra. Errefelé ez a drót nélküli táviratozás. De ez nem mondja el senkinek, hogy Mihály itt fekszik a nedves, esőáztatta sziken és nincsen benne élet. A többi juhászgazda meg bojtár, aki e téres tágasságon legeltet, Mihály sorsát éppen nem veszi észre, mert igy esős időben ők is csak ép ugy fekszenek a földön, belebujva a szürbe, amelyből csak a csizma látszik ki, meg némi darab a bőralju rézpitykés nadrágból. A birka is összebuvik ilyenkor apró csoportokba, mert nincs mit legelni, miután az eső beleverte a kevés gyér füvet a fölázott székföldbe és szódát enni a bürge nem hajlandó.

Fekszik Mihály mozdulatlan. Jó hosszu ember volt ő, mig élt, bár most is az, sőt elnyulásában látszik csak meg a maga valósága. Helye körül föl van turva a föld, látszik, hogy tülekedtek előbb, mielőtt a halála történt. Nekifeszültek a földnek a csizmasarkok és nagy hasitásokat vágtak rajta, mint patkójával télen szokta jégen tenni a gyerek. A tusában Mihály hanyatlott el s bár nincsen, mint a nóta mondja, rézfokos az fejében, páros kés az mejjében, hanem azért Mihály tökéletesen meg van halva.

Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. Tompán szól néha a vaskolomp a vezérürü nyakán, amint fejét fölemeli és azt mondja:

Vannak véletlen szerencsék és ezt is annak lehet mondani, hogy ép arra halad a lovas pusztázók őrjárata. Gunnyasztanak a hosszu kibontott -119- köpönyegben a lovon a legények: aludni való idő az ilyen, mint ahogy ezek a juhászok is mind „humnak“ a szür alatt. De lám, Vitéz Mihályon nincs szür. Arra forditják hát a lovak fejét s odaérve látják, hogy nincsen már benne élő. A nyeregből leugranak és nézik. Azután távolabb eső juhászoknak kiabálnak:

Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét s ha közelében van a pulikutya, azt azonnal oldalba is üti, hogy miért nem szól, ha idegen ember jár a tájon. Azután odahaladnak a kardos emberekhez, csuszkálva kicsit, mert akármilyen magas sarka van a juhászcsizmának, mégis csuszik a sziken, mert esős időben olyan szappanforma ez a föld. Arrafelé haladtukban tünődve nézik, hogy miért fekszik még mindig Vitéz Kiss Mihály a földön: talán bizony agyonütötték? Odaérve látják, hogy: nini, csakugyan. A kampós botok alsó vége komoly némasággal szuródik a földbe. Azt kérdezi egyik pusztázó zsinóros legény:

A juhászok összenéznek. A széles nagy kalapok alatt, a fürtösre hagyott hajak között az agyak gondolkoznak. Hogy hogy is… hogy is csak? Hogy tegnap… Várjunk csak, emberek. Mi volt tegnap? Persze, itt kint elmosódnak a napok, csak tavaszt számol a juhász meg őszt s e kettő közébe eső időt csak ugy tartja számon, hogy azalatt vetett ágyon nem hál. Hát a tegnap; persze, persze, mi is volt csak tegnap?

Az uj falu nem uj falu, de mert mégis ujabb a keletkezése, mint a többié, ugy hivják, hogy uj falu. Ha háromszáz esztendős lesz, akkor is csak ugy hivják majd. Ami pedig azon szót illetné, hogy ezen uj faluban vásár volt, az ismét ugy értelmezendő, hogy a vásár okánál fogva tegnap este sokan haladtak át a pusztaságon. Talán négyen… vagy öten is.

Kedvetlenül rázza a vállán az ázott köpönyeget az öregebb pusztázó legény, már hogy ez a Gallyas Miklós. Ha abrakot hozott volna a lónak, mindjárt más volna a dolog, de mikor nem hozott abrakot. És ime, mégis neki kell ereszkedni, mert itten tett történt. -120-

– Hát, – mondja Gallyas Miklós, de többet nem mond, csak kapaszkodik föl a lóra.

Egy bojtár, olyan egészen sihederforma még, azt kérdezi a többi komolyaktól, kik a testet körülállták:

A fürtös fejek és a nagy kalapok integetnek, hogy hát igen. Különben igen erős juhszag van, mit a sok juhász okoz. Szaguk olyan, mint az áposodott juhturóé s a ló nem igen állja. (Hiába, ez velejár a sajtkészitéssel.) Mondja a bojtár:

Gallyas Miklós öreg pusztázó legény nézi a nyomot, amit a kocsikerekek vágtak. Mert rendes ember sem kopott küllőt, sem kopott tengelyt nem tart a kocsijában; az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után, hanem külön nyomot vág, leginkább czigányé szokott lenni.

– Amugy pedig – folytatja a siheder – nem messze voltam én innen a bürgékkel, mert az én gazdám is még most is bent részögösködik az uj faluba. Mikor azok a kocsik föltünedöztek, még Mihály bácsi fütyült, mert hallottam. Azt fütyülte, hogy – – – majd mingyár mögmondom én: azt fütyülte: Ojan kényös mindön ága, nem állja az madár lába.

Egy férfi juhász, előre hajolva a leszurt bot fölött, hogy szinte majd a testre esik, szól:

– Hát pedig nem azt fütyülte – felel mérgesen amaz. – Mert tudom nagyon jól. Mert én is hallottam. Mert azt fütyülte: Házunk előtt elhaladó barna legénnek Subáját éppen csakhogy lengeti a szél…

Ugy lehet, hogy még egy halál esne a juhászok között a fejlődő vita nyomán (megél a birka, ha kiütik is közüle az embert), azonban az öreg Gallyas leinti a mérgesen társalkodókat, parancsot adván a nyeregből:

– A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba a konczházba a doktorokhon. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ü is, odabennt majd irnak az esetrül krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után. -121-

A juhászok lassan fognak a munkához, mert szét kell a dolgot osztani. A siheder küldetik Török-Kara Pál tanyájára, mert az esik ide legközelebb, hogy fogjon be és jőjjön, majd testet visz be a városba. A többi elszéled vissza a bürgékhez, egy ott marad, kampós botjával őrt állván a halott fölött, kire olykor elgondolkozva, szomoruan tekint. Gallyas pedig a társával elhalad. Utjuk nem nehéz, csak a kocsinyomokat követik, amelyek mind eltitkolhatatlan módon mutatkoznak, ameddig csak a szikes pusztaság tart. Ép körülbelül itatásnyi ut, mire a homokra érnek, hol is már nyomot találni nem lehet, mert a homok nem nyommutató, azt a kerék ahogy szétválasztotta, a kerék továbbforgása után ismét csak egymásba folyik. Fáradságos az ilyesmi, nem kedveli azt sem ember, sem ló, az eső pedig egyre erősebb. Utszéli napraforgók olajmagvas nagy virágai annyit szivnak be belőle, hogy nem birja a szár a terhet és sorra kidőlnek, szeliden a homokra hajolván. Nem dől azonban ki Gallyas. Jó ló van alatta, mert nem lehet mondani, hogy rossz ló volna, miután eddig még csak szoritani sem kellett. A társa pedig, bizonyos Kútásó Illés, szintén egészen jó fából faragott legény, az ötös huszároknál volt szakaszvezető, amig le nem degradálták és szintén tud ahhoz, hogy a ló nem olyan állat, mint az ökör, hanem a lóban akarat van, amit helyes bánásmóddal irányozni tud az, aki ért hozzá. Bár itt a homokban csak verni kezdi a hab az állatot s meglassubbodnak tökéletesen.

„Mingyárt“ jön egy másik puszta, csak épp a lakottabb vidéken kell átsurranni, mi másfél óra alatt megtörténik. Ez már jobb hely, mert itt buja a fü és nem süpped meg a lóláb. Amugy a táj lakatlan, itt-ott való semjékek vizi madarain fölül semmi egyéb nem látszik eleven. De mégis. Némi feketeségek mutatkoznak az ég alján. Apró pontok, amik lassan mozognak előre.

Most egyenest arra mennek a tág téren, amerre ama sátorosczigány kocsik mozognak.

– Ludasiak, mondom, hogy ludasiak – szól társához Miklós, mert tudni kell, hogy Ludas határában rosszhirü czigányság szokott lakozni. Sebesebben is megy a két pusztázó, mint eddig, egyre jobban közelbe érik a kocsikat. Már oly közel érnek, hogy látszik is Vitéz Kis -122- Mihály szamara, amint oda van kötve a saroglyához. Koczognak. A nagy vastag kard hol a sarkantyu szárnyán, hol a kengyelvason cseng, hol a ló oldalához ütődik, rázódván a testhez csatolt szijakon. Ám, mielőtt egészen odaérnének, a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő, utána dörrenés és a vágott ólom csunya sivitása hallatszik a két városi katona feje körül. Azután a második kocsiból, továbbá a harmadik kocsiból, végül a negyedik kocsiból durran a fegyver és száll a golyó, jobb helyet nem találván, a pusztázók között az avarba. Lehajol Gallyas Miklós oldalt, az egyik csizmájából kiakasztja az egészen sarkig vett kengyelt, mely után leszáll a nyeregből és fegyverét csatolván, viszont golyót küld. Illés nemkülönben. Válaszul hat puska ropog és sietnek, mentül sebesebben sietnek a czigánykocsik.

Lova kantárszárát karra vetve, kezében az ócska mordálylyal, tétlenül és tehetetlenül áll a puszta közepén Öreg Gallyas Miklós, szemben a tulnyomó erővel. Ránt egyet a fegyver závárán, hogy kiessen belőle a kilőtt rézportok és kedvetlenül, keserüen mondja:

Illés pusztázó legény, a lóról, ahol van, szótalan fejbólintással mutatja, hogy szintén igy vélekedik. Visszaforditják a lovakat, mennek csöndes elgondolkozásban hazafelé; im, Vitéz Kis Mihály esete boszulatlan maradt.

enki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Ugy kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az, amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint mikor a ló szokott a felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyitásba kezd. Ez rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezuttal a kutya sem tett ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az akáczok fiatal levelei már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő.

Igy volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát lánczára kapcsolta vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból, fogadta az asszony jóreggel-kivánatát. Viktor a tyukokat nézte körül s kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat vett föl a kert mellől s védte a pár napos csibéket a falánk kacsák rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kut mellett a vizben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal. -124-

– Te rossz csont – mondta neki – eredj kigyót fogni, még majd hogy éppen téged traktálunk kásával.

A gácsér – élemedett, okos kácsa volt ez – el is ment és hápogva hivta maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre s ott lármázni kezdtek nagyon.

– Tanakodnak most, hogy mit tevők lögyenek – szólt Máté Viktornak. – Jót huztam a Makszi fejére.

Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind oda szórta az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek. Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:

– Mék, mék – felelte rá szinte öntudatlan az asszony – mögyök mán, kis pulykáim.

Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi, a mezőség tulsó oldalán hirtelen hosszu tüzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld peremén vörös világával feltünt a mindenek élesztője, a nap. Libegett, egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén, köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az Isten küldötte ő, ki sirjából minden reggelen feltámad, lassan és méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje. A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kuthoz s a gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:

A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a padlásföljáróról s ezuttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az akáczok teljesen fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A jegenyenyár zöld levele a szellőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez egybeolvad és mindez gyönyörü. Nincsen ennél különb templom a világon.

– Kszü, pszü – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjut. – Grá, grá, kurkurkur – felel rá emez ijedten s rögtön -125- elugrik és billeg a kutya felé, hogy ezentul most már majd ezzel társalog.

Máté néz és hallgat és áll elmerülve, igy nyujtván imáját mindezekért annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az este elhagyta és faragja az uj kapubálványt a régi helyett, mert idővel még a kapubálványok is elmulnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a két karján két apró emberrel.

Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika, ez meg a Miska. Pistika a jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a Miska a tömzsibb. Lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni, hogy melyik kicsoda.

– Addon Iszten ló löddelt. – Igy véli Miska, hogy ezt kell mondani. A példán Pistika észre térvén, szintén szól:

– Ló löddelt, ló loddalt – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók között. – Én mindön kutyáim…

István és Mihály lekivánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos, azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szivnak föl az áldott homokból.

– Oh, uram Isten – nevet Máté – hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?

Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyuk, csirke, kutya, macska, sündisznó: mind jó barát. Egyedüli ellenség a sánta varju, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. -126- Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat lehet épiteni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és két darab egészen fényes krajczárt hoz elő.

– No netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön vösz édös anyátok nektök ruhát. Ez péz, ugy nézzétök.

Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A barnapiros apró arczokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit ők még eddig soha nem láttak.

Máté és Viktor nézik, egymás mellett állván, a husukból való hust s a vérükből való vért.

Evvel aztán megy is vissza az akáczfarudhoz, amit faragni kell. Az asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Igy vannak egy darabig. Viktor már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet melegitse a népeknek. A balta alatt kint kong a rud s recscsen róla sorra az a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:

Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zugás van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytánczot. Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit s bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zugás következik és végig vágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyék sirnak s a nagy elhajlásokban pattog a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. – A Náczi varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb -127- egyre, amely bolondul szaladgál, a fejét épp most hányó buzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasrul leszedi a köcsögöket s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől elfujta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zugás. Kétágu öreg törzsek ketté hasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki s földre fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a a levegőbe, a föld utazik s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bir, a röpülő homok urrá lett az emberen.

Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fuvás elviszi még a galambok duczát, azután óriási hosszu sóhajtásával elvész a zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon, távozóban.

A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza magáról a földet, ami ellepte s mély szomorusággal néz végig a tájon. Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki kinszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a sövényajtót kinyitni nem lehet, ugy tele van fujva mindennel, fával, karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekintett szét a fekvőségre és amint a szurós ágakat széthajlitván, tekintete a vetésekre esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szakgatnák a szivét, mintha kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a buzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se sikság, se árpa, hanem magas domboldal: a buzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és vize elvesz a képét -128- boritó homokban. Ugy érzi, az esze pusztul s minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót, szemközt ér vele.

– Viktor – mondja megtört szomorusággal – látod-e? Látod-e? Nézd, nincs sömmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvötte. A balkezével járt itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincsetlenségbe jutottunk. Mivel érdemöltük?

A szeretett ember könyázott, poros arczára függeszti szemeit az asszony és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre mit felelni? Ő is csak ugy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.

Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az uj krajczár és kinálva nyujtja az apja felé:

Fehér Máté letérdelt az istenhozta homokba, átvette két karjával két gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.

födél nélkül élő gulya neve némely helyen rideg marha. Régi szó ez s bizonyosan onnan keletkezett, hogy az efajta marha minden szeretetet és kényelmetességet nélkülözvén, rideg életet él. Más részen megint gulyának mondják, ismét más részen pedig csordának. Bár ez utóbbi szó tisztán csak azon állatok gyülekezetére illik, melyek reggel elmennek hazulról s estére kelve ismét hazatérnek. Ily különféle nevek vannak. Mifelénk pedig ugy neveződik, hogy: barom. Általános vélemény pedig, hogy a tehén egymagában is barom. Itt azonban nem. Itt a tehén egymagában tehén s csak akkor lesz barom, ha legalább ötszáz van belőle együtt. Nem tudni, melyik elnevezés az igazabb. Kereskedni az ilyennel azonban fölösleges, miután ha hetvenhét könyvet irkálna is erről össze valaki, a kereseti pusztán ama bizonyos Rózsa András és Rózsa Istvánok azután is csak ugy mondanák a gulyának, hogy barom. Véleményük szerint ez a név illeti s az ő véleményükre nyomdafestékkel hatni nem lehet. Más volna, ha harmincz vagy negyven darab fát küldenének nekik különféle rovásokkal, amit ahoz értő emberek vágtak. Azokból némely dolgokat ki tudnának olvasni. Hogy ime, ezen három vékony a három jegenyés Vizhányó Pált jelenti, eme kövér kerekség pedig Sebők Jánost, a pókhasut. Ama igen nagy hosszuság a hat apró vonással bizonyára Nyárfás Imrét, akiről különben is tudatik, hogy hat tehene van idekint a baromnál.

Szárnyék manapság már imitt-amott van. Ide is, amoda is fákat ültettek az észszel élő emberek s e fákból idő multán erdők keletkeztek. Ez most már a szárnyék helyett van s valamelyik oldala mindig -130- megvédi esőtől, széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak a gulyások cserénye marad meg, azt látni itt is, ott is a puszta közepén. Akkora kis darab kerités-sövényből, mint egy szoba. Abban lakik a cserényes, aki nappal főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát, amely lefeküdt a karó körül. A gulya ugyanis olyan társaság, hogy nappal elpihen a pusztában itt is, ott is, de éjjelre megszokott helyet keres. Hogy ezt megtalálja, egy hosszu akáczot kivágnak, ágait lebotolják s a csupasz magas karót ássák valahol a puszta közepén a földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az az ő háza, födele s nagy nyugalommal telepszik köréje este.

Gulya sok van a nagy darab földön, néha tiz is, mert nyolczszáznál több darabot nem igen tesznek egybe. Az már olyan nagy sereg, hogy három ember nem birja rendben tartani, bármennyire érti is a dolgát. Mert rendszerint hárman vannak egy csapatnál: két ember meg egy gyerek. Tavasztól őszig csak ugy kint vannak az ég alatt, mint az állataik, krumpli-paprikást szoktak enni, továbbá tarhonyát, zsiros kását, arra nagyokat isznak a csordakutból s mód felett egészségesek. Szeretik az aludt tejet is és a tarhót, amiben van részük elég, mert szerződés szerint az a tej az övék, amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is rossz mesterség az, mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik elhordanak és turót, vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is kapnak fizetést, valamint minden gazdától minden darab állat után az őrizésért egy-egy forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni felelősség, hogy akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanus ember kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy czitek sem. Ez oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság s csak olyan ember üzheti, aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.

A nagy pusztán, ahol a gulyák laknak, vasárnap némi embermozgás látszik. Máskor csend van arra s nagy néha halad Szabadka felé egy-egy kocsi vagy pedig gyalogosok haladnak s megkérdik, merre van a Pálinkás-erdő, ahol a fa tetejében a Mária látszik. A gulyások ezeket utba igazitják s azután csendes megint minden. Vasárnap már más. Többen jönnek ilyenkor a gulyák felé, kocsin vagy gyalogszerrel. Mind olyan ember, aki azért jön, hogy föltekintse a marháját. Hogy nőtt-e a tavasz -131- óta? Gyarapodott-e? A fü térdig ér csaknem, abban az emberek kéjelegve járnak.

– Ilyen teritött asztalnál csak gyarapodhatik – mondják s keresni kezdik a Bimbót a nagy tömeg állat között.

Mi is ilyen irányban értünk ki, hogy megnézzük a Tündér üszőt, amely a tavaszszal került ide. Előbb a Vincze János gulyájában volt s az tartozott érte felelettel, de a kapás tudni vélte, hogy ezuttal a két Rózsáknál van. Hogy Vinczénél igen fölszaporodott a jószág s átadott belőle emezeknek. Ő tudja, neki megüzenték.

– Nem is vélök már rá – felelte az öreg – de valaki mondta a multkor.

Ez a „multkor“ az augusztus közepi bucsut jelenti, amidőn a vén ember is elment a csárdába s két álló napig felejtgette, hogy öregszik. Ennyi idő alatt kétségkivül lehet néhány üzenetet váltani s igy most már egyenest arrafelé hajtottunk, amerre felé sejteni lehetett, hogy ott őrzik a két Rózsák a gulyát a pusztában. A buczkák közt nemsokára elő is tünt a nagy zöld tábla, végig rajta a sok állat. Mind fejetlen. A fejük lent volt a nagy füben. A gulya-szélben van már egy-két kocsi, odahajtunk. Nemsokára látszik, hogy jön egy magas ősz ember a térdig érő harmatos füben, huzva maga után a hosszu botot.

Széles kalap van a fején, haja rövidre nyirt, szakálla ősz, bár még látszik, hogy veres volt azelőtt. Bocskorban van, nem a füzős tótban, hanem a magyar csuszá-ban, amely csatra jár. Meztelen, izmos lábszárai barnavörösek, a pihéket, amik rajta nőttek, lenfehérre szivta a nap. Ha valamely festő meg tudná ezt a szinkeveréket festeni, bizonyosan kidobnák a képét a mütárlatból.

– Hát – mondja elütőleg – én majd téritöm a marhát, de gyün a gyerök mingyárt.

– Ez csak éppen testvérje a számadónak – int Muladi kocsis az eltávozott után – amaz az igazi, aki Szabadkát járja.

Jött is már a gyerek, akinek a fejében van az inventárium. Egy alacsonyra maradt fiu, karikás ostor a nyakában, a kezében nagy bot, háromszor olyan hosszu, mint ő maga. Vékony gyürücze-szárban egy makrapipa, azt a fogai között tartja, mikor köszönt.

– Az ám – szól a kapás – azt. Van itt egy üsző a baromban, azt akarnánk mögnézni.

– Hát – felelt igen komolyan a kis ember – azt löhet… löhet. Majd mögkeressük. Mert van itt sok. Miféle névön van itt az a maguké?

– Hm – mondta egyszer s csóválta a fejét. Azután ismét gondolkozott. A pipát kivette a szájából.

– No – szólt fontosan – itt aligha van. Ötszázhuszonhét darab van itt a kezem alatt. Nem mondom: van közte négy, akinek a gazdáját nem tudom. Abbul egy ló, kettő öreg tehén, egy van üsző. Ha ez lösz az, akkor mögvan, ha az se az, akkor itt nincsen ebben a gulyában.

Mentünk utána. Egy bikát, amely gyanusan nézte ténfergésünket, jól oldalba ütött a nagy bottal. Az idomtalan nagy állat, amelynek a -133- husából vagy tizenöt ekkora gyerek kitelt volna, félre fordult, de ismét csak levágta a fejét, ami nem kedvező körülmény. A hosszu bot most nagyot sivitott a gyerek kezében s hirtelen a homlokához repült. Ezen a bika elszégyenült, a gyerek felvette a botot s ment előre szótalan.

– De bolond bikátok van, hé – szólt neki Muladi, ahogy a csatakos füben haladtunk.

A kapás nézni kezdte az üszőt. Ő sem látta a tavasz óta, hát nem ismerhet rá azonnal. Nézte jobbról, nézte balról.

– Ilyenfajta barnás-szürke volt az is, de még sem ez az. Más annak a füle állása… Nem ez az, nem ez az no.

– Hát pedig – állapitotta meg a bojtár – itt az egészben nincs más üsző, akinek a gazdáját én ne tudnám.

Egész határozottsággal mondta ezt s azonnal más munkába kezdett. Jött ugyanis utánunk három surbankó legény, akik szintén vele akartak beszélni. Kötelet hoztak és ostort, ami nyilvánvaló jele, hogy haza akarják hajtani a marhájukat.

– Löhet – válaszolt, kissé kérkedve állásával, amit a barom körül elfoglal. – Nem nehéz mestörség… Tán haza hajtod?

– Azt – mondta nyugodtan. – Annak kettő van itt kint, a tavaszi kajla tehén mög egy üsző.

Készülne is hozzá, de az öreg kapás, aki a saját szemének sem -134- igen hisz, tovább kutakodott s most a tereléshez álló gulya elejéről kiált vissza:

– Mögüsmert, mögüsmert – ismétli vigan a kapás. – De möghiztál! Enyje, de szép vagy! Ha a Pirók látna! (A Pirók ugyanis az anyja neki.)

– No hogy – vélte Muladi. – Ojan kil –, nyócz – nyóczvanöt forintot bizonyosan ma mögadnak érte. De valójában az-e?

Nézi Muladi, azonban tehénszőrön nehéz az irást megismerni az olyannak, aki régen tanulta. Együttesen állapitjuk meg, hogy csakugyan rajta a billog.

– No, most gyere bojtár – örvend a kapás. – Mondtam én, hogy itt lösz az elejibe, mert mindig olyan elüljáró marha volt ez a Tündér.

– Jaj – magyarázza – nem jól mondták maguk a nevet, azért nem tudtam én. Nem Kis Pál ennek a gazdája, hanem Kis Palcsi.

Hát különben mindegy. Az üszőt megtaláltuk, az a fődolog. Meg is deputáltuk és meg is dicsérték. Többen csodájára jöttek arrajárók, hogy jaj de szép.

– Hát hiszen, hát hiszen… – szólt kedvtelve a kapás s végigtekintett némely hitvány tehenen, melyek a közelben legelésztek – aki bornyut én kötök el az anyjátul…

Haladtunk visszafelé, miután elkezeltünk az öreg Rózsától. Muladi neki eresztette a gyepes siknak a lovakat s tömni kezdte a pipáját. Közben a Sándorról beszélt.

– Lám – szólt hátrafordulva az ülésben – micsoda élet az? Másoknak vagyont szörzött, maga tömlöczben halt.

gy vasárnap délelőtt ugy tizenegy óra tájban István dideregve ér haza a tanyára. Vékony nyári csizma a lábán, egy szál felöltő a derekán, a fejében pedig csak kalap; semmikép sem csoda, ha fázik a hóban. Csunya nedves idő van, amennyiben hó esett az egész éjjelen, reggelre pedig, hogy a köd eloszlott, kisütött a nap. Ilyenkor besziv minden meleget az olvadó hó és bár verőfénynyel van a nap és bár déli szél kereng a tájon, olyan a hideg, hogy annak, aki sokáig állja, mint mondani szokás, a szive gyökere is reszket. István pedig nincs is neki öltözködve az időjárásnak, egészen a fajta öltözéket visel, mint ünnepnap tavaszon szokás. Ez onnan van, hogy István a börtönből jön, ahova a tavaszon bevitték, hogy emberölésért üljön nyolcz hónapot.

Mikor István a latyakban becsattog az udvarra, a kocsis rámered. Ünnepnap lévén, a vén Imre kocsis sem foglalkozik komoly munkával, hanem a kocsi rudjára feszitvén a hámokat, kenegeti a bőrt halzsirral. Jó állat a bőr – tartja a vén Imre – nem kér kenyeret, csak éppen hogy zsirral kell étetni. No aztán azzal éteti is folyton-folyvást s ha megsokalják a pazarlást, amit elkövet, rögtön fölmondja a szolgálatot. Megélteti őt az uristen, aki a csillagokat kigyujtja, más tanyában is. Átlag kétszer szokott fölmondani évenkint, de huszonhat év óta, mióta itt van, csak egyszer ment el, akkor is visszajött harmadik héten, hogy csak nem hagyja az eperfáit, amiket ő maga ültetett. Igy van Imre a tanyával, az eperfákkal és a halzsirral, amit beleétet a hámba.

Barátságosan kezelnek s Imre igen örül István megjöttének, mert a hosszu idők folyamán összeszoktak ők ketten nagyon.

– Jaj, ne is kérdözze kend. Már az életömet is möguntam a falak közt. Borzasztóság az, tudja kend, ott lönni.

A cselédház ereszete alá megy, ahol szegen függ a puskája. Ócska, rozsdás, elültöltő egycsőves, a szijja, amit megrágott az idő, kóczmadzaggal van összekötözve. Leveszi, nézi. Meg van töltve most is, mert mig István oda volt, éjjelenkint Imre kerülte vele a határt. Megforgatja egy kissé a kezében, a vállához is emeli, hogy értené-e még a bánásmódját. Azután visszaakasztja és ujból csak sóhajt.

István tudniillik csősz és ezen hivatala szerezte neki a börtönt. Ősz felé járt akkor az idő, a szőlő érett volna és ittas darazsak röpködtek a levegőben. A tanyai kutya ilyenkor lesz gyümölcsevő. Ugyan a nyers kukoriczát is megeszi, ha éhes, de a szőlőt már nem tisztán éhségből szereti. Éjjelenkint szökik a szőlőkbe és hatalmas étvágya van. Egész sorokat lelegel, amig megunja. Ezért hát ilyenkor nagy vigyázatban részesül a szőlő s a csősz folyton kerülgeti. Amely kutyát benne talál, arra rálő. Igy volt ez akkor is. A szőlő sarkát két nap óta dézsmálta már igy az eb. István sejtette is, hogy a Kalap Jánosék nagy fekete kutyája. Aztán hát ezt a sarkot vigyázta. – Hej, majd beléd lövök – gondolta és sóra töltötte a puskáját, hogy örökre elmenjen a kedve a látogatójának. Harmadnap éjjel ki is leste. Sötét éjszaka volt, a hold nem járt az égen és a csillagok elé álltak a felhők. A nagy diófa alatt ment éppen, mikor látta, hogy bent van ám a sarokban a nagy feketeség. Zörög a száradó levél a tőkéken, amint huzódik egytől a másikhoz. Mikor az utra ér, hogy nagy fekete testének formái láthatók a sötétben, István rásüti a fegyvert. Nagyot szól a puska, amott a feketeség meg elnyulik hosszasan a tőkék alatt és vergődik szótalan. Hosszabb már mint a kutya szokott lenni. István odalép hozzá a harmatos homokban: látja, hogy nem kutya, hanem ember, fekete szürben. Ott van mellette a nagy garaboly is, amibe a szőlőt szedte. Feldőlt és -139- az érett gyümölcsök kifordultak a homokba. – Ki vagy? – kérdezte István szomoruan, mert tudta, hogy bajt csinált. De egy szót sem szól amaz, csak a fehér homok válik sötétre körülötte a vértől. Eldobta István már a puskát, reszkető kézzel keresi zsebében a masinatartót és gyufát. Kék lánggal sziporkáz a kénes gyujtó és a fénye mellett megismeri a haló embert. Nem más az, mint Fekete Karácsony Péter, a juhász. Ez ugyan többé már juhot nem őriz, mert el van találva végkép. Igy esett, hogy Istvánt börtönbe vitték a tavaszszal és el kellett hagynia a tanyát, a puskát, gyermekeit és a tág mezőket, ahol messzire lehetett látni.

A felesége régen elhalt (nem élni való volt szegény, görcs állt mindig a fejében) s ilyformán a nagyocska lánya meg a fia voltak csak vele. Ezeket azon időre, mig ő maga elmenne, a sógorához küldte, aki kint messze, a halasi földek felé pásztorkodik. E miatt most, hogy hazajött, még csak a szobájába sem mehetett be, mert a kulcsot is elvitték, őt magát pedig még nem várták. Jó szerencse, hogy Imre ott van a tanyában, különben senkit sem talált volna. A gazdáék télen a városban laknak s csak ritkán jönnek elő. A havas udvarban nem mozog más, mint a kutya, a galambok, az istállóban pedig a marhák, ezekre a vén Imre visel gondot. Imre kérdezni akarna sok mindent, illetve mutatni szeretné, hogy örül István érkezésének. Ő azonban mogorva agglegény s nem ért a beszéd tudományához. Rendesen csak elmélkedik s a lovaival társalog.

Istvánnak azóta most fakad először mosoly az arczán. Lám, az öreg Imre még mindig a régi vén gyerek.

– Hagy csöpögjön – véli Imre. – Olyan, mint a szép lány haja, sohase elég neki az olaj.

A konyhába mennek, ahol Imre a tüzben tesz-vesz. István, mint aki rég ideje nem látott ilyen munkát, idegenül nézi.

– Paprikás krumpli – magyarázza Imre – de majd megszaporitom, mert csak magamra számitottam.

Burgonyát hámoz, a füstös bögrébe teszi, majd pedig vizet is tölt hozzá. Azután szalonnát vág. -140-

– Zsir is kell ám ehhöz – mondja, derülten foglalatoskodva, a vén ügyetlenség. – Vasárnap van mámma, ögye mög a kutya a máját.

Imre soha sem szokta az ilyes beszédet, de most, ugy látszik, nevettetni szeretné mindenképpen a szomoru Istvánt. Sürögve keres a tüzhely előtt egy hosszu galyat, amit hegyesre farag s ráhuzza a szalonnadarabot. Még megirdalja egy kicsit a késsel.

– Ehol a pálinka is e! Kóstolja kend. Idei, érzik még az éretlen szaga, de azért nagyon jó pálinka lönne az gyüvőre, ha az idén mög nem innánk.

Süti a szalonnát és a csepegő zsirt okosan osztogatja el, felét a kenyérre, felét pedig a bögrébe hullatván. Nem sok időbe kerül ám most már, hogy a jó parazsas rőzse tüze mellett megforr a krumpli, a szalonna is hamar kiadja a lelkét. De jól végezte kötelességét, a kenyér zsiros végtől végig. És jutott azért a bögrébe is. Mikor Imre két tányérba kiönti az ételt: örömmel mondja és dicsekedve is:

István csak nézi az ebédhez való készülődést szótalan. A régen kóstolt pálinka egy kis pirosságot hoz az arczába, melyről leszedte az egészség virágait a Csillag-börtön. Imre kanalakat keres elő, ünneplő fakanalakat, amelyeknek nyele feketére van festve, az alján pedig zöld levelek között sárga tulipántok. Az asztalra helyez mindent, tányért, kanalat, kenyeret, pálinkát. Még csak a sült szalonnát kell a krumplira darabolni, aztán király legyen az, aki különbet eszik ennél.

– Ugyan ne beszéljön kend. Nem ér az ilyen beszéd sömmit. Nem akaratbul tötte kend.

– No amazért mög nem kár, hogy egy betyárral kevesebb van. Ha zsandár lőtte volna agyon, medáliát kapott volna érte.

A paprikás krumpli zsirpillangói közé odahullik István szemeiből is néhány pillangó.

– Igyék kend még – kinálja Imre a pálinkát, a zavarodottság elháritása szempontjából.

De amazon kitörnek az elfojtott keserüségek, amiket mostanáig türtőztetett magában. Könye könye után csordul és egész testét rázzák a belső viharok.

Valósággal erre ki tudna felelni? A törvény néha oly tökéletlen. Tudja azt a vén Imre is, de ő, mint vagyonos és zsugori agglegény, a fennálló rendhez huzódik s mindent ugy talál jónak, ahogy van. Ezért ez irányban nem is szól semmit. Csak nézi a zokogó embert egy darabig, azután beszédbe kezd:

– A gyerök iránt ne lögyön aggodalma kendnek. Itt jártak most harmadik hete vasárnap. Az Annusnak uj ruhát vött a gazda, csak látná kend, hogy milyen pötyke benne!

– Az Andris mög kigyógyult a szömfájásbul. Pedig kékküvet rakott rá a doktor.

Istvánban csillapul a kétségbeesés. Nyugodtabban tárgyalnak és végire is járnak az ebédnek. Mikor a szépen festett kanál utolsókat koppanna a tányérok alján, Imre föláll, hogy a korsóba vizet hozna a kutból, de alig tesz pár lépést, fölhagy e szándékával.

– Ej – mondja erős hangon, ami ő nála bizony szokatlan, mert a maga csendességében élte eddig világéletét – az ebadta hejjén. Ki iszik ilyen ételre vizet?

Ezzel aztán se szól, se beszél, csak kifordul a konyhából. Vizet ad az állatainak és rájuk zárja az ajtót. István mindezt tétova nézi. -142-

– Hát? Hát mi? – csodálja Imre. – Tudja kend, hogy én ott még sohasem jártam bort inni. Csak dologban, ha néha elvetődtem. Most én csak csupán kendért akarok ott lönni. Hagy lássák, hogy itthon van. Én akarom! Én fizetök!

Aki ugy ismeri évtizedeken át Imrét, mint István, fölérheti észszel, hogy micsoda nagy dolog ez. Imréről tudva van, hogy fösvény agglegény, borhoz ritkán nyul (ha ingyen adják), dohányhoz soha és interesre vannak a tanyák között a pénzei. A kötelezvényeket a csizmaszárban tartogatja. Volt már rá eset, hogy el is vesztek csizmástul, de csak megkerültek. És ime, most Imre a korcsmába invitál. István érzi, hogy e dolognak Imre lelkében széles alapja van. Megindult a szabadult rab mindezek láttára és ujból csak elfogják a szeme világát azok a szivárványok, amik a belső megindulásokból könyek alakjában következnek elő.

Azonban Imrével ezen a hangon nem lehet beszélni. Soha ilyet, még fütyül is, pedig bizony isten nem tud fütyülni. Csakhogy ő mindenkép azon van, hogy itten vidámság legyen s ez a sápadt ember pedig ne legyen szomoru. Az istálló ajtó közepébe rakja be a vasrudat és azt lakatolja. Ez lókötés ellen igen ajánlatos, mert hiába fesziti ki a rossz ember az ajtót, a lovat ki nem vezetheti. A vasrud ugy van oda helyezve, hogy alatta a ló el nem jöhet, fölötte át nem ugorhat. Ezt ellátván, még a galamboknak szór némi ocsut, mert hátha késedelmesen érnek haza. Továbbá lánczáról elereszti Móriczot, a kutyát, amely azonnal Istvánnak rohan és két lábát olyan erővel veti a mellére, hogy szinte megtántorodik a rabságban elgyengült ember. Végig is nyalja az állát és István az eb sáros lábait megfogja a kezével.

Imre bezárván mindent, bekecset is hoz ki Istvánnak. A tulajdon ünneplő bekecse ez, ő maga pedig a köznapiban indult utra. Jó az ilyen a kocsis embernek, mig ellenben István csősz. Együtt mennek ki a havas gledicsiák között az utra, amely a bormérő felé vezet. De amint a sarokra ér Imre és végig tekint az uton, hogy mely oldalán volna járhatóbb a hegy, hirtelen visszalép a kapualj bokrai közé. Egy ember alakja látszik a ház végén, aki nagy bottal a kezében halad errefelé. -143-

– Várjuk mög – mondja Imre az Istvánnak – mig ez elhalad. A Gegus János ez. Nem érdemös szóba állni vele. Tolvaj embör ez, mög hazug. Szekérszámra lopta a kukoriczát a nyáron, be is van adva érte a fegyházba.

olt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, nevét nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis ember fölöttébb rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő tulságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy legényeit sulyosan leszidja, vagy egy pár napra a tábor áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk Magyarországba, igy félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem teszlek le addig, mig meg nem fulladtál. Akkor maradsz majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az Ördöghöt, mert e fajta szigoruságot tartott azon a területen belül, ahol husz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a magasabb ranguaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell szoritkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a hazatérés után csakugyan arra a szinvonalra emelte-e, ahova emelni oly erősen igérte.

Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, -146- mert néha mégis csak alább hagyott a szigorusággal. Ez olyankor volt, amidőn hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is csak szeliden szólt:

A szomoru dalok azonban azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, melytől mi messze estünk a vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végkép a vörös sziklák között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szive verését versekbe foglalni tudja, olyan különfélekép szól az ének a távol hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, mely talán bizony most szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen s ime, a tó is befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a bakavers sirva – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló eleget…

Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes, elhaló, végezetével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és tágas helyeken éli világát, csak ugy messziről zümmögni verses dalokat. De a Bodri kutyának sem volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel telt el, mig ellenben máskor rendkivül nagyokat hallgatott a társaság. Szótalan pipáztak, mignem azt mondja egy:

Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zugása közben is behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai népekhez. A minarétek tetejében hiába gegőzött a török harang, -147- ha a legszebben fujta, akkor sem hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet senkisem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is kérdezgettek tőlük annak idején egyetmást. A sulyos nagy hegyek azoknak sem feleltek. Nem is értenek hozzá. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, ugy hallom“ – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü nádasokról, a szelid és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan usznak innen arra lefelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.

Oh a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak s ha ritkásan, nyaratszaka uszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek, jaj de nagyon sebesen.

Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, mit a maga valóságában az ő parasztszivük kimondani restelt, igy versbe és nótába formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő iparos, jórésze azonban a tanyák világából és szomszéd falvak akáczvirágos utczasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami hires, ugy-e bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön átal, még ridegebbre vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sirt volna titkon az otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kélt valamennyi. Nem bir az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon kivül kell szomorkodnia.

Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán és a zugó viz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai -148- között. Erről hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett a völgy fölött.

– A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek – jönnek Magyarországból!

Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül szoktak utra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek következtek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték végig a tetőket; a keritésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis fecskék? Ugy-e nehéz volt a mars idáig a csunya hegyeken keresztül? A szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre ugy, ahogy ők tudnak, de az tökéletesen ugy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak most mert volna jönni a sas vagy csak egy ölyü is! Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat a katonák, mignem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az ereszetek gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e vöszi kend észre, hogy ez a nagyobbik e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)

Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár az máskor sem ment valami tulságos nehezen. -149-

De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép, hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy hogyan indulnak a tovább való messzi utjukra a kicsi magzatok.

Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a barakkokat és igen nagy hideg lehetett, mert az utszélen járó turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.

Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki utja van valamerre. No egy pár lépést el is vergődött a hóban.

A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtókban és el volt fagyva az ő szivében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt, mig valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur Asztalost, ki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak ugy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni birjon. Káromkodott is az Ördögh (a nevivel jár különben), mondván, hogy ilyen sorsokat miért éreztet velünk a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy uj, nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhlerféhler lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert az a golyó, mit ő küldött, soha czélt nem talált, okos német szó szerint Kéhlerféhlernek neveztetett. Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek. Hát Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte, a két tenyerében.

Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösődött. Ebbe a két tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot orditott. -150-

És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit birt, annyit szedett föl belőle és a hosszu Ördögh, ki az imént kihajitotta a hóba a rövid tambur Emerich Asztalost, már ismét behajitotta a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud, mert meleg kell ide. A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és keszkenővel, fehér ruhával, miegymással teritgette és akadt, aki fejen csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyezett bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj de nagy örömök voltak azok!

Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, ki már fölült az asztalon és széjjel tekintett. Gyönyörüséges szeme van a fecskének, kis aczélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely feléje nyult. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak fekete kávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a fekete kávét, amibe komisz kenyeret apritott, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak vélte ezt a fecskék részére is.

Jó volt-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egykettőnek a kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár ki is nevessenek érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével puczolgatta a baka. Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a fecskék és a durvalelkü parasztkatona szinte siránkozva mondta nekik:

Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni kezdtek -151- s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek aznap délután. Szerencsés és boldog utat sóhajtottunk utánuk.

Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette a katona az elgyötrött, az elárvult kis madarat az inge kebelébe és együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis madárnak a szive egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment. Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a magasba a madár, néhányszor körülkeritette a tábort, azután megindult a társai nyomán.

– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig voltaképpen annyi köny peregett a nagy veres szakállába, hogy az sem birta állni: arról is lepergett.

gőzbika a tányába lassan beczammog. Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az uton szinte megdöbbentik az embert, ha az akáczfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivitnak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot.

De azért még nem minden gép ilyen. Meg vannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az uton, hanem ökrök huzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni. Öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt buzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönt járt Pesten és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No aztán csak ugy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt.

– Ha kis baja van a gépnek – vélik – ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, ugy sincs abban okos embör.

Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behuzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semjéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is -154- tanitanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.

Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighuzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával alá gyujtanak s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom bucsufia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörüséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.

Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a Pestbe“ a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az ur. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nem igen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szij a kerekekre került, a munka megindul.

Valamely ember, bizonyos nevezetü Fehértói Mihály, aki részvényes a gépbe, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges bugása azonnal hallatszik.

A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki igy kiáltoz. A semjéken a tehén abban hagyja a legelést s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy, fehér búböczék kiváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az uton ki halad el, miféle kocsival és hosszasan néznek utánuk.

Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken s igy előtte a gép füttyentgetései, a cséplő dobjának mély bődülése ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok -155- még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki és nem a dob szelelte ki a buzát, hanem lapáttal vetették a szérün a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe és a vasrudjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelid masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szij nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivitó fütyülés, tüzveszedelem és emberi szerencsétlenség – mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.

Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohasem járt, ime a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. – Szava oly rendkivül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütődéssel hallgatják és mondják:

Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg ember azt mondja: No, nézd el, nézd. Mig mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazitsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.

A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?

… Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kórmányos Etel nevezetü és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott és vad, iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyujtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etel elé, mikor látja, hogy mint valamely kereszt, Etel is becsuszott.

Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak és -156- Kórmányos Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem lehetett valami nagyon sulyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nincsenek.

Vér önti végig a cséplőt, vér a buzát, a szalmát, de még a polyvát is. A föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.

A kocsi, amely a testét vinné, az utra a tanyából lassan hajt ki. Az uton a járók kérdik:

A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll és azt mondja:

E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Igy a cséplő sem dolgozott s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért és elvégre valahol csak meg kellett találni Etel lábait is.

De holnap már majd fütyül megint s akkor azok a népek, akiknek órás-tanyájuk van, ismét utána igazithatják az óra tetején a czirkalmokat.

maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár mégis mindenki azon igyekszik és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlókép volt, de hiába gondolkozott, mire sem tudott menni. Nem volt öreg ember, nem mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt igaz, mert sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki háza. Azelőtt mint béres legénykedett s elvette egy napszámos ember leányát, ki maga is csak zsöllérként élt valami gazda kisebb tanyáján. Vannak ilyen kis tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy hogy mert a tanya nagyon ócska, ujat veret a gazda s a régit azért nem bontja szét, mert kerül abba zsöllér. Mihály is ilyen helyre került, hogy Klárát elvette, mert azért, hogy valakinek tulajdon födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak összekerülnek, hogy egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló emberi elme nem látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább gúnyt üz azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását esküvel közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy pár, máskép pedig Mihály sorsát olykép festik, hogy eddig csizmában járhatott, ezentul meg majd mezitláb ténfereg. Mihály nem bánta a szóbeszédet, ügyet sem vetett rá s Klárával el voltak valahogy, napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is; ha lehetett egy földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a gyalogösvényen, amely az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak s azontul fogva együtt mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható, hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. -158- Szép hangja van a kapának; igy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Urangyalát.

Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különfélekép a fejében a sorsát és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája miként lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott, hogy sehogy. Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor Klára már dologra nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s miegymás. No és ez a rozoga tanyaház sem sokáig állja már a dicsőséget, hátulsó oldalát ép a héten kellett ákáczrudakkal föltámogatni, hogy időnek előtte világnak ne induljon. Aggodalmas gondolatok voltak ezek és bus sóhajtással nézett el esténkint Mihály a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé s bár az ő keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.

Ez igy is maradt volna örökké, ha messze kinn a nyomásszélen, ahol már nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, uj dolgok nem történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell ültetni. Ugyde volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak ugy össze-vissza nőve és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is ültette azokat senki, valaha régen egy magot vitt oda a szél, vagy ép szálló madár is kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna: elég az avval, a mag megfogamzott, a fa felnőtt és ugy támadt a nyomán az erdő magától. De hát hiába, nem az, amilyen kellene; igy azt határozták, hogy kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy jőjjenek az emberek ehez a munkához és egészen ujfajta árakat szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat mindenki akkora földet, amennyiről gondolja, hogy bir vele. Azon a földön tartozik kiirtani az erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy éppen kidönteni a fát, hanem kiszedni a földből a tönköt a mély gyökereket. Ezért a munkáért öt évig a föld ingyen, kivéve, hogy az irtás után csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen kapja. Közükbe vethet krumplit vagy dinnyét, meg a széleken kukoriczát termelhet. S ami fát kidöntött, az is az övé, pénzfizetés nélkül. Ennyi mindent kap ingyen, ezért támadt is a neve, mert ugy hivják őket: ingyenös embör.

Mindszenti Mihály is, hogy ezen életmódról tudomást szerzett, elment Klárával együtt ingyenes embernek. Ehez a gazdasághoz nem sok eszköz kell, csak fejszék szükségesek hozzá és balta, fürész, meg -159- annyi élelem, amely az uj termésig kitartson. Máskép csak dolog kell hozzá és egészség, kibirni azt a nyomoruságos életet. Mert hogy valaki el birja képzelni, mi az a vadonirtás, az ember harcza a természettel, azért nem kell Amerikába menni, itt meglátható a pusztaszélen. Csak ugy a maga egyszál fejszéjével esik neki az erdőnek az ingyenes ember; szinte nehéz elgondolni, miként birja a földből a maga egyszerü eszközeivel a hatalmas törzsek óriás tönkjeit kiszedni. Mig a hosszu törzseket a tanyákra elhordják, megveszik uj épületekhez mestergerendának, a többi ott marad az irtott föld szélén, nagy halmokban, mert hiszen fütőszerszám a tanyákon nem kell, van mindenkinek magának, azt meg nem veszi senki. Ő maga tüzel belőle télen, amennyi kell a lakásban.

A lakás… A vasutak gyakran haladnak el faluszéleken, ott a kocsi ablakából szerfölött apró kis zugépületeket lehet látni. Csak ugy vályogból van minden ragaszték nélkül összerakva a négy faluk, a tetejük lapos s az ajtónyiláson halad ki a füst. A czigányputrik ezek s a lakások legutóljának lehetne gondolni ezen odúkat. Pedig dehogy. Az ingyenes ember lakása az, a földbe ásott gunyhó. Egy nagy négyszögletes lyuk a földben, alighanem valamely kiásott fatönknek a helyén. Némelynél a földbe vágott lépcsők vezetnek le hozzá, de akkor igen tág marad az ajtója s bever rajta télen a hó, meg elönti a nyári zápor. Hát inkább csak az ajtónyiláshoz létra van támasztva, azon másznak föl, le. A teteje abból áll, hogy faágak szolgálnak a négyszögletes lyuk egyik szélétől a másikig, ez aztán meg van hordva kukoriczaszárral, száraz bozóttal, földdel s a jó anyaföld azon ujabb eleven bozótot terem. Ilyen lakásban lakik Mindszenti Mihály, meg a többi, aki ott irtást vállalt, akik a kulturának ép oly előharczosai, mint a dakotai farmer. Másként nem lakhat, mert a föld csak öt évig az övé, azután mehet tovább; ujabb irtásra, ha van.

Itt éltek, mint e helyeken élni lehet. A pusztán nem jár senki, csak az erdőtiszt lovagolt ki olykor hozzájuk, hogy a végzett munkát megtekintse. Máskülönben csend van a tájon, az irtás szélén a maga buczkáival már mindjárt a puszta következik, azon nem jár más, csak a két Rózsák vezetése alatt a rideg barom.

Klára itt, ezen környezetben és ezen földbeásott barlangban gyermeknek adott életet. Persze ehez azonnal törvényes dolgok következnek. A huszonnégy óra alatt való bejelentése a születésnek, a keresztelés, -160- meg mi egyéb. Talán fölösleges emliteni, hogy a törvények e helyen a maguk szigoru megállapodásaival annyit sem nyomnak a latban, mint az a sas, amely a puszta fölött átsuhan. A gyermek megszületett és élt. Mihály, mikor az ideje s az időjárás engedte, bevitte a tanyák központjába, ahol van pap is, anyakönyv is, ott a gyermeket Pálnak keresztelték, mert Klára apját is, bizonyos nevezetü Rengő Pált, mint neve mutatja, szintén Pálnak hivták.

A Pál gyermek egy darabig élt anyja emlőjén a barlangban, utóbb azonban meghalt. Ez közös sorsunk, hogy idővel közanyánk ölébe menjünk, de Pál ezt igen korán, mondhatni idő előtt tette meg. Elhatározása gyors volt, ugylátszik, örökölte apja keménységét, ki egymaga állt egy szál fejszével neki az irtatlannak. Pál este köhögött s bár a székifü virágából hathatós meleg levet Klára még akkor éjjel főzött neki, köhögése nem csillapodott. E tekintetben a székifü virága nem használt, mert bár az jó orvosság, de a főzése meg ismét füstöt támasztott a barlangban s igy, amint az életben is elég példa mutatja, a jó igyekezet rossz eredményeket szült és ezek nyomában Pál reggelre a maga egész rövidségében kinyult.

Gyermekkorában ki hallotta pásztortüznél danolni a megölt legény történetének nótáját, kit hiába költött az apja, az anyja, mert csak a babája szavára támadt föl s azt kérdezte tőle: csináltatsz-e néköm diófakoporsót? Mire babája azt mondta: csináltatok, csináltatok márványkükoporsót. Mihály is csináltatott volna, ha tehetsége volt volna hozzá, Mindszenti Pál részére márványkükoporsót, de kő ezen a tájon mentül kevesebb van, márvány pedig éppen nem találkozik. Az Ur kegyelme a márványt más népek közé adta, hogy azok is élhessenek. Mihály, ily formán állván a dolgok, fürészelt deszkából koporsót szerkesztett és Pált abba tette.

– Csókolj még rajta egyet – nyujtotta Klárának – majd aztán lészögezöm.

Leszegezte és hóna alá fogván a kis ládát, kimászott vele a létrán a barlangból. Azzal aztán el-beindult a tanyák közé, a központ felé, hol vannak oly emberek, kik hivataluk szerint temetések végzésére alkalmatosak. Klára is ment volna, de részben erre a dologra még nem volt képes, mert erejét a betegségen kivül a Pál halála fölött -161- érzett bánat is fogyasztotta, továbbá otthon is kellett maradni valakinek.

Mihály gyermekét, Pált eltemették a központi temetőbe, a kántor tett fölötte némi éneklést. Mihály nyujtott is érte a kántornak annyit, amennyi tőle telt. Azután hazament Klárához s voltak ismét ugy, mint Pál jelenléte előtt voltak. Mihály irtotta az erdőt, ásta ki a tönköket és Klára, amint birta, segitett neki. Egyhangu élet ez s a Pál elmulása után való időkben csak az hozott bele némi változatosságot, hogy egy napon a verem előtt megállott egy lovas városi pusztázó katona. Pöcsétöt hozott. Ez egy czédula, amivel a biró vagy kapitány elé idézik az embert. Ugy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hivja e darab papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város czimere, a biróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Ugy gondolom, hogy nem igy van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés: a citatio cum sigillo.

Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt a városba czitálja a rendőrbiró elé. Elment, nem lehet mondani, hogy nem ment volna, mert éppen kilencz óra hosszat gyalogolt, mig a városba beért. A rendőrbirónak beadta a pecsétet. Annál ott volt már a hivatalos irás, mely szerint Mindszenti Mihálynak Pál gyermeke az orvosi tudomány tökéletes mellőzésével ment a másvilágra. Mihály felelősségre vonatott, hogy miért nem hivatott orvost? E kérdés a pusztai barlangból előkerült Mihályra nézve annyira furcsa, hogy rá felelni sem tudott. Két forintot inkább birságba fizetett és arról rendes nyugtató irást kapott. Azt zsebre tette és kilencz órát gyalogolván ismét, éjfélre hazaért. Klára fölneszelt, mikor Mihály a barlangba bemászott.

– Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? – kérdi tovább az asszony.

– Nem – felelte Mihály – dehogy. Csak irást adtak arrul, hogy mink öltük mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna mög. Két forintot is fizettettek velem birságba. -162-

Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén, mondja:

Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára evett.

zt az időjárást, ami a mostani, igazság szerint nem ugy hivják, hogy szép idő, hogy pompás idő, hogy kitünő idő, mert az idő ezen járása egyszerüen csak kincses időnek neveztetik. Valóban az is. Ez az idő, amidőn a kalászok nagyobbodásának zaját éjszaka meg birja hallgatni, aki ért hozzá. Minden növekszik ilyenkor, ami csak növendék. Igy teszem azt, a paprika is most van leginkább abban a korban, amidőn kedvét kell neki keresni. Ez a kapálásban nyilvánul. Ha a paprikát jól körülkapálják, de közben óvják is, hogy a kapavassal meg ne vágassék, az olyan valami viruló szép kisded növény lesz, hogy gyönyürüség nézni még annak is, akinek semmi köze sincs hozzá. E kicsi szelid bokor ekkor kezdi teremni az ő nagy gyümölcseit, amelyek oly mérgesek, oly formátlanok s mégis annyira kedvesek, hogy például most harmadéve is százhatvan forint volt belőle egy mázsa.

E nagy árnak oka az, hogy a vele való bánáshoz különös hozzáértés kivántatik, azonfelül elsősorban mi Urunk és Istenünk segedelme, hogy nekivaló időt adjon. Most adott, nem lehet panasz az égbeliek ellen, mert ez, bárki bármit beszéljen, kincses idő. Istentől itt már a paprika részére kivánni mit se lehet, hanem igenis a paprika kivánja az emberek részéről a kapát. Ép azon alapon indul ki a tanyából korán reggel a fiatal Toponárszki Gergely feleségestől, menvén a földbe, hogy azt jól megkapálják, mert ritkaság az, hogy munkátlanokon Isten áldása legyen. Ép csak tavalyi házasok ők, a fiatal gazda-pár, a felesége, bizonyos Bánhidy Valér csak most számolt huszonegy esztendőt. Szép asszony, régi jó magyar-fajta, bár az ember sem kivetős, bár mindenki tudja, -164- akinek esze van, hogy ő rácz származásu. Tiszapartiak ők ugyanis és a Tisza tulsó partját már a ráczok lakják. Régi időben sok rácz származott át onnan (csak egy ladik-utba került), bérleni való földeket keresvén. Ezeket meg is találták s itt ragadtak, mert ragaszt a föld nagyon s ama időkben még nem voltak hitbeli villongások. Lám, ha a Tisza árad, egyformán önt el ráczot és magyart, valamint a jégeső sem tesz különben. Igy apránkint elmagyarosodtak, összekeveredtek s csak a név mutatja a régi időket, természetesen az is a maga módja szerint, mert kidobják belőle a sok kemény betüt és Toponárszkiból Toponáczki lesz, mint a Benkovszkiból Benkóczi.

Igy megy hát a fiatal gazda a földre az asszonynyal csak ugy könnyeden, mert nem messze van az s délre hazatérnek. Csak két kapát visznek s a vizes korsót mázatlan cserépből, amelyben olyan hüs marad a viz, mintha pinczében állna. Megállnak a föld szélén, tekintetükkel vigigfutják a paprikabokrokat, azután egymásra néznek szótalan boldogsággal. A szerelmetesség is szebb igy, májusi munkában a gyönyörü termés előtt.

Az asszony bólint rá s felelni akarna valamit, de im, hirtelen megdöbben. Reszketés fut rajta végig és elhalványodik.

– De hátha elhagy – véli az asszony dideregve. – Hisz kapálni köllene.

Hát várnak egy kicsit, de Valért egyre jobban előfogja a fázás. Csak jobb lesz ezzel hazamenni. Fogja is az egyik kapát, hogy majd azt is hazaviszi s megindul. Az ember pedig most már szomoruan fog a dologba. Néhány paprikatövet megkapál, mikor a szivébe üt a sejtés s gyorsan megfordulván, Valér után tekint. És látja, hogy éppen abban a pillanatban szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony, aztán mint akit a villám leütött, végigesik az uton, a kapa pedig a válláról messze elrepül. Minden munkát ott hagy e látványra az ember és szalad arrafelé azzal a nehézkes futással, melynek oka a sulyos csizmákban keresendő. -165-

Hát ha itéletnapig kiabálod is, szegény ember, hogy Valér! ezt ugyan többé föl nem költöd. Ez meg van halva tökéletesen, mert szél érte. Furcsa az és lelkekbe vágó dolog, ha az ember halottját az országut porában siratja zokogva, már pedig ez itt igy van, mert Gergely ott térdel, forgatja, tépdesi kebléről a ruhát és ajkán keresztül igyekszik bele életet lehelni. Nem lehet az, hogy meghalt, hisz még meleg. Az ám, de e meleg is hagyogatja el apránkint s nincs mást mit tenni, mint fölvenni a porból a holtat s vinni a tanyaház felé. S ott ismét a nagy szomoruságok, az öregek sikoltása, a kis leány sirása, de ezekkel ne is szakgassuk senki szivét, elég, ha az övéket szakgatta. Mert nem erről van itt most szó, hanem másról van szó. Ugyanis már fölállitották a ravatalt, a sima ágyra tették a halottat, gyertya is égett a fejénél, mig a szomszéd Rózsa Mihály sietve hajtott a városba koporsóért és az asszonyok imádkoztak, előbb a haldoklókért való könyörgést, azután a bünök bocsánatáról szólókat, hogy: Kik még az életben szenvedtök, örültök. Ez lesz majd végetök, mind ide kerültök. – Itt a királyoknak lehull koronájok, eltünik hatalmuk – midőn mindezt már tennék, lóháton sietve ér a tanyaudvarba a kardos ember, az öreg pusztázó. Azt mondja:

– Valért? – pillant föl szomoruságából Gergely. – Hisz nem gyógyitja azt szögént mán mög senki kórháza.

– Tudom – felel a pusztázó – de erre igy van parancs. Majd odabent az orvosok mögvizsgálják, hogy mi ölte mög.

– Jól van, öcsém – mondja amaz a lóról – én elhiszöm, de odabe nem hiszik el! Azt mondják ám, hogy hátha nem az ölte mög? Hátha más?

Mikor igy ököllel ekkorát a szivére csapnak Gergelynek, gyanusitván, mintha ő ölte volna meg Valérját, pillanatra elsötétül előtte minden s ugy érzi, mintha kezdené elhagyni az esze. Azután kifakad, mérgesen beszél, miket csendes komolysággal hallgat végig a pusztázó. Mint olyan ember, ki szokva van ezekhez. Ezért nem is viszonzá Gergely mérges szavait s ezt méltóságán alul levőnek is tartaná ő, ki Gergely -166- öregapját már akkor ismerte, mikor Gergely édesanyja még nem volt az élők között. Csak mikor a fiatal özvegy lecsillapul, szól neki:

– A törvén törvén, öcsém. Azon már te se segithetsz. Hát csak vidd be Valért a kórházba.

Be is. Most már csakugyan és csak azért is beviszik, féktelen módon száguldanak az indulatok Gergely kebelében. Vigyük, csak vigyük. Mikor a szomszéd, ama nevezetü Rózsa Mihály kihozza a koporsót, holtját abba emeli Gergely szép fehér ruhában. S a szomszédasszonyok ezuttal Gergelyre példázván, az István királyunkhoz való éneket mondják, mely szerint: Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú mezei, Lankadnak szüntelen vitézlő karjai, Nem szünnek iszonyú sirástól szemei.

Lélekre lehet mondani, hogy bizony nem szünnek iszonyú sirástól ott szemei senkinek sem. Városi ember talán nem talál e dologban oly sok iszonytatót. De itt, ahol minden máskép van, im viszik szép Valérunk testét be a csunyaszagu házba, hol őt halott korában késekkel vagdalni és darabolni fogják. S majd onnan lészen temetendő, több testi darabokban, mik, oh én uram és én istenem, föltámadáskor miként lesznek vajjon ismét egygyé? Az ám. Erre feleletet senki sem ád. A tanyából lassan indul ki a kocsisor, három kocsi van éppen, mert több efajta temetéshez nem telik, mert elvégre a paprika is csak kapálandó. Ez szomoru ut, be a kórházig. És az is szomoruság, ahogy a halottat beviszik és jönnek a tudós orvosok és a kapitányságtól a biztos és jönnek a törvényszéki urak, a vizsgáló, továbbá a király ügyvédje s valóban csak a jó Jézus urunk tudná megmondani, hogy még ezenfelül kik is jönnek, oly sokan vannak.

Nem kell hinni, hogy sok időbe kerül, mert nem kerül sok időbe, mig megállapodnak abban, hogy Valért csakugyan a szél ölte meg. A szivét érte. Irigyelte ezt a szivet a szél Gergelytől s megölte. Nem jó dolog, de mit lehetne ellene tenni? Semmit sem lehet ellene tenni. Meghalt felsőbb hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni. De a formája e dolognak, a pusztázó, a kapitány, az orvosok, a törvényszékiek, a darabolás s azon rettentő vád, hogy nem-e Gergely ölte meg Valért, mily borzasztó iszonyatosságok ezek. -167-

Kihozzák ujból a koporsót, a tanyai kocsira teszik. Valér most megy ki a földbe utoljára. Ott a pap is, ki kisérné, csak ugy ingben, mint kórházból jötteknél szokás. És a kántor ur is a segédjét küldte el, kinek bár szebb a hangja, de azért (ugy-e bizony) még sem ő a kántor? És akkor e sivárságok között megindul a temetés. Valóban, még csak keresztje sincs Valérnak, mert a sok lelki gyötrelem között elfeledkeztek arról, hogy nevét a fába vágassák. Ellenben mezei virágokból font koszoruk lógnak a kocsik lőcsein. Igy haladnak a rövid uton, mely a kórháztól a temetőig vezet, csupa kórházak, börtönök és kaszárnyák között. Micsoda ut ez, én jó uram! A pap lassan megy a gyalogjárón, halottja kocsiját Gergely maga kormányozza, s ő, Valér, fejtől fekszik hozzá. A pékek kaszárnyájánál, hol ép prófuntot osztanak ki, megállnak, hogy beszentelje a pap Valért s azután szabadjára ereszsze.

A többiek is leveszik kalapjukat s gondolkozva hallgat mindenki. Mily véletlen eset ez. És mily szégyennel teli való, hogy Valért igy meghurczolták, darabolták s most ily nyomorultan, szegényesen, szégyennel kell őt vinni ki a földbe. Igy meghurczoltatni.

Mert im, ép történik, hogy jön haza itt a kaszárnyák közén a gyakorlótérről az ezred és jön legelől egy kompánia és kardot ránt a kapitány:

És a kapitány ur, a hat arany csillaggal a nyakán, a fényes kardot tisztelgésre vágja és a legénység keményen lépdelve szijjat szalaszt s mind valamennyi veti fejét Valér koporsója felé. Jön a másik kompánia, a harmadik, a negyedik, az aranysapkás tiszt urak, a nyalka kadét urak s a mogorva, vén őrmesterek mind, mind kommandéroznak a legényeiknek, hogy fejet vessenek a Valér koporsója felé. A kardok suhannak a levegőben s az aranyos tiszt urak, midőn tisztelgésre lecsapnák, komoly szomorusággal tekintenek a halottas-szekér felé. És a -168- legények levágják szintén kezüket a puska agyához s járulnak el fővetéssel Valér előtt. Egy kompánia, két kompánia, három kompánia, egy batalion, egy egész ezred, igy végigtisztelik ők Gergely halottját. Kemény, erős kommandók hallatszanak s Gergely, kiben a köny árja most már csakugyan megindult, hátraszól a koporsóhoz:

latyakos őszi uton czigánycsapat halad a sátoros kocsikkal. Vékony gebék vannak a rud mellett a kóczmadzagos hámban. Némely rész a czigányok közül: asszonyok, gyerekek, belül a kocsiban mindenféle dunyhák és ócska takarók között. Egy öreg banya, sovány lábszárát a fürhérczre kivetve, szopja a pipaszárat. Ez szomoru állapot, mert azt jelenti, hogy már sem olyan dohány nincs, amit fölpipálni lehetne, sem pedig amaz nem mutatkozik, amelyet rágni szokás. A dohány ölő mérgéhez szokott czigányasszony ilyenkor kicsavarja a pipamakból a szárat és szopogatja szivar módra azt a végét, amely a makban volt.

Odább a tájon, tanyahelyek és jegenyék között már az őszi alkony köde legelész, a romák a kocsi mellett a sárban lépdelnek. A levelevesztett fákon, az utszélen, csörög a szarka és végigcserdül utána mind az a fasor, ami valamely tanyához vezet. A szarkának meg megint az a szokása, hogy igy végigcserreg a fákon, ha utast lát és a kocsi érkezését jelenti. Azért mondják: csörög a szarka, vendég jön.

No, ez a nép, amely most az uton ténfereg, nem megy ilyen bejelentett módon vendégnek sehová. Nem arra valók, hogy keritett helyen álljanak meg csak egy éjszakára is, utjuk soha a közbe nem szakad, csak mindig rajta járnak, az utszélt fogván föl olykor lakásul. Hol álljanak meg s merre menjenek, ahoz mappájuk nincsen, csak a jelzések és régi emlékezetek nyomán járnak és kelnek. Hogy szigorubb rend van-e ezen a tájon, mint amazon, azzal látszólag nem sokat törődnek; az ócska sátoros czigánykocsi azért a szigoru járáson is végighalad, legföllebb ott nem igen mer lopni a karaván. Ott csak a koldulás -170- járja, szétszóródnak az asszonyok, vezetve a rongyos gyermekeket és dunogva, alázatosan koldulják a krajczárkát. Ha maradék-ételt kapnak, bögrékbe rakják és az uruk után hordják; a pénzt is, amit kártyavetéssel szerez, mind az emberének hordja, az embere pedig mind pálinkás és veri az asszonyt. Ezenfelül az ember inkább csak lovon kupeczkedik, azonban ha lehet, nem veszi, hanem köti. És irányitja a karaván utjait kora tavasztól késő őszig, mert télire már leginkább csak el szoktak valamerre bujni a hegyek közé. Legnagyobb csapatjaik Báttaszék tájékára vonulnak, kerülve az utazásban az emlékezetes helyeket. Ezek ama ugynevezett hajnyirós helyek, ahol az átvonuló karavánt fülön fogják és a kósza hinduk nagy kóczos haját lenyirják tövig. Ez nem valami jogos dolog ugyan, de hasznos. Ahol ez egy-két karavánnal megesett, évtizedekig a tájára sem mennek, bár még ha a szájbicscsó kövei parancsolnák is.

A szájbicscsó a vezér, az egészen más rang, mint a vajdaság. A szájbicscsók a sok családból összeállt törzsek főnökei, az ő parancsaik nyomán az a czigány sátoroskocsi, amely látszólag czéltalanul ődöng a pusztákon, parancs szerint és tudatosan halad. Parancsai az utszélen hevernek: pár szalmaszál vagy lószőr az árokparti fa háncsában, néhány kavics az árok szélén, meg egyéb ilyenféle jelzések.

… A három kocsi czigány, hogy egészen bealkonyodott, megáll. A lovakat kicsapják a mezőre, még csak kötélbéklyó sem kell a lábukra, bizonyos, hogy nem mennek el messzire. Ebben alighanem megint van valamely titkuk. Mert nemcsak a tökéletesen agyoncsigázott lovaik ilyenek; ha jobb lovuk „kerül“, az is ilyen marad. A czigányhoz került ló olyan lesz, mint a juhászhoz került szamár; teljesen a családba tartozandónak érzi magát. Juhászoknál is, ha két-három legény letelepedik, hogy valamely ócska kártyával máriást játszon a szétteritett szűrön, csakhamar előkerül a falkabeli szamár és a fejük fölött komolyan belepislog a játékba. A czigányló is ilyen családias, talán tudja a körülötte lévő kétlábuakról is, hogy egyformán nyomorultak.

Menne szét a gyereknép, hogy majd faágat hoz és bogáncsot szed össze, mint tüzelőt a bogrács alá. Igy utban, mikor sátort nem ütnek, nem igen szoktak horogfán főzni, inkább csak a kocsirud végére akasztják az edényt. Ha van a környéken krumpliföld és van benne krumpli, akkor onnan mindjárt jut a bográcsba ételnek való, hozzá -171- való szalonna bizonyosan van valamelyik kocsin. De egy széles, magas czigány, puhaszáru, szük, hegyesorru csizmában, fekete zsinórral kihányt bő kék nadrágban és ezüst gombokkal a kék kabáton, leinti a készülődéseket. Pár rövid szigoru szót mond, arra minden aztán abban is marad. Középütt kiborotvált, nagy, fényes fekete szakállával olyan éppen ez az ember, mint ahogy a hindu fejedelmeket rajzban látni lehet. Ahogy szólt, a bográcsot azonnal elteszik hátra a kocsisaroglya alá, ahova való, tüzet sem gyujtanak. Az asszonynép meg a gyerekek a kocsisarokba huzódnak, meleg étel már ma nem lesz.

Egy-két surbankó legény a kocsik körül marad, a többi ember azonban, ahogy besötétedett, szerteszéled. Mielőtt elmentek volna, egy kis durkálás történt a kocsik alján. Ott szokott dunyhák meg ócska szövöttes pokróczok alatt heverni a fegyver, ki micsodás. Van ott néha régi mordály, meg kétcsővü pisztoly, csak ugy a maga faragta agyra verve, de nem hiányzik azért a revolver sem. A hozzá való töltények pedig a rongyos mellények zsebeiben találnak helyet, gyufamasina és bicska között.

A kocsikban alszik a vándornép. Egymásra van bujva a gyerekhad, ugy szunnyad. Az asszonyok föleszmélnek olykor, hallgatóznak. Mi sem hallatszik a sötétben, csak a lovak járnak a kocsik körül. A sáros föld a lefekvésre hideg, hát álltukban alszanak és arra az oldalra mennek, ahol menedéket találnak a szél ellen. Semmiféle zaj más nincsen, olykor nagyon messzünnen némi kutyaugatás ha hallható.

A kocsiban ujból elalszanak, de olykor csak föleszmélnek. Már elhaladta az idő az éjfélt, mikor egy-két tompa dörrenés hangja lassan, nehézkesen elhalad hozzájuk. Azt sem tudják, merről jött, messze van az nagyon, ahol a puska szólt. De hát ez nem ok az ijedelemre. Szokott durrani olykor az ilyen elhagyott vidéken a fegyver, ott ennek a szava a beszéd. Vadász is járhat már igy hajnal felé a nádasokban. Hátha az?

Pedig nem az. Arra lent, messze, amely felől a dörrenés hangja elszolgált, fegyverben állott az éjjel egy tanya. Ott sötét éjszaka idegenek jártak az udvarban és még csak a kutyák sem szóltak rájuk, mert le volt itatva pálinkás kenyérrel mindakettő. Csak jöttek-mentek halkkal a fekete alakok, dolgukat szótlanul intézve. Nem találtak eleven lelket, igy nagy bátorságban voltak. A lovakat már vihették volna minden baj -172- nélkül, majd csak reggel mutatta volna hült helyét az istálló. De bátorságukban tovább kutakodtak, bemerészkedtek az ereszet alá, mert ott szokott vagy fél zsák buza vagy rozs lenni, valamint a disznólábak és a szalonna némely része annak a gerendáiról lóg lefelé. Itt aztán fölbukott az egyik valamely bádogedényben, ennek pedig a többiek közt is az a haszna, hogy lármát üt, ha fölbuknak benne. A gazda erre fölébredt, ajtót nyitott és kikiálltott:

A világon ez a legtökéletlenebb kérdés hasonló esetekben, de azért a legtöbb ember csak megkérdezi, mintha amannak a másiknak érdekében állna rá felelni. Nem is ad választ a gazdának senki, csak mikor előbbre lép és valami meleg testbe ütközik, érzi, hogy hirtelen nyakszirten ütötték. A becsületes nyilvános kérdésnek csak ennyi haszna lévén, visszaugrik a szobába s leakasztván a revolvert, az ajtó mögül vaktában kilő. Válaszul egyszerre három fegyver is dörren. Ez az ijesztgetés, hogy most a gazda azonnal rémüljön meg s elő ne merjen bujni. De a szegény ember a vagyonáért áldozza az életét, a gazda csak előbuvik s ujra lő. Hosszu, világos lángu puskadurranás rá a felelet. A tanyában zaj és sikoltozás támad, a gyerekek fölébredtek. Adjatok világot! – ordit a gazda.

Mielőtt világot adnának, egyszerre, mintha csak egy időben rántottak volna el két szál masinát, a tanyaudvar külső felében jelenik meg két szál piros láng és pukkan utána két csendőrfegyver. Valaki nagyot ordit a sötétben és nagyot puffan, mire rövid csend áll be. Utána megint csörtetések zaja hallatszik, mint akik árkon-bokron keresztül menekülnek.

A puszta éjjeli sötétjében kószáló őrjárat csak akkor nézhet jól körül, mikor csakugyan világot hoz elő a gazda.

A kut mellett fekszik hanyatt egy ember, ezüst gombos, rongyos mellényben. Már nem élni való, látszik rajta. Ugy, ahogy nézdegélt volna a sötétben, hogy merre ereszthetne golyót, a szeme alatt találta egy. A helye mindjárt meg is dagadt, amitől az ajka fölhuzódott és fehér fogai kilátszanak. Azokkal most olykép nevet, mint ahogy az agyonvert farkas szokott.

Fölteszik kocsira, viszik be a város felé. Ahogy a dülők közül -173- kihajtatnak és az országutra érnek, három kocsi czigány ott lassan hajtat a hajnali latyakban. Egy csendőr leszáll, hátul marad, a másik a kocsival előzködik s ahogy elejükbe ér, megáll a testtel. Leugrik, a fegyvert kézbe veszi:

A „rom“-ok lassan és alázatosan előjönnek, a csendőr a ponyvát szétteriti a halott fölött:

– Hát ki vúna? – mondja a czigány – hát ki vúna? Hunnan tugygyuk mink?

– Hát hunnan tunnám? – szól a czigány – a ruhája mutattya. Rács csigán e! Nem is fogágygyuk áz ijet magunk kezé.

– Mán hogy vúna? – pattan föl a czigány. – Csak ezs a ketté. A hármadik a közsépső kocsiba való.

– Mert nincs a föld alatt. Itt van a kocsiban e! Állj ide elébe! Megmered-e tagadni, hogy az apád?

Odarántja a halott elé. A legény ránéz az apjára, rá is csak ép ugy nevet a foga, mint a többire. A két idősebb czigány nagyon izgatott -174- s hátra tekintgetnek. A csendőr jónak látja a szuronynyal egy kis kört csinálni maga előtt és fölvilágositást adni:

– Mijér ne vúna? – mondja a halott elé állitott legény. – Éntillem lehet.

Elmegy a második kocsihoz, egy kis leányt ki akar emelni onnan. De az egyszerre sirva fakad, mind egyszerre sikitozni kezd, aki csak a kocsiban van és megrendülve kiált a legény:

Aztán sietve megy el onnan mind, mert a korotáró nagyon fél a tulajdon halottjától és látására minden egyéb vad ösztöneik pillanatra elnémulnak. Helyettük a bőrtarisznyákból előszedett lánczok kezdenek csörögni. Csengésük a reggeli ködben nagyon szomoru muzsika.

ása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy egyuttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön a „czélszörü szögény embör“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer forinttal sulyos tárczát az utszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná a gazdához, mondván:

– Már nézze csak tekintetös uram: valamik bolond ur mán mögén esze nélkül kódorgott erre felé.

Kása nem is tételezné föl másról, csak urról, hogy utszélen ennyi vagyont hagyhatna. Parasztikus ember ilyesmit nem tesz. De gyémánt inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott lehet felejteni az udvaron, az neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király kárbunkulus kincse is, reá nézve akkora értékkel sincs, mint valamely kidőlt szőlőkaró. Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne ellopni, azt sem lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy vigyázzon jól a birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen tudatik, hogy minden ember megkisérthető s a Sátán különféle utakon ólálkodik s teremt az áldozat elé oly dolgokat, minek ellent állani nem tud.

Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem türi. Azt kebelére fogadja, akár az övé, akár a másé s ugy el tud vele társalkodni, hogy az csodálatos. Mindazonáltal nem birja az italt, mert mint a legtöbb parasztikus ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni -176- nagy borivó parasztokról, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek, ahol az italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép ilyenhez nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy a csárdába menjen, ha csak különös dolga nincsen (miután ott történnek a napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos, részben, mert nem telik rá, részben mert nincs a háza alatt pincze, a kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a „teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak igy van. Mint maga beismeri: szereti a bort, de mert hozzá ritkán juthat: még sem borivó. Igy történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató ebre:

A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a pinczébe csak rendkivüli pillanatokban ereszti le kellő felügyelet mellett s az esetleg fent levő kimaradt borok este zár alá tétetnek, hogy Kása, ki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni, mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan eltulajdonitásokra vonatkozik, mik nem annyira bünből, mint inkább apró csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót, amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni, arra ugyan gazt Kácsa soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen komolyan őrizné egész éjen át.

Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége, ki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én istenem, valami szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy nyári este, mikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog vidék. Arrafelé már jár a vasut s ott zörögnek el a mérges vasbikák a tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely kavicsaik véresek, van azonban ember, ki belőlük elgazdagodott. Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, -177- mert akkora fájdalomdijat kap, hogy uj földet vesz az árán. És még azonfölül járni lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki s mert csak kis félóra oda az ut, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segiti vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rosz por (peronospora) ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a városból, hol gépet, hol gáliczot.

Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd ez igy az apját a vasutnál mihamarabb viszontlátja. Mentek a szőlők, földek között, ákáczok alatt s az ember mesélt a kis fiunak mesét ama két oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyukot, de nem birták, mert (köztünk legyen mondva) kutya legény ám az a fiastyuk. Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s uj mesét kezdett. Igy értek az állomásig, mely nem is állomás, csak olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog ugy állt, hogy igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása, sehol füstöt nem látott s igy nyilvánvaló, hogy a bagonyok igen messze vidéken kalandoznak. Ellenben Vincze bácsi csárdája pedig tökéletesen itt van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.

Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közébük ült és rendelést tett ital irányában.

– De borzasztó sebösen hozzátok – parancsolta – mer mingyár gyün a vonal.

Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli (aki ellenkező észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már miyel sem törődött.

Vincze bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhova löki is, ugyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett -178- az asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az érthetetlenekbe is beleunván, lefordult a padról s a kelő hold fényében szeliden elaludt.

Történt ez éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukurikolván, az eb is fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásitott. Azután üzenetet kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt s lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet adni, ez okból megindult. Ment a harmatos füben mezitláb (jó az nagyon) s fujta fejét a szellő is, mely kora hajnalban támadni szokott. Kása helyes utra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.

– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna? Kend vitte el tennap este, hát huva tötte?

Kása mereven bámult a homokba. Szinpadon ilyen eseményeknél rettenetes rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, mig Kása mit sem szólván (de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor ujból kijött s megindult.

– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a Palikát, vagy mögtanának engöm ezön a kötélön.

Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást, amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak előre s olykor félve tekintett az árkokba. Oh, irgalmas szent szüz! Hol bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem-e alattuk alszik. Bár csak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bár csak kalapját látná az utszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott, csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen. Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős. Apránkint, bár egyre szomorubban, kiért a sikig, ahol a vonat szokott -179- szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mit sem látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus – gondolta Kása – itt a halál.

Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy olyan kis két-három deczis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása e gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint kin bú nehézkedik. A kötél vége lógott a vállán.

Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis ember ingujjban és kiabálja.

Kása ugy gondolta, hogy térdre kell most esni, a haláltól való szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, felkapta a fiut és teljes meggyőződéssel mondta:

Fölfogta a gyermeket, hogy most, amig haza nem ér vele, a karjaiból nem ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:

– Jaj, Palikám – nevetett Kása boldogan – gyönyörü szép kis csikót láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele magának elpányvázni.

Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kicsi fiut és vitte sietve hazafelé.

akságba különféle módon kerülnek az emberek. Van aki ugy születik, van akinek később ütik ki a szemét, de meg annak idején az elültöltő fegyver is csinált vakságokat, ha már rozoga volt és erősre töltötték. Ott azután a trahoma, az is öli a szemeket. Továbbá aki meghalt, az is megvakul, legalább ritka az, aki halála után is nyitva tartja a szemét s néz velük, mintha még valakit várna maga után. Az ilyesmi félős: mit néz, ha már elköltözött s kit vár maga után? Ennélfogva szemehéját négykrajczárosokkal szokták leboritgatni ezeknek előtte. Nem is volt ezeknek a négykrajczárosoknak semmi egyéb hasznuk.

Van azonban, akit másként talált a vaksors, már itten csakugyan a vak sors. Az ember például, aki itten szóban forog, már jó sokáig élte isten napos világát, mikor a feketeségbe jutott. Ez az ember katona volt, azután pedig, hogy onnan kiszabadult, tüzoltónak állt, meg is családosodott. Ott még időket tölthetett volna, de nem volt kedve a foglalatossághoz, felköszönt és czivilszolgálatra elment a szinházhoz.

A szinházak nagy épületek szoktak lenni s mint a hozzáértők mondják, rendszerint bizonyos formákban épülnek. Olyan különféle szép formáik vannak ezeknek a szinházaknak, mert nem gólya költötte az épitőmesterüket. Nevezetes tudomány is az övék, mindössze még csak az kellene hozzá, hogy olyan szinházat tudjanak csinálni, a melyiknek a szinpadán keresztszél ne lenne. Ilyent még nem találták föl (ugy lehet: nem is értek rá, mert sok gonddal él az ember), tehát a keresztszél belekötötte magát ennek az embernek a szemeibe és kivette belőlük a világot. Amugy megmaradt mind a két szeme a maga valóságában, -182- csak éppen a világ maradt ki onnan, ami, bár testvérek között legyen is mondva, igen szomoru dolog.

Mikor igy hirtelen elsötétült minden, ami azelőtt fényes volt, mi marad más hátra annak, akinek élni kell, mert vannak kis családjai? Hát a verkli. Nem hires szerszám, nem hires kenyérkereset, de ha más nincs, ez is jó. Aki fuldoklik a vizben, nyujtsák feléje bár a legélesebb borotvát, abba is belekapkod. Sőt bizony ugy áll a dolog, hogy örülni kell, ha engedelmet kap a verklizésre. Mert sok a nyomorék ember, sok az elesett ember s válogatni kell közülök az alkalmasabbakat, akár csak mint mikor katonát soroznak. Ennél az embernél tekintetbe vették, hogy a város szolgálatában is állott, továbbá, hogy munkában érte a baj és a kultura előbbvitele alkalmával oltotta ki a szeme világát a keresztszél. Engedelmet kapott tehát arra, hogy hetenkint két délután, kedden és csütörtökön, verklizhet a házak kapualjában, az udvarokon azt, amit akar. Nóták irányában teljesen szabad kezet engedtek neki. Bár inkább a nótákban volna tilalom s az időben nem, – gondolta az ember s hozzá fogott, hogy keresse ezt a kenyeret.

Nem nagy darab kenyér, annyi bizonyos. De mégis valahogy el lehet vele kinlódni, különösen, hogy sok ismerőse van az embernek, kik szánják a sorsát és iránta segedelemmel vannak. Biz szomoru annak, aki azelőtt lovon katonáskodott, majd vágtató tüzoltókocsikon ült, majd pedig szinházi fényességek és finom kisasszonyok között rendezkedett a karosszékkel, a gyertyatartókkal s minden ily fontos dolgokkal, szomoru annak ily vakon botorkálni az utczákon, nagy fekete pápaszemmel a szemén, mert különben aki látja, el sem hinné, hogy vak. De apránként bele lehet ebbe szokni, valamely régi igazság szerint az akasztás kivételével minden más foglalkozás megszokható. Sőt meg is hiznak benne az emberek. Aki ilyen vak verklis, mind kövér. Honnan van ez? Lehet, hogy a szem, a nézés munkája is segit fogyasztani a táplálékot, náluk pedig ez a munka elmaradt s igy másfelé fordult a táplálék, – bár ez ismét a doktorok dolga, amibe ne ártsuk bele magunkat.

Szóval az ember el van valahogy, legkivált a keddi és csütörtöki délutánokon. Más napokon dolga nincsen, otthon nem ülhet naphosszat fiatal erőben világtalanul, hát elmegy hazulról. De hova mehet a vak? Nem mehet máshova, csak a vakok társaságába, a templom elé. -183- Ott ülnek sorban a vak koldusok, asszonyok, lányok, gyermekek és öregek. Néz le rájok az ódon, mohos templom. Nyolcz évszázada már, hogy itt áll e helyben, sok szenvedő kuporgott azóta az oldalában, formájukban talán nem is változtak: a nyomoruság és a rongy alighanem mindig egyforma volt.

A vak ember ide került, itt talált egyazon sorsuakra, akikkel szót érthetett. Más azoknak a világa, akik a világból nem látnak semmit. És haj, még közöttük is vannak kétfajták: boldogok és boldogtalanok. Boldogok azok, akik valaha láttak, boldogtalanok azok, akik sohasem láttak, akik már ugy születtek vakon, akik nem tudják, zöld-e az a kenyér, vagy fekete, amit esznek, hogy milyen a föld a lábuk alatt s milyen föld van fent a magasban, hogy belőle viz esik? Akik édes anyjuk szemébe sohasem tekinthettek s mégis akarnak élni, akarják mindazt, ami a látó embernek megadatott. Vágyják és tudják akarni. (Nemrég a szőreghi országuton kódorogva, láttam egy gyermeket, amint az árkot ugrálta. Átugrotta, meg vissza, azután ujból kezdte. Furcsa, esetlen volt a gyerek, téveteg minden mozdulata. Jött aztán érte egy eladólány, kézen fogta s hazavitte, mondván, hogy a gyerek vak, soha életében nem látott. Lám, mégis kiszökött a falu végére árkot ugrálni.)

Társaságot keresve, a vak verklis a templom oldalához jutott s ott amit keresett, meg is találta. Ott lehetett beszélgetni s különösen neki akadt hallgatósága. Ő sokról tudott beszélni, mert hiszen nem régen vakult meg, sokat látott. Milyen örömmel hallgatták azok, akik soha nem láttak semmit. Beszél katonakoráról, a lovas atakokról, azután a tüzoltóságról, a veres lángokról, amik az égig érnek. Amiknek ők neki mentek: csákánynyal verték agyon és feltaposták a ronda férget. Ha mély hangján szomoruan kondult egyet a városháza öreg harangja, jelentvén, hogy bajban van már megint a város, mert valahol tüz támadt, reszketve figyelt a verklis a vészkürt szavára, a patkók csattogására, a zajra, lármára és beszélt ádázan, haragosan, mérgesen a tüz ellen. Vagy pedig más esetben tárgyal a szinházról, az abban levő dolgokról és hogy mi mindenek történnek ottan. A királyok és királyfiak, akik a szinpadon vannak, továbbá az énekelések és sok nevettető történetek.

Hallgattak. Volt a vakon születettek között egy leány, de semmiképen sem több huszesztendősnél, az figyelt a beszédre a legjobban, -184- az mindig várta és leste, hogy mikor jön már ujból. Ez a leány egyszer igen keservesen sirva fakadt. Mert azért, hogy nem lát a szemével, a szem az ilyesmire alkalmatos. Térdre is vetette magát a leány és azt mondta, hogy vegye el őt ez az ember, mert ő hozzá akar menni feleségül. Mert ha el nem veszi, ő meghal.

Nem tréfaság ez: valóságosan zokogott a leány, csak hullottak a könnyei és folyton azt sirta, hogy őt ez az ember mindenkép elvegye.

Azok a vakok, akik valaha láttak, megütődve hallgatták, mert a szemmel való életben lányok igy nem szoktak beszélni. De hát mit tudhatta ez a világtalan, hogy mi a szokás azoknál, akik látták a napfényt? Nem tudhatott semmit, csak éppen érzett valamit, azt pedig kimondta.

E tett után a vakok közül szóltak többen a leányhoz. A figyelmébe idézték lehetősen kegyetlenül, hogy voltaképen mit akar ő, a világtalan? Honnan tudja ő, hogy mi az az ember? Miként kivánhat magának férjet az, aki soha férfit nem látott? De a leánynak nem ért a beszéd semmit, sebesen, tüzesen beszélt s egyre azt hajtogatta, hogy vegye el őt feleségül az az ember. Az ember pedig, hallván a dolgokat, szó nélkül távozott onnan. Bizonyára érezhetett magában némi férfibüszkeséget, hogy ime, még vak korában is van, aki beleszeret. Egy másik vak, aki sohasem látta. Hanem neki távoznia kellett onnan, mint feleséges és családos embernek, aki már messze esett az élet vidámságaitól. Hazament és elmondta otthon, hogy vele mi történt.

A templomoldalban pedig a többi vakok észretéritették a leányt, már amennyire lehetett. Az ilyen ösztönt, amely öntudatlan s ebben az esetben csakugyan vakon született, egészen kigyomlálni szóbeszéddel a szivből nem lehet. De mégis megértett annyit a leány, hogy annak az embernek már felesége van, meg kis családjai vannak, oda hát ne is számitson, hogy az elvegye. Hát jól van, hát nem veszi el. De szeretnie szabad, azt nem tilthatja el senki, szabad rá gondolni és szabad látnia azt, akit szeret. A kezével és a fülével lát a világtalan. A leány azonban a kezének semmi hasznát nem veheti.

Nem tapogathatja körül a lelke egyetlenét, haját nem simogathatja, sem az állán nem huzhatja végig az ujjait. Szerelme uj életet csak abból kap, ha olykor a lépéseit hallgathatja, mikor az ember délutánonkint -185- a templomba menvén, a vakok sora előtt elhalad. Lépései zaját megismeri száz közül – száz közül? – ezer közül! – s ahogy kopog a tapogató botja, ahogy koppannak a sarkai, a leány ebben gyönyörködik.

z idő estére hajlott és szél kezdett járni a kukoriczában. A csősz fölment a karóra, amelyről szét szokott tekinteni a birodalma fölött s mert semmi ujat nem látott, lejött, hogy megfőzi a vacsorát. Az ágas karót a homokba szurta (jó föld az nagyon: enged az embernek) s a lapos bográcsot ráakasztotta. Kukoriczahéjjal meggyujtotta a töreket alatta s bement a gunyhóba szalonnáért. Azt apránkint hasogatni kezdte bicskával s minden darabot külön megnézett, mielőtt az edénybe vetné. A meleg bográcsban a szalonna azonnal beszélgetni kezdett, perczegett és adni kezdte sárga oldalaiból a zsirt kifelé. A csősz megint a gunyhóba bujt, zacskót hozott elő s abba belenyult. Jó mélyen kellett belejárni, ami azt mutatja, hogy fogytán az étel. Igy nem is huzott elő belőle többet, csak egy marék tarhonyát, amit a szalonnára vetett. Azután paprikát is szórt közé, mert ettől van a szalonnás tarhonyának minden jósága. Az étel készült, a tarhonya barnult s a homokos uton, a kukoriczák között lassan haladni kezdett a szaga. A csősz itt-ott vizet töltögetett hozzá a kis korsóból.

Mindez nem ment gyorsan, mert a csősz már öreg ember. A fiatalok egyéb dolgokat végeznek, ahova erő kell és több fizetés jár érte, mig az elaggottak ilyenfajta foglalatosságokban vannak. Járnak és kelnek a földek között s gondjaikra kukoriczák, dinnyék, babok s szép sárgavirágu napraforgók vannak bizva, amelyeket őriznek és azokat mindentől védelmezik. Öreg ember az ilyesmivel elszórakozik s ha még -188- birja valahogy a puskát, vadat is lő. Nappal leginkább a gunyhója körül ténfereg, farigcsál valamit s néha fölmegy a karóra, ahonnan meg lehet látni, hogy rendben van-e minden. Alszik is továbbá. Éjjel pedig kerül, ami fölötte kellemes olyan embernek, aki amugy sem tud sokat aludni, hanem inkább sétál a harmaton. Ilyenkor a csősz pipázik és holdvilágos éjjeleken elmulatozik a kutyán, ha az valamely sündisznóval harczban áll.

A kutya ezuttal is valami hadjáraton van, mert nem mutatkozik. A csősz maga mozog a gunyhó körül. Néha bemegy, kanalat kell kihozni. Hamar rátalál, mert a gunyhóban nincs egyéb, mint egy suba, egy szür, egy kis láda. Több nem is férne bele, mert az épület tavalyi kukoriczaszárból van összerakva s oldalain a foltozások azon száraz paréjból valók, amit a termőföldből szokás kikapálni. Jó az azért annak, aki szereti az efajta életet s csak ugy el van benne, mint a király a maga várában, ahol egy egész regement katona folyton folyvást nem csinál egyebet, csak a vert aranyból való szárnyas ajtókat puczolja… A csősznek hirtelen eszébe ötlött valami és ismét gyorsan bebujt, hogy el ne késsen a sóval. Lám, ez a feledékenység.

Jó távolosan kocsi zörgött s kis vártatva elhaladt az uton a gunyhó előtt. Sebők Falu Pálné ült benne a kisebbik urával és köszöntötték az öreget.

– Nagyon jót főzhet kend, János bácsi – mondja az asszony köszöntve. – Tele van a határ a szagával.

– Jaj, jaj – neveti a fiatal asszony – nem löhet ám, János bácsi. Besugná ez a legény az uramnak.

Nevetnek. A legény nevet, az öreg nevet, a menyecske nevet, ugy lehet, talán még a lovak is nevetnek. A kocsi lassan elhalad a homokban, de a fordulónál még visszakiált a Sebők:

Az öreg egy kisebb fajta dinnyét fölvesz a földszélből és a kocsihoz viszi. -189-

– Ezt e – mondja – ha odaadnátok, hogy kűdi a Marczi gyeröknek az öregapja. Hogy a fele az üvé, fele a Jancsié.

Elmennek. A csősz most már sietve tér a tarhonyához. Meg is kavarja azonnal, mert bár pörkölődni kell annak, de nem ugy, hogy egyik szem jobban, másik kevésbé. Hanem csak ugy arányosan. Kóstolja. Még egy kevés viz kell hozzá, hogy azt elfőjje, azután a zsiron piruljon. Lehajol a korsóért, de hirtelen megtántorodik.

Olyan volt ez, mintha szédült volna, de utána már nincsen baj semmi. Csak ugy átsuhant fölötte, mint vércse a vetések fölött. Kicsit megborzong. A vállaiban marad belőle valami, amitől fázik. A csősz arra vet, hogy hüvös már az este és hideget hoz fölülről a harmat. Megfogja az ágast és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tüztől. Leveszi róla s beleszagol. Jó, illatos meleg szaga van, fázásában szinte éleszti. No csak sebesen ebből a jó melegből kanalazni. Vinné, hogy majd a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás ugy, hogy a gunyhó oldalához esik. (Ilyenkor látszik meg, hogy melyik gunyhó hogy van megcsinálva.)

A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé s le is tenné, de nem birja. Nem mozdul a karja. Emelné, emelné, de ha nem lehet. Az eszejárása is mintha megállna. Né, én uram és én istenem. Miféle dolgok ezek? Kinek a rontása? Ilyesmi ellen a keresztvetés a hathatós és utána az Ur Angyalát kell mondani. A csősz összeharapja a fogát és mindenféle erőlködést elkövet, hogy csak a kezét mozdithatná. Kissé emelheti is a jobb karját, de azonnal visszahanyatlik az megint, a tarhonyás bogrács pedig a lábára fordul és süti a czombját anélkül, hogy tehetne róla. Mi ez, mi ez? A homlokáról viz kezd peregni; a szemei elé nagy fekete állat áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra megérkezett. Szólni akar neki, hogy: Kerekesék kutyája (mert tényleg Kerekeséké volt valamikor, mig hozzá nem szegődött), Kerekesék kutyája, eregy, légy hiradással otthon. Kerekesék kutyája megértené bizonyosan, ha szót tudna hozzá szólni, de még azzal sem tehetős. Kerekesék kutyája elmenne, sebesen a kukoriczák, -190- a tarlók, a csalamádék között Mihályhoz és az unokákhoz és hirt adna. Jó kutyának szokása ez.

De ha egyszer még szavat sem intézhet hozzá. Csak éppen a melle jár sebesen föl-alá. A kutya nézi, mert még nem vett észre semmit. Csak leült a két lábára és nyalogatja körül a száját. A kutya ugyanis ajkait nemcsak étel után, hanem étel előtt is meg szokta mosni és már csak ebben is különbözik az emberektől.

Kissé fölnyilnak a csősz szeméről a hályogok és ahogy a kutyát igy látja, a szivét belepi a szomoruság.

Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy könycsepp, rug előbb a jobb lábával, rug aztán a bal lábával, a tarhonya kifordul a földre. Most történt a halála.

Kerekesék kutyája ez utolsó dolgokat kissé aggódva nézi. Félre forditja fejét s az egyik fülét hegyesre emeli. Azután a másik fülét hegyesiti ki, a feje pedig emerre fordul. Föláll, két lépést odább megy, leül s néz a gazdájára megint. De nem bir egy helyben maradni, aminek az oka még most részben a tarhonya is. Körüljárja egészen a testet s az orrát az öreg nyakához dugja. A tarhonyához is közeledik. Piros nyelvével fölkap belőle egy falásnyit, akkor megint szaladgálni kezd. Hirtelen megáll, a csőszre néz és morog. Olyankor szokta ezt tenni, midőn oly dolgokat lát, amelyekről nem tudja, hogy mit véljen. Ez nem ugatás, sem vinnyogás, hanem darabos, mély hang, amely az eb belsejéből jön. Ha valaki most jönne, szét tudná harapni, mert ilyenkor nincs rendben a kutya benső egyénisége.

A kutya nézi a testet. A hold feljött s fehér világával végigfeküdt a hangtalan téreken, a kukoriczán, a halotton s a hamvadó parázson, amely az utolsó vacsorát főzte. Kerekesék kutyája a test lábához ül és fölnyujtja a nyakát az égnek. Egyidőben a torkából hosszu, félelmetes vonyítás tör elő, a hangja azonnal szétfut a tájon s ahány kutya hallja, mind, mind leül a földre, az égre tartja a nyakát és vonyít.

… Mihályéknál már megette a Jancsi és Marczi a dinnyét, amit öregapó küldött és már alszik is a két kis cseléd a házeresz alatt a subán, mikor Kerekesék kutyájának jelentése odáig szájról-szájra elérkezett s a tanyabeli eb szintén az ő rémes dalába kezd. -191-

– A kutya lelköt lát – szól Mihály az asszonyához s egyuttal az eb felé hajit egy göröngyöt. – Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket.

Mocskos ennek daczára sem hallgatott, mert Mocskos látta a lelket. Öregapó lelke ugyanis azonnal idejött az unokákhoz s most a ház fölött röpködött.

vasut kereke nem éles, mégis aki elébe kerül, kettészeli. Durva vas az egyik, durva a másik, de azért finoman darabolnak. Van a könyvkötőknek is ilyen gépjük, nincs annak sehol sem éle, hanem az nem tesz semmit: vág, mint a borotva. A gyorsvasut kereke szintén ilyen finomságu, bár felőle amugy gondolni ezt senki sem merné. Amint hirtelen átfut a tájakon, olyan gondtalanul látszik szaladgálni a nagy hómezőn, mint valamely kis malacz, amelyet nekieresztettek, hogy örüljön egy kicsit az életnek s addig pajzánkodjon, amig fiatal. Futtában a vasut elvagdos hol ezt, hol azt, kezet, lábat, nyakat, már ami előadódik. Alul a kerék igy itélkezik, fönt a kocsikban pedig emberek vannak, akik nem tudnak minderről semmit, némely része alszik, más a szivart szivja, ismét más felekezet vacsorál különféle hideg és meleg ételeket. A vonat után emberdarabok maradnak. Nyáron ez nem kellemes látnivalója a bakternek, ha utja arra viszi, de hideg télben egészen más a dolog, minden megfagy s nyugodtan pihen a fagyon, mintha örökké ott volt volna. A kéz, amely a vágány mellett a havon fekszik, fehér, bármily barna volt is életében, mert a hideg fehérre fagyasztja. A fej is ott van. A szemét behunyta s behunyt szemmel néz föl az égre. De nem lát odáig: köd van arra fölfelé.

Az ember, akit a vonat elvágott, rongyos bekecset viselt, mig élt, bár ugyan még most is viseli. A fejében sapka, de már lekopott róla a hamisitott birkaprém. Hogy került ide? Egyáltalán hogy kerülnek ilyen -194- helyekre az emberek? Ezt nem lehet megmondani. E dolgok éjjel történnek s a vasut hirtelen elszalad fölöttük. Habár kiáltana is valamit, ki hallaná meg, mikor csörömpöl a sok vaskocsi s mérgesen fujtat a gőzbika. Mindegy no. Idekerült, itt van s lám, lehet még ebben a korban is ugy születni, hogy az ember négy darabban maradjon a halála után.

Vajjon véletlenség volt-e? Mert történnek ilyen esetek véletlenségből. Például ital lakozott az emberben s ahogy a töltésen haladt, látta is szemközt jönni a nagy darab vasakat, de egyenes volt benne a bátorság. Nem állt ki a gyalogösvényről a hóba, hanem abba volt beleállapodva, hogy elférnek ők egymás mellett. Másszor is ment ő már igy, nini. Szóval lehet, hogy igy gondolkozott, hanem azután, hogy jött a vasbika, beszivta maga alá és megtaposta. Az sem lehetetlen, hogy maga ment neki az ócska sapkában, ugy lehet, azért is huzta a fejébe az ócska sapkát, az ünneplő maradjon otthon. Ugyan ez már megint uri szokás, bekecses ember nem igen szokta tenni. De miért ne tehette volna? Persze, persze. Továbbá az is lehet, hogy bolond volt. Oh, odakint nagyon sok eszelős lakik, féleszüek, habajgósak, félgajdosok és dilik; történhetett, hogy ezen szerzetek közül való valamelyikbe.

A vasuti őr reggel utjában arra ment s tünődve állott meg az éjszakai gyorsvonatnak ezen, immár elháritott akadálya előtt. Rendes vasuti őr, ki a szolgálatban már megette kenyere javát, életében lát olykor hasonló dolgokat. Ha nem is gyakran, de néha mégis előfordulnak az esetek. Nem volt oka a különben is elháritott akadály fölött megrettenni, mert ismerte az eljárást. Annak hogyanját és mikéntjét. Tudta a jelentéstétel módját, azt megtette, azután intézkedett, hogy a szomszéd falu előljáróságának az ügy tudtul adassék és hogy sürgősen jőjjenek elő, megállapitani az ember kilétét, aki teljes csöndben feküdt a havon s egyáltalában fogalma sem volt arról, hogy ő ily különös, nem mindennapi intézkedésekre ad okot.

Az őr közben figyelmesen meg is szemlélte s bár ugy tetszett neki, mintha e bekecset és sapkát látta volna olykor elhaladni az uton: nem vélt rá, hogy az embert ismerné. Ez a faluk előljáróságának a föladata, amelyek a kapott üzenet után leginkább mozgolódni is kezdtek. Egyik felől maga a biró jött el, mig a másik község birája, előző nap -195- a vasvillába esvén a szénahányóból, nem intézhette személyesen ez ügyet. Onnan tehát egy esküdt jelent meg s akadtak többen kiváncsiak, akik a hivatalos férfiak nyomában tolakodtak, mint ez már szokás. De ez, mint szintén gyakran megesik, nem volt egészen hiábavaló. Hivatalos férfiak agyába hiába szerkeszt bölcseséget a hosszu éveken át való folytonos és bokros tapasztalat, olykor mégis tanácstalanul állanának, ha nem volna segitségükre a nép a maga szószátyár beszédeivel. Igy most is a nép szava állapitja meg az emberről, hogy kiféle. Határozottan tudatják, hogy Sós János ez, aki a nagy szárazságkor született, mert Dékány Mihálynak akkor égett le a háza, az pedig keresztapja volt neki, szegénynek. Mindnyájan bizonyozzák, hogy Sós János, sőt készek rá esküt tenni, Keresztes Vég Ferenczet kivéve, aki a fejre nézve szintén hajlandó esküt tenni, akár hét biró előtt is, de már a többire nézve némi ingadozást mutat. A fej fekszik a fagyon, nem szól semmit, mert nem tud. De ugy lehet, ha tudna sem szólna, mert nagyon egyszerü, béresforma ember volt Sós János mindig, akinek a neve: hallgass.

Igy állt az ügy. A helyszinén állapitotta meg a közönség, hogy Sós János születésénél fogva abba a faluba tartozik, amelynek a részéről a biró megjelent. Ellenben – itt jön az az ellenben, amely a közigazgatási élet sajátosságai közé tartozik – ellenben valóságilag amabba a faluba való, amelynek a birája tegnap a vasvillába esett a szénahányóból. Ez kitünt azonnal ott a tárgyaláson. Tényként merült föl ugyanis a dolog, hogy ez a Sós, akinek a feje most itt a sapkában néz a hóról az égre, születése után kis vártatva, alig hat esztendős korában világnak indult, mint Döme kutyája. Hol a világ? Meddig tart a vége? Az ördögök mérik – Sós Jánosunk a másik faluig tartott, ott valaki fölfogadta az udvarba koloncznak s azóta aztán haladt az életen keresztül. A libák mellől a juh mellé került; azok mellett koncsorgott jó darabig. Utóbb már mint béresformán volt a faluban, asszonya is került neki; szegény embernek mindig kerül asszonya, hogy ha addig csizmában járt, azontul mezitláb járjon.

Kár, hogy ott feledték tegnap a vasvillát a szénahányóban. Vagy ha már ott feledték, ne feledték volna hegygyel fölfelé, mely esetben nem esett volna bele a biró. De az is mindig olyankor jár a padláson, mikor nem kellene. Igy most csak az esküdt maradt a falu védőjének -196- s bárki bármit beszéljen, a biró bizonyára másként vitatkozott volna a másik biróval.

Mindenki természetesnek fogja találni, hogy Sós János fölött vita támadt. Mert ott volt az esettel kapcsolatosan a kérdés, hogy ki tartozik eltemettetni Sós Jánost. Miután hát szegény a szegény, mint a templom egere s a községe tartozik gondoskodni arról, hogy most, miután a vonat igy elintézte, a hóról, habár részletekben is, a föld alá kerüljön. Itt történt aztán a vita s kár, hogy emez a biró is nem esett a szénahányóból a vasvillába (tisztán csak az ügy érdemét tekintve), mert ha helyette is esküdt küldetik ki, a két egyenlő rangbeli férfiu talán közös megegyezésre jut a vitában. Mig igy csak veszekedtek és disputáltak. A biró azt mondta, hogy ő tud minden törvényt, egészen Leopárd királytól kezdve valamennyit, ennélfogva ő nem temettet. Az esküdt pedig, ki törvényre nem hivatkozhatott, miután azokat amaz magának mind lefoglalta, a havat durkálta a botvéggel előbb előre, azután hátra, végezetül pedig a botot a fejével a hátamögé, egészen a tulajdon dereka közepére akasztván, megszegte magát. Irástudatlan ember az, aki ebből meg nem érti, hogy ő sem temettet.

Déltájon igy haza is mentek, mindenik dolga végezetlen, de hát mit csináltak volna egyebet. Nem korcsma a hivatal, hogy örökké benne legyünk, továbbá Sós János ráér már várni tökéletesen. Szóval haza óvakodtak, lábalván a tömérdek havat s haladt nyomukban a csacska nép is.

Délután nem esett hó, nem, inkább egészen tiszta idő volt, hideg, mit az is mutat, hogy elhallatszott a bánlaki majorból a kutyaugatás, ami csak akkor történik, ha egészen tiszta és hideg idő van, meg – természetesen – ha a bánlaki kutya ugat. A délután igy telt el János fölött. Már későcske volt, mire kiért hozzá az asszony. Ez az asszony, aki neki asszonya volt. A hir elszolgált délutánra már ő hozzáig is s jött, hogy látná az urát. Megnézte s mondta neki:

Nem ér ez a beszéd semmit. János ugy sem felel, ő csak itt van, mert itt kell lennie. Az asszony gyertyát szed elő, négy darab gyertyát s -197- illendően a testek elé a hóba leszurván, azokat meggyujtja. Azután térdre is borul. Különben alkonyodik s némi esti szél támadt, amely rátámad a gyertyák lángjára s némelyiket el is oltja. De az asszony megint meggyujtja s közben hallatszik, amint énekel: Jőjj el, jőjj el, Ne hagyj el utolsó órámon…

széki Ferencz a mult héten vett uj szerszámot a lovaira és hát büszke is velük. Szép a szerszám nagyon, világos sárga bőrből való, rézkarikákkal. A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki is van annyi esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá némi bor is van Eszéki Ferenczben, miután a városból megy hazafelé a tanyára. A mezők lakója, ha ügyesbajos dolgában a városba viszi az utja, mikor már mindent elvégzett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a borital kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik, hanem mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül. Odakint mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától ráérne járni-kelni, az utak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki, mint a Bárkányi szomszéd (éppen a nyomás tulsó oldalában lakik két óra járásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg lehet tudni. Ki hol vesz vetőmagvat, mikor kezd szántani, meg egyéb ilyenféle. Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, vidám a kedve és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy könnyebb járása van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a gazda – annyi azonban bizonyos, hogy egészen máskép viszik a lovak a kocsit.

Amiként ő, ugy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utczákon s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova. A városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kivül érnek, ott már nincs ilyenféle akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egyik a másika után s kezdődik a verseny nagy porföllegek -200- és ostorcsattogások között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész csomót, olyant, amelyiken vagy öreg ember hajtott, vagy asszonykézben volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi sem birná ki, amelyen teher van. Ha csak egy festett uj szék van is rá föltéve, már azt nem töretik össze a rázkódással.

Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart keményen szivja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette még az ostorral, elég ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.

Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból különböző utakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek, akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott születtek s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a terményeit eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a kora délután indul meg vissza a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt olyan is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A távolságok a hosszan elnyuló határ miatt itt akkorák, hogy más területekkel alig hasonlithatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza mellett szegedi határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, mig a városhoz ér. A csengelei pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az átokházi pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát. Erre a nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi, amiket most Eszéki Ferencz kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s lemarad mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell még elkerülni. Ugy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.

Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.

Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.

De azért Eszéki egy pár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhéczre feszitvén a lábait, rángatja a gyeplőt s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.

– Hej, pedig csak elkerüllek – mormogja boszusan Eszéki s most már a lovak hasa alját ütögeti.

Egyre jobban mennek az állatok, megnyulnak s a könnyü homokjáró kocsi ugy szalad utánuk, mintha nem is huznák. Ezzel aztán el is ér annyit, hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi szomszéd.

– Én ám, Ferkó – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.

Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak, szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt vannak, senki sem nyert még semmit.

Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja s oly módon füttyentget a lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyáknak szoktak.

Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólongatni a lovait.

Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, -202- egyéb ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág megint a lovak közé s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap hozzá az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal kiált át:

– Mi jogon üt kend engöm? – kiált ismét a Ferkó s pillantgat hol Bárkányira, hol a lovakra.

A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés kell csak valamelyik részről s kitör azonnal a harcz a vágtató kocsik tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a gyeplőket s huzza vissza. Ugyanezt teszi Eszéki Ferencz is.

– Hó, hóha, hó – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabodnak azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb ugyan még koczognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindketten.

Előttük lassan, szomoruan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény hajtja, háttal fordulva pedig sir egy öreg asszony. Fekete koporsó az egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirból kereszt ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.

Igy aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az utjuk elvál. Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az utról, hogy igy a nyomás alsó végébe érjen, ahol lakik.

– Isten áldja kendet is – felel Eszéki Ferencz. – Ejnye de jót huzott kend a fülemre az elébb.

Ugy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba vannak elegyedve egymással.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIZENJÁRÓK ÉS KÉTKÉZI MUNKÁSOK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Vizenjárók és kétkézi munkások

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

VIZENJÁRÓK
ÉS
KÉTKÉZI MUNKÁSOK

MEGY A HAJÓ LEFELÉ.

A SZENT MIHÁLY A JÉGBEN.

TUTAJERESZTŐK.

BÁBOCSKAY SZELET HEVER.

GUGORÁZÁS.

KÖDÖS PARTOK.

FÖL IS HAJÓZUNK, LE IS HAJÓZUNK.

PARTI HELY.

HAJNAL A PARTON.

A KIHÁGÁSI BIRÓ LÁNYA.

FŐZÉS.

A RÉGI VIZ.

KÉTKÉZI MUNKÁSOK.

BORUS FERENCZ BOGNÁR.

VÁSÁRON.

HÜHÜ.

UJ KOCSI.

ODA A JUHÁSZ.

VÁNDORLÓ FÖLDEK.

AZ ÜSZŐ FÖLTEKINTÉSE.

HAZATÉRÉS.

FECSKÉK.

ETEL A DOBBAN.

A HÁZASSÁG ELSŐ ÉVE.

VALÉR A FÖLDBE MEGY.

ÉJFÉLI TÁMADÁS.

KÁSA A KÖTÉLLEL.

VAKOK.

CSŐSZHALÁL.

A RAVATAL.

VERSENGÉS.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE