The Project Gutenberg eBook of Don Quijote de la Mancha
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Don Quijote de la Mancha

Author: Miguel de Cervantes Saavedra

Translator: Vilmos Győry

Release date: September 11, 2021 [eBook #66263]

Language: Hungarian

Credits: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DON QUIJOTE DE LA MANCHA ***

[Illustration]

DON QUIJOTE

DE LA MANCHA.

IRTA

MIGUEL DE CERVANTES SAAVEDRA.

A SPANYOL EREDETIBŐL KÉSZÜLT FORDÍTÁSA UTÁN

AZ IFJUSÁG SZÁMÁRA ÁTDOLGOZTA

GYŐRY VILMOS.

BUDAPEST.

LÉGRÁDY TESTVÉREK.

1875.




TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ.

I. Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval megismerkedik 6

II. A nemes Don Quijote első kirándulása 11

III. Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét 17

IV. Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott 22

V. Nevezetes események a lovag házában 30

VI. Ujabb utrakészülések 33

VII. Don Quijote harcza a hosszu karú óriásokkal, miket Sancho Panza
szélmalmoknak nézett 38

VIII. Szörnyü harcz a nagyszemű varázslókkal s nagy diadal az elrablott
herczegasszony lovagján 42

XI. Milyen nagyszerü beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál
48

X. A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante
szokatlan elevensége volt az előidézője 53

XI. Egy elbűvölt mór kísért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása.
Sancho Panza repűlni tanúl 58

XII. Két ellenséges hadsereg találkozik egymással 69

XIII. A mit a holtak adhatnak az élőknek 77

XIV. Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha
szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál 83

XV. Mambrin sisakjának meghódítása 91

XVI. Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát,
a kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak 95

XVII. Don Quijote a vadonban 101

XVIII. Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza 109

XIX. Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt
113

XX. Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben 129

XXI. Don Quijote harcza a Pandafilando óriással 138

XXII. Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanúl nagyon meggyűlik a
bajok 142

XXIII. Hogyan bűvölték el Don Quijotét 147

XXIV. Don Quijote elbűvölten utazik haza felé 151

MÁSODIK RÉSZ.

I. Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől 168

II. Ujabb tervezések újabb kirándulásra 175

III. A szándék megvalósúl 181

IV. Don Quijote Toboso városába jut 188

V. Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát? 194

VI. Különös kaland a Halál udvarának szekerével 200

VII. Don Quijote egy másik igazi kóbor lovaggal találkozik 205

VIII. A két fegyvernök beszélgetése 209

IX. A két lovag társalgása 215

X. Hogyan lett a Búsképü lovag Oroszlán-lovaggá 225

XI. A Montesinos barlangjában 236

XII. Don Quijote nagyszerü látományai a Montesinos barlangjában 240

XIII. A szamárordítás története és a jós majom 248

XIV. Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen 256

XV. Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik
hadseregben 262

XVI. Sancho Panza megunja a kalandkeresést 267

XVII. Utazás a bűvös sajkán a vizi várhoz 271

XVIII. Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik 276

XIX. Az igazi várkastélyban 281

XX. Milyen nagy szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól
feloldja 286

XXI. A herczegi kastélyba váratlan vendégek érkeznek, a kik Don Quijotet
keresik 294

XXII. Don Quijote és Sancho Panza elutaznak a levegőben 304

XXIII. Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló
Sancho Panzát 312

XXIV. Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak 317

XXV. Az örömbe üröm vegyül 322

XXVI. A kormányzó első körutja a szigeten 327

XXVII. Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései 332

XXVIII. Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának 340

XXIX. Sanchoval is kalandok kezdődnek 346

XXX. Sancho kalandja igen veszedelmesé fokozódik 350

XXXI. Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel 354

XXXII. Ujra a kalandok ösvényén 358

XXXIII. A selyemruhás pásztortársaság 363

XXXIV. A ki sokat igér keveset ád 368

XXXV. Roque Guinart 373

XXXVI. Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába
379

XXXVII. Nagy fontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával 382

XXXVIII. A legyőzetés után 388

XXXIX. Háromezer ütés pattog Sancho Panza vállára 395

XL. Milyen jeleket látott Don Quijote falujába érkeztekor 400

XLI. Mi hiúsította meg a tervezett pásztoréletet 403




TÁJÉKOZÁSUL.

Hogy az ifju olvasó e művet – mint a mai kor szépirodalmi termékeitől
sok tekintetben eltérőt – helyesen felfoghassa, s a világhírű regényt
ezen átdolgozásban élvezhesse, néhány ismertető szóra van szükség, a mit
mind a mű szerzőjéről, mind pedig e nevezetes munkájának czéljáról,
irányáról e rövid s tájékozásul nyujtott előszóban kivánunk mondani.

Miguel de Cervantes Saavedra, a roppant termékenységű spanyol
irodalomnak egyik legismertebb nevü művelője, az 1547-dik év október
havának elején született Spanyolország Alcaláde-Henares nevű városában.
Első gyermekkorát szülővárosában tölté, s ugyanitt végzé első
tanulmányait is, a mennyiben a Ximenes bibornok által 50 évvel azelőtt e
városkában alapított egyetem az ő gyermek- és ifjukorában érte el
virágzásának tetőpontját. Tanulói pályáját tovább részint Madridban,
részint a salamancai egyetemen folytatta, s mindenütt oly szorgalommal
és fényes sükerrel, hogy tanárai, különösen egy Lope de Hoyos nevű,
Cervantesről mindig csak úgy emlékezett meg, mint az ő: „drága és
különösen szeretett tanítványáról“.

Tanulói pályája bevégeztével Aquaviva bibornok házához jutott kamarási
minőségben, kit aztán rendes lakóhelyére, Rómába követett. Egy évvel
utóbb azonban ezen tisztséget más pályával, nevezetesen a katonaival
cserélte fel, mely pályáért mindig rajongott, melyen azonban sohasem
láthatta érdemeit, bátorságát, teljes odaadását eléggé megjutalmazva.

Élete folytában különösen nevezetes fordulópontot képez a törökök ellen
az 1571. október 7-dikén küzdött lepantoi tengeri ütközet, melyben
Cervantes is részt vett, s épen a csata folytában őt gyötrő lázbetegség
daczára is oly hőslelkűleg viselte magát s annyira kitette személyét a
veszedelemnek, hogy ez egyetlen csatában három lövést kapott, kettőt
mellébe, egyet bal karjába, mely aztán teljes életére
kigyógyíthatatlanúl csonka és béna maradt.

Katonai pályájának ezen gyászos emlékére nemsokára még egy másik s talán
amannál szomorúbb esemény is következett, nevezetesen az, hogy a midőn a
földközi tengeren, a messinai kórházból kikerült s még egyszer a
hadseregbe lépett Cervantes, – vég elbocsátását megnyerve, az „El Sol“
nevű hajón rég nem látott hazája, Spanyolország felé hajózott: az
1575-dik év szeptember havában, az algiri partok irányában tengeri
rablók hatalmába került, s egy bizonyos Dali Mami nevű rablófőnöknek,
utóbb pedig Algir kormányzójának Hasszan agának esett rabszolgájává.

Sorsa itt majdnem elviselhetetlenűl nehéz, valóban iszonyú volt, mert
azon hallatlan kegyetlenség, melylyel különösen az utóbbi bánt
rabszolgáival, még azok nyugalmát is teljesen elvette, a kikkel,
szívtelenségét nem éreztette is. Hasszán aga kegyetlenségéről maga
Cervantes jegyzi meg: „Bárha bennünket folytonosan éhség s a
nélkülözések minden neme gyötört is, mind ez semmi volt azon hallatlan
kegyetlenségek elborzasztó látományához képest, miket az alkirály a
keresztyéneken elkövetett. Alig mult nap, hogy valakit karóba ne húztak
vagy fel ne akasztottak volna, vagy legalább is füleit vágták le
valamelyiknek s mindezt gyakran a legkisebb ok nélkül, úgy hogy magok a
törökök is bevallották, hogy az alkirály csupa gyülöletből és
vérszomjasságból cselekszi“.

A hazáját imádó, a szabadságért rajongó nemes spanyolnak tehát
sokszorosan gyötrelmes volt e kínos rabszolgaság s minden áron
szabadulni szeretett volna belőle s először is szökés által, bárha az
igen könnyen életébe kerülhet vala. A szökést csakugyan több izben meg
is kisérlé, de mindig eredménytelenül. Néha az algiriak nagy figyelmű
őrködésén, másszor alávaló emberek haszonleső árulásán szenvedtek
hajótörést, gyakran igen merész tervei, melyek sükertelensége aztán nem
hogy a szabadságot adta volna vissza, sőt ellenkezőleg a már is kínos
rabságot tette csak még súlyosabbá. Így a többi között egy izben 2000
botütésre lőn elitélve, a mi természetesen egy lett volna a legiszonyúbb
halálra kinzással; ezen szörnyű büntetést azonban rajta még sem
hajtották végre.

Bátor, hős lelkét mind e veszedelmek nem hogy csüggesztették volna, sőt
ellenkezőleg ujabb meg ujabb kisérletekre serkentették, sőt egy izben
oly rendkivüli, majdnem hihetetlen vakmerőségre, hogy az Algirban lévő
40000 rabszolgát akarta fellázítani s a várost a spanyol király számára,
a mohamedánoktól elfoglalni. S fel van jegyezve, ha ezen tervnek is nem
akad megint árulója, meglehet, hogy a képtelenségnek látszó terv
kivitele mégis sikerült volna Cervantes lángeszének, rendíthetetlen
szilárdságának s bátorságának.

Szabadságát végre az 1580-dik év szeptember 19-dikén nyerte vissza 500
arany váltságdíjért, melyet Spanyolországban maradt családja, testvérei
tettek le érette, a kik az ő viszonyaikhoz képest ezen igen nagy
összegnek nemeslelkű feláldozása által egészen elszegényültek.

Cervantes visszaérkezvén hazájába, részint hivataloskodással, részint
irodalmi foglalkozásából tartotta fen életét; anyagi helyzete azonban
soha sem volt oly kedvező, a milyet nemes szíve és lángelméje valóban
megérdemlettek volna.

Irt színdarabokat, költeményeket s regényeket, de minden munkáját messze
messze túlszárnyalja, szatirikus gúnyoros regénye: „Az elmés nemes Don
Quijote de la Mancha“.

Ezen művében a középkori kóbor lovagságot, mint többé az ujabb
társadalomba bele nem illő elavult intézményt teszi nevetségessé, s
megadja a halálos döfést azon lovagregényeknek, melyek ártalmas,
kártékony olvasása, még Cervantes korában is széltében divatozott
Spanyolországban. Ezen regények legnagyobb része a féktelen
képzelőtehetség szülötte telisded-tele hihetetlen kalandokkal,
bűbájosságokkal, varázslatokkal, melyek az olvasók lelkét csakugyan
megmételyezték, az erkölcsöt megrontották, az ifjúságot nyeglévé,
czivakodóvá, versengővé tették s elvonták minden nemesebb és komolyabb
pályától s foglalkozástól.

Cervantes, lángeszével belátva e nagy veszedelmet, melynek meggátlására
egyébiránt a spanyol országgyülés két izben is felirt a királyhoz, hogy
tiltsa el az ilyes erkölcsrontó művek kiadhatását, – Cervantes,
ismételjük, a leghatalmasabb fegyverrel, a gúnynak, a nevetségessé
tételnek fegyverével küzdött e visszaélés ellen, s nyert is rajta olyan
diadalmat, a milyet kivülötte kevés iró: czélját annyira elérte, hogy
Cervantes e művének megjelenése után az előbbi modorban lovagregényt
írni senki többé nem merészelt.

Természetes, hogy a Don Quijote által elkövetett bohóságok egy egész
serege még a valószínüséget is nélkülözi; de épen így nélkülözték a
valószínüséget azon komolyaknak látszani akaró lovagregények is, melyek
csakugyan igazakúl akarják elhitetni a varázslók létezését, a fellegeken
való repülést, a falovon történt nyargalást, – s mindazt a többi
bohóságot, melyet a szegény, nemeslelkü manchai lovagnak is mind meg
kell tennie, hogy a többieket a gúny s nevetség tárgyaivá tegye.

Cervantes elérte czélját, s e remek-művével, melyről méltán elmondhatá:
„a gyermekek kezökbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik s az
öregek méltányolják,“ csakugyan kivívta magának azon dicsőséget, hogy
olyan irónak kell tartanunk s tisztelnünk, ki az emberiség művelődését
előbbre segítette.

Cervantes életének utolsó napjáig folytonosan a munkának élve, a
gondokkal küzdve s lelke derültségét egész halála órájáig megtartva, az
1616-dik év ápril 23-án halt meg, 68 éves korában. Emléket,
elévülhetetlent, s örök időkre szólót, saját maga emelt magának
műveiben.

Még azon megjegyzéssel tartozunk, hogy a „Don Quijote“ ezen ujabb
átdolgozása az eredetiből készült fordítás nyomán készűlt, s a mennyire
csak lehetett, ahhoz is van szabva; eltérés, rövidítés pedig csupán ott
történt, a hol e nélkülözhetetlen módosítást az ifjuság számára való
átdolgozás tette szükségessé.

Az átdolgozó.




ELSŐ RÉSZ.


I. FEJEZET.

Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval[1] megismerkedik.

Spanyolország La Mancha[2] nevű részének egyik falujában, melynek nevére
nem emlékszem bizonyosan, élt nem rég egy olyan nemes ember, a milyen
még mai napság is van akárhány, s a kiknek majd minden vagyona egy
fogason függő dárdából, régi paizsból, vézna paripából és egy-két futós
agárból szokott állani. A mi derék nemes emberünknek valamivel
többecskéje is volt ugyan, kivált addig, a mig birtokának nagy részét rá
nem pazarolta arra a hóbortos szenvedélyére, melyről alább mindjárt
említést akarunk tenni. Jövedelmének háromnegyed részét fölemésztette a
háztartás, pedig bizony nem élt valami fényesen, a mennyiben
hétről-hétre leginkább juhhús, pénteken lencse, szombaton rántotta,
vasárnap meg legfölebb valami vadgalamb-sült került az asztalára; a
negyedik rész meg a ruházatra kellett, a mi azonban szintén meglehetősen
szegényes volt, ugyanis hétköznapokra rendesen gyapjúszövet, s csak
ünnepi alkalmakra jutott egy-egy bársonynadrág.

Házánál egy gazdaasszonyt tartott, a ki a negyvenet már túlhaladta; egy
unokahúgát, a ki nem volt még egészen húsz éves, és egy fiatal sihedert,
a kire csakugyan ráillett a mindenes nevezet, mert a mi munka a háznál
előfordult, szegény fejének ennek kellett azt mind elvégezni, ez
nyergelte meg a paripát, de még a füvet is ő kaszálta a ló számára.

Nemesünk életkora közel járt az ötvenhez; testalkata izmos, termete
szikár, arcza csontos volt, ő maga rendesen igen korán kelt s a
vadászatot különösen kedvelte. Vannak, a kik azt állitják, hogy
vezetékneve Quijada vagy Quesada lett volna; mások meg azt, hogy
családját Quijánonak hívták; ez azonban mind nem tartozik a dologhoz.
Sokkal fontosabb a mi lovagunk életében az a körülmény, hogy ő,
valahányszor csak üres órái valának (s az egész esztendő nála
legnagyobbrészt ilyenekből állt, mert valami komoly, hasznos dolognak
nem igen törte a tollát) majd mindig a lovagregényeket olvasta, még
pedig oly mohó vágygyal s annyi gyönyörűséggel, hogy miattok először is
gazdaságát, de utóbb még a vadászatot is teljesen elhanyagolta.

Az olvasás igen szép dolog, de csak akkor, ha igazán hasznos vagy
nemesen mulattató könyvekkel foglalkozunk; olyanokkal, melyek által
ismereteink gyarapodnak, szivünk nemesbül, jellemünk szilárdul. De ha
olyas olvasmányoknak adjuk neki magunkat, melyek minden haszon nélkül,
csupán képzelő tehetségünket foglalkoztatják, s soha meg nem történt s
meg nem történhető kalandokat hordanak össze rakásra lelkünkben, ilyen
könyvek olvasása valóságos veszteséggel jár, sőt romlásunkká lehet;
haszontalanul lopják el drága időnket, elvonnak a szükséges munkától,
megmérgezhetik erkölcsünket, s egészen elbolondíthatnak.

A mi – máskülönben igen derék – lovagunknál épen ez volt az eset.
Annyira belemerült ezen hóbortos könyvek olvasásába, hogy éjet-napot
azok mellett töltött, s holdat hold után adogatott el szántóföldéből,
csakhogy újabb meg újabb olvasni való regényeket vehessen. Össze is
hordott házához annyit, hogy egész könyvtárrá szaporodtak fel, de
fájdalom, mennél jobban gyarapodott a könyvek száma, annál inkább
fogyott a mi jó nemes emberünk eszének józan gondolkozása.

Mennél hihetetlenebb dolgokat tartalmazott valamely könyv, ő annál
jobban kapott rajta, s mennél czifrább, czikornyásabb kifejezéseket
talált, annál jobban megnyerték tetszését, úgy hogy utoljára ő maga is
egészen úgy gondolkozott, sőt még beszélt is, a mint ezek az összeábdált
könyvek az ő soha nem élt hőseiket gondolkoztatták és beszéltették.

Értelmes tanult ember a kis falucskában persze nem igen akadt, s
mindössze is két férfiú látogatta Don Quijote házát gyakrabban, a kikkel
legszívesebben társalkodott. Az egyik a helybeli lelkész volt, egy igen
értelmes, tudományosan képzett férfiú, a ki Don Quijote iránt a
legőszintébb barátsággal s a legjobb indulattal viseltetett, a másik
pedig Miklós mester, a ki egyszerű falusi borbély létére, világlátott,
józan gondolkozásu s nagyon társaságba való ember volt.

Ez a két látogató egy idő óta folytonosan növekvő aggodalommal szemlélte
közös barátjukat, Don Quijotét. S aggodalmuk nem is volt alaptalan. A
nemes házigazda ugyanis egy idő óta semmi egyébről sem akart már
beszélni, mint folytonosan és örökké csak a kóbor lovagságról, azokról a
rendkivüli – de persze soha meg nem történt – hőstettekről, a miket a
lovagregényekben a kóbor lovagok véghez vittek, hogy egymagok egy szál
karddal hogyan vertek szélylyel százezerekből álló hadseregeket, hogyan
küzdöttek meg iszonyú óriásokkal, sárkánykigyókkal, bűbájosokkal, hogyan
szabadítottak meg irtózatos börtönökből ártatlanúl elzárt férfiakat és
nőket, s hogyan lettek, milyen könnyü szerrel királyokká, császárokká. S
a milyen lelkesedéssel Don Quijote mindezen képzelhetetlen
ostobaságokról beszélt, világosan azt lehetett következtetni belőle,
hogy ő csakugyan szóról szóra és betűről betűre igaznak hiszi ama
költött történetek mese-beszédeit, de fájdalom azt is lehetett sejteni,
hogy értelmének józanságát, legalább ebben az egyben, elvesztette.

Mihelyest ezt a jó barátok észrevették, azonnal elkövettek mindent, hogy
Don Quijotét eszére térítsék. Elmondták előtte százszor meg százszor,
hogy az a sok bolondság soha meg nem történhetett, hogy azok a lovagok,
a kikért ő annyira lelkesűl, s a kiket a világ legnagyobb jóltévőinek
tart, soha még csak nem is éltek: szóval felhoztak mindent a mit csak
fel tudtak hozni kijózanítására: de az bizony mind falrahányt borsó
maradt, s a nemes Don Quijote jobban hitt elbolondító könyveinek, mint
józaneszű s jóakaró barátainak.

Silány olvasmányai annyira megkeverték az eszét, hogy végtére olyan
különös gondolata támadt, milyennél bohóbb senkinek a világon. Ez pedig
az vala, hogy ő illendőnek és szükségesnek látta mind saját dicsősége
növelésére, mind a közjó érdekében: kóbor lovagnak beállani s lóháton és
fegyveresen szertejárni a világban, kalandokat keresni s véghez vinni
mindazt, a mit olvasmányai szerint kóbor lovagok véghez vittenek,
úgymint: boszút állani mindenféle sérelemért, belerohanni minden
előforduló veszedelembe, megküzdeni óriásokkal, sárkánykigyókkal,
varázslókkal, a mi ha szerencsésen sikerül, szegény feje már előre is
arról álmodott, hogy a világ örök háláján kivül még azt is eléri, hogy
legalább is trapezunti császárrá teszik. S annyira beleszeretett ebbe a
hóbortos gondolatba, hogy semmi sem verhette ki többé a fejéből, hanem
erősen elhatározta magában, hogy a legnagyobb titokban végrehajtja
feltett szándékát.

Azon kezdte most már a dolgot legelőször is, hogy megtisztogatta
valamelyik déd-ősének egynémely darab rozzant fegyverét, melyek
porlepetten s rozsdamarttan századok óta hevertek valamely elfelejtett
szögletben. Kifényesítette s kézhez igazítá ezeket úgy, a hogy tudta;
hanem egy igen nagy bökkenő volt a dologban, tudniillik, hogy az egész
lom között sem akadt lebocsátható rostélyú sisakra, csupán egy egyszerű,
rostélytalan vas süvegre. E bajon azonban leleményessége akképen
segített, hogy vastag lemezpapirból olyas félsisak formát készíte, a
mely a vassüveghez hozzátoldva, ezt egészen rostélyozott sisakká
változtatta. Meg is próbálta nyomban, elég erős-e s kiállaná-e valjon a
kardvágást. Fogta tehát szablyáját, vágott rá vagy kettőt, de már az
első ütéssel egy pillanat alatt összerombolta mindazt, a mi egy heti
fáradságába került. Sehogy sem tetszett neki, hogy ily könnyű szerrel
darabokra lehetett szaggatni; hogy magát jövőre ilyes megeshető
veszedelem ellen biztositsa, újra összeigazgatá s belűlről egy pár
vassodronyt alkalmazott, igy aztán egészen megbizott tartósságában s nem
is akarván újabb kisérletet tenni, úgy találta és itélte, hogy ez a
lehető legtökéletesebb rostélyozott sisak.

Mikor a fegyverzet rendben volt, azonnal paripájára fordítá figyelmét.
Hanem ez a paripa ez ugyan szilaj egy állat volt! Olyan sovány mint az
agár, de azért olyan lassu mint a csiga; nem volt szegénynek csak a
csontja meg a bőre, ugy hogy tiz lépésnyiről is meg lehetett számlálni
minden oldalbordáját. Csontos lába pókos volt, hórihorgas nyaka meg oly
magasra fölmeredt a csupa soványságtól mint a kút-gém. De azért mert
volna csak valaki Don Quijote előtt roszat mondani az ő kedves
paripájáról! tudom nem vitte volna el szárazon. Mert Don Quijote oly
remek állatnak képzelte a lovat, hogy az ő szemében ehez képest még a
nagy Sándor Bucefalusa, vagy a Cid[3] Babiecája is csak kis macska volt.

Don Quijote úgy olvasta könyveiben, hogy a régi hires lovagok
paripájának mindegyiknek meg volt a neve: hogyan maradhatott volna tehát
az ő remek lova név nélkül! De milyen nevet adjon neki? Négy napi
fejtörésébe került, a mig kieszelte, hogy Rocinantenak[4] fogja hívni, a
mi elég szépen hangzik, de még azt is jelenti, hogy nála nincsen különb
paripa a világon!

S minthogy már lovának nevet, még pedig ily nagy megelégedésére szolgáló
szép nevet adott, adni akart most magának is, a mi megint egy egész
ujabb heti fejtörésbe került. De hát nem volt neki elég tisztességes,
becsületes neve? volt bizony, csakhogy ő azzal nem érte be. A
lovagregényekben ugyanis azt olvasta, hogy minden régi hős lovag, ha
épen meg nem változtatta is a nevét, legalább hozzátoldotta azon
országét vagy tartományét, a honnan származott. Igy a nagyhírű Amadis
lovag – a kit Don Quijote különösen szeretett – az sem elégedett meg
azzal, hogy csak úgy szárazon Amadisnak nevezzék, hanem Galliából
származván, régiesen Amadis de Gaula-nak hivatta magát; kapta magát
tehát s ő is odabiggyesztette a magáéhoz szülőföldje nevét, s
elkeresztelte magát Don Quijote de la Manchanak, a mi más szóval azt
teszi, a máncsai don Quijote. Igy már most ország-világ ráismerhet
családjára, s hazájára, melynek egyszersmind dicsőséget is szerez, ha
nevét attól kölcsönzi.

Mikor aztán ilyen módon a fegyverzet tiszta volt, a süvegből sisak lett,
lova s maga nevet kaptak, azt gondolta, most már egészen rendin a
szénája! Tyüh! de még csak ekkor jutott valami eszébe! Neki még nem volt
menyasszonya! Már pedig menyasszony nélkül a kóbor lovag olyan, mint a
fa levél nélkül, a test lélek nélkül. Minden régi lovagnak meg volt a
maga szíve választottja, ő sem maradhat a nélkül.

– Mert – így szóla ezen töprenkedése közben magában – ha a jó szerencse
kedvez, s valami óriással találkozom, a mi a kóbor lovagoknál minden nap
megesik, s az első összecsapásnál földre terítem, vagy derékon ketté
vágom s összeaprítom mint a répát, – szóval leverem és legyőzöm: valjon
nem szükség-e hogy legyen a kihez elküldhessem, s hogy a legyőzött
ellenség odalépjen drága menyasszonyom elé, térdre boruljon előtte s a
hódolat és alázatosság szavával így szóljon: „Én, kegyelmes asszonyom,
az óriás Caraculiambro vagyok, Malindrania sziget tulajdonosa, a kit a
diadalmas lovag, Don Quijote de la Mancha győzött le, s megparancsolá
keményen, hogy idejőjjek nagyságod elé, hogy velem tetszése szerint
rendelkezzék.“

Oh, hogyan örült a mi jó lovagunk, midőn e beszédet tartotta s még
inkább akkor, midőn olyat is talált, a kit szíve választottjának nevével
felruházhatott.

Hamarjában az jutott eszébe, hogy hallott egyszer beszélni egy
szomszédfalubeli parasztleányról, a kit Lorenzo Aldonzának hívtak. Maga
azt a leánykát talán soha életében sem látta, a leánynak pedig kisebb
gondja is nagyobb volt annál, hogy van-e vagy nincs a világon Don
Quijote de la Mancha nevezetű úri ember. A mi lovagunk azonban nem törte
tovább a fejét, hanem egyszer csak megbökte az ujja hegyével a homlokát
s azt mondta:

– Ez lesz az én menyasszonyom!

Hozzá menne-e a leány vagy sem, kicsoda és milyen, ő mindazzal nem
törődött; ő csak úgy képzelte, hogy az az ő menyasszonya s neki ez elég
volt. Sokkal nagyobb gondot adott azonban szegény fejének az, hogy a
parasztos Aldonza név helyett milyen nevet adjon az ő szive
választottjának, a mi olyan szép név legyen, hogy menyasszonyától még a
herczegasszonyok is irígyeljék. Végre nagysokára azt is kitalálta s
elkeresztelte: Dulcinea del Tobosonak[5], mert hát Tobosoban született.

Mikor ezt a kedvére való nevet is megteremtette, oly boldognak érezte
magát, hogy ki sem tudta mondani, s már most csak az alkalmas pillanatra
várt, hogy kalandos utazására hazulról eltávozhassék.


II. FEJEZET.

A nemes Don Quijote első kirándulása.

A mit az ember nagyon óhajt, azt – ha csak lehetséges – siettetni is
szokta. Szakasztott így volt utrakelésével Don Quijote is. Mihelyt a
szükséges előkészületeket megtette, bizony nem volt ő neki többé
maradása, hanem julius havának egyik legforróbb napján, még a nap
felkölte előtt összeszedte minden sátorfáját, fejére nyomta
toldott-foldott sisakját, pánczélját, kardját felcsatolta, dárdáját,
pajzsát karjára fűzte, s hogy senki észre ne vegye nagy csendesen
odalopódzott Rocinantehoz, megnyergelte maga, kivezette az istállóból
egy hátulsó kis baromfi-udvarra, ott felpattant a paripa hátára, s a kis
ajtón nagy ügygyel-bajjal kimenekült a mezőre, mert ő maga is elég
szálas ember levén, a lova is a milyen sovány, olyan magas, bizony
egészen két-rét kellett hajolnia, hogy az alacsony kis ajtó
szemöldök-fája valahogy le ne marasztalja a nyeregből.

Mihelyest künn volt a szabadban, szíve örömtől dobogott fel, részint
azért, hogy az ajtón észrevétlenül kimenekülhetett, részint azért, hogy
tervezett diadal-utját valahára csakugyan megkezdhette.

Azonban alig koczogott előre egy darabra a nyílt mezőn, imé egy rémítő
gondolat ragadta meg s pedig oly erővel, hogy kevésbe múlt, hogy lova
kantárát vissza nem fordította, s ujra be nem bujt dárdástúl,
mindenestül a baromfi-udvar kis ajtaján. Az jutott eszébe, hogy ő nincs
lovaggá ütve; vagyis más szavakkal, semmiféle igazi lovag előtt nem
térdelt le még, a ki aztán kivont karddal gyengén vállára ütött volna,
annak jeléül, hogy mostantól kezdve föl van véve a lovagrendbe s
fölszabadítva a lovagok minden kötelességének gyakorlására s minden
jogának élvezésére. Igy még nem szabad semmiféle lovag ellen fegyverre
kelnie, s mint ujoncz lovagnak egészen tündöklő fényes fegyverzetet
kellene hordania, már pedig az övé, mi tűrés tagadás, minden surolás és
csiszolás daczára még most is szinte piroslott a rozsdától.

De az okos ember megtalálja a jó tanácsot. Eszébe jutott, van arról szó
az ő kitűnő könyveiben, hogy egyik-másik nagyhírű lovag, a kiből utóbb a
lovagság dicsősége vált ha a szükség úgy hozta magával, azzal üttette
magát lovaggá, a ki épen legelőször keze ügyébe esett. Ha azoknak szabad
volt, ki tilthatná meg ő neki?! Megnyugodott tehát abban a gondolatban,
hogy a legelső emberrel, a kivel találkozik, ugy lovaggá ütteti magát,
hogy csakúgy ropog; a mi pedig fegyverzetének fényességét illeti,
mihelyt alkalma nyílik, úgy kikeni-feni minden darabját, hogy fehérebb
lesz a cseppentett tejnél és vakitóbb fényű a ma esett hónál.

Ezen elhatározásával eloszlatá aggodalmát, s már most vigan folytatta
tovább utját, de hogy merre, azt egészen lova akaratára s tetszésére
bízta, mert bölcs könyveiből azt tanulta meg, hogy a lovaknak sokszor
több eszök volt, mint a rajtok ülő gazdáiknak.

Ekképen teljesen megnyugtatva a lovaggá ütés felől, eleven képzelő
tehetsége egyszerre azt a dicsőséges jövendőt festette a legfényesebb
színekben lelke elé, a mi majd rá várakozik, mikor hős tetteit arra is
méltónak találják, hogy épen ugy megirják könyvben, a mint a többi kóbor
lovagokét. Ekkor a nagy dicsőség boldogító érzelmétől elragadtatva igy
kiálta fel:

– Semmi kétség, hogy jövőben, ha majd nagyhirü tetteimnek igaz története
napvilágot látand: az a tudós, a ki megirja, igy fog szólani midőn e
korán reggel történt első távozásomat elbeszéli:

„A rózsás arczú hajnal alig teríté még szélylyel szépséges hajának arany
szálait a téres és tágas föld ábrázatára, s a kisded tarka madárkák
zengzetes nyelvük elbájoló és mézédes hangicsálásával még alig
üdvözölték csicseregve a nappal érkezését: midőn a nagyhirű lovag, Don
Quijote de la Mancha, megválván a tétlenség puha ágyától, hires lovára
Rocinantera felpattant és büszke várlakának tágas kapujából kirobogva,
utazását a rég időktől fogva nevezetes Montiel sikságán, nagy merészen
megkezdette.“ Azután hozzá tevé:

– Boldog kor és szerencsés század, melyben e nagyhirű én hőstetteim
világot látnak, hőstettek, méltók arra, hogy érczbe öntsék, márványba
kifaragják, vászonra fessék, – örök emlékezetűl a jövendő századoknak!
Oh te bölcs férfiú, a ki e történetet majd megirod, csak arra kérlek, ne
feledkezzél meg én mellettem az én jó Rocinantemról se; e büszke
paripáról, mely madár könnyüségével repül át a legmagasabb szirtormokon,
s merész szökései közben majd a csillagokat érinti lobogó sörényével!

Az ármányos sors úgy akarta, hogy a mint Don Quijote e nagy dicsérettel
halmozta el büszke paripáját, a szegény gebe akkorát botlott egy fris
vakand-turásban, hogy majd a derekát törte magának is, de még gazdájának
is. Isten csodája volt, hogy Don Quijote a nagy zöttyenés daczára rajta
tudott maradni a csillagokat rugó büszke paripán, s a könyveiből tanult
szóáradozás közben a nyelvét el nem harapta. Sem az egyik, sem a másik
szerencsétlenség nem történt meg rajta, s igy aztán összeszedvén magát,
nemsokára megint folytatta fellengző szószaporítását, szakasztott olyan
válogatott, czikornyás kifejezésekben, mint hóbortos könyveiben olvasta.

Igy a jövendő dicsőséggel eltelve, minden megállapodás nélkül folytatta
utját, mi közben a nap az égre emelkedék s oly forró sugarakat lövelt
alá a földre, hogy a kemény vas süveg alatt ugyancsak volt a lovag
fejének mit szenvednie. Ő azonban csüggedetlenül haladott mind tovább, s
egyre nézte, egyre vizsgálta, nem akad-e valami rendkivüli kaland, nem
jön-e még szembe véle valami nagyfejü óriás. De, – egy madár, vagy egy
szunyog kevés, – s egész estig még csak az se repült a levegőben. Hanem
azért jött egy hatalmas ellenség, nem kivülről, hanem belülről; jött az
éhség, s a jó lovag oly kegyetlenül megéhezett az egész napi hosszú,
fárasztó és lankasztó utazás közben, hogy majd leszédült már lováról.

Most már nem is kalandokat, nem is óriásokat keresgélt többé, hanem
jobbra balra széttekingetett, nem pillanthatna-e meg valami várkastélyt,
vagy legalább egy pásztorgunyhót, a hol kissé megpihenhessen s egy-két
falattal az éhség óriását lekenyerezhesse.

Végre egy hajlék tünt fel az ut mellett a távolban.

Lehetetlen azt az örömet leirni, a mit Don Quijote ez épület
megpillantásakor érzett.

– Ott a várkastély! – kiálta föl büszkén és boldogan, s a mennyire
fáradt dereka engedé, fölegyenesedett a nyeregben, Rocinantet pedig
sebesebb koczogásra sarkantyuzta, – hiába!

Szegény Don Quijote várkastélynak nézte azt az épületet, a mi pedig egy
mákszemnyivel sem volt nagyobb, sem egyéb, egy egészen közönséges,
útszélre épített vendégfogadónál. De hiszen merte volna csak valaki azt
mondani neki, hogy ez nem várkastély, hanem fogadó!

A milyen gyorsaság Rocinantetól kitelhetett, Don Quijote oly sietve
folytatá utját a ház felé, de az idő már jóformán bealkonyult mire
odaérkezék.

A fogadó kapujában két szolgálóleány állt, a kik épen most végezték az
udvaron valami házi teendőjöket, de a kapun kitekintve az érkező Don
Quijotét megpillantották messziről s azonnal kisiettek a szokatlan
fegyveres alak csodájára.

– Bizonyosan a várur két leánya lesz – mondá magában Don Quijote – a kik
elém sietnek, hogy udvariasan fogadjanak. Csakugyan velem is minden úgy
történik, mint a könyveimben megirt lovagokkal történt.

S a fogadót most már képzelődésében még sokkal inkább várkastélynak
gondolta, mint az imént. Hát még a mikor ugyan ebben a pillanatban a
fogadón túl fekvő tarlón egy ott legeltető kanász a tülökbe fujt, hogy
ez ismeretes hangra az egész csürhét összeterelje; most már Don Quijote
szentűl elhitte, hogy valamely nagy úr várához érkezett, mert ime a
toronyőr is a kürtjébe fú, hogy a várbeliek az érkező lovag elfogadására
siessenek. Most már kétszeresen összeszedte minden délczegségét, hogy
egészen lovagosan rugtasson oda a szép kisasszonyok elé.

Mikor azonban ezek közelíteni látták ezt a csoda-alakot, szinte
megijedtek hosszú dárdájától, ijesztő sisakjától s futni, menekülni
akartak a kapun befelé. A mit Don Quijote látva, sisakjának
papirrostélyát fölemelé, s porlepett sovány arczát fölfedvén, udvarias
modorban s illedelmesen igy szóla hozzájok:

– Ne fussanak nagyságtok s ne tartsanak semmi bántódástól, mert az a
lovagrend, melyhez én tartozom, a legtávolabbról sem akar senkit ís
megsérteni, legkevésbbé pedig az ily előkelő kisasszonyokat, a
milyeneket nagyságtokban van szerencsém tisztelhetni.

A leányok rá bámultak s szemeikkel arczát kezdék keresni, melyet a
toldozott sisakrostély félig még födve tartott; de a mint azt hallották,
hogy szolgálólétökre előkelő kisasszonyoknak czimezi, meg nem állhatták,
hogy hangosan fel ne kaczagjanak, még pedig oly erősen, hogy Don Quijote
egészen megsértődve s haragra lobbanva igy szóla:

– A szépséghez szendeség illik, mig csekély dolgokon szerfölött kaczagni
valóságos esztelenség; ezt azonban nem azért mondom, mintha talán
sértegetni akarnék, sőt ellenkezőleg az én hivatásom épen az, hogy a
sérelmeket megorvosoljam.

Ez a szokatlan beszédmód a leányokat még nagyobb nevetésre, ezek
illetlensége meg a lovagot még nagyobb haragra ingerelte, s bizony nem
lehetetlen, hogy boszujában a hosszú dárdával még meg is egyengeti őket,
ha mindnyájok szerencséjére a fogadós oda nem vetődik, ki a versenygőket
egymással végre mégis kibékítette. Ez ugyanis maga is megszeppent a
tetőtől talpig fegyverben álló lovagtól, s jónak látta inkább udvariasan
fordúlni hozzá, a miért is igy szólott:

– Ha kegyelmességed, lovag ur, szálló helyet keres, egészen jó helyen
kopogtat, mert mi a legteljesebb készséggel elfogjuk látni mindennel a
világon, a mit csak a kényelem követel. Igaz ugyan, hogy külön szobát
nem adhatunk, meg ágyunk sincs, a miben az éjszakára lefekhetnék; de
azonkivül mindent, a mi szükséges, a legnagyobb bőségben feltalálhat
nálunk.

Don Quijote meg sem álmodta, hogy ez az alázatos ember vendégfogadós
legyen: ő szentül hitte, hogy ez maga a vár ura vagy legalább is annak
első főtiszte, a várnagy. Ilyen értelemben felelt is aztán szavaira:

– Én tisztelt várnagy úr, akármivel is beérem, mert az én tagjaim meg
vannak edzve s nem szoktak puha párnákhoz. Nekem „ékesség a fegyver,
nékem nyugovás a harcz!“

Don Quijote ez utóbbi szavakat egy régi vitézi énekből vette, a mely
éneket a fogadós is könyv nélkül tudott, miért is mindjárt a lovag által
felhozottakra következő sorokkal felelt, s igy szóla:

– Akkor tehát nagyságodnak „Ágya kemény szikla s alvása a virasztás!“ s
már ha igy van, bizvást leszállhat lováról, mert ebben a mi házikónkban
akár egész esztendőn át mindig ébren maradhat, ha kedve tartja.

E szavai után odament a most már teljesen kibékült Don Quijotéhoz, hogy
kengyelszíját tartsa a leszállásnál. Don Quijote nagy nehezen le is
szállt a magas gebéről, mely az egész napi lovaglás alatt egészen
megtörte.

Alig tudta volna megmondani, az éhség gyötri-e inkább vagy pedig a
szomjuság? Mindazáltal igaz lovaghoz illőleg először hű paripájáról
akart gondoskodni, a miért is szörnyen szivére kötötte a fogadósnak,
hogy úgy ellássák ezt a dicső paripát, a mint valaha hires jó lovat
elláttak a világon, mert ennél kitünőbb állat még nem volt ezen várnak
istállójában. A fogadós szemre-fejre vette az egekig magasztalt paripát,
de sehogysem tudta magával elhitetni, hogy gazdájának szava igaz legyen.
A könnyen haragra lobbanó lovaggal azonban nem akarván feleselni,
szörnyen kötötte az ebet a karóhoz, hogy e dicső harczi ménre jobban fog
vigyázni, mint a tulajdon két szeme fényére, s azzal kantárszáron
mindjárt vezetni is kezdé az istálló felé, Rocinante pedig ugyancsak nem
kérette magát, hanem mint a bárány olyan szeliden követte a fogadóst, s
alig hogy az istállóba értek, a csupa merő kifáradás folytán egyszerre
úgy elterűlt a szalmán, hogy a fogadós majd halálra ijedt, mert azt
hitte, a világ e legdicsőbb paripája ebben a nyomban mindjárt kileheli
páráját. Ez azonban az egész ház szerencséjére még sem történt.

Mig a fogadós a fáradt gebével vesződött, addig a két szolgáló Don
Quijote fegyvereit szedte el s még a sisakot is le akarták venni
fejéről, a mi azonban nem sikerült, mert az zöld szalagocskákkal volt
odakötözve a lovag nyakához, a mik úgy össze valának csomózva, hogy
lehetetlen volt felbontani, hacsak ollóval darabonként s szálanként el
nem vagdalják. Ebbe azonban a lovag semmi szin alatt sem akart
beleegyezni, minek következtében a sisak egész este a fején maradt, a mi
aztán különösen vacsorálását olyan furcsává tette, hogy a ki csak látta
ezt az étkezést, majd megpukkadt nevettében.

Nemsokára a fogadós is visszajött az istállóból s szokott
alázatosságával kérdezé a lovagtól: mivel szolgálhatna neki vacsorára.

– Megeszem akármit – viszonzá Don Quijote – mert nem tagadhatom, úgy
érzem, hogy meglehetős éhes vagyok, az éhség pedig nem szokott válogatni
az eledelekben.

A fogadós sem neheztelt egy cseppet se azért, hogy a lovag ily kevéssé
válogatós, mert a szegényes vendéglőben aranyért se lehetett volna e
napon egyebet találni egy pár sovány keszegnél. Ezeket azonban úgy
eldicsérte, hogy a lovag már a puszta szóbeszédre is sűrűn nyelte a
száraz kortyokat, és sürgetve kérte a fogadóst, csak hozzák mentül
hamarább azokat a pompás keszegeket.

Mig a fogadós odajárt aztán az eledelért, a két szolgáló ott terített
asztalt Don Quijote számára a fogadó ajtaja előtt, a hol a levegő
frisebb volt, mint a nehéz szagu ivóban. Nemsokára a sovány keszegek is
elékerültek, a mik mellé tett a fogadós az asztalra olyan penészes
fekete kenyeret, hogy annál csak a lovag fegyverzete lehetett
penészesebb.

Soha olyan nevetséges evést, mint e dőre manchai lovagé! A sisak fen
volt a fején, mintha csak a nyakához lett volna odanőve; rostélyát két
kézzel kellett feltartania, máskülönben – egy falat kevés – de annyit
sem vihetett volna szájához. Az egyik szolgáló könyörült tehát rajta, s
a világ leghősibb lovagját az a leány etette falatonként, mint valami
kis gyermeket. Megitatni azonban még ez sem tudta, mert az ügyetlen
sisak miatt semmiféle ivó-edény sem fért ajkaihoz. A fogadós
leleményessége segített tehát e nagy bajon; az lyukasztott ki egy
nádszálat, melynek egyik végét beletették a lovag szájába, másikat meg
egy boros kupába, s a hős lovag a bizony kissé már megnyarasodott bort
igy lopózta fel magába. De mindezt kész szívvel elviselte, csakhogy a
sisak kötelékeit meg ne kelljen rongálni.

Történetesen ekkor vetődött a fogadó tájára valami rongyszedő, a ki
jövet ötször-hatszor belefujt tilinkójába; már erre Don Quijote
tökéletesen elhitte, hogy ő valósággal valami hires várban van, a hol
tiszteletére íme most már a zene is megzendűlt.

A keszeget pompás, ízes kecsegének tartotta, a kenyeret kalácsnak, a
fogadóst várnagynak, a szolgálókat úri kisasszonyoknak, a rongyszedő
tilinkóját zenének: s így tehát útrakelésével s annak első sükerével
teljesen meg volt elégedve.

A mi azonban még mindig bántotta, az vala, hogy még most sincs lovaggá
ütve. Már pedig – hiába! – a mig a lovagrendbe annak rendje módja
szerint föl nem vették, addig jogosan semminemű kalandba sem
bocsátkozhatik.


III. FEJEZET.

Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét.

S minthogy ez a gondolat folytonosan bántotta, nem időzött sokáig
kocsmai sovány vacsorájánál, hanem alighogy elköltötte, azonnal
félrehívta a fogadóst s vele együtt az istállóba zárkozván, térdre esék
előtte s így szólott:

– Nem látsz addig felkelni e helyről, hős lovag, a mig kegyességed azon
jótéteményben nem részesít, melyért esedezni szándékozom, s mely mind
reád, mind az egész emberi nemre dicsőséget árasztand.

A fogadós alig tudott hová lenni ijedtében s meglepetésében. Csakhogy
megszabaduljon tőle mentül előbb, talán még azt is megigérte volna neki,
hogy egy álló helyéből egy ugrással fen terem a padláson.

– Csak tessék parancsolni – viszonzá – megteszek én mindent, a mit csak
megtehetek!

– Nem is vártam kevesebbet igazi nagylelkűségedtől, drága uram –
viszonzá Don Quijote – s íme kimondom, hogy azon nagy kegyesség, a
melyre kérni akarlak, s melyre most már adott szavad lekötelez, nem
egyéb mint az, hogy holnap reggel lovaggá üss engemet. Én pedig ez
éjjel, az újoncz-lovagok kötelessége szerint, itt várad kápolnájában
megtartom a fegyverőrzést, s holnap reggel – a mint mondám – be fog
teljesülni, a mit oly forróan óhajtok, s ha egyszer lovaggá ütöttek,
mehetek aztán, a mint illő, a világ négy tájára, kalandokat keresni,
segíteni a gyámoltalanokat, jót tenni a szükségben szenvedőkkel, a mire
oly nagy hajlandóságot érzek magamban.

A fogadósnak egész nagy malomkő esett le a szivéről. Ezt a kivánságot
ugyan könnyü lesz teljesíteni. De a furfangos ember most már igen jól
belátta, kivel van dolga, s a házbelieket is részesíteni kivánta abban a
mulatságos tréfában, a mit e különös vitéznek bohósága fog mindnyájoknak
nyujtani.

Komolyságot tettetve azt mondá tehát: bizony szép és nemes szándék, a
mit a lovag úr feltett magában s a szenvedő világnak csakugyan semmire
sincs nagyobb szüksége annál, hogy a már-már egészen elhanyagolt
kóborlovagságot valami lelkes ember megint újra felállítsa a maga régi
épségében. Ő tehát szives készséggel lovaggá üti, mihelyt hajnalodik; de
a mi a fegyverőrzést illeti, erre nézve csak az a baj, hogy az ő várában
mostanság nincsen kápolna, mert épen tegnap végezték el lebontását, hogy
holnap újra kezdjék építeni. De ha tudta volna, hogy kihez lesz
szerencséje, le nem bontatta volna azt a kápolnát, ha dőledező fala
minden iastul-fiastul ott nyomta volna is, – vagy ha már lebontották: a
fél ország kőművesét összecsődítte volna, hogy a lovag úr eljöveteléig
fölépítsék. No de sebaj! ha nincs, hát nincs, – s azt a fegyverőrzést ez
éjszaka meg lehet tartani az isten szabad ege alatt is az udvaron, a hol
a fényes csillagok lesznek tanúi az újoncz lovag hűségének. Mihelyt
pedig hajnalodik: úgy lovaggá üti ő, hogy tudja igaz lelkére, soha
senkit még jobban lovaggá nem ütöttek a világon.

Kérdezte aztán van-e pénze?

Don Quijotet ez a kérdés egészen meglepte.

– Nem hordok én magamnál egy garast se! – viszonzá ép oly büszkén a mily
őszintén.

– Öreg hiba – jegyzé meg rá a vendéglős – akkor ugyan sokszor nagy
zavarba jöhet nagyságod.

– Soha sem olvastam egyetlen egy regényben sem – felelt a lovag – hogy
akármelyik kóborlovagnak valaha pénze lett volna.

– Csalódik nagyságod – mondá amaz – mert ha a regényirók nem mondják,
bizonyosan azért nem mondják, mert úgy is fölteszik minden okos
emberről, kiki el tudja gondolni, hogy pénz nélkül s fehér ruha és más
egyéb ilyes szükséges holmi nélkül a kóbor lovagok el nem lehettek. S ha
talán nem ők magok czipelték is magokkal, volt mindegyiknek
fegyverhordozója, a ki egy takaros tarisznyát akasztott a hátára, s
abban hordozta mind azt, a mire gazdájának szüksége lehetett. Tépést,
flastromot a sebek bekötésére, s valami csoda-balzsamot, a mi a
legsulyosabb kardvágásokat vagy dárdadöféseket is egy szempillantás
alatt meggyógyította. Csodálom is, hogy nagyságod csak így egyedűl
kalandozik, s nem gondoskodott valami derék fegyverhordozóról. Kérem ne
mulaszsza el ezt, mert a nélkül a kóborlovag nem is igazi lovag.

Don Quijote megköszönte a jó tanácsot, s megigérte leendő lovagi
keresztatyjának, az lesz jövendőre első gondja hogy mindazt beszerezze,
s vele magát ellássa, a mit a várnagy ím tanácsolt.

Most azonban azt kellett legelőször is elhatározni, hol tartsa meg a
lovag az első fegyver-őrzést. Ugyanis bevett szokás volt a lovagoknál,
hogy az ujoncz, a lovaggá-üttetés napját megelőző éjszakán fegyvereit
egy halomba rakja, s mellettök egész hajnalig őrt álljon. Ezzel
bátorságát akarták kipróbálni, hogy szembe mer-e szállni azzal, a ki
netalán vakmerő lenne ezen alkalommal fegyvereihez hozzányúlni.

Abban állapodtak meg a furfangos fogadós csintalan tanácsára, hogy a
lovag ott őrizze fegyvereit a vendéglő tőszomszédságában fekvő
baromfiudvarban. Don Quijote kész szívvel beleegyezett; összes
fegyverzetét azonnal rakásra hordá a kút melletti vályura s pajzsát
karjára öltvén, dárdáját felragadta s méltósággal teljes magatartással
kezde fel s alá járni a vályu előtt. Midőn ez az őrséta megkezdődött,
épen akkor fordult az idő éjszakára.

A fogadós magára hagyta, bement s a házbelieknek tüstént elmondotta,
milyen furcsa bogara van ennek az ő úri vendégöknek, s milyen jó tréfára
nyílik kilátás holnap reggelre. Persze hogy azok meg rögtön kisiettek a
fogadó tornáczára mindnyájan, s onnan nézték az oszlopok mögül a szép,
fényes holdvilágnál, milyen peczkesen strázsálja Don Quijote a vályura
rakott nyergét, kantárát és fegyvereit.

Hanem ez a csendes őrállás nem tarthatott igy nagyon sokáig.

Öszvérhajtsárok is szálltak meg ez éjszakára a fogadóban, s ezek közül
az egyik épen most akarta barmait megitatni, s mindegyik kezében egy-egy
vödörrel tartott egyenesen a kútnak a melynek váluját Don Quijote
foglalta el a rárakott limmel-lommal.

Alighogy a lovag a félhomályban meglátta ezt az alakot közelíteni,
mindjárt azt hitte, hogy valami ellenséges érzelmü ember, a ki próbára
akarja tenni az ő bátorságát.

Rá is kiáltott azonnal nagy harsányan:

– Ne közelíts fegyvereimhez, vakmerő, mert a ki azokat csak kis ujjal
illeti is, halál fia!

De az öszvérhajcsár rá se hederített a lovag tiltakozó és fenyegető
szavára, hanem szemügyre véve az akadékoskodó holmit, megkapott belőle
egy szíjat, s az egész rakást egy rántással földre teremtette.

Ki tudná leirni azt a rettenetes elkeseredést, a mely e pillanatban Don
Quijote szívét megszállotta! Igy meggyalázni az ő fegyvereit!

Szemét az égre mereszté előbb, s azután egy keserves sóhajtással
felkiálta:

– Páratlan szépségü Dulcinea del Toboso, szivem drága menyasszonya, légy
segítségül a te hű lovagodnak, hogy diadalmasan megállhasson e
rettenetes küzdelemben!

S e felkiáltás után két marokra fogva hosszú dárdáját, előre rontott s
akkorát huzott az öszvérhajcsár vállára, hogy annak még a szeme is
szikrázott.

– Segítség! gyilkos! segítség! – lármázott a megtámadott fuvaros, s a
kezében levő vödrökkel védte magát s támadott a mint lehetett. A nagy
kiáltozásra az öszvérhajcsár czimborái is előrohantak az istállókból, s
ki bottal, ki villával rontott neki Don Quijoténak, ki azonban meg nem
rettent egy morzsányit se, hanem szurkált, döfködött, suhogtatta a nagy
dárdanyelet, s úgy döntögette az embereket mint a megriasztott macska a
tejes köcsögöket. Annyi bizonyos, hogy bátorság dolgában ritkította
párját.

A néző sereg által gúnyos megjegyzésekkel kisért fegyverőrzés tehát
csakhamar igen komoly csetépatévá fajult, úgy hogy a fogadós is
lélekszakadva rohant oda a viaskodókhoz s kéréssel könyörgéssel csitítá
majd az egyik, majd a másik felet, s bizony nagy erőmegfeszítésébe
került a míg le tudta őket csendesíteni, hogy az öszvérhajcsárok végre
mégis csak visszavonúltak az istállóban.

Elég volt ebből az egy sütésből egy kalács, s a fogadós elhatározta
magában, hogy bizony be sem várja ő a hajnal hasadtát, hanem lovaggá üti
ezt a hóbortos embert kivánsága szerint azonnal, hogy annál hamarább
megszabaduljanak veszedelmes szomszédságától.

– Igen, igen, tegye meg várnagy úr – sürgeté Don Quijote – s én fogadom
az élő istenre, mihelyt nagyságod lovaggá ütött, megöldösök minden
embert, a kinek csak nagyságod halálát kivánja!

– Nem kivánom én, uram, egyiknek se! – szabadkozék a vendéglős – én csak
azt kivánom, hogy nagyságodnak adott szavamat beválthassam, s
megajándékozhassam a világot két olyan hős karral, melyek úgy tudják a
dárdát pörgetni, forgatni, hogy az embernek még a haja szála is mind
égnek áll láttára.

Don Quijote hiúságának nem kevéssé hizelkedett a várnagy ez elismerő
nyilatkozata, s még csak ezután kezdett igazán lecsillapodni, hogy a
lovaggá ütést illő nyugalommal elfogadhassa.

A vendéglős pedig csakugyan egy pillanatig sem késett ezt a furcsa
czerimoniát végrehajtani. Persze hogy nem volt neki semmije a mi a
szertartáshoz igazán kellett volna; hanem furfangossága segített azért a
bajon. Megkérte Don Quijotet, várjon itt rá csöndesen, s mindjárt itt
lesznek égő gyertyával, imádságos könyvvel, s azokkal az úri
kisasszonyokkal, a kik derekára a kardot, lábára meg a sarkantyút
illendő módon egész ünnepélyességgel felkötik.

Don Quijote hálás szívvel mélyen meghajolt a várnagy előtt s azután
várakozott.

Nemsokára megjelent az ünnepélyes díszmenet. Mindössze négy tagból állt.
Elől jött egy mezítlábos siheder, a ki kezében egy szál égő faggyú
gyertyát tartott. Utána maga a vendéglős nagy könyvvel a kezében, melybe
a fuvarosok számára kiszolgáltatott szénát meg abrakot szokta ügyetlen
irással felkörmölni: ő utána pedig az a két szolgáló, a kik Don Quijote
vacsorálásakor segítséget nyujtottak.

Mikor odaértek a rájok várakozó lovaghoz, akkor a fogadós megparancsolá
Don Quijotenak, térdeljen le, a mit az rögtön híven teljesített. Erre a
furfangos csaplár kinyitotta az abrakos lajstromot, s lassú hangon
mormogott valamit mintha imádkoznék. Don Quijote a legnagyobb áhitattal
hallgatta, míg a leányok alig tudták visszatartóztatni a nevetést. A
mormogás egyszerre megszűnt egy pillanatra, s ekkor a fogadós jól képen
legyintette sulyos tenyerével a sovány lovagot, – ezután megfogta annak
kardját, kivonta hüvelyéből s miután megint mormogott egy-két szót, a
rozsdás karddal kissé megütötte Don Quijote vállát, – s ezzel végbe ment
az a szertartás, a mit a manchai hős oly rendkivül fontosnak tartott,
hogy addig boldogtalannak érezte magát, míg a lovaggá ütés e
szerencséjében nem részesült.

Most már egyéb sem maradt hátra mint az, hogy az egyik szolgáló
felkötötte a lovag oldalára a kardot, a másik meg nem csekélyebb
ünnepélyességgel lábára a sarkantyút, miközben a boldog vitéz a
legudvariasabb szavakban rebegett mindegyre ujabb meg ujabb köszönetet e
rendkivüli kegyességért s igérte, fogadta mindenre a mi szent, hogy e
nagy jóságért hálával fog tartozni mind halálig.

Midőn így futtában, s a legnagyobb gyorsasággal véget ért e páratlan
ünnepélyes szertartás, Don Quijote alig tudta bevárni a pillanatot, hogy
most már mint felütött lovag pattanhasson lovára, s induljon kalandok
keresésére.

S csakugyan alig szűrkült még a hajnal, már is felzavarta szegény
Rocinanteját édes nyugalmából, megnyergelte s kivezette az udvarra. Házi
gazdáját, a várnagy urat kéreté azután magához, hogy tőle illendőkép
elbucsuzzék. Megölelte kétszer háromszor, vége hossza nem volt a
czifránál czifrább hálálkodásnak, mit a furfangos fogadós hasonló
czikornyás szavakban viszonzott, s csakhogy egyszer a vendéglőn kivűl
tudja már ezt a furcsa embert, se a szállásért, se a fogyasztásért egy
fillért se követelve, kaput nyittatott a lóra pattant vitéz előtt és
menni hagyta Isten hirével.


IV. FEJEZET.

Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott.

Nem volt ezen nap reggelén boldogabb ember a kerek világon, mint a mi
hős manchai bajnokunk, a kinek szive legforróbb óhajtása teljesűlt, s ki
amaz ünnepélyes szertartás által ime annak rendje s módja szerint fel
volt tehát véve a kóbor lovagok sorába.

[Illustration]

Hova menjen, merre tartson, mibe kezdjen legelőször is: ezek voltak most
már azon kérdések, a melyek keresztűl-kasul jártak fejében. Eszébe
jutott, a mit a várnagy tanácsolt. Eszébe jutott az, hogy neki nincs
fegyvernöke! S pedig a várnagynak e tekintetben csakugyan igaza volt,
mert hiszen lám a lovagregényekben is ugy van megirva, hogy minden
jelesebb lovag szolgálatában csakugyan állt egy egy derék, hű és
ragaszkodó fegyverhordozó. Neki sem szabad a nélkül maradnia!

Igen, – de hol vegye, kit tegyen azzá, a ki az ő küzdelmes élete minden
fáradságát készséges szívvel meg fogja osztani?

– Megvan! – kiáltott fel egyszerre nagy örömmel – megvan! Haza megyek, s
azt fogom felszólítani! Ha elvállalja, olyan hatalmas fegyverhordozó
válik abból, hogy maga a gaulai Amadis is irigy szemmel nézhetne rám
érette.

S ki volt az a jeles férfiú, a kire Don Quijote ily örömmel számított?
Egy alacsony, tömzsi, meglehetősen dologtalan paraszt ember, a ki ott
lakott a nemes úr szomszédságában, s a ki számos tagból álló családját
csak ajjal-bajjal tudta fentartani, mert olyan szegény volt az Isten
adta mint a templom egere. Sancho Panzának hivták[6], s korára nézve
bizony az sem volt már mai gyerek. Erre a derék férfiura fordította
tehát figyelmét a mi jó lovagunk, s hogy vele mentől előbb
találkozhassék, egyenesen faluja irányába fordította lova kantárát, s a
nemes paripa talán a múlt éjjel kapott abraktól, vagy azért, mert
megsejtette hogy haza mennek, olyan vidáman indult neki az utnak, hogy
nyargaló vágtatása – csendes koczogásnak is beillett volna.

– A mily gyorsan jó Rocinantem repűl – jegyzé meg magában Don Quijote –
dél tájban ma otthon leszünk.

Ezt gondolá, – azonban: ember tervez, Isten végez. Haza jutott ugyan, de
nem egészen úgy, a hogy ő sejtette.

Nehogy azonban egyik szavunkat a másikba öltsük, azon kell kezdenünk,
hogy nem haladt még valami nagyon messzire, midőn egyszerre olyasmit vőn
észre, mintha jobb kéz felől, az ott terülő pagony sűrűjéből, gyenge
hangon jajkiáltások törnének elé. Alig hallá meg a neszt, igy szóla
magában:

– Hálát kell adnom az égnek azon kegyért, melyben részesít, hogy ily
rögtön alkalmat nyujt, lovagi tisztem teljesítésére. E hangok bizonyára
valamely szükségben szenvedő embertársamnak hangjai, a ki az én
védelmemre szorúlt, s a kin segíteni szent kötelességem.

Azzal Rocinante kantárát megrántva, egyenesen arra tartott, a merről a
zaj hallatszék.

S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy
odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött
fiut, a ki lehetett valami tizenöt éves, s kinek válláról a felső ruha
le volt huzva. A jajkiáltás ennek ajkairól hangzott s pedig nem ok
nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, a ki egy mogyorófa
suhogóval ugyancsak husángolta, s minden rá-ráhuzásnál egy-egy pirongató
vagy figyelmeztető szóval toldotta meg kemény fenyítését, ilyen formán:

– Semmirevaló vigyázatlan gyerek te… (sutty!)… fogd be a szádat…
(sutty!)… nyisd ki máskor a szemedet… (sutty!)

A fiú keservesen kiáltozott:

– Uram, soha se teszem többé! A Krisztus kinszenvedésére mondom, soha se
teszem többé! Ugy vigyázok eztán a nyájra, mint a két szemem világára!

Don Quijote látva a történteket, odarobbant s haragvó hangon rákiálta a
paraszt emberre:

– Udvariatlan lovag, mily illetlen dolog megtámadni azt, a ki magát nem
védelmezheti. Ülj lovadra, fogd a dárdát (a paraszt ember ugyanis hosszú
pásztorbottal jött oda, s ez volt a fához támasztva) kelj párviadalra
velem, s majd megmutatom én mi az emberség!

A paraszt látva háta mögött ezt a tetőtől talpig fegyverbe öltözött
lovagot, hogyan forgatja egyre dárdáját az ő szeme előtt, halál fiának
hitte már magát, s azért egyszerre nagyon megjuhászodva, alázatos hangon
szóla:

– Ez a fiú, nagyságos uram, juhász bojtárom, s azért kell megfenyítenem,
mert vagy elalszik vagy ellopatja rá bizott nyájam birkáit, de annyi
bizonyos, hogy egy-egy birkával a nyáj mindennap kevesebb. A mi sok az
sok, s ha a szép szó nem használt, én bizony mi türés-tagadás, most már
a másik huron hegedűltem.

– Dehogy veszett el mindennap a nyájból – szóla közbe most a fenyített,
úgy látszék vérszemet kapva a maga mentegetésére minthogy a lovagban
védelmezője akadt – csakhogy gazduram olyan, a ki minden kicsinységet
fölvesz, s még a kákán is csomót keres, csakhogy aztán lehuzhasson a
béremből.

A fiú ezen vádja olyan méregbe hozta a különben is indulatos paraszt
embert, hogy a lovagról majdnem megfeledkezve, kevésbe múlt, hogy újra
hozzá nem látott ahoz a másik huron való hegedüléshez. Most azonban úgy
fújta ki mérgét, hogy Don Quijote felé fordulva így szóla:

– Hallotta nagyságod ezt az akasztófavirágot? Egy szava se igaz!
Hazudik!

– Hazudik?! – kiálta fel Don Quijote még nagyobb haragra gyuladva – ez a
szelíd, ártatlan fiu hazudnék? S ezt nekem mered szemembe mondani,
neveletlen, durva ember! A napra esküszöm, mely felettünk tündököl,
mindjárt izzé-porrá zuzlak e dárdával. Kifizesd neki mindjárt egy
fillérig a mivel tartozol, különben a pokolba taszítom fekete lelkedet!
Oldozd fel kötelékét azonnal!

A paraszt ujra megszeppent s látva, hogy több kettőnél, kénytelen
kelletlen feloldotta a fa derekától a bojtár gyereket. Ettől aztán a
lovag megkérdezte mennyivel tartozik neki még gazdája.

– Kerek számmal harmincz forinttal – viszonzá a fiú.

– Öt forint híjján – igazítá ki a gazda, a mit egy pár elszaggatott
csizmádért, meg betegkorodban két érvágásért fizettem helyetted.

– Ez nem huz le a tartozásból semmit – mondá ki az itéletet Don Quijote
nagy igazságosan – mert ha ez a fiucska elszaggatá a csizma bőrét, a
miért kend fizetett, kend meg elszaggatta a fiú bőrét; s ha vérét
betegségében vette a borbély pénzért, most meg kend vette vérét
egészséges korában ingyért, így tehát a fiú semmivel se tartozik. Csak
fizesse ki azonnal azt a harmincz forintot.

– Nagyságod parancsolatára bizony tüstént megtenném – viszonzá a paraszt
ember – de nincs én nálam uram egy kis krajczár se. Jőjjön velem András
haza, s otthon megkapja tőlem az egészet az utolsó fillérig.

– Már, hogy én menjek haza kegyelmeddel? – kérdé a fiú feleselve – van
jó dolgom! Nem ettem bolondgombát. Tudom isten, ha magunkra maradnánk,
úgy megnyuzna kegyelmed, mint valami szent Bertalant.

– Azt nem fogja, azt nem meri tenni, gyermek! – mondá Don Quijote
büszkén fölegyenesedve nyergében. Nézz meg jól engemet. Tudod-e ki
vagyok én? Kóbor lovag. S tudod-e mi a kóbor lovag? Az ártatlanok
védelme és gonoszok ostora! Görbítse meg csak ez az ember egy
hajszáladat: keress föl engemet, panaszold el sérelmedet, s én
visszajövök ujra, felkutatom a szószegő embert, ha úgy elrejtőzött volna
is, mint a gyík, s olyan boszut állok rajta az új sérelemért, hogy holta
napjáig megemlegeti! Bízzál benne, s bizzál különösen én bennem.

– Bennem is bizhatik – mondá a paraszt ember – megfizetek én ő neki.

– Hallottad a mit mondott – szóla Don Quijote – én is hallottam s igy
nyugodt lehetsz. Menj vele bátran, s ha mégis csalódnál, itt van az én
karom, a mely majd igazságot szolgáltat.

Ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet s rövid idő mulva eltünt
szemök elől.

A paraszt egy darabig követé tekintetével; de midőn tapasztalta, hogy az
erdő sűrüjén túl van már s olyan messze járhat, hogy többé a kiáltozás
sem hallatszik el hozzája, ezen szavakkal fordult ismét a
bojtárgyerekhez:

– Gyere csak fiam, hadd fizessem meg a mivel tartozom, mint a sérelmek
ama megtorlója parancsolta.

– No úgy is legyen – mondá a bojtár – beteljesítse kegyelmed ennek a jó
lovag úrnak parancsolatát; mert ha csak egy fillért lehuz is kegyelmed a
béremből, majd utána megyek s ide hívom.

– Dehogy huzok le, dehogy – felelt a gazda galléron csipve a sihedert, –
sőt inkább – mivel nagyon szeretlek, gyarapítani akarom az adósságot,
hogy annál több legyen a fizetés.

S ezzel – akármint szabadkozott is a vásott fiú – csak odakötötte azt
megint a tölgyfához, s másodszor is úgy meg-megrakta, hogy alig maradt
benne egy porczika eleven. Mikor aztán kitöltötte rajta eléggé boszuját,
akkor feloldozta, szárnyára ereszté egy krajczár fizetés nélkül s még ő
adta neki azt az utasítást, menjen felkeresni biráját, hadd
szolgáltasson számára igazságot.

András kedvetlenül kerekedett utra, váltig azzal fenyegetőzve, hogy
bizony fel is keresi a bátor Don Quijote de la Manchat, elmondja neki
pontról-pontra a mi történt, s majd megadja ennek ő kegyelme az árát!
Mindamellett sírva ríva távozott biz ő, míg gazdája meg utána nevetett.

Ilyen módon torolta meg a sérelmet a hős Don Quijote.

Ez pedig úgy találván, hogy lovag élete a legszerencsésebben és
legnemesebben kezdődik, mind önmagával, mind a történtekkel teljesen
megelégedve, faluja felé folytatá már utját, miközben félig fenhangon
igy szóla:

– Minden élők, vagy a földön lévő minden szépek legboldogabbjának
mondhatod magadat méltán, oh szép Dulcinea del Toboso, kinek a kegyes
sors megengedé, hogy minden te akaratod és kivánságod hódoló
alattvalójául oly hős, oly hirneves lovagot nyerj mint Don Quijote de la
Mancha, a kit – mint az egész világ tudja – még csak tegnap, vagy úgy
szólván még csak ma ütöttek lovaggá, s ime már is megtorolta a
legnagyobb sérelmet és gonoszságot, melyet a jogtalanság valaha
tervezett és a kegyetlenség végrehajtott. Ma ragadtam ki a korbácsot ama
kegyelmet nem ismerő ellenség kezéből, a ki oly ok nélkül fenyítette azt
a gyenge gyermeket!

E közben olyan helyre érkezék, hol az út négy ágra szakadt. Tüstént azok
a keresztutak jutottak eszébe, melyeknél a kóbor lovagok fontolóra
szokták venni, melyikre térjenek. Ezek példája szerint tehát néhány
pillanatra ő is megállt, s miután a dolgot jól meghányta vetette
magában, elereszté Rocinante kantárát, s annak akaratára bizta, ám
menjen a merre kedve tartja. Persze, hogy a nemes paripa egyenesen
hazafelé tartott, a merre ösztöne az istállót érezte.

Don Quijote erre folytatta tehát útját, s már mintegy két mérföldnyire
haladt, midőn egyszer csak nagyobb csoport embert vőn észre, kik – mint
utóbb kitűnt – toledoi kereskedők valának s Murciába igyekeztek selymet
vásárolni. Számszerint hatan voltak, mindnyájan napernyőkkel; az urakon
kívül négy szolga lóháton s még három öszvérhajcsár-fiú gyalog.

Alighogy őket Don Quijote észrevette, már is azt képzelé, megint új
kaland van keletkezőben. S minthogy mindent úgy szeretett volna
utánozni, a hogy regényes könyveiben olvasta, ő is ama költött lovagok
módjára, bátor, urias magatartással szilárdan elhelyezkedett
kengyelében, lábát jó erősen megvetette, dárdát szegzett, pajzsával
mellét elfödé s az út közepét elállva, bevárta mig a kóbor lovagok (mert
az érkező kereskedőket azoknak tartotta) közelibe jutottak. Mikor aztán
ezek már odaértek, a honnan megláthatták és hallhatták, Don Quijote
harsány hangon és parancsoló szóval rájok kiálta:

– Álljon meg az egész világ, ha mind a világ nem vallja, hogy a világon
nincs több olyan szép kisasszony, mint la Mancha császárnője, a páratlan
Dulcinea del Toboso!

E szavak hallatára s láttára az ezeket hangoztató különös alaknak, a
kereskedők megálltak, s mind maga az alak, mind meg az a sok világ, a
mit feléjök kiabált, tüstént világossá tették előttök, hogy a ki e
szavakat kiejtette, az eszelős. Azonban bővebben is meg akarván tudni,
mi végre kivánja tőlük e vallomást, egyikök – a ki nagyon elmés s kissé
csintalan volt – igy szóla:

– Mink, lovag úr nem ismerjük azt a nemes kisasszonyt, a kit nagyságod
említett. Kérjük tehát, mutassa meg, s ha valóban oly szép, a milyennek
állítja, részünkről kész örömmel s minden vonakodás nélkül be fogjuk
vallani azon igazságot, melynek megerősítését tőlünk ily hatalmasan
követelik.

– Mutassam meg az ő szépségét? – veté ellen Don Quijote. S ugyan mi
érdemetek lenne akkor, ha egy olyan általánosan ismert igazságot
vallanátok be? A dolognak épen az a veleje, hogy látatlanúl is higyétek,
valljátok, erősítsétek, esküdjetek rá és bizonyítsátok; mert ha nem,
velem gyülik meg bajotok, fenhéjázó, büszke népség!

– Lovag úr – viszonzá a kereskedő – kérem nagyságodat, mind ez itt lévő
herczegek nevében, ne kényszerítsen bennünket olyasminek bevallására, a
mit eddigelé soha se láttunk. Mutassa meg ama kisasszonynak képét, ha
csak akkorában is, mint egy buzaszem: s mi a világ legszebb hölgyének
fogjuk mondani, ha elől-hátul pupos és mind a két szemére kancsal is.

– Nem pupos, nem kancsal! – kiáltá föl Don Quijote minden képzelmet
felűlmuló lángharaggal, – de te megadod az árát e káromlásnak!

S ezt mondván, keményen hóna alá szorított dárdájával úgy neki rontott a
kötekedő kereskedőnek, hogy ez bizony rosszul járt volna, ha
szerencséjére Rocinante a nagy megiramodásban meg nem botlik s földre
nem henteredik. Rocinante azonban elbotlott, gazdáját pedig jó messzire
vetette magától, ki váltig fel akart volna kelni, de a dárda, a pajzs, a
sarkantyúk, a sisak s a nehéz régi rozsdás pánczél annyira
akadályoztatták, hogy jóformán meg se tudott mocczanni. De a milyen
mozdulatlanok keze és lábai valának, annál szabadabban neki eresztette
nyelvét s úgy szidta az ellenséges csoportot mint a jégeső.

A sok szidalmazást az egyik öszvérhajcsár végre mégis csak megsokallta,
s maga is mérges ember lévén, odarohant a földön keczmergő lovaghoz,
kicsavarta kezéből dárdáját, s előbb darabokra törve, egy ilyen
forgácscsal úgy elpáholta Don Quijotet, hogy a vaspánczél daczára is
egészen puhává porhanyította. Gazdái rá is kiáltottak, hagyjon békét már
neki, mert bizony kárt tesz benne, de a ficzkó rájuk se hederített, s
folytatta a lazsnakolást a míg bele nem fáradt.

Végre aztán maga is megsokallta, vagy legalább megelégelte a páholást,
ott hagyta a szegény lovagot a földön s ment már jó távolra eléhaladott
társai után, a kiknek, ha útja két olyan messze lett volna is, még akkor
is elég tárgyat szolgáltat vala beszélgetésökre az a különös alak, a
kivel ez alkalommal találkoztak.

Don Quijotét tehát, mi tűrés-tagadás, a lovaggá ütés után nemsokára
bizony derekasan megnáspángolták, még pedig mi több, a tulajdon maga
fegyverével. A vereséget maga is kénytelen volt beismerni, mert hiszen
minden tagja annyira érezte, hogy jó darabig meg sem tudott mocczanni
helyéből. De azért mégis volt a mivel magát vigasztalja. Nem ő volt a
hibás, nem bátorsága vagy ügyessége hiányának lett ő áldozata: hanem
azon rendkivüli hevességnek, melylyel a gyors Rocinante a tusába rohant.
Szegény gyors Rocinante! Azt is annyira megviselte a nagy zökkenés
esésében, hogy bárha őt csak egy kis ujjal se illette senki, mindazáltal
ép oly mozdulatlanúl feküdt, mint gazdája, s mintha az erre zúdult fele
ütés az ő sovány bordáit zúzta-törte volna.

S ki tudja a szegény megvert lovag s a szegény veretlen paripa meddig
maradtak volna ott a földön fekve mozdulatlanul, ha esetleg egy
parasztember nem vetődik arra, ki szintén a Don Quijote falujába való
volt, s valami szomszéd faluban tett látogatásból épen most tért megint
haza szamarán.

A mint ez a jó ember azon az úton mentiben ott a porban látta eviczkélni
azt a különös pánczélos, sisakos alakot és nyögdécselését meghallotta
nem igen messze tőle meg egészen mozdulatlanúl feküdni a felnyergelt
paripát, a mely oly csendes volt, mintha a pára is kiment volna belőle:
először megijedt, s alig tudta magát rátökélni, közelebb menjen-e
hozzájok, vagy inkább oldalba nyomja a szamarat s úgy odább álljon,
mintha soha erre nem járt volna.

Végre mégis győzött szivében a felebaráti szeretetnek jobb és nemesebb
érzelme, odalépett a nyöszörgő lovaghoz, leszállt szamaráról s felemelte
a vassüvegnek papirosból készült sisakrostélyát, s ki irja le
csodálkozását, midőn a lovag arczáról az ő falujabeli nemes urat, a
señor Quijadát ismerte fel.

– Señor Quijada! – kiáltá fel meglepetten, mitsem tudva még arról, hogy
a nemes úr állást és nevet cserélt – mit keres itt nagyságod ilyen
maskara öltözetben! És, teremtő szent atyám, ki rakta meg ily rútúl
nagyságodat?

A lovag azonban semmit sem válaszolt egyenes szavakban e kérdésekre,
hanem a régi lovagtörténetekből s hősökről szóló versekből hordott össze
mindenféle zavart badarságot, úgy hogy a parasztembernek majd belekábult
a feje s szentűl hitte, ez a szerencsétlen nemes ember csakugyan meg van
háborodva. Mentűl előbb övéinek gondviselésére akarta tehát bizni, a
miért is a lovagot nagy nehezen feltámasztotta, s gondolván, hogy e
törődött testnek jobb lesz a csendesebb léptű szamáron folytatnia útját,
felültette a maga szamarára, melyről Don Quijote hosszú lábszárai majd
egész a földig értek. Még nagyobb fáradsággal csülökre szuszakolta
Rocinantet is, s a lovag összes lecsatolható fegyverneműit
egybenyalábolván, összekötötte s felveté Rocinante nyergére, mire aztán
szamarát kötőféken fogva, a csillagokat rúgó paripát pedig kantárszáron
vezetve, ő maga gyalog előttük megindult Don Quijote faluja és háza
felé.


V. FEJEZET.

Nevezetes események a lovag házában.

Ott pedig, már tudniillik a nemes lovag hajlékában, már ekkor javában
állt a sírás, rívás, kesergés, panaszkodás, bátorítás, vigasztalás és
tanácskozás.

Don Quijote leghívebb emberei, a gazdaasszony, az unokahúgocska, a
lelkész meg a borbély mind együtt voltak, amazok sírva keseregve, emezek
töprenkedve ugyan, de azért a gyengébbeket vigasztalva.

A házbeliek már az első nap is észrevették – természetesen, – hogy a
gazda nincsen odahaza. De még ekkor fel sem igen vevék, hiszen
megtörtént az másszor is, hogy szótalanúl távozott korán reggel vadászni
s oda maradt délig vagy estelig is. Azt gondolták most is ez az eset.
Hanem mikor még éjszakára, sőt még másnap délre sem tért haza, már ekkor
oda lett minden reménységük s vígasztalódásuk, búnak ereszték fejöket, s
küldték a mindenest paphoz, borbélyhoz, kérje őket az isten szent
szerelmére, jőjjenek ide mindjárt, adjanak jó tanácsot, nyujtsanak
vigasztalást, mert máskülönben ők maguk se tudják, mire vetemednek
kétségbeesésökben.

A ház két jó barátja nagy ijedten sietett oda azonnal, kikérdezték,
vallatták a fehér cselédeket mindenről, mit tett, hogy tett a házigazda
egyet s mást a lemúlt legközelebbi napokban: s mikor a lelkész a
paizsról, sisakról értesült, – mindjárt eltalálta, hol a bibe, s azt
mondá a siránkozóknak:

– A baj bizony elég nagy, mert én úgy sejtem, hogy a mi tisztelt
barátunk addig olvasta, addig bújta a lovagregényeket, hogy most már
maga is beállt kóborlovagnak s eddig ungon berken odacsatangol kalandok
után.

No hiszen ennél sem kellett több az asszonyoknak! Nem volt abban a
száz-százhúsz nagy könyvben annyi betű, mint a hány átkot, szitkot
szórtak ama regények ellen, melyek itt tönkre tették La Mancha
legfényesebb elméjét.

– Már úgy van, már bizonyosan úgy van, a hogy a tisztelendő úr mondja –
nyögött a gazdaasszony kezeit tördelve – s most már jut eszembe, hogy a
mikor maga-magával beszélgetett, akárhányszor hallottam tőle, hogy kóbor
lovaggá akar lenni s világgá megy kalandozni! De ki hitte volna, hogy
megteszi? Olyan okos ember ilyen bolondságot! Oh, hogy a sátán fűtené a
poklot ezekkel az átkozott regényekkel!

Az unokahúgocska sem állhatta meg szó nélkül s igy fakadt ki a
borbélyhoz fordulva:

– Tudja, Miklós mester, akárhányszor megtörtént ám szegény, áldott jó
nagybátyámmal, hogy ezeket az istentelen, bűbájos könyveket kétszer
huszonnégy óráig folytonosan olvasta éjjel-nappal; mig aztán az
olvasmányt eldobta, kardot ragadt s neki ment a falnak, össze meg össze
szurkálta a szoba mind a négy falát s mikor erre teljesen kifáradt, azt
mondá, hogy most olyan négy óriást ölt meg, mint ugyanannyi bika, az
izzadtságról pedig mely a nagy erőlködés folytán rajta végigcsorgott,
azt, hogy ez ama sebektől ömlő vér, melyeket a csatában kapott. Aztán
rögtön egy korsó fris vizet ivott s azt állítá, hogy az nem viz volt,
hanem a legeslegdrágább bájital, melyet a bölcs Esquife, egy igen hires
varázsló, s neki nagy barátja küldött az ő számára. De nem szánnám
fejemet a falba verni, miért hogy hamarább el nem mondtam mindent;
kegyetek talán idejekorán ki tudták volna még gyógyítani
háborodottságából. S régen el kellett volna égetnünk azokat az
eszeveszett rosz könyveket (s pedig hány meg hány van neki e fajta!)
melyek épen úgy megérdemlenék, hogy a tűzbe vessék, mintha maga az
ördögök ördöge irta volna!

S még folyt ez a keserves panaszkodás, midőn egyszerre hangosan verték
odalent a ház kapuját. Erre mind az ablakhoz szaladtak, s a mennyire az
esthomályban ki lehetett venni, úgy látták, hogy a kalandok után járó s
újra meg újra megsiratott lovag van odalent, összegörnyedve a szamár
hátán.

A mennyire előbb a kesergésnek, oly túlságosan neki adták most magokat a
hirtelen visszatért örömnek, boldogságnak. Futott, a ki csak futhatott,
s az érezte magát szerencsésebbnek, a ki előbb szoríthatta szivére a
visszatértet.

De az édes öröm poharába nagyon keserű csöppet pottyantott azon siralmas
állapotnak szemlélete, melyben a lovagot visszatérni látták.

Száz kérdést is intéztek hozzá is, meg a vele jött parasztemberhez is,
de a lovagtól egyéb feleletet sem nyertek annál:

– Lovam volt az oka, fektessetek ágyba, s hívjátok a bölcs Urgandát, az
vizsgálja meg és az kötözze be sebeimet.

Most még jobban megijedtek, a mint sebekről hallották beszélni. Ágyba is
fektették, meg is vizsgálták, de semmi egyéb sebek helyét nem találták
rajta azoknál a kék-zöld foltoknál, a miket tulajdon dárdája
szilánkjaival ütögettek rája.

A forró nap hevében pánczélosan tett hosszú útazás, a nagy kimerűltség s
a felmérgelődött szolga dorongolása egyenként és összevéve úgy
ellankasztották a lovagot, hogy őt bizony ringatni se kellett, mégis
azonnal elaludt, mihelyt kényelmes ágyába fektették. Aludt az egész
éjjel, sőt másnap is oly bágyadt volt még, hogy fel sem kelt, épen így
harmadnap is. Ágyban költötte el ebédjét, vacsoráját, s minden
ébredésekor mindig csak a lovagság dolgairól hadart összevissza
mindenféle zagyvalékot, s azután megint befordúlt a fal felé s aludt
csendesen tovább.

Hej! pedig ha tudta volna, hogy mi történik ez alatt az ő háza
legkedvesebb szobájában, legszokottabb mulatóhelyén, az ő könyvtárában!
Ha tudta volna! Bizony még félholtan is fölkel vala ágyából, hogy szóval
és karddal megvédelmezze azokat az ő drága kincseit, melyek fölött ott
épen ezen órákban mondották ki, de sőt hajtották is végre a legkeményebb
itéletet.

S mik voltak e kincsek? Az ő drága, nagyrabecsűlt lovagregényei! Azok a
poczkos, vaskos, majd termetes könyvek, melyek állványaikon a szoba majd
mind a négy falát elfoglalták; azok a kedves barátok, melyek
társaságában ő annyi időt töltött, melyekért ő annyit áldozott s melyek
hála fejében aztán a becsületes, jóindulatú nemes embernek az eszét is
elvették egészen. S kik voltak az itélő birák? A lelkész, a borbély, a
gazdaasszony és a nemes úrnak unokahugocskája. Ezek vizsgáltak végig
minden könyvet, itéltek halálra sokat, s megkegyelmezni csak igen kevés
érdemesnek kegyelmeztek. És miből állott az itélet? Bizony nem
kevesebből mint abból: hogy a mely könyvet pusztulásra méltónak
találtak, azt levetették az ablakon át a baromfiudvarra, hogy ha majd
mind az egész sereg odalent lesz, akkor alájok gyujtsanak, hogy az
emésztő tűz égesse őket porrá, hamuvá. És ezt a szigorú itéletet menten
végre is hajtották, s nem volt se irgalom, se kegyelem, repűlt a sok
lovagregény ki az ablakon, le az udvarra, s mikor valamennyi egy rakáson
volt, a gazdaasszony lesietett, s alájok gyújtott s egy pár pillanat
múlva a levegőbe kavargó füst, mindjárt nyomban rá a magasra csapódó
láng tettek bizonyságot a felől, hogy Don Quijote bolondítói a
tűzhalálnak estek martalékáúl.

De a szigorú itélőbírák még ezzel sem érték be. Alig hogy a könyveket
elemésztették, el akarták pusztítani magát a könyvtár-szobát is. Ez
azonban máskülönben nem eshetett meg, mint hogy ajtaját, ablakait mentől
hamarább befalaztassák. Még az nap kőművest is hivattak, az serényen
hozzá látott munkájához, s mire a lovag az utolsó párbaj után – a mint a
szolga döngetését nevezte – másodszor hajtotta le fejét otthon éjjeli
álmára, már akkor nem volt házában többé se könyv, se könyvtár.


VI. FEJEZET.

Újabb útra-készülések.

Akármilyen nagy volt is a kimerültség, melylyel a mi nemes lovagunk első
kirándulása végződött, s akármilyen kegyetlen is a bánásmód, melylyel
szegény fejét az a neveletlen, durva lovag helybenhagyta: útójára mégis
csak kiheverte ő amaz első utazás fáradalmait s töredelmeit, s negyed-
vagy ötödnapra megint talpra állt már teljesen.

Igazszívű barátai s jóakarói kimondhatatlanúl megörűltek fölépülésének;
de jaj, rövid ideig tartott ez örömük! Mert alig hogy a lovag
tökéletesen magához jött, első dolga is az volt, hogy drága kincseit,
kedves mulattatóit, az ő nagybecsű lovagregényeit felkeresse.

Ment tehát a szokott úton, a szokott helyre: de ki irhatná le
csodálkozását, a mint az ajtó előbbi helyéhez érkezve, szemei azt
semmiképen föl nem lelheték. A fal igen ügyesen be volt rakva s
meszelve, úgy hogy az új építésnek csak nyoma se látszék. Don Quijote
megállt; a falat megtapogatta tenyerével, megkopogatta újjával,
hallgatódzott, nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudott ő semmit
kinézni.

Végre megsokalta a bizonytalanságot s azt a kérdést intézé a lépteit
figyelemmel kisérő s már az adandó feleletre betanított gazdaasszonyhoz:
hol van az ő könyvtárszobája?

– Hm, a könyvtárszobát keresi nagyságod? – viszonzá a gazdaasszony – a
könyvtárszobát? Isten mentsen meg olyan eseménytől minden jó
keresztényt!

Ha valami, ez a váratlan válasz még jobban fokozta Don Quijote
bizonytalanságát.

– Micsoda esemény? – kérdé – mi köze az én könyvtáramnak a szerencsétlen
eseményekhez?

– Az a köze, jó uram – felelt a gazdaasszony mélyen felsóhajtva s a
milyen jó lelkű asszony volt, egészen belehalaványúlva most a hazugságba
– az a köze, hogy a könyvtárszobát elvitte mindenestől az ördög!

– Hogy értsem ezt? – mondá a lovag a csodálkozás legszemmelláthatóbb
kifejezésével.

– Úgy értse, kedves bácsikám – vette át most a szót a gazdaaszonytól a
csalafinta felelésre szinte betanított leányka – hogy a mikor a kedves
bácsi innen hazulról eltávozott: éjszakának idején egyszerre csak
iszonyu dörgés morgás ébresztett fel bennünket álmunkból. Réműlve
futottunk az ablakhoz: s íme mit kell látnunk?! Hát ott jön a levegőben
egy szárnyas kígyó, melynek hátán egy varázsló ül; leszállnak a tetőre,
a varázsló bemegy a könyvtár ablakán, s én nem tudom mit mit nem csinált
ott, – egy-két szempillanatig, vagy tarthatott biz az egy fertály óráig
is, (nekem legalább ijedtemben egy egész évszázadnak látszott) valamit
kaczatolt, csötönözött, egyszer csak iszonyú hangon elkiáltotta magát:
„Gyűlölöm e ház urát, s elpusztítom legdrágább kincseit! Hahaha!“ S
átkozott nevetését rémítő dörgés, csattogás követé megint, szörnyű füst
borította el az egész házat, s mire a fojtó kénkőszag eloszlott, már
akkor hűlt helye volt varázslónak, de még a könyvtárszobának is!

– S ez mind mind igy történt, a hogy mondod? – kiáltá Don Quijote
villogó szemekkel.

– Így bizony! Mind egy szálig! – erősíté a két fehércseléd, a kik majd a
föld alá sülyedtek szégyenletökben, hogy ekkorát kellett hazudniok.

– Hah! kiáltá a lovag lelkesűlten – most merjétek tehát mondani, a mit
oly sokszor mondtatok, hogy nincsenek varázslók, a kik felhőkön és
szárnyas kígyókon nyargalnak?! Most merje tagadni valaki, hogy a kóbor
lovagságra van-e hát szükség e világon?! Ki küzdene meg az emberiség
amaz átkozott ellenségeivel, ha az emberiség leghívebb barátai, a dicső
kóbor lovagok nem! Vesztes vagyok, mert kincseimet elrabolták, de azért
nyertes, nagyon nyertes, mert az általam vallott és hirdetett igazságot
juttaták diadalra.

S azzal a fehér népeket ott hagyva a faképnél, visszasietett
hálószobájába, s a mint látszott, inkább örömre, semmint szomorúságra
gerjedve a szenvedett veszteségen.

A két nő szótalanúl nézett egymásra, meglepetésökben alig tudtak hová
lenni. Akármit vártak volna inkább a világon, csak ezt az egyet nem.
Elvetették a sulykot, de el is sózták nagyon a levest. Gyógyítani
akartak, s még betegebbé tették gazdájokat. Belátták, hogy a hazugság,
akármilyen jóakaratú legyen is, mégis csak hazugság, és így olyan vétek,
a mi jóra nem vezethet. Meg is bánták keservesen, hogy ilyen mesét
penderítettek, de most már késő volt jóvá tenni.

Mi fog most történni? Kérdeni tudták, de felelni rá nem tudtak, minden
feleletök abból állt:

– Isten annak a megmondhatója!

Történni pedig az történt, hogy jövő terveiről Don Quijote nem szólt
senkinek egy hangot se, hanem magában annál határozottabban készült az
újabb elutazásra. Tervezésének irányt a lovaggá ütő várnagynak vagy más
szavakkal a vendégfogadósnak tanácsa adott, ki ama nevezetes éjszakán
azt kötötte szivére, hogy mindenesetre fogadjon szolgálatába egy
fegyvernököt, azonkivül pedig lássa el magát pénzzel s egyéb szükséges
utravalóval.

Legfőbb törekvése az volt tehát most, hogy mindezt megszerezze.

A mint már fönebb említettük, még első hazatérte alkalmával, útközben
jutott neki eszébe egy szomszéd paraszt ember, a kit ő a fegyvernöki
szolgálatra igen alkalmasnak tartott.

Sancho Panzának hivták ezt a nevezetes férfiút. Nem volt utolsó ember,
csakhogy a dolognak és munkának ő kegyelme bizony soha se törte valami
nagyon a tollát, s így a pihenéssel kináló, szerteszélylyel barangoló
kalandos életre, kivált olyan igéretek mellett, a milyeneket Don Quijote
tett neki, sokkal hamarább meg lehetett nyerni, mint az ember maga is
gondolta volna.

Don Quijote ez utóbbi napokban Sancho Panzát gyakrabban áthivatta
magához, bezárkozott vele szobájába, s akkor aztán vége-hossza nem volt
a sok beszédnek, tervezésnek, a lovag-élet szépségei festésének s
különösen az igéretek bőséges elésorolásának.

– Térül-fordúl – így szokta a lovag szavait végezni – a mint a kóbor
lovagoknál rendesen történni szokott, én császárrá vagy királylyá
leszek, országomhoz több sziget is fog tartozni, s a kóbor lovagok ilyen
esetben a szigetek kormányzójává mindig fegyvernöküket szokták tenni,
hogy ezen magas méltósággal jutalmazzák meg a hű cseléd szolgálatát.

– S én kormányzóvá lennék, de igazi kormányzóvá? – kérdé Sancho Panza,
hitelt adva is nem is e rendkivül fényes igéretnek.

– Olyan igazi kormányzóvá – viszonzá Don Quijote – hogy százak, meg
ezerek fogják lesve lesni és várva várni Sancho Panza úr ő nagyságának
intését, hogy akaratát és parancsolatát teljesítsék.

A paraszt embernek, kiről megjegyeztük már, hogy meglehetősen kapzsi
volt, még a szeme is szikrázott e szavak hallatára. Gyanus volt előtte a
dolog; nagyon hihetetlennek látszott, de azért utójára mégis csak
elhitte, mert szerette hinni.

– Üsse part hát! én felcsapok! – mondá végre Sancho – s beállok
nagyságodhoz kormányzónak.

– Azaz hogy előbb csak fegyverhordozónak – jegyzé meg Don Quijote
mosolyogva – mert azon magas méltóság elnyerésére érdemeket is kell
szerezni.

– Beállok hát fegyverhordozónak – viszonzá Sancho Panza – s tudom Isten,
hűségem ellen soha sem lesz oka nagyságodnak panaszra.

Ezzel tehát a közös megegyezés legfőbb pontján szerencsésen átestek.
Most már csak az egyes apróbb részleteket kellett megbeszélni, mikor,
hogyan és merre induljanak. Ezek között azonban merűlt fel még egy, a mi
Don Quijotenak nagy szeget ütött a fejébe, úgy hogy hamarjában azt se
tudta mit válaszoljon. Ez pedig az volt, hogy Sancho egészen nyiltan
bevallotta, neki bizony a gyaloglás nem kenyere, a miért is el van
határozva, hogy ő magával viszi az ő kedves vizhordó szamarát, s azon
ülve követi majd gazdáját.

– Sza-ma-rat? – kérdé Don Quijote majdnem ijedten, s meglepetésében
tagonként sillabizálta ki a szót – sza-ma-rat?

– Olyan szamarat, uram – válaszolá Sancho egészen neki lelkesülve – a
mely úgy a lelkemhez van nőve, mintha testvérek volnánk! Ugy szeretem
mint a szemem világát; de meg is érdemli. Nincs is a világnak az a
kincse, a miért megválnék tőle; csak az egy halál választ el egymástól
bennünket.

Don Quijote elnémult, elgondolkozott. Végig, végig jártatta eszét száz
meg száz lovagregényen, nem volt-e azok valamelyikében szó arról, hogy a
kóbor lovagot fegyvernöke szamárháton kisérte volna; de bizony csak nem
talált rá esetet. Minthogy azonban látta, hogy Sancho Panza oly nagyon
erősködik a szamara mellett: végre tehát, Isten neki, fakereszt! –
beleegyezett ebbe is, de csakis azon utógondolattal, hogy a legelső
párbaj alkalmával az ellenséges lovagot legyőzvén, annak lovát és
fegyverzetét hadi zsákmányúl elfoglalja s a hosszu fülű paripa helyett
majd ezt az igazit adja fegyverhordozója alá.

Mikor tehát ez az akadály is szerencsésen el volt gördítve, Don Quijote
pénz után látott, beszerezte mindazon szükséges holmikat, a mikre a
lovaggá ütő várnagy-korcsmáros figyelmeztette, Sancho Panzának pedig a
lelkére kötötte, el ne felejtsen tarisznyát hozni magával, a mely
intésre az viszont azzal válaszolt: a tarisznya gondját ő nagysága bizza
csak rá, nem fogja ő azt elfelejteni, de sőt még kulacsot is visz
magával, mert a példabeszéd azt tartja a ki eszik, iszik is, – az ördög
pedig úgy ölte meg a feleségét, hogy ennie adott, de innia nem.

Meghatározták végre a napot és az órát is, melyben majd utra kerekednek.
Ezt pedig annyira titokban tartották, hogy sem a lovag, sem fegyvernöke
nemcsak szóval nem, sőt még csak semminémű jellel sem árulták el házok
népe előtt, hogy miben törik a fejöket. Nem is tudta meg senki.

Mikor tehát a kitűzött pillanat elérkezett: Don Quijote megint
fölfegyverkezett, minekutána már előbb az ő magán elforgácsolt dárda
helyett újjal látta el magát, – Rocinantet felnyergelte s az éj
homályában zajtalanúl odavezette ismét a kis ajtóhoz. Hallgatózott. A
falon kivül egyszer csak csendes dobogás hangzott a földön. Valaki
közelített. A dobogás egyre közeledett, egyszerre megszűnt, s akkor a
falon kivül megállott éji látogató háromszor elköhintette magát.

– Te vagy Sancho? – kérdé Don Quijote halkan.

– Én vagyok uram, – szamarastúl, tarisznyástúl, kulacsostól.

– Ember vagy! – viszonzá a lovag, mihelyt a kis ajtón kinoszogatta
paripáját – derék, szavadtartó ember! E csillagos égre fogadom, senki se
veszi el tőled a kormányzóságot.

Azzal lovára pattant, nyelvével csettentett egyet Rocinantenak, s előbb
lassabban, utóbb gyorsabban neki kerekedtek az utazásnak, s még ez éjjel
csakugyan akkora darab utat tettek, hogy a mire hajnalodott, már akkor
nyugodtak lehettek a felől, hogy meg nem találják őket többé, ha mindent
tűvé tesznek is érettök.


VII. FEJEZET.

Don Quijote híres harcza a hosszú karú óriásokkal, a miket Sancho Panza
szélmalmoknak nézett.

Mikor a nap aranysugárai árasztottak már fénytengert a terjedelmes
síkságra, már akkor lovag és fegyvernöke messze jártak falujoktól.

Pompás látomány volt ez a szemen szedett két ember egymás mellett! A
lovag magas, szikár, csontos ember, tetőtől talpig vaspánczélban, s rajt
azon a hórihorgas paripán; a fegyvernök, alacsony, pohos, köpczös kis
tökmakzsacskó, a kard helyett nyakába akasztott kulacscsal, s fenülve
hosszú fülű szamarán, mely ugyancsak meg volt rakva tarisznyával és más
mindenfélével. Igy mentek, így koczogtak visszaállítani a már már
feledésbe merűlt kóbor lovagságot, megküzdeni gonosztévőkkel,
varázslókkal és óriásokkal, meghódítani országokat, elnyerni fejedelmi
koronákat és kormányzóságokat. Mély gondolatokba volt merűlve mind a
kettő, s eszét kiki azon a fényes jövendőn jártatá, a melynek most
indúltak elibe.

A némaságot azonban egyszerre Don Quijote harsány szava szakasztá félbe,
a ki így kiálta föl nagy lelkesen:

– Szerencse föl! Barátom, az ég ritka kedvezésben részesít!

Sancho Panza olyan fürgén jártatta végig szemeit a földön mint a
gyermekek mikor ürgelyukat keresnek. Azt hitte, ura legalább is valami
elpottyantott császári koronát pillantott meg az úton, a mivel aztán
egymagával vele jár az egész ország meg a szigetkormányzóság.

De bizony hiába volt minden körültekingetése, nem látott a földön a
harmaton kivül semmi egyebet csillogni. A koronákat nem szokták az
utakon elpotyogatni.

Kérdőleg emelte tehát szemeit urára, a ki Rocinante kantárszíját jó
erősen marokra fogta, paizsát melle elé voná, dárdáját pedig hóna alá
szorítá.

– S mi az a nagy szerencse? – kérdé Sancho e harczias készülődés
láttára.

– Mi? – viszonzá Don Quijote – Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a
harmincz vagy még annál is több óriás a kikre én rögtön rájok ütök, s
megküzdök velök életre halálra.

Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt hogy kulacsostól,
mindenestől majd lefordúlt a szamaráról. Összehúzta a nyakát, s csak
pislogva mert arra felé hunyorgatni, a merre gazdája a dárda hegyével
mutatott.

– Eltörlöm e gonosz fajzatot a föld színéről! – kiálta Don Quijote annál
lelkesebben – s azzal a zsákmánynyal vetjük meg a gazdagságnak alapját,
a mit ez óriásoktól nyerünk!

– Ne kiabáljon olyan nagyon, nagyságos uram, – susogá Sancho – bizony
bizony meghallják. De micsoda óriások?

– Azok, nézd, ott előttünk – felelé gazdája – kiknek karja olyan hosszú,
hogy van a kié két egész mértföldnyi.

Sancho Panza nézett, nézett, mindegyre bátrabban, végre majdnem egészen
felvidámulva azt mondá:

– Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám,
hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod
karoknak gondol, vagy velem elhítetni akar, azok a vitorlák, melyeket a
szél forgat s a malomkövet hajtják.

– Micsoda! – förmedt fel Don Quijote a kiejtett „tréfa“ szóra; haragját
azonban csakhamar kicsinylő lenézéssé változtatva így folytatá szavait –
látszik, hogy nem vagy lovag, s nem értesz az ilyes kalandokhoz. Óriások
azok, s ha félsz: vonulj vissza, s imádkozzál az alatt, mi alatt velök
én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom.

S ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet, s nekik rontott a
szélmalmoknak.

Sancho majd hogy sóbálványnyá nem változott ijedtében s ámulatában. Meg
sem álmodta volna, hogy még ilyen bolondságot is lehessen képzelni; de
látnia kelle, hogy ura neki szögzött dárdával csakugyan ostromolni
készül a szélmalmokat. Mihelyt össze tudta szedni magát, utána kiabált
torkaszakadtából, álljon meg mindenre kéri a mi szent, ő tudja, hogy
azok igazi szélmalmok; de a lovag rá se hederített a fegyvernök
kiáltozására, sőt talán meg sem hallotta; mert maga is fenszóval igy
kiáltozott:

– Ne fussatok, gyáva és aljas teremtések! Csupán egyetlen egy magános
lovag az, a ki ostromot hoz ellenetek!

E perczben szellő támadt s a nagy vitorlák mindegyre sebesebben kezdének
forogni, aminek láttára a mind jobban közelítő Don Quijote odakiálta a
szélmalmokra:

– És ha még számosabb kart emelgetnétek mint a százkarú Briareus, én
mondom, én Don Quijote de la Mancha, hogy mégis meg kell lakolnotok!

Most már csak annyi ideje maradt, hogy magát szíve egész melegségével
drága menyasszonyának, Dulcineának ajánlja, s kérje, jőjön a rémletes
harczban segítségére. Mikor ez megtörtént, nekirontott az egyik
szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e
közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot
lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly
alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a
felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent.

A mint csak törtethetett a szamár inaszakadtában, Sancho Panza oly
gyorsasággal nyargalt segítségökre. De már az mind késő volt. A hű
fegyvernök látta urát dárdájával szurni, emelkedni s hanyatt vágódni, s
mire oda érkezett, Don Quijote csak akkor kezde a nagy zuhanás után
kissé megint eszmélni.

– Isten az atyám! – kiálta fel Sancho – de hát nem megmondtam-e
nagyságodnak, nézze meg jobban, mit cselekszik, mikor ezek nem egyebek
szélmalmoknál. Hiszen ezt csak az nem látja, a kinek magának is az van a
fejében.

– Hallgass, barátom – viszonzá Don Quijote még most is nyögve – nem
értesz hozzá. Nem tudod te még, hogy az örökös változandóságnak semmi
sincs alávetve annyira mint a harczok eseményei. Én tudom, hogy itt mi
történt. Óriások voltak ezek, oly igazán, a mily igaz, hogy te meg én
élő emberek vagyunk. De van nekem egy ármányos ellenségem, egy gonosz
bűbájos varázsló, a ki a minap könyvtáramat is elbabonázta helyéről, az
fogta ellenemben pártjokat ezen óriásoknak, s tudta hogy legyőztem volna
valamennyit, s örök hírre tettem volna szert általa: megirígyelte
dicsőségemet, s az élő óriásokat hirtelen szélmalmokká vátoztatta, hogy
a legnagyobb bátorság a legnagyobb botorságnak lássék! Sok olyan dolog
van a lovagságban, Sancho, a mihez te nem értesz, fel nem tudsz fogni,
nem csak ma, szolgálatod első napján, de még száz esztendő mulva se!

– No, úgy kell lenni – viszonzá Sancho fejcsóválva – mert én akár
esküdni mertem volna rá, hogy ezek az óriások, kellős kezdetöktől fogva,
mindig cseppentett szélmalmok voltak.

S ezzel aztán a lovagot talpra támasztván, valahogy ujra fölemelé
Rocinantera, a mely szinte akkorát esett, hogy majdnem minden zörgő
csontja kiment a helyéből.

Ezen gyászos eseményről beszélgettek ezután, a mint utjokat a Puerta
Lapice nevű tájék felé folytatták, a hol – Don Quijote állítása szerint
– okvetetlenűl bőviben lesznek a jelesebbnél jelesebb kalandoknak,
minthogy azon a vidéken igen sok ember szokott járni kelni.

Csak a fölött búsongott a lovag szertelen, hogy most már a második
dárdája is eltörött, már pedig kóbor lovag ilyes fegyver nélkül el nem
lehet.

– No de sebaj – vigasztalá magát nemsokára – emlékezem, azt olvastam
egykor a spanyol lovagról, Diego Perez de Vargasról, hogy dárdája a
csatában ketté törvén, egy tölgyfa-törzset vagy ágat tört le s azzal,
dárdának használva, annyi mórt izzé-porrá zúzott, hogy még utódait mai
nap is a Mór-zuzó Vargasoknak nevezik. Én is utánzom példáját, s a
legelső szemembe ötlő egyenes tölgyfa-ágat letöröm, ráteszem a másik
dárda vashegyét, s ezzel a magam csinálta fegyverrel is viszek én végbe
annyi hőstettet, hogy a világnak szeme szája eláll hallatára.

– Adja Isten! – viszonzá Sancho, – hanem igen tanácsos lenne, ha
nagyságod kissé kiegyenesednék a nyeregben, mert olyan két rét ül a
lovon, mintha a nagy zuhanás csakugyan kettétörte volna derékon.

– Bizony kevésbe mult, hogy úgy nem történt – felelé Don Quijote, – mert
annyit mondhatok, a keresztcsontom fáj, még pedig kegyetlenül.

– Hát mért nem nyög, jajgat nagyságod? – kérdé Sancho Panza fejét
csóválva – hiszen a nagy fájdalomnak a nagy nyögés az egyik legjobb
enyhitő szere.

– A kóbor lovagnak soha sem szabad nyögnie, – jegyzé meg Don Quijote
nemes büszkeséggel. Ez lovag-törvény.

– No furcsa törvény, – viszonzá Sancho – de ugy-e uram, a kóbor
fegyvernököket ez a törvény nem kötelezi? Mert én előre is mondhatom, ha
nekem fáj majd valamim, bizony csak nyögök én, jajgatok én majd, mintha
nyúznának.

Don Quijote meg nem állhatá, hogy fegyvernöke együgyüségén el ne
mosolyodjék, s megnyugtatta, hogy ha valami baja esik, nyöghet bátran, a
mint csak akar, mert a lovagok e törvénye a fegyvernökökre nem tartozik.

Sancho – a kinek mindig igen nagy gondja volt a gyomrára, – nem sokára
aztán arra figyelmezteté gazdáját, talán ideje is volna már a
falatozásnak. A lovag azt felelte rá: ő még nem éhezett meg, a mi
azonban Sanchot illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék. Ez tehát, az
evésre ekképen rászabadítva, szamarán a lehető legkényelmesebben
elhelyezkedék, tarisznyájából előszedé a belerakottakat, s ura mögött jó
távolast maradva, hozzá látott a falatozáshoz s oly jóízűen kortyogatott
egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb malagai borkóstoló is
irigy szemmel nézhette volna. S mig így mentiben kortyot korty után
nyeldegélt sűrűen, a kellemes jelen mellett eszét azon a fényes jövendőn
jártatta, a mit hű szolgálataiért gazdája igért; s ezen édes mulatsággal
és kedves gondolkozással elfoglalva, úgy találta, hogy az ilyen
kalandozásnál nincsen semmi kényelmesebb mesterség a világon.

Estére kelve, egy fiatal erdőcskébe jutottak, melynek szép, karcsú,
sudár fái egyikét Don Quijote csakugyan levágta dárdanyélnek s a hegyes
vasvéget rá alkalmazta.

Az éjszakát itt töltötték a fák árnya alatt, – Sancho Panza alva,
hortyogva javában a síma fűre leterített pokróczon, Don Quijote pedig
ébren, virasztva, a csillagok világánál az ő fényes jövendőjének ragyogó
képein merengve.

Mit hozott ez a jövendő a legközelebbi napon: azonnal meglátjuk a
következő fejezetben.


VIII. FEJEZET.

Szörnyű harcz a nagyszemű varázslókkal, s nagy diadal az elrablott
herczegasszony lovagján.

Don Quijote reggelizni sem akart, mert hiszen evés, ivás olyan silány
szükség, a mire az igazi kóbor lovagnak csak a végső esetben szabad
rászorulnia. Nem így Sancho Panza; ez bizony a tegnap kapott engedelmet
úgy fogta fel, hogy kiterjeszkedik az még a mai napra is, minélfogva
alighogy a szemét felnyitotta, csakhamar megint a tarisznyában
kotorászott, meg a kulacsot kotyogatta meg, s ha volt a mi szívét kissé
elszomorította, az vala, hogy a kulacs ma már sokkal könnyebb volt mint
tegnap ilyenkor, pedig a kalandos vidékből azt nézte ki, hogy itt
óriások meg varázslók lehetnek ugyan, hanem olyan korcsmaféle nem igen
akad, a hol a kulacs baján segíteni lehetne.

Tovább folytatták utjokat, s Don Quijote most is arra használta a
kinálkozó alkalmat, hogy a míg egyébbel elfoglalva nincsenek, Sanchot
tanítgassa, oktatgassa fegyvernöki tisztére s a lovagság viselt
dolgaira.

A többi között így szóla hozzája:

– Nem sokára a Puerta Lapice nevű hegyszoroshoz érünk, a hol egész
könyökig vájkálhatunk az ugynevezett kalandokban. Azért mondom ezt újra,
hogy egyszersmind arra figyelmeztesselek, habár azt látnád is, hogy én a
világ legnagyobb veszedelmébe jutottam: te az én segedelmemre kardot ne
merj rántani semmikép. Mert látod, a lovagság törvénye azt parancsolja,
hogy csak lovag küzdhet lovag ellen, míg a fegyvernöknek lovaggal kardra
kelni határozottan tiltva van.

– Már ez igazán okos törvény – viszonzá Sancho Panza egészen neki vidúlt
ábrázattal – becsülöm azt az embert, a ki ez okos törvényt alkotta. Ne
féljen nagyságos uram, ezt a parancsolatot úgy megtartom, mint a
vasárnapot.

– Ha azonban látnád – folytatá Don Quijote – hogy az ellenséges lovagok
körül ellenséges fegyvernökök is vannak, azokkal meg néked kötelességed
megküzdeni, még ha százan volnának is.

De már ez a toldalék egyszerre elsavanyította Sancho ábrázatán azt az
édes, vidám mosolygást. Nem is felelt rá egy kukkot se, hanem hagyta
urát tovább beszélni, a ki talán napestig is folytatta volna oktatását,
ha egyszerre olyan tünemény nem ötlik szemébe, mely egészen más tárgyra
irányzá figyelmét a legnagyobb hirtelenséggel.

Ez a tünemény pedig nem volt egyéb, mint két külön útitársaság, a kik
esetleg épen egy úton jöttek a lovaggal szemközt, s a kik csakugyan meg
sem álmodták volna egy-két pillanattal ezelőtt, hogy csakhamar milyen
jelenetnek lesznek majd tanúivá.

Az utasok két elseje, két benedek-rendi szerzetes barát volt, a kik
akkora öszvéreken ültek mint valami dromedár. A por ellen nagy, szürke
szemüveget viseltek, a melegtől pedig fejök fölé tartott napernyővel
akarták óvni magokat.

Mögöttük húsz-huszonöt lépésnyire egy hintó jött, négy vagy öt lovas s
két gyalog öszvérhajcsár kiséretében. A kocsiban – mint utóbb kiderült –
egy vizcayi úri asszonyság ült, a ki épen Sevillába utazott férjéhez, ki
valami nagyon megtisztelő küldetésben készült Indiákra. A barátok
épenséggel nem tartoztak e társasághoz, s csak nem régen kerülték el
sebesebben futó öszvéreikkel a nehezebben mozgó úri kocsit.

Don Quijote azonban mindezzel semmit nem törődött, ő a nagyszemü
embereket pillantá meg először, nyomban utánok a hintót, a benne ülő úri
asszonysággal s a körülötte jövő lovasokkal, s ez elég volt arra, hogy
fontoskodó ábrázattal így szóljon fegyvernökéhez:

– Vagy igen csalódom, vagy a világ legbámulatosabb kalandja áll előttem.
Látod Sancho, az a nagy szemű két fekete alak két varázsló, s a mögöttük
jövő hintóban egy elrablott herczegasszonyt visznek magokkal. Most kell
a hősnek megmutatnia bátorságát, most van itt a pillanat, hogy ez
istentelen erőszakoskodást példásan megtoroljam.

– No ez még a szélmalmoknál is veszettebb lesz – jegyzé meg Sancho –
hiszen nézze csak, uram, ez a két első utas itt benediktinus barát, a
hintó pedig vagy tartozik hozzájok vagy se.

– Nem értesz hozá – hallgattatá el Don Quijote szárazon, s azonnal előre
rugtatva, odaállt az út közepére, merről a barátok jöttek, s mikor ezek
már oly közel jutottak, hogy szavait meghallhatták, nagy hangon rájok
kiálta:

– Ördöngös és erőszakos fajzat! Rögtön szabadon bocsássátok a magas
herczegnőket, kiket ama hintóban magatokkal visztek erőszakosan, mert ha
nem: legyetek elkészülve, hogy tüstént halál fiai lesztek, gonosz
tetteitek méltó büntetéséül.

A barátok majd lefordúltak ijedtökben és meglepetésökben öszvéreikről.
Soha se láttak ilyen csodát, de még szavakat sem hallottak ezeknél
csodálatosabbakat. Az egyik, a ki mégis előbb össze tudta magát szedni
valamennyire, illedelmesen s alázatosan, de azért elég határozottan így
felelt:

– Engedjen meg lovag úr, de mi csakugyan sem ördöngösök, sem erőszakosak
nem vagyunk. Mi a szent Benedek szerzetéhez tartozunk s megyünk a magunk
útján; azt pedig hogy a hintóban ki s mi utazik, mi se nem tudjuk, se
nem kutatjuk.

– Mézes-mázos szavak engem el nem ámítanak, mert jól ismerlek
benneteket, könyvtárt pusztító, aljas csőcselék!

S e dörgő hangon kiejtett szavak után előre szegzett dárdával oly dühvel
és hevességgel rontott az egyik barátra, hogy ha a szerzetes hirtelen le
nem veti magát öszvéréről, bizony csunyáúl a földre lökik, sőt talán
halálra is sebesítik.

A másik barát látván mi történik társával, nem vette tréfára a dolgot,
hanem bokáját jól belevágta öszvére oldalába, és úgy neki iramlott a
mezőnek, hogy a szél is alig ért nyomába.

Sancho Panza látta, hogy a varázsló a földre terült s szentül meg volt
győződve róla, hogy ez már le van verve, így tehát szabad a vásár, s a
győztes fél jogosan szedheti a maga zsákmányát. Nagy könnyen leugrott
szamaráról, odasietett a leterítetthez s azonnal fosztogatni kezdé
ruháit. De csakhamar ott termett mellette a szerzetesek eddig észre sem
vett két szolgalegénye, a kik mérgesen rárivaltak, hogy meri az ő
gazdájukat vetkőztetni.

– Mint győztes fél a legyőzöttet! – viszonzá Sancho nagy hetykén – a ki
birja, a marja.

A legényeknek sem kellett több ennél, neki estek a gömbölyü Sanchonak, s
úgy meggyűrték, gyomrozták, hogy majd egészen simává lapították.
Rugdalt, kapálódzott a mennyire csak keze lába ért, de bizony mind nem
használt a semmit; a két markos legény úgy eldöngette puszta ököllel, s
úgy hagyták a porban elterűlve, hogy alig szuszogott. Késő volt már
megbánnia kapzsiságát.

Az egészen halálnak vált barát pedig ez alatt talpra szökött, hirtelen
felkapott paripájára s nyargalt a másik társa után, a ki jó távolast
megállva nézte-leste mire fordúl a támadás. De nem várták be a dolog
végét, hanem mikor megint egymás mellett voltak, neki eresztették
paripáikat, s egy pár pillanat mulva csakugyan úgy eltűntek szem elől,
mintha igazi varázslók lettek volna.

Sancho Panza veszedelmét Don Quijote nem látta, vagy legalább nem
méltatta figyelmére. Az egyik nagyszemű varázsló meg lévén szalasztva, a
másik földre terítve ő már most diadala érzetében büszkén odaléptetett a
hintóhoz, hogy az uri asszonysággal szóba ereszkedjék.

A csodálatos alak láttára a hintó is megállt s Don Quijote ekkor ily
szavakat intéze a bennülőhez:

– Szépséged, magas úrnő, egészen szabadon folytathatja immár utazását,
mert elrablóinak kevélységét le a porba sujták hatalmas karjaim. S
nehogy hosszas gyötrődésébe kerűljön szabadítója nevének megtudása: az
én nevem Don Quijote de la Mancha, ki rabja vagyok a páratlan szépségű
Doña Dulcinea del Tobosonak. S viszonzásáúl azon jótéteménynek, melyet
véled tettem, magas asszonyom, nem kérek egyebet csupán azt, menj el
Tobosoba, köszöntsd nevemben drága menyasszonyomat, s mondd el néki, mit
cselekedtem megszabadításodért.

Az úri asszonyság kiséretéhez egy vízcayi lovász is tartozott, a ki igen
heves, indulatos természetű ember volt, s mint a vizcayiak általában,
nagyon roszúl beszélte a spanyol nyelvet. Ez is meghallotta a lovag
szavait, meg is értette s olyan bolondos embernek tartotta a manchai hős
vitézt, a kinek szavára nem érdemes még csak rá hederíteni sem, kivált
mikor olyan esztelenséget követel, hogy ők – a kiknek sietős az utjok –
forduljanak meg Toboso felé s egészen más irányban haladjanak mint a
merre kitűzött czéljuk vezeté. Ez a heves ember oda lépett tehát Don
Quijotehoz, s dárdáját megragadván furcsa kiejtésével rárivallt:

– Menni, menni lovag; máskép kutya-macska megette, ha kocsi nem menni
hagyni, én megölsz tégedet, oly igazán, mint én vizcayi lenni.

Don Quijote jól érté mit akar mondani s egészen nyugodtan viszonzá:

– Hát ez is a gonoszok czimborája?! Ha lovag volnál, a mi nem vagy, már
eddig megbüntettem volna vakmerőségedet és szemtelenségedet, szolgalelkű
aljas teremtmény!

– Én nem lovag? – kiáltá a vizcayi, a ki nagyon sértve érezte magát Don
Quijote becsmérlő szavai által – dobja dárdát, huzja kardot, mindjárt
meglátsz ki fojtja vízbe macskácskát. Vizcayi a földön, úr a tengeren,
úr az ördögbennél is, s te csuf hazudni, ha mást mondszani.

– Tüstént meglátod! – viszonzá Don Quijote – s dárdáját a földre lökvén,
kardját ragadá s pajzsát maga elé tartva rárohant a vizcayira, azzal a
határozott szándékkal, hogy a csunya, illetlen szavakért a
legkeményebben megfenyíti.

A mint a vizcayi látta, hogyan ront rá a pánczélos ellenség: szeretett
volna hirtelen leugrani öszvéréről, mely csak bérbe vett állat lévén,
igen sílány volt s nem lehetett benne megbízni. Erre azonban nem volt
már idő, s mindössze sem tehetett egyebet, mint hogy egyik kezével
kardot rántott, a másikkal pedig kikapta hirtelen az egyik
hintó-vánkost, s ezt tartotta maga elé pajzs gyanánt.

A váratlan jelenet láttára az úri asszonyság és a hintóban ülő két
komornája sikongtak-rikongtak, a többiek is kiáltoztak s a mérges
ellenségeket minden áron ki akarták volna békéltetni egymással: de a
vízcayi mindenek szavát túlkiáltva azt mondá: senki bele ne vegyüljön
küzdelmökbe, s hagyják őt magára, mert ha nem engedik viadalát
bevégezni, rakásra öldösi asszonyostól valamennyijöket.

Az asszonyság halálra réműlve azt parancsolá kocsisának: hajtson kissé
előbbre, de egészen eltávozni sem mert, mert a vasba öltözött embertől
hű cselédjét is féltette. Ezer aggodalommal várták s lesték tehát a
szemlélők mind, a tusakodás lefolyását.

A viadal mind a két részről hevesen folyt, s a vakmerő vizcayi egyszer
oly hatalmas vágást mért Don Quijote vállára a pajzs fölött, hogy ha
kardja élét a pánczél föl nem tartóztatja, csakugyan két darabra vágta
volna a lovagot. Don Quijote érzé a csapás sulyát, hiszen az elvitte a
sisakja felét, de ráadásúl még a füle egy darabját is, úgy hogy a vér
abban a nyomban az egész vállát elborította.

Ki irhatná le azt a haragot, melyre a mi nemes lovagunk ekkor lobbant!
Neki keseredésében felemelkedett a kengyelben s kardját két marokra
szorítva akkora csapást zuhantott alá a vizcayira, hogy az hiába védte
magát a kocsivánkossal, feje még azon keresztül is megérezte a lovag
karja sulyát; úgy hogy orrán száján egyszerre eleredt a vér, s kardját
is kiejtette mindjárt a kezéből. Maga is leesett volna öszvéréről, ha
ennek nyakában meg nem kapaszkodik, mi által teste előre hanyatlott,
lába pedig hátrafelé egészen ki csuszott a kengyelvasból, a mire a
silány öszvér is megugrott, neki iramlott a mezőnek, azonban egy pár
ugrás után a földre terült gazdástúl.

Don Quijote már ezt teljes nyugalommal szemlélte. Mikor pedig látta,
hogy ellensége leesett: ő maga is leszállt lováról, nagy könnyedén
odasietett amahhoz s kardja hegyét egészen a vizcayinak szeme bogarához
tartva, azt követelé tőle, adja meg magát, máskülönben fejét veszi.

A vízcayi annyira meg volt zavarodva a kábulás miatt, hogy egy szó
kevés, de annyit sem tudott kiejteni, s Don Quijote felgerjedésétől
csakugyan pórúl is járhatott volna, ha a hintóbeli hölgyek oda nem
rohannak hozzá, s mennyre földre nem kérik, legyen oly irgalmas és
könyörületes s kegyelmezzen meg a lovász életének.

Don Quijote nagy komolysággal s méltósággal viszonzá:

– Meg lehetnek győződve, szép hölgyeim, kész örömmel teljesítem
kivánságukat, de csak azon egy feltétel alatt, ha e lovag megigéri, hogy
elmegy Tobosoba s magát a páratlan Dulcineának bemutatja s elmondja
hűségesen, hogyan kellett e párviadalban Don Quijote de la Mancha előtt
meghajolnia.

A megréműlt asszonyok igértek, fogadtak a lovász nevében mindent, pedig
azt se tudták, volt-e, van-e Dulcinea a világon.

– Ezen igéret folytán kegyelem legyen tehát e vakmerő ifjoncz életének,
bárha bizonyomra, a legszigorúbb megfenyítésre volna érdemes.


IX. FEJEZET.

Milyen nagyszerű beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál.

A kimondott szavak után Don Quijote illedelmesen meghajtotta magát a
hintóbeli uri asszonyság előtt s tőle ezzel búcsút vevén, visszasietett
Rocinantehoz, mely hozzá illő szokott nyugalmával csendesen egy helyen
állva várta be gazdáját.

Már akkorra azonban Sancho Panza is magához jött a legények ütlegei
által okozott kimerültségből, sőt szemlélője is volt azon
rettenthetetlen bátorságnak, melylyel a hős lovag a párviadalt végig
küzdötte. Látva most, hogy gazdája lóra kiván ülni, fegyvernöki tiszte
szerint odasietett a paripához, a kengyelszíjat tartani. Mielőtt azonban
Don Quijote felült volna, Sancho térdre borult előtte, megragadva kezét,
csókot ejte rá s mély hódolattal igy szóla:

– Kivánságunk beteljesült; kérésünket meghallgatta az ég, győztünk!
Váltsa be hát kegyes igéretét nagyságod is, s nevezzen ki most azon
sziget kormányzójává, melyet e diadalmas ütközetben elfoglalt.

Don Quijote nem mosolygott a nevetséges kérésen. Jószivűsége türelmes
volt az együgyűség iránt, s ennélfogva egészen komolyan így szólott:

– Elfeledtem mondani, édes fiam, s igy nem is veszem rosz néven, ha nem
tudod, hogy nem minden kaland szigetszerző kaland. Vannak különféle
kalandok: országút-kalandok, gyalogut-kalandok, erdei kalandok; szóval
különfélék, melyek mellett egy-egy levágott fül vagy orr árán az ember
nem szigetet, nem országot szerez, hanem csupán örök hirt és dicsőséget,
a mi többet ér egy egész országnál. Ez a mostani is ilyen fülvesztő,
hirszerző kaland volt; de tűrj békén, lesz nekünk még szigetnyerő
kalandunk is. A mit én igértem, arra bizton számolhatsz.

Sancho azt is megköszönte; másodszor is megcsókolta ura kezét, majd
felsegíté Rocinantera, maga pedig szamarára ült s nyomban útnak eredtek
egymás mellett.

Nem haladtak azonban nagyon meszszire, midőn Don Quijote azt mondá
Sanchonak: nem bánná, ha a tarisznyából valami tépést vagy tapaszt
keresne elé, hogy megsebesített fülét bekötözzék, mert jobban fáj, mint
maga is szeretné.

Megálltak s Sancho a kenyér és sajt között kotorászott a tarisznyában.
Mig a kivánt sebkötőt elékészítette, addig Don Quijote igy szóla:

– Oh én, én meggondolatlan kóbor lovag! Hogy is felejthettem el, hogy
nem készítettem egy üvegecskére valót Fierabras csodabalzsamából?

– Miféle balzsam az? – kérdé Sancho Panza.

– Az olyan balzsam – viszonzá Don Quijote – s pedig készítési módját
könyv nélkül is tudom, hiszen százszor meg százszor olvastam
könyveimben, hogy a kinél az van, nincs annak a haláltól mit félnie s
nyugodt lehet még ha halálra sebesítenék is! S azért, ha majd
elkészítettem, és neked átadom s megtörténik, hogy valami csatában két
külön darabbá vágták szét testemet, a mi a kóbor lovagoknál nem
ritkaság: ha te ezt látod, Sancho, ne tégy semmi egyebet, mint illeszd
össze óvatosan testem darabjait, s mielőtt a vér kihülne, csöppents
egy-két csöppet a balzsamból ajkaimra, s abban a pillanatban épebb
leszek a legépebb almánál.

– S nagyságod tudja ennek a csodabalzsamnak reczeptjét? – kérdé Sancho
nagy élénkséggel.

– Könyv nélkül, fiam.

– De nagyon sokba kerül ugy-e bár?

– Dehogy kerül! Tiz-tizenöt garasért akár három pintet készíthetünk
belőle.

– Uram s én istenem! – kiáltá fel Sancho – adja nekem ezt a receptet
nagyságod, s örökre lemondok minden kormányzóságról! Aranyával mérem
cseppenkint mint az igazi rózsaolajat s gazdagabb leszek a világ
leggazdagabb emberénél!

– Szivesen megtanítlak rá, Sancho, de most ne kotyogj olyan sokat, hanem
kösd be a fülemet, mert igazán mondhatom, nagyon sajog.

A bekötés műtétele végett a sisakot le kellett venni a lovag fejéről.
Don Quijote még csak ekkor látta meg, hogy a vizcayi gonosz vágása mily
csúffá tette az ő pompás sisakját. Majd a fele hiányzott.

Éktelen haragra lobbant a nagy veszteség láttára. Haragjában még
fájdalmát is elfelejté, s égre-földre esküdött, hogy addig terített
asztalról nem eszik, tető alatt nem hál, emberrel szóba nem ered, mint a
hogy a sértett lovagok szoktak esküdözni, a mig azt a vizcayit ujra fel
nem keresi s rettenetes boszút nem áll sisakjáért.

– Ugyan ne esküdözzék nagyságod mint a pogány – csitítá Sancho – mire
való az?! Csak a lelkünket vesztjük vele. Aztán meg épen az imént
bocsátott meg a vizcayinak, hát ilyen hamar megszegné adott szavát?

– Igazad van, derék Sancho, – mondá Don Quijote lecsillapúlva – én tehát
ezennel ünnepélyesen visszavonom minden most tett esküvésemet és
fogadásomat. De azt az egyet újra megfogadom: nem nyugszom addig, mig
elroncsolt sisakom helyébe a Mambrin sisakját meg nem szerzem számomra.

S ezt a fogadását, a mint annak idejében majd elmondjuk, csakugyan híven
meg is tartotta s a régi hős lovagnak, Mambrinnak sisakját, egy hatalmas
párviadalban meg is szerezte.

Miután a sebet bekötözték, útjokat barátságos beszélgetés közben tovább
folytatták, úgy hogy egyszer csak azon vették észre magokat, hogy az
árnyak hoszszabbodnak, az alkony beállott. Sanchonak ez meglehetősen
kedvét szegte, mert attól tartott, hogy a mai napon minden fogadástétel
nélkül is úgy járnak, hogy sem terített asztalról nem esznek, sem pedig
tető alatt nem hálnak, már pedig ebben a mulatságban a mult éjjel is
volt részök, csakhogy akkor a kulacs még nem kongott olyan üresen, mint
már a mostani pillanatban.

Szerencséjökre azonban még az éj teljes sötétének beállta előtt apró
kunyhókat pillantottak meg, melyekben kecskepásztorok tanyáztak,
éjszakára ezek karámjaiba hajtva nyájaikat.

Lovag és fegyvernöke rögtön e kunyhók felé tartottak, remélve, hogy a
szives pásztornép nem tagadja meg tőlük az éjiszállást. E reménységökben
nem is csalatkoztak, mert a kecskepásztorok őszinte szivességgel
fogadták az utasokat s nemcsak kunyhójukat ajánlák fel hálásra, hanem
még vacsorájukhoz is meghívták őket vendégekül, a minek Sancho Panza
ugyancsak nem mondott ellent, minthogy az ilyen meghívást
visszaútasitani soha életében sem volt szokása.

Rocinantenak s a szamárnak olyan jó helyet csinált, a milyet épen
lehetett, de azután mindjárt odatartott a tűz fölött csüggő bogrács
felé, melyből kellemes pörkölthús illata csapódott orrába.

A tűz közelébe a pásztorok egy pár báránybőrt terítettek le a földre s
ezzel a mezei asztal meg volt terítve. Don Quijote számára egy vödröt
borítottak a földre szájával lefelé s a lovagot ezen kínálták meg
üléssel; ők magok pedig körben a földre települtek, mire az egyik
levette a tűzről a bográcsot s az egész társaság csakhamar a legjobb izű
falatozáshoz látott. Italban sem volt hiány, a mennyiben két boros tömlő
volt a szomszéd nagy tölgyfára felakasztva, melyek egyike csakhamar
kiürült. Igazat mondunk, ha azt állitjuk, hogy Sancho nyerte a
legtestesebb falatokat s ő kortyantott a pohár gyanánt szolgáló szarvból
legnagyobbakat.

Don Quijote vacsora közben is a lovagság viselt dolgairól beszélt, a
melyhez persze a jó kecskepásztorok annyit értettek, mint a tyúk az
ábéczéhez. De azért hallgatták nagy ámulattal.

Mikor a bográcsos hús elfogyott, a báránybőrre egy jó darab sajtot
tettek le, mely azonban oly kemény volt, mintha kősziklából vágták
volna: azonkivül nagy rakás pörkölt törött makkot öntöttek oda, minek
láttára Don Quijote szive egészen ellágyult s szemei majdnem könybe
lábadtak. Fölfogott egy tele marék makkot, lelkesülten felállt a
vödör-trónusról s egészen megindult hangon igy kezde szólani:

– Boldog idők és szerencsés századok, melyeket a régiek méltán
aranykornak neveztek, de nem azért, mintha azokban az arany, mely e mi
vaskorunkban valóságos imádásban részesül, talán uton-utfélen hevert
volna: hanem azért, mert a kik akkor éltek, az „enyim“ s „tied“ között
nem tettek még semmi különbséget. Ama szent időkben mínden közös volt; s
hogy az ember rendes táplálékát megszerezhesse, mást se tett csak kezét
nyujtotta ki, s szedte ama terepélyes tölgyekről, melyek bőkezűen
kínálták a makkot, ezen egyszerű de édes és izletes gyümölcsöket. A
tiszta források és csörgő patakok dúsgazdag bőséggel nyujtották zamatos
és átlátszó vizöket. Sziklahasadékokban s fa-odukban alapíták meg
köztársaságukat a szorgos-gondos méhecskék s bármely kéznek, egészen
ingyen szolgálának legédesebb munkájok bőséges termésével. A hatalmas
paratölgyek önmagoktól hámlították le minden külső kényszer nélkül,
csupa jószántukból széles és könnyed kérgöket, melyből faragatlan
czölöpökre alkalmazott házfedelet készitének az emberek, legfölebb
azért, hogy magokat a levegő égnek minden zordonsága ellen védelmezzék.
Békesség volt akkor mindenütt, mindenütt barátság, mindenütt egyetértés;
még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája nem merészkedék szaggatni és
hasogatni a földnek, ez ős anyánknak kegyteljes bensejét, mely minden
erőszak nélkül, maga jószántából nyujtá termékeny és tág öléből mindazt,
a mivel akkori gyermekeit táplálhatá, fentarthatá és megörvendeztetheté.
Akkor az emberek nem kivánkoztak annyi fényre, annyi pompára és annyi
kényelemre, de nem is voltak oly önzők, haszonlesők és pénzszomjasak
mint e mi mostani szomorú napjainkban. Akkor a sziv nemes érzelme
nélkülözhetővé tett minden biráskodást, minden itélet hozatalt; nem volt
bünös, nem kellett büntetés. Bátran végig mehetett az egész országon egy
egy kis gyermek is, még ha egész zsák aranyat vitt volna is magával,
semmi rabló utját nem állotta, vadállatok nem bántották, legfölebb a
szelíd kis báránykák szaladtak utána, hogy ártatlan kezecskéit
nyaldossák. Oh mennyire megváltoztak az idők azóta! Ma a gonoszság még a
zárt ajtókon is betör, s kész volna még a templomoknak is elragadozni
kincseit. Az ily kártévő, vakmerő gonoszságnak ostoráúl állították fel
nemes lelkű hős lovagok a kóbor lovagság áldott rendjét, hogy ennek
tagjai gyámolítsák az árvákat, mentsék a sanyargatottakat, segítsék a
szűkölködőket s szolgáltassanak igazságot az ártatlanúl
megkárosítottaknak. Ezen rendhez tartozom én magam is, kecskepásztor
testvéreim, kiknek ezennel hálát mondok azon szíves fogadásért és
ellátásért, melyben engem fegyverhordozómmal részesítettetek. Mert ámbár
a természet törvénye szerint minden élő léleknek tartozó kötelessége,
hogy a kóbor lovagnak kedvezzen de mindazáltal elgondolva, hogy ti e
kötelezettség tudta és ismerése nélkül is befogadtatok és
megvendégeltetek engemet: illő, hogy én a tőlem telhető legjobb
akarattal háláljam meg a tieteket.

Ezt az egész hosszú beszédet (melytől bízvást megkimélhette volna magát
és környezetét is) a mi derék lovagunk annak folytán tartá, minthogy az
eléje öntött makk az aranykort juttatá eszébe s így lelkesült fel arra,
hogy a kecskepásztorok előtt ezen elmefuttatást tartsa, kik az egész
előadásból édes keveset értettek, s majdnem elájultak már pásztor
létökre, a mint a véget nem érő szavakat minden erejöket kimerítő
feszült figyelemmel hallgaták.

Maga Sancho is egészen odáig volt már, s nyelte a makkot, de utóbb aztán
kétszer háromszor is oda látogatott a másik tömlőhez s úgy látatlanul
hatalmas kortyokat húzott belőle.

A pásztorok még azt is megtették vendégeik tiszteletére, hogy a vacsora
végivel énekeltek is, s Don Quijote talán hajnalig se sokallta volna meg
az egyszerű mulatságot, ha Sancho Panza nem figyelmezteti urát, hogy az
idő már későre jár, s mind ők ketten, mind kivált a pásztorok a napi
fáradalom után sokkal jobban el vannak törődve, semhogy szükségök ne
volna a pihenésre.

Don Quijote nem vette rosz néven a figyelmeztetést s így nem sokára az
egész társaság csakugyan a legédesebb álomra szenderült.


X. FEJEZET.

A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante
szokatlan elevensége volt az eléidézője.

Sancho Panzának sokkal jobban ízlett a tegnap esti pörkölt hús, meg a
zöld fára akasztott tömlő tartalma, semhogy igen szivesen ott nem
töltött volna még egy két napot a barátságos, vendégszerető
kecskepásztoroknál.

Erről azonban Don Quijote, természetesen, még csak hallani sem akart,
mert hiszen hová lenne az egész szenvedő szegény világ, ha egyetlen
védelmező lovagja tétlen nyugalomban hívalkodnék?

Menniök kellett tehát, s alighogy a hajnal hasadt, a lovag maga
ébresztette fel fegyvernökét, nyergeltetett, szives köszönetet mondott a
pásztorok részéről a tapasztalt vendégszeretetért, s azután indultak;
merre, hová? Mit válaszolhattak volna egyebet annál: kalandok után.

Akadtak is egyre, a mi oly váratlan volt, hogy igazán méltó az
elmondásra.

Kora hajnaltól, majd egész délig barangoltak hegyen völgyön,
ungon-berken keresztül, s még mindekkorig sem vettek észre semmi
ellenséget, annak az egynek kívételével, a melyet forróságnak neveznek,
s mely a nap heves sugáraitól származván, ez ellen küzdeni nem lehet,
legfölebb megfutni, vagy félrevonulni előle valami terepélyes fának
hűvös árnyéka alá. Szerencséjökre találtak ilyen menedékhelyet, egy
gyönyörű völgynek ölében, a hol ezüst patakocska vágta ketté a körülötte
terjedő bársonyzöld rétséget, melyet a hegy szeliden aláhajló oldalán,
nagy, terepélyes, árnyékos fák szegélyeztek. A hely olyan volt, hogy
pihenésre embernek állatnak egyaránt alkalmasabbat keresve sem lehetett
volna találni.

Mindketten leszálltak s mind a szamarat, mind Rocinantét kicsapván a
gyönyörű gyepre, hogy kényök-kedvök szerint legeljenek: elévették a
tarisznyát s minden teketória nélkül, barátságos megegyezésben s egymás
társaságában úr és szolga együtt falatoztak a mit épen találtak.
Sanchonak esze ágába se jutott, hogy Rocinantét talán még meg is kellene
nyügözni; hiszen ő olyan jámbor párának ismerte egész utazásuk alatt,
hogy az még akkor se nyargalóznék, ha gazdája sarkantyúval, s
korbácscsal parancsolná is.

De imé mi történt?

Szamár és paripa jó messzíre el-legeltek már a pompás rétségen, mikor
egyszerre Rocinante fölemelte a fejét s füleit kezdé hegyezni.

A völgység tulsó részéről valami dobogás hangzott. Rocinante körül
nézett s egyszer csak a hang irányában el kezdett csendesen koczogni.

A következő pillanatban egy egész ménes lepte el a másik oldalról a
völgységet, s Rocinante, mint a lovaknak szokásuk, közelről is meg
akarta látni a maga fajtájabeli állatokat. Ficzkándozó kis csikók
nyargalóztak a ménes körül, ezek azonban a hórihorgas gebétől annyira
megijedtek, hogy nagy nyerítéssel rohantak vissza a ménes közé, mely egy
pillanat alatt annyira megzavarodott, hogy a csikósok alig tudtak hová
lenni haragjukban.

– Hajtsátok el azt a gabanczot! – kiálta az egyik csikós – bizony még
megszalasztja az egész ménesünket.

Három négy legény csakugyan szót is fogadott, s ki karikással, ki
doronggal, de csak inkább ijesztésül mint rosz szándékkal, feléje mentek
Rocinantenak. Ebbe azonban szegénybe, mintha csak a gazdája büszkesége
szállt volna bele vesztére, egyszerre olyan makacsság szorúlt, hogy nem
akart tágítani semmi áron, hanem még közelebb törekedett a méneshez.

Most már a csikósok se vették tréfára a dolgot, s a somfa hájjal jól
megkenegették Rocinante ösztövér oldalát, ugy hogy az a nagy
simogatásra, czirógatásra akaratlanul is a földre terült s messziről,
ugy látszott, eddig talán ki is adta már a páráját.

Don Quijote és Sancho Panza pedig mesziről látták az egész jelenetet, s
habár a bajt sejtve, azonnal felkerekedtek, hogy Rocinante segítségére
siessenek, de még fele utján se voltak, midőn látniok kelle, hogy a
nemes állat hogyan rogyik össze, s hogyan hanyatlik a földre, mint
valami magas mezei virágszál, a mít a pajkos gyermek egy botütéssel
derékon ketté tört.

– Megölték páratlan dicső lovamat! – kiáltá Don Quijote, azonnal kardot
rántva – halál érte mindnyájokra, ha ezeren volnának is.

S azzal rohant előre; Sancho is utána zötyögött, de nem annyira azért,
hogy küzdeni akart volna, hanem inkább hogy urát a veszedelemtől
visszatartóztassa, mert egyre azt kiáltozta:

– Megálljon, nagyságod! Huszan is vannak, mi meg ketten, bizony paczallá
aprítanak!

– Én magam száz vagyok! – kiáltá vissza Don Quijote – de lovamat
boszulatlan nem hagyom!

A csikósok le akarták csitítani a haragos embert, s oda kiáltottak
feléje:

– Nem döglött meg, szuszog még!

De az a durva goromba beszéd, hogy Rocinantéról igy szóljanak, ez csak
olaj volt a tűzre, s alig hogy Don Quijote az első csikósnak közelibe
jutott, se nem kérdve, s nem hallva semmit, oly hatalmas vágást intézett
feléje kardjával, hogy ha szerencséjére ideje-korán el nem kapja a
fejét, egy helyett kettő lesz belőle. Igy azonban a kard csak a bő
bekecset hasította ketté, úgy hogy a gyapjas része egész hosszában
mindjárt kibuggyant.

A csikósok látták, hogy ez már csakugyan több kettőnél, s ez a hóbortos
ember igazán megöldösné valamennyiöket, botra keltek s egyszerre négy-öt
is odakoppantott a vaspánczélra. – – Fegyverre Sancho! – kiáltá Don
Quijote – ezek nem lovagok, ezeket te is vághatod!

Már hogy akarta-e Sancho vágni őket, vagy sem, azt nem tudom megmondani;
hanem annyi szent, hogy vágni csakugyan nem tudta őket, mert alig hogy
oda érkezett, abban a pillanatban ugy oda sóztak a nyaka közé, hogy
ijedtiben-e, fájdalmában-e, de mindjárt a földre terült. Don Quijote is
oda gurúlt Rocinante mellé, azonban még ekkor is mindegyre szurkálván
ellenségei felé s halált kiáltozva rájok: a botok bizony oda is követték
őket, s addig tartott a csépelés, mig aztán kar is nyelv is
mozdulatlanokká válltak.

Ekkor azonban magok a csikósok is megszeppentek, hogy talán tul is
mentek a határon s többet ártottak mint a mennyi szabad lett volna:
szükségesnek s czélszerűnek látták tehát, hogy kereket oldjanak s mentül
előbb odább álljanak. A mily gyorsan csak lehetett, összeterelték a
ménest s nagy dobogással elhajtották, mely zajnak lecsendesültével
megint az az ünnepélyes csönd lett uralkodóvá a völgységen, mely e kies
tájat a pórúl járt két kalandorral ideérkeztükkor oly nagyon
megkedvelteté.

Ez ünnepélyes csöndet azonban nem sokára fájdalmas nyöszörgés zavarta
meg. E nyöszörgés pedig Sanchotól származott, ki is, mihelyt kábulásából
magához tért s fejét valamennyire forgatni tudta, látva hogy ott van
gazdája közelében, igy szóla hozzá:

– Señor Don Quijote, ah señor Don Quijote!

– Mi kell, fiam? – válaszolt a lovag ép oly nyögdelő hangon mint
megporhanyított fegyvernöke.

– Arra kérném, a Krisztus szerelmére – felelé Sancho – adjon nagyságod
egy-két kortyot annak a Fura-Blas-nak italából ha ugyan itt van
nagyságod keze ügyében; hátha épen ugy használna az eltörött csontokról
is, a hogy a sebekről használ.

– Bár itt volna, oh én szerencsétlen! – viszonzá Don Quijote – mi bajunk
lenne akkor?! De lovagemberségemre mondom néked, Sancho Panza, hogy – ha
csak a sors másként nem rendeli – kétszer huszonnégy óra eltelte előtt,
csinálok belőle egy pintet, vagy meg ne tudjam mozdítani a kezemet.

– De hát arról mit gondol nagyságod, hogy a lábunkat mennyi idő alatt
tudjuk megmozdítani?

– A mi engem illet – nyögé a lovag – azt a napot magamra nézve csakugyan
nem tudom megmondani. De magam vagyok az oka, mert nem lett volna szabad
kardot rántanom olyan emberek ellen, a kik nem voltak hozzám hasonló
lovagok; s igy az a meggyőződésem, a hadak istene azért bocsátá rám e
büntetést, mert megszegém a lovagrend törvényeit. A miért is Sancho
barátom, jól megjegyezd a mit most mondok: ha valaha látod, hogy ilyen
csőcselék bántalmaz bennünket, ne várd, hogy én ragadjak kardot, hanem
te ránts fegyvert azonnal, s szabdald, aprítsd kényed kedved szerint. Ha
aztán netalán lovagok jönnek segítségökre, akkor majd én állok eléjök, s
megvédelmezlek egymagam száz ellen is, mert ugy hiszem ezer meg ezer
esetből volt alkalmad immár megyőződhetni a felől, mily messze terjed
ezen én hatalmas karomnak hősisége.

Ezt mondta nyögve, ott azon a helyen, hová egy két csikósbojtár fütyköse
terítette le szegényt; ily elbizakodottá tette a bátor vizcayin nyert
diadala.

Sancho Panza azonban nem fogadta valami nagy tetszéssel urának e
figyelmeztetését, s meg nem állhatá hogy ne azt felelje rá:

– Én békeszerető ember vagyok, uram, jámbor, nyugodalmas s el tudok
tűrni akárminő sérelmet, mert feleségem, családom van, a kiket el kell
tartanom s fölnevelnem. Azért tehát jusson nagyságodnak is tudomására,
minthogy parancsolnom nem lehet: hogy én bizony semmi esetben sem fogok
kardot rántani sem paraszt sem lovag ellen, s e mostani órától kezdve,
fogadom istenemre, megbocsátok minden sérelmet melyet ellenem valaha
elkövettek vagy ezentúl elkövetnek, – szóval, én nem verekszem, nem
veszekszem senkivel a világon.

Gazdája, ezen szavak hallatára igy felelt:

– Hiszen, bárcsak lélekzetet tudnék venni, hogy könnyebben beszélhessek
s hegyiről-tövire elmondhassam, bebizonyíthassam, milyen téves
gondolkozás ez a te gondolkozásod. Belőled nem a békeszeretet, hanem a
gyávaság beszél. A gyáva fegyvernök pedig nem méltó arra, hogy jutalom
üsse a markát.

– De hát a tarkóját, uram, meg a nyakát? – kérdé Sancho – ha arra méltó?
Mert az enyimet ugyancsak ütötte. És kérem is nagyságodat, legyen szives
megmondani, gyakran szokott-e az ilyen ne-mulass eléfordulni, vagy csak
ugy bizonyos, meghatározott időben mint a hold-ujság? Mert én a mondó
vagyok, ha még kétszer így megtánczoltatnak, harmadszor akár ne is
fáradjanak, mert mi ugyan el nem járjuk, ha csak az irgalmas Isten
kegyelme, csodamódon fel nem támaszt bennünket.

Lovag és fegyvernöke még tovább is folytatták ezt a kedélyes párbeszédet
ama kényelmes helyzetben, mozdulatlanul, odaterítve a rét gyepére.

Végre Don Quijote mégis csak megsokalta ezt a dicsőséget s megparancsolá
Sanchonak, vegyen erőt magán, álljon talpra és segítse őt is felállani.

Sanchoban az akarat nem hiányzott, de annál inkább a tehetség. Próbálta
jobb lábbal, próbálta bal lábbal, csak nem ment az egy ideig. Végre
aztán harmincz jajjal, hatvan sóhajtással és százhúsz ilyen olyan –
adtával az ellen, a ki ide hozta, mégis csak feltápászkodott s ki akart
egyenesedni. De már itt cserben hagyta minden erőlködése; megállni csak
megállt szegény, hanem olyan görbén mint valami török kard. Így
biczegett oda Rocinantehez, s legelőször csülökre állítá azt, de meg nem
állhatta, hogy a felnoszolás közben öklével egyet-kettőt ő is ne döfjön
a sovány bordákon, s fogai között azt ne mormogja:

– Bár a cserző varga áztatta volna hamvasába a ránczos bőrödet huszonöt
esztendővel ezelőtt! Ha te nem lettél volna, minket se raktak volna meg
ilyen kegyetlenül.

Azután szamarát hítta, s az engedelmes, okos állat (ebben az esetben
legalább mind a négyök között csakugyan a legokosabb) szépen
odakoczogott gazdájához. Sancho Panza most nagynehezen erre a szürkére
emelte fel Don Quijotét, Rocinantet csatló szíjra fűzte, szamarát pedig
kötőféken fogva útnak indúlt először arra, a hol olyan békén falatoztak,
s itt hagyott minden holmijukat összeszedte; azután, csak úgy találomra,
arra felé, a merre az országútat sejtette.

Mielőtt azonban a szép, kies völgységből végkép eltávoztak volna, meg
nem állhatá, hogy vissza ne fordúljon, mérges szemmel haragos tekintetet
ne vessen a völgyre s azt ne mondja:

– No nem hiába siralom-völgyének nevezik ezt a mulandó világot! Tudom,
itt járt ebben a völgyben az is, a ki legelőször annak nevezte!


XI. FEJEZET.

Egy elbűvölt mór kisért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása. Sancho
Panza repűlni tanúl.

A jó szerencse úgy akarta, hogy a Sancho által vezetett különös menet
alig haladt félmértföldnyire, s az országútra már is rá akadtak, melynek
mentében egy-két óra mulva, még az alkonyat beállta előtt, egy útszéli
vendégfogadót pillantottak meg, melyet Don Quijote, Sanchonak kínjára,
magának pedig örömére, várkastélynak nézett.

Sancho váltig állította, hogy vendégfogadó; gazdája meg azt, hogy
várkastély; s a vitatkozás addig tartott, hogy előbb végit érték az
útnak mint a vitának. S így Sancho a nélkül, hogy bizonyosan tudta
volna, melyiköknek van tehát valóban igaza, bevonult egész csapatostul.

A fogadós elég előzékenységgel elibök sietett, s alighogy meglátta a
szamáron keresztbe fektetett Don Quijotét, mindjárt azt kérdezte
Sanchotól: mi baja ennek a pánczélos lovagnak?

Sancho nagy határozottan azt felelte, semmi egyéb, csak egy szikláról
zuhant alá s kissé összezúzta a bordáit.

A fogadósné is mindjárt kisietett, a ki igen jószívű asszony volt, s
megpillantva a szenvedő vendéget, mindjárt kiáltott lányának,
szolgálójának s megparancsolta, vessenek ágyat a megsérültnek.

A szerencsétlenség sohasem szokott egyedül járni; társáúl most is az a
körülmény szegődött, hogy a szűkecske fogadó minden szobája tele volt
vendéggel, úgy hogy Don Quijote számára csak egy padláskamrában jutott
már hely, a hol a két leány vetett neki ágyat, de kegyetlent. Ebben a
kamrában, mely az első pillanatra elárúlta, hogy csak is ilyen
rendkívüli alkalmakkor használják vendégszobának, egyébkor pedig
szénapadlás gyanánt szolgál: volt már egy vetett ágy mélyen bent a
falnál; öszvérek nyereg-szerszámából s pokróczaiból vetette magának egy
jó módú asturiai öszvér-hajcsár, a ki szinte itt szállt meg a
vendéglőben s czimboráival együtt odabent borozott most az ivóban.

Don Quijote ágya, a leányok minden gondossága daczára sem lett olyan
kényelmessé, mint az a beljebb lévő, mert a vendéglőben sem ágy, sem
ágynemű nem volt oly fölös számmal, hogy még ide is kényelmes és
tisztességes kerűlt volna. Két biczegő kecskelábra rátettek három-négy
szál gyalulatlan deszkát, ezekre meg egy matraczot, csakhogy az olyan
vékony volt, hogy paplannak látszott, s teli görcsös csomókkal, mikre az
ember bizvást rájok foghatta volna keménységök után, hogy mindmegannyi
kőkavics, ha ugyan a matracz héjnak hasadásai azt nem árulják el, hogy
összekóczolódott lószőrpamatok. Erre aztán két lepedő lett terítve, de
olyan kérges, hogy bőrpaizst lehetett volna készíteni belőlök, s végre
egy takaró, melynek minden szálát egyenkint kényelmesen meg lehetett
volna számlálni, a nélkül hogy a szem csak egyetlen-egyet is
eltéveszszen.

Ebbe az átkozott ágyba feküdt le tehát Don Quijote, s a fogadósné a
házbeliek segítségével mindjárt hozzá fogott a flastrom felrakásához.
Hanem, a mint a kötözés alkalmával azt vette észre, hogy a lovag vállán
s karjain imitt amott kékesvörös daganat hurkák keltek, a miknek magvát
somfapálczákkal szokás vetegetni, meg nem állhatta, hogy azt ne mondja:
neki úgy látszik, hogy ezeket talán nem is ütődések, hanem ütlegek
okozták.

– Dehogy ütlegek, dehogy! – viszonzá Sancho – hanem hát a szikla nagyon
csúcsos-éles volt, s minden csúcsa ott hagyta a maga szenyjét. A
flastromos rongyokkal meg úgy gazdálkodjék, fogadósné asszony, hogy
jusson is, maradjon is, mert gondolom, kerűl itt még más ember is, a
kire a maradékot felraggathatja. Példáúl nekem jó magamnak is fáj egy
kissé a keresztcsontom.

– Ugyanúgy-e? – kérdé a fogadósné – hát kegyelmed is leesett?

– Esni ugyan nem estem – mondá Sancho – hanem mikor uramat lezuhanni
láttam, ijedtemben olyan fájás állt minden tagomba, mintha nekem is jól
a nyakam közé raktak volna.

– S mi a neve a lovagnak? – kérdé a fogadósné.

– Don Quijote de la Mancha – válaszolt Sancho Panza büszkén – kalandor
lovag, még pedig a javából, a milyet a világ régidőktől fogva nem
látott.

– S mi az a kalandor lovag? – szólt közbe a szolgáló.

Sancho Panza félvállról nézett rajta végig begyesen.

– De buta vagy húgám, ha még azt se tudod. Tudd meg tehát, hogy a
kalandor lovag olyan isten-teremtése, a kit előbb mint az ember ötig
számlál, vagy elvernek vagy császárrá tesznek: ma a föld kerekségének
legszerencsétlenebb s legnyavalyásabb teremtménye, holnap pedig
két-három ország koronájának ura, melyeket fegyverhordozójának
ajándékozhat.

– Ha a dolog így áll – mondá a fogadósné – hogyan lehetséges, hogy
kegyelmed, a ki ily jeles urat szolgál, a mint látszik, még csak
grófságot sem kapott?

– Még az igen hamar volna – viszonzá Sancho – mert hiszen mindössze is
alig több nehány napjánál, hogy kalandok után járunk. Azóta pedig mindig
csak olyan bordaütő kalandjaink voltak, de szigetnyerő egy se. Hanem
gyógyúljon ki csak az én kedves gazdám ezekből az ütlegekből, akarom
mondani ütődésekből, s én magam is zöttyenjek helyre ijedtségemből: lesz
még akkor Jakabnap, s puszta reménységemet se adnám oda Spanyolország
akármelyik főméltóságáért.

Don Quijote – behunyott szemmel bár – de azért a legnagyobb figyelemmel
hallgatta ezt az egész párbeszédet. Sancho bizalmával nagyon meg volt
elégedve, s hogy a kóbor lovagság jó hírének érdekében ő is tegyen
valamit, nagynehezen felült most az ágyba, megfogta a vendéglősné kezét
s így szóla:

– Higye meg kegyes úrnő, nagy szerencséjének tarthatja, hogy várába az
én úri személyemet fogadta be, kinek hős tetteiről, hiszem az istent,
nem sokára az egész világ hirt fog hallani. Kegyed viszont legyen
meggyőződve arról, hogy azon jótétemények emlékét, melyekben e palotában
részesülök, siromiglan szívemben fogom hordani.

Mikor a fogadósné „kegyes úrnő“-nek hallá magát neveztetni, a fogadót
pedig „várnak“ meg „palotának“, alig tudta hová legyen csodájában.
Viszont ő is arról biztosította a lovagot, hogy a mi tőlük telik,
szivesen szolgálnak embernek, baromnak mindennel, most azonban csak arra
legyen gondja a lovagnak, hogy felépüljön s erejét összeszedje, a mi
pedig legkönnyebben úgy történhetik meg, ha kipiheni magát, a miért is
nem akarnak körülötte tovább alkalmatlankodni, hanem kivánnak neki
csendes jó éjszakát.

S csakugyan el is távoztak s a lovagot magára hagyták fegyvernökével.
Minthogy a gyertyát magokkal vítték, a különben is sötét padláskamra a
késő esti homályban sehonnan sem kapott most világosságot, legfölebb
attól az egy-két csillagtól, mely a háztető repedésein keresztül
alámosolygott a hanyatt fekvő lovagra.

Sancho is ott vetett magának ágyat uráé mellett, mely azonban mindössze
is egy egy gyékényből s egy szál pokróczból állott s ez is olyan, mintha
nem is szőrből, hanem valóságos kenderkóczból lett volna szőve. De hát a
fáradt, törődött embert ilyenen is meglepi az álom, s Sancho el is
szunyadt volna talán azonnal, ha ura el nem kezd ébren álmodozni, s nem
beszél azokról a rémekről, kisértetekről, elbüvölt mórokról, a kik az
ilyen magánosan álló várakban éjfél táján meg szoktak jelenni. Sancho
Panzát annyira elrémiték a sötétben kimondott s hallgatott e szavak,
hogy még a foga is vaczogott félelmében, s kérve-könyörögve rimánkodott
urának, ne beszéljen tovább ezekről a szörnyü dolgokról, mert ő úgy
megőszül még ez éjszaka, hogy holnap reggelre kelve, a tulajdon gazdája
sem ismer rá fegyvernökére. S azzal, a mennyire csak lehetett,
odahúzódott gazdája ágya mellé, úgy hogy a két fekvő, az egész kamrának
szűk járását teljesen elfoglalta.

– Hallgatok hát, te kislelkü – nyugtatá meg Don Quijote – te pedig
alugyál nyugton, alhatol bizton, hiszen Don Quijote de la Mancha viraszt
álmaid fölött, a ki nem csak egy rémtől, de a világ minden elbűvölt
mórjától is képes lenne megvédelmezni.

Sancho tehát végre csakugyan el is aludt, sőt utoljára maga Don Quijote
is elszunnyadt. Szunnyadásából csak egy zaj ébreszté fel, a kakasok
kukorékoltak.

– Éjfél van, a rémek órája – mondá félálomban – ám jőjjenek, ha
bajnokkal akarnak találkozni.

S ime, mintha varázsigéket mondott volna ki, melyek a szellemeket
fölidézik sírjokból, a padláskamra felé zummogó, dongáshoz hasonló
éneklés s annak nyomában léptek zaja közelíte. Don Quijote felfigyelt, s
nem kevéssé lőn maga is meglepetve, midőn a kamra ajtaján egy sötét alak
lépett be s tartott egyenesen ágya felé. A jó lovag persze nem tudta,
hogy ez az éjjeli rém senki egyéb, mint az az öszvérhajcsár, a kinek
ágya ugyancsak e kamrában volt megvetve s a ki most meglehetősen
mámoros, boros fővel botorkált be a kamrába lefeküdni.

A lovag ágya oly közel állt az ajtóhoz, hogy egy-két lépéssel oda
lehetett jutni, s ily módon az öszvérhajcsár is egészen az ágy végénél
volt már, midőn a hosszú lovag hirtelen felült ágyában, s csontos
öklével hatalmas ütést koppantott az érkező orrára ezzel a kiáltással:

– Vissza, kisértet!

– Gyilkos! – orditá a megrémült öszvérhajcsár, a ki szinte nem tudta,
hogy az ő kamrájában hálótársak is vannak, – s ezen kiáltása után
ijedtében, de meg kábultában is összerogyott, s rá egyenesen a gazdája
ágya mellett alvó Sanchora.

A két rémkiáltás, s a hatalmas zuhanás egy és ugyanazon pillanatban
történtek s ébreszték fel Sanchot első, édes álmábul.

– Kisértet, gyilkos! – viszhangoztatá ő is torka szakadtából, – jaj a
boszorkány nyom, jaj rajtam nyargalnak! S azzal, mint a vizbehaló, el
kezdett kezével lábával rugdalózni.

De nem hogy kiszabadúlt volna a veszedelemből, sőt még csak most jött
igazán a hadd el hadd. A földön dulakodó két ember egy másodpercz alatt
oda gördűlt a lovag ágyát tartó kecskelábakhoz, melyeket – a mint
mondani szokták – úgy is csak az imádság tartott, így tehát csak egy
billentés kellett, hogy az egyik jobbra, a másik balra dőljön, s a
szegény lovagot deszkástól, matraczostól, paplanostól és flastromostól
odatálalják a két viaskodó fölé.

Irgalmas isten, milyen tusakodás, öklözés, gyomrozás, kiáltozás támadt
itt ekkor a sötétben! Lett olyan dörömbölés a padláson, mintha ezer éhes
macska kergetett volna üres ládák között egy egeret.

A pokoli zajra egy pillanat alatt felébredt az egész vendégfogadó, az
egyik „tüzet“ kiáltott, a másik „vizet“, egy poroszló pedig a ki szinte
a fogadóban volt szállva, egyre azt lármázta:

– Csendesség, a törvény nevében! A király nevében csendesség! – s épen
maga ütötte a legnagyobb zajt mindeneket túlharsogó lármájával.

Végre a felriasztottak annyira eszükre tértek, hogy nem a pinczében, nem
az istállóban keresték a bajt, a hol persze semmise volt, hanem a hang
iránt mentek a padláskamra felé, a hol ugyancsak elkelt a segítség.

Hol van az a toll, a mely azt a zűrzavart le tudná írni, mely e három
dulakodó között uralkodott! A pokoli sötétségben nem csak egyik a
másikat, hanem püfölte, öklözte mindegyik még tulajdon magát is, úgy
hogy mire a segítség megérkezett, akkorra mind a hárman alig szuszogtak
már a csupa kimerűltségtől.

Beletelt majd egy órába, a míg a kecskelábat, deszkát, ágyneműt, mindent
ujra össze tudtak szedni s ágygyá vetni, továbbá a míg mind a három
harczost le tudták megint fektetni, a kikre a poroszló keményen rájok
parancsolt, hogy meg ne merjenek most már mocczanni, mert ha még csak
egyet píszszennek is, olyan kóterbe záratja őket, a honnan csak az egy
halál fogja kiszabadítani.

Kevésbe múlt, hogy a törvény szolgájának e hatalmaskodó fenhéjázása
ujabb zavart elő nem idézett, mert ezt meg Don Quijote utasította
vissza, még majdnem félholtan is egész határozottsággal, váltig azt
lármázva, hogy ő kóbor lovag, s kikéri magának, hogy neki akárki fia is
parancsolgasson. Erre meg a poroszló duzta fel az orrát, hogy ő nem
akárki fia, hanem a törvény őre és szolgája, s van annyi hatalma, hogy a
világ minden kóbor lovagjának is parancsolhat. S bizony ujabban is
kitört volna a harcz és háború, ha a fogadós, fogadósné s a házbeliek
mind közbe nem vetik magokat s kit kéréssel, kit fenyegetéssel le nem
csillapítanak.

Végre tehát a nagy zűrzavar lecsillapúlt, kiki elment a maga vaczkára, s
mikor utójára a fogadós is távozni készült, Don Quijote inkább nyögve,
semmint beszélve így szóla hozzája:

– Maradjon uram, egy szóra, egy nagy kérésem van nagyságodhoz.

A fogadós maradt.

Don Quijote pedig elég hosszasan és körülményesen elő adta, hogy neki
mindenekelőtt egy fazékra, azután meg egy butykosra, végül pedig két
marék rozmarinra, egy marék sóra, egy-két icze borra s annyi forma
olajra lenne szüksége.

– Adok én mindent, csak békesség legyen! – viszonzá a fogadós, s be se
várva, hogy Don Quijote miért kéri e keveréket, maga sietett és hozta is
az egészet nemsokára.

Míg a vendéglős odajárt a kivánt czikkekért, Don Quijote így szóla
Sanchohoz:

– Hogy érzed magad, Sancho fiam?

– Hogy én hogy érzem magamat? – nyöszörgé Sancho – azt csak a hátam
tudná megmondani, ha száz nyelve volna.

– Micsoda? – kérdé Don Quijote – hát téged is elvertek?

– Ha elvertek-e! – fakadt ki Sancho keservesen – el engemet úgy, a ki se
kóbor, se lovag nem vagyok, hogy ennek a bűvös mórnak a döngetéséhez
képest a furkósbotok csépelése csupa merő czukorsütemény és mézeskalács
volt.

– Légy nyugodt, Sancho barátom – felelé Don Quijote – tüstént elkészítem
ama híres, bölcs városló Fierabras balzsamát, – igyunk csak egy kortyot
abból s egy szemhunyorítás alatt azt is elfelejtjük hogy életünkben
valaha fájdalmat éreztünk!

Alig végezték el e párbeszédet s a fogadós csakugyan visszatért és hozta
magával mindazt, a mit tőle Don Quijote kért: a fazekat, egy régi olajos
butykost, melynek avas szagát három lépésnyi távolból is alig lehetett
kiállani, s a többi kivánt szereket.

Don Quijote alig tudott elegendő udvarias szót találni hálája
kifejezésére; midőn azonban a köszönetnek mégis végirejutott,
haladéktalanúl hozzáfogott az életmentő csodabalzsam készítéséhez. Fogta
a fazekat, s egy-egy bűvös imádság elmormogása mellett egyenkint bele
öntögette a bort, a sót, az olajat, a rozmarint: azután úgy karélta mint
a hogy a rostával szokás karajozni, s jó sokáig zürte-zavarta a
förtelmes kotyvadékot. Végre fülét is odahajtotta a fazék szájához, s
hallá, hogy a keverék hogyan pezseg az edényben.

Ekkor meg volt elégedve nagy művével, s a drága cseppeket a jövőben
eshető bajok orvoslására nagy gonddal beletöltötte a butykosba.

Sancho és a fogadós az egész bűvös jelenet alatt olyan kiváncsi szemeket
meresztettek a lovagra, hogy majd elnyelték.

Mikor az óvatos áttöltés is megtörtént, Don Quijote haladéktalanúl
próbát akart tenni tulajdon magán a gyógyitallal, s így azonnal szájához
emelé a fazékbeli maradékot, a mi szinte tehetett még egy jó icczére
való. De alig ment le belőle még csak egy két korty a torkán, s a
csömörletes zagyvalék úgy felháborította egyszerre a gyomrát, hogy a
hányás szörnyű mértékben erőt vett rajta. A korcsmárosnak se kellett
több, tisztult onnét, mintha az ördög kergette volna.

Mikor Don Quijote a gyötrelemnek vastagján átesett, mely azonban úgy
megkínozta hogy, borsónyi verejtékcseppek pöröglek alá mind a két
halántékán: arra kérte Sanchot: takarja be jól s azután hagyja aludni.

Sancho hűségesen megtette s a kivűl belől megkinzott szegény lovag a
csupa kimerűltségtől mintegy három óra folyásig tartó olyan mély álomba
szenderűlt, hogy akár a ház tetejét lebonthatták volna a feje fölül.

Mihelyt ez üdítő álomból felébredt, oly könnyűnek érezé egész testét
mint a pehely. Nagy könnyeden felűlt az ágyban sőt talpra is szökött és
gyorsan öltözéshez fogott.

– Hát csakugyon meggyógyúlt nagyságod? – kérdé Sancho, alig tudva hová
lenni bámultában.

– Nem ittam-e balzsamot? – viszonzá Don Quijote büszkén. – Fierabrasnak
áldott bűvös italát?

Szentül meg volt győződve a felől, hogy enyhűlését egyedűl a
kotyvadéknak köszönheté.

Sancho, a ki a bűvös mórtól való féltében, de meg a döngetés okozta
fájdalmak miatt a szemét se tudta lehunyni, s ura elalvása óta két térde
között mindig a csodabalzsamos bögrét szorongatta, arra kérte most
gazdáját, engedje meg neki hadd ürítse ki ő is azt a fazékban lévő
maradékot, mert neki is ugyancsak nagy szüksége van a gyógyulásra.

– Ürítsd, fiam, ürítsd! – biztatá Don Quijote nagylelkűen – nem vagyok
én fukar a jótéteményben.

A derék csatlós hálás tekintetet vetett nemes szívű gazdájára, aztán
neki fohászkodott a csodaitalnak, két kézzel szájához emelé a fazekat, s
még elég bő tartalmát söprüstől magába löttyentette.

De jaj! irgalomnak és kegyelemnek szentséges istene! Milyen kín, milyen
gyötrelem állt bele a szegény Sancho Panzának minden tagjába! Az ő
természete sokkal keményebb volt mint gazdájáé, s a bevett kotyvadéktól
sokkal nehezebben tudott megszabadulni mint Don Quijote. Egyik ájulásból
a másikba esett, most olyan hideggé dermedt, mintha az egész ember
jégből volna, majd meg olyan forróvá lett, mintha feje bubjától lába
körméig csupa merő parázs lenne, – feje szédült, agya kábult, gyomra
émelygett, s az ízzadság úgy szakadt róla mintha a vízből húzták volna
ki. Szentül hitte, hogy végső órája ütött, s kinjában, félelmében,
mihelyest szóhoz jutott, átkot átokra szórt minden csodabalzsam ellen,
de még arra is, a ki vele ezt a pokolbeli mérget megitatta.

Don Quijote meglepetve s fejcsóválva szemlélte vergődését.

– Azon gondolkozom – mondá aztán pillanatra sem vesztve el nyugalmát – s
bizonyosan jól tapogatok, ha azt hiszem hogy a te egész bajod onnan
származik, hogy nem vagy lovaggá ütve; s az a meggyőződésem – a mit
egyébiránt előbb is sejtettem – hogy ez az ital nem használhat azoknak,
a kik nem lovagok.

– Ha tudta nagyságod, miért nem mondta – viszonzá Sancho – jaj énnekem
minden iastúl-fiastul, mért engedte hát hogy megigyam?

Minthogy azonban nincs az a kin, mely örökké tartson, a csodabalzsam
utoljára Sancho Panzánál is elkezdett működni, még rettenetesebben mint
gazdájánál mi közben csapott is a boldogtalan fegyvernök olyan lármát,
nyögést, jajgatást, hogy ma talán még a verebeket se a kelő hajnal
világossága, hanem Sancho Panza jajveszékelése ébresztette fel éjjeli
álmukból.

A kelő hajnal első sugarai Don Quijotét már sürgés-forgás közben
találták az udvaron. Lesietett, Rocinantét, sőt még a szürkét is maga
nyergelte meg tulajdon kezével s mihelyt a paripákkal s a maga
fegyverkezésével elkészűlt, felkiáltott fegyvernökének, siessen, itt a
hajnal, az idő drága s a kóbor lovagnak oly rendkivül sok a teendője.

Sancho Panza nagy nehezen feltápászkodott kínlódásai ágyáról, minden
lépten nyomon összerogyni készülő kurta kis lábaival lebiczegett a
padlásról, de a mig egy lépést tett, fohászkodott hármat és nyögött
tizenhármat.

Végre az udvarra ért, s alighogy megpillantotta szamarát, örömében,
boldogságában úgy elfacsarodott a szive, hogy a könnyei csorogtak alá
szeméből.

– Jaj, szürkém, édes szürkém, szamaraknak gyöngyvirága! – kiálta fel
egészen meghatva – de csak soha se hittem egy órával ezelőtt, hogy
meglássalak még valaha!

S azzal ráborúlt a csacsira s a két hosszú füle között igazán
megcsókolta. A mi Don Quijotenak a csodabalzsam, az volt Sancho Panzának
a szamár meglátása, a szamár megérintésére ő is egyszerre olyan jól
érezte magát, mintha nem is ő lett volna az az ember, a kinek homlokáról
egy két óranegyeddel ezelőtt a halál vize gyöngyözött.

Szokott könnyüségével felvetette magát szamara nyergére, s vissza se
tekintve a kinos éji szállást adó megboszorkányozott padláskamrára,
indúlni akart indúlni készülő gazdája után.

De a csillagokban más volt megirva, semhogy Sancho Panza oly könnyű
szerrel megszabadúljon ez elbűvölt várkastélyból.

Mikor ugyanis immár mindketten nyeregben ültek, s a fogadó egész népsége
künn állt a tornáczon csodájokra, Don Quijote oda szólítá a nyitott
kapuhoz a vendéglőst s ünnepélyes magatartással így szóla hozzá:

– Mind száma, mind mértéke igen nagy azon jótéteményeknek, várparancsnok
úr, melyekben kegyelmességed várában részesűltem, s halálom órájáig örök
hálára leszek értök lekötelezve. Ha valaha e sok jóságot azzal
viszonozhatom, hogy boszút álljak valamely elbizakodotton a ki
nagyságodat valamivel megsértette, csak tudassa velem s én a legnagyobb
örömmel teljesítem kivánságát.

Mire a fogadós hasonló nyugalommal ekképen válaszolt:

– Nincsen én nekem semmi szükségem arra, lovag úr, hogy nagyságod a
rajtam elkövetett akármily sérelemért boszút álljon; tudok én tetszésem
szerint magam is állani, ha valaki megsértett. Nekem csak az a
kivánságom, fizesse meg nagyságod az éjjeli szállást, meg az elhasznált
ágyneműt és a vacsorát, meg az abrakot.

– Tehát fogadó ez? – kérdé Don Quijote.

– Még pedig nagyon tisztességes – viszonzá a vendéglős.

– Akkor én csalódtam – felelé a lovag megütközve. De még ebben az
esetben is elegendő fizetés a hála nyilvánítása, mert fogadós úr jól
tudhatja, hogy a lovagrendet mindenki tisztelni tartozik s díjtalanúl
köteles ellátni mindennel.

– Már tegye a ki akarja – feleselt a vendéglős – de én bizony követelem,
hogy a ki nálam evett, ivott, megszállott, fizesse meg, a mivel
tartozik. Törődöm is én a világ akármilyen éhenkórász, kóbor lovagával.

– Otromba, neveletlen korcsmáros te! – fakadt ki Don Quijote mérgesen, s
tovább egy szóra sem méltatva a vendéglőst, lovát megsarkantyuzta s
előre szegzett dárdával robogott ki az udvarból, haragjában még arra se
figyelve, vajjon fegyvernöke jön-e utána vagy se.

E becsmérlő szavakra meg a fogadós fortyant fel kegyetlenül, s megfogta
Sancho szamara kötőfékét s azt mondá neki, el nem ereszti addig, a mig
mind a maga, mind gazdája tartozását meg nem fizeti.

– Azt ugyan várhatja – viszonzá Sancho Panza ép oly büszkén, mintha csak
a gazdája lelke szorúlt volna beléje – a kóbor fegyvernököknek is az a
törvényök, a mi a lovagoké, ők sem fizetnek sehol, senkinek, annál
kevésbé ilyen pipotya borkeresztelőnek.

S azzal ő is oldalba ütötte a szamarát két sarkával s utána akart
iramodni gazdájának. De bizony csak nem eresztette a fogadós, hanem úgy
megfogta zablatövön a szamarat, hogy meg se tudott mocczanni.

A mint mondani szokták: a kis csupor hamar felforr; ez volt az eset
Sanchonál is. Olyan keményen elkezdett pittegni-pattogni, hogy utóljára
a fogadóbeliek is megsokalták. Volt a beszállott vendégek közt négy
szegoviai posztónyírő is, ármányos, furfangos legények, a kik szerettek
tréfát űzni mindenből, a miből csak lehetett. Ezek most összenéztek, egy
szemhunyorítással megértették egymást, az egyik beszaladt egy lepedőért,
a másik három meg odasietett a fogadós segítségére. Egyik a kaput zárta
be, kettejök pedig egy pillantás alatt lependerítették a lármás kis
embert szamaráról. Mire Sancho magához tért bámultából, meglepetéséből:
már akkor benne volt a lepedőben, melynek négy sarkát a négy ízmos,
markos legény tartotta.

– A ki olyan fenhangon tud beszélni – mondá az egyik – annak az is
elkel, ha megtanúl repűlni! Repűljön hát!

S azzal meglóditották a lepedőt egyszer jobbra, egyszer balra, egy adott
jelre aztán mind a négyen hirtelen erősen megrántották, úgy hogy a kis
gömbölyű ember a puha hintáról magasan felpattant a levegőbe, s úgy
esett megint vissza a lepedőre, mint a mesebeli tekenősbéka, a mely arra
kérte a sast, hogy tanítsa meg repűlni.

Ezt a gonosz tréfát, a mi egyébiránt inkább kellemetlen volt a
megtréfálnak semmint fájdalmas, egy pár szempillantás mulva ujra meg
ujra ismételték, rettenetes kaczagása mellett a tornáczon állóknak, a
kik a bohó látványon majd megpukkadtak nevettökben. A hahotát még az is
szította, hogy Sancho éktelen lármát csapott, s majd jajveszékelt, majd
meg fenyegetőzött azok ellen, a kik ilyen gonoszságra vetemedtek.

A fegyverhordozó kiáltozása egész gazdájáig elhatott, a ki első
pillanatra azt gondolá, valami új kaland van készülőben s valami
sanyargatott szenvedő kiáltoz segítségért.

Megfordúlt; s az volt első meglepetése, hogy fegyvernökét nem látja maga
mögött; a második még nagyobb meglepetés meg az, hogy most még igenis
meglátta, de odafent röptiben a levegőben.

– Ki meri bántani az én fegyvernökömet? – kiáltá lángoló haraggal,
legyen ember, legyen szellem, szörnyű boszút állok gonoszságáért!

S a mint Rocinantetól kitelt, oly sebességgel nyargalt vissza a fogadó
felé. De a kapu zárva lévén, be nem ronthatott, így tehát körülnyargalta
a fogadó kőkerítését s valahányszor Sanchot a levegőben egy
szempillantásra meglátta, mindig igy bátorítá:

– Ne hagyd magad, Sancho! Mindjárt nálad termek.

De bizony csak nem termett ő ott, mert a fal mindenütt oly magas volt,
hogy csak alig tudott a tetején átlátni. A falon kívül azonban egy
helyen volt valami dombocska, ide nyargalt fel a lovag, innen ő is
beláthatott az udvarra, s onnan belűl is kiláthattak ő reá.

Innen szemtanúja lehetett az udvaron történteknek. Ott pedig ez történt.
Az eleinte oly nagyon fenhéjázó Sancho Panza végtére kérésre,
könyörgésre fogta a dolgot, s rimánkodott az isten szent szerelmére,
hagyjanak már békét neki, mert még azt a kis lelkit is kirázzák, a mit
még a balzsam benne hagyott.

A legények is belefáradtak már a tréfába, de meg túlságba se akarták
vinni, nehogy valami bajt okozzanak, s így tehát a himbálást és levegőbe
röpitést abba hagyták.

Alighogy Sancho talpra állt, könyörögve fordúlt a körülállókhoz, adjanak
neki egy ital vizet. A szolgáló ment is mindjárt a kútra s hozott neki
egy egész kantával.

Don Quijote a dombról meglátta, hogy Sancho vizet akar inni. Harsány
szavával menten bekiáltott rá:

– Fiam, Sancho, ne igyál vizet! Ne igyál egy csöppet se, mert halált
iszol! Nézd, itt az áldott balzsam, (és oda mutatta neki a magával vitt
olajos butykosban lévő kotyvadékot) igyál csak egy kortyot ebbűl,
mindjárt meggyógyulsz tőle!

Sancho félvállról odatekinte rá, s még hangosabban visszakiáltá:

– Igya ám meg az ördög, a ki olyannal él! Hát nem tudja nagyságod, hogy
én nem vagyok lovag? Tartsa meg az italát, s hagyjon békét nekem azzal
az átkozott moslékkal!

E szavai után nagyot húzott a vizes kantából, aztán oldalba ütötte
szamarát, melyre a legények a meghimbálás után ismét ráültették, s azt
se mondván befellegzett, kinyargalt a kitárt kapun gazdájához.

– De azért még se fizettem egy fillért se! – mondá magában, mikor a
házon kívül volt.

Ez volt vigasztalása. S pedig ezen vigasztalása is hiúnak bizonyúlt be
nemsokára, a mikor nagy szomorúságára azt kellett észrevenni, hogy az az
ármányos fogadós úgy vette meg rajtok az adósságot, hogy a Sancho
tarisznyáját akasztotta le a szamárról s azt fogta ott fizetés fejében.


XII. FEJEZET.

Két ellenséges nagy hadsereg találkozik egymással.

Alighogy Sancho gazdájához érkezék, Don Quijote e szavakat intézé hozzá:

– Most már csakugyan igazán hiszem, kedves Sanchom, hogy az a vár, vagy
fogadó kétségkívül meg van babonázva, mert olyan vakmerő játékot, a
milyet véled űztek, valóban egyedűl a légben röpködő szellemek űzhetnek.

– Ha lepedő van kezökben – mormogá Sancho mérgesen – a mit a négy
sarknál fogva tartanak. De hagyjuk ezt! Elmúlt esőnek nem kell köpönyeg.

Don Quijote e szavakra megrántotta lova kantárát s a fogadó felé készült
visszafordulni.

– Tehát te valóban azt hiszed, hogy közönséges emberek voltak? – kiálta
fel a fegyvernök szemébe nézve merően. Akkor jer, forduljunk vissza, s
rettenetes boszut állok rajtok, ha százezeren volnának is!

Sancho majd halálra ijedt ura e szándékának hallatára. Szinte érezte
már, hogy az elbűvölt mór megint ujfent hogyan püföli, azok az ép-kézláb
szellemek pedig hogyan röpitgetik ismét a levegőbe; s nehogy ez az
aggodalma valósággá váljon, ura lecsendesítésére igy válaszolt annak
kérdésére:

– Jaj, dehogy voltak azok közönséges emberek, dehogy voltak! Olyan erős
volt mindegyik, mint egy egy bika, s nem is hiszem, hogy nem a
szarvukkal lökdöstek fel a levegőbe.

– Akkor hát mégis nekem van igazam – mondá Don Quijote, Sancho
kimondhatatlan örömére megint elfordítva lovát a vendéglő felől, – s ez
egy elbűvölt, megbabonázott hely, a melyben szellemek űzik ármányos
mesterségöket. Azért nem tudtam én a falon áttörni hozzád, hogy
segítségedre siessek, – nem hiába: a szellemek varázsa ellen még a kóbor
lovagnak sincs mindig elegendő hatalma.

– Már ugy látszik – toldá meg Sancho, szamarával ura mellett ballagva –
s a mint én tapasztaltam, ilyen elbűvölt szellem több van a világon mint
élő ember, s azért az én rövid eszem felfogása szerint, jobb is lenne
nekünk visszatérnünk a mi falunkba, mikor épen most áll javában a
takarás s a mi kicsink van, az után néznénk a helyett, hogy – a mint
mondani szokás – Pontiustól Pilatushoz barangoljunk s a cseberből
vederbe jussunk.

– Nem értesz hozzá! – mondá Don Quijote. – Hallgass és türj békén, s
lesz még idő mikor tulajdon szemeddel látod meg, mily dicsőséges a kóbor
lovagság kalandozása. Avagy monddsza csak: lehet-e a világon nagyobb
boldogság, s vajjon mi ér föl azzal az örömmel, midőn az ember valami
csatát megnyer vagy ellenségén diadalmaskodik? Semmi, kétségkivül semmi!

– Meglehet, hogy úgy van – felelt Sancho – ámbár én bizony nem tudom,
csak azt tudom, hogy mióta kóbor lovagokká lettünk, vagyis jobban mondva
nagyságod lett azzá (minthogy engemet nem lehet ezen tisztes rendhez
számítani) mi ugyan soha se nyertünk csatát, kivéve azt az egyet a
vizcayi ellen; de nagyságod még abból is félfüllel meg fél sisakkal
kevesebbet hozott el, mint a mennyit belevitt.

– Épen ez az, a mi engem annyira bánt! – zörrent fel Don Quijote – s jól
emlékezhetel, hogy még akkor megfogadtam, nem nyugszom addig, a mig
megrongált sisakom helyébe olyant nem szerzek diadalmas csatában, a
melyet a világ leghíresebb kóbor lovagja is irígyelni fog tőlem. Ezt
fogadom, ezt beváltom, s mig be nem teljesül, addig senki nekem a
hazatérésről szólni se merészeljen.

Sancho vette észre, hogy gazdája kissé fel van indulva, s azért
czélszerűnek látta, legalább egyidejig, szótalanúl folytatni mellette
haladását.

A múlt éjjeli álmatlanság s törödelem sokkal inkább az álmot tették
kivánatossá mindkettejöknél, semmint a falatozást, a miért is alighogy a
déli nap heve ellen árnyékba vonultak, Rocinantét és a szamarat kicsapva
a legelőre, lovag és fegyvernöke szép csendesen elszunnyadtak.

Frissitő álmuk jó sokáig tartott, mert a mire fölébredtek, a nap már
nyugat felé folytatta pályáját. Ők is utra keltek azonnal, de alig
haladtak egy órafolyásig, Don Quijote egyszerre felfigyelt, s észre
vevé, hogy az uton, a melyen mentek, nagy és sűrű porfelleg jő szembe
vélök. Mihelyt ezt megpillantá, szokott hevességével s élénkségével igy
szóla Sanchohoz:

– Ez a nap az, oh Sancho, melyen nyilvánvalóvá kell lennie, minő
szerencsét tartogat a sors az én számomra. Ez a nap az, ismétlem, melyen
– mint eddig minden esetben – ki fog tűnni karomnak hősisége, s melyen
oly tetteket fogok véghezvinni, melyek méltók lesznek arra, hogy a
jövendő századok csodájára, a hir könyvébe följegyeztessenek. Látod,
Sancho, azt az előttünk emelkedő porfelleget? Roppant hadsereg verte föl
azt, különféle és megszámlálhatatlan nemzetségek hadai, melyek ott
merészen elényomulnak.

Sancho akkorára kimeresztette mind a két szemét, a mekkorára csak bírta,
de semmi hadsereget sem tudott észrevenni, csupán két nagy porfelleget,
mely a nap hevétől hamuvá égetett országuton felgomolygott.

– Akkor hát két olyan hadsereg van itt – mondá Sancho – mert ime az
ellenkező oldalon hasonló porfelleg emelkedik.

Don Quijote arra fordult, hogy a valóságról meggyőződjék. S ime látta,
hogy csakugyan úgy van, s rendkivüli örömre gerjedett, mert valóban azt
képzelte hóbortos könyvei által megmételyezett agyában, hogy a mint azok
irják, ugy jön itt is szemközt egymással két hadsereg, melyek ott
akarnak találkozni s megütközni a téres mezőségen.

Pedig azt a porfelleget, a melyet látott, két igazán nagy juhnyáj verte
föl, melyek egy és ugyanazon uton jöttek egymással szemközt, s melyeket
a felkavart por miatt nem lehete mindaddig tisztán kivenni, a mig
egészen közel nem jutottak. Az irtózatos porfellegből egy egy pillanatra
szamárháton ülő juhászok, vagy gyalog terelő bojtárok alakja tűnt elé s
ezek fel-felhangzó kurjongatása vegyült a nagy nyájak fejkábító
szakadatlan bégetése közé. A zaj, a kilátszó és eltűnő alakok, s egy-egy
vasas végű pásztorbotnak néha néha megcsillanása szentűl azt hitették el
a képzelgő lovaggal, hogy itt csakugyan mindjárt rettenetes harcz lesz
kítörőben. Ezt olyan határozottsággal állította, hogy Sancho maga is
elhitte, miért is megszeppenve odasugta gazdájának:

– Mit tegyünk most, uram? Nem legjobb lenne tisztességesen eloldalogni a
míg észre nem vesznek?

– Micsoda – förmedt rá Don Quijote – megfutni a veszély elől?! Megszökni
a szerencse marokkal szórt áldásai elől?! Hát azt fogjuk tenni a mit
illik, odacsatlakozunk a csekélyebb számúakhoz és segítségére megyünk a
gyengébbeknek. S tudnod kell, Sancho, hogy azt a hadat, mely szemközt jő
velünk, Alifanfaron, ama hatalmas császár hozza és vezérli, a nagy
Trapobana sziget uralkodója. Ezt a másikat pedig, a mely hátunk mögött
nyomúl előre, az ő ellensége a Garamanták királya, a felgyürkőzött
Pentapolin, ki e nevet onnan nyerte, mert mindig felgyűrt ingújjal s
meztelen karral ront a csatába.

– S miért haragszik ez a két főúr oly nagyon egymásra? – kérdé Sancho.

– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez a Alifanfaron egy dühös pogány,
a ki nőül akarná venni Pentapolin leányát, ki igen szép s rendkivül
kedves kisasszony és keresztyén; atyja azonban nem akarja oda adni a
pogány királynak, mig ez előbb le nem mond az ő hamis prófétája Mohammed
vallásáról s a leány hitére át nem tér s meg nem keresztelkedik.

– Szakálomra mondom – kiálta fel Sancho Panza – ez a Pentapolin egészen
emberem! No már e mellé magam is odaszegődöm, s legyűrök érte
egyet-kettőt az ellenségéből.

– Ugy épen azt fogod cselekedni, a mit tenned illő, kell és szabad is –
viszonzá Don Quijote – mert az ilyen nagy csatákba való vegyülés
alkalmával, nem nélkülözhetetlenül szükség, hogy valaki épen felütött
lovag legyen.

– Nagyon meghiszem – mondá Sancho. De hová tegyük addig ezt a szegény
szamarat, hogy azután megint egészen biztosan rátaláljunk, ha a
csetepaténak vége lesz? Mert ilyen paripa hátán, azt tartom, csakugyan
senki fia sem ment még eddig háboruba.

– Az igaz – mondá Don Quijote – s legjobb lesz, ha saját sorsára bizod.
Ha odavesz, az se nagy baj, mert ha győztesek maradunk, lesz itt annyi
ló, hogy bizony nem tudom én, még Rocinantet is nem cserélem-e fel
másikkal. Most azonban vigyázz rám figyelmesen, mert azonnal elsorolom
előtted mind azon főbb lovagokat, kik e két hadseregben szolgálnak. S
hogy őket annál jobban megláthasd és megjegyezhesd magadnak: jer
vonuljunk félre ama dombocskára, mely amott emelkedik s a honnét a
hadseregeket áttekinthetjük.

Igy is cselekedtek s ott foglalának helyet egy halmon, honnan igen jól
meg lehetett volna látni a két nyájat, melyeket Don Quijote
hadseregeknek tartott, ha a felvert porfelleg nem gátolá s akadályoztatá
vala szemöket. A lovag azonban szokása szerint képzeletben látva azt,
mit a valóságban sem nem látott sem nem láthatott, emelt hangon így
kezde szólani:

– Az a lovag, kit amott látsz a sárga fegyverzetben, s ki pajzsán egy
kisasszony lábaihoz boruló koronás oroszlánt visel czimerül, az a hős
Laurocalco, az ezüst hid örökös ura; az a másik, az arany virágokkal,
kinek pajzsán három ezüst korona van kék mezőben, az a félelem gerjesztő
Micocolembo, Quirocia nagyherczege; az a másik, óriás tagjaival, az
előbbitől jobb kézre, az a soha meg nem rettenő Brandabarbaran de
Boliche, a három Arabia ura, a ki kigyóbőrbe van öltözve s pajzs gyanánt
egy ajtót hord, mely hir szerint ama templom ajtainak egyike, melyet
Sámson dönte romba, midőn saját halála árán vett boszút ellenségein.
Most azonban fordítsd tekintetedet im e másik oldalra, s ott fogod látni
azon hadsereg élén a mindig győztes és soha le nem győzetett Timonel de
Carcajonát, az Uj-Vizcaya herczegét, kinek pánczélöltönye négy színből
áll, kékből, zöldből, fehérből és sárgából, pajzsán pedig a biborszín
mezőben aranymacskát visel ezen felirással: „Miu.“ a mi kedves nejének
kezdő szótagja, ki – a mint mondják – a páratlan jóságú Miulina, Algarbe
herczegének, Alfeñiquennek leánya. Amaz, ki azon hatalmas mén hátára
nehezül s a ki a hó fehérségéhez hasonló fegyverzetet visel, s fehér
pajzst, czimertelent: az, ujoncz- lovag, franczia származású s neve
Pierres Papin, az Utrique báróságok tulajdonosa. Az a másik, ki ama
csíkos könnyed zebrának oldalait veri vassarkantyuval s égszín kék
öltönyt visel, az Nervia hatalmas herczege, Espartafilardo del Bosque, a
ki pajzsán jelvénye gyanánt egy csirágot hord ezen spanyol felirattal
„Szerencsém hajt!“

Ily módon számtalan lovagot nevezett mind az egyik, mind a másik
hadseregből, mindnyáját úgy képzelve maga elé s valamennyinek maga
rögtönzött fegyverzetet, színeket, czímereket és jeligéket, a mit mind,
de mind a maga tulajdon elcsavart eszéből meríte. Félbenszakasztás
nélkül így folytatá:

– Ez a szemben álló hadsereg különféle nemzeteknek népeiből áll: imitt
azok foglalnak helyet, kik a nagyhirű Xanthus édes vizét iszszák; amott
azok, kik Boldog-Arábiában a legfinomabb és legdrágább aranyat mossák.
Ott a numidiaiak, a kiknek csak kötve lehet hinni, ott a persák, kik
íveikről és nyilaikról híresek, a partusok és médek, kik
visszafutamlással harczolnak; távolabb a sátorverő arábok, azután az ép
oly fehér mint kegyetlen szittyák, az átfúrt ajkú éthiopok, s más
számtalan nemzetbéliek, kiknek arczát látom és felismerem ugyan, azonban
nevökre nem emlékezem. Ebben a másik hadseregben pedig itt jönnek azok,
kik az olajfás Bétis kristálytiszta forrásait iszszák, és azok, kik
arczukat a mindig gazdag és aranyos Tajó nedvével simítják és
fényesítik; s azok, kik a fenséges Jenilnek hasznos habjait élvezik, s
azok, – ott, ott azok az aranykalászokkal koszorúzott gazdag manchaiak,
a gót vér régi maradványai, kik a hullámos Pisuergábán fürdenek, mely a
világ első folyam-fürdeje lenne, csak oly sokszor ki ne száradna, s csak
ajjal-bajjal felfogott vizében olyan átkozott rosz szagú kendert ne
áztatnának!

Teremtő szent Istenem! De hány meg hány országot említett, hány meg hány
nemzetet sorolt elé még ezeken kivül, s valamennyi nevét oly gyorsan
pergette le nyelvén, hogy Sancho kábultában majd ledőlt a szamaráról.
Jobbra balra nyujtogatta a nyakát, szeme szája nyitva volt a nagy
nézésben, mig utóljára megint csak szokott kételkedése vett erőt rajta s
e szavakban fakadt ki:

– Most mindjárt az ördög vigyen el engemet, ha mindazon emberek, vagy
óriások, vagy lovagok közül, a kiket nagyságod felsorolt, csak egyetlen
egynek a kis körme mutatkozik is ezen az egész tájékon. Én legalább
csakugyan egyet se látok, s tartok tőle, hogy az egész megint olyan
varázslat lesz, mint a múlt éjszakai kisértetek.

– Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltá fel Don Quijote – avagy nem hallod-e a
lovak nyerítését, a trombiták harsogását, s a dobok pörgését?

– Nem hallok én semmi mást – viszonzá Sancho – mint juhok és birkák
töméntelen bégetését.

S ez valóban így ís volt, mert a két nyáj már egészen közelökbe
érkezett.

– A félelem az oka, hogy se látsz, se hallasz – jegyzé meg Don Quijote
kicsinylőleg. – Vonulj félre, s hagyj magamra engemet, vagyok én
egymagam is elegendő arra, hogy győzelmet szerezzek azon félnek a
melyhez csatlakozom.

S e szavak kimondása után tüstént sarkantyuba kapta Rocinantét, s az
előre szegzett dárdával, a lovától kitelhető legnagyobb sebességgel
száguldott alá a dombocskáról.

Sancho utána kiabált:

– Forduljon vissza, señor Don Quijote! Megálljon! Látok már, tudom már!
A nagyapám szakállára esküszöm: semmi egyebet mint juhokat és birkákat
készül megtámadni! Megálljon! Hiszen csak a vak nem látja, hogy nincs
itt se óriás, se lovag, se oroszlán se macska, se fegyver, se paizs, se
égszinkék, se pokolfekete. Mit akar hát cselekedni, Isten legyen
irgalmas bűnös lelkemnek!

Don Quijote azonban csak nem tért vissza, hanem a helyett inkább
fenszóval kiálta:

– Rajta vitézek, kik a neki gyürkőzött karu bátor Pentapolin császár
lobogóit követitek s azok alatt harczoltok, utánam, csak utánam
valamennyien, s meglátjátok mily könnyű szerrel állok boszút az
ellenségen, Alifanfaron de la Trapobanán!

Ezeket mondván közibe rontott a juhnyáj seregnek s oly bátorsággal és
hevességgel kezdé az állatokat felnyársalgatni, mintha valósággal
halálos ellenségeit öldösné.

A pásztorok és bojtárok, kik a nyájat hajtották, rákiabáltak hagyjon fel
vele, azonban látván, hogy ez mind nem használ, leoldották parittyáikat
s füleit hatalmas kavicsokkal és kövekkel köszönték.

Don Quijote föl se vette a köveket, hanem majd ide majd oda ugratva
felkiálta:

– Hol vagy, kevély Alifanfaron? Jer szembe velem ki, egyes magános lovag
vagyok, ki szemtől szembe akarok erőddel megmérkőzni s életedet venni
annak büntetéseül mit a garamantai hős Pentapolin ellen elkövetsz.

Minthogy ő mindegyre folytatta a szurkálást dárdájával, utoljára a
pásztorok sem vették tréfára a dolgot, hanem ugyancsak sűrűen zúdították
a köveket, s nem igen nézték feje mellett repülnek-é el vagy fejét is
találják. A sok kőcsapásra a szerencsétlen lovag végre leszédült a
nyeregből. A pásztorok erre odasiettek, látták mozdulatlanúl feküdni a
földön, s magok is egészen halálnak válltak, mert azt gondolák, hogy
megölték; azért tehát a legnagyobb sietséggel összeterelték a nyájat,
felnyalábolták a leszúrt birkákat s aztán nagy sietve odább állottak.

Sancho ezen idő alatt a magaslatról nézte urának bolond cselekedeteit és
szakállát tépte s átkozta az órát és pillanatot melyben vele,
szerencsétlenségére, megismerkedék. Mikor azonban, látta, hogy a földre
rogyott, a pásztorok pedig távoztak már: lement a dombról, odasietett
hozzája s így szóla:

– Hát nem megmondtam-e, señor Don Quijote, térjen vissza, hiszen csak a
vak nem látta, hogy ezek nem hadseregek, hanem juhnyájak.

– Oh, hogy az az én gonosz ellenségem, az az átkozott varázsló ezt is
így el tudta bűvölni és bájolni! Tudd meg, Sancho, ezeknek igen könnyü
azt láttatniok velünk a mit akarnak; s az az átkozott, a ki engemet
üldöz, megirígyelvén a dicsőséget, melyet – a mint tudta – e csatában
nyernem kell vala: az ellenséges hadseregeket juhnyájakká varázsolá!
Hanem az ég szerelmére kérlek, tégy meg egyet, hogy csalódásodból
kijózanodjál s belásd, hogy igazat mondok: ülj fel szamaradra, menj
utánok szép csöndesen s majd meglátod, mihelyt kissé távolabb lesznek,
azonnal felöltik előbbi alakjokat s a birkákból megint emberekké válnak,
szakasztott azokká, a kiknek őket én festettem. Most azonban mégis, ne
menj, mert szükségem van segítségedre. Segíts felemelni, mert
kegyetlenül megütögettek, s úgy látszik egy pár zápfogammal is kevesebb
van a számban mint azelőtt.

És ez így is volt. Sancho fölemelte gazdáját, de a hű csatlósnak oly
rosz kedve volt, hogy valóságos szomorúságnak is beillett. Don Quijote
észrevette, s meg nem állhatá, hogy azt ne mondja:

– Talán dicsőségemet irígyled? Talán az szomorít el annyira, hogy azon
szerencsétlenségekből, melyek engem értek, te néked semmi sem jutott.

– Nekem nem jutott? – viszonzá Sancho – hát valjon az, a kit tegnap a
levegőbe lódítottak, a komám vagy a szomszédom volt talán nem én magam?
S az a tarisznya, melyet elvesztettem minden holmimmal együtt, másé volt
talán s nem az enyim?

– Te a tarisznyádat vesztetted el, Sancho? – kérdé Don Quijote.

– Persze hogy elvesztettem – viszonzá amaz.

– Akkor hát ma nincs mit ennünk! – mondá Don Quijote, meglepőleg
lehangolva.

– Dehogy nincs! – felelt Sancho csipősen – hát azok a jóféle fűvek itt a
rétségen, a miket nagyságod olyan jól ismer, s a mikből a kóbor lovagok
olyan jóízűen szoktak falatozni.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – de most az egyszer, úgy érzem, egy
darab kenyér meg valami hús- vagy sajtféle, mégis csak jobban esnék mint
a rétség minden füve. Egyébiránt, az úr gondot visel.

Ezen vigasztalással tovább folytatták utjokat.


XIII. FEJEZET.

A mit a holtak adhatnak az élőknek.

Don Quijote reménysége jódarabig nem látszék teljesülni. Sem hajlékot
nem találtak, a hol az éjen át megpihenhessenek, – sem semmiféle
eleséget, a mivel éhségöket csillapíthatták volna.

Már jóformán besötétedett, de azért útjokat tovább folytatták, mert
Sancho azt gondolá, az út mentén előbb-utóbb mégis csak kell valami
vendéglőfélére akadniok. Most az egyszer azonban egészen más, és sokkal
érdekesebb kaland volt megírva felőlök a sors könyvében. Ugyanis a mint
még jó darabig haladtak, s mindenütt egy hivogató, barátságos fénynek,
valami vendéglő megvilágított ablakának megcsillanását lesték: az egy
helyett egyszer csak számos fénypont villant fel, de sőt közelített
feléjök mint megannyi mozgó csillagok.

Sancho egészen elhült rémültében a mint ezeket látta, sőt maga Don
Quijote is megdöbbent. Amaz megrántá szamarának kötőfékét, emez lova
kantárszíját, megálltak s a szemök is kidűlledt, úgy nézték, mi lehet az
a világosság.

S ime látták, hogy a fénypontok mindegyre közelebb jönnek feléjök, s
mennél közelebb jönnek, annál nagyobbakká lesznek, mely látományra
Sancho úgy remegett mint a kocsonya, Don Quijotenak pedig minden
hajaszála égnek állt; utóbb aztán mégis neki bátorodva, így szóla:

– Ez, Sancho, minden kétségen kivül a legnagyobb és legveszedelmesebb
kaland lesz, melyben szükség, hogy teljes erőmet és bátorságomat
összeszedjem.

– Jaj nekem boldogtalannak, – mondá Sancho – ha ebben a kalandban megint
kisértetekkel gyűlik meg a bajunk, már pedig úgy lesz: hol kapok én
annyi oldalbordát, hogy még ezt is elviseljem?

– S legyenek bár kisértetek – szólt Don Quijote – nem fogom tűrni, hogy
csak ruhádnak szegélyét is megérintsék. Mert ha a múlt alkalommal oly
gonosz játékot űztek veled, ez azért volt, mert a kerités falán át nem
mászhattam; most azonban sík mezőn vagyunk, a hol kardomat úgy
villogtathatom a hogy akarom.

– Igen ám, de ha megint úgy megbabonázzák, eréjét veszik mint a multkor
tették – mondá Sancho – mit ér akkor, akár nyílt mezőn legyünk akár sem.

– Mind a mellett bátorság, Sancho – szóla Don Quijote – csak bátorság!
Majd meglátod, hogy az nálam nem hiányzik.

– Nálam se, csak legalább egy mértföldnyire volnánk innen! – tevé hozzá
Sancho s azzal mindketten meghuzódtak az út szélén s folyton azt
vizsgálták, mik lehetnek ama közelítő fényvilágok?

Nem sokára számos fehér inges alak merűlt fel előttök, kiknek ijesztő
külseje annyira megrémíté Sancho Panza szívét, hogy a foga úgy vaczogott
bele, mint a kit a negyed napos hideg ráz, s ez a szívdobogás és
fogvaczogás még erősebben eléfogta őket, mikor az egész dologgal
tisztába jöttek.

Mert ime valami húsz fehér ingbe öltözött alakot vőnek észre, a kik mind
lóháton voltak, kezökben égő fáklyával. Ezek mögött fekete, gyászszal
bevont lovas függő hintó tűnt elé, ennek nyomában pedig hat lovas ember,
gyászszal borítva egész az öszvérek lábáig, mert nyugodt menetelökből
csakhamar világosan ki lehetett venni, hogy nem lovon ülnek.

A fehér ingesek halk, siralmas hangon folytonosan mormogtak valamit
magokban.

Ez a különös látomány ily késő éji órán e magános pusztaságon, teljesen
elegendő volt arra, hogy nemcsak Sancho szívét, de még gazdájáét is
egészen elrémítse s igy, a midőn ez utóbbi még csak megdöbbent, amannak
már egészen az inába szállt a bátorsága.

Hanem a lovag egyszerre egészen más emberré lett, mert képzelő tehetsége
a legnagyobb elevenséggel, abban a nyomban könyveinek valamelyik
kalandját idézte föl lelkében. Azt képzelé, hogy a függő hintó holttest
vivő, melyben valami halálra sebzett vagy élte fosztott lovagot visznek,
a kiért boszut állani egyes-egyedül az ő kötelessége. Igy tehát minden
szó nélkül dárdarudját támadásra feszíté, a nyeregben feszesen helyet
foglalt s urias fenkölt magatartással odaállt az útnak kellő közepére, a
merre a fehér ingeseknek okvetetlenűl el kelle vonulniok. Midőn ezek
egészen közel érkeztek már hozzá, emelt hangon rájok kiálta:

– Megálljatok, lovagok, bár kik legyetek, s adjatok számot nekem arrúl:
kik vagytok, honnan jöttök, hová mentek s mit visztek ama ravatalon?
Mert a mint látszik, vagy ti követtettek el vagy ellenetek követett el
más, valami gonoszságot, melyről nekem illő és szükséges értesülnöm,
hogy vagy titeket büntesselek azon gonoszért a mit tettetek, vagy
értetek álljak boszút azon sérelemért, a mit rajtatok elkövettek.

– Utunk igen sietős – mondá a fehér ingesek egyike – mert a fogadó
messze van még s nem időzhetünk oly sokáig, hogy ennyi kérdésre
megfeleljünk.

S azzal öszvérét megsarkantyuzva tovább haladt.

Ez a válasz mélyen sérté Don Quijotet s nem volt rest, hanem megkapta az
öszvért zablatövön s harsányon felkiáltá:

– Megállj és légy udvariasabb s adj számot mindarról, a miről
kérdeztelek, mert ha nem: párbajra velem mind valamennyien!

Az öszvér ijedős volt s midőn kantárát megragadták, úgy megbokrosodott,
hogy két hátulsó lábára ágaskodva gazdáját hanyatt vágta a földre.

Az egyik gyalog szolga látván a fehér ingesnek esését szidalmazni kezdé
Don Quijotét, ennek pedig – ki már különben is lángolt a haragtól – több
se kellett s a szögzett lándzsa rúddal neki rontott az egyik
gyászruhásnak, s egy hatalmas lökéssel kivetette a nyeregből; majd meg a
többinek esvén, érdemes volt látni, mily gyorsasággal támadá meg s
kergette szélylyel őket. A fehér ingesek mind félénk s fegyvertelen nép
valának, így tehát könnyü szerrel megszalaszthatók a tusában; lobogó
fáklyáikkal csakhamar neki is iramodtak a mezőnek s úgy
lótottak-futottak, mint a kik egészen meg vannak keveredve. A
gyászruhába öltözöttek azonban hosszú ruháikba egészen tetőtől talpig be
lévén burkolva, meg sem mocczanhattak, úgy hogy Don Quijote kénye-kedve
szerint összeszurkálhatta valamennyit, s végre is kényszeríté őket, hogy
helyöket elhagyják, mi közben mindnyájan azt hitték, hogy ez nem is
ember, hanem maga az elszabadúlt ördög, a ki azért jött, hogy elragadja
tőlök a holttestet, melyet a függő hintón magokkal hoztak.

Sancho látta mindezt s urának bátorságán csodálkozva, ekkép szóla
magában:

– De már csakugyan kétségtelen, ez az én gazdám igazán is oly bátor és
hatalmas, mint a hogy magáról állítja.

Egy égő fáklya feküdt a földön az első lovag mellett, kit az öszvér
levetett a nyeregből; ennek világánál meglátta Don Quijote a földre
terültet s a rúd hegyét arczának tartva, azt mondá neki: adja meg magát
különben halálfia.

A földön fekvő erre így válaszolt:

– Már is megadtam magamat egészen úgy, hogy mocczanni sem tudok, mert az
egyik bokám kificzamodott. Esdekelve kérem nagyságodat, ha keresztény
lovag ne bántson, mert különben nagy szentségtörést fog elkövetni,
minthogy én immár felszentelt pap vagyok.

– De ki az ördög hozta hát ide önt – kérdé Don Quijote – ha egyházi
férfiu?

– Ki hozott ide, señor? – viszonzá a földön fekvő – tulajdon
szerencsétlenségem.

– S pedig még nagyobb is fenyegeti – mondá Don Quijote – ha meg nem
felel mindazon kérdéseimre, melyeket az imént intéztem.

– Könnyü lesz mindazokra válaszolnom nagyságodnak – viszonzá a földre
terített – s először is azon kezdem, hogy az én nevem Alonzo Lopez,
szülőföldem Alconbendas, Baeza városából jövünk más tizenegy pappal, kik
amott szaladnak az égő fáklyákkal. Segovia városába törekszünk s ama
függő hintóban egy halottat viszünk, ki életében lovag volt s ott halt
meg Baezában, a hol el is temették, most azonban, a mint már említém,
porhüvelyét családi sírboltjába viszszük, mely az ő szülőföldén van
Segoviában.

– S ki okozta halálát? – kérdé Don Quijote.

– A súlyos betegség, mely másfél esztendeig gyötörte – hangzék a válasz
– míg isten kegyelme végre feloldozta szenvedéséből.

– Ily módon – viszonzá a lovag – istenem fölment azon teendőtől, hogy az
elköltözöttért bosszút álljak, a mit pedig meg kellett volna
cselekednem, ha más okozta volna halálát. S minthogy tisztelendőséged
most már udvariasan megmondá nevét, hasonlóval tartozom én is; tudja meg
tehát, hogy én manchai lovag vagyok s nevem Don Quijote; tisztem és
foglalkozásom pedig az, hogy szerte járok a világban s eligazítom a
ferdeségeket s jóvá teszem a sértéseket.

– Nem tudom, mit jelenthet az: a ferdeségeket eligazítani; – mondá a pap
– legalább a mi bennem egyenes volt, azt ferdévé tette, minthogy az
egyik lábamat eltörte, a mely teljes egész életemben se lesz többé
egyenes; a sértés pedig, melyet nálam jóvá tett, az vala, hogy nekem
olyan sérelmet okozott, mely sérülés marad mindörökre, s bizony
vesztemre történt találkozásom nagyságoddal, ki kalandokat szokott
keresni.

– Minden bajnak megvan a maga oka – mondá Don Quijote – az önöké pedig
az volt, señor Alonzo Lopez, hogy úgy jöttek, a mint jöttek, éjnek
idején, beburkolózva, égő fáklyával, imádságot mormolva, gyászszal
borítva, ugy hogy az egész olyannak látszott, mintha valami gonosz,
túlvilági mesterség volna. Én tehát el nem mulaszthatám kötelességem
teljesítését s meg kelle önöket támadnom, de meg is támadtam volna, bár
a pokol valóságos ördögeinek tudjam, a kiknek csakugyan tartottam és
gondoltam is.

– Ha már a sors úgy akarta – mondá a földön fekvő – esdekelve kérem
nagyságodat, kóbor lovag úr, ki ennyire tönkre tett: segítsen fel
legalább ez az öszvér alól, mert az egyik lábam a kengyelvas és a nyereg
közé szorúlt.

– Én bizony egész reggelig elbeszélgettem volna – mondá Don Quijote –
miért előbb nem szólt bajáról?

Akkor rögtön odakiáltotta Sancho Panzát; de bizony ennek kisebb gondja
is nagyobb volt a sietésnél, mert kedvire azzal foglalkozott, hogy egy
jól megtermett s élelmi szerekkel dúsan megterhelt izmos öszvért
fosztogatott kí, melyet a tisztelendő urak magokkal hoztak. Sancho
hamarjában zsákká hurkolta a szürét, s valamit csak talált és kaphatott,
ebbe bele rakta, rávetette szamarára s csak azután sietett urához és
segített neki a szegény megsebzettet az öszvér terhe alól kíszabadítani.
Miután feltette barmára, kezébe adta fáklyáját, Don Quijote pedig azt
mondá neki, menjen többi társa után, s jelentse részéről azoknak is
bocsánatkérését az elkövetett sérelemért, melyet semmi áron sem volt
szabad elmulasztania. Sancho pedig még ezt tevé hozzá:

– S ha talán azon urak tudni akarják, ki volt ama hős, ki őket így
megtámadta: mondja meg nekik atyaságod, hogy az a hírneves Don Quijote
de la Mancha volt, más nevén pedig a „Búsképü lovag.“

Ezzel a pap eltávozott; Don Quijote pedig először is azt kérdé igen nagy
érdekeltséggel Sanchotól: mi indította arra, hogy a mi eddigelé soha se
történt, a „Búsképü lovagnak“ nevezze?

– Megmondom nagyságodnak – viszonzá Sancho – erre bizony az indított,
hogy a mint ama pórúl járt egyházi ember fáklyájának világánál néztem:
nagyságod igazán olyan bús képet vágott, hogy annál szomorúbbat soha
életemben nem láttam. Nem tudom, az volt-e az oka, hogy nagyságod ezen
viaskodásban már nagyon kimerűlt, vagy az, hogy metsző és zápfogai
kipotyogtak.

– Nem ez az oka – viszonzá Don Quijote fontos képpel – hanem bizonyára
az, hogy azon bölcs, a ki tetteimet megírni hivatva lesz, az látta
jónak, hogy válaszszak én is valami melléknevet, a mint minden régi
lovag is cselekedett. Így az egyik a „Lángkardú lovag“-nak nevezte
magát, a másik az „Egyszarvnak“; ez a „Phönix-madár“ lovagja volt, amaz
meg a „Halál lovagja,“ szóval: ilyen nevek alatt valának ismeretesek a
föld egész kerekségén. Kell is a kóbor lovagnak valami nevezetes
eseményről vett ilyen melléknevének lenni, s azért mondom, ama már
említett bölcs adta a te nyelvedre, juttatá néked eszedbe most, hogy
engem a Bús-képü lovagnak nevezz el, a mint a mai naptól kezdve ezután
valóban hivatni is akarom magamat. S hogy ezen név annál jobban illjék
hozzám: mihelyt alkalmam lesz rá, pajzsomra azonnal egy igen bús alakot
festetek.

– Erre ugyan kár lesz időt és pénzt vesztegetni – mondá Sancho – csak
annyit kellene tennie nagyságodnak, hogy mutassa meg a saját képét, s
aki csak látja, minden egyéb kép és czímer nélkül is a Bús-képü lovagnak
fogja nevezni.

Don Quijote elnevette magát Sancho ez ármányos megjegyzésén; mindazáltal
csakugyan elhatározá, hogy felveszi ezen melléknevet, valamint előbbi
feltett szándéka szerint, a képet is ráfesteti pajzsára. Azután így
szóla:

– Nézzük már most a holttestet.

Ebbe azonban Sancho semmi szín alatt bele nem egyezett.

– Uram – mondá – nagyságod ezen veszedelmes kalandot sokkal
szerencsésebben fejezte be akármelyiknél azok közül, melyeknek eddigelé
tanúja voltam. Nem lehetetlen, hogy ennek a csapatnak, a mely ugyan le
van győzve és szélylyel van szórva, egyszer csak eszébe jut, hogy
egyetlen ember győzte le őket s erre aztán haragra lobbannak, s
megszégyenűlten visszatérnek, felkeresnek bennünket s úgy elvernek, hogy
megemlegetjük. A szamár olyan sorban van, hogy jobb se kell, a hegység
közel, az éhség gyötör: nem tehetünk okosabbat, mint szépcsendesen
kereket oldani, s aztán mint a példabeszéd tartja: halott menjen sírba,
eleven meg torba.

S azzal, szamarával előre rugtatva kérte urát induljon el utána; ez
pedig látván, hogy Sanchonak csakugyan igaza van, hajtott az okos szóra
s minden feleselés nélkül követé.

Rövid haladás után két kisebbecske hegy között téres és rejtett völgybe
jutottanak, a hol le is szálltak, Sancho pedig terhétől megkönnyebbíté
szamarát s a zöld fűre letelepűlvén, az éhségnek fűszerével a reggelit,
ebédet és vacsorát egy füst alatt költék el, s mind a ketten igen
jóízűen lakoztak a hadi törvények szerint – legalább a mint azokat ők
magyarázták – egészen jogosan ejtett zsákmányból.

Mindazáltal a szerencsétlenség most is csak üldözte őket, a mi fölött
kivált Sancho kesergett legjobban: ugyanis nem volt egy csöpp boruk, de
még csak egy korty vizök se, a mibe ajkokat belemárthatták volna.
Sanchot tehát szörnyen gyötörte a szomjuság s mihelyest meglátta, hogy
azt a rétet, melyre letelepültek, dúsgazdag zöld fű borítja, rögtön ily
szavakra fakadt, mint a következő fejezetben azonnal elmondjuk:


XIV. FEJEZET.

Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha
szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál.

– Már akárki mit mondjon is, uram, ez a zöld fű annak a jele, hogy itt
valahol a közelségben forrásnak vagy pataknak kell lenni, mely ezt a
gyepet nedvesíti; s igy igen jó lesz ha kissé elébbre megyünk, hogy
találjunk valamit, a mivel ezen rémítő szomjuságot olthassuk, mely
bennünket tikkaszt s a mely kinosabb magánál az éhségnél is.

Don Quijote helyeslé a tanácsot s Rocinantet kantáron fogva, Sancho
pedig szamarát kötőféken, minekutána erre a vacsora maradékát
felvetették, a rétségen előbbre nyomultak, de csak tapogatózva, mert
olyan setét volt, hogy teljességgel nem láttak.

Alig mentek azonban mintegy kétszáz lépésnyire, midőn fülökbe olyan hang
csapódott, mint a hogy valamely magas szikláról leomló zuhatag szokott
morajlani.

Ezen zajnak kimondhatatlanúl megörültek; de midőn hallgatózni kezdének
merről hangzik fel: időnként más neszt is vettek észre, mely a viz
közelsége fölötti örömüket megzavarta, kivált Sanchoét, a kinek igen
hamar inába szállt a bátorsága.

Időről időre folytonosan ismétlődő csapások hangzottak feléjök s
közbe-közbe vasak és lánczok zörgése, mi a viznek rohamos zúgásával
egyben bizony megdöbentette volna akárki fiát is, hacsak nem oly bátor
mint Don Quijote.

Az éj, a mint már említettük, sötét volt, ők pedig véletlenűl néhány
magas fa alá jutottak, melyeknek enyhe szél lengette levelei döbbentő
halk rezgéssel susogának. Igy tehát a magány a környék, az éjhomály, a
vizzúgás és levélsusogás mind rettegést s félelmet gerjeszte annyival
inkább, mivel azt kelle tapasztalniok, hogy se az ütések nem szűnnek
meg, se a szél nem csillapúl, se a hajnal nem érkezik, a mihez még az is
járult, hogy semmikép sem tudhatták hol vannak.

Don Quijote azonban, kit rettenthetetlen szíve nem hagyott el,
Rocinantera pattant, karjára ölté pajzsát, a dárdarudat előre szögzé s
igy szóla:

– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végezésére s nagy
diadalok kiküzdésére születtem. Ime, hű és derék fegyvernök, jól
láthatod ez éj áthathatatlan sötétségét, rendkivüli némaságát, e fák
tompa és zürzavart susogását, ama viznek rémület gerjesztő morajlását,
melynek felkeresésére indultunk, s ama szünet nélküli ütéseket, melyek
fülünket sértik és sebzik. Mindezek együtt véve vagy egyenként,
elegendők volnának félelmet, megrémülést s elszörnyedést gerjeszteni,
magának a harczok istenének, Marsnak kebelében; mennyivel inkább tehát
az olyanban, a mely nem szokott hozzá hasonló eseményekhez és
kalandokhoz. Mindazonáltal mindezek, a miket előtted lefestettem, az én
lelkemet csak inkább ébresztik és lángra keltik elannyira, hogy szívem
már is ég a vágytól, belebocsátkozni e kalandba, lássék az bármily
rettenetesnek. Igy tehát szorítsd meg kissé Rocinante terhellőjét és
aztán Isten veled! Várj itt reám három napig, de ne tovább, mert ha
azalatt itt nem leszek, akkor bátran visszatérhetsz falunkba, onnan
pedig, – ha oly jó akarsz lenni hozzám, megteszed azt a szívességet, –
menj el Tobosoba, s mondd meg a páratlan tökéletességü Dulcineának, hogy
rabjává lett lovagja halált szenvedett, mert oly hős tettekre
ragadtatott, melyek méltóvá tevék, hogy Dulcinea lovagjának nevezzék.

Mikor Sancho urának e szavait hallá, sírva fakadt mint senki még
keservesebben a világon, s így szóla:

– Ugyan miért is akar nagyságod ebbe a rettenetes kalandba keveredni?
Ime éjszaka van, nem lát bennünket senki, bízvást utra kerekedhetünk, s
elkerülhetjük a veszedelmet, ha három napig nem iszunk is. S minthogy
senki sincs, a ki látna, senki se nevezhet bennünket gyáváknak. De nem
is jó az Istent kisérteni! Elég csoda már az is, a mit az ég
nagyságoddal tett, hogy ment maradt a levegőbe lódítástól, a mi engemet
ért, s győztesen, szabadon és sértetlenül távozott annyi ellenség közül,
a hány azt a holttestet környezé. S ha mind ez meg nem indítja s el nem
lágyítja még e kemény szivet: indítsa meg az a gondolat, hogy mihelyest
nagyságod ismét eltávozik, én félelmemben mindjárt rögtön szörnyet
halok. Eljöttem onnan hazulról, elhagytam feleségemet, családomat hogy,
nagyságodat szolgáljam, mert azt gondoltam állapotom majd jobbra s nem
roszabbra fordúl. Hanem, valamint a kapzsiság kirepeszti a zsákot, nekem
csakugyan tönkre tette minden reményemet, mert a mikor legelevenebben
képzeltem már, hogy enyim az az átkozott pokolsziget, melyet nagyságod
oly sokszor igért: most azt kell látnom, hogy ennek fejében és díja
gyanánt nagyságod magamra hagy ebben az ember nem lakta pusztaságban.
Mindenre kérem, a mi szent, kedves gazdám, ne tegyen ily
szerencsétlenné; s ha már semmikép se akar elállni azon szándékától,
hogy e dolgot elköveti, halaszsza legalább reggelre, mert a mint pásztor
koromból tudom, nekem úgy látszik két-három óra mulva hajnalodik már,
mert a kis medve szája feje fölött áll, mig éjfélkor még a bal karja
irányában szokott lenni.

– Hogyan láthatod te azt, Sancho, – mondá Don Quijote – hogy a kis medve
feje, lába merre fekszik, hiszen az éj egészen korom setét s az egész
égboltozaton egyetlen csillag se látható.

– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a félelemnek sok a szeme, s ha még azt
is meglátja, a mi a föld alatt van, hogy ne látná meg azt, a mi az égen
van? Egyébiránt azt az ember különben is kitalálhatja, hogy nemsokára
okvetetlenűl hajnalodik.

– Hajnalodjék vagy se – folytatá a feleselést Don Quijote – soha ne
mondhassa senki én rólam, hogy könnyek és esdeklések eltántorítottak
attól, a mit mint lovag, cselekedni tartozom. Igy tehát kérlek Sancho,
hallgass; – az Úr majd gondot visel mind a kettőnkre. Most pedig
szorítsd meg jól Rocinante terhellőjét s maradj aztán itt, majd meglátsz
engem vagy élve vagy halva nemsokára.

Sancho látván gazdájának teljes elhatározottságát, valamint azt is, hogy
könnyei, tanácsai és esedezése mind csak falra hányt borsó: olyan
cselhez kivánt folyamodni, a melylyel talán sükerülhetett gazdáját egész
reggelig visszatartóztatni. Igy tehát, midőn a paripának terhelőjét
megszorítá, szamara kötőfékével Rocinante két lábát egészen csendesen és
észrevétlenül megnyügözé, ugy hogy a midőn Don Quijote indulni akart,
nem tudott, mert a paripa csak ugrálva volt képes megmozdulni.

Sancho Panza látván, hogy a furfangosság jól sült el, igy szóla:

– Lám, señor, nem hiába sírtam-ríttam, az ég könyörült rajtam, s az
akarja, hogy Rocinante meg se tudjon mocczanni; s ha nagyságod fel nem
hagy azzal, hogy a lovat még tovább is üsse, verje, majd magára
haragítja a sorsot, vagy is, a mint mondani szokták: neki rúg a
tövisnek.

Don Quijote majdnem kétségbe volt esve, mert mennél jobban sarkantyuzta
a lovat, annál kevésbé mozdúlt, s így a nélkül, hogy nyomára jutott
volna a nyűgözésnek, kénytelenségből megadta magát s kész lőn bevárni,
mig kihajnalodik vagy Rocinante képes lesz megmozdúlni, mert szentül
hitte, hogy az akadálynak sokkal magasabb hatalom az oka, semmint Sancho
furfangossága. Így tehát ekkép szóla:

– Ha már így van, Sancho, hogy Rocinante nem tud megmozdúlni: isten
neki, bevárom hát nyugodtan a mig megvirrad, habár szívemből meg tudnám
síratni, hogy a hajnal még oly messze van!

– Azt ugyan kár volna tenni – mondá Sancho – majd elmulattatom én
nagyságodat s mesélek akár reggelig, ha ugyan nagyságod nem akar talán
leszállani s kissé leheveredni a zöld gyepre s aludni egyet, mint a
kóbor lovagok szoktak, hogy annál pihentebbek legyenek, ha majd a
veszedelembe bele kell rohanni.

– Leszállani s aludni én? – kérdé Don Quijote – avagy olyan lovagnak
gondolsz-e engemet, a ki pihenni tudna a veszély idején? Ám aludjál te,
a ki alvásra vagy teremtve, vagy tedd a mit akarsz, én azonban azt fogom
cselekedni, a mit állásomhoz legillőbnek látok.

Ne gerjedjen haragra, nagyságos uram, – mondá Sancho – nem rosz
szándékból mondottam.

S azzal odamenvén hozzája, egyik kezét rátette a nyeregkápára, másikat a
nyereg hátuljára, ugy, hogy urának lábát egészen átkarolta, mert egy
hajszálnyira se merészelt volna eltávozni tőle, annyira borsózott a háta
amaz ütésektől, melyek szakadatlanúl még mindig felhangzottak.

Don Quijote felszólítá, hogy ám beszéljen tehát valami mulattatót, a
mint igérte, mire Sancho viszonzá: megtenné szivesen, csakhogy ettől a
szűnni nem akaró átkozott zajtól annyira meg van rőkönyödve, hogy a
nyelve se forog a szájában.

– De azért majd csak összeszedem minden erőmet – tevé hozzá – s mesélek
egyet, és ha senki félbe nem szakaszt, a mig a végére érek: mondhatom,
hogy helyre egy mese lesz. Vigyázzon hát nagyságod, kezdődik már: Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer Estremadura egyik falujában egy
kecskepásztor, akarom mondani olyan ember, a ki kecskéket őrzött, mely
nyájőrt vagy kecspásztort, mint mesémben ezután nevezem, Lope Ruiznak
hívták, s ennek a Lope Ruiznak, a kecskéket őrző pásztornak, de
egyszersmind nyájtulajdonosnak…

– Ne szaporítsd a szót annyira! – kiálta fel Don Quijote már Sancho
meséjének elején is majdnem kétségbeesve az elbeszélő hosszadalmasságán
– ha tovább is így folytatod elbeszélésedet, hogy minden szavadat
kétszer ismétled, el nem végzed holnaputánig se. Mondd egy folytában,
mint értelmes emberhez illik, ha pedig ugy nem tudod, akkor inkább
hallgass.

– Az én szülőföldemen – mondá Sancho – így szokás mesélni, a hogy én
kezdtem; én máshogyan nem tudok, az pedig nincs rendén, ha nagyságod azt
követeli tőlem, hogy egészen új szokást kezdjek.

– Mondd tehát a mint akarod – szóla Don Quijote – mert ha már egyszer
úgy is arra vagyok kárhoztatva hogy téged hallgassalak, akkor hát csak
folytasd.

– Nos tehát, a mint mondám, kedves lelkem uram – folytatá a fegyvernök,
ki még szavainak vontatott kiejtésével is húzni akarta az időt – volt
ennek a Lope Ruiznak háromezerháromszázharminczhárom kecskéje.
Minekutána ez a tenger kecske igen hamar lelegelt egy-egy mezőt, a
másikra kellett őket áthajtani, s így ért az a bizonyos Ruiz, a
kecskepásztor és tulajdonos, egy folyócskához, melyen a kecskéket át
akarta hajtani. Ez a folyócska pedig olyan folyócska volt, hogy nyáron
át majdnem mindig egészen kiszáradt, úgy hogy száraz lábbal is át
lehetett menni rajta, vagy legalább is könnyü szerrel meglábolni. A
pásztor azt gondolta most is úgy lesz, s egész bátorsággal odahajtotta a
háromezerháromszázharminczhárom kecskét egy átkelőhez, a merre rendesen
gyalogok és lábas jószág a folyón át szoktak kelni. De ime mit s mit nem
kell látnia? azt látja, hogy az átkelőnek se híre se hamva, mert a múlt
napi esőktől a víz úgy megdagadt, hogy majd egy volt a partjával. Mit
tegyen, hova legyen a sok kecskéjével, vissza nem hajthatja, bele sem
ugrathatja, – hát lelkem adta, meglát a nagy töprenkedés közben a túlsó
parton egy halász embert, a ki egy kis lélekvesztőn lubiczkol a viz
színén. No e lesz az én emberem, mondá Lope Ruiz, ez majd átviszi az én
háromezerháromszázharminczhárom kecskémet valamennyit. Meg is
szólította, meg is egyeztek, de hát kincsem adta, a halász bárkája olyan
iczunka-piczunka volt, hogy a gazdáján kívül egyetlen egy kecskénél több
bele nem fért volna egy arany almáért se, de még ez ís csak úgy fért
bele, hogy az árnyékát künn kellett hagynia. A halász hát egyenkint
szállította a túlsó partra a kecskéket; de most vigyázzon nagyságos
uram, s el ne téveszsze, hogy hányat vitt át, mert az ám a fő ebben a
csali-mesében, hogy számon tudjuk tartani az átvitt kecskéket; mert ha a
hallgató ezekből csak egyet is elvét, vége lesz a mesének s én egy
kukkot se tudok aztán mondani. Vitt egyet, oda ért, letette: visszajött,
vitt egy mást, oda ért, kitette; meg visszajött, vitte, – meg oda ért,
letette, meg vissza, meg oda, még egyszer, meg egyszer… de még azt is
meg kell ám mondanom, hogy ez az ide oda menés nem volt ám valami nagyon
könnyü, mert a túlsó part igen meredek és csúszós volt, s minden kecskét
ölben kellett felvinni rajt. De azért a halász ujra átjött, megint
elvitt egyet, aztán megint…

– A Krisztus szerelmére! – kiáltá fel Don Quijote – mondd ki hát egy
szóval hogy átvitte valamennyit, mert ha te is így evezgetsz egyenként
ide meg oda azzal a háromezerháromszázharminczhárom kecskével, el nem
végzed harminczhárom esztendeig!

– Hány ment át már eddig? – kérdé Sancho.

– Az ördög jobban tudja! – felelt a lovag türelmetlenül.

– No hát akkor az ördög mondja tovább – viszonzá Sancho – mert én előre
megmondtam, hogy mihelyt nagyságod elvéti a kecskék számát, az én
mesémnek is azonnal vége lesz.

– No az igaz, hogy ostoba egy mese – jegyzé meg Don Quijote – de hiszen
a te eszedtől nem is lehetett mást várni. Azonban az is meglehet, hogy
félelmed szakasztotta el meséd szálát, mert az ütések csakugyan nem
akartak szűnni, s így alkalmasint azok zavarták meg elmédet.

– Az is meglehet – viszonzá Sancho – annyit azonban tudok, hogy az én
történetemből nincs több elmondani való, mert annak ott van a vége, a
hol az átvitt kecskék számának eltévesztése kezdődik.

Sancho Panza ezzel a sületlen csali mesével mégis csak czélját érte.
Kihúzta vele az időt a hajnal hasadásáig. Ekkor Rocinante lábairól
levette a nyügöt, úgy hogy a nemes paripa már szabadabban tudta mozgatni
nyargaláshoz nem igen szoktatott lábait.

Don Quijote látván, hogy Rocinante megszabadúlt már a varázs alól, ezt a
legjobb jelnek tekinté s egyszersmind azt hitte, itt is az ideje, hogy
ama rémítő kalandba belebocsátkozzék.

Most már a tárgyakat is világosan ki lehete venni, s Don Quijote úgy
látta, hogy több magas gesztenyefa környezi őket, s ezek okozták amaz
áthathatatlan sötétséget. Azonban azt is tapasztalá, hogy a csapdosás
még most se szűnik, de annak okát világosan ki nem tudhatá; s nem levén
képes magát tovább visszatartóztatni, még egyszer búcsút vett Sanchotól,
s meghagyta neki, várjon itt rá legfölebb három napig, s ha – mint már
előbb mondá – még ekkor sem látja visszatérni: bizonyosnak tarthatja,
isten úgy akará, hogy életének e rettenetes kalandban legyen vége.

Sancho ujra sírva fakadt az érzékeny szavakra, a mi viszont gazdáját is
meghatotta, azonban attól mégis tartózkodott, hogy valami gyengeséget
árúljon el, sőt inkább a mennyire lehetett szilárdságot színlelve, útnak
eredt azon irányban, honnét a vizzuhogás és ütés-zaj felhangzottak.

Sancho gyalog követte, szamarát – jó- és balsorsában rendületlen
kisérőjét – szokása szerint kötőféken vezetve. S midőn ekkép jó darabig
mentek ama gesztenye- s egyéb árnyékos fák alatt, egy rétecskére
érkezének, mely magas szirtek lábainál terűlt, melyekről hatalmas
vizesés zuhogott alá. A sziklák alján néhány rozzant viskó vala látható,
inkább épületromok semmint házak, s most úgy tapasztalák, hogy ama
szűnni nem akaró ütések zaja ezek közül hangzik ki feléjök.

Rocinantet nyughatatlanná tette a viz- és ütés-zuhogás, Don Quijote
azonban lecsendesíté s halk-léptetve közelíte a házak felé, miközben
magát szíve mélyéből Dulcinea kegyeibe ajánlá, kérvén, lenne segítségére
e rettenetes utban és vállalatban.

Sancho egy arasznyira sem távozott ura mellől, sőt a mennyire csak
tudta, annyira kinyujitotta nyakát, hogy Rocinante lábai közt keresztül
kukucsálva, megláthassa, mi az, a mi néki e nagy aggodalmat és rémületet
okozza. Alig mentek ujabb száz lépésnyire, midőn az utnak kanyarulatánál
egyszerre kisült, a maga tiszta valóságában, mi okozta hát azt a
borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át
rettegésben tartá szívöket. Az bizony nem volt semmi más, mint egy
kallómalomnak hat kótisa (kalapácsa) melyek váltakozó ütésétől ama zaj
származott.

A mint ezt Don Quijote meglátta, elállt a szava s az egész ember oda
lett. Sancho ránézett, s látta, hogy mellére horgasztja fejét, mintha
restelné a dolgot.

Don Quijote hasonlókép Sanchora tekintett s észrevette, hogy a két arcza
majd kipukkad a torkába szorított nevetéstől, mit alig tudott már
elfojtani; s ő maga bármennyire elkomolyodott is, meg nem állhatá, hogy
Sancho láttára fel ne kaczagjon. Sanchonak se kellett több; már erre
elröhögte magát ő is, de oly rettenetesen, hogy öklével kellett tartania
mind a két vékonyát, nehogy nevettében megpukkadjon. Négyszer hagyta
abba s még ötödször is ujra rá kezdé ugyanoly rohamosan mint legelőször,
mit aztán végre Don Quijote még is megsokalt s vitette az ördöggel,
kivált midőn amaz – mintegy gúnyolódva – igy szóla:

– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végzésére s nagy
diadalok kiküzdésére születtem – s ily módon ismétlé Don Quijote minden
vagy legtöbb szavát, melyeket gazdája akkor ejtett, mikor a
félelemgerjesztő ütéseket legelőször meghallották.

Látván, hogy Sancho gúnyt űz belőle, Don Quijote oly méregbe jött s
annyira fellobbant, hogy a dárdarudat felragadta, kettőt vágott vele
Sancho vállára de akkorát, hogyha e két ütéssel nem vállba, hanem fejbe
kólintja: bérét akár meg se adja néki, ha csak örököseinek nem.

Látta Sancho, hogy az ő tréfája mily nagyon zokon esik urának, megijedt,
hogy a dolog még komolyabbá is lehet, a minek elkerülése végett tehát
így szóla:

– Csillapuljon, nagyságos uram, Isten a tanuságom, csak tréfáltam!

– Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok – viszonzá Don Quijote – s ám
mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis,
hanem más valami veszedelmes kaland: nem lett volna talán annyi
bátorságom, hogy bele vágjak és véghez vigyem? Avagy kötelességem-e
nékem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat s tudni valjon
kalló malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna ez
lehetséges mikor szent egy igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam,
míg te bizonyára eleget, minthogy alacsony paraszt lévén, ilyenek közt
születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed, ám változtasd e hat
kalapácsot megannyi óriássá s hozzad őket szembe vélem egyenként vagy
egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, akkor ám
űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint.

– Hagyjuk ezt, jó uram, – viszonzá Sancho – én pedig bevallom, hogy
tréfámmal túl mentem a határon, de mivel már kibékültünk, szabad talán
azt kérdenem, csak ebben marad-e ez az egész dolog?

Don Quijote nem értette hová czéloz.

– Mindig azt hallottam – folytatá Sancho – a kit az úr szeret, azt
megdorgálja. Azt is tudom, hogy a nagy urak egy-egy feddő szó után
egy-egy nadrágot szoktak adni szolgáiknak; hanem azt már nem tudom, hogy
egy-egy hátba vágás után mit szoktak adni, ha csak a kóbor lovagok
szárazföldön lévő szigeteket vagy holmi fia-királyságokat nem adnak.

– A koczka úgy fordulhat – mondá Don Quijote – hogy mindaz a mit
említettél megvalósúl. Bocsásd meg azért a mi történt, van eszed s tudni
fogod, hogy az első felgerjedés fölött nincs az embernek hatalma.
Mostantól fogva pedig tartsd meg azt az egyet, hogy ezentúl mérsékeld
magadat s ne beszélgess velem annyit, mert valahány lovagregényt
olvastam s pedig számát sem tudom, egyetlen egyben sem találtam azt,
hogy fegyvernök annyit beszélgetett volna urával mint te a tieddel, s
nem tagadhatom, hogy ezt mind neked, mind nekem magamnak hibáúl kell
felrónom; neked, mert nem tisztelsz eléggé, magamnak, hogy nem tudom
tekintélyemet eléggé fentartani. Ennek tehát a mai naptól kezdve vége
legyen. Nagyobb tisztelettel kell egymás iránt viseltetnünk s nem szabad
egymást gúnyolnunk, mert ha én valamikép még egyszer megharagszom rád,
meg lehet, hogy a korsónak nyaka törik.

Sancho, kinek vállán az előbbi ütés még most is sajgott, elhitte ezt a
fenyegetést, s azért azt tartotta legnagyobb bölcseségnek, hogy szép
csendesen hallgatott.


XV. FEJEZET.

Mambrin sisakjának meghódítása.

E közben az eső cseperegni kezdett és Sancho szerette volna, hogy a
kalló-malom alá vonuljanak. Don Quijote azonban a megesett tréfa után
annyira haragudott az egész épületre, hogy még csak a tájára se akart
nézni; így tehát az útról jobb kéz felé letérve, más irányban haladának
tovább, mint a merről tegnap jöttek.

Nem nagyon sokára ezután Don Quijote egy lovas embert vőn észre, ki a
fején valami csillogó tárgyat viselt, mely úgy tündökölt mintha aranyból
volna. Alig pillantá meg ezt, s Sanchohoz fordúlva rögtön így szóla:

– Ugy látszik énnekem, Sancho, csakugyan nincs oly példabeszéd, mely
igaz ne volna, mert valahány ilyes mondat csak köz szájon forog, az mind
a tapasztalásból van merítve. Ily igaz főleg az, mely azt mondja: „Ha
egy ajtó zárúl, másik ajtó tárúl.“ Ezt pedig azért mondom, mert ha a
múlt éjjel a sors elzárta amaz általunk keresett kaland ajtaját s
kijátszott a kallómalommal: most egy sokkal jobb és bizonyosabb kalandét
oly tágasan kitárja előttünk, hogy ha be nem lépnék, a legnagyobb hibát
követném el, melyet aztán sem a kallómalom fel nem ismerésével sem az éj
sötétségével nem menthetnék. Ime, ha nem csalódom, egy férfiú jő szembe
vélünk, kinek fején a Mambrin sísakja van, melyről a mint tudod,
megesküdtem, hogy hatalmamba kerítem.

– Jól vigyázzon nagyságos uram, mit mond, de még jobban arra, mit akar –
mondá Sancho – mert nem szeretném, ha megint kótisokat fognánk, a mik
kezünket egészen összekallanák.

– Vigyen a manó, ember, – viszonzá Don Quijote – mi köze e sisaknak a
kótisokhoz?

– Én nem tudom – felelt Sancho – hanem ha szabad volna annyit beszélnem,
a mennyit azelőtt szóltam, tudnék egy-két olyan okot felhozni, a mivel
bebizonyíthatnám, hogy nagyságod megint csalódik.

– Én csalódnám, te sehonnai kétkedő! – kérdé Don Quijote ingerűlten –
hát vak vagy-e, hogy nem látod azt a lovagot, ki almás szürke ménen
közelít felénk s fején arany sisakot visel?

– Én mindössze is csak annyit látok – viszonzá Sancho – hogy egy ember
tart felénk szakasztott olyan szürke szamáron mint az enyim s valami
fényeset visz a fején.

– Épen ez a Mambrin sisakja – mondá Don Quijote – eredj félre s hagyj
magamra vele, majd meglátod, hogy időkimélés végett minden szó nélkül,
míly gyorsan bevégzem e kalandot, melyben enyimmé lesz az a sisak,
melyre oly nagyon vágyakoztam.

– Van eszem, hogy félrevonúljak – mondá Sancho – de még egyszer is azt
mondom, hogy széna legyen s ne szalma.

S azzal Sancho csakugyan félrevonult, mig Don Quijote meg egész erővel
támadásra készült.

A mi pedig a Don Quijote képzelte sisakot, paripát és lovagot illette,
az egész dologban ennyi volt az igaz: két falu állt a környéken, de az
egyik oly kicsiny, hogy sem gyógyszertárt, sem külön borbélyt el nem
tarthatott, mig a szomszédságban levő másik faluban meg volt mindakettő
s igy a nagyobbik falu borbélya szolgálta ki a kisebbet is, ha eret
kellett vágni valamely betegen, vagy meg kellett valakit borotválni. A
borbély most is ily járatban volt s természetesen magával vitte
réztányérját is. Az eső azonban épen jöttekor eredvén meg, a borbély
kimélni akarta új kalapját s fejére tette esernyő gyanánt a réztányért,
mely a milyen fényes volt, csillogása felmértföldnyire is ellátszott.
Szürke szamáron jött, s ez volt az, a mit Don Quijote almásszürke
paripának, lovagnak és aranysisaknak tartott, a mint általában szokása
vala mindent a mit látott meggondolatlanúl annak keresztelni el, a minek
hóbortos lovagoskodása és kificzamodott eszejárása képzelték.

[Illustration]

Mikor tehát a szegény lovag egészen közelökbe ért: Don Quijote se szólt,
se beszélt, hanem a Rocinantétól kitelhető egész sebességgel dárdaszegve
neki rontott azon szándékkal, hogy keresztülszúrja. Mikor azonban odaért
hozzá, nyargalása hevességét meg nem szakasztva, rákiáltott:

– Védd magad, gyáva teremtés, vagy add ide önként, a mi jogosan engem
illet!

A borbély, ki ily váratlanul látta magára rontani e kisértetet, nem
menekülhetett másként a dárdanyél szúrásától, minthogy egyszerűen
levetette magát szamaráról. Azonban alig érte a földet, rögtön talpra
szökött s könnyebben akármi szarvasnál, ugy neki iramodott a síkságnak,
hogy a szél se ért nyomába. A réztányért ott hagyta a földön, a minél
Don Quijote nem is kivánt egyebet s kalandjával teljesen meg volt
elégedve.

Megparancsolá Sanchonak, vegye föl a földről a pogány által elejtett
sisakot. Sancho odament, fölvette s igy szóla:

– Bizony isten, takaros egy réztányér; testvérek között is megér ugy egy
tallért mint annak a rendje.

Azzal odaadta urának, ez pedig rögtön fejére tette s ide-oda forgatta, a
sisakrostélyt keresve; minthogy pedig nem találta, igy szóla:

– Kétségtelen, hogy annak a pogánynak, a kinek számára e híres
érczsüveget először kovácsolák, bizonyára igen nagy feje lehetett; a
legsajnosabb azonban az, hogy a fele hiányzik.

Mikor Sancho hallá, hogy a réztányért érczsüvegnek nevezik, nem tudta
megállani a nevetést; azonban urának haragja jutván az eszébe, azonnal
félbeszakasztá kaczagását.

– Mit nevetsz? kérdé Don Quijote.

– Hogy ne nevetnék – viszonzá amaz – ha elképzelem, milyen nagyfejű
lehetett az a pogány, a kié ez a sisak volt, mely szakasztott olyan,
mint valami borbély réztányér.

– Tudod mi az én nézetem, Sancho? Ama bűvös sisak e jeles darabja
esetleg bizonyosan olyan ember kezébe jutott, a ki becsét sem
felismerni, sem méltányolni nem tudta, s meg sem gondolva mit
cselekszik; látván, hogy szinaranyból van, a másik felét bizonyosan
összeolvasztotta, hogy értékesítse, a fennmaradt feléből pedig ezt
készíté, mely, a mint mondod, csakugyan borbélytányérnak látszik.
Egyébiránt bármint legyen is, engemet, a ki becsét ismerem, ez mind nem
zavar; a legelső faluban, a hol kovácsot találunk, átalakíttatom, még
pedig úgy, hogy ritkítani fogja párját a világon. Addig pedig úgy
viselem, a mint van, mert jobb valami a semminél s ez már magában is
elegendő lesz, hogy bármely kőzáportól megvédelmezzen.

A mig Don Quijote a réztányért illegette fejére, addig azonban Sancho
szeme is megakadt valamin! Ez pedig nem volt csekélyebb, mint a borbély
szamarának ujdonatúj sallangós nyeregszerszáma, a mibe Sancho Panza mód
nélkül beleszeretett.

A szamarát, azt nem adta volna oda a borbélyéért, de arra a czifra,
takaros új szerszámra úgy fájt a foga, hogy majd a szíve szakadt meg
érette. Meg is kérdezte Don Quijotétól, szabad-e ezt az ő avult, kopott
nyeregszerszámával fölcserélnie? Don Quijote a párbaj törvényeinek
értelmében azonnal fölszabadítá rá, s így az özvegyek és árvák e
védelmezői, a szükségben lévők gyámolítói, az elnyomottak e támaszai,
egy ártatlan becsületes borbélyt ilyen módon, oly szépségesen
kifosztának igaz tulajdonából, hogy a lovag a réztányért vette el tőle
majdnem élte árán, semmiért; a fegyvernök meg a szamár új
nyeregszerszámát egy olyan kopottért, hogy a kettő között ég és föld
volt a különbség. Ezen zsákmánynyal aztán boldogan tovább vonúltak, Don
Quijote örömre gerjesztve Mambrin sisakjának birhatása, Sancho Panza meg
a sallangos gyönyörű szerszám által, melyről nagysokáig még a szemét sem
tudta levenni.

A kalandot csak a szegény borbély átkozta egyedül, a ki úgy elinalt,
hogy még talán a saját falujában sem mert volna megállani, ha mások meg
nem állítják. Ide szépen haza ballagott aztán a szamár is magától, s
beállt szokott helyére az istálóba. Gazdája észrevette csakhamar a
szerszámcserét s a mennyire sajnálta veszteségét, annyira szidta és
átkozta is a gonosz rablókat, kik ezt a sok istentelenséget elkövették.


XVI. FEJEZET.

Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, a
kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak.

Don Quijote még egyre a nagy szerencsén jártatá eszét, hogy a Mambrin
sisakját megkerítheté, s hogy mennyire elősegíti ez most már
legyőzhetetlenségét, mikor egyszerre felvetvén szemeit, azt látta, hogy
azon az úton, a merre ők mennek, mintegy tizenkét ember jött gyalog,
nyakukon egy hosszú lánczczal oly szorosan egymáshoz fűzve, mint valami
olvasó szemei s mindnyájan kézbilincscsel valának terhelve. Kiséret
gyanánt két férfiu jött velök lóháton, kettő pedig gyalog. A lovasok
fegyvere kard volt, az egyik gyalogé puska, a másiké dárda.

Mikor Sancho Panza e csoportot megpillantá, igy szóla:

– Ezek bizonyosan gályarabok, kiket a király kényszermunkára itélt s
viszik őket a gályákra.

– Kényszermunkára? – kérdé Don Quijote – s szabad-e a királynak valakit
munkára kényszeríteni?

– Azt nem kutatom – mondá Sancho – hanem ezeket az embereket gonosz
tetteikért arra itélték, hogy a gályákon akarva nem akarva szolgáljanak.

– Már akárhogy s mint legyen, de ezen embereket erőszakosan viszik s nem
mennek szabad tetszésök szerint!

– De nem ám! – viszonzá Sancho – hajtják őket s még pedig oda, a hová
ugyan senki sem kivánkozik.

– Igy tehát, – folytatá gazdája – itt a legkinálkozóbb alkalom tárul fel
előttem, hogy hivatásomat gyakoroljam, a kényszert megtörjem s a
nyomorultakat segítsem és gyámolítsam.

– Az Isten mentsen meg! – kiáltá fel Sancho megrémülve – csak nem akar
nagyságod a büntető igazsággal szembeszállani?

De már ekkor a gályarabok csoportja oda érkezék s Don Quijote udvarias
szavakkal kérte fel a kisérőket, mondanák meg és értesítenék őt azon ok
vagy okok felől, miért viszik ez embereket s miért ily módon magokkal?

A lovas őrök egyike azt felelte: ezek gályarabok, kik a király hatalmába
jutottak, kiket most büntetésül a gályákra visznek, kik felől azonban ő
egyebet sem nem akar, sem nem is tud mondani.

– Én azonban – viszonzá Don Quijote – mindegyiktől magátol szeretném
hallani részletesen, mi okozta ezen szerencsétlenségöket?

A mondottakhoz még több s oly illedelmes szavakat csatolt, hogy a másik
lovas őr végre igy válaszolt:

– Akkor hát lépjen közelebb nagyságod, s kérdezze meg őket magokat, ők
majd elmondják ha akarják; egyébiránt hiszem, hogy megteszik, mert az
ilyen csőcselék ép oly kész a gonoszságot elkövetni mint el is beszélni.

Don Quijote csakugyan fel is használta ezen engedelmet. Odalépett a
rabokhoz s elkérdezte tőlök sorsukat, azok pedig annyi szemtelenséggel
mesélték el történetüket, a mi legnagyobb részt lopásról meg pénz
sikkasztásról szólt, mintha mindnyája ki tudja minő jeles dolgokat
cselekedtek volna, a mikért most ártatlanul szenvednek.

Legvégül, valamennyi után egy körülbelől harmincz éves ember
következett, a ki oly kancsal volt, hogy egyik szeme mindig a másikra
nézett. Bilincsei tetemesen különböztek a többiekétől, sokkal sulyosabb
lánczot viselt kezén, lábán mint társai. Don Quijotenak azonnal feltűnt
e körülmény s mindjárt meg is kérdezte miért van ez az ember ily nagyon
is meglánczolva. Az egyik őr erre azt válaszolá: azért mert ennek egy
magának több a bűne mint a többieké összevéve, s ez oly vakmerő, ügyes,
találékony eszű gonosztévő, hogy bárha igy viszik is fogva, tartanak
tőle, hogy mégis megszökik.

– Mily bűnt követett el tehát? – kérdé Don Quijote – hogy még sem
bűnhödik egyébbel mint a gályarabsággal?

– Tíz évre megy oda – viszonzá az őr – a mi annyi, mint polgári halál.
Szükségtelen egyebet tudni róla mint hogy ez a jó ember az a hires Gines
de Pasamonte, vagyis más néven Ginesillo de Parapilla.

– Biztos úr – vágott közbe a semmirekellő, mintha sértve érezte volna
magát – kikérem magamnak a tulajdon és keresztnevek elcsufitását. Az én
nevem Gines, nem pedig Ginesillo, családomé meg Pasamonte s nem
Parapilla, mint ön mondja. Seperjen csak mindenki előbb a maga háza
előtt, az is elég dolgot ád.

– Csak ne oly fenhangon, országos gazember! – förmedt rá a biztos – mert
majd akarata ellenére is elhallgattatom.

– Ugy látszik – viszonzá a gályarab – az ember csakugyan kénytelen
odamenni, a hová az isten akarja; de jöhet idő, hogy megérti még valaki,
valjon engemet Ginesillo de Parapillanak hívnak-e vagy sem?

– S hát nem annak hívnak-e, semmirekellő? – kérdé az őr.

– Igen, annak hívnak – viszonzá a fegyencz – hanem lesz rá gondom, hogy
ne hívjanak annak, akárhogy történjék is. Most pedig lovag úr, ha
valamivel meg akar segíteni bennünket, adja ide s azután menjen isten
hírivel, mert valóban unalmas már, hogy ennyit füteti más emberek élete
történetét. Ha pedig az enyimet ismerni akarja, tudja meg, hogy én Gines
de Pasamonte vagyok, a ki saját kezemmel megírtam életemet.

– Az igaz – mondá a biztos – csakugyan leirta életrajzát úgy, hogy
jobban sem kell, s elzálogosította a börtönben kétszáz tallérért.

– S ki is szándékozik váltani – mondá Gines – ha kétszáz aranyért volna
is elzálogosítva – s ki is fogja adni nyomtatásban.

– S reményli, hogy lesz olvasója? – kérdé Don Quijote.

– Zsiványtörténetnek, meg lovag-regénynek mindig akad elég bolondja –
vágott közbe a biztos, a ki úgy látszék eléggé művelt s olvasott ember
volt.

E szavai azonban olajat töltöttek a tűzre. Don Quijote a harag neheztelő
pillantását lövelte rá, majd a lánczra füzöttekhez fordúlva így szólt:

– Mind abból, a mit tőletek hallottam, kedves testvéreim, azt vettem ki,
hogy ámbár bűneitekért fenyítenek: azon büntetést, melyet ki kell
állnotok nem szívesen szenveditek s igen kedvetlenül és akaratotok
ellenére mentek oda, a hová rendeltek; s nem lehetetlen, hogy ha más
körülmények között születtetek volna, talán ti is egészen másokká
lesztek. Minden oly világosan áll immár lelkem előtt, hogy azt sugallja,
arra int, sőt arra kényszerít, hogy az irányotokban tanusítandó példa
által bizonyítsam be, mi végre küldött engem a menny e világra s miért
álltam én azon lovagrendbe, melynek történetei talán nem is oly
silányak, mint némely emberek gondolják. Minthogy azonban tudom, az
okosságnak az az egyik szabálya, hogy a mit jó móddal el lehet érni, ne
akarjuk elérni gonosz módon: én kérni szándékozom ezen őrző és biztos
urakat, legyenek oly szívesek s oldjanak fel benneteket és hagyjanak
menni békével. A király nem fog hiányt látni olyanokban, a kik készebbek
szolgálatába állani, azt pedig nagy keménységnek tartom, hogy rabokká
tegyük azokat, kiket isten és természet szabadokká alkottak. S mi több,
tisztelt őrizők – tevé hozzá ezekhez fordúlva – ezek a szegény emberek
ti ellenetek semmi roszat el nem követtek. Maga feleljen mindenki a maga
bűnéért. Van isten a menyben, a ki nem hagyja a roszat büntetlenűl, a
jót jutalmazatlanúl, az pedig épen nem illik, hogy tisztességes emberek
hóhérai legyenek más oly felebarátaiknak, kik ő ellenök semmit nem
vétettek. Ezt egész tisztelettel és szelidséggel kérem, s hogy – ha
beteljesítitek – legyen miért köszönetet mondhatnom. Ha azonban jó
szántotokból meg nem teszitek: ez a dárda s ezen kard, karomnak
hatalmával, erőszakkal fog rá kényszeríteni benneteket.

– Csókolni való ostobaság! – viszonzá a biztos – igazán jó tréfa,
melylyel uraságod fecsegése végződik, azt kivánni, hogy a király
fegyenczeit szabadon bocsássuk. Mintha bizony hatalmunkban állna
elbocsátani őket, vagy hatalmában önnek, hogy nekünk ezt parancsolja.
Menjen az úr isten hirével a maga utján, igazítsa helyre fején ezt a
borbély-tányért és ne keresse a háromlábu kacska-macskát.

– Te magad vagy a kacska meg a macska, te csacska! – kiálta fel Don
Quijote, s a szót nyomban tett követte, a mennyiben oly gyorsasággal
rohanta meg amazt, hogy mielőtt a megtámadottnak ideje lett volna
védelmi állásba helyezkedni, már akkor Don Quijote, gonosz sebet ejtve
rajta, dárdájával a földre taszította.

Szerencséjére egészen jól szemelte ki ellenfelét, mert ez volt az, ki
puskát hozott magával. A többi őrök alig tudtak hová lenni
meglepetésökben e váratlan támadásra; mikor azonban magokhoz jöttek, a
lovasok kardot rántának, a gyalog dárdát szögezett s rárohantak Don
Quijotera, ki teljesen nyugodtan várta be őket s bizonyára nagyon pórúl
jár vala, ha a gályarabok, látva a szabadulásra kinálkozó alkalmat, ezt
meg nem ragadják s tördelni nem kezdik bilincseiket. A nagy zűrzavarban
az őrök majd a fegyenczekhez szaladtak, kik lánczaikat oldozák, majd Don
Quijotéra rohantak, ki őket ostromlá, s igy aztán a czéltalan
kapkodásban semmi sükerest nem végezhettek.

Sancho, ura példáját követve, Gines de Pasamontenek segített az
oldozkodásban, ki aztán a legelső is volt, ki szabadon és minden akadály
nélkül állt a mezőn s azonnal rárohanva a földre terített biztosra,
ettől elvette kardját és puskáját, mely utóbbit majd az egyik, majd a
másik őrre emelve, azonban egyikre sem sütve el, a térséget csakhamar
megtisztította az őröktől, kik futamodásban kerestek menedéket, részint
Pasamonte puskája, részint azon kőzápor elől, melyet a már szabadokká
lett gályarabok feléjök zúdítottak.

Sanchot nagyon elszomorítá ez a dolog, mert úgy vélte, hogy a
megfutamodottak azonnal feljelentik az esetet a Santa-Hermandad-nak,[7]
mely a félrevert harangok jeladására, azonnal keresésére kél majd a
fegyenczeknek. Közölte is urával ezen aggodalmát s kérve kérte, álljanak
ismét rögtön odább s rejtőzzenek el a közel lévő hegyes vadon sürűjébe.

– Jó, jó – mondá Don Quijote – de én tudom, hogy most mit kell
cselekednem.

S ezzel magához hívta a gályarabokat valamennyit, kik már szerteszét
csapongtak, miután a biztost egész bőrig kifosztották. Most azonban
visszatérvén, körülfogták Don Quijotét, megtudni mi a kivánsága.

Ez pedig igy szólott:

– Tisztes rendű emberekhez az illik, hogy hálásak legyenek az elvett
jótéteményekért, míg a hálátlanság azon bűnök egyike, melyek istent
leginkább sértik. Ezt pedig azért mondom, uraim, mert saját szemetekkel
tapasztalhatátok, mit köszönhettek énnekem. Jótettem díjáúl azt kivánom,
sőt azt rendelem: vegyétek föl e lánczokat, melyektől nyakatokat
megszabadítám s induljatok rögtön Toboso városába s jelentkezzetek ott
Dulcinea del Toboso kisasszony előtt s mondjátok meg néki, hogy az ő
lovagja, a Bús-képü köszönti. Azután pontról pontra beszéljetek el
mindent a mi e híres kaland alkalmával történt, míg az oly forrón
óhajtott szabadságot visszanyertétek. Ha ezt megtettétek, akkor aztán
mehettek, a merre kedvetek tartja.

A gályarabok nevében Gines de Pasamonte felelt ekképen:

– A mit nekünk nagyságod, a mi urunk és szabadítónk parancsol, azt
teljes és tökéletes lehetetlenség betölteni, mert mi csoportosan nem
járhatunk az utakon, hanem csak egyenként, magánosan, s akkor is kiki
arra, a merre néki legczélszerűbbnek látszik, és ha kell, be egész a
földnek gyomrába, hogy a Santa-Hermandad meg ne találja, mely
kétségkivül azonnal utnak ered a mi keresésünkre. A mit nagyságod
cselekedhetik s igen helyes is lesz, ha megcselekszi, ez az, hogy ama
hódolatot és megjelenést Dulcinea del Toboso úrhölgy előtt fordítsa át
egy bizonyos számú áldás és jó kivánságra a mit nagyságodra mondanunk
kelljen, s a mit el lehet végezni mind éjjel, mind nappal, futva vagy
pihenve békében mint háborúban. Azonban azt gondolni, hogy mi készek
leszünk visszatérni az egyptomi húsos fazekakhoz, vagyis más szavakkal,
lánczainkat felvéve Toboso felé utra kelni: ez annyi volna mint azt
hinni, hogy most éjszaka van, holott nem múlt még reggeli tiz óra, s ezt
kérni tőlünk annyi, mint körtvélyt kivánni a szilfától.

– Akkor hát esküszöm – kiálta fel Don Quijote haragra lobbanva – te
silány ficzkó, Don Ginesillo de Parapillo, vagy mi neved, hogy te magad
fogsz menni, még pedig kezeden, lábadon és nyakadon minden lánczoddal.

A különben sem valami türelmes természetű Pasamonte (ki egyébiránt már
előbb is látta, hogy Don Quijote elméje nem tökéletes, mint a ki képes
volt oly balgaságra, hogy az ő szabadon bocsátásukat kérje) ily sérelmes
módon támadtatván meg, egyet kacsintott társaira, mire ezek szanaszét
oszolva oly kőzáport zúdítának Don Quijotera, hogy ha még annyi keze
volt volna is, nem vala képes magát pajzsával eléggé védelmezni; a
szegény Rocinante pedig oly keveset hederíte a sarkantyúra, mintha
valóságos érczből öntött ló volna. Sancho a szamár mögé vonúlt s ezzel
védte magát a kőzápor ellen, mely mindkettejökre aláomlott.

Don Quijote sehogyse tudta magát úgy elpajzsozni, hogy isten a
megmondhatója hány meg hány kavics ne üsse oldalba s pedig oly erősen,
hogy végre is földre terült. Alighogy leesett, az egyik gonosztévő
mindjárt ott termett nála, lekapta fejéről a réztányért s három négyszer
jól hátba vágta vele, ugyanannyiszor a földre is odacsapkodta, minek
folytán majdnem darabokká tört.

Megfosztották felöltőjétől, melyet a pánczél fölött szokott viselni, de
lehuzták volna még az alatta lévő ruháját is, ha a pánczél nem
akadályoztatja.

Sancho szürét elvették s kifosztották mindenéből, jó szerencse, hogy még
a szamarát meghagyták. Utóbb azonban ez is odalett. Mikor a hadi
zsákmányt egymás közt felosztották, ment kiki a maga utján, sokkal
nagyobb gondja lévén arra hogyan rejtőzhetik el a rettegett
Santa-Hermandad elől, semmint arra, hogy lánczaikat felvegyék s Dulcinea
del Toboso kisasszony elé menjenek tisztelkedni.

Csupán a szamár és Rocinante, Sancho és Don Quijote maradtak ott a
harczmezőn; a szamár lekonyított fejjel, elgondolkozva s néha
egyet-egyet legyintve fülével, mintha úgy vélné, hogy még most sincs
vége a kőviharnak, mely előbb fülei körül süvöltött, Rocinante ura
mellett feküdt elnyulva, minthogy az egyik kőcsapás őt is földre
terítette; Sancho egy ingben, a Santa-Hermandadtúl remegve; Don Quijote
pedig magán kivül a harag miatt, hogy épen azok bántak vele ily rútúl,
kiket oly nagy jótéteményben részesített.


XVII. FEJEZET.

Don Quijote a vadonban.

Annak láttára, hogy a hálátlan gonoszok mily rútúl bántak vele, Don
Quijote ezen szavakkal fordúlt fegyvernökéhez:

– Mindig azt hallottam, Sancho, hogy a ki a csőcselékkel jót tesz,
mintha csak vizet hordana a tengerbe. Ha szavaidnak hiszek, megkimélem
magamat e keserűségtől. Most azonban megtörtént már; tűrjük békével,
ezentúl pedig legyünk óvatosabbak.

– Akkor lesz nagyságod óvatosabbá mikor én törökké – mondá Sancho. De
minthogy az imént azt mondta, ha nekem hisz, megkímélte volna magát e
veszedelemtől: higyen nekem most és még nagyobb veszedelemtől fog
megmenekülni. Mert azt bizonyomra mondhatom, hogy a Santa-Hermandad-val
nem lehet ám lovagoskodni, mert az nem ád egy batkát sem a világon lévő
minden kóbor lovagért, s nekem már is úgy látszik mintha nyilai itt
süvöltöznének fülem körül.

– Mert gyáva még a lelked is, Sancho – mondá Don Quijote. Nehogy azonban
azt mondd, hogy én makacs vagyok és sohase követem tanácsodat: most az
egyszer elfogadom s elkerülöm azon veszedelmet a melytől, oly nagyon
szepegsz. De csak is azon egy feltétel alatt, hogy sem életedben, sem
halálodban soha senkinek ne mondd, mintha én talán féltemben, nem pedig
a te rimánkodásodra vonultam volna vissza s kerültem volna ki e
veszedelmet; ha mást mondasz, rútúl hazudsz s én egyszer mindenkorra
kijelentem, hogy hazudsz, vagy hazudni fogsz valahányszor csak azt
mondod vagy gondolod. Most pedig egy szóval se mondj ellent, mert ha
csak gondolatban képzeled is, hogy én akármely veszély elől, főleg pedig
a mostani elől, melyben csakugyan lehet az ijesztésnek némi árnyéka,
félelemből menekszem: akkor meg sem mocczanok innen, hanem bevárom
egyesegyedűl nemcsak a Santa-Hermandad-t, hanem Israel tizenkét
törzsökének minden testvéreit, és a hét Makkabäust és Castort és
Polluxot s a világ valamennyi testvéreit és társulatait.

– Señor – viszonzá Sancho – a visszavonulás nem megfutás, sem a bevárás
nem okosság, ha a veszedelem nagyobb semhogy a menekvést reményleni
lehetne; a bölcs ember ma gondoskodik a holnapról s nem tesz mindent
egyszerre koczkára. S tudja nagyságod, hogy bárha én csak egyszerű
paraszt ember vagyok belém is szorúlt ám valami abból, a mit természetes
észnek neveznek. Azért tehát ne bánja, hogy tanácsomat elfogadta, hanem
üljön fel nagyságod Rocinantera ha tud, ha pedig nem tud, én majd
felsegítem s aztán kövessen engemet, mert az én eszem azt sugja nekem,
hogy ez idő szerint nagyobb szükségünk lesz lábunkra mint kezünkre.

Don Quijote lóra ült minden felelet nélkül, Sancho pedig szamarára
kapván elől ment s így léptek a közelökben fekvő Sierra Morena hegység
egyik vadon-erdős ágába, Sanchonak az levén a terve, hogy az egész
hegységen átvonuljanak Viso vagy Almodovar del Campo felé s néhány napig
e vadonban rejtőzzenek, hogy senki rájok ne találhasson, ha a
Santa-Hermandad keresésökre indul.

Sancho Panza azt hitte, hogy hatalmas menekvési tervet koholt; de jaj,
meg sem álmodta hogy mi minden fog vélök e zordon, vad magányban
történni! Pedig történt, s mi több, legelőször is véle magával. Meg nem
állhatjuk, hogy a nevezetes eseményt azonnal el ne mondjuk.

Sancho annyira félt a Santa-Hermandad üldözésétől, hogy azon az egész
napon meg sem álltak, hanem késő estig mindig mentek a sziklás, hegyes
vidék úttalan útain. Igen óvatosan kellett léptetniök s így sem nagyon
messzire nem haladhattak, sem arra sem értek rá, hogy nagyon gyakran
visszatekingessenek. Nem is vették észre, hogy valaki utánok lopódzik.
Gines de Pasamonte volt az. Mikor aztán az esthomály beállt a hegyek
között, egy szikláktól környezett völgyecske mélyén elvonúlt a két
menekvő lovag, kiket, bárha reggel óta mit sem ettek, most az egyszer
inkább bántott az álom mint az éhség.

– Aludnunk kell, hogy utunkat mennél hamarább tovább folytathassuk –
mondá Sancho – de aludnunk csak a nyeregben szabad. Gonosz vidék ez
uram, s ha leszállunk paripáinkról, annyi mint bizonyos, hogy bárha a
legmagasabb tölgyfa koronájára kötjük is fel, holnap reggelre még onnan
is lelopják. De ha a nyeregben maradunk, szeretném látni, ki tud és ki
mer hozzánk közelíteni.

S csakugyan így is tettek. Don Quijote beleszúrta dárdáját a földbe s
nyelét két kezével erősen megmarkolva, arra támaszkodott, Sancho Panza
meg ráhajtotta fejét az ujdonatúj, kényelmes nyereg magas kápájára, s
nemsokára oly édesen elaludtak, mintha a legjobb vetett ágyon
pihennének.

Milyen álmuk lehetett e szokatlan helyzetben s a nap kiállott fáradalmai
és aggodalmai után, nem tudom megmondani, de annyi bizonyos, hogy Don
Quijote egyszer csak rémítő sírásra és jajgatásra riadt fel álmából, s
hallá, hogy Sancho az, a ki kesereg, s hallá, hogy szóról szóra ezt
kesergi:

– Oh te, szívem legdrágábbja, saját házamnak szülöttje, gyermekeim
játszótársa, feleségem szemefénye, szomszédaim irígysége, terheim
megkönnyítője, életemnek fentartója! Hova vittek, hova legyek! Ki lopott
el, ki rabolt el?! Jaj nekem boldogtalannak, jaj énnekem nyomorúltnak!

Don Quijote tüstént sejté, bizonyosan a szamarat lopták el, s ez az a
veszteség, a mely fölött Sancho oly jajgatva kesereg. Meg nem foghatta,
ki volt a tolvaj s hogyan vitte véghez gonoszságát.

– Hogy ki volt, azt nem tudom – jajgatott Sancho – de, hogy nagy zsivány
lehetett, az bizonyos.

– Letaszított szamaradról? – kérdé Don Quijote – s úgy rabolta el?

– Jaj dehogy taszított, dehogy taszított! – viszonzá amaz – hanem
alólam, tulajdon két térdem, és a magam két sarka közül lopta ki édes
kedves szürkémet.

Hogy lehet az?! – kiálta fel Don Quijote csodálkozva, – de az eset oly
nevetségesnek látszott, hogy majd elmosolyodott kérdésekor.

Sancho egyebet sem tudott mondani mint azt, hogy a mikor hajnaltájban
felébredt, szokása szerint nagyot akart nyujtózkodni, de abban a
pillanatban recscsent s megingott alatta a nyereg, s ő azzal együtt
szépségesen a földre zuhant.

– S hol volt a szamár? – kérdé Don Quijote.

– Se híre se hamva! – felelé Sancho panaszos hangon.

– Igen, de hát mi tartotta fen a nyerget?

– Négy karó – viszonzá a megkárosúlt – a mivel furfangosan fel volt
póczkolva.

Don Quijote most már megértette az egész csalfaságot. Az ügyes tolvaj
négy erős karót hozott magával az erdőből, s ezeket alkalmazá egymásután
a nyereg négy sarka alá, úgy hogy Sancho űlve maradt a nyeregben, s még
magasabban mint előbb, a szamarat aztán könnyü volt a karók közül
kivezetni. Ennyit tehát megtudtak, de az még jó darabig titok maradt
előttük, hogy a ki a furfangos csint végrehajtotta, az nem volt senki
más, mint a gonosz Gines de Pasamonte, a kit Don Quijote mentett meg a
gályarabságtól s a kinek lánczait leoldani épen maga Sancho segítette
legjobban.

A szamarát vesztett fegyvernök szomorúságát lehetetlen eléggé leirni;
oly szomorú volt, hogy még enni sem tudott. Don Quijote azonban utóbb
mégis megvigasztalá, azt mondva neki, csak legyen nyugton, majd ád ő
neki egy írást, a mit váltónak neveznek, arról, hogy Don Quijote otthon
maradt öt szamarából, három szamárcsikót szolgáltassanak ki Sanchonak az
egy ellopott helyébe. Így aztán a szegény vesztes mégis csak
megvigasztalódott, letörlé könyjeit, félbe szakasztá zokogását s
megköszönte Don Quijote nagylelkűségét.

Ezen váratlan veszteség kétszeresen nehézzé tette Sanchora nézve a
sziklás, hegyi útakon való barangolást. Még az egyenes, sima földön sem
volt valami híres gyalogoló, mennyivel kevésbé itt, a hol majd le-, majd
felfelé kellett haladnia, sőt még a szamár nehéz nyergét is magával
czipelnie, a mitől semmi áron sem akart megválni. A másik baj pedig az
éhség volt. A rablók ugyanis, a mint említettük, elvették tőle zsákká
kötött szűrét a belé rakott eleséggel együtt, s így, ha egyszer másszor
kecskepásztorokra nem akadnak, a kiktől tejet, sajtot túrót, s egy-egy
darab kenyeret is lehet vásárolni, bizony arra szorúltak volna, a mit
egykor Don Quijote említett, az erdei gyümölcsökre s a mezei gyökerekre,
a mik pedig az étkes Sanchot ugyancsak kevéssé tudták volna kielégíteni.

Harmadnapja barangoltak már czéltalanúl a vad országban, midőn Don
Quijote egyszerre homlokára ütött tenyerével s nagy fenszóval felkiálta:

– Dicső, szerencsés gondolat, teljesen méltó Don Quijote de la
Manchá-hoz!

Sancho Panza bámúlva is, meglepetve is tekintett fel urára.

– Nos? – kérdé Don Quijote – nem mondod, nem gondolod legalább magadban,
hogy talán az esze ment el gazdádnak és uradnak?

– Az igazat megvallva, körülbelől csakugyan azt gondoltam – viszonzá
Sancho őszintén.

– S akkor igen jól gondoltad és igazat gondoltál Sancho – felelt Don
Quijote – mert gazdádnak valóban el fog menni az esze, s épen ez a
legalkalmasabb hely arra, hogy elmenjen, hogy megbolondúljak, hogy
őrjöngjek.

Sancho most már még nagyobb csodálkozással s még sokkal ijedtebben
tekintett a lovagra. Már ezt teljességgel nem értette. Don Quijote
azonban megmagyarázta:

– Tudnod kell, Sancho – mondá – hogy a legnevezetesebb kóbor lovagok
egy-egy időre mindig megőrültek. Elvonúltak a magányba, sanyargatták
testöket, nem ettek gyökereknél egyebet, forrásviznél semmi mást nem
ittak, s őrjöngésökben vagy szakadatlanúl imádkoztak valamely remete
barlangjában, vagy neki neki rohantak fejjel valami kemény kősziklának,
de sokszor olyan komolyan, hogy majd ketté repedt a koponyájok.

– De hisz ez valóságos őrültség, eszeveszettség! – kiálta fel Sancho
fejét rázva.

– Persze hogy az – viszonzá Don Quijote – s épen annak is kell lenni!

– De hát mí az ördögért bolondulna meg az ember, a kinek máskülönben
helyén van az esze? – kérdé Sancho.

– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez által is nevelkedik híre, neve,
érdekessége. Az ilyen őrjöngő lovagnak fegyvernöke elmegy sietve a lovag
barátaihoz, ismerőseihez, jegyeséhez, elpanaszolja előtte keserves
szavakban a lovag szomorú állapotát, vagy talán levelet is visz tőle, a
mit akkor irt, mikor józanságától elbúcsúzott. Azok aztán megsajnálják,
jajgatnak, siránkoznak fölötte; elmennek, fölkeresik, megtalálják
széttépett ruhában, borzas hajjal, kiéhezve, elsatnyulva; nyakába
borúlnak, kérik térjen vissza közibök, a lovag nem akar hajtani
szavukra, végre nagysokára mégis enged, visszamegy, s akkor van nagy
öröm, nagy boldogság és mindenek fölött nagy dicsőség, mert
megőrülésének annyira híre ment, hogy még az utczai gyerekek is újjal
mutatnak rá s azt mondják: ime, nézzétek csak, ez az a jeles ember, a ki
megbolondúlt.

Sancho a fejét rázta; sehogysem ment az eszébe, hogy még az is
dicsőségére válhasson valakinek, ha megbolondúl.

Don Quijote azonban annyira beleszeretett ebbe a sületlen gondolatba s
az ő főmintaképének a gaulai Amadisnak példájába, ki a lovagregényben
hasonló módon tart vezeklést a szegénység szikláján, hogy Sancho hiába
hozott föl terve ellen akármit is, ő rendületlenűl megmaradt
szándékánál. Nem is halasztotta soká kivitelét, mert egyszer csak így
szólott szokott áradozó, mesterkélt modorában:

– Ez az a hely, oh egek, melyet kiszemeltem és kiválasztottam, hogy itt
sirassam azon boldogtalanságot, melybe ti magatok taszítottatok! Ez az a
hely, hol szememnek zápora e kis patakocska vizét meg fogja árasztani és
szűnni nem akaró sóhajaim folytonosan lengetendik e vad fák leveleit,
tanújeléűl azon fájdalomnak, mely elkeseredett szívemet kínozza. Oh, bár
kik legyetek is ti, e ligetek istenei, kik e lakatlan tájakat
választátok hajlékotok helyéűl: halljátok meg azon boldogtalan lovag
panaszát, kit ádáz sorsának üldözése arra kényszerít, hogy ily rideg
magányban jajgasson és keseregjen! Oh ti magános fák, kik mától fogva
egyedüliségemben társaságomat képezitek, adjátok jelét ágaitok gyengéd
lengedezésével, hogy tinektek az én jelenlétem nem alkalmatlan. Oh te én
fegyverhordozóm, jó és balsorsomban szeretetreméltó útitársam, jól
bevésd emlékezetedbe mindazt, a mit jelenleg tőlem látsz, hogy
elbeszélhesd minden barátaimnak s ismerősimnek, hogy sirassák
boldogtalan barátjokat!

E szavak után leszállt Rocinantéról, egy pillanat alatt levette zabláját
és nyergét s egyet ütvén hátára, igy szóla hozzá:

– Szabadságot ad az, ki maga szabadság nélkül marad, oh paripa, te épen
oly hires viselt dolgaid, mint a mily boldogtalan sorsod által! Menj, a
merre akarsz; el a völgyön, át a bérczeken, semmi sem gátolja immár
futásodat, nyargalhatsz bátran, versenyt futva a szelekkel!

Hanem azt ugyan hiába szabadította fel erre a nagy szaladásra; nem
kivánt e szabadságával élni s a mit tett, mindössze is csak az volt,
hogy ott egy álló helyben lehajtotta a fejét, s elkezdte a rét jóizű
füvét porczogatni.

Sancho pedig igy szólott:

– Már hiszen, Búsképű lovag úr, ha csakugyan azt követeli a kóbor
lovagság törvénye, hogy nagyságod megbolondúljon én meg erről levelet
vigyek s hirt adjak ismerőseinek: akkor igazán nem kellene Rocinantét
szabadon ereszteni, hanem inkább megint megnyergelni, hadd pótolná
szegény áldott szürkémnek hiányát. Akármilyen görhes is, mégis csak négy
lába van, s rajta hamarább megtenném az utat, mint gyalogszerrel, mert a
mint már több izben is mondtam: nekem bízony a gyalogolás nem kenyerem.

– Nem bánom, Sancho – viszonzá Don Quijote – tégy, a mit akarsz,
szándékod úgy látszik, nem rosz; azért óhajtásom csak az, hogy mától
számítandó három nap mulva indúlj, addig pedig kivánom, lásd meg
őrjöngésem minden cselekedetét, hogy majd mindenfelé elbeszélhesd.

– De hát mi egyebet szükség még látnom – mondá a furfangos Sancho – hogy
akár megesküdjem rá, hogy nagyságod igazán megbolondúlt.

– Mi egyebet? – kérdé Don Quijote – hát azt, hogy majd letépem ruháimat,
szétszórom fegyvereimet, neki rohanok fejjel a kőszikláknak…

– Az Isten szerelméért, csak azt ne tegye! – szakasztá félbe Sancho – az
már a bolondságnál is több. Anélkül el lehet nagyságod. Üsse fejét a
vizbe, vagy valami olyas puhába, mint a pamut, a többit aztán bízza rám
nagyságod, majd mondok én uraknak, asszonyságoknak olyan dolgokat, hogy
szemök-szájuk eláll bele.

– Köszönöm jó szándékodat, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – de
nem szabad feledned, hogy a mit én cselekszem, az nem tréfa dolog, hanem
nagyon is komoly valóság, máskülönben megszegném a lovagrend törvényeit,
melyek a kicsapás terhe alatt parancsolják, hogy semminemű hazugságot ki
ne merjünk ejteni ajkainkon! Igy tehát az én fejjel való
nekirohanásomnak igaznak, keménynek és tisztességesnek kell lennie
menten minden nyegleségtől és szineskedéstől.

– No, de hát legalább a három napot engedje el nagyságod – alkudozék
Sancho – irja meg a levelet mentől előbb, vele együtt a szamár-váltót
is, hadd menjek aztán haza meg Tobosoba s hadd hozzam el az óhajtott
feleletet.

Don Quijote végre ráállt a Sancho kivánságára s egy kis jegyzékes
könyvecskét vonva elé kebeléből, abba a következő levelet irta irónnal:

– Fenséges és legmagasb úrnő! A távollét keserűségétől megkeserítve,
kivánok neked méznél is édesebb üdvöt, óh, legédesebb Dulcinea del
Toboso. Hogy bebizonyítsam, mily kész vagyok a legsanyarúbb fáradalmakat
is elviselni, visszavonúltam a legzordonabb vadonba s itt küzdök a
levegő ég zordonságával, hideggel, meleggel, itt kínzom, itt gyötröm
magamat mindaddig, mig kegyelmességedtől határozott parancsolatot nem
kapok, hogy színe előtt megjelenjek. Sancho, az én hű fegyvernököm majd
elmondja körülményesen, mily szörnyű dolgokat végzek én e magányban, s
mindent csak azért, hogy örök hirűvé s dicsőségűvé tegyem Dulcinea del
Tobosót,

kinek vagyok, mig élek

alázatos szolgája Búsképű lovag.

– Legvénebb kecském szakállára mondom – kiáltá fel Sancho, mikor a
levelet végighallgatá – soha ennél remekebbet nem hallottam.
Lánczos-lobogós adta, milyen szépen kikanyarította nagyságod ezt a
levelet! S hogyan odaillik aláirásnak az a Búsképű lovag! Igazán,
nagyságod maga a megtestesült ördög, és nincs olyan dolog, a mihez ne
értene.

– Lovagi tisztem teszi kötelességemmé – mondá Don Quijote – hogy
mindenhez értsek, a lópatkolástól kezdve egész a csillagvizsgálásig.

– Most még arra a másik levélre irjon, kérem, egy-két rend irást a három
szamárcsikóról, de már az alá a maga becses nevét tessék odakörmölni,
hogy mindenki ráismerjen.

– Odairni, Sancho, nem odakörmölni – jegyzé meg Don Quijote – bizony
illendő lenne, ha a szavakat kissé jobban megválogatnád.

– Legyen tehát irni, nem körmölni – viszonzá Sancho – a mi egyébiránt
mindegy kutya.

Don Quijote most a könyvecske egy másik lapjára ezt a váltót irta:

„Fizessen kegyed, kedves unokahúgom, ezen első szamárcsikó-váltómra,
Sancho Panza fegyvernökömnek hármat azon öt közül, melyek kegyed
gondjára bízva otthon maradtak; mely három szamárcsikónak kifizetését és
átadását, ugyanannyi átvettnek fejében rendelem, s a melyek ezen váltóm
előmutatójának hiánytalanúl átadandók. Kelt a Sierra-Morena bensejében,
a folyó évi augusztus havának 22-én. Don Quijote.“

– Most már megnyergelem Rocinantét – mondá Sancho – s aztán indulok.

– De még előbb egy tuczat őrjöngést be kell várnod! – szóla Don Quijote.

– Láttam én már nagyságodtól eleget – ismétlé Sancho előbbi állítását, –
hanem nagyobb az annál, hogy ez a hely, a hol nagyságodat magára hagyom,
ugy el van rejtve, hogy alig leszek képes újra ráakadni, ha visszatérek.

– Jegyezd meg magadnak jól a tájékoztató jeleket – mondá Don Quijote –
abban pedig bizonyos lehetsz, hogy én e vidékről el nem távozom. S lesz
gondom arra is, hogy felmenjek a legmagasabb sziklára, s onnan nézek
majd szélylyel, hogy visszatértedkor megpillanthassalak. Azonkivül
nehogy eltévedj és nyomot veszíts, az lesz a legbiztosabb, ha ezekből az
itt bőven tenyésző rekettyékből letörsz egy csomót s imitt-amott
elejtegeted, mig a tisztásra érsz; ezek aztán határkarókul és
útmutatókul szolgálnak majd, melyek hozzám vezetnek, ha visszatérsz.

– Ugy teszek – viszonzá Sancho – s miután jó nyaláb rekettyét levágott,
urának áldását kérte, majd mindkettőjöknek nem csekély sírása közben
elbúcsúzott tőle.

Felült azután Rocinantera, melyre nézve Don Quijote meghagyta neki, hogy
úgy vigyázzon rá, mint a szemevilágára. Majd útnak indult a síkság felé,
időről időre egy-egy rekettye-ágat hullatott a földre, a mint gazdája
tanácsolá. Ment tehát, habár gazdája egyre kiáltozott, hogy legalább
csak egyet-kettőt nézzen meg őrjöngő cselekedeteiből.

A nagy kiáltozásra, valami száz lépésnyi távolságról csakugyan
megfordúlt s oda kiáltá:

– Igaza volt nagyságodnak, hogy szükséges lesz legalább egy bolondságát
látnom, ha lelkiismereti furdalások nélkül meg akarok esküdni.

– Ugy-e mondtam? – kiáltá Don Quijote örömmel, – várj egykissé, Sancho,
meg lesz egy miatyánk alatt.

S azzal pánczélját, sisakját félrelökve, nekiszaladt, két bakugrást tett
a levegőbe, utána bukfenczet vetett, hogy a föld csak úgy döngött bele,
azután meg ugy hányta a czigány kereket, mint a szélmalom vitorlái.

Sanchonak elég volt ebből ennyi. Megfordítá Rocinante kantárját, most
már teljesen megnyugtatva afelől, bú nélkül megesküdhetik rá, hogy
gazdája csakugyan megbolondúlt.


XVIII. FEJEZET.

Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza.

A levélvivő fegyvernök sok botorkálás s kalandozás után végre valahára
kijutott a Sierra Morena rengetegéből, s a mint a síkra ért, megindult
valamerre Toboso felé. Másodnap azonban ismerős tájék merűlt fel szemei
előtt. Vendéglő, magas kőfallal kerítve; nézte, nézte mindegyre jobban,
végre ráismert, hogy ez ugyanaz a balzsamos fogadó, a hol ama nevezetes
éjen oly hatalmasan megrakták őket s őt még ráadásul a levegőbe is
fellódítgatták.

Éhes volt kegyetlenül; napok óta nem evett egy falat főtt ételt. Bemenni
se mert, félve attól, hogy ráismernek s talán megint megtapogatják az
oldalát ott, a hol a multkor még elmulasztották. Ezen kétségekkel
tusakodott magában, bemenjen-e vagy ne menjen, midőn egy egészen
váratlan esemény szakasztotta egyszerre ketté bizonytalansága tovább
szövődését.

Két férfiú lépett ki ugyanis a fogadóból, a kik a tájékon szerteszét
tekintettek, mintha az utat kémlelnék. A mint a magas, hosszú lovon a
gömbölyü, potrohos kis csatlóst megpillantották: látszék, hogy szóltak
egymásnak valamit, majd még jobban szemügyre vették, s aztán az egyik
mindjárt oda kiálta:

– Holla, Sancho Panza, hová atyafi?

Sancho úgy megijedt neve hallatára, hogy majd hanyatt esett
Rocinanteról. Képzeletében már a lepedőt is látta, a melybe majd ismét
belefektetik, hogy aztán ujra röpitsék szárny nélkül. Ebben azonban ez
alkalommal nagyon csalódott, mert épen nem roszakaratú ellenséggel,
hanem gazdája legjobb indulatú két jó barátjával, a falubeli lelkészszel
és Miklós mesterrel, a borbélylyal áll szemközt. Ezen örvendetes esemény
láttára nagyobb teher esett le a szivéről, mint az egész Sierra Morena
kőszirtjeinek súlya összevéve. Mihelyt ezen sejtelem valóságáról
meggyőződött, tüstént odarugtatott hozzájok, leugrott Rocinantérol s
örömében, majdhogy sirva nem fakadva ezt kérdezé:

– De hát mit keres itt tisztelendő atyaságod, meg Miklós mester ezen a
vidéken?

– Két szökevényt – viszonzá a lelkész jóindulatú mosolygással, – a kik
egyikét Don Quijotenak, másikát meg Sancho Panzának hivják. Az egyiket
hálaistennek ime megtaláltuk, de hát a másik hol van?

Sancho Panza erre hegyiről tövire elmondta Don Quijote utóbb viselt
dolgait, a mik a Sierra Morenába való elvonulást tették tanácsossá, hol
azonban ura a lovagrend törvénye szerint egy időre kissé megbolondult, s
ott kell nekie őrjöngenie míg Señora Dulcinea del Toboso meg nem engedi,
sőt meg nem parancsolja, hogy megint eszére térjen.

A két férfiúnak – a kik csakugyan Don Quijote keresésére indultak, –
szemök, szájok elállt ezen tenger ostobaság hallatára. Alig tudták
magokat összeszedni, s alig tudtak Sanchotól mit kérdezni.

– Tehát Señora Dulcinea del Tobosot kéri – mondá végre a lelkész – az
parancsolja meg, hogy eszére térjen?

– Igen bizony – viszonzá Sancho Panza – s én viszem hozzá ezt a levelet.

S azzal kebelébe nyult, hogy a könyvecskét elékeresse; de nem találta s
nem is találhatá még ha mind a mai napig keresné is, mert a
jegyzékkönyvecske a nagy készülődés közepette szépségesen ott maradt Don
Quijotenál.

Látva már most Sancho, hogy semmikép se tudja megtalálni, ábrázata
egészen halálnak vált, s jobbra-balra forgott nagy gyorsasággal,
folytonosan keresgélve; arról kelle azonban végre is meggyőződnie, hogy
a könyv csakugyan elveszett. Ekkor aztán mind a tiz körmével neki esett
a szakállának, tépte, marta magát s közbe-közbe öklével nagyokat ütött
homlokára.

– Mi baja az istenért? – kiálta fel a borbély – talán a kóbor
fegyverhordozóknak is az a kötelességök, hogy megbolonduljanak?

– Mi a bajom? – kiáltá viszont Sancho is majd nem kétségbeesve – hát az
a bajom, hogy egy szuszszal elvesztettem három olyan szamárcsikót,
melyek közül egy-egy többet ért egy várkastélynál!

– Hogyan értsük ezt? – kérdé a borbély.

– Elvesztettem azt a jegyzékkönyvet – viszonzá Sancho, – melybe a
Dulcineanak szóló levél bele volt irva, de bele volt irva uramnak még
egy sokkal fontosabb váltója is, melyben unokahugának meghagyja, hogy
nekem három szamárcsikót szolgáltasson át abból a négy vagy ötből,
melyek nála otthon vannak.

S ezzel elmondá, hogyan vesztette el szürkéjét.

A lelkész megvigasztalá, azt mondván neki, mihelyest urát megtalálják, ő
magára vállalja, hogy azzal ujra kiállíttassa a váltót, még pedig olyan
papiroson, a mint illik és szokás, mert a jegyzékkönyvecskékbe irt
váltók nem érvényesek és az ilyeneket nem kötelesség kifizetni.

Ezen aztán Sancho megnyugodott s azt modá, ha ez igy van: akkor nem
sokat törődik azzal, hogy a Dulcineának szóló levelet elvesztette, úgy
is majdnem szóról-szóra tudja könyvnélkül s ekkép leirathatja, a hol és
a mikor csak akarja.

– Mondja el tehát, Sancho barátom – szólt a borbély – hadd irjuk le
rögtön.

Sancho elkezdte a fejét vakarni, hogy a levél szavait eszébe juttassa;
majd egyik lábára állt, majd a másikra; most a földre nézett, aztán meg
föl az égre s már ujja bötykének majd felét elrágta, míg a szavaira
várakozók már-már türelmöket veszték; végre, nagy sokára ezt nyögte ki:

– Isten engem, tisztelendő lelkész úr, vigye az ördög azt a levelet, ha
én eszembe tudom juttatni; annyit tudok hogy így kezdődött:

„Nagyságos és vénséges Señora.“

– Nem vénséges – jegyzé meg a borbély, – ki az ördög irna olyan
bolondot? Bizonyosan fenséges vagy felséges.

– Az az, hogy a part üsse meg! – viszonzá Sancho – azután pedig
össze-vissza zagyvált benne heted–havat a sok jó egészségről és
betegségről, a mit neki kivánt s a mivel az egész levél tele volt, míg
utoljára is azzal fejezte be: alázatos szegény szolgája a Búsképű lovag.

Sancho Panzának kitűnő emlékező tehetségén a két utas nem kevéssé
mulatott, dicsérték is nagyon ügyességét, s a levelet még
kétszer-háromszor elmondatták vele, hogy ők is megtanulhassák könyv
nélkül s majd annak idejében papirra tehessék. Sancho el is mondta
készségesen, csakhogy persze minden ujabb alkalommal új meg új
sületlenségeket toldott hozzá, a mik azonban a magok furcsaságánál
fogva, kétségkívűl igen mulatságosak voltak.

Sancho elbeszéléséből egyébiránt azt is megértették, hogy Don Quijote
micsoda bohó igérettel, a sziget kormányzóságának kecsegtető reményével
birta rá Sanchot a kalandozásra, de kivették egyszersmind azt is, hogy
Sancho ezt egészen komolynak, igaznak s lehetségesnek tartja. Látva ezt,
fárasztani sem akarták magokat most azzal, hogy e badar igéret
lehetetlenségét szavakkal bebizonyítsák előtte; első teendőjöknek azt
tartották, hogy Don Quijotét tudják valami módon kicsalni utóbb még
igazán veszedelmessé válható helyzetéből, a melybe hóbortossága sodorta.

– Uramat a hegységből kicsalni? – kérdé Sancho, – de hiszen abból
semmisem lesz! Nem megy az egy tapodtat se onnét, míg én Tobosoból
választ nem hozok!

– Dehogy is nem – viszonzá a borbély, – jőjjön be velünk a fogadóba
Sancho; falatozzunk együtt s majd evésközben kitaláljuk valahogyan
módját, hogyan csaljuk ki a rengetegből.

– Ments isten, hogy én ide bemenjek! – mondá Sancho – a kóbor lovagok
fegyvernökeinek rettenetesen tiltva van, hogy vendéglőkbe szálljanak, ha
levelet visznek. Csak arra kérem uraságtokat, küldjenek ki ide a mezőre
valami kis ebédet, mert mi türés-tagadás, nálam bizony már nagyon delet
harangoznak.

A gonosz csont nem akarta bevallani, miért vonakodik annyira e
fogadótól.

– Sajnálom, hogy Sancho be nem jön – jegyzé meg erre a borbély nagyon
komolyan – no de, ő tudja mi a kötelessége. Mindenesetre rögtön küldünk
ki ebédet; mi pedig odabent bebocsátást kérünk Micomicona
herczegkisasszonyhoz, a ki bizonyosan be is bocsát bennünket, ha
meghallja mily jó hirt hoztunk.

Ezen szavakra nem csak Sancho Panza tátotta el szemit száját
csodálkozásában, hanem még a lelkész is olyan bámuló arczkifejezéssel
nézett Miklós mesterre, melyből világosan ki lehetett venni, ő sem érti
szavait. Valami különös furfangosság lehetett azokban. Nehogy pedig e
furfangosságot a netalán nyomban hozzá intézendő kérdések elárulják s
lappangó tervét s szándékát meghiúsítsák: a borbély illedelmesen
karonfogta a lelkészt, szemével hallgatást intett neki, s azután befelé
vezeté a vendéglőbe.

– Hm – mondá Sancho Panza, mikor egyedűl maradt – Micomicona
herczegkisasszony? Ki lehet az a Micomicona herczegkisasszony?

A lelkész talán ugyan e pillanatban épen ezen kérdést intézte már a
kapun belől a borbélyhoz e szavakban:

– Mondhatom, kedves komám uram, nagyon kiváncsivá tett ama
nyilatkozatával. Kicsoda az a Micomicona herczegkisasszony?

– Egy terv villant meg az agyamban, tisztelendő komám uram – viszonzá
Miklós mester – a melytől igen sok jót várok szándékunk szerencsés
kivitelére. Jerünk szobánkba, azonnal elmondom.

– Igazán kiváncsi vagyok hallani – mondá a lelkész.

Először Sanchonak rendeltek s küldettek ki valami ebédet, azután
elvonultak a vendégszobába, melyben elszállásolva voltak, s ott főzték
ki azon tervet, melynek sükeréről a következő fejezetben akarunk
szólani.


XIX. FEJEZET.

Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt.

– Ha már a mi szerencsétlen barátunk ennyire megháborodott – kezdé a
borbély – csakugyan alig hiszem, hogy balgatag vezeklése helyéről
egyenes uton ki lehessen hozni. Nekünk magunknak is a lovagság
ostobaságaihoz kell folyamodnunk.

– Osztozom nézetében, komám uram, – de a kérdés csak az: hogyan?

– Épen arra akarok felelni. Ugy-e tetszik emlékezni, hogy a mikor tegnap
este ide a vendéglőbe megérkeztünk, milyen szeretetre méltó
utitársaságot találtunk együtt a nagy szobában, a kikkel aztán egy
asztalnál együtt is vacsoráltunk.

– Nos? – kérdé a lelkész – tudom, hogy az az utitársaság még ma is itt
van, de hát mi köze Don Fernandonak és bájos nejének Dorottyának a mi
lovagunkhoz?

– Mi köze? – folytatá a borbély – csak egy kevés türelmet kérek. Tetszik
úgy-e arra is emlékezni, hogy mind Don Fernando, mind igazán méltán
bájosnak mondott neje, Dorottya, mily szivesen kérdezősködtek utunk
szándékáról, czéljáról?

– Hogy ne emlékezném, hiszen csak tegnap este történt.

– S tetszik emlékezni arra is, hogy e szép és nemeslelkű asszonyság mily
igazi részvéttel sajnálkozott a mi közös szerencsétlen barátunk fölött,
s mily jártasságot tanúsított a lovagság dolgaiban, abban a fellengzős,
czikornyás kikacskaringózott beszédmódban, a mi a lovagregényekben oly
gyakran eléfordúl s a melyet szegény Don Quijote barátunk is annyira
elsajátított, hogy majdnem mindig olyan válogatott, czifra szavakban
beszél?

– Mindenre, mindenre jól emlékszem, Miklós mester – mondá a lelkész
türelmetlenül – de még ebből mind nem tudom mi közük azoknak mi hozzánk.

– Mindjárt megtudja, tisztelendő komám uram. Csak egy pillanatnyi
türelmet kérek. Tetszik ugy-e végre arra is emlékezni, hogy az a kedves
asszony, mily szíve szerint sajnálta az elbódítottat, s mily melegen
mondá, hogy a mit csak megtehetne kigyógyítására, örömmel és készséggel
megtenné.

– Emlékszem; ugy volt; hiszen e szeretetteljes nyilatkozatáért még én
mondtam neki hasonló melegen kifejezett köszönetet.

– No már most – folytatá a borbély – van tehát itt a közelünkben egy
igazán előkelő, nemes gazdag, bájos és mindenek fölött jó szivű fiatal
urnő, a ki oly jártas a lovagregényekben, hogy akár maga is irhatna, a
mitől ugyan Isten mentse meg mind őt, mind a világot. Én tehát átmegyek
hozzájok; megkérem férjét, engedje meg – s megkérem az asszonyságot
magát, tegye meg azt: keresse fel magányában Don Quijote urat; adja ki
magát előtte Micomicona, vagy akármi manó királyi herczegkisasszonynak,
a kit országából az óriások elűztek, kérje fel a lovag urat, hogy
szálljon síkra azon óriással vagy óriásokkal az ő szent és igaz ügye
érdekében: s ha Dorottya ő nagysága ilyen módon megkéri: itt a nyakam,
ezt is elhagyom metszeni, ha Don Quijote úr rögtön lóra nem pattan s ugy
ki nem repül a vadonságból mint a pinty!

– Ördöge van komám uramnak, ezt jól eltalálta! – mondá a lelkész – ki a
manó is gondolta volna, hogy ez a terv süljön ki abból az imént említett
Micomicona névből. Ha valami, csakugyan ez lesz a legjóbb mód
szerencsétlen barátunkat elcsalni.

Első dolgunk tehát, hogy Don Fernando urat és kedves nejét e furfangos
tervnek megnyerjük.

– Kérelmünkkel pedig ne is késsünk – jegyzé meg a borbély – jerünk oda
rögtön.

Ugy is tettek. Átmentek mind a ketten azon vendégszobába, a hol Don
Fernando volt szállva nejével, s eléadták kérelmüket.

– Mindössze is néhány napi késedelmünkkel jár – mondá Don Fernando a
hozzá intézett kérésre – minthogy azonban úgy is csak mulatság és
szórakozás végett utazunk, e kis késedelem semmi komolyabb ügyben nem
fog bennünket akadályoztatni. Ha kedves nőm rááll a tréfára, én szivesen
beleegyezem.

– Hogy ne állnék – mondá Dorottya két kis kezével tapsolva örömében – ki
ne örülne királykisasszonynyá lehetni, – és tevé hozzá komolyabban – egy
nemes szivű emberen ily csekély szolgálattal talán még segíthetni is.

Miután ekképpen Don Fernandónak és nejének beleegyezése meg volt nyerve,
ujabb tervezés kezdődött, hogy a szándékolt tervet hogyan lesz
legczélszerűbb életbe léptetni. Először is abban állapodtak meg, hogy
Sancho Panzát fogják megnyerni magoknak, mint a ki nélkül semmire sem
mehetnének, mivel egyedül az tudja, hogy Don Quijote jelenleg hol
tartózkodik a hegységben. Ezt a borbély vállalta magára s a mint azonnal
meglátjuk, szerencsésen ki is vitte. Don Fernando megigérte, hogy ő lesz
nejének, vagy is jobban mondva, e mostani kalandban Micomicona királyi
herczegkisasszonynak udvarmestere. A borbély meg a lelkész is elkisérik
őket egy darabig, s azután majd csak utközben találkoznak velök, mintha
éppen véletlenűl találkoznának. Ők azután majd utvezetőkül ajánlkoznak,
s Micomicon királyságba arra vezetik Don Quijotét az ő szülőfaluja és
lakóhelye felé, ahol aztán lesz gondjok rá, hogy a kalandor lovag szépen
otthon csöppenjen.

Dorottya azonnal kész volt hozzáfogni az átöltözéshez. Igen díszes ruhát
öltött magára, felrakta ragyogó ékszereit, s igazán oly szép, oly
fejedelmi alak volt, hogy valósággal is beillett volna
királykisasszonynak. Ekkor átüzent a borbélyhoz, hogy most már hívhatja
Sancho Panzát, ő királyi herczegsége kész a kóbor lovag fegyvernökét
elfogadni. A borbély tehát rögtön kiment Sancho Panzához, a ki a
kiküldött izletes ebéd végeztével a fogadó körüli árnyas fák hűvesében
tartotta délutáni pihenőjét.

– Megbocsásson, barátom, hogy pihenésében zavarom – kezdé hozzá intézett
szavait a borbély – de nagy dolgok vannak készülőben. Micomicona
herczegkisasszony akar beszélni Sancho Panzával, Don Quijote de la
Mancha kóbor lovag úr fegyvernökével.

– Velem? – kérdé Sancho nagy szemeket meresztve – s ugyan mi lehet a
kivánsága?

– Bizonyosan nem tudom megmondani – viszonzá a borbély – csak annyit
tudok, hogy az ügy igen fontos lehet, mert alig hogy arról értesült ő
királyi fensége, hogy mi Don Quijote urat ismerjük, azonnal hozzánk
küldé udvarmesterét azon üzenettel: kérve kér a nagy egekre, vezessük őt
e jeles lovag elé. Mi azt feleltük, igen szivesen megtennők, de magunk
sem tudunk felőle többet, mint azt, hogy valahol a Sierra-Morena
vadonában tartózkodik; ámde hol és merre, arról csak fegyvernöke, a
szerencsénkre épen itt időző Sancho Panza tudna felvilágosítást
nyujtani. Ujra átizent tehát hozzánk: kérjük meg azt a derék
fegyvernököt, mert neki igen fontos beszéde van mind véle, mind főleg
gazdájával. Én magamra vállaltam, hogy kegyelmedet azonnal tudósítom;
jöttem is tehát s ezennel szívből kérem, jőjjön velem azonnal a királyi
herczegkisasszony elé.

Sancho Panza egy ideig gondolkozott. Mindazon igéretek, csodás meseszerű
történetek, nagy kitűntetések, gazdag megjutalmazások a miket előtte
gazdája oly gyakran emlegetett barangolások közben: mindazok egyszerre
megelevenedtek lelke előtt s mindazok egyhangulag azt tanácsolták, azt
javasolták neki: „Menj, hátha most ragyog föl szerencséd fényes
csillaga!“

S követte intésöket, és vele ment a borbélylyal; Rocinantet bátran ott
hagyta magára a legelőn, tudva, hogy sem el nem szökik, sem senki el nem
lopja még csak a bőriért sem.

Don Fernando, mintegy őrt állva, sétált fel s alá Micomicona
herczegkisasszony szobája ajtaja előtt.

– Ez az a fegyverhordozó, udvarmester úr – mondá a borbély odaérve hozzá
Sanchoval – a kivel ő királyi fensége szólni óhajt.

– Igen örvendek a szerencsének, testvér – viszonzá Don Fernando;
barátságosan kezet szorítva a fegyvernökkel – azonnal jelenteni fogom
asszonyomnak.

S tüstént bement Dorottyához.

– A cselédje igen becsülettudó – jegyzé meg Sancho e nyájas
fogadtatásra, – a milyen az úr, olyan a szolgája; ha ez megfordítva is
áll, akkor a herczegkisasszony nyájassága ellen sem lesz kifogásom.

– Magam is azt hiszem – mondá a borbély – mert eddig mindig csak a
legjobbat hallottuk felőle.

Alighogy e szavakat mondá, Don Fernando, a helyettes udvarmester ujra
megjelent, s belépésre kérte föl Sancho Panzát.

Sancho Panzán kívűl csak Don Fernando lépett be ismét, de a borbély,
nagy kiváncsisággal, az ajtó előtt várta be a fegyverhordó visszajöttét.

Sancho majd egy óranegyedig időzött a herczegkisasszonynál. Mi történt
ezen idő alatt odabent s mi nem, milyen igéretek s ajánlatok tétettek:
nem tudjuk megmondani. De annyi bizonyos, hogy a mint Sancho Panza a
szobából kilépett, arcza úgy csillogott, úgy ragyogott az örömtől, hogy
egy puskalövésnyiről észre lehetett volna venni rajt, hogy szíve
boldogságban uszik. Odaugrott a borbélyhoz, átölelte, megcsókolta,
azután meg a bokáját ütötte össze örömében s oly fenhangon, hogy
alkalmasint a szobában is meghallották, igy szóla:

– Eb megy már most Tobosoba, várhat én rám Dulcinea! Oda se nézek neki,
a mióta herczegkisasszonyok szorúlnak segítségemre.

– No’s, no’s? – kérdé a borbély hatalmasan tettetve a csodálkozást – mi
dolog történt Sancho?

– Jó! – viszonzá a kérdezett s egy teli erszényt csörgetett meg a
borbély előtt – ez a pecsétje, hogy jó dolog történt, s hogy jó
emberekre akadtunk.

– Hát a királykisasszony ő felsége?

– Olyan jó az, a szentem, mint a falat kenyér! Szépnek meg olyan szép,
mint a mennybéli angyalok! Ejnye de csak is takaros egy fehércseléd!

S azzal szó nélkül indult kifelé.

– Hová, hová ily sietve, atyafi? – szólítá meg most Sanchot a lelkész, a
ki a félig nyitott ajtó megől hallgatá Sancho szavait.

– Nyergelni, tisztelendő atyám – viszonzá a fegyverhordozó – megyünk,
indulunk, repülünk mindjárt gazdámhoz.

– Hogyan? – kérdé az előbbi – hát a tobosoi ut? A levél? Meg a felelet?

– Az az én gondom! – felelt Sancho hamis szemhunyorítással – azt csak
tessék rám bizni!

S azzal elsietett Rocinantehoz.

Félóra mulva uton voltak mindnyájan a Sierra-Morena felé. Sancho volt a
vezető, Dorottya lovagolt nyomában, Don Fernando e mellett, a lelkész és
a borbély meg csekély távolságban nyomukban, mintha nem is hozzájok
tartoznának, hanem csak esetleg ők is azon az uton mennének.

Az első éjszakát ott töltötték egy völgyi kis falucska igen tiszta
házikójában, a hol az egyszerű hegylakók, a legőszintébb s szivesebb
vendégszeretettel látták az utitársaságot. Don Fernando megkérte Sancho
Panzát, hogy utközben senkinek se említse a királykisasszony nevét és
magas méltóságát, mert az ilyen előkelő uraságok sokszor egészen
ismeretlenűl szeretnek utazni. S jó volt Sanchot erre figyelmeztetni,
mert bizony majd kifurta az oldalát még igy is, ki az, a ki az ő
társaságában utazik.

Másnap aztán jó reggel megint utnak indultak s még e nap dele táján
odaérkeztek, a hol a Sancho által elpotyogatott rekettyék kezdődtek.

– Most már egészen jó nyomon vagyunk – mondá Sancho – s nem sokára
czélnál leszünk.

Itt tehát a lelkész meg a borbély egészen elmaradtak a társaságtól s
csak messziről kisérték szemmel az előttök haladókat.

Valami háromnegyed mérföldnyire nyomultak még előre, mikor aztán Don
Quijotet csakugyan megpillantották a szirtes, sziklás, zordon
vadonságban.

– Ott van, ő az! Sugár alakjáról is ráismerhet fenséged – mondá Sancho,
mutató ujját Don Quijote felé tartva.

Mihelyest Dorottya a lovagot megpillantotta, rögtön megcsapkodta
paripáját, a miben férje is követte példáját, úgy hogy nemsokára egészen
ott voltak a lovag előtt.

Don Quijote ámult-bámult érkezésökön, de még jobban azon, hogy a mint
odarobbantak eléje, az udvarmester leugrott paripájáról. Dorottyát
leemelte, a ki nagy illedelmesen leszállt s oda térdelt Don Quijote
lábaihoz.

A lovag minden áron fel akarta emelni, a királyleány azonban folyton
térden állva ekkép szóla hozzája:

– Nem kelek föl előbb, oh bátor és nagyhatalmu lovag, míg jóságod és
udvariasságod egy olyan kegyben nem részesít, mely saját személyed
dicsőségére és becsületére, valamint más részről javára fog válni azon
hajadonnak, kinél szorongatottabb és megkeserítettebb nincs a nap alatt!
És ha a te hős karodnak ereje csakugyan oly hatalmas mint halhatatlan
hired hangja hirdeti: nem fogod elutasítani magadtól azon szerencsétlen
hölgyet, kit oly nagy messze földről vonzott ide dicsőséges neved
illatárja s ki balsorsának te nálad keresi vigasztalását.

Ez már olyan beszéd volt, a mi Don Quijote szivét, fülét egyaránt a
legeslegteljesebben gyönyörködteté.

– Egy szó kevés – viszonzá a lovag – de én annyit sem fogok mondani,
szépséges urnő, sem panaszodból többet meghallgatni mindaddig, a míg a
földről fel nem kelsz.

– Nem fogok fölkelni, señor – felelt a királykisasszony – míg a te
udvariasságod meg nem igéri azt a jotéteményt, a melyért esedezem.

– Megigérem és megfogadom – viszonzá Don Quijote – azon feltétel alatt,
ha beteljesítése nem válik kárára és ártalmára királyomnak,
szülőházamnak és azon hölgynek, a ki szívem és szabadságom kulcsát
tartja kezében.

A míg ezen hosszadalmas udvariaskodások és illedelmeskedések folytak,
ezalatt Sancho Panza is odaérkezett, leszállt Rocinanteról s urához
lépve, tiszteletteljesen kezet csókolt; egyszersmind azt susogta:

– Én is megjöttem, jó hirrel. A mi pedig azt a kérelmet illeti, bátran
megigérheti nagyságod, a miért ez a kisasszony könyörög, mert az egész
csak gyerekség. Mindössze is egy silány óriást kell a lábáról leütni, s
a ki ezt kéri, az a magas Micomicona herczegkisasszony, az étiopiai nagy
Micomicon birodalomnak királynője.

– Bárki legyen is – viszonzá Don Quijote – megteszem a mi kötelességem s
a mit lovagtisztem megenged vagy parancsol.

S ezzel a királyleányhoz fordulva így szóla:

– Keljen fel bájoló szépséged, mert ime én kész vagyok megtenni mindazt,
a mit tőlem kérni méltóztatik.

– Azért esedezem tehát – mondá a királykisasszony, – nagylelkű személyed
jöjjön velem azonnal oda, a hová vezetendem, de egyszersmind igérje meg,
hogy mindaddig semmi más kalandba, sem kérés teljesítésébe nem
bocsátkozik, míg boszut nem áll helyettem azon árulón, a ki minden
isteni és emberi jog megvetésével, álnokúl bitorolja királyságomat.

– Ugy legyen, kész vagyok e kivánságot teljesíteni – viszonzá Don
Quijote – s e pillanattól kezdve, señora, bátran elűzheted leverő
busongásodat s új örömre és erőre keltheted hervadó reményedet, mert
Isten és az én karom segítségével nem sokára vissza lészsz helyezve
királyi birodalmadba s elfogadhatod ujra ősi és terjedelmes királyságod
trónusát, daczára és megszégyenülésére mind azon gazoknak, a kik csak
egy szóval is ellenmondani akarnának. Most pedig rajta! Dologra, mert a
mint mondani szokás, – késedelem veszedelem.

A megvigasztalt királykisasszony váltig tusakodott, hogy kezet csókol
neki; azonban Don Quijote, a ki csakugyan illedelmes és udvarias lovag
volt, ebbe semmi áron bele nem egyezett s a helyett fölemelte a hölgyet,
odavezette paripájához, majd urias hangon megparancsolá Sanchonak, hogy
abban a nyomban nyergelje meg Rocinantet s szolgáltassa kezéhez
fegyvereit.

Sancho levette a fegyvereket, melyek diadal-jelvények gyanánt az egyik
fára voltak akasztva, azután megszorítá Rocinante terhellőjét, nyomban
reá fölfegyverezte gazdáját, ki is, mihelyt fegyverben állt, azonnal így
szóla:

– Isten nevében előre tehát, hogy e nagy urnő baján segíthessünk.

Azzal felpattant Rocinantera, valamint Don Fernando is, ki mindeddig
némán, szótlanul, de azért igen jól játszotta a részvevő udvarmester
szerepét, – s csak a szegény Sancho maradt gyalog, a ki most ujra
keservesen megbánta, hogy a szürke oda van, melynek újfent nagyon érezte
hiányát.

Mindazáltal csakhamar kiverte fejéből a szomorúságot, a mikor arra
gondolt, hogy ura már útban van, de sőt talán már a markában is tartja a
császári méltóságot, mert még csak el se képzelhette, hogy a majd
diadalmas lovag nőül ne vegye ezt a királyi herczegasszonyt s legalább
is Micomicon királyává ne legyen. Csupán egy dolog ütött szeget a
fejébe, nevezetesen az, hogy az az ország a szerecsenek földén fekszik,
s így tehát mindazok, a kik jobbágyai gyanánt esnek, bizonyára mind
feketék lesznek. Azonban a mily találékony elméjü volt, csakhamar
kieszelte hogyan lesz legjobb ezen a bajon segíteni, s így szóla
magában:

– Törődöm is én azzal, ha az én alattvalóim mind csupa merő szerecsenek
is! összenyaláboltatom az egész csomót s áthozatom minden pereputtyostól
Spanyolországba s itt eladom; megveszik készpénzen s árukon olyan
tisztességes birtokot vagy hivatalt vásárlok, hogy bú nélkül megélek
holtom napjáig. Nem vagyok én sült bolond, sem pedig olyan tökkel ütött
fejü, hogy el ne tudnék adni egy füttyre tiz-tizenkét ezer alattvalót;
istenemre mondom, öregit apraját úgy tovaröpítem mint a pinty s ha olyan
feketék is mint maga az ördög, majd tudok én csinálni belőlök fehér
tallérokat, sárga aranyokat. Csak ide velök, már is viszket a tenyerem!

Igy aztán annyira belemerűlt a gondolkozásba s a boldog megelégedésbe,
hogy föl se vette a gyaloglás kellemetlenségét.

A lelkész és a borbély – jó távolról bár – holmi sűrű bokrok megől
szemlélték mindezt, míg végre szükségesnek látták, hogy ők is
elélépjenek s a társasághoz csatlakozzanak.

– Igen ám – mondá a lelkész – de nem lesz-e Don Quijote úrnak feltűnő s
nem ád-e okot valami gyanura ha minket is egyszerre itt lát, mintha az
égből cseppentünk volna ide.

– Bizza ezt rám, tisztelendő komám uram! – mondá a furfangos borbély –
tudok én az ő nyelvén!

S azzal ők is előre rugtattak.

Alighogy aztán egymást az uton megpillantották, a borbély mindjárt teli
torokkal elkiáltá magát:

– Oh hála, hála a nagy égnek, csakhogy megint elméjén van a nemes, a hős
lovag, a mi tisztelt barátunk Don Quijote de la Mancha!

Don Quijotet rendkivül meglepte kedves barátainak e váratlan
megjelenése. Odasietett hozzájok, megölelte őket s nagy csodálkozással
kérdé mi hozta ide őket e rengetegbe?

– Hát Sancho Panza nem mondta meg nagyságodnak? – kérdé a borbély
tettetést szinlelve.

– Sancho ép az imént érkezett e helyre – viszonzá Don Quijote –
megérkezte óta pedig annyi rendkivüli esemény történt itt, hogy azóta rá
sem értem vele a magam ügyeiről beszélni.

– Nagyságod fegyvernöke – folytatá most a borbély, a ki megigérte
Sanchonak, hogy tisztára mossa gazdája előtt a tobosói út
megszakasztásáért – Sancho Panza Tobosoba vitt valamely fontos levelet.
Utközbe beszólott hozzánk is s szívreható előadásából értesültünk mind
arról, hogy távozása óta mennyi hőstettet vitt nagyságod végbe, mind
arról, hogy igazi lovaghoz méltón, most mennyire elment az esze, hogyan
őrjöng e vadonban s milyen szörnyüséges bukfenczeket hány, bolondsága
nagyobb bizonysága okáért. Meghallani e rém-híreket, nagyságodat
szívünkből megszánni, s azonnal elhatározni, hogy kerüljön életünkbe
bár, mi felkeressük nagyságodat s ha csak lehet megvígasztaljuk s maga
kimélésére kérjük: ez mind egy pillanat műve volt, a mit aztán rögtön
végre is hajtottunk. Jöttünk Sancho Panza utasítása nyomán s Istennek
hála, hogy jövetelünk nem történt hiába, hanem csakugyan megláthattuk
nagyságodat, még pedig sokkal épebben, semmint reménylettük.

– És sokkal fontosabb utban, semmint még csak tegnap akár én magam is
gondolni mertem volna – jegyzé meg Don Quijote. Fogadják, uraim, szíves
részvétökért forró köszönetemet, s azon kijelentésemet, hogy én is
kimondhatatlanul örvendek, hogy utunknak legalább azon részén, melyen
együtt haladunk, önök kedves társaságát élvezhetem.

S azzal néhány szóban, de igen büszke magatartással elmondta, hogy ő
jelenleg Micomiconba készül, a hová ezen magasságos úrnő vezeti.

– Oh, hisz akkor egész hazáig együtt megyünk! – kiáltá fel a lelkész
örömmel.

– Mert ugy-e a mi falunkon kell magosságodnak átmennie – vette át a szót
a borbély – s onnan aztán Carthagena felé folytatja útját, a hol
kinálkozó alkalommal hajóra szállhat s ha a szél kedvező lesz, a tenger
csendes és vihartalan, nem sokkal kevesebb mint kilencz esztendő alatt
ott lehet a nagy Meona, akarom mondani Meotis tavánál, a mely mintegy
száz napi járó földre van az említett országtól.

– Uraságod csalódik – viszonzá Dorottya királykisasszony – mert nincs
még két esztendeje sem, hogy hazulról eltávoztam, s igazán mondhatom az
idő sohasem kedvezett, mindazáltal még is elértem azt, a mit annyira
óhajtottam látni, tudniillik señor Don Quijote de la Manchát, a kinek
hírét azonnal meghallottam mihelyt a spanyol földre léptem s ez a hír
arra össztönzött, hogy nyomban fölkeressem s magamat udvariasságába
ajánljam s az ő győzhetetlen karjának hősiségére bízzam igazságos
ügyemet.

– Ne tovább, ne tovább, fenséges herczegné! – szóla közbe Don Quijote –
én ellensége vagyok minden hízelgésnek. S bárha ez az elismerés nem
hízelgés is, mégis csak sérti az én füleimet, én egyedül annyit
mondhatok s igérhetek, kegyes úrnő, hogy akár legyen bátorságom akár se,
azt, a mi megvan kész vagyok egész éltem szakadtáig magasságod
szolgálatára felajánlani. Ezzel tartozom a szükségben szenvedőnek, ezt
követeli s parancsolja lovag tisztem, mely épen azt rendeli, hogy a
sanyargatottakat gyámolítsam s a gonosztévőket üldözzem, sőt irtsam a
földszinéről.

– Ejnye, be kár tehát, – mondá most a borbély, a ki leczkét akart
tartani Don Quijotenak – hogy azt a bolondot ki nem kergette nagyságod
legalább ebből az országból, a ki a mi utazásunkat olyan bizonytalanná s
olyan aggodalmassá tette.

– S ki volt az? – kérdé Don Quijote lovagias felgerjedéssel.

– Valami eszeveszett kóborló – folytatá a ravasz támadó – a ki elég
balgatag volt egy csoport gályára kisért fegyenczet, czégéres
gazembereket méltán reájok vert lánczaikból felszabadítani. Bizonyosan
czimboraságban állt velök, máskülönben ilyen gonoszságot nem lehetett
volna végrehajtani. Ezek a rablók azóta itt csatangolnak a vidéken,
különösen valami Gines de Pasamonte egészen járhatatlanokká teszi az
utakat, mert kifoszt, megrabol mindenkit, a kivel uton-utfélen szembe
találkozik. Egész utunkon rettegnünk kellett tőle, s mi tagadás, pokolra
kivántuk azt a hóbortos bolondot, a ki ezt az akasztófavirágot
megérdemlett büntetése alól felszabadította s általa annyi ártatlan és
becsületes ember nyugodalmát elrabolta.

A lovag minden szónál mássá meg mássá változott szinében. Egy világért
sem merte volna bevallani, hogy azoknak a derék ficzkóknak ő volt a
szabadítója.

Sancho Panza azonban, mihelyt a Gines de Pasamonte nevét említeni hallá,
ugyanazon fájdalmat érzé egész erővel megujulni szívében, mely akkor
hatotta át kebelét, mikor szamarának veszteségét észrevette, mely
szomorú esemény felől azt sugta neki valami, hogy abba is a nevezett
rabló van belekeveredve; nem is állhatta meg, hogy haragja és fájdalma
megujuló rohamában igy ne szóljon:

– Ne fakadjon ki azon szabadító ellen oly keservesen, Miklós mester,
mert az bizony senki más nem volt, mint az én tisztelt gazdám, Don
Quijote de la Mancha. Eleget mondtam neki, jól meggondolja mit
cselekszik, s hogy öreg hiba lesz azokat szabadítani meg, a kiket
semmirevaló gazságok juttatott a gályára.

– Te oktondi! – förmedt rá Don Quijote – szabad is a kóbor lovagnak
azzal törődnie, hogy előbb fütesse-kutassa, valjon azok a
szorongatottak, lánczra vertek és elnyomottak, a kikkel útközben
találkozik, hibáik vagy szerencsétlenségök folytán jutottak-e ilyen
állapotra? Neki csak az a kötelessége, hogy gyámolításukra siessen mint
szükségben szenvedőknek s figyelmét kinaikra fordítsa, nem pedig
gonoszságukra. Én elégedetlen és boldogtalan emberek egész csapatával
találkoztam, s azt tettem velök, a mit a lovagrend törvényei követelnek.
A ki pedig ezen cselekedetemet roszallaná, annak azt mondom, hogy a
lovagság dolgához semmit sem ért, s hazudik mint valami sehonnai bitang,
a mit kardommal is kész vagyok a lehető legérthetőbben bizonyítani.

S a mint ezt kimondta, lábát feszesen megveté a kengyelben, a vas
süveget arczába nyomta, mert a borbélytányért a gályarabokkal való
veszedelmes találkozás óta a nyeregkápára akasztva hordta, s dárdáját
egyszerre támadásra feszíté hóna alatt.

Dorottya még valami kellemetlen összeütközéstől tartott a csintalan
borbély s a tréfát nem értő szenvedélyes lovag közt, miért is a baj
elhárítására azonnal így szólott:

– Ne feledje lovag úr a nekem tett igéretet, a mely szerint az én ügyem
végezése előtt tilalmas egyéb kalandba keverednie, bármily sürgős legyen
is az. Azért tehát csillapítsa le nagyságod e felgerjedést, mert ha ezen
tisztelt utitársunk tudja, hogy ez a hatalmas kar volt az, mely a
gályarabokat megszabadította, bizonynyal inkább háromszor a szájára üt s
ugyanannyiszor a nyelvébe harap vala, semhogy csak egyetlen egy olyan
szócskát is kiejtsen, mely nagyságodat annyira felharagíthatá.

– Akár megesküdjem rá – mondá a borbély – készebb lettem volna leharapni
a fele bajuszomat.

– Lecsendesülök, kegyelmes asszonyom, – szólt Don Quijote – és elfojtom
méltó haragomat, mely szívemben már-már felviharzott s nyugodtan és
békén folytatom utamat, míg adott szavamat be nem váltottam. Hanem ezen
engedelmes feltételem viszonzásáúl szabad-e azért esedeznem, mondja el
nagyságod, ha nagyon terhére nem esik: milyen bánat keseríti; hányan
vannak, kik és mik azok, a kiken kegyelmességedért nekem jogos,
kielégitő és teljes boszút kell állanom?

– A legnagyobb készséggel megteszem – felelt Dorottya – ha panaszom és
keservem nagyságodat nem untatják.

– Semmi esetre sem, kegyelmes asszonyom – bizonyítá Don Quijote; – mire
aztán Dorottya így válaszolt:

– Akkor tehát kérem önöket, figyeljenek.

Mind oda tolakodtak közelébe, Dorottya pedig kényelmesen elhelyezkedvén
a nyeregben, egyet-kettőt köhintett, s egyéb ilyes előkészületek után,
igen sok ügyességgel így fogott hozzá az elbeszéléshez.

– Mindenek előtt azt kell megtudniok, uraim, hogy nevem… Itt azonban
elakadt egy-két pillanatra, mert hirtelenében elfelejtette, hogy milyen
névre is van ő elbérmálva.

Don Fernando mindjárt sejté a dolog bibéjét s nem is késett a hibát e
szavakkal ütni helyre:

– Nem is lehet csodálni, kegyelmes asszonyom, hogy balsorsa
elbeszélésinél magasságod megzavarodjék és kiessék sodrából, mert az
ilyen szerencsétlenség rendesen olyan, hogy akár hány esetben még
emlékező tehetségétől is megfosztja azt, a kire alásujtott, annyira,
hogy az ember még a saját nevét is elfelejti. Ugyan ez esett meg
felségeden is, a kinek alig jut eszébe, hogy Micomicona
herczegasszonynak hívják, és törvényes örököse a nagy Micomicona
birodalomnak. Ezzel a kis utbaigazitással most már könnyü szerrel
visszaidézheti nagyságod megbántott emlékező tehetségébe mind azt, a mit
előttünk feltárni szándékozik.

– Tökéletes igaz – viszonzá Dorottya – s már ezután úgy hiszem, nem lesz
többé szükségem semmi ujabb figyelmeztetésre s elejétől fogva el tudom
mondani igaz történetemet. Ez pedig így hangzik. Atyám, kit a bölcs
Tinacrionak neveztek, mélyen be volt avatva a büvészet mesterségébe, s
tudománya által az esett értésire, hogy anyám, a kit Jaramilla
királynőnek hívtak, előbb fog meghalni férjénél, azonban ő utána
nemsokára néki is meg kell vállnia az élettől s én atyátlan és anyátlan
árva maradok. Mindazáltal úgy nyilatkozott, hogy ez távolról sem busítja
annyira, mint egy másik egészen bizonyosan tudott körülmény, hogy egy
roppant óriás, a majdnem birodalmunk tőszomszédságában fekvő sziget ura,
kit a mord-nézésü Pandafiladonak neveztek, – a kiről ország-világ tudja,
hogy bárha szemei egészen a magok helyén vannak, s nem ferdék, még is
mindig keresztbe néz, mintha kancsal volna, a mit csupa ravaszságból
tesz, hogy megrettentsen és elrémítsen mindenkit, a kire csak rátekint –
atyám, mondom, tudta, hogy ez az óriás, mihelyt árvaságra jutásomról
értesül, nagy hatalommal ráüt országomra s nem hágy birtokomban semmit,
még csak a legkisebb falucskát sem, a hol megvonúlhassak. Igaz ugyan,
hogy mind e gyötrelmet és szerencsétlenséget kikerűlhetném, ha hozzá
nőül megyek, de – a mint atyám jól tudta – én soha nem adnám
beleegyezésemet ily egyenetlen házasságba: s ebben atyámnak teljesen
igaza is volt, mert soha eszem ágába sem jutott, hogy hozzá menjek akár
ehhez, akár mely más óriáshoz, ha még akkora és még oly izmos volna is.
Atyám azt is szívemre kötötte, hogy ha majd az ő halála után látom, hogy
Pandafilando rá akar már törni birodalmamra, semmi szín alatt se
készülődjem védelemre, a mi vesztemre lenne, hanem adjam át neki önként
az országot, csak így menthetem meg a haláltól és a teljes
megsemmisüléstől jó és hűséges alattvalóimat, különben is lehetetlen
lévén az óriás ördöngös hatalmának ellenállanom; inkább keljek azonnal
utra néhányad magammal Spanyolország felé s ott fogom megtalálni bajaim
orvoslását, mert lesz ott egy kóbor lovag, a kinek híre ez időtájt az
egész országot eltölti s a kit Don Quijote de la Manchának neveznek.
Minden úgy történt eddigelé, a mint atyám megjövendölte. Ebből, s a
nagyságoddal való szerencsés találkozásból azt következtetem, hogy most
már egészen bizonyos lehetek összes birodalmam visszanyerése felől.
Nagyságod, udvariassága és nagylelküsége ösztönzésére megigérte, hogy
követni fog, a hová csak vezetem; én pedig sehová máshova nem vezetem,
mint egyenesen szembe a mord-nézésü Pandafilandoval, hogy foszsza ezt
meg életétől, s adja vissza nékem mind azt, mit amaz óriás jogtalanúl
bitorol. S mind ennek pontról-pontra így kell megtörténnie, mert jó
atyám a bölcs Tinacrio így jövendölte meg. Ugyancsak ő hagyta meg
irásban azt is, kaldeus vagy görög nyelven, úgy hogy én el sem tudom
olvasni, hogy ha ez a megjósolt lovag az óriás lenyakazása után engem
nőül akarna venni, én minden ellenmondás nélkül azonnal menjek hozzá
törvényes hitvesül s országom birtokát saját személyemmel egyetemben
juttassam az ő kezeibe.

– Nos, mit mondasz mindezekhez, Sancho barátom? – jegyzé meg erre Don
Quijote, érted-e miről van szó? Nem megmondtam-e? Ugy-e hogy van már
ország, a melyen uralkodjunk és királynő, a kit nőül vegyünk?

– Szent egy igaz! – kiálta fel Sancho Panza – s mindjárt fel kellene
kötni a legelső fára azt a kóbor lovagot, a ki meg nem akarná hallgatni
ennek az üldözött király kisasszonynak minden kérését. Nyiszszantsuk el
annak a semmirekellő Pandahiladonak a gégéjét s aztán üljünk bele a
fejedelmi uraságba!

S azzal, rendkivüli örömében két bakugrást tett a levegőbe, s bokáját
összeütötte, majd odaszaladt Dorottya elé, megfogta az öszvér kantárját,
megállította, letérdelt a királyi sarjadék előtt, s rimánkodva kérte,
engedje meg, hadd csókoljon neki kezet annak jeléül, hogy elfogadja
asszonyának s királynőjének.

Az ott lévők közül ki tudta volna megállani, hogy ne nevessen az úr
hóbortosságán s a szolga együgyűségén?

Dorottya csakugyan csókra nyujtá kezét s megigérte Sanchonak, hogy nagy
urrá teszi birodalmában, mihelyest az ég kegyelme megengedi, hogy azt
ujra visszanyerhesse és birhassa. Sancho erre megint olyan szavakban
mondott köszönetet, hogy a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben.

– Idáig tart az én történetem, uraim – folytatá azután Dorottya. – S még
csak azt az egyet kell hozzátennem, hogy bárha igen nagy számú népet
hoztam is el magammal kiséretem gyanánt, mindnyájából csak ezen egyetlen
hű udvarmesterem maradt, ki árnyékom gyanánt kiséri lépteimet; a többi
mind a tengerbe veszett egy rémitő zivatar alkalmával, mely a tengerpart
közelében ért bennünket. Ő meg én egy egy deszkaszálon jutottunk
csodamódon a szárazra s valóban a mint észre is veheték önök, az én
egész életem folyása csodálatos és titokszerű. S ha talán elmondásában
imitt-amott hosszadalmas voltam, vagy egyet s mást elvétettem volna,
tulajdonítsák ezt annak, mint történetem elején udvarmesterem
megjegyezte, hogy a folytonos és rendkivüli viszontagságok még emlékező
tehetségétől is megfosztják azt, ki ezeket szenvedni kénytelen.

– Engemet nem fognak megfosztani az enyimtől, óh magasságos és felséges
urnő, – mondá Don Quijote – bár mennyit, bármily nagyokat és soha nem
látottakat kelljen is kiállanom felséged szolgálatában. És most ujra
megerősítem előbb tett igéretemet, és esküt is teszek rá, hogy kész
vagyok követni felségedet egész a világ végére, mig kevély ellenségével
szembe nem szállhatok, a kinek dölyfös fejét, a mint hiszem, isten és
saját karom segítségével porba fogom gördíteni! S ha annak fejét
levágtam, s felségedet országának békés birhatásába visszahelyeztem:
teljes szabadságában álland magas személye felől tetszése és kivánsága
szerint rendelkezni, mert valameddig Dulcinea él, – s pedig éljen
örökké! – addig én nekem más menyasszony kezére még csak gondolnom sem
lehetséges!

Sancho, a ki ezen lemondással egyszerre füstbe mentnek gondolta
kecsegtető egész uraságát, oly rosz néven vette urának ezen utósó
szavait, hogy megfeledkezve minden illedelemről, egész haraggal kiáltott
rá urára:

– Becsületem szentségére mondom, señor Don Quijote, nagyságodnak
csakugyan elment az esze! Hogyan, de hát lehetséges-e hogy csak egy
pillanatig is habozzék nőül venni ezt a felséges királyi
herczegasszonyt?! Hát azt hiszi nagyságod, hogy minden bokorban terem
ilyen szerencse mint a milyen most kinálkozik? És mindezt azért a
toprongyos Dulcineaért! Azért, a ki ennek a királyi herczegkisasszonynak
még csak czipő-talpa se lehetne! Akkor ugyan soha napján lesz ám az
enyim az a várva várt grófság, ha nagyságod ily kötözködő. Vegye el,
vegye el ebben a nyomban ezt a herczegasszonyt, ördög teremtette, s
fogadja el azt a királyságot, a mi az égből pottyant a markába s ha
királylyá lett, tegyen meg engem gróffá vagy helytartóvá, más különben
elviheti az ördög az egész mesterséget!

Mikor Don Quijote hallá, hogy ilyen szidalmakat szórnak az ő Dulcineája
ellen: neki sem kellett több, hanem fogta a dárdát s egy hangot se
szólva, olyat ütött vele Sanchora, hogy az abban a nyomban hanyatt
terült a földön. S ha Dorottya föl nem kiált, hogy rá ne üssön többet,
kétségkivül azonnal életét vette volna.

– Azt gondolod talán – rivallt ekkor a lovag kis idő mulva Sanchora –
otromba paraszt, hogy én majd mindig csak tétlenül összedugom a kezemet,
te mindig szabadon sértegethetsz s én majd mindig csak megbocsátok? Ezt
ugyan ne gondold, alávaló gazember, ki csakugyan az vagy, mert azt
merészléd rágalmazni, a kinek fenséges magasságát te még csak fel sem
tudod fogni ebihal szemeiddel! Mondsza csak, viperanyelvü tökfilkó,
ugyan mit gondolsz, ki nyerte vissza azt az országot, ki vágta le amaz
óriás fejét s ki tett téged gróffá vagy helytartóvá (mert mindezt olybá
veheted mintha már is megtörtént volna) nemde nem Dulcinea hatalma-e, a
ki dicső tetteinek eszközéül az én karomat választotta? Ő bennem küzd és
bennem győz, én ő nélküle semmi vagyok. S te, oh alávaló, silány
rágalmazó te, hogy lehetsz olyan háladatlan, hogy alig emeltelek fel a
porból a néked adott ezen nagy úri méltóságra, te már is szidalommal
illeted azt, kinek a nagy jótéteményt köszönheted!

Sancho még sem volt egészen annyira odáig, hogy ura minden szavát meg ne
hallotta volna, a miért is meglehetős gyorsan feltápászkodott,
odahuzódott Dorottya paripája mögé s innen mondá urának:

– Ugyan mondja meg nagy uram, ha nagyságod semmikép sem akarja elvenni
ezt a magas herczegasszonyt, megkaphatja e akkor az ő országát? Ha meg
ezt meg nem kaphatja, ugyan micsoda kegyelmet tudna osztogatni a
semmiből? Ki adhat csak egy falat kenyeret is az üres tarisznyából?
Lássa ez fájt ám nekem olyan nagyon, hogy talán többet is mondtam mint a
mennyit szabad lett volna; de fájdalmas felgerjedésemben tettem, a mint
hogy nagyságod is abban tehette azt, hogy úgy a nyakam közé sózott azzal
a hegyes végü fakanállal, hogy majd letörött bele a derekam.

Dorottya, meg a többiek is kérlelék Don Quijotét, bocsásson meg a
meggondolatlan fegyverhordozónak, a kinek nem a szíve rosz, csak a szája
szokott néha-néha eljárni. Don Quijote végre lecsillapult, s hajlandónak
látszott Sanchonak megbocsátani.

– Kegyelmed pedig, Sancho – mondá ekkor Dorottya – rögtön menjen oda
urához, csókoljon kezet neki, kérjen tőle bocsánatot s mától fogva
legyen óvatosabb mind a dicsérésben mind a megszólásban. Toboso
kisasszony ellen pedig egy rosz szót se merjen szólani, kit ugyan nincs
szerencsém személyesen ismerni, de a kinek kész szolgálója vagyok.
Bizzék az istenben, s akkor ne féljen, hogy ne legyen olyan állása,
melyből herczegi módon meg ne élhetne.

Sancho lehorgasztotta fejét, urának kezét kérte, a ki ünnepélyes
komolysággal nyujtotta oda, s miután Sancho megcsókolta, ura pedig
megáldá a fegyvernököt megbocsátása jeléül: egyszersmind azt is mondá
neki, menjenek kissé előbbre, mert egy pár kérdést akarna intézni hozzá
s igen fontos dolgokat kivánna vele megbeszélni.

Sancho engedelmeskedett s így ők ketten, a többiektől külön válva,
valami kevéssel elébbre nyomultak, mikor aztán Don Quijote így szólott:

– Mióta visszatértél, nem volt sem időm, sem alkalmam, hogy
körülményesen kikérdezzelek mind az üzenet felől, melyet vittél, mind a
felelet felől, melyet hoztál. Most azonban van egy kevés időnk a
beszélgetésre, én tehát kérdezősködni szeretnék.

– Csak kérdezzen nagyságod – viszonzá Sancho – én pedig felelek, a mi
igaz s a mi kötelességem.


XX. FEJEZET.

Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben.

– Mindenek előtt azt mondd el nekem tehát – kérdé Don Quijote – hogyan s
mikép találtad Dulcineát? Nem beteg e, bebocsátottak-e hozzája,
beszélhettél-e vele sokáig?

Sancho azonban a helyett, hogy e sok kérdésre akár egyszerre, akár
egymásután megfelelt volna, egy darabig nagymerően nézett maga elé egy
az út mellett álló sűrű bokorra, de oly szúró tekintettel, mintha
szemével minden egyes levelkét keresztül akart volna nyársalni. Így
tartott ez a merő nézés nehány pillanatig, ekkor aztán inaszakadtából
rohanni s torkaszakadtából ordítani kezdett:

– Hej akasztófára való Ginesillo! Ide az én igaz jószágommal, add vissza
életemet! Ne vidd el nyugalmamat, ide szamarammal, ide örömemmel!

Don Quijote nem tudta mire vélni ezt a nagy kiáltozást; néhány pillanat
mulva azonban látta, hogy a Sancho Panza által előbb oly merőn nézett
bokor megől egy ember ugrik le egy szamárról, s villámgyorsan tünik el a
sűrűségben, Sancho Panza pedig a bokor mögé kerül, ráborúl szamarára,
öleli, csókolja váltig, ezt mondogatva neki:

– Hogy vagy kincsem, szememfénye, édes szürkém, kedves útitársam!
Csakhogy újra az enyim vagy, csakhogy újra ölelhetlek! Ásó-kapa
válaszszon el ezentúl egymástól bennünket!

Mire Don Quijote Rocinanteval odaért, már akkorra Sancho is kivezette a
szamarat az útra, s hátára pattant.

– No most már mind a vizig szárazon! – kiálta Sancho hetykén – csakhogy
megint paripámon ülhetek, nem bánom már, ha a világ végeig eltart is
vándorlásunk!

– Hogy jutottál ujra szürkédhez? – kérdé Don Quijote igazi részvéttel.

– Jaj, kedves nagy jó uram – viszonzá Sancho alig tudva hová lenni a
boldogságtól – a mióta ezt a drága kincset elvesztettem, azóta
éjjel-nappal, ébren, álmomban, földön, égen mindig ezt lestem, csak ezt
kerestem. Nem tudtam még csak elképzelni se, hogy én örökre elmaradjak
szamaramtól! Minden bokorban, minden fa mögött azt néztem, őt sejtettem,
s ime most csakugyan meg is találtam. Az az akasztófára való Ginesillo
bizonyosan valami útasra lesett ezen rejtekben, vagy a mi neszünk elől
bújt a sűrűség mögé, s azt hitte, elrejtőzhetik. Úgy közikbe is nyomult
az ágaknak, hogy a mint hirtelen fordúlni akart, nem tudott, s kénytelen
volt levetni magát a lopott jószágról s gyalog menekülni.

Már ekkor a társaság többi tagjai is odaérkeztek s szerencsét kivántak
neki mindnyájan, hogy a szamár ujra megkerült, Don Quijote pedig azzal
tette boldognál boldogabbá a hű fegyvernököt, hogy azt mondta neki: ez a
szerencsés körülmény egyáltalában nem teszi azért a három szamár
csikórul szóló váltót érvénytelenné. Sancho hálás köszönetet mondott
érette.

Ezután megint az előbbi két csoportra oszoltak, s Don Quijote elől ment
Sanchoval, hogy a várva várt tudósítást meghallhassa. Igy szóla tehát
fegyvernökéhez:

– A mint a te örömed teljessé lett, hadd legyen azzá az enyém is, s
mondd el most, Sancho, hol, hogyan és mikor láttad Dulcineát? mivel
foglalkozott? mit mondtál neki s mit felelt ő, mikor levelemet olvasta?
Ki tisztázta le útközben a könyvecskéből a levelet? Szóval, mondd el
mindazt, a mit a jelen esetben érdemesnek látsz az elmondásra, a
közlésre és a hírül adásra; de semmit hozzá ne tégy s ne füllents, hogy
talán nekem örömet szerezz: de el se hallgass semmit, hogy megfoszsz az
örömtől.

– Uram – viszonzá Sancho – ha az igazat meg kell vallanom, azt a levelet
a könyvecskéből bizony senki le nem tisztázta énnekem, mert én a
jegyzékkönyvecskét elvesztettem.

– Ez megnyugtat a felől, hogy nem hazudsz – mondá Don Quijote mosolyogva
– mert azt a könyvecskét, a melybe a levelet beleirtam, távozásod után
másnap megtaláltam magamnál s nem tagadhatom, hogy eleget is búsúltam
miatta, mert el sem tudtam képzelni, mi tévő lészsz te, ha majd
észreveszed, hogy a levél nincs nálad. S váltig azt hittem, hogy tüstént
visszafordúlsz, akárhol légy is már, mihelyt a hiányt észreveszed.

– Úgy is tettem volna – viszonzá Sancho – csakhogy megtanúltam ám könyv
nélkül egy hallásra, mikor nagyságod előttem elolvasta. Így aztán
tollába tudtam mondani egy jó ismerősömnek, a ki úgy levakarintotta,
hogy még a királyné is elolvashatta volna.

– A te fejedből mondtad el? – kérdé Don Quijote megdöbbenve – az ugyan
szép levél lehetett aztán! Ugyan elmondanád könyv nélkül nekem is?

– Most már nem tudom, uram – viszonzá Sancho – mert a mikor már egyszer
elmondtam, leirattam s láttam, hogy ott van a papiroson: gondoltam
magamban, erre nekem úgy se lesz többé szükségem az eszemben, jobbnak
találtam hát elfelejteni; úgy is van az embernek elég más észtörödelme.

– Tehát leirattad – folytatá Don Quijote – jól tetted; s aztán?
Megérkeztél; mondd csak, mivel foglalkozott a szépség ama királynéja?
Úgy e épen gyöngyfűzésnél találtad, avagy talán aranyszálakkal valami
czímert hímzett ezen ő fogoly lovagja számára?

– Nem a mellett találtam bíz én – viszonzá Sancho – hanem épen két mérő
búzát rostált az udvaron.

– De legalább mondd azt tehát – jegyzé meg a lovag – hogy e búzának
minden szeme csupa gyöngygyé vált kezének érintésitől. S nem vetted
szemügyre, barátom, tiszta búza volt az vagy kétszeres?

– Csupa rozsos – felelt Sancho.

– Hanem azért biztosítlak – mondá Don Quijote – hogy az ő kezének
rostálása után olyan fehér czipó sül belőle, mint a hab. De tovább;
mikor átadtad neki levelemet, úgy-e az én drága menyasszonyom
megcsókolta, vagy homlokához emelte tisztelete jeléül?

– Nem emelte bíz az – viszonzá Sancho – mert a mikor át akartam adni,
épen javában benne volt a karajozásban, s jó csomó szem volt a rostán, a
miért is azt mondá: „Tegye csak oda kegyelmed a levelet arra a zsákra,
mert most nem érek rá olvasni addig, a míg ezt mind ki nem rostáltam.“

– Lám az eszes leányka! – mondá Don Quijote – bizonyosan azért tette,
hogy aztán majd annál nyugodtabban olvashassa s annál jobban
örvendhessen neki. Tovább Sancho; s a míg ezen foglalkozása tartott,
milyen párbeszédet folytattatok egymással? mit kérdezett felőlem s te
mit feleltél? Folytasd, beszélj el mindent s el ne hagyj belőle egy
mákszemnyit se.

– Ő maga nem kérdezett semmit – viszonzá Sancho – hanem én elbeszéltem
neki, hogy nagyságod hogyan kínlódik itt érette, hogyan gyötri, marja
magát, s úgy él ebben a rengetegben mint valami vadember; a csupasz
földön hál, terített asztalról nem eszik, nem fésülködik, csak sír és
átkozza nyavalyás életét.

– Hogy ezt átkoznám, azt roszúl mondtad – szóla Don Quijote – sőt
ellenkezőleg áldom és éltem egész folyásában áldani is fogom a sorsot,
hogy oly dicső, oly magas úrhölgynek lehetek lovagja mint Dulcinea del
Toboso.

– Már az igaz, hogy magas – jegyzé meg Sancho – mert akár megesküdjem
rá, nagyobb nálam fél fejjel.

– Hogyan, Sancho – kérdé Don Quijote – s te összemérköztél vele?

– Össze biz én annyiban – viszonzá Sancho – a mennyiben egy zsák buzát
segítettem neki a szamárra föltenni, s ekkor olyan közel álltunk
egymáshoz, hogy tökéletesen megláthattam, magasabb nálam jó öt
ujjnyival.

– No és? – folytatá Don Quijote – mikor aztán elvégezte a rostálást s a
búzát a malomba küldte, mit tett akkor, mikor a levelet elolvasta?

– A levelet? – mondá Sancho – azt bizony nem olvasta el, mert azt
mondta, hogy ő se írni se olvasni nem tud, hanem a helyett fogta és
diribbé-darabbá tépte s azt mondta, mással se akarja elolvastatni, mert
ő az ő titkait nem szeretné a faluban senkinek is az orrára kötni. Azt
mondta, beéri ő azzal is, a mit én élő szóval mondtam el nagyságod
bolondságairól, melyekre nézve azt üzeni, hogy bizony jobban tenné
nagyságod, ha tisztességes ember módjára a talpán járna, semmint a
vásott gyerekek példája szerint, czigány kereket hányjon meg a feje
tetejire álljon. Nagyot nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nagyságod a
Búsképű lovagnak hivatja magát; megkérdeztem azt is, hogy az a minap
legyőzött vizcayi megjelent-e nála? Azt felelte, hogy igenis megjelent,
de azt bizony kár volt odafárasztani, mert egy darab kenyerébe meg egy
korsó borába került; kérdezősködtem aztán a gályarabok felől is; hanem
erre azt felelte, hogy ezek közül nem látott egy szálat se.

– Még eddig minden igen jól megy – mondá Don Quijote – ámde mondd csak,
mikor elbocsátott magától, milyen drága ajándékkal jutalmazott meg? Mert
régi és általános szokás a kóbor lovagoknál és kóbor kisasszonyoknál,
hogy azon apródoknak, komornáknak vagy törpéknek, a kik ismerőseiktől,
rokoniktól vagy barátaiktól levelet vagy felőlök csak puszta hireket
visznek is: valami drága ékszert adnak ajándékúl s hála fejében
fáradságukért.

– Meglehet, hogy ez így szokás – mondá Sancho – s én igazán jó szokásnak
is tartom; hanem ez alkalmasint csak a régi korban lehetett divatban,
mig most már legfölebb egy darab sajtot meg egy karaj kenyeret adnak az
embernek; nekem legalább Dulcinea kisasszony a kerítésen át ezt nyomta a
markomba mikor tőle bucsut vettem; s hogy még pontosabban elmondjam, az
is juhsajt volt.

– Ő rendkivül bőkezű – jegyzé meg Don Quijote – s ha nem arany ékszert
adott, annak kétségkivül az lehetett az oka, hogy ilyes hamarjában nem
volt épen a keze ügyiben; egyébiránt jól esik a kalács még husvét után
is. Mihelyt ujra találkozunk vele, bőven ki fog ő mindent pótolni. Hanem
tudod-e Sancho min csodálkozom rendkivül? Azt kell hinnem, hogy te
jövet-menet csakugyan úgy repűltél, mert három nap alatt megjártad
Tobosot, a mi pedig harmincz mérföldre van innét. Ebből azt
következtetem, hogy az a bölcs varázsló, a ki nekem pártomat fogja s jó
barátom, bizonyosan az mozdította elé utazásodat a nélkül, hogy te csak
álmodtad volna is. Mert vannak olyan bölcs varázslók, a kik aludtában
kiemelik a lovagot ágyából, s ez a nélkül, hogy tudná hogyan s mikép:
azon veszi magát észre, hogy másnap ezer mérföldnyi távolban ébred fel
azon helytől, a hol az előtte való este lefeküdt. Mert ha nem igy volna,
akkor a kóbor lovagok nem is jöhetnének egymás segítségére, ha baj van,
már pedig ők minden lépten nyomon segítenek egymáson. Igy történik
aztán, hogy az egyik Armenia hegyein küzd valami sárkánynyal vagy
szörnyeteggel, vagy egy másik lovaggal s a hadi szerencse úgy ellene
fordul, hogy már már a végit járja; egyszerre, köd-előttem, köd-utánam,
valami felhőn vagy tüzes szekéren ott terem mellette egy másik lovag, az
ő barátja, a ki kevéssel ezelőtt még Angolországban volt – ez
segítségére siet, megmenti a halálból s még az nap este ujra odahaza van
s kedve szerint vacsorál, habár jötte-mente felrug vagy három ezer
mérföldre. Az ilyet pedig egyes-egyedűl a bölcs varázslók segítségének
és gyámolításának lehet köszönni, a kik pártúl fogják e bátor lovagokat.
S ennélfogva, Sancho barátom, még sem csodálkozom most már oly
szerfölött, hogy ily rövid idő alatt megjártad az utat Tobosoig meg
vissza, mert a mint már mondottam, bizonyosan valami bölcs varázsló vitt
magával röptiben, a nélkül, hogy te csak sejtetted volna.

– Már bizonyosan úgy kellett lenni – mondá Sancho – mert igaz lelkemre
mondom, Rocinante csakugyan úgy ment, mint a czigány szamara ha kénesőt
töltenek a fülibe.

– Igen, kénesőt – mondá Don Quijote – s azonkivül, mint ha egy sereg
ördög ragadta volna, mert az ilyes had szerte barangol és
fáradhatatlanúl magával visz mindent, a mi csak utjába esik. Most
azonban hagyjuk ezt; hanem arra felelj nekem, Sancho, mit gondolsz, mit
kellene nékem tennem, minthogy Dulcinea azt parancsolja hagyjunk fel a
vezekléssel s látogassam meg. Belátom én, tartozó kötelességem lenne az
ő parancsolatát beteljesíteni, de másrészről meg a velünk jövő
herczegnének adott szavam lehetetlenné teszi s a lovagság törvénye arra
kényszerít, hogy adott szavamat beváltsam. Ugy-e legjobb lesz tehát, ha
a mily gyorsan csak lehet, egyenesen odasietek, a hol az óriással szembe
szállhatok, s ott teremve fejét levágom, a herczegnét visszahelyezem
országa békés birtokába, akkor aztán tüstént megfordulunk és rohanok
Tobosoba.

– Jaj hogy nagyságodnak még mindig ez a bogara! – kiálta fel Sancho –
ugyan mondja csak, jó uram, egészen hiába akarja hát megtenni ezt a
hosszu utat s nem sajnálja, ha füstbe megy ez a pompás, gyönyörű
házasság, a mely olyan országot csöppentene a markába, melynek – mint
hallám – húsz ezer mérföldnél is nagyobb a határa s bőviben van mind
annak, mi az ember élete fentartására szükséges, és nagyobb mint
Portugal és Spanyolország összevéve? Hallgasson az isten szent
szerelmére kérem vagy vonja inkább vissza a mit mondott. Fogadja el az
én tanácsomat, engedjen nékem s keljen egybe ezzel a
herczegkisasszonynyal a legelső faluban, a hol papot találunk; de igaz,
ni! még odáig se kell fáradnunk; itt van velünk a mi papunk, ugy
megesketi az nagyságtokat mint a pinty! Gondolja meg, hogy benőtt már a
fejem lágya s meg lehet hallgatni a tanácsomat; s hogy ez, a mit most
adok, olyan jó, a milyennél már jobb se lehet, mert jobb ma egy veréb
mint holnap egy tuzok, aztán meg mindig a jobbhoz tartsd magad, késő
bánat ebgondolat.

– Látod Sancho – felelt erre Don Quijote – ha te különösen azért
buzdítasz e házasságra, hogy az óriás leküzdése után én mindjárt
királylyá legyek s igy módomban álljon mindazt megadnom néked a mit
igértem: erre csak annyit jegyzek meg, hogy ezen kivánságodat én a
házasság nélkül is nagyon könnyen beteljesíthetem, mert még előbb
semmint a párbajba bocsátkoznám, előre kikötöm magamnak, hogy győzelmem
esetére ha a herczegasszonyt nőül nem veszem is, az ország egy darabjára
számot tartok, még pedig úgy, hogy annak adhassam, a kinek akarom. S ha
ezt megkapom, ugyan mit gondolsz, kinek adnám másnak mint tenéked?

– Ezt már értem – viszonzá Sancho – csakhogy arra kérem nagyságodat,
intézkedjék ugy, hogy a tengerparti rész jusson nekem, hogy ha aztán nem
tetszik ott az élet, hajóra rakhassam az én fekete alattvalóimat s azt
tehessem velök, a miről már magamban gondolkoztam. Csak azzal ne
törődjék most nagyságod, hogy Dulcinea kisasszonyt meglátogassa, hanem
menjen, aprítsa össze azt az óriást s vessünk véget az egész dolognak,
mert isten az atyám, azt sugja valami – s itt a Dorottyától kapott
erszényt tapintotta meg, e mellett már van kilátás pénzre is meg
posztóra is.

Még bizonyosan tovább is tartott volna már is elég hosszura nyult
beszélgetésök, ha Miklós mester e pillanatban oda nem kiált hozzájok,
álljanak meg kissé, mert az utitársaság egy arra csergedező patakból
szomját akarná oltani. Don Quijote megállt, nem csekély örömére
Sanchonak, a ki már egészen belefáradt a sok hazudozásba s attól
tartott, hogy ura utóbb is rajtakapja, mert bárha tudta, hogy Dulcinea
tobosoi parasztleány, de látni soha életében nem látta.

A forrásnál mind leszálltak paripáikról s nagy éhességöket annyira a
mennyire lecsíllapíták azzal a kevés eleséggel, mit az előrelátó lelkész
még a vendéglőből hozott magával.

Még ott ültek s falatoztak, midőn egy gyalog jövő fiatal sihedert
látának közelíteni. Amint ez észrevette a forrásnál helyet foglaltakat,
mind figyelmesebben nézte, nézte őket, egyszerre csak nagy gyorsan oda
iramodott Don Quijotehoz, átkarolta lábait s nagy sírással-rivással igy
szóla hozzá:

– Jaj, kegyelmes jó uram, hát nem ismer nagyságod? Nézzen meg csak jól,
én vagyok az az András bojtár, a kit nagyságod oldoztatott fel a
tölgyfától, a melyhez hozzákötöttek.

Don Quijote ráismert, s azzal megfogva karon, a jelenlévőkhez fordult, s
igy szóla:

– Hogy kegyetek mindnyájan belássák, mily nagy fontosságú intézmény e
világon a kóbor lovagság, mely kiegyenlíti s megorvosolja mindazon
ferdeségeket és sérelmeket, miket az erőszakos és gonosz lelkű emberek
elkövetnek: el kell mondanom nagyságtoknak, hogy a minap, egy erdőn való
átmentemben jajkiáltásokat s keserves panaszos hangokat hallottam,
melyek valami bántalmazott és szükségben szenvedő egyéntől származtak.
Lovagi tisztem által ösztönöztetve, nyomban odasiettem, a honnan e
szavak hangzának s ime ez itt levő fiucskát találtam egy tölgy derekához
odakötve s szívemből örülök, hogy ő most itt van, legalább tanuságot fog
szolgáltatni, hogy egyetlen egy szavam se tér el az igazságtól. Ő, a
mint említém, oda volt kötözve a tölgyfához, még pedig fejétől egész
derekáig meztelenen, s bőrét egy durva paraszt, kiről utóbb megtudtam,
hogy gazdája, kantárszíjjal hasogatta. A mint én ezt megláttam, mindjárt
számon kértem tőle mi az oka e kegyetlen fenyítésnek? A goromba ficzkó
azt felelte, azért üti, mert szolgája s mert némi hanyagságot tapasztalt
nála, a mit inkább gonoszságának, semmint együgyüségének lehet felróni;
mire a gyermek azt mondá: „Csupán azért ver, uram, mert a béremet kérem
tőle.“ A gazda, mit tudom én mit s mit nem hozott fel mentségül és
kifogás gyanánt, a mit én meghallgattam ugyan, de el nem fogadhattam.
Végre megparancsoltam neki, oldozza fel azonnal, s esküvel is fogadja
meg, hogy haza viszi s kifizeti bérét az utolsó fillérig, még pedig
kamatostúl. Nem úgy volt-e mind egy betűig, András fiam? Ugy-e láttad
milyen határozottan adtam ki a parancsot s ugy-e milyen alázatosan
fogadta meg, hogy mindent beteljesít a mit rendeltem, kivántam és
követeltem? Felelj; ne jöjj zavarba, szólj bátran, mondd el ezen magas
uraságoknak mind azt, a mi történt, hogy belássák s meg legyenek
győződve a felől, mily szükséges, hogy az útakon kóbor lovagok járjanak.

– A mit nagyságod mondott, az mind szent igaz – viszonzá a siheder –
hanem az ostor vége egészen másként csattant, mint a hogy nagyságod
gondolja.

– Másként? – kérdé Don Quijote elcsodálkozva, a paraszt talán nem
fizette ki béredet?

– Nem csak hogy ki nem fizette – felelt a fiú – hanem alig hogy
nagyságod hátat fordított az erdőnek s mi magunkra maradtunk, ujra
odakötött ugyanazon tölgyfához s másodszor is ugy megrakott, hogy
olyanná vert mint valami szent Bertalant. Aztán minden ütésnél olyan egy
egy átkot, szitkot szórt reám s úgy kicsufolta nagyságodat, hogy
nevetnem kellett volna ha kisebb kínt szenvedék. Utoljára is úgy
összetört, hogy azóta mind a mai napig ispotályban gyógyítattam magamat,
s csak így épültem ki valahogy ama nagy bajból, mit az a gonosz paraszt
ember okozott. Ennek pedig mind nagyságod az oka, mert ha szépen tovább
ment volna a maga utján, s oda nem jön a hol találkoztunk s más emberek
bajába bele nem keveredik: uram is beérte volna egy két tuczat ütéssel s
aztán kifizette volna a mivel tartozott. De mivel nagyságod olyan ok
nélkül leszidta s úgy lepocskolta, ő is felütötte az orrát s minthogy
nagyságodon nem tudott boszut állni, – alig hogy egyedűl maradt – rajtam
fujta ki a mérgét, de úgy, hogy akár megesküdjem rá, nem lesz belőlem
többet ép ember holtom napjáig.

– A baj csak az, – mondá Don Quijote – hogy oly hamar eltávoztam; ott
kellett volna maradnom mindaddig, a mig nem láttam, hogy kifizetett,
hiszen jól tudhattam volna, számos ízben szerzett tapasztalásból, hogy a
paraszt nem tartja meg adott szavát, mihelyt nincs a ki tőle számon
kérje. Hanem ugy-e emlékezel, András öcsém, hogy megfogadtam neki
esküvéssel, ha meg nem fizet, felkeresem ujra, de meg is találom,
czethal gyomrába rejtőzzék bár előlem!

– Az igaz, – mondá András – csakhogy az már mind nem használ semmit.

– Majd meglátod, hogy nem használ-e? – pattant fel Don Quijote – s nagy
gyorsan felkelt s megparancsolta Sanchonak, kantározza fel tüstént
Rocinantet, mely az ő falatozások közben szinte a gyepen legelészett.

Dorottya azonban kérdést intézett hozzá, mit szándékozik cselekedni? Azt
felelte, fel fogja keresni a parasztot, megbünteti szószegését,
kifizetteti Andrást a legutolsó fityingig, ha a világ minden parasztja
állna és támadna is ellene! Erre aztán megint Dorottya felelt, illetőleg
figyelmeztette, hogy ezt nem szabad tennie, minthogy már neki azt az
igéretet tette, hogy mindaddig semmi kalandba sem bocsátkozik, míg az ő
baját el nem igazítja; ezen igéretet Don Quijote jobban tudja mint
akárki más, azért tehát csendesítse le addig haragját míg Micomicon
országból vissza nem tér.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s így Andrásnak türelemmel kell
lennie mindaddig, a míg onnan vissza nem térek, mint kegyelmességed
említette; de én ujra esküszöm és fogadom, nem nyugszom addig, míg
boszút nem álltam s a fiut ki nem fizettettem.

– Nem adok én ezekre az esküdözésekre semmit! – mondá András, – s a
világ minden boszuállásánál jobb szeretném, ha kapnék valamit, a mivel
legalább Sevilláig elutazhatnék. Adjon, ha adhat valami enni valót, s
aztán hadd menjek. Nagyságodat pedig áldja meg az isten valamennyi kóbor
lovaggal együtt, a kik úgy kóboroljanak a magok javára, mint nagyságod
az enyimre.

Sancho egy darab kenyeret meg egy darab sajtot vett elé visszakerült
zsákjából s ezen szavakkal adta oda a sihedernek:

– Nesze, András öcsém, lásd nekünk mindnyájunknak van részünk a te
szerencsétlenségedben.

– Ugyan mi része lehet abban kegyelmednek? – kérdé András.

– Hát ez a sajt meg ez a kenyér, a mit neked adok – felelt Sancho – mert
az isten a megmondhatója nem szorúlnék e még rá magam is valamikor. Mert
tudd meg öcsém, hogy az ilyen magamféle kóbor fegyvernök sokszor ki van
ám téve nagy éhségnek s szerencsétlenségnek és több más olyan bajnak a
mit az ember jobban érez semmint elmondani tudná.

András fogta a kenyeret meg a sajtot s látván, hogy senkitől se kap
egyebet: a mint mondani szokás eleredt az orra vére s aztán elindult
világgá. Mielőtt azonban még nagyon messze távozott volna, ezen
szavakkal fordult oda Don Quijotehez:

– Csak azt akarom még mondani, kóbor lovag úr, ha valaha még egyszer
találkozunk s azt látja is, hogy engem darabokra szaggatnak, oda ne
jőjjön segítségemre, hanem hagyjon magamra bajommal, mert nem lehet az
akkorává, a mekkorává nagyságod segítsége tenné, kit az isten
sülyeszszen el minden kóbor lovaggal együtt, valahány csak van ezen a
világon!

De föl is ugrott Don Quijote, hogy megtapogassa, csakhogy a ficzkó meg
úgy neki iramodott, hogy senkinek se volt kedve nyomába eredni.

Don Quijote majd megpukkadt mérgiben András szavai fölött s a többieknek
ugyancsak tartóztatni kellett magokat, hogy föl ne kaczagjanak s teljes
tökéletesen ki ne hozzák a sodrából.


XXI. FEJEZET.

Don Quijote harcza a mord-nézésű Pandafilando óriással.

Mihelyest kissé megkapattak, nyomban felültek s a nélkül, hogy valami
említésre méltó történt volna velök, elértek másnap a fogadóba, melytől
Sancho Panza már messziről fázott és remegett. Sokért nem adta volna, ha
be nem kell vala mennie, de már így mégis csak lehetetlen volt
elkerülni.

A fogadós, fogadósné, leányuk és szolgálójok látván Don Quijote és
Sancho érkezését, nagy vidáman siettek eléjök; ő azonban komoly és
nyugodt méltósággal fogadta őket s meghagyta, hogy ez alkalommal jobb
ágyat vessenek neki mint a minap; mire a fogadósné azt jegyzé meg, hogy
ha a lovag ur is jobban fizet mint a multkor, ugy herczegi ágyat vetnek
a számára. Don Quijote megigérte, hogy megfizet, mire aztán türhető
ágyat készítettek neki ugyancsak a multkori kamrában s ő csakugyan le is
feküdt, mert a vadonban töltött sanyarú élet igen elgyengítette, az út
pedig most egyhuzomban egész a fogadóig nagyon álmossá és törődötté
tette.

Nem így az útitársaság. Ezeknek a különös férfiú magaviselete,
életmódja, bogarai annyi, de annyi beszélni valót nyujtottak, hogy a
beszédtárgyból ki sem tudtak fogyni, bár közel járt már éjfélhez. De nem
lehetetlen, hogy még a kelő hajnal is beszélgetés közben találja őket,
ha egyszer csak Sancho Panza egészen elréműlt ábrázattal be nem rohan
azon kamra felől, a hol Don Quijote aludt, s torkaszakadtából nem
kiáltozza:

– Segítség, uraim, jöjjenek segitségére úri gazdámnak, a ki olyan véres
és rettenetes tusakodásba van keveredve, hogy soha szörnyebbet nem
láttam! Isten a tanuságom, hogy a Micomicona herczeg kisasszony óriás
ellenségének fejét úgy lekanyaritá egy csapásra tőből, mintha répából
lett volna.

– Mit mondasz, atyámfia? – kérdé a lelkész alig tudva hová lenni a
Sancho ostobasága fölötti bámulatában, – hogy a manóba lehetne ez igaz,
mikor az az óriás két ezer mérföldnyire van innen!

E pillanatban nagy dörömbölés hangzott ki a kamrából, Don Quijote
harsány kiáltásával egyben:

– Megállj, zsivány, gazember, semmirekellő! Csakhogy körmeim közé
kaparíthattalak! Nem veszed te hasznát hosszu fegyverednek!

S úgy látszott hatalmasan vagdalja a ház falát.

Sancho pedig igy szólott:

– Ugyan ne vesztegessék itt az időt hallgatózással, hanem menjenek s
válaszszák el őket, vagy segítsenek az uramnak, a mire egyébiránt talán
már szükség sem lesz, mert az óriásnak eddig bizonyosan vége van s isten
kéri számon tőle eddig eltöltött gonosz életét; hiszen még a vérit is
láttam a mint szétfutott a földön, de még a levágott fejet is, a mint
odaesett a sarokba; volt legalább is akkora, mint valami nagy boros
tömlő.

– Akármi legyek! – kiálta fel erre a fogadós, – ha ez a Don Quijote vagy
az ördög maga nem azokat a vörös boros tömlőket szurkálta meg, a melyek
egészen teli ott álltak fejtől s a szerte ömlött bor volt az, a mit ez a
boldogtalan fatuskó vérnek nézett!

S ezzel besietett a kamrába, a többiek is utána s ott találták Don
Quijotet a képzelhető legkülönösebb helyzetben.

Egy ingben álla előttük, mely alól hosszú, vézna lábaszára kilátszott,
fejére valami silány hálósipka volt nyomva, balkarjára valami piros
ágyterítőt vagy takarót vetett rá, jobbjában pedig egy kivont kard,
melylyel jobbra-balra mindegyre vagdalkozott, miközben olyan szavakat
ejtett ki, mintha csakugyan valamely óriással viaskodnék. S a mi a
legderekabb, még a szemét sem nyitotta ki, mert aludt s csak úgy
álmodta, hogy az óriással tusakodik. Képzelő tehetségét annyira
elfoglalta az a majd kiküzdendő kaland, hogy álmában úgy tetszett neki,
már odaérkezett a Micomicon királyságba s már harczba is elegyedett
ellenségével. S annyira megszabdalta az óriásnak gondolt tömlőket, hogy
a bor az egész kamrát elöntötte. A fogadósnak sem kellett több, hanem
rettenetes haragra gerjedve neki rontott Don Quijotenak s úgy
megöklözte, hogy ha a lelkész meg a borbély közbe nem vetik magokat, ő
lett volna az az óriás, a ki a harczot befejezi.

A szegény lovag azonban még sem ocsudott föl egészen álmából, míg a
borbély egy jó nagy vödör fris vízet nem hozott a kutról, melylyel
tetőtől talpig végig öntötte, a mire Don Quijote mégis csak kinyitotta
szemeit és ámulva, bámulva nézett maga körül. Sancho minden zeget-zugot
összetapogatott s mindenütt az óriás fejét kereste, s minthogy sehol se
találta, ily szavakra fakadt:

– De már csakugyan igaz, hogy ez az egész ház meg van babonázva; mert a
minap is ugyancsak ezen a helyen vertek agyba-főbe, a hol most állok s
maig sem tudom, hogy ki cselekedte; most pedig sehol se találom azt a
fejet, pedig tulajdon két szememmel láttam, a mint levágták, a vér meg
patakként ömlött testéből.

– Micsoda vért, micsoda patakot emlegetsz, te istentől elrugaszkodott
boldogtalan?! – kérdé a fogadós – hát nem látod, akasztani való, hogy az
a vér, meg az a patak semmi más, mint ezek az át meg átlyuggatott boros
tömlők s az a vörös bor, melyben az egész szoba uszik. Bár csak a lelkét
láthatnám a pokolban uszkálni annak, a ki ezeket átlyukgatta.

– Mit törődöm én azzal, – viszonzá Sancho, – de azzal igenis törődöm,
hogy én leszek a világon a legboldogtalanabb ember, ha ezt a fejet meg
nem találom, mert akkor úgy elolvad az én grófságom, mint a só a vízben.

[Illustration]

Sancho imetten is bohóbb volt, mint gazdája alva, annyira elvették az
eszét urának igéretei.

A fogadóst majdnem kétségbeejté a lovász vizeszűsége s a gazdája által
okozott kártétel; s meg is fogadta, nem úgy lesz most mint a multkor, a
mikor olyan könnyű szerrel odább állhattak, mert most szó se legyen
semmiféle lovagi kiváltságról, szabadalomról, hanem megfizettet velök
mindent az utolsó darab bőrig, a mivel az elszakadt tömlőket
megfoltoztatja.

A lelkész kezén fogva tartá a még mindig kábult Don Quijotét, ki
határozottan azt hitte, hogy az óriás Pandafilandóval a kalandot
szerencsésen s diadalmasan befejezte, s most a Micomicona
herczegkisasszony előtt áll, térdre borult a lelkész előtt s ily
szavakra fakadt:

– Mától fogva nyugodt lehet felséged, oh magas és szépséges kisasszony,
mert ez a nyomorult teremtmény nem fog többé semmi bajt okozni; mától
fogva viszont én is fel vagyok oldva adott szavamtól, minthogy a magamra
vállalt kalandot, isten és Dulcinea segedelmével szerencsésen
kiküzdöttem.

– Nem megmondtam e? – mondá Sancho e szavak hallatára, – úgy e hogy nem
voltam ittas? Tessék-lássék, nem savanyította-e hát be uram azt az
óriást? Markomban tartom már azt a grófságot!

Ki ne nevetett volna mind a gazda, mind a szolga esztelenségén!

Nevettek is valamennyien, az egy fogadós kivételével, a ki az ördöggel
vitette mind a kettőt. Végre azonban a borbély, Don Fernando és a
lelkész – igaz ugyan, hogy nem csekély fáradsággal – ágyba fektették Don
Quijotet, a ki szemmel látható kimerűltséggel tovább aludt aztán ujolag.
Hagyták tehát aludni s kimentek a fogadó kapujába Sancho Panza
vigasztalására, hogy az óriás fejét nem tudta megtalálni; azonban még
több fáradságba került a fogadóst megbékéltetni, a ki majdnem kétségbe
volt esve tömlőinek ily váratlan elpusztulásán; a fogadósné pedig
ugyancsak keményen pattogott:

– Bár ez a kóborgó lovag soha még csak a lábát se tette volna át a házam
küszöbén. Mennyi, de mennyi kárt okozott! A multkor is adós maradt a
vacsora, az ágy, meg az abrak és a széna árával a maga meg az inasa,
lova meg a szamara számára, csak azért, mert ő kóbor lovag, hogy az
isten kergesse meg minden kódorgó társával együtt valahány csak van e
világon! S mindössze is az a mentsége, hogy ő semmiért se tartozik
fizetni, mert ez így van megírva a kóbor lovagság rendszabályaiban. Most
meg aztán ráadás fejében kilyuggatják a tömlőimet, elfolyatják a
boromat! Hogy az ő véröknek így látnám elfolyását! De ne is gondolja ám
az a lovag, hogy meg ne fizettessek mindent az utolsó fityingig, oly
igazán, a mint az a nevem a mi s az vagyok, a ki vagyok!

Ilyen s ezekhez hasonló szavakban fakadt ki nagy haraggal a fogadósné,
hű cselédje Maritornes pedig ugyancsak együtt szapult vele.

Leánya hallgatott s néha néha mosolyra vonta ajakát.

A lelkész mindnyájokat lecsendesítette s megigérte, hogy az egész kárt
úgy megtéríti a mint csak illik, s eleget tesz mind a borért, mind a
tömlőkért, a mikért oly nagyon keseregnek. Dorottya meg Sancho Panzát
vigasztalta meg, mondván, mihelyt bizonyossá lesz a felől, hogy Don
Quijote csakugyan levágta az óriás fejét, ő meg háborítatlanul birhatja
országát: neki ajándékozza a legjobb grófságot, mely az egész
birodalomban található. Sancho ebbe aztán belenyugodott, de viszont ő is
biztositá a herczegasszonyt, elhíheti, hogy igazán látta az óriás fejét,
a ki nagyobb igazság okáért, övig érő szakállt viselt; s ha most nem
lehetett is ráakadni, az az oka, hogy ebben a házban minden meg van
babonázva, a mint ő már a multkor is tapasztalta mikor itt háltak meg
éjszakára. Dorottya azt mondta, ő bizony elhiszi s azért ne is aggódjék
semmiről, olyan jól fog menni minden mint a kivánat.

Igy azután a mord-nézésü Pandafilandóval történt rettenetes párbaj után,
melynek néhány tömlő veres bor lőn az áldozata, a szívek lassanként
lecsillapulván, nemsokára a szemek is lezáródtak és néma csend
uralkodott a fogadóban.


XXII. FEJEZET.

Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanul nagyon meggyülik a bajok.

Másnap reggelre volt az indulás elhatározva, Micomiconország felé.

Az utitársaság fölkelt s fel is öltözött már, sőt Sancho épen az
istállóba ment, hogy a nagy utra Rocinantet és a maga kedves szamarát
fölnyergelje, midőn az ellenséges sors úgy akarta, hogy ép e perczben
vetődjék oda a fogadóba az a borbély, a kitől Don Quijote a Mambrin
sisakját, Sancho Panza pedig a szamár sallangos szerszámát vette el,
melyet aztán a magáénak odaadásával akart némileg kárpótolni. A mint ez
a megkárosított borbély az ő szürkéjét az istállóba vezette,
megpillantotta Sancho Panzát, a ki épen a szamár-nyerget ígazítgatta.
Mihelyt meglátta azonnal ráismert s abban a nyomban nagy hatalmasan
rátámadt e szavakkal:

– Csakhogy megvagy, akasztófavirág! Ide a tányérommal, a nyergemmel, ide
vele mindennel, a mit elraboltál!

A mint Sanchonak azt kellett tapasztalnia, hogy ilyen váratlanúl
megtámadják, s hallania, milyen szidalmakat szórnak ellene: egyik
kezével megragadta a szamárnyerget, a másikkal pedig úgy képen
teremtette a borbélyt, hogy egyszerre eleredt az orravére. Hanem azért a
borbély csak nem eresztette el a zsákmányt, melyet a nyeregben ejtett,
sőt ellenkezőleg oly lármát csapott, hogy a fogadó összes népsége,
házbeliek és vendégek mind oda futottak a nagy tusa és viaskodás
csodájára.

– Ide, ide, a király és a törvény nevében! – kiáltá a borbély – én
vissza akarom venni a mi az enyim, s ez a rabló, ez az útonálló még
életemtől is megfosztana!

– Hazudsz! – viszonzá Sancho – nem vagyok én útonálló; ezt a zsákmányt
az én gazdám Don Quijote becsületes harczban ejtette.

Don Quijote már ekkor szintén ott volt, s nagy örömmel szemlélte, mily
derekasan helyt áll az ő fegyvernöke védelemben és támadásban egyaránt;
ettől fogva úgy tartotta, hogy csakugyan ember a gáton, s fel is tette
magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal mindjárt lovaggá üti, mert
meg volt győződve róla, nem válik a lovagrendnek szégyenére.

A borbély a tusakodás folytában egyebek közt ezt is mondotta:

– Olyan igaz, uraim, hogy ez a nyereg az enyim, mint hogy most reggel
van s nem éjszaka; úgy ismerem, mintha tulajdon magam készítettem volna,
s itt a szamaram az istállóban, az legyen a bizonyságom, hogy nem
hazudtam. Tessék felpróbálni rá, s gazember legyek, ha nem úgy áll
rajta, mintha csak ráöntötték volna! S mi több, ugyanaz nap, mikor ettől
megfosztottak, elvették még egy ujdonatúj réztányéromat is, a melyből
még soha sem szappanoztam s a mely egy talléromba került.

De már erre Don Quijote sem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon, a miért
is a két versenygő közé lépvén, őket egymástól elválasztotta, a nyerget
a földre lökte, hogy szem előtt legyen, mig az igazság kiderül, s ily
szavakra nyitotta ajkait:

– Hogy nagyságtok tisztán és világosan beláthassák, mennyire téved ez a
jó fegyvernök, mikor réztányérnak mondja azt, a mi volt, és most is és
mindörökre Mambrin sisakja lesz, melyet én becsületes párbajban vettem
el tőle, s ez által jogos és törvényes módon tettem tulajdonommá. A
nyereg ügyébe nem avatkozom, erről csak annyit tudok mondani, hogy
fegyvernököm Sancho engedelmet kért rá, hogy e legyőzött pulyának
nyeregszerszámát elvehesse s azzal tulajdon barmát ékesítse; ezt én
megengedtem neki, ő tehát a kivánt tárgyat el is vette; hanem hogy a
lószerszám hogyan változott szamárnyereggé, arra egyéb okot nem tudok
felhozni annál, hogy az ilyen átváltozás igen gyakori szokott lenni a
kóbor lovagság életében. Nagyobb bizonyság okáért tehát szaladj, fiam
Sancho, s hozd ide frissen azt a sisakot, melyet ez a jó ember
réztányérnak állít.

– No már uram, – viszonzá Sancho inkább súgva, mint fenszóval – ha a mi
igazságunk mellett nem tudunk egyebet felhozni, mint azt a Mambrin
sisakját, akkor csakugyan rosz lábon áll a szénánk!

– Tedd, a mit parancsoltam, – felelt Don Quijote – talán csak nem lesz
ebben a várban minden tárgy varázslat által elváltoztatva?

Sancho tehát elment a borbélytányérért, oda hozta s mihelyt Don Quijote
megpillantá, azonnal átvette tőle s igy szóla:

– Itéljenek nagyságtok magok, milyen vakmerőség kell ahhoz, hogy ez a
ficzkó tányérnak állítsa ezt, nem pedig sisaknak, a mint én mondom. S
esküszöm azon lovagrend törvényeire, a melyhez tartozom, ez volt az a
sisak, melyet tőle elhódítottam, s azóta sem hozzá nem toldottam semmit,
sem belőle semmit el nem vettem.

– Szent igaz, – erősíté Sancho is – mert azóta, mikor uram elnyerte,
mind e mai napig mindössze csak egyetlen egy küzdelemben használta,
tudniillik akkor, a mikor azokat a szerencsétlen rabokat
megszabadította; s ha akkor ez a tányérsisak nincs, ugyancsak pórul
járhatott volna, mert annál a komediánál úgy húllott a kő, mint a
jégeső.

– Nos, uraim, – mondá a borbély – mit mondanak nagyságtok ahhoz, hogy
ezek a tisztes férfiak még mindegyre azt erősítik, hogy ez sisak, nem
pedig réztányér?

– S a ki ellenkezőt állít – pattant fel Don Quijote – annak, ha lovag,
megmutatom, hogy hazudik, és ha szolga, meg, hogy hazudik ezerszer is!

A mi borbélyunk, a ki szemtanuja volt az egész jelenetnek, jól ismervén
Don Quijote bogarát s tartva attól, ha nem a lovagnak adnak igazat,
hevességében igen komolylyá teheti az összeütközést, Don Quijote javára
akarta a vitát eldönteni, a miért is igy szóla a másik borbélyhoz:

– Tisztelt borbély úr, vagy nem is tudom, kihez van szerencsém,
mindenekelőtt azt kell tudatnom önnel, hogy én is uraságod mesterségét
folytatom s több húsz esztendejénél, mióta a chirurgiából a vizsgálatot
letettem; ismerem is a borbélymesterség minden eszközét egyetlen egy
szálig. Hanem ifjú koromban katona is voltam s igen jól tudom, mi a
sisak, mi a vassüveg és mi a rostélyzott sisak, s ismerek sok más egyéb,
a katonaság körébe eső dolgot, főleg a mi a fegyverzethez tartozik.
Ennek folytán, bárha tisztelet annak, a ki jobban tudja, s kész leszek
mindig meghajolni előtte, de most az egyszer bátor vagyok azt állítani,
hogy ez az előttünk levő tárgy, melyet ezen úr kezében tart, nemcsak
hogy nem borbélytányér, de attól annyira különbözik, mint fekete a
fehértől, mint az ég a földtől; mindamellett azt is bevallom, hogy bárha
sisaknak tartom is, nem tarthatom egész sisaknak.

– Igaz is, hogy nem egész – szólt közbe Don Quijote – mert a fele
hiányzik, tudniillik az állazója.

– Ugy van, – erősíté a lelkész, a ki már sejté, hová czéloz az ő borbély
komája. Don Fernando és a többiek is mellette bizonyítottak.

– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel erre a megtréfált borbély – de hát
lehetséges-e, hogy ennyi tisztes ember mind azt mondja, hogy ez nem
borbélytányér, hanem sisak? Megállna rajt’ az esze egy egész
universitásnak, akármilyen tudós volna is. Ez szörnyűség, ez
szemtelenség, ez összebeszélés, ez alávalóság!

Az elkeseredett borbély e kifakadása még azokat is sértette, a kik
máskülönben tréfának vették volna az egészet.

– Ki vele, az ilyen sértegető nem tisztességes emberek közé való! –
hangzék minden oldalról, s a borbély bizony pórul járhatott volna, ha e
pillanatban újabb alakok nem jelennek meg a fogadó kapuján.

Rendőrök voltak, a Santa-Hermandad tagjai.

Ezek megjelenése egy pillanatra lecsillapította a zajongó társaságot.

– Tisztelet a Santa-Hermandadnak! – kiáltá az egyik rendőr meglehetős
borizű hangon s igen vörös, borvirágos orral – micsoda zaj, minő lárma
ez itt?

S a mint körültekintett, szemei egyszerre Don Quijotén akadtak és álltak
meg.

– Nagy dolog, nagy szerencse! – kiáltá el magát egyszerre a rendőr – itt
van az a rabló, az a haramia, a kit keresünk! Itt van az, a ki a
gályarabokat kiszabadította! Előre legények, fogjátok meg!

– Micsoda?! – kiáltá fel Don Quijote olyan harsány hangon, hogy az egész
fogadó csak úgy rengett bele, a három szál poroszló pedig vezetőstől
együtt úgy remegett, mint a nyárfalevél, – ti neveztek engem rablónak és
haramiának? Haramiának, Spanyolország és la Mancha első kóbor lovagját?!
Hát rablás az, ha a tisztakezű ember a bilincsre verteknek visszaadja
szabadságukat, feloldja a foglyokat, segít a nyomorúltakon, felemeli az
elesteket és gyámolítja a szükségben szenvedőket? Oh, alávaló söpredék!
alacsony és fertelmes gondolkozás módotok megérdemli, hogy az ég soha se
is adja tudtotokra, mennyi dicsőséget foglal a kóbor lovagság magában s
föl se is világosítson, milyen bűnben és tudatlanságban leledzetek,
midőn a kóborlovagoknak nemcsak valóságát, de még árnyékát sem tudjátok
méltókép tisztelni. Jöszte hát, ti orozók, de nem poroszlók, ti, a
Santa-Hermandad engedelmével legyen mondva, útonállók! Ám mondjátok meg,
ki volt az a tudatlan, a ki elfogató parancsot adott ki egy olyan
kóborlovag ellen, a milyen én vagyok? Ki volt az, a ki nem tudja, hogy a
kóbor lovagok fel vannak mentve minden törvényhatóság alól, hogy az ő
törvényök a kard, az ő itéletök az erő s az ő szabályuk saját akaratuk?
– Ki volt ismétlem az a híg eszű, a ki nem tudja, hogy egyetlen egy
nemesnek sincs annyi kiváltsága és szabadalma, mint a mennyire a kóbor
lovag szert tesz abban az órában, a melyben lovaggá ütik s magára
vállalja a lovagság terhes foglalkozását? Fizetett-e a kóbor lovag
valaha adót, százalékot, füstpénzt, dézsmát, vámot vagy révet? Van-e
szabó, a ki számlát nyujtson be nála a számára készített ruhákért?
Volt-e várúr, a ki, ha kastélyába befogadta, szállásbért követelt volna
valaha? Van-e király, a ki asztalához ne ültetné? Van-e szenvedő, a ki
magát védelmére ne bízná? Végre volt-e vagy lesz-e valaha olyan kóbor
lovag e világon, a kinek ne volna annyi bátorsága, hogy egymaga négyszáz
botot ne adjon négyszász poroszlónak, ha fel merik tartóztatni utjában?

A mig Don Quijote ekképen pattogott, addig a lelkész egyre azzal
csitította a poroszlót, láthatják, Don Quijote minden tettéből,
vettéből, hogy nincs helyén az esze; ne is üzzék-fűzzék tovább a dolgot,
mert ha elfogják és bekisérik is, úgy is csak kieresztik megint mint
afféle bolondot. Azonban az a rendőr, kinél az elfogató rendelet volt,
azt felelte rá: neki semmi köze Don Quijote bolondságához; neki csak az
a kötelessége, hogy főnöke rendeletét foganatosítsa s ha egyszer
elfogta, bánja is ő, ha aztán háromszor szabadon eresztik is.

– Mind elhiszem – jegyzé meg a lelkész – hanem azért most még se
erőltesse; de meg a mint én ismerem, ő maga sem fogja engedni.

S végre is a lelkész annyira szívökre tudott beszélni, Don Quijote pedig
annyi esztelenséget követett el, hogy a poroszlók még nála is
bolondabbak lettek volna, ha be nem látják, hogy Don Quijotenak
csakugyan nincs helyén az esze. Igy tehát végre lecsillapultak, sőt
utóbb még a békéltetők szerepére is vállalkoztak a borbély és Sancho
Panza között, a kik még mindegyre szörnyen fujtak egymás ellen. S mint
az igazság szolgái, a kiknek ugyan magoknak is ütötte valami kis jutalom
a markukat, végtére is oly szerencsés közbenjárók voltak s a pört úgy
döntötték el, hogy ha bár mind a két fél teljesen kielégítve nem volt
is, legalább annyira a mennyire belenyugodott az itéletbe. Kicserélték
egymás között a szamárnyergeket, de a terhellőt meg a kötőféket nem; a
mi pedig a Mambrin sisakját illeté, erre nézve a lelkész úgy kéz alatt,
s a nélkül, hogy Don Quijote tudná, nyolcz reált adott a réztányérért, a
miről a borbély nyugtát állított ki, azt is megérintvén benne, hogy a
rászedésről hallgatni fog mindörökkön örökké.


XXIII. FEJEZET.

Hogyan bűvölték el Don Quijotét.

A mint Don Quijote látta, hogy kibontakoztak és megszabadultak immár a
sok tusakodásból, melybe mind ő, mind fegyvernöke keveredtek,
elérkezettnek vélte az időt, hogy újra útra keljenek s végét vessék azon
nagy kalandnak, a melyre őt elhívták és kiválasztották. Gyors
elhatározással odament tehát Dorottyához s térdre borúlt előtte, a ki
viszont semmikép se engedte meg, hogy addig csak egy szót szóljon is a
míg a földről fel nem kél; mire az engedelmes lovag talpra állván így
szóla:

– A példabeszéd azt tartja, fenséges herczegasszony, hogy a jó
szerencsének serénység az anyja, s csakugyan sok fontos ügyben azt is
mutatta a tapasztalás, hogy a ki serényen látott hozzá, még a kétes
dolgokban is sükeresen végzett. Ez az igazság azonban semmiben sem
valósúl meg inkább mint a hadviselésben, a hol a gyorsaság és fürgeség
megelőzi az ellenség intézkedését s hamarább megszerzi a győzelmet,
semmint védelmére az ellenfél még csak gondolna is. Ezt pedig azért
mondom kegyelmes és fenséges asszonyom, mert úgy látom, hogy a mi itt
időzésünk e várban immár teljesen fölösleges, sőt oly káros lehet, hogy
valamikor még nagyon megkeserülhetjük. Mert ki tudja, hogy fenséged
ellensége, amaz óriás nem fürkészte-e ki már is titkos kémek és
megbizottak által, hogy én indulok az ő megsemmisítésére s nem
nyujtunk-e neki az idővesztegetés által alkalmat arra, hogy valami
bevehetetlen várba vagy erősségbe sánczolja el magát, a mely ellen
keveset ér minden én szorgalmatosságom és fáradhatatlan karomnak
hősisége. Azért tehát, fenséges asszonyom, serénységünk által előzzük
meg minden cselvetéseit s keljünk azonnal útra szerencse-keresni, a mely
fenséged óhajtása szerint csak úgy lesz a mienk, ha én nem késedelmezem
ellenségeivel szembeszállni.

Itt elhallgatott s nem is szólt egyebet aztán Don Quijote, hanem nagy
nyugodtan várta a trónörökös feleletét, a ki fejedelmi magatartással s
egészen a Don Quijote modorában ekkép válaszolt:

– Hálás köszönettel fogadom azon buzgalmát, lovag úr, mely nagy
bánatomat enyhíteni törekszik, a mint illő is a hős lovaghoz, kinek az a
rendeltetése és kötelessége, hogy az árvákat és szükségben szenvedőket
gyámolítsa. Adja az ég, hogy mindkettőnk óhajtása teljesüljön, s hiszem
be fogom bizonyíthatni, hogy van még háladatos szív a világon. A mi
pedig utrakelésünket illeti, ám történjék azonnal, mert én csak azt
akarom, a mit ön akar. Rendelkezzék velem, lovag úr, saját belátása és
tetszése szerint, mert a ki egyszer a maga személye védelmét nagyságodra
bízta, és birodalma visszavívását kegyed kezeibe tette le, az nem
ellenkezhetik semmiben sem azzal, a mit nagyságod bölcs belátása
parancsol.

– Isten velünk tehát! – kiálta fel Don Quijote – ha egy úrhölgy magát
előttem így megalázza, nem szabad elhalasztanom az alkalmat, hogy fel ne
magasztaljam s örökségül esett trónjára ne emeljem. Induljunk rögtön,
vágyam útrakelésre sarkantyúz, mert a mint mondani szokták, a késedelem
veszedelem! S minthogy sem az ég nem teremtett, sem a pokol nem látott
még olyast, a mi engem megrettentene vagy megfélemlítene: nyergeld föl,
Sancho, Rocinantet, igazgasd össze szamaradat és a királyné paripáját,
azután vegyünk bucsút e vártól s e díszes társaságtól s távozzunk innen
haladéktalanúl.

– Lehetetlen – mondá ekkor Don Fernando nagy titokban, súgva Don
Quijotehoz – igen fontos hireket vettem épen e pillanatban. Mihelyt
alkalmam lesz rá, négyszem között azonnal elmondom. De most csitt!
Nyilvánosan nem szabad egyebet mondanunk, mint hogy a már is beállott
rekkenő hőségben nem indulhatunk, s be kell várnunk a holnapi nap hüvös
hajnalát.

Don Quijote nagy meglepetéssel hallotta az udvarmesternek képzelt Don
Fernando e titkos tudósítását. Rendkivül szerette volna azonnal megtudni
mi az az akadály, melyet a többieknek nem szabad meghallaniok? Rablók
állják-e el az utakat? Hiszen ő azokat elriasztaná. Ellenségeket
vettek-e észre valahol? Hiszen ő egymaga el tudna űzni egy egész
hadsereget. Mi lehet tehát, a mi utazásukat gátolja?

Don Fernando e titok fölleplezésével csakugyan örökre adós maradt. Ugy
tudta intézni a dolgot, hogy egész késő estig soha se lehetett egyedül
Don Quijoteval, s valahányszor ez titokteljes kérdő tekintetet vetett az
udvarmesterre, ez épen olyan titokteljes ábrázattal tiltakozott a
feleletadás ellen. Nehéz is lett volna, különösen hazugság nélkül,
hireket közölni, a miket Don Fernando senkitől se hallott. Egészen más
volt a dologban. Mind a Don Quijote utitársai belátták, hogy ha a
lovagot így szabadon viszik tovább, az, mint már a vendéglőben is
történt, igen könnyen össze fog tűzni minden lépten-nyomon mindenkivel;
a poroszlók pedig azt állították, hogy Don Quijote ellen csakugyan ki
lévén adva vidékszerte az elfogatási parancs, igen sok kellemetlenségnek
tehetnék ki magokat a vele együtt lévő férfiak is, annál inkább a nő, a
kit ettől megkimélni, tartozó szent kötelességök. Valami más módot
kellene tehát kigondolni, a mi részint biztos lenne arra nézve, hogy Don
Quijote meg nem szökhetik, részint arra nézve is, hogy ha a
Santa-Hermandad ujabb csapataival fognának találkozni, már a lovag tova
szállításának külső formája is arról tanuskodjék, hogy a kit így
visznek, annak egészen józan esze nem lehet.

A míg Don Quijote a készülődés sürgetését ama hosszú, czikornyás
szavakból álló beszédében javasolta, Don Fernando és a többiek
hamarjában ez elmondottakban állapodtak meg, s első az volt, hogy Don
Quijotet legalább még egy éjjel tartóztassák itt a vendéglőben. Don
Fernando vállalta magára – s a mint láttuk – elég sükeresen e szerepet.

A terv többi részét azután utóbb koholták ki, s végre abban állapodtak
meg, hogy egy épen arra vetődött ökrös szekér tulajdonosát megfogadták,
szállítsa el ő Don Quijotét, még pedig ilyen módon: összeüttettek
hamarjában egy nagy ketreczet rácscsá tűzdözött rudakból, de akkorát,
hogy a lovag egészen kényelmesen elfért benne. Ekkor aztán a vendéglőben
lévő egész férfitársaság, még a poroszlók is, nagy titokban, hogy se Don
Quijote, se Sancho Panza észre ne vegyék, úgy bepatyókálták arczukat, s
magukat úgy kicsereberélték, az egyik így a másik amugy, hogy Don
Quijote csakugyan egészen más népnek tarthatta őket mint a melyet e
várban még csak e most lemuló napon is látott. Mikor mindezen
előkészületek megtörténtek, az átöltözöttek a legnagyobb csendben
beléptek oda abba a szobába, a hol Don Quijote aludt s a nem rég kiállt
fáradalmakat kipihente. Körülfogták, s mikor épen legjavában nyugodott,
nem is tartva, nem is félve semminémü támadástól. Egyszerre egész erővel
megragadták, s kezét-lábát úgy megkötözték, hogy a mikor nagy ijedten
fölébredt, meg sem tudott mocczanni, sem egyebet tenni, csak ámult
bámult az előtte álló merőben idegen arczokon. Mindig éber és találékony
képzelődése azonban csakhamar azt kápráztatta lelke elé, hogy mindezen
alakok a bűvös várbeli kisértetek, s hogy ő már minden kétségkivül meg
van bűvölve, mert se nem mozdúlhat, se nem védelmezheti magát; pontról
pontra úgy képzelte tehát, a mint a tréfa intézői sejtették.

Odavitték e kisértetek most a ketreczhez, bele zárták s a léczeket úgy
beszögezték, hogy azokat egykönnyen ugyancsak nem lehetett volna
lefeszegetni. Erre aztán vállaikra kapták, s a mint a háló kamrából
kivitték, egy olyan ijesztő hang vala hallható a milyen ijesztővé Miklós
mester, a borbély csak tenni tudta a hangját, s mely ezt zúgta:

– Oh Bús-képü lovag, ne akadj fen azon, hogy e fogságba jutottál; így
kellett ennek történnie, hogy annál hamarább befejezhessed ama kalandot,
a melybe nagy hősiséged bonyolított. Tudod, hogy varázslók vitték el
Amadist, Belianist és mind a többi lovagtársaidat s látszólagos
lassusággal, szörnyű gyorsan haladtak; így fogunk elszállítani tégedet
is, oda, a hol rendeltetésed helye van, s ahol mindörökre halhatatlan
dicsőségedet kiküzdended! Légy csendes, tűrj és bizzál!

E pillanatban rémült jajgatással szaladt oda Sancho Panza is az
istállóból, de ijedtében alig tudott megállni a lábain.

– Te meg, oh legnemesebb s legengedelmesebb fegyverhordozó! – folytatá a
rejtélyes hang az éj sötét homályában – leghivebb szolga mindazok
között, a kiknek oldalán valaha kard függött, s keblében bátor szív
dobogott: el ne csüggedj, hogy ekképen viszik előtted a kóbor lovagság
virágát. Mert ha a világ alkotójának úgy tetszik, te csakhamar oly magas
és előkelő állásra jutsz, hogy önmagad se ismersz magadra, s jó uradnak
egyetlen igérete sem marad beteljesítetlen. Még a felől is
megnyugtatlak, hogy béred annak rendje szerint ki fog járni, s a három
szamárcsikót senki el nem veszi tetőled. Csak kövesd a bátor és elbűvölt
lovagot nyomról nyomra, a varázs tud a te szamaradnak is olyan
gyorsaságot kölcsönözni, hogy meg se gondolnád magad sem. Minthogy pedig
nékem nem szabad immár egyebet mondanom: Isten légyen hát veletek, s köd
előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson!

A titokszerü beszéd vége felé hangját kissé fölemelte, azután meg olyan
elhalóvá tette, hogy még azok is majdnem igaznak hitték távozását, a kik
tudtak a tréfáról.

Don Quijote egészen megvigasztalódott a jövendölés hallatára, mely néki
az örök dicsőség kiküzdését s megnyerését igérte. Mélyen felsóhajtott
tehát a kalitkában, s így válaszolt:

– Oh bárki légy is, a ki nékem ily fényes sorsot jövendöltél, esedezem,
kérd meg nevemben azt a bölcs varázslót, a ki ügyeimet ily csodamódon
intézi, s mondd, ne hagyjon elsenyvednem e börtönben a melybe vetettek,
a mig beteljesűlve nem látom szép igéretidet. Mert ha ez ily módon
csakugyan beteljesül, akkor dicsőségnek tartom börtönöm gyötrelmeit,
örömnek a rám vetett rablánczokat s nem kemény harczmezőnek e vaczkot, a
melyre fektettek, hanem puha ágynak és mennyezetes nyoszolyának. A mi
pedig a Sancho Panzához, fegyvernökömhez intézett vigasztalást illeti,
én megbizom hűségében és jó indulatában, hogy sem jó, sem balsorsomban
el nem hágy. Most ha akár az ő, akár az én bal szerencsém úgy hozná is
magával, hogy meg nem adhatnám neki az igért szigetet vagy más valamit,
a mi ezzel fölér: az ő bére legalább nem fog veszendőbe menni, mert
végrendeletemben a melyet már elkészítettem, világosan kifejeztem, mit
hagyok rá örökül, nem ugyan az ő számos, hasznos szolgálatának mértéke
hanem a magam csekély tehetsége szerint.

Sancho Panza, a ki lassanként fölbátorodva egész a ketreczig nyomúlt, e
nyájas, jóakaratú szavakra odahajolt a léczek fölé, és megcsókolta
urának összekötött két kezét.

Ekkor a kisértetek rögtön felkapták vállokra a ketreczet s vitték
egyenesen az ökrös szekérre.


XXIV. FEJEZET.

Don Quijote elbűvölten utazik haza felé.

A mint Don Quijote látta, hogy ketreczbe van zárva s fen a szekéren, így
szóla:

– Igen sok és nevezetes történetet olvastam a kóbor lovagokról; de azt
nem olvastam soha, se nem láttam, se nem hallottam, hogy az elbűvölt
lovagokat ekképen vigyék, s főleg olyan lassusággal, a milyen e lomha és
késedelmes állatoktól várható. Mert szokás szerint a levegőben ragadják
el őket rendkivüli gyorsasággal, valami szürke, sötét felhőbe burkolva,
vagy valami tüzes szekéren, vagy valami szárnyas lovon vagy más egyéb
ily csodaszörnyetegen; de hogy engemet most ökrös szekéren szállítanak
el, – istenemre mondom – zavarba hoz. Egyébiránt meglehet, hogy a mi
korunkbeli lovagságnak és varázslatoknak más nyomon kell járniok mint a
milyenen hajdanta jártak; s aztán meg az is meglehet, hogy mivel én
egészen új lovag vagyok e világon s az első, ki a kalandor lovagság
már-már feledésbe merült rendét újra feltámasztottam, épen ezért talán
egészen új fajta varázslatok lőnek kitalálva s egészen új módok a
megbűvöltek elszállítására. Mit mondasz hozzá, Sancho fiam?

Sancho, a ki az első ijedtségből már magához tért, s fontolóra tudta
kissé venni már a dolgot, így felelt:

– Bizony nem tudom én, mit szóljak, nagyságos uram, minthogy nem vagyok
olyan járatos a kóbor-iratokban mint nagyságod. Hanem mind a mellett
fogadni mernék, de még esküt is tudnék tenni rá, hogy a kik most itt ezt
a mesterséget űzik, mind valamennyien keresztyén katholikus kisértetek.

– Katholikus kisértetek? – kiálta fel Don Quijote elszörnyedve. Teremtő
szent atyám! Hogyan lehetnének keresztyének, mikor mind megannyi
démonok, a kik azért öltöttek káprázatos testet, hogy körülvegyenek s
engem ezen állapotba helyezzenek. S ha meg akarsz győződni állításom
valóságáról, ám érintsd meg csak, tapogasd meg csak őket, s meglátod,
hogy testök puszta légből áll, s hogy merő káprázatok.

– De uram – viszonzá Sancho – megtapintottam én már őket! S ez az ördög,
a ki itt sürög forog, elég izmos tagú s egészen más a tulajdonsága mint
a mit én az ördögökről hallottam. Mert a mint mondják, az ördögön
kénkő-szag meg egyéb ilyes bűz érezhető, mig ezen meg az igazi jó
illatot, hajkenőcsöt, szagos vizet, egy puskalövésnyiről is meg lehet
érezni.

Sancho ezt Don Fernandoról mondotta, a ki mint afféle nagy úr csakugyan
olyan illatokkal kendőzhette magát mint Sancho állítá.

– Ezt ne csodáld, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – mert nem
szabad feledned, hogy az ördögök sok mindenhez értenek, hátha ez is csak
azért kente-fente be magát ilyenekkel, hogy eltitkolja ördög voltát; de
ha jobban szemügyre veszed, majd másnak látod.

Úr és szolga, a többiek utrakészülődése közben, ekkép beszélgettek
egymással. Don Fernando, a ki egy két hangot ellesett okoskodásaikból,
tartott tőle, hogy Sancho végre is keresztűl lát a szitán, melynek már
is kérgét kerülgette. Megmondta ezt a többieknek, mire rögtön
elhatározták, hogy az indulással nem várnak egy perczig sem, hanem
mennek, mihelyt csak lehetséges. Félre inték ennek folytán a fogadóst s
meghagyták neki, nyergelje meg Rocinantet és Sancho szamarát is, mit az
csakhamar teljesített. Ez alatt a lelkész rábirta a poroszlókat, hogy
nagyobb biztosság okáért, kisérjék el a lovagot egész hazáig s
fáradságuk nem esik hiába. Don Fernando, Rocinante nyeregkápájára egyik
felől a pajzsot, másik felől a borbélytányért akasztá fel, s aztán jelek
által azt adta tudtára Sanchonak, üljön fel szamarára s vezesse
kantárszáron Rocinantet; a két ökrös szekér oldala mellé pedig két-két
poroszlót állított. Azonban előbb hogysem elindultak volna, oda jött a
fogadósné, meg a leánya és Maritornes hogy búcsut vegyenek Don
Quijotetól s tettették magokat, mintha még oly keservesen siratnák
szerencsétlenségét. Don Quijote ily szavakat intéze hozzájok:

– Ne siránkozzanak, drága hölgyeim! Hiszen az ilyes szerencsétlenség
közös sorsa az én állásombeli férfiaknak. S ha ilyen balszerencse nem
érne, nem is tartanám magamat igazán híres kóbor lovagnak, mert az olyas
apró cseprő lovagocskákkal ilyesmi nem is szokott történni, mert senki
még csak nem is hederít reájok. Hanem a bátrakkal már igenis történik,
mert hősiségökért és erényökért sok fejedelem s egyéb lovag irigykedik
rájok, a kik gonosz módon meg akarják a jókat rontani. Mindezáltal az
erény oly hatalmas, hogy egyedül a maga erejéből, minden bűbájossággal
szemben, a mennyit csak a boszorkányság első mestere Zoroaster tudott,
diadalt nyer minden veszedelmen s fényét úgy árasztja majd szét a
földön, mint a nap az égen. Bocsássanak meg, bájos hölgyeim, ha netalán
akaratlanúl valamivel megsértettem, mert szántszándékosan és tudva,
bizonyára soha senkit nem bántottam. Kérjék istent, szabadítson ki e
bűbájos fogságból mentől előbb és szerencsésen, s ha valaha
megszabadúlok, nem fogom elfelejteni, hogy azon jótéteményeket melyekben
e várban részesültem, meg kell még hálálnom, szolgálnom és viszonoznom
érdemök szerint.

A mig a várbeli urnők és Don Quijote között ezen jelenet folyt, addig a
lelkész és a borbély búcsút vettek Don Fernandotól, még egyszer is
forrón megköszönve azon jóságokat, melyet szerencsétlen barátjok iránt
áldozatkészséggel is tanúsítottak. A házastársak viszont megkérték a
lelkészt, írja meg nekik, mire mentek Don Quijoteval, s mind a ketten
igen szives, meleg szavakban biztosíták a felől, semminek se örülnének
jobban, mintha az igazán szánalomra méltó derék lovag felől mennél jobb
hírt hallhatnának.

A lelkész megigérte, hogy e kivánatát a leggyorsabban fogja teljesíteni,
s ezután ujra kezet szorítottak s elváltak egymástól, majd mind a ketten
lóra ültek, de mind a lelkész, mind a borbély fentarták álarczukat, hogy
Don Quijote rögtön rájok ne ismerjen, s így eredtek útnak, a már
tova-nyikorgó szekér nyomába.

Az elbűvölt lovagot kisérő társaság pedig a következő rendben folytatta
utazását: elől ment a szekér, melyet gazdája hajtott; két oldalt, a mint
már említettük, a fegyveres poroszlók; nyomban utánok Sancho Panza
szamáron, Rocinantet kantáron fogva; végre a sort a lelkész és a borbély
zárták be hatalmas öszvéreiken s a mint már mondva volt, álarczosan,
csendes, nyugodt magatartással, s cseppet se sietve jobban, mint a
mennyire az ökrök lassú lépkedése megengedé. Don Quijote ben ült a
ketreczben, keze összekötözve, lába kinyújtva, háttal oda támaszkodva a
ketrecz falához; s ült oly csendesen, olyan nyugodtan, mintha nem is élő
ember, hanem valóságos kőszobor volna.

S ilyen csendben, ilyen lassan mintegy két mértföldnyire haladtak már,
mikor egy völgyhez jutottak, a hol az ökrös gazdának úgy látszott, jó
lenne pihenőt tartani s az ökröket kicsapni a legelőre. Szólt is a
lelkésznek, hanem a borbélynak az volt a megjegyzése, jobb lesz, ha még
egy darabig mennek, mert ő ismeri a tájékot s tudja, hogy az odalátszó
halom mögött egy még fűvesebb völgy terűl, a hol még sokkal jobb lesz
megállapodniok. Elfogadták a borbély tanácsát s így aztán megint tovább
folyt az utazás.

Hanem, a mint a lelkész egyszer visszanéz, látja, hogy mögöttük hat vagy
hét igen jól öltözött, tisztességes külsejű ember jön lóháton. Ezek
csakhamar utólértek őket, mert nem olyan csigamódra haladtak mint az
ökrök, hanem olyan gyorsasággal, a mint csak a legjobban abrakolt
öszvérek mehetnek, melyeket a rajtok ülők még azon szándékkal is
sarkalnak, hogy a jó távolacska vendéglőt mentől előbb elérhessék.

A sebes futók oda értek a lustán menőkhez s udvariasan köszöntek. Az
érkezettek egyike, kiről utóbb kisült hogy toledoi kanonok s a többi
véle jövők ura, látván azt a kipéczézett szekeres menetet, a
poroszlókat, Sanchot, Rocinantet, a lelkészt és a borbélyt, de mindenek
fölött a ketreczbe zárt Don Quijotet: meg nem állhatta, hogy kérdést ne
tegyen, mi oknál fogva viszik ezt az embert ilyen módon magokkal; ámbár,
látva a poroszlók ismertető jeleit, magától is gondolta, bizonyosan
valami kötni való gazember vagy más gonosztévő, a ki a Santa-Hermandad
kezébe esett.

Az egyik poroszló, kihez a kérdés intézve volt, így felelt:

– Hogy ezt a lovagot miért viszszük ekképen: arra, ám ő maga feleljen
uram, mert mi csakugyan nem tudjuk.

Don Quijote meghallotta a párbeszédet s közbeszólt:

– Jártasak önök, uraim, nagyságos lovag urak, a kóbor lovagság viselt
dolgaiban? Mert ha igen: akkor elmondom balesetemet; de ha nem jártasak,
akkor nincs miért fárasztanom magamat, hogy önökkel közöljem.

Már ekkor a lelkész és a borbély is ott voltak, mivel látták, hogy az
utasok szóba ereszkedtek Don Quijote de la Manchával s ők akartak
felelni, hogy tervök meg ne hiusúljon.

– Az igazat megvallva, barátom – viszonzá a kanonok, kihez Don Quijote a
kérdést intézé – én bizony magam is bolondja voltam ifjúkoromban a
lovagregényeknek, s annyit össze-vissza olvastam, hogy tudom a lovagélet
minden csinját-binját, a mint ama könyvek elbeszélik.

– Akkor tehát emberemre akadtam – mondá Don Quijote – s akkor
elmondhatom bátran, hogy én elbűvölt állapotban folytatom utamat e
ketreczben, melybe a végre zárt a varázslat, hogy dicsőséges czélomat
csoda módon elérhessem. Kóbor lovag vagyok én, de nem afféle, a kiknek
nevét a hír sohasem említé, hogy őket megörökítse, hanem igenis azok
közül való, a kik Persia minden mágusa, India minden brahmanja s
Ethiopia minden bűbájosa irígységének daczára és ellenére be fogják
vésni nevöket a halhatatlanságnak templomába, hogy a jövendő századokban
példa és tükör legyen, melyből a kóbor lovagok megláthassák, milyen
nyomon kell haladniok, ha el akarják érni a fegyverviselés tetőpontját
és dicsőséges netovábbját.

– Señor Don Quijote de la Mancha igazat mondott – szólt közbe a borbély
– mert ő csakugyan bűvölés utján jutott a szekérre, nagy és üdvös czélok
elérése végett. Ez, uram, a Búsképü lovag, ha ugyan hallotta hírét
valaha, a kinek hős tetteit és hatalmas cselekedeteit kemény érczbe és
örökké tartó márványba fogják egykor bevésni, akármennyire törekedjék is
az irígység, hogy elhomályosítsa, és a gonoszság, hogy elrejtse.

Mikor a kanonok látta, hogy beszéd dolgában a szabad meg a fogoly
annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy az egyik tizenkilencz, a másik egy
híjján húsz: majd hogy keresztet nem vetett magára bámúltában s nem
tudott az egészből kiokosodni sem ő, sem azok, a kik vele jöttek.

E közben Sancho Panza is odafurakodott a beszélgetés kihallgatása
végett; s hogy az egésznek még csak ő adja meg isten-igazába, így szóla:

– Már, uraim, ha jó néven veszik is, ha nem is, de ki kell mondanom
kereken, Don Quijote úr épen úgy van megbabonázva, mint akár én magam.
Tökéletesen magánál van, eszik, iszik, beszél, kérdez s megfelel minden
kérdésre, jobban mint akárki fia. S ha már ez így van, hogyan akarják
akkor elhitetni velem, hogy meg van babonázva? Nem egy embertől
hallottam, hogy a kiket megbűvöltek, azok se nem esznek, se nem
alusznak, se nem beszélnek, míg az én gazdám, hagyják csak a maga
szabadjára, többet beszél harmincz prókátornál.

Azután a lelkész felé fordúlva így szóla:

– Ejnye, ejnye tisztelendő úr! Azt gondolja, nem ismerem atyaságát, s
azt gondolja nem sejtem, nem találom el a nyítját, mi czélja van ennek
az új varázslásnak? Ismerem én atyaságát, ha még úgy elpatyókálja is az
ábrázatát s keresztűl látok a szitán, akárhogy takargassa is
csalfaságát. Bizony roszúl cselekedtek velünk! Ha nem találkozunk: az én
uram eddig elvette volna Micomicona herczegasszonyt, én meg legalább is
gróf lennék már, mert kevesebbet várni se lehetne uramnak, a Búsképünek
jóságától, sem az én szolgálataim nagyságától. De már látom, csakugyan
úgy van, a mint a példabeszéd tartja, hogy a szerencse kereke gyorsabban
forog mint a malomkerék; s ki tegnap még fen fityegett, róla ma már
porba esett. Csak a cselédeimet meg a feleségemet sajnálom, mert a
helyett, hogy atyjok valami sziget vagy tartomány kormányzója vagy
viczekirálya gyanánt tartaná bevonulását kapuján keresztül, most már
csak úgy tér majd haza hozzájok, mint afféle lovászlegény.

A kanonok mindegyre jobban ámult bámult minden ujabb szó hallatára, a mi
e különös társaság körében felmerült. Nem igen tudott tisztába jönni az
egészszel, csak annyit sejtett, hogy itt annyi bohó emberrel van dolga,
a mennyivel egyszerre életében még sohasem volt.

A lelkész sejtette ezt a kanonok bámuló arczából, miért is megkérte,
haladjanak előbbre valami kevéssel s majd szolgál neki ő
felvilágosítással. A kanonok előbbre haladt, s most a lelkész röviden s
értelmesen elmondta neki Don Quijote megháborodása okát és kezdetét,
cselekedetei további folyását egész addig, a mig e ketreczbe zárták, mit
a végre tettek, hogy annál bizonyosabban hazavihessék s ha csak lehet,
kigyógyítsák bolondságából. A kanonok csodálkozással hallgatta végig e
különös tartalmú elbeszélést, melynek mikor vége szakadt, ő maga így
szóla:

– Igazán, tisztelendő lelkész úr, én magam is azt tartom, hogy az ilyen
sületlen lovagregények csakugyan nagy ártalmára vannak az emberi
társadalomnak. Haszontalan, időrabló történetek ezek, a melyek csupán
mulattatni, szórakoztatni akarnak, de nincs bennök semmi tanuság. Minden
olyan olvasmány valóságos időpazarlás, a mely mellett sem a szív, sem az
értelem nem lesz gazdagabbá. Lehetnek ilyen regényes dolgok is kedves és
érdemes olvasmányok, de csak úgy, ha az értelmet fejlesztik vagy a
jellemet nemesítik. Mig ezekben a lovagregényekben ugyan micsoda szív-
vagy értelemképző lehet, holott teli vannak annyi haszontalan sületlen
mesével, ostoba képzelődéssel, hogy az ember alig tudja min csodálkozzék
inkább, azon-e, hogy volt olyan bolond ember, a ki megírja, vagy azon,
hogy van olyan bolond, a ki elolvassa, sőt még el is higye, mint ez a
szegény szerencsétlen la manchai. S pedig hány meg hány ilyen
hihetetlenség fordúl elé bennök! Az egyikben egy tizenhat éves ifjoncz
neki vág egy toronymagasságú óriásnak s úgy ketté szeli, mintha
árpaczukor volna? Hát még a mikor valami csatát akarnak festeni előttünk
melyről előre megmondták, hogy az ellenség száma egy millióra rug. S
ime, a regény hőse szembe száll velök, s nekünk akár akarjuk akár se, el
kell hinnünk, hogy ez a lovag egymaga legyőzte valamennyit az ő hős
karjának erejével. Hát még az a sok varázsló, bűbájos, felhőn hajózó,
sárkány kigyón nyargaló boszorkánymester? Meg azok az elbűvölt lovagok,
a kik ma még itt vannak, holnap meg három ezer mérföldnyi távolságban?
Ugyan ki adna hitelt józan észszel az ily ostobaságoknak s ki tudna
gyönyörködni az olyan költeményben, melyben sem erkölcsi tanuság
nincsen, sem semmi valószinűség. Olvasmányáról is ép ugy meglehet
ismerni az embert mint barátjáról; a kificzamodott értelem kificzamodott
olvasmányt szeret, a mi aztán, hogy mivé teheti a különben még elég sok
jó tulajdonnal felruházott embert is, elég szomorúan bizonyítja e
ketreczbe zárt szegény lovag példája.

A lelkész igen nagy figyelemmel hallgatta a kanonokot, s igen örült
neki, hogy véleményök e tárgyban teljesen megegyezik egymással. El is
beszélte rögtön, milyen itéletet tartottak egykor Don Quijote
lovagregényei fölött, s hogyan röpítették le őket az ablakon a
baromfiudvarra, hogy ott a tűz emészsze meg azt a sok sületlenséget, a
mit a józan értelem csakugyan nem tudna megemészteni.

A kanonok és a lelkész beszélgetésöknek épen e pontjáig jutottak, midőn
a borbély odalépett hozzájok, s így szóla a lelkészhez:

– Épen itt az a hely, tisztelendő komám, a melyet említettem, hogy jó
lesz kissé kapatnunk s az ökrök is bőségesen legelhetnek.

– Magam is azt tartom, – viszonzá a lelkész, s azonnal közlé a
kanonokkal, mi a szándékuk, ez pedig szintén hajlandó volt a velök
maradásra, a mire az előttük terülő szép völgység fekvése is felhívta.

Igy tehát részint hogy ezt, részint meg, hogy a lelkész társaságát
élvezhesse, a kit már egészen megszeretett, valamint a végett is, hogy
Don Quijoteval még közelebbről megismerkedhessék, egy pár cselédjét be
akarta küldeni a közel fekvő vendéglőbe, hogy hozzanak onnan mindnyájok
számára ennivalót, mert ő a délutáni pihenőt e helyen akarja megtartani.
Az egyik szolga azonban azt jegyezte meg, hogy az eleség-hordó öszvéren,
a mely eddig már bizonyosan ott van a fogadóban, lesz annyi ennivaló,
hogy a vendéglőből legfölebb csak abrakra lesz szükségök.

– Akkor hát vezessétek be a paripákat mind – parancsolá a kanonok – s
hozzátok ide az öszvért.

A cselédek elvitték a paripákat, a szekeres is odaért, kifogta az
ökröket a járomból s magok szabadjára eresztette a kellemes zöld mezőn,
melynek viránya hivogatólag intett nem csak az olyan elbűvölt egyének
felé, a milyen Don Quijote volt, hanem még a körülötte lévő józanok és
okosok felé is. A kanonok maga kérte meg a lelkészt, hogy oldoztassa fel
a szegény lovagot s bocsássa ki ketreczéből, ha lovag szavára megigéri,
hogy csendesen viseli magát és el nem illan.

– Igérem – viszonzá Don Quijote, a ki a nyájas kérelmet szinte
meghallotta – igérem, hogy engedelmök nélkül egy tapodtat se távozom,
annyival is inkább igérhetem pedig, mert hiszen a ki úgy meg van bűvölve
mint én, az nem szabad a maga személyével, mert elvarázslója megteheti,
hogy három századig se mocczanjon meg egy álló helyéből s ha megszöknék
is, visszahozná röpülve. S minthogy a dolog igy áll, bátran
kiereszthetik azt, a ki fölött ily mindenható a hatalmuk.

A kanonok erre kezet fogott vele, bárha a lovagé még most is meg volt
kötve mind a kettő, s azzal aztán becsületszavára kieresztették a
ketreczből, a minek ő véghetetlenül megörült s boldog volt, hogy a
rekesz alól kiszabadult.

Első dolga is az vala, hogy nagyot nyújtozott, de aztán mindjárt oda
ment Rocinantehez, megveregette nyakát s így szóla:

– Hiszem az istent és a malaszttal teljes szent szüzet, virágja és tükre
te a lovaknak, hogy nem sokára megint ott leszünk mind a ketten a hol
akarunk, te gazdáddal hátadon, én meg te rajtad s folytatjuk azt a
tisztet, melynek betöltésére Isten e világra küldött engemet.

A kanonok csak nézte s nem fogyott csodája e nagy bolondság láttára,
holott minden szava és felelete meg arról tanúskodott, hogy esze egészen
helyén van s csak akkor zöttyen ki a nyeregből, mikor – amint már
említettük – a beszéd a lovagságra tér. S így mind nagyobb részvétre
gerjedvén iránta, mikor mindnyájan leültek már a zöld fűbe, a kanonok
így szóla:

– Lehetséges-e, lovag úr, hogy nagyságod elméjét annyira elcsavarta a
lovagregények boldogtalan és mihaszna olvasása, hogy azt higye más
hasonló balgaságokkal együtt, hogy el van bűvölve? S ugyan, hogy lehet
emberi ész, a mely azt képzelje, hogy csakugyan létezett e világon az a
töméntelen sok Amadis, meg az az egész sereg nagy hírű kóbor lovag, a
sok trapezunti császár, a sok Felixmarte de Hircania, a sok kóbor
kisasszony a sok kígyó, a sok óriás, a sok szörnyeteg sárkány, a sok
hallatlan kaland, a sok mindenféle elbűvölés, a sok háború, a sok
boldogtalan összecsapás, a sok díszruha, a sok gróffá lett fegyvernök, a
sok elmés törpe, egy szóval az a tenger ostobaság, melylyel a
lovagregények telisded teli vannak? Ugyan señor Don Quijote, szánja meg
tulajdon magát és térjen eszére; fordítsa okosabbra azt a szép
tehetséget, melylyel az ég kiváló kegyelme felruházta s válaszszon olyan
olvasmányokat, melyek lelke épülésére s tisztessége gyarapodására
szolgálnak. Ha azonban természetes hajlama oly könyveket óhajt olvasni,
melyekben lovagokról szóló hőstettek foglaltatnak: olvassa el a Szent
Irásban a Bírák könyvét, talál abban nagyszerü igazságokat s lélekemelő
hős történeteket. Minden országnak s így a mi hazánknak is, meg voltak
igaz hősei, miért nem ezek történetét olvassa nagyságod inkább, a mi
szép elméjéhez sokkal méltóbb olvasmány lenne, mert abból ismerni
tanulná nem a költött hanem az igaz történelmet, megszeretné az erényt,
gyarapulna a jóságban, tökéletesebbé lenne erkölcsében, bátorrá
vakmerőség nélkül, merészszé gyávaság nélkül s mindezt Istennek
dicsőségére, a maga hasznára s La Mancha jó hírének javára, a honnét a
mint hallottam, nagyságod eredetét és származását veszi.

Don Quijote csupa szem-fül volt, a mig a kanonok szavait hallgatta; s
mikor aztán észrevette, hogy ez elvégezte mondókáját, jo darabig
szótlanúl nézett rá, végre így szólott:

– Ugy látszik, nemes uram, nagyságod beszéde oda volt irányozva, hogy
azt adja értésemre hogy e világon nem voltak kóbor lovagok s hogy minden
lovag-történet hamis, hazug, ártalmas és haszontalan az emberi
társaságra nézve s hogy roszúl cselekedtem olvasásuk, még roszabbúl
elhivésök, s legeslegroszabbúl utánzások által, midőn a kóbor lovagság
azon szigorú tisztének betöltésére vállalkoztam, melyre ezek tanítanak;
nagyságod tagadja, hogy e világon valaha éltek volna gaulai vagy
graeciai Amadisok, vagy más egyéb lovagok, kikről ez iratok szólanak?

– Betűről-betűre úgy van, a mint nagyságod mondja, – jegyzé meg e
szavaknál a kanonok.

Mire Don Quijote így válaszolt:

– Nagyságod még azt is hozzátette, hogy ezek a könyvek nekem igen sok
kárt okoztak, mert eszemet elcsavarták s ketreczbe juttattak, s jobban
tenném, ha czélszerűbb és hasznosabb olvasmányokat választanék, olyan
műveket, melyek igazabbak s a melyek mulattatóbbak és tanúlságosabbak.

– Ugy van! – viszonzá a kanonok.

– Én pedig – vágta vissza Don Quijote – kereken kimondom, hogy nagyságod
az, a kinek nincs esze s a ki el van bűvölve, minthogy vakmerő volt
kigyót-békát kiáltani egy olyan ügyre, melyet az egész világ igaznak
ismer; s a ki ezt tagadja, és azt állítja, hogy Amadis soha sem volt e
világon, sem a többi kalandor lovag, sem a kikről e történetek szólnak:
az egy lenne azzal, mintha azt akarná elhitetni valakivel, hogy a nap
nem világít, a jég nem hideg s a föld nem táplál. S ugyan van-e ember a
világon, a ki be tudná bizonyítani, hogy a Floripes és Burgundi Guy
története nem igaz történet, vagy Fierabrasé sem az a Mantible kútnál, a
mi Nagy Károly császár korában történt? Esküszöm, hogy ez mind oly igaz
volt, mint hogy most nappal van; s ha ez hazugság, úgy az is az, hogy
Hector valaha volt, meg Achilles, meg a trójai háború, meg
Francziaország tizenkét pairje, meg angolországi Artus király, ki pedig
hollóvá lett s még ma is él, a mint hogy országában minden pillanatban
várják visszatértét.

– Mind meglehet, – viszonzá a kanonok – de azt még csak gondolni is
különös, hogy egy olyan férfiú, mint nagyságod, ki oly tiszteletreméltó
jeles tulajdonokkal ékeskedik, ki oly szép értelemmel van megáldva: azt
hihesse, hogy az az egész sereg képtelen ostobaság, mind igaz legyen, a
mi e sületlen lovagregényekben foglaltatik.

– Ez nem rosz! – viszonzá Don Quijote. Hát ama könyvek, melyek királyi
engedélylyel nyomattak, melyeket az egész világ, nagyok úgy mint
kicsinyek, szegények úgy mint gazdagok, tudósok úgy mint tudatlanok,
szóval minden rangú és rendű ember élvezettel olvas és magasztal, hát ez
mind hazugság legyen, holott annyira magokon hordják a valóság jellegét,
hogy még azt is elmondják, ki volt az atyja, anyja, melyik a hazája, kik
rokonai, melyik a születési helye ezen, vagy ama lovagnak vagy
lovagoknak, s el pontról-pontra és napról-napra mit hogyan s mikép
cselekedtek? Hallgasson nagyságod, ne szóljon káromlást s higyen
szavamnak; ha pedig nem hisz, ám olvassa el e műveket, s majd meglátja,
milyen élvezetet fognak szerezni. Avagy mondja csak, lehet-e valami
gyönyörködtetőbb, mint, ha – mondjuk – egy nagy szurok-tavat látnánk itt
magunk előtt, a mely egyre forr és kavarog s a melyen keresztűl-kasul
kigyók, gyikok s más egyéb rettenetes és vad szörnyetegek úszkálnak, de
a tó közepéről egyszerre mélabús hang zendűl, a mely ezt mondja: „Oh,
nemes lovag, bárki légy is, a ki e borzalmas tó szemlélésébe merültél,
ha tieddé akarod tenni azt a kincset, mely e sötét víz mélyén rejlik,
mutasd meg szilárd kebled bátorságát, s vesd magad e sötét, égő árba:
mert ha meg nem teszed, nem lészsz méltó megláthatni ama bámulásra
gerjesztő csodadolgokat, miket a tündér hét palotája magába zár és
foglal, mik e sötétlő hullámok alján fekszenek. S a lovag ki sem
hallgatva e mélabús hangot egészen, anélkül hogy fontolgatásba
bocsátkoznék, s átgondolná mily veszedelembe kell rohannia, sőt még csak
nehéz fegyverzetét sem vetve el magától, belérohan a forró szuroktóba s
a mikor meg sem álmodná, hogyan s mikép: egyszerre csak olyan mosolygó
virányon áll, melyhez még az elyseumi mezők sem foghatók. Itt, úgy
látszik, az ég átlátszóbb, s a nap egészen új varázsfénynyel tündököl;
szemei előtt kies berek terül, oly zöld és dús lombú fákból, hogy
zöldjük maga felvidítja a tekintetet, a füleket pedig azon számtalan
apró tarka madárkák édes és mesterkéletlen éneke gyönyörködteti, melyek
a sűrű ágak között fel- s alászökdécselnek. Itt patak csörgedez, melynek
üde habjai ömleteg kristály gyanánt lejtenek a finom fövény és fehér
kavicsok fölött, a mik szinaranyhoz és igazgyöngyhöz hasonlítanak. Amott
mesterséges kút látszik, tarka jáspisból és sima márványból készítve;
itt egy másik apró kagylókból és fehér meg sárga csigahéjakból rakva
össze, melyek közé csillogó kristálydarabok és utánzott smaragdok vannak
alkalmazva, melyek vakító és szemkápráztató fénynyel csillognak. Amott
távolabb egészen váratlanúl erős vár vagy gyönyörü alcazár tárul fel
előtte, melynek falai színaranyból, ormai gyémántból, kapui jáczintból
vannak, egy szóval oly csodálatos alkotvány, hogy bárha az anyag, a
melyből rakták, nem csekélyebb mint gyémánt, karbunkulus, rubin,
igazgyöngy, arany és smaragd: az építkezés munkája még ennél is többre
becsülhető. De a mit eddig látott, az még nem minden, mert ime a kastély
kapujából nagy számú fényes sereg lép elé, urak, hölgyek, olyan pompás
öltözetekben, hogy ha én csillogó díszöket úgy le akarnám festeni most a
hogy e regények lefestik, soha végét nem érném. Majd azután az egész
sereg legelőkelőbb férfia, egy hosszú szakálú tisztes ősz megfogja a
vakmerő lovag kezét, ki a lángoló tóba ugrott, bevezeti a fényes
kastélyba, leülteti aranynyal himzett bibor karszékbe s csapnak számára
és tiszteletére olyan lakomát, hogy földi szem hasonlót még nem látott,
– szóval olyat, a mi az ő rendkívüli bátorságának egyedül méltó jutalma.
Hány meg hány ilyen kitűntetést tudnék felhozni! Most azonban nem akarok
e tárgyról bővebben szólani, mert már ez eddigiből is látható, hogy bár
hol üssük is fel valamely kóbor lovag történetét, élvezetre s bámulatra
fog az gerjeszteni akármely olvasót. Nagyságod pedig higyen szavamnak s
a mint már említettem, olvassa el a legnagyobb figyelemmel e könyveket,
s majd meglátja, hogyan felvidítják, ha búskomor találna lenni s hogyan
meghozzák jó kedvét, ha netalán elvesztette volna. Magamról tudom, hogy
a mióta kóbor lovaggá lettem, azóta vagyok bátor, udvarias, bőkezű,
nemes lelkü, illedelmes, vakmerő, gyengéd, türelmes, munkabiró s azóta
találom bele magamat fogságba és elbűvölésbe. S bárha – nem rég óta –
azt tapasztalom is, hogy ketreczbe zártak mint valami bolondot, azt
gondolom, ha az ég kedvez és a szerencse nem lesz ellenséges: karomnak
ereje által nemsokára valamely ország királyává leszek, mikor aztán
bebizonyíthatom, milyen háladatosság és bőkezűség lakozik kebelemben.
Mert becsületszavamra mondom, uram, a szegény teljesen képtelen arra,
hogy bárki iránt is bőkezűnek mutatkozhassék, bármennyire hajlandó volna
is rá; az a háladatosság pedig, mely a puszta jóakaratnál egyébben nem
tud nyilvánulni, nem olyan, a milyen háladatosságot én szeretnék
tanusítani. Ezért óhajtanám, nyujtana bár a szerencse alkalmat mentül
előbb s tenne császárrá hogy bebizonyíthassam mennyire szívemen fekszik,
hogy barátaimmal jót tegyek, főleg ezzel a szegény Sancho Panzával,
fegyvernökömmel, a kinek hűségre nézve nincs párja a világon, a kit
gróffá szeretnék tenni, vagy valami sziget kormányzójává, a mint a kóbor
lovagok hű cselédjeiket rendesen meg szokták jutalmazni.

Igy folyt a társalgás tovább, sajnálkozással vegyes mulatságára a
kanonoknak, a ki nem győzte eléggé bámúlni Don Quijote valóságos
ékesszólását, sem pedig eléggé sajnálni, hogy ilyen lelkes, ihlett
szavakra ilyen silány, haszontalan tárgy tudja gerjeszteni.

E közben az élelmi szerekkel megrakott öszvér is megérkezett, a társaság
jó ízűen falatozott, talán az egy Don Quijote kivételével, a ki annyira
bele melegedett ismét a kóbor lovagság védelmébe, hogy lelkesedésében
még az evést is elfelejtette. Az ízes falatoktól, s az élénk hangon
folytatott beszélgetés folyton folyó tárgyáról, azonban egyszerre egy
egészen váratlanul bekövetkezett esemény fordítá el az együtt lévők
figyelmét.

A körülöttök levő halmok egyike megől szomorú, kesergő trombitaszó
hangzott feléjök, mely valami fájdalmas, panaszos gyászdalt zengedezett.
A zenehangba csakhamar emberi énekhang is vegyűlt, majd egészen különös
öltözetü emberek csoportja tűnt fel a dombtetőn, a kik közül négyen egy
magasra emelt s mozdulatlan nő alakot hoztak vállukon. A nő alak
fátyollal volt arczán, fején leborítva, de azért vonásait közelebbről
jól ki lehetett venni s tegyük hozzá, azonnal meglátni hogy nem élő
lény, hanem faragott Mária-szobor volt. Mert az egész menet nem vala
egyéb, mint bucsusok csoportja, a kik processioban mentek a völgység
egyik remete lakához, a hol az esztendő ezen napján áhítatosságokat
rendesen végezni szokták.

Don Quijotenak az élénk vita által most különösen felhevűlt eleven
képzelőtehetsége azonban egészen másnak festette ki maga előtt e képet
egyetlen egy pillanat alatt. A szobor nem lehetett egyéb, mint valami
előkelő kisasszony, a kit ezek a gyáva, silány gonosztévők erőszakkal
visznek magokkal, s azért trombitálnak és énekelnek körülötte, hogy
segedelemkiáltását túlharsogják és elnémítsák.

Alighogy ez a gondolat eszébe ötlött, felpattant ülőhelyéről, nagy
könyen egyszerre ott termett a legelésző Rocinantenál, a nyeregkápáról
lekapta a kantárt és pajzsát s a lovat egy pillanat alatt felkantározta.
Az ebédelő társaság alig vette észre e gyors kantározást, czélját még
pedig nem is álmodta! Akkor ijedtek meg csak igazán, midőn Don Quijote
már dárdáját is felragadta s Rocinantera felvetvén magát, odakiáltott
hozzájok:

– Most fog kitűnni, szükséges-e hát vagy sem, a kóborlovagság? Tegyen
tanuságot majd az az elrablott herczegkisasszony, a kit hóhérai kezéből
e nyomban kiszabadítok!

S e szavakkal oldalba nyomta Rocinantét bokájával, mert sarkantyúja
felcsatolására most nem volt ideje, s a mennyi sebesség csak kitelt a
hórihorgás paripától, annyival rontott nekik a búcsusoknak. A kanonok, a
lelkész, a borbély, mind felugráltak, utána kiáltottak, Sancho meg a
hogy csak a lába bírta, még szaladt is utána s egyre kiabálta:

– Hová megy señor Don Quijote? Mit akar az Istenért! Micsoda ördög bújt
a szívébe, hogy ilyen bűnös cselekedetre csábítsa?! Nem látja-e, a
mennykőbe is, hogy processio, meg búcsusok, az a kisasszony pedig, a kit
a vállukon visznek, a boldogságos szűz Máriának képmása. Gondolja meg,
mit cselekszik! Megálljon! vakon rohan a veszedelembe.

De hiszen kiabálhattak annak! Se látott, se hallott az, s meg nem állt
volna, még ha maga a király parancsolja is. Oda ért a processiohoz, lova
kantárát visszarántá s ingerűlt nyers hangon rivalt az emberekre:

– Bizonyosan azért burkoltátok be arczotokat, mert gonoszságon töritek
fejeteket; megálljatok és hallgassátok meg a mit mondani szándékozom.

Legelőször is azok álltak meg, a kik a szobrot vitték. A mint Don
Quijote különös öltözetét, Rocinante véznaságát s a sok egyéb nevetséges
körülményt meglátták, az egyik így szóla:

– Kedves atyámfia, ha valamit mondani akar mondja hamar, mert a mint
látja, jó csomó ember van hátunk mögött, a kik fontos dologban jönnek, s
a kiket minden dib dábságért feltartóztatni nem lehet.

– Dib-dábságért? – kérdé Don Quijote szemmel látható nehezteléssel – jó
lesz a szavakat megválogatni, uracskám! Én nem szoktam dib-dábságokkal
foglalkozni. Hanem igen is foglalkozom azzal, hogy a sérelmeket
megtoroljam s a szükségben lévőknek segítségökre siessek. Szóval kóbor
lovag vagyok, a ki igazságtalanságot nem tűrök, nem tűrhetek! Ép ezért
kereken kimondom tehát, bocsássátok tüstént szabadon ezt a szép
kisasszonyt, kinek könyjei és szomoru arcza eléggé bizonyítják, hogy
akarata ellen hurczoljátok magatokkal s valami főben járó gonoszságot
követtetek el ellene.

Ezen szavak hallatára a körülállók mind tudták hányat ütött az óra s
hogy Don Quijote bizonyosan meg van bolondúlva, úgy hogy azonnal
hangosan fel is kaczagtak. Nevetésök azonban olaj volt Don Quijote
haragjának tüzére, a ki csakugyan egy szót se szólt többet, hanem kardot
rántott és neki rontott az állványnak. A vivő ezt látva, hirtelen egy
mellette álló embert intett oda a maga helyére, ő pedig azzal a
doronggal, melyre pihenés vagy megállás alkalmával az állványt
támasztották, azzal szegült ellene Don Quijotenak, s azzal fogta fel a
csakugyan kegyetlen, mérges csapást, mely a dorongból egy jó darabot
lehasított. De már erre aztán a bucsús sem vette tréfára a dolgot, hanem
a markában maradt jó súlyos darabbal olyan derekas ütést teremtett oda
Don Quijote jobb vállára, hogy nem csak a kard esett ki a lovag kezéből,
hanem maga a lovag is abban a nyomban leszédűlt a nyeregből. A búcsus
maga is úgy megijedt, hogy rémültében elkiáltotta magát.

– Uram bocsáss, embert öltem! – s azzal dorongját messze elhajítva, úgy
neki iramlott a mezőnek, hogy a szél se ért nyomába. Szentűl hitte, hogy
agyoncsapta.

De még maga Sancho is ezen nézetben volt, mert a midőn lélekszakadva oda
érkezett, s urát oly mozdulatlanul látta mint számos veresége után még
soha sem: szive egyszerre elfacsarodott s nagy jajgatás és sirásrívás
között ily szavakban adott kifejezést keserves fájdalmának:

– Oh te virága a lovagságnak, hogy egyetlen egy dorongütés vetett véget
munkásságban töltött életed pályájának! Nemednek büszkesége, dísze és
dicsősége te az egész la Manchának, de még az egész világnak is, a mely
a te távoztoddal tele lesz már ezután gonosztévőkkel, s mindenféle
kötnivaló gazemberrel, a kiknek nem kell többé tartaniok attól, hogy
gaztetteikért valaki megbüntesse! Oh bőkezűbb te a világ minden
királyánál, a ki csak mindössze nyolcz hónapi szolgálatomért három
szamárcsikóval akartad már is megjutalmazni fáradozásaimat, s ráadásul
még a legeslegszebb szigettel, a mi csak a szárazföldön található! Oh te
alázatos a kevélyek közt, kevély az alázatosok közt, bátor a
veszedelemben, veszedelmes a bátorságban, megtorló a sérelmekben,
sérelmes a megtorlásban, te a jók utánzója, a rosszak ostora, a
gonoszoknak pedig cséplője, egyszóval te kóbor lovag, királynak és
császárnak nevelkedő hatalmasság! mivé lettél, mivé lettem! Oldalba
ütöttek egy doronggal, s veled együtt porba sujtották örökre az én
szigetkormányzóságom reménységét.

Már ekkorra a Don Quijotehoz tartozó társaság is oda érkezett, s mig a
lelkész meg a kanonok a bucsusokat csitították le, addig Miklós mester a
földre roskadt lovagot vette ápolása és gondviselése alá s a halántékára
hintett frís vizzel ájulásából magához térítette. Don Quijote még ekkor
sem tudta hogy mind elbűvölője, mind a halálból feltámasztója az ő
kedves komája Miklós mester volt.

– Mikor Don Quijote magához tért, még szemeit is alig nyitotta fel, s
ajkai már is e töredelmes vallomást tették:

– Oh én bűnöm, én nagy bűnöm!

– Ugy-e mondtam, – jegyzé meg a mellette térdelő Sancho – ugy-é mondtam,
hogy bűn lesz a bucsúsokat megtámadni.

– Nem bucsúsok ezek, Sancho – nyögdelé a lovag – s nem az az én bűnöm.
Bűnöm az, hogy elbűvölt létemre, s kivált hogy szavamat is adtam rá,
hogy el nem távozom s szabadságommal vissza nem élek, mégis elhagytam
magamat ragadtatni, s új harczba bocsátkoztam, mielőtt a bűbájosok a
varázs alól feloldottak. Czélom szent volt ugyan, hogy ez elrablott
herczegasszonyt megszabadítsam, de még azért sem lett volna szabad
megszegnem adott szavamat!

A kanonok egészen meg volt hatva ily nagy bohóság mellett ezt a
tiszteletreméltó becsületességet láthatni.

– Keljen fel hát, nagyságod, – mondá Sancho, a ki persze egészen más
bűnbánatot várt és gondolt ura fönnebbi nyilatkozában.

De nem tudok ám – viszonzá Don Quijote. – Segíts föl barátom, az
elbűvölt szekérre, mert az az ütés úgy lesujtott, mintha egy egész felhő
villámostul szakadt volna le reám.

– Szívesen, kedves jó uram – felelt Sancho – s jerünk haza a mi falunkba
e jó urak társaságában, a kik nagyságod javát akarják. Ott aztán majd
kieszeljük, hogyan induljunk utra harmadszor is, hogy nagyobb sükerrel
és szerencsével járhassunk.

– Jól mondod, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s jobb is lesz ha
bevárjuk, mig a csillagzatok azon káros, ártalmas befolyása eloszlik, a
mely fölöttünk most uralkodik.

Mind a kanonok, mind a lelkész, de még a borbély is nagyon helyeselték e
szavait s miután jól mulattak Sancho Panza együgyüségén, Don Quijotét
megint feltették a szekérre azon módon a mint előbb jött. A búcsusok
rendbe szedték magokat s tovább folytatták utjokat. Don Quijote fen
lévén a szekéren, s olyan állapotban, hogy elillanásáról most már
csakugyan nem lehetett többé aggódni, a poroszlók is fölöslegesnek
tartották tovább kisérni, a miért is megkérték a lelkészt, hogy igérete
szerint jutalmazza meg fáradságukat s aztán hagyja őket menni Isten
hirével. A lelkész meg is tette, s az igazság szolgái el is távoztak
rögtön, valamint eltávozott a maga utján a kanonok is, a kit különösen
Sancho Panza kisért bús tekintettel, a mig csak láthatta; tulajdonkép
nem is őt magát, hanem azt a hatalmas öszvért, mely a jó izű falatokat
vitte a hátán. Egyszóval eloszoltak mindnyájan s távoztak úgy, hogy csak
a lelkész, a borbély, Don Quijote és Sancho Panza maradtak már a
tetthelyen, meg a jó Rocinante, a mely mindannak, a mi körülötte
történt, ép oly türelmes szemlélője volt mind gazdája.

A szekeres befogta ökreit, egy pár csomó szénát adott Don Quijote alá, s
aztán a megszokott lassusággal indult utnak arrafelé, a merre a lelkész
parancsolta. Hatod napra szerencsésen meg is érkeztek Don Quijote
falujába, hová épen déltájban vonultak be s esetleg épen vasárnap, mikor
az egész lakosság ott volt a piaczon, melynek kellő közepén kellett a
Don Quijote szekerének áthaladnia. Minden lélek odatódúlt csodájára, mit
hoznak ezen a szekéren s mikor ráismertek földijökre, alig tudtak hová
lenni bámultokban; egy fiatal gyerkőcz pedig tüstént haza szaladt hírt
adni a gazdaasszonynak, meg a lovag unokahugának, hogy nagybátyját és
gazdáját hozzák sápadtan és halaványan egy oldalköz szénára fektetve
ökrös szekéren.

Szörnyűség volt még csak hallani is, milyen keserves jajgatásra fakadt
ez a két jó lélek, s hogyan átkozták újfent azokat a kárhozatos
lovagregényeket, a mi aztán megint ismétlődött, mikor Don Quijotet a
kapun át bevonulni látták.

Hazajöttök hirére Sancho Panza felesége is odasietett, a ki tudta már,
hogy férje a lovaggal együtt ment el fegyverhordozója gyanánt. Alighogy
meglátta Sanchot, első kérdése is az volt, nem történt-e valami baja a
szamárnak? Sancho azt felelte, jobb bőrben van mint a gazdája maga.

– Hála a jóságos Istennek, hogy ilyen irgalmas, kegyelmes volt hozzánk!
– mondá az asszony. – Hanem hát, mondja csak kegyelmed, lelkem uram, mit
takarított meg a fegyvernöki szolgálatból? Milyen szoknyát hozott nékem?
Hát a gyerekeknek milyen czipőcskét?

– Nem hoztam én semmi ilyest, édes feleségem – viszonzá Sancho – hanem
hoztam olyasmit, a mi sokkal becsesebb és értékesebb. Királyné adta
ajándékba!

– Annak igazán lelkemből örülök – jegyzé meg az asszony. De hát mutassa
meg már, hadd lássuk mi az a sokkal becsesebb meg értékesebb. Úgy
szeretném már látni, hadd viduljon fel a szivem, úgy is olyan szomorú,
úgy is olyan vigasztalhatatlan voltam azon az egész örök életen
keresztül a mig kegyelmed odajárt.

– Oda haza majd megmutatom – viszonzá Sancho – mert hogy senki el ne
csenje tőlem, jó mélyen elrejtettem a körülkötőmben. Most pedig maradj
veszteg, s ha Isten is úgy akarja, hogy még egyszer utra keljünk kaland
keresni, nemsokára azon veszed magad észre, hogy én gróffá lettem, te
meg olyan grófnévá, hogy a záporeső se mossa el a méltóságodat.

– Adja Isten! – mondá Sancho felesége – de hát micsoda királynétól
kapott kegyelmed ajándékot? Mi uton gondolja, hogy – –

– Csitt! – szakasztá félbe szavait a férj – ne akarj egyszerre mindent
megtudni! Várj sorára, odahaza majd elmondom hegyiről tövire. Előre csak
annyit, hogy olyasmiket hallasz majd asszony, hogy szemed szád eláll
bele!

Sancho Panza feleségét majd megölte a kiváncsiság, s alig várta, hogy
férje haza menjen. Ez is megtörtént nem sokára, tudniillik akkor,
mihelyt Don Quijotet a kocsiról levették s lefektették szokott ágyába.

A lovag nagy szemeket meresztett rájok, de folytontartó kábultságában
nem tudta magát tájékozni hol van. A lelkész nagyon szivére kötötte a
leánykának, hogy a mint csak Isten tudniok adta úgy viseljék gondját s
folytonosan szemmel kisérjék, hogy ujra el ne illanjon, s nagyobb
igazság okáért elmondta, hogy mennyi fáradságukba került a mig haza
hozhatták. Erre aztán a két nő megint ujra rákezdte a jajveszéklést,
szidták megint a lovagregényeket s kérve kérték az eget, taszítsa a
pokol fenekére mind azokat, a kik ennyi hazugságot és ostobaságot
összefirkáltak.

Attól féltek és rettegtek, mihelyest bátyjok és gazdájok jobban lesz,
egyszer majd megint csak kereket old, – a mi egyébiránt valóban úgy is
történt, a hogy képzelték.




MÁSODIK RÉSZ.


I. FEJEZET.

Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől.

A lelkész meg a borbély majd egy álló hónapig nem látogatták meg a
lovagot, nehogy újra fölelevenítsék lelke előtt az elmúlt dolgokat; e
mellett azonban nem mulasztották el, hogy be ne szóljanak unokahugához
és gazdaasszonyához, a kiknek szívökre kötötték, viseljenek rá gondot
hűségesen s adjanak neki erősítő eledeleket, a mik testet-lelket
táplálnak, élesztenek, mivel az ő meggyőződésök szerint a lovag minden
szerencsétlensége épen onnan vette eredetét, hogy mind testileg, mind
különösen lelkileg, igen silányúl táplálkozott. A fehércselédek azt
felelték, megtettek eddig is s megtesznek ezután is mindent a
legszívesebben s olyan gondossággal ápolják, a mint csak Isten tudniok
adta, mert már is tapasztalták, hogy gazdájok egyszer-másszor úgy viseli
magát, mintha tökéletesen eszén volna. Minek hallatára a két jó barát
nagyon megörült s úgy hitték igen derekasan eltalálták, hogy Don
Quijotet elbűvölten haza hozzák az ökrös szekéren.

Utóbb elhatározták, hogy meglátogatják s meggyőződést szereznek
javulásáról, a mit egyébiránt majdnem lehetetlennek tartottak.
Megegyeztek egyszersmind abban is, hogy a kóbor lovagságot a
legtávolabbról sem fogják érinteni, attól való féltükben, nehogy az alig
behegedt sebeket megint ujra felszaggassák.

Végre tehát csakugyan elmentek hozzá látogatóba s ott találták az ágyon
ülve, zöld flanell ujasban, toledoi tarka sipkával a fején, de az egész
ember úgy elszáradt s úgy összeaszott mint a valóságos mumia. Igen
szívesen fogadta a látogatókat, a kik elkérdezték, hogy és mint szolgál
egészsége, mire ő a legértelmesebb s a legválogatottab szavakban
válaszolt.

Társalgásuk folyamában a mint mondani szokás, egyszer csak elkezdték az
ország dolgát dönteni, mit hogyan kellene intézni, s ekkor majd ezt a
hibát zöttyentették helyre, majd amazt itélték el, most egyik szokáson
igazítottak, majd a másikon adtak túl, s fejenként mind a három egy-egy
új törvényhozóvá, mái Lykurgussá, újdonsült Solonná lett, s úgy
teremtették újjá az egész álladalmat, mintha valami kohóba dugták volna,
melyből egészen más alakban jött ujra elé mint a milyenben beletették. A
mi pedig Don Quijotet illeti, ez minden felmerülő tárgyhoz olyan okosan
szólt hozzá, hogy a két kérdezősködő minden kétségen kivül hitte, hogy
ép és józan esze megjött immár teljesen.

Az unokahugocska és a gazdaasszony is tanui voltak a beszélgetésnek s
azt se tudták, hogyan adjanak elég hálát az Istennek, hogy gazdájokat
ilyen józan értelműnek tapasztalják. Azonban a lelkész, megváltoztatva
előbbi föltett szándékát, hogy a lovagdolgokat meg nem érinti, egész
bizonyossággal szerette volna megtudni, valjon csakugyan lehetne-e hát
építeni Don Quijote kigyógyulására vagy sem? Lassankint szóba hozott egy
s más hírt a fővárosból, egyebek közt azt is: széltiben erősítik, hogy a
török hatalmas hajóhaddal közelít, csakhogy mindeddig nem lehet tudni mi
a szándéka s hol készül lecsapni a fenyegető zivatar. S ez az aggodalom,
mely majdnem minden évben fegyverre szólít, talpra kelté az egész
kereszténységet s ő felsége már is megerősité Nápoly és Sziczilia
partjait, úgy szintén Malta szigetét.

Mire Don Quijote ekképen válaszolt:

– Ő felsége úgy járt el a mint a legelőreláthatóbb harczoshoz illik, ha
országát idejekorán megerősíti, hogy az ellenség készületlenűl ne
találja. Azonban, ha az én tanácsomat fogadná el, tudnék én neki olyan
védekezést ajánlani, a milyenről ő felsége mostanság jóformán még csak
nem is álmodik.

Alig hallotta meg a lelkész e szavakat, mindjárt így szóla magában:

– Isten legyen neked irgalmas, szegény Don Quijote, úgy látszik te most
is, és megint csak a régi vagy.

A borbély, a kinek ugyanaz ötlött elméjébe a mi a lelkésznek,
megkérdezte Don Quijotet, miben állana ez az óvatossági rendszabály,
melyet ő olyan kitünőnek tart?

– A mennykőbe is! kiáltá fel Don Quijote lelkesülten – mi egyébre
lehetne szüksége ő felségének, mint hogy nyilvánosan kihirdettesse, hogy
egy meghatározott napon jelenjen meg az udvarnál minden kóbor lovag a ki
csak szerte barangol Spanyolországban; s ha csak egy féltuczat verődik
is össze, akadhat közöttök olyan, a ki egy maga is elégséges, hogy a
török egész hatalmát tönkre verje. Figyeljenek rám, uraim, s hallgassák
meg a mit mondok. Avagy soha meg nem történt dolog-e talán, hogy
egyetlen kóbor lovag úgy lekaszaboljon egy kétszázezer emberből álló
hadsereget, mintha valamennyinek egy gégéje volna, vagy mindnyájan
árpaczukorból volnának? S ha nem, ugyan mondják meg, kérem, hány meg
hány történet van teli ilyes csodatételekkel? Élne csak mai napság a
hirneves Don Belianis, vagy egyetlen tagja Amadis de Gaula számtalan
nemzetségének, élne csak egy ezek közül, s akármi legyek, de nem
szeretnék részt venni abban, a mit a török kapna, ha ez egymaga rajt
ütne. Egyébiránt gondot visel az Isten az ő népéről s majd támaszt más
valakit, a ki, ha nem lesz is oly hatalmas mint a hajdani kóbor lovagok,
bátorság dolgában legalább bizonyosan nem lesz nálok alábbvaló; az Isten
tudja mit gondolok, egyebet nem mondok.

– Jaj! – kiáltá fel e szavakra unokahuga – akármibe mernék fogadni, hogy
a bácsi megint föl akar csapni kóbor lovagnak!

Mire Don Quijote igy válaszolt:

– Az leszek mind halálig! S ám jőjjön a török éjszakról vagy keletről, a
mikor csak akar s a mily erővel csak jöhet: még egyszer is azt mondom,
az Isten tudja mit gondolok.

Most a borbély vágott közbe ily szavakkal:

– Esedezem, engedjék meg nagyságtok, hadd mondjak el egy rövid
történetet, a mely Sevillában esett meg, s melyet igen nagy kedvem volna
elmondani, minthogy egészen ideillik.

Don Quijote megengedte, a lelkész s mind a többiek meg figyelmesen
hallgatták a mint következőkép fogott hozzá elbeszéléséhez:

– Volt Sevillában, az őrültek házában egy ember, a kit rokonai a miatt
adtak be oda, mivel meg volt tébolyodva. Osunában végezte az egyházi
pályára vezető tanulmányokat, de ha Salamancában végezte volna is, – a
mint sokan tartották – bizony még akkor is csak bolond lett volna. Ez az
elmebeteg egy két esztendei visszavonultság után egyszer azt képzeli
magáról, hogy bajából kigyógyúlt s esze tökéletesen helyre jött. Ekkor
tehát kapja magát s ír az érseknek, kérve könyörögve s igen értelmes
szavakban: szabadítsa ki e mostani nyomorúságából, minthogy Isten
különös kegyelméből teljesen visszanyerte már eszméletét, s csupán
rokonai azok, a kik itt tartják, hogy az ő vagyonában dúskálkodhassanak,
s az igazsággal merőben ellenkezőn azt akarnák, hogy ő holtig bolond
legyen. A sok józan s értelmes levél rábírta az érseket, hogy egyik
káplánját oda utasította, kérdezősködjék a tébolyda igazgatójától, ugy
áll-e dolog, a hogy ama bizonyos ember írja; beszéljen aztán magával a
tébolyodottal is s ha csakugyan arról győződik meg, hogy eszén van,
akkor mentse ki onnét s helyezze szabad lábra. A káplán el is járt
megbizásában s az igazgatótól annyit tudott ki, hogy az az ember bizony
még mindig tébolyodott; s ha egyszer másszor egészen ugy beszél is, mint
a legértelmesebb ember, utoljára megint csak annyi értetlenséget hadar
össze, hogy az nagyon sokkal túltesz előbbi okos beszédén; egyébiránt ám
beszéljen vele magával, így legjobban meggyőzödhetik az igazságról. A
káplán csakugyan hajlandó is volt erre, s mikor a tébolyodottal
összehozták, beszélt vele tovább egy óra folyásánál, a mely egész idő
alatt az őrült egyetlen egy bántó vagy értelmetlen szót sem ejtett ki,
sőt ellenkezőleg oly józanúl beszélt, hogy a káplán kénytelen volt
hinni, hogy a tébolyodott már helyre jött. Az őrűlt a többi közt azt is
mondá, az igazgató azért néz rá ferde szemmel, mert nem szeretné
elveszteni azt a jutalmat, a mely a rokonságtól üti a markát s ezért
állítja őt még most is tébolyodottnak, habár néha vannak is tisztább
pillanatai; szerencsétlenségének legfőbb oka azonban a nagy vagyon, mert
hogy ellenségei ezt élvezhessék, rá kigyót békát kiáltanak s kételkednek
azon kegyelemben, melyre a hatalmas Isten méltatta, mikor értelmét
megint visszaadta. Szóval úgy beszélt, hogy az igazgatót egészen gyanúba
keverte, rokonait szivtelen fukaroknak tüntette fel s a káplán abban
állapodott meg, hogy magával viszi, bemutatja az érseknek s ám az hozzon
végleges itéletet. A becsületes káplán e jó hiszemben megkérte az
igazgatót, adassa rá a volt tébolyodottra azt a ruhát, a miben a
tébolydába hozták. Az igazgató váltig figyelmezteté, jól meggondolja mit
akar, mert az az ember minden kétség kivül még mindig tébolyodott.

De az igazgató minden intése, figyelmeztetése falra hányt borsó volt a
káplán előtt, a ki sehogy sem akart felhagyni a kiszabadítás
szándékával; az igazgató végre engedett az érsek határozott rendeletének
s a betegre ráadták a maga újdonatúj takaros ruháját. Mikor ez látta,
hogy az épeszű emberek öltözetében van s a bolondokétól megszabadult,
megkérte a káplánt, legyen oly szives és engedje meg, hadd vegyen bucsút
társaitól. A káplán azt mondá, ő is vele megy és sorra nézi a házban
ápolt örülteket. Csakugyan fel is kerekedtek s velök együtt még egypáran
az ott lévők közül. A mint a szabaduló egy ketreczhez érkezett, melyben
egy őrjöngő volt zárva, ki ugyan most nyugodt és csendes vala épen, igy
szóla hozzá:

– Nem üzen valamit, barátom? Mert én már haza megyek, mivel hála a
jóságos Istennek, az ő kegyelméből és irgalmából s a nékül, hogy
megérdemlettem volna, én már viszanyertem eszméletemet. Már én kiépültem
s eszemen vagyok, a mint hogy Istennél semmi sincs lehetetlen.
Viseltessék iránta bizalommal, reménységgel, s valamint engemet
visszahelyzett előbbi állapotomba, önt is visszahelyezi ha bízik benne.
Lesz rá gondom, hogy tápláló eledeleket küldjenek önnek; azokat aztán
minden esetre egye meg, mert nem akarom eltitkolni az én nézetem az, ki
e bajokon magam is átmentem, hogy minden őrültség onnan ered, ha az
ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság,
bátorság! mert szerencsétlenségünkben a kétségbeesés fogyasztja az
egészséget és sietteti a halált.

A távozni készülő e szavait egy másik bolond is meghallotta, ki egy
másik ketreczben volt, szemben az örjöngőével; felemelkedett a kopott
gyékényről, melyen nyomorúlt rongyaiban heverészett s nagy fenszóval
kérdezé, ki az, a ki felépült és okosan akar távozni?

– Én vagyok az, barátom – viszonzá a kérdezett – én távozom, a kinek
semmi szükségem többé, hogy itt maradjak, a miért nem is tudok elegendő
hálát adni a nagy égnek, hogy olyan nagy kegyelemre méltatott.

– Vigyázzon szavaira, meg ne csalja az ördög! – mondá az őrűlt – ne
menjen, maradjon nyugton hajlékában. Akkor nem kell megint visszaternie.

– De én tudom, hogy kigyógyultam – felelt amaz – és semmi szükségem rá,
hogy ide ujra visszavándoroljak.

– Kigyógyúlt? – kérdé a tébolyodott. – Jó, jó, majd elválik. Isten
áldja. De én esküszöm Jupiterre, a kinek fenséges képét a földön én
viselem, hogy egyedűl ezért az egy bűnért, a melyet Sevilla ma elkövet,
midőn önt e házból menni hagyja és okosnak tartja: olyan büntetést
bocsátok e városra, hogy megemlegeti mind örökkön örökké! Hát nem tudod
te, egyűgyü ficzkó, hogy én a mennydörgő Jupiter vagyok, a ki kezemben
tartom a gyujtó villámokat, melyekkel tudom és szoktam fenyegetni és
összerombolni a világot. Most azonban csak egy módon akarom megbüntetni
e tudatlan várost, ugymint azzal, hogy sem benne, sem teljes egész
környéken eső nem lesz három hosszú esztendeig azon napságtól számítva,
melyen a fenyegetés felhangzott. Te szabad légy-e, te ép, te okos? Én
meg bolond, én meg beteg, én meg ide bilincselve? Ugy segéljen!
akaszszanak fel ha esőt adok!

A körülállók figyelmesen hallgatták a tébolyodottnak szavait; a
szabaduló félben lévő pedig a káplánhoz fordulva megragadta kezét s így
szóla:

– Ne törődjék vele, jó uram, s föl se vegye, a mit ez a bolond mondott,
mert ha ő Jupiter létére nem akar esőt adni: én, a ki a vizek atyja, és
istene, Neptun vagyok, majd megáztatom a földet, a mikor csak kedvem
tartja s valahányszor szükséges.

Mire a káplán ekképen válaszolt:

– Még sem lesz jó, tisztelt Neptunus úr, Jupiter urat haragra
gerjeszteni, most csak maradjon kegyed itthonn, majd eljövök én
uraságodért máskor, mikor az idő és az alkalom kedvezőbb lesz.

Az igazgató s a körülállók elnevették magokat, a mi a káplánnak kissé
zokon is esett; a licentiatust megint levetköztették, szépen ott maradt
s ezzel – vége az elbeszélésnek“.

Pillanatnyi szünet állt be a borbély szavai után.

– Ez tehát az az elbeszélés, borbély ur – kérdé Don Quijote – a mit
minden áron el akart mondani, mert oly nagyon ideillőnek tartotta? Lám,
lám, tisztelt kosz-vakaró úr, hát azt hiszi, hogy az ember oly vak s nem
lát a szitán keresztül? Én, borbély úr, nem vagyok Neptun, a vizek
istene s nem törődöm vele, okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok
az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg
hiba, ha elmulasztja feleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a
kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyúlt korunk nem is méltó,
hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azon századok élveztek,
melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra és hordozták azt a súlyos
terhet, hogy az országokat védelmezzék, az árvákat és kiskorúakat
gyámolítsák, a kevélyeket büntessék s az alázatosokat jutalmazzák. A mai
kor lovagjai legtöbbjén inkább a selyem meg a bársony suhog s más egyébb
drága szövetek, a mikbe öltöznek, semmint a pánczél csörrenne, a
melylyel övezkedniök kellene. Ma már nincs olyan lovag, a ki a mezőn
hálna, a levegőég minden zordonságának kitéve, tetőtől talpig
fegyverben, ma már nincsen, a ki lábát ki sem véve a kengyelből,
lándzsájára támaszkodva legfőbb gondjának ismerje, a mint mondani
szokás, meglopni az álmot, mint a hajdani kóbor lovagok cselekedtek; ma
már nincsen egyetlen egy se, a ki egyik erdőből ki, a másik vadonba meg
berontana, onnan megint a majd mindig viharzó és háborgó tenger kopár és
elhagyott partjára sietne, a hol kis csónakot talál, evezők, vitorla,
árbocz és minden kötélzet nélkül; azonban rendületlen bátorsággal mégis
bele ugrik, s oda veti magát a mélységes tenger könyörtelen hullámainak,
melyek majd az égig hajítják, majd a feneketlen mélyre sűlyesztik alá; ő
azonban, neki feszítve mellét a legyőzhetetlen viharnak, a mikor meg sem
álmodná, már három ezer mértföldnyire van onnét a hol hajóra szállt, s a
távol, ismeretlen földön partra szökellve, olyas dolgok történnek vele,
melyek méltók, hogy feljegyeztessenek, nem pergamenre, hanem
érczlapokra! De mai napság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a
tétlenség a munkásságon, a bűn az erényen, a fenhéjázás a bátorságon, az
elmélet a gyakorlaton, melyek mind csupán az arany korban és a kóbor
lovagokban ragyogtanak. S ha nem így van, ugyan mondják meg, ki volt
becsületesebb és bátrabb a nagyhírű gaulai Amadisnál? ki elmésebb
angolországi Palmerinnél? kicsoda udvariasabb és nyájasabb a fehér
Tirantenál? ki lovagiasabb a graeciai Lisuartenál? ki megszabdaltabb és
szabdalóbb Don Belianisnál? kicsoda rendíthetetlenebb gaulai Perionnál?
ki vakmerőbb a veszélyekben Felismarte de Hircaniánál? avagy kicsoda
őszintébb Esplandiannál? ki merészebb a traciai Don Cirongilionál? ki
okosabb Sobrino királynál? ki vitézebb Reinaldosnál? ki győzhetetlennebb
Roldannál s ki vidámabb és előzékenyebb Rugeronál kitől – Turpin érsek
halhatatlan érdemű munkái tanusága szerint, – a mái ferrarai herczegek
származnak? Mindezen lovagok, tisztelendő lelkész úr, s még egy egész
sereg, a kiket felhozhatnék, ezek mind kóbor lovagok valának, a lovagság
dísze és virága. Ezek és a hozzájok hasonlók lennének az én szívem
szerint való férfiak, s ha ő felsége ilyeneket kaphatna, az lenne az
igazi védelem, nem is kerülne annyiba, a török meg ugyan szálanként
kitéphetné a szakállát! Egyébiránt én itthon maradok, minthogy a káplán
úr nem akar magával vinni; s ha Jupiter, a mint a borbély mondá, nem
akar esőt adni, itt vagyok én, a ki majd megáztatom a földet mihelyt
kedvem tartja; ezt pedig azért mondom, hogy a habaró ur tudja, hogy
elértettem.

– Igaz lelkemre mondom, señor Don Quijote, – jegyzé meg a borbély – nem
akartam sérteni és Isten a tanuságom, hogy szándékom jó volt, s kérem
nagyságodat, ne nehezteljen.

– Nehezteljek-e vagy sem – viszonzá Don Quijote – azt én tudom.

Mire a lelkész így vágott közbe:

– Igaz ugyan, hogy eddig jó szerén egy árva szót se szóltam, mindazáltal
Don Quijote úr előadása folytán egy kétségem támad, melylyel igazán
szeretnék tisztába jönni.

– Parancsoljon – mondá Don Quijote szokott illedelmes, udvarias hangján
– szerencsémnek fogom tartani, ha valamiben felvilágosítással
szolgálhatok.

– Kegyes engedelmével kimondom tehát – felelt a lelkész – én csakugyan
Tamás vagyok abban és semmi módon sem tudom elhinni, hogy az az egész
sereg kóbor lovag a kiket nagyságod említett, testestűl lelkestűl igazán
és valósággal éltek volna valaha e világon. Inkább úgy képzelem: ez merő
koholmány, mesebeszéd, hazugság, csupa álom a minek nem lehet hitelt
adni.

– Ez megint olyan tévedés – viszonzá Don Quijote – a melybe már sokan
estek, a kik nem hiszik, hogy e lovagok voltak valaha e világon; s én
nem egyszer, majd egy, majd más alkalommal s különféle emberekkel
szemközt megkisérlettem már földeríteni ezt a majdnem általános
csalódást; szándékom néha nem sikerűlt, máskor azonban igen, a mikor az
igazságnak vállaira állítottam. Ez az igazság annyira bizonyos, hogy
majdnem azt merném mondani, én a tulajdon magam szemével láttam Amadis
de Gaulát, a ki magas termetü, fehér arczu, fekete – de jól rendben
tartott – szakálú férfiu volt, késedelmes a haragra, s mindig kész a
megbocsátásra. S a mint Amadist lerajzoltam, úgy vélem, hasonló hűséggel
le tudnám írni s festeni a világ minden kóbor lovagját, mert az a
meggyőződésem, hogy olyanok voltak, a milyeneknek a történetek mondják,
s hős tetteikből, melyeket véghez vittek, jellemökből, melyet
tanusítottak, helyes gondolkozás után biztos következtetést lehet vonni
arczuk vonására, színére és termetökre.

S meglehet, hogy a mennyire megint bele volt lelkesűlve a lovagság
dolgaiba, talán csakugyan mind végig rajzolta volna a világ minden kóbor
lovagját, ha e pillanatban a leányka meg a gazdasszony – kik a
társaságból már előbb eltávoztak – nagy fenszóval kiáltozni nem kezdenek
az udvaron.

E zajra tehát odasiettek az ajtóhoz a szobában lévők is mindnyájan.


II. FEJEZET.

Ujabb tervezések, ujabb kirándulásra.

Az udvaron csakugyan nagyban állt a tusakodás. A házbeli nők néztek
keményen farkasszemet Sancho Panzával, ki erőnek-erejével be akart menni
Don Quijotehoz, míg az asszonynép meg utját állotta. S mint az ilyen
heves szóváltásoknál szokás, egyik fél sem igen maradt adósa a másiknak.

– Mit akar ez a sehonnai e házban? Elhordja kend magát, úgy is egyedűl
kend az s nem más, a ki az én uramat elcsábítja, elcsalja s
hegyen-völgyön kóboroltatja.

– Sátánnak gazdasszonya – viszonzá erre Sancho – az az elcsábított,
elcsalt, az a hegyen-völgyön megkóboroltatott én vagyok, én, nem pedig a
te gazdád; ő hurczolt meg a világon engemet, ő huzott-vont az orromnál
fogva mindenféle hitegetésekkel s ő igérte azt a szigetet, a melynek még
ma se láttam se hirét, se hamvát!

– Ha százszor úgy van is – pattogott tovább a gazdasszony – ide azért
ugyan még se jutsz be, telhetetlen papzsák, ördög pozdorjája! Eredj
haza, ott kormányozd a magad házát, meg a tücski-hajcskit, minket pedig
ne gyötörj többé se szigettel, se ligettel!

Nagy mulatságot szerzett a lelkésznek meg a borbélynak e három ember
koczódása. Don Quijote azonban attól tartva, hogy Sanchonak mindjárt
megered a nyelve s olyan ármányos dolgokat tálal ki elibök s
megpendíthet olyasmit is, a mi a lovag tekintélyén csorbát ejthet, nevén
szólítá Sanchot, a fehér népre pedig rákiáltott, hogy hallgassanak s
ereszszék be a kivánkozót.

Sancho belépett s ekkor a lelkész meg a borbély bucsút vettek Don
Quijotetól, egészen kétségbeesve kiépülése felől, minthogy látták,
mennyire rabja még mindig bogarainak s hogyan el van telve átkozott
lovagoskodása együgyüségével. Ezen oknál fogva a lelkész így szólott a
borbélyhoz:

– Majd meglássa, komám uram, a mi nemes urunk egyszer csak megint
kereket old, a mikor meg sem álmodjuk.

– Magam is a mondó vagyok – viszonzá a borbély – de részemről nem
csodálkozom annyira a lovag hóbortosságán, mint a fegyvernök
együgyüségén, a ki úgy bele van abba a szigetbe bolondulva, hogy azt
hiszem, nincs a világon elegendő erő és hatalom, a mely kiverhetné a
fejéből.

– Isten gyógyítsa ki őket – jegyzé meg a lelkész – mi pedig álljunk
résen, s a mit csak lehet, kövessünk el mindent szegény, boldogtalan
barátunk gyógyulására.

Igy beszélgettek egymás között távoztukban a jóakarók. Don Quijote
eközben szobájába zárkozott Sanchoval s mikor magokra maradtak, így
szóla hozzá:

– Nehezemre esik, Sancho, hogy azt mondtad s még most is mondod: én
voltam az, a ki házad köréből elcsaltalak, holott tudod, hogy én magam
sem maradtam idehaza. Együtt mentünk, együtt jártunk s együtt
barangoltunk; egyenlő szerencse, egyenlő sors hányt vetett
mindkettőnket; s ha téged meghintáltak egyszer, engem megraktak százszor
s legfölebb ezt az egyet lehet szememre hánynod, hogy így neked kevesebb
jutott a dicsőségből.

– Ezt a dicsőséget nem irígylem – viszonzá Sancho – nem is kérek belőle,
de azért még is kapok.

– Minthogy hozzám tartozol, mint a tag a fejhez, Sancho – mondá Don
Quijote. – Ha az embernek a feje fáj, minden tagja megérzi; s így én a
te urad és gazdád lévén, neked fejed vagyok, te pedig az én tagom,
minthogy cselédem vagy; s ezen oknál fogva azt a bajt, a mi engem ér
vagy érni fog, neked is meg kell érezned, a mint én is érzem a te
fájdalmadat.

– Igy volna rendén – mondá Sancho – csakhogy a mikor engem a levegőbe
lódítottak mint tagot, akkor az én fejem ott ült a nyeregben s csak
nézte, nézte, hogyan röpülök föl s alá, a nélkül, hogy valami fájdalmat
érzett volna. S ha már a tagoknak tartozó kötelességök, hogy a fej
nyavalyáját megérezzék, ennek is kutyakötelessége volna, megérezni
amazokét.

– Azt akarod talán mondani, Sancho – veté ellen Don Quijote – hogy én
nem vettem részt fájdalmadban, mikor meghintáltak? Ha mondtad is, ne
mondd többet s ne gondold, mert igazán nagyobb fájdalmat szenvedtem én
akkor lélekben, mint te testben. Egyébiránt ne szóljunk most erről, lesz
még ideje, a mikor hegyiről-tövire megbeszélhetjük. Azt mondd meg nekem
most, Sancho barátom, mit beszélnek rólam a faluban? Mit tart felőlem a
köznép, mit a nemesség s mit a lovagok? Mit mondanak bátorságomról, hős
tetteimről, udvariasságomról? Hogyan fogadták azon szándékom hírét, hogy
ujra fel akarom támasztani s világra kelteni a már-már elfelejtett
lovagrendet? Szóval, Sancho, azt akarom, mondj el nekem mindent, a mit e
tárgyról hallottál, még pedig mondd el úgy, hogy a jóhoz semmit hozzá ne
toldj, a roszból semmit el ne hallgass; mert az igazán hű alattvalóknak
az a kötelességök, hogy uraiknak az igazságot a maga tulajdon
valóságában mondják el, a nélkül hogy a hizelkedés nagyítsa, vagy bármi
hiú mellékes tekintet csökkentse.

– Szivesen megteszem, kedves uram – viszonzá Sancho – azon feltétel
alatt, ha nagyságod meg nem haragszik azért, a mit mondok, minthogy azt
akarja, hogy a maga valóságában mondjak el mindent s fel ne öltöztessem
semmi egyéb czifrába.

– Biztosítlak hogy nem fogok megharagudni – nyugtatá meg Don Quijote –
bízvást szólhatsz, Sancho, minden tétovázás nélkül.

– Hogy tehát előlről kezdjem, mindenekelőtt azt mondom, hogy a köznép,
nagyságodat valóságos sült bolondnak tartja, engem pedig szakasztott
olyan ostobának. A nemesek azt mondják, hogy nagyságod nem tartja magát
a nemesség korlátai között, s olyan czimeket raggat a neve mellé, a
melyek semmiképen meg nem illetik; aztán meg hogy hét szilvafája és két
hold földje daczára, a mi mellett elől-hátul csupa rongy, mégis
fölcsapott lovagnak. A lovagok meg azt mondják, nem szeretik, ha a nemes
emberek egy tálból esznek cseresznyét velök, kiváltképen ha olyan
bocskoros nemesek, a kiknek sáros a sarujok és fekete harisnyájokra zöld
selyem foltot vetnek.

– Ez – mondá Don Quijote – nem illik rám, mert én mindig tisztességes
ruhában járok, a min folt nem látszik. Hogy rongyos vagyok, az meglehet,
csakhogy annak nem az idő, hanem a fegyverviselés az oka.

– A mi pedig – folytatá Sancho – nagyságod bátorságát illeti, úgyszintén
udvariasságát, hős tetteit és fáradalmait: mindezek felől különbözők a
vélemények. Egyik azt mondja: bolond, de mulatságos; a másik: bátor, de
szerencsétlen; a harmadik: udvarias, de tolakodó. Igy aztán
szólnak-szapulnak bennünket, úgy hogy sem nagyságodon, sem én rajtam nem
hagynak egy körömfeketényi becsületet.

– Ez az igazi erénynek rendes sorsa a földön! – mondá Don Quijote nemes
nyugalommal – tovább Sancho.

– Hanem azért van ám olyan is, a ki másként nyilatkozik – folytatá
Sancho némi büszkeséggel – van itt egy fiatal ember, a ki mostanában
jött haza a főiskolából, az már aztán máskép beszél a mi viselt
dolgainkról.

– Látszik, hogy tanúlt ember – jegyzé meg Don Quijote – s mi a neve
annak a fiatal tanulónak?

– Carrasco Sámsonnak hívják – viszonzá Sancho – s egy idevaló
földbirtokos fia. Mostanában került haza Salamancából, s nem győzi
magasztalni nagyságodat, hogy milyen nagy híre van ott az egyetemen, a
fiatalság között, s hogy ő maga is mennyire szeretne megismerkedni
nagyságoddal.

– Ez ugyan nagyon könnyen megtörténhetik – mondá Sancho – ha tudod hol
lakik, eredj érte s mondd meg neki szivesen látom ma ebédre.

– Megyek is tüstént – felelé Sancho – tudom hogy nagy örömhirt viszek
neki. S csakugyan távozott is, hogy ura meghivását azonnal közölje a
tanulóval. Don Quijote gondolatokba mélyedve várta őket. Ime van tehát
még is, a ki elismeréssel nyilatkozik az érdemről! Egy ifju, – és az
ifjuság! hiába, csak is az ifjuság tud az igazán nagy dolgokért
lelkesülni.

Kiváncsi volt, nagyon kiváncsi, mit fog Carrasco Sámsontól hallani. Nem
kellett nagyon soká várakoznia, mert az ajtó egyszer csak nyílt és
Sancho Panza kiséretében egy ifju jelent meg, kinek egész arczán, eleven
tündöklő szemein azonnal észre lehetett venni, hogy igen eszes, értelmes
ifjúnak kell lennie. Alig hogy belépett, semmiféle bemutatást sem várva,
odarohant azonnal Don Quijotehoz és térdre borúlva előtte igy szóla:

– Nyujtsa ide méltóságod a kezeit, señor Don Quijote de la Mancha, mert
igaz lelkemre mondhatom, kegyelmességed az egyik legkitűnőbb kóbor lovag
mindazok között, a kik valaha voltak vagy lesznek még a föld egész
kerekségén!

Don Quijote fölemelte, szeretetteljesen megölelte s maga mellé ülteté,
Carrasco Sámson illedelmesen vonakodott e nagy kitűntetést elfogadni,
utóbb azonban Don Quijote megujított kinálgatására mégis csak elfogadta
s akkor aztán elkezdődött közöttük a beszélgetés, melyből mi csak néhány
pont közlésére akarunk szorítkozni.

Azt látta Don Quijote, hogy az ifju és környezete jóformán minden
hőstettét ismerik; kiváncsi volt tehát tudni, melyik dicső cselekedetét
méltányolják s magasztalják tehát az emberek legjobban? Meg is kérdezte
Carrascotól.

– E tekintetben – viszonzá a tanuló ifju – a vélemények igen nagyon
eltérnek egymástól, a szerint a mint az izlés különböző. Van a kinek a
szélmalmokkal küzdött harcz tetszik legjobban, melyeket nagyságod
szörnyetegnek és óriásoknak képzelt; a másiknak meg a kótisok. Ezt ama
hadseregek leirása gyönyörködteti, melyek utóbb két juhnyájjá váltak;
amazt, azon holttesttel való találkozás, a kit Segoviába vittek temetni.
Egyik azt mondja minden másnál többet ér a gályarabok felszabadítása, a
másik meg azt, hogy nincs fogható a két benedek-rendi óriás, – meg a
bátor vizcayival küzdött viaskodáshoz.

Szóval, a tanuló ki nem fogyott Don Quijote hőstetteinek
magasztalásából, s a mi különös vala, míg a lovag minden más ismerőse
csak gúnyolta a lovagoskodást s minden módon le akarta beszélni e
hóbortosságáról a lovagot, addig Carrasco Sámson a leglelkesebben
emlékezett meg a kóborlovagság dicsőségéről s nem szűnt meg Don Quijotet
ujabb kirándulás tételére serkenteni.

Mi lehetett volna kellemesebb Don Quijote füleinek mint az ilyen szavak,
és kicsoda szívesebben látott vendég, mint a ki ilyen beszédekkel
tartotta!

S épen akkor, midőn Carrasco azt kérdezé a lovagtól hajlandó volna-e
harmadszor is utra kelni: épen akkor hangzott fel hozzájok Rocinante
nyerítése az istállóból.

– Mindenesetre utra kelek – mondá Don Quijote lelkesen, a ki lova
nyerítését a legjobb jelnek tartotta – utra kelek, mihelyt erőm és kissé
megviselt egészségem engedik. Tudom, hogy ott nyerem vissza épségemet
teljesen, minthogy, a mint már sokszor mondtam: Nékem díszruhám a
fegyver, nékem nyugovás a harcz!

Még ebéd közben, de még ebéd után is mindig erről folyt a beszélgetés, s
oly tűzzel és elevenséggel, hogy Don Quijotenak vándorutját is
meghatározák Barcelona városa felé, a hol minden esztendőben János
fejvétele napja táján fényes lovagjátékot szoktak tartani, melyen
összejön Spanyolhon minden leghíresebb lovagja, a kiket, – mint Carrasco
megjegyzé – Don Quijote úr bizonyára mindnyáját le fogja győzni s akkor
elmondhatja magáról, hogy ezek személyében a világ minden lovagját
legyőzte. Csak arra figyelmeztette, ne rohanjon oly hanyatt-homlok a
veszedelembe, mert élete nem a magáé, hanem mindazoké, a kiknek
szükségök van rá, hogy szerecsétlenségökben segítse és gyámolítsa.

– Engem is mindig ez bántott legjobban – vágott közbe most Sancho, –
mert uram akár száz fegyveres embernek is úgy neki szokott rontani, mint
a falánk gyermek az egész kosár cseresznyének. Pedig hát lánczhordtát
is, ugy-e Carrasco úr, van ideje a támadásnak s van ideje a
meghátrálásnak is és nem csak az járhatja mindig, de mindig: „Üsd, nem
apád!“ Aztán meg azt is hallottam, még pedig, ha jól emlékszem, magától
Don Quijote úrtól, hogy egyik szélrül gyávaság, másik szélrül vakmerőség
s középett van az igazi bátorság. Ha már ez az igaz, nem akarom én, hogy
megfusson a mikor nincs miért, de azt se, hogy neki rontson, mikor a
túlnyomó erő mást javasol. Mindenek fölött pedig arra figyelmeztetem
uramat, ha megint magával akar vinni, egyedül azon föltétel alatt
megyek, hogy ő mindig csak maga verekedjék, nekem pedig csak az legyen a
kötelességem, hogy úri személyére vigyázzak, tisztogassak rá s
eledeléről gondoskodjam; ebben mindig ember leszek a gáton. Hanem, hogy
én magam is kardot rántsak, akár csak holmi aljas szűrös, baltás
csőcselék ellen is: abból ugyan semmi sem lesz. Nekem, Sámson úr eszem
ágában sincs, hogy hős névre tegyek szert; hanem leszek olyan hű és
derekas fegyvernök a milyennél jobb sohasem szolgált még kóbor lovagot.
És ha nagy jó uram, señor Don Quijote, számos hű szolgálatom fejében, a
közül a sok sziget közül, a miket hatalmába akar keríteni egyet nekem
ád: háladatos köszönettel fogadom; ha meg nem adhatja nekem akkor is
beérem én a magam sorsával, lesz azért rám gondja a jó istennek; s talán
csak olyan jól vagy még jobban ízlik majd az a szigettelen kenyér mint a
szigetes. Ugy is ki tudja, az ilyes kormányzóságba nem vetne-e gáncsot
az ördög, hogy elbuknám s betörném a fejemet. Sanchonak születtem,
Sancho gyanánt akarok meghalni is. Hanem ha az ég mind a mellett a maga
jó szántából, minden nagyobb baj és veszedelem nélkül valami szigetet
vagy más egyéb ilyest pottyantana a markomba, lenne annyi eszem, hogy el
nem lökném magamtól, mert a példabeszéd is azt tartja: a hol malaczot
igérnek, zsákkal kell forgolódni; meg azt: Üstökön kell ragadni a
szerencsét.

– Pap se tudná jobban mint a hogy kegyelmed elmondta, Sancho bátya –
mondá Carrasco. De azért csak bizza sorsát istenre meg Don Quijote urra,
kerülhet onnan egész királyság is, nem csak egy sziget.

– Már ha több, ha kevesebb se bánom – viszonzá Sancho. De még azt is
merem állítani señor Carrasco, hogy uram nem veti ki azt a királyságot
az ablakon, a mit nekem juttat; mert tettem én már szívemre a kezemet s
úgy találtam: vagyok olyan a ki el tudnék kormányozgatni egy országot
vagy szigetet; különben mondtam én ezt már uram ő nagyságának többször
is.

Mindezen beszélgetések végre is azon megállapodásra vezettek, hogy Don
Quijote elhatározta, legfölebb egy hét mulva ujra utnak indulnak.
Lelkére kötötte a tanulónak, hogy szándékukat senkinek el ne árulja,
legkevésbbé pedig a lelkésznek, Miklós mesternek, unokahugának és a
gazdasszonynak, nehogy dicsőséges és tiszteletre méltó tervöket
megakadályoztassák. Carrasco nagyon kötötte az ebet a karóhoz s a mint
Don Quijotetól búcsút vett, arra kérte, valahányszor csak alkalma lesz,
tudósítsa mind jó-, mind balsorsáról. Igy váltak el egymástól s Sancho
is ment, hogy minden utravalóját rendbe szedje.


III. FEJEZET.

A szándék megvalósúl.

Az előbbi fejezetben előadott beszélgetés után Sancho Panza minden nap
ellátogatott gazdájához, kivel aztán rendesen bezárkoztak és úgy
folytatták tervezgetésöket. A gazdaasszony mindjárt sejtette miben törik
a fejöket; gyanítá, hogy azért sugnak-búgnak együtt folytonosan, hogy
alkalmasint megint ki akarnak repülni valamerre. Nagyon elszomorodott.
Magára teríté a legfeketébb kendőjét s nagy búsan és elkeseredve azonnal
fölkerekedett, hogy Carrasco Sámson urat fölkeresse, a kit igen okos
fiatal embernek tartott, s azt hitte felőle, hogy ennek talán sükerűlhet
az, a mi sem a lelkésznek, sem a borbélynak nem sükerűlt, hogy Don
Quijote urat le tudja majd beszélni veszedelmes szándékáról.

A tanuló épen házok udvarán sétálgatott s alighogy az asszony odaért,
búbánatosan és elcsüggedve odaborúlt a fiatal ember lábai elé.

A mint Carrasco ezt a fájdalmat és rémületet meglátta, így szóla hozzá:

– Mi a baj, nagyasszony? Mi történt, hogy a mint látszik kegyednek majd
a szíve szakad meg bánatában?

– Oh kedves Sámson úr! – jajdult fel a gazdaaszony – a nagyságos urunk
oda lesz már, már oda lesz bizonyosan!

– De hogyan lesz oda, jó asszony? – kérdé Sámson – talán valami súlyos
testi sérülés érte?

– Nem úgy lesz oda, – viszonzá az asszony – hanem úgy lesz oda, hogy
bolondsága kapuján fog elköltözni. Azt akarom mondani, kedves lelkem
Carrasco uram, hogy meg-meg útra készül, most már a harmadik izromban,
hogy széles e világon azt keresse, a mit ő szerencsének nevez s a miről
én el nem tudom képzelni, hogy mondhatja ennek! Első ízben félholtra
verve hozták haza szamárra fektetve; másod ízben meg ökrös szekéren jött
meg, ketreczbe tömve, zárva s azt gondolta magáról, hogy meg van
bűvölve. Szinte siralom volt nézni! Egészen elsárgúlt, csak a csontja
volt meg a bőre, két szeme pedig úgy beesett, hogy egészen hátranyomult
agyveleje legvégső kamarájába. Hogy csak annyira, a mennyire is
lábraállíthassam, többe került hatszáz tojásomnál, a mire tanum az ég,
meg az egész világ, meg a tyúkjaim, a mik nem hagynak hazugságban.

– Már ebben csakugyan nincs semmi kétségem – mondá a fiatal ember – mert
azok a tyúkok olyan jók s olyan jól vannak tartva, hogy a fehéret nem
mondanák feketének, ha megkellene is pukkadniok. Hanem hát, kedves
nagyasszony, csakugyan nincs semmi más baj, igazán nem történt semmi
egyéb szerencsétlenség, csak az, a mitől tartani lehet, hogy Don Quijote
úr megint el akar menni hazúlról?

– Egyéb semmi sem – viszonzá a gazdaaszony.

– Akkor hát se baj! – felelt a tanuló. Térjen kegyed szép csendesen
vissza, tartson készen a számomra valami meleg reggelit, útközben mondja
el, azaz ha ugyan tudja, a szent Apollónia imádságát, én is mindjárt ott
termek s meg lehet győződve róla, hogy csodákat fog látni.

– Uram irgalmazz! – kiáltá fel a gazdaasszony. Azt mondja kegyed hogy a
szent Apollónia imádságát mondjam el? Hisz ez akkor lenne helyén, ha
uramnak a foga fájna, már pedig neki az agyvelejében fekszik a nyavalya.

– A mit mondtam, mondtam, nagyasszony – viszonzá Sámson – menjen kegyed
Isten hírével s ne feleseljen velem, a kiről tudja, hogy salamancai
tanuló vagyok s az ilyennel nem lehet vitatkozni.

Ezzel aztán a gazdaasszony csakugyan eltávozott, a fiatal ember pedig
tüstént a lelkészhez indúlt, hogy közölje vele mindazt, a mit a maga
helyén majd elmondunk.

Don Quijote és Sancho között pedig elzárkozásuk ideje alatt e következő
párbeszéd folyt e közben. Sancho igy szólt gazdájához:

– A feleségem rátettem már, uram, hogy menni hagyjon nagyságoddal a hová
csak vinni akar.

– „Rávettem“, Sancho, így kell mondanod – jegyzé meg Don Quijote – nem
pedig „rátettem.“

– Ha jól emlékszem – viszonzá Sancho – egyszer-kétszer kérve kértem már
nagyságodat, ne javítgassa az én szavaimat, a mikor különben is érti,
mit akarok mondani; ha meg nem érti, akkor ám rivaljon rám: Vigyen el az
ördög, Sancho, nem értlek. Ha még erre sem tudom magamat világosabban
kifejezni, akkor ám igazítson ki, s szorúlt belém is annyi a dudásból,
hogy belejőjjek az igazi kerékvágásba.

– Nem értlek, Sancho, – szóla közbe Don Quijote rögtön – mert nem tudom,
mit akarsz azzal mondani, hogy beléd is szorúlt a dudásból.

– A dudásból belém szorúlni azt jelenti – viszonzá Sancho – hogy nekem
is van sütni valóm.

– Most még kevésbé értelek – mondá Don Quijote.

– No ha még most sem ért nagyságod – felelt Sancho – akkor én, oly igaz
mint élek, nem tudom hogyan mondjam másképen.

– Ahá, sejtem már, – szóla most Don Quijote – ugy-e azt akarod mondani,
szorúlt beléd is annyi a tudásból, vagy olyan tanulékony, értelmes, hogy
felfogod a mit mondok, és nem lesz ellenedre, ha tanítlak.

– Fogadni mernék, – szóla Sancho – hogy nagyságod kellős kezdetétől
fogva kivette szavaim értelmét s csak azért volt olyan akadékoskodó,
hogy velem még egy pár tuczat sületlenséget mondasson.

– Az is meglehet, – viszonzá Don Quijote – hanem hát hogy a dologra
térjünk, mit mond Teresa, a feleséged?

– Teresa azt mondja, – felele Sancho – kötve higyj a komának; az igéret
szép szó, ha megadják, akkor jó, s jobb ma egy veréb, mint holnap egy
túzok. Én ugyan azt tartom, hogy az asszonynak hosszú a haja és rövid az
esze, de azért az is csak igaz, a vak tyúk is talál búzaszemet.

– Magam is a mondó vagyok – viszonzá Don Quijote. – Folytasd, barátom
Sancho, tovább, tovább. Ugy beszélsz ma, mintha gyöngyöt szórnál.

– Minden oda akar kilyukadni, – folytatá Sancho – hogy a mint nagyságod
is igen jól tudja, egy halállal mindnyájan tartozunk, ma még vagyunk s
holnap nem, a halállal senki sem ivott még áldomást, sohasem tudja az
ember előre, mikor veti el a kanalát, a kasza a fűvet is úgy elvágja,
mint a kórót és a halál órája senkinek sincs a homlokára írva, hanem
akkor jön el, mikor az isten úgy akarja. A halál süket, s akármikor jön,
mindig korán jön, ha meg egyszer kopogtat az élet ajtaján, hiába akkor
minden kérés, könyörgés, halál ellen nincs orvosság, még a korona sem
használ, a halállal senki sem bír, a mint a világ tartja s száz meg száz
prédikáczió hirdeti.

– Szent igaz – viszonzá Don Quijote – csakhogy még most sem tudom, hová
akarsz mindezzel czélozni?

– Oda akarok czélozni, – mondá Sancho – kössön ki nekem nagyságod rendes
bért, a mit hónaponként felvehessek, a mig a szolgálatomba tart s a mit
fizessenek ki nekem nagyságod vagyonából készpénzzel, mert üres igéretre
nem akarok beállani, a mihez felibe-harmadába jutok hozzá, vagy későn
vagy sohanapján; így aztán Isten oltalmába ajánlom magamat. Szóval tudni
akarom, mi üti a markomat, ha több, ha kevesebb; a tyúk is egyet tojik,
és sok kicsi sokra megy; szegődött bér osztott koncz. Ha majd aztán
csakugyan úgy fordúlna, hogy nagyságod igazán ide adná azt az igért
szigetet, nem leszek olyan háládatlan, sem olyan kapzsi, hogy bele ne
egyezném, hogy a sziget jövedelmét összeszámítsák s vonják le belőle az
én fizetésemet pamatostúl.

– Bizony Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – a kamat néha csakugyan
pamat.

– Értem uram – felelé Sancho – fogadni mernék úgy kellett volna
mondanom: kamatostúl nem pamatostúl; no de se baj, csakhogy elértette
nagyságod igy is.

– Annyira elértettem – jegyzé meg Don Quijote – hogy beláttam szíved
legmélyebb mélyére s tudom már, hová czéloztál közmondásaid számtalan
nyilveszszejével. Elhiheted, Sancho, szívesen kötnék ki szegődött bért a
számodra, hacsak egyetlen egy példát találnék is a kóbor lovagok
történetében, a mi a legtávolabbról sejtetné s mutatná, mit szoktak
évenkint vagy havonkínt fizetni. Elolvastam én e történeteket majd mind
egy szálig, de nem emlékszem, hogy akárhol is szó lenne arról, hogy
valamelyik kóbor lovag szegődött bérre fogadta volna meg fegyvernökét.
Én csak annyit tudok, azok mind valamennyien kegyadományok reményében
szolgáltak s a mikor meg sem álmodták, ha uroknak a sors kedvezett,
egyszer csak azon vették észre magukat, hogy valami szigetet vagy ehhez
hasonlót nyertek jutalmúl, vagy legalább is nagyságos czímet kaptak. Ha
te ilyen feltételek mellett s ezek reményében kész vagy szolgálatomba
visszatérni, Sancho, akkor azt mondom: Isten hozott; ha azonban azt
hiszed, hogy én csak egy hajszálnyira is eltérek a kóbor lovagság régi
jó szokásaitól, akkor igen nagyon csalatkozol. Igy tehát, kedves
Sanchom, eredj szépen haza, s közöld Teresával az én elhatározásomat, s
ha mind ő, mind te magad beleegyeztek, hogy engem kegyadományok
reményében szolgálj: bene quidem; de ha nem, ezután is jó barátok
maradunk; mert a mig szemet szórhatunk, madarat még várhatunk, és tartsd
meg, fiam, jobb a jó reménység, mint a kész szegénység s jobb a sok
kamat, mint a kis tőke. Ezen módon pedig azért szólottam, Sancho, hogy
megmutassam, én is tudom ám zápor gyanánt önteni a közmondásokat, mint
akár te magad. Röviden azonban azt akarom mondani, s ezennel mondom is,
ha nincs kedved kegyadományok fejében szolgálni s az én sorsomban
osztozni, akkor áldjon meg a jó Isten s tartson itthon szentnek. Kapok
én más fegyvernököt is, a ki szófogadóbb és eszesebb lesz nálad s nem
olyan ügyetlen meg szószaporító.

A mint Sancho gazdájának e szilárd elhatározottságát észrevette,
besötétedett fölötte az ég, és szíve szárnyai lelankadtak: mert ő
szentűl hítte, gazdája nála nélkül a világ minden kincséért sem fog útra
kelni. A mint ekképen se té- se tova, elgondolkozva ott álla, egyszer
csak Carrasco Sámson toppant a szobába, nyomban utána a gazdaasszony meg
a leányka, a kik égtek a vágytól meghallani, milyen szavakkal fogja a
tanuló lebeszélni gazdájokat azon szándékáról, hogy újra kalandok után
járjon.

De ime, – oh csodák csodája! Sámson, a helyett, hogy a lebeszéléshez
fogna, most is mint az első alkalommal átkarolván Don Quijotét, – nagy
fenszóval igy szóla hozzá:

– Oh a kóbor lovagság virága! oh tündöklő fénye a fegyvereknek! Oh
dicsősége és tükre a spanyol nemzetnek! Cselekedje meg a mindenható
Isten, hatalmának teljességéből, hogy az, vagy azok, a kik a te harmadik
kirándulásod elé akadályokat gördítenek s hátráltatni akarják: ki ne
tudjanak menekülni kivánságaik útvesztőjéből és soha el ne érjék álnok
szándékukat. – S itt a gazdaszonyhoz fordúlva, igy folytatá:

– Bátran felhagyhat már a nagyasszony a Szent Apollonia imádságának
elmondásával, mert én tudom, hogy az az egek határozott rendelése, hogy
a señor Don Quijote ujra hozzá lásson magas és új terveinek kiviteléhez
s én nagyon megterhelném lelkiismeretemet, ha nem sürgetném és sarkalnám
e lovagot, hogy ne fékezze s ne tartsa vissza tovább hős karjának erejét
és bátor lelkének hevülését, mert késedelmével csak megcsorbítja a
sértettek jogát, az árvák védelmét, rágalmazottak becsületét, az
özvegyeknek nyújtandó segélyt, a házasoknak támogatását, szóval mindazon
nemes teendőket, melyek a lovagsághoz tartoznak s vele szoros
összefüggésben állanak. Fel, señor Don Quijote, szép és bajnok uram,
inkább ma mint holnap keljen utra nagyságod és magasságod. S ha netalán
valamie hiányoznék a mi szándéka életbeléptetését hátráltatná, itt
vagyok én, a ki személyemet és vagyonomat felajánlom szolgálatára. S ha
méltoságodnak netalán fegyverhordozóra lenne szüksége, legnagyobb
szerencsémnek fogom tartani, ha a kegyadományok fényes reménysége
fejében, mint ez bevett s egyedül helyes szokás a kóbor lovagságnál,
ezen díszes állást én lehetek boldog elnyerhetni.

Don Quijote a megelégedés büszke mosolyával fordúlt Sanchohoz:

– Nos Sancho – mondá – nem megmondtam-e, hogy a fegyvernököknek nem
leszünk szűkében. Látod ki ajánlkozik; ő maga a nagynevű Carrasco
Sámson, a tanúló, dísze és büszkesége a salamancai egyetemnek; ő, a
kinek teste ép, tagjai hajlékonyak, termete sugár, s nem olyan pohos
mint te, a ki szakasztott mása vagy a keresztes póknak; ő, a ki
hallgatag s nem oly fecsegő mint te, a ki mindíg darálsz; ő, a ki kész
panasz nékül eltürni hevet, fagyot, éhet, szomjat, egy szóval a kiben
megvan minden tulajdon, a mi a kóbor lovag fegyverhordozójában
kivánatos. De ments Isten, hogy én csupán saját óhajtásom elérése
végett, ledöntsem és összetörjem az ismeretek oszlopát és a tudományok
diszedényét, s kivágjam a szép és szabad müvészetek pálmáját. Maradjon
ez új Samson az ő hazájában, s a mig ennek dicsőségére válik, váljék
egyszersmind dicsőségére elaggott szüléi ősz hajszálainak; beérem én
akármi egyébb fegyverhordozóval is, ha Sanchonak nincs kedve
szolgálatomba állani.

– Dehogy nincs – viszonzá Sancho ellágyulva, mi közben szemei könnybe
lábadtak s igy folytatá: Ne mondja senki rólam, uram, ha megettük a
vacsorát, ott hagyjuk a háznak urát; engem se a gólya költött s tudja az
egész világ, de kiváltképen a szülőfalum, kik voltak a Panzák, a kiktől
én származom. Azután meg azt is tudom, azt is tapasztaltam nem egy jó
tettéből s még több szép szavából, mily kegyes akar lenni irántam
nagyságod. Ha azonban mégis billegettem a fülemet a szegődött béremért,
csupán a feleségem ösztönzésére tettem, a ki igy látta, volna jónak, már
pedig a házastársaknak tartozó kötelességök, hogy jó tanácsát
meghallgassák s elfogadják. Tudom, hogy Teresa is beleegyezik abba, a
mit én javaslok, most már nincs is más hátra, csak nagyságod tegyen
végrendeletet meg testamentomot, de olyat, a minek füle-farka meglegyen,
s aztán ill’ a berek nádak, erek, kerekedjünk mindjárt útra, hogy a
Sámson úr lelke ne gyötrődjék, a ki azt mondja, lelkiismerete
kényszeríti, hogy nagyságodnak azt tanácsolja harmadszor is, menjen
ujfent világgá. A mi pedig engem illet, én megint csak felajánlom
nagyságodnak hű és igaz szolgálatomat, s helyt is állok úgy vagy még
jobban mint akárki fia, a ki valaha kóbor lovagot szolgált.

A tanuló alig tudott hová lenni csodálatában Sancho Panza beszéde és
kifejezése módjának hallatára; mert a midőn olyan nyilatkozatok kellett
hallania Sanchotól, melyben olyan végrendeletet akar tétetni, melynek
füle is legyen meg farka is: már akkor csakugyan meg volt győződve a
felől, hogyez a szolga, a maga nemében ép oly ritka madár mint a
gazdája.

Don Quijote és Sancho végre megölelték egymást és ujra szent lett a
békesség s azután a nagy Carrasco helyeslése- és beleegyezésével, kit ez
időszerint valóságos tekintélynek tartottak, elhatározták, hogy
harmadnap mulva útnak indulnak, a mely idő alatt mindent rendbe lehete
szedni mi az útra szükséges volt, de még rostélyzott sisakot is
teremteni valahonnan, a miről Don Quijote azt állította, hogy anélkül
semmi szín alatt el nem lehet. Sámson felajánlotta, hogy megszerzi, mert
van neki egy barátja, a kiről tudja, hogy nem fogja kérését megtagadni s
ide adja a magáét, igaz ugyan, hogy azt a por és rozsda úgy belepte,
hogy aczélának oda volt minden fényessége.

Se szeri se száma annak a tenger átkozódásnak a mit a gazdasszony és a
lovag unokahuga szórtak a tanuló ellen; hajokat tépték, arczukat
összevissza karczolták s nincs az a fizetett sirató asszony, a ki
nagyobb jajveszéklést tudna csapni, mint gazdájok távozásán ők csaptak,
a kik olybá vették, mintha már temetni vinnék. Sámsonnak azon eljárása,
hogy Don Quijotét harmad ízben is távozásra serkentse, mint e
történetből utóbb majd kiderűl, a lelkész és a borbély tudtával történt,
a kikkel a tervet előleg közlötte.

A kitűzött három nap lefolyása alatt Don Quijote és Sancho Panza
ellátták magokat mindazzal, a mire szükségök volt, s miután Sancho az
ujabb alkura nézve megbékíté feleségét, Don Quijote pedig unokahugát és
gazdasszonyát: az éj beálltával, az egy tanulón kivűl senki mástól nem
látva, ki valami fél mértföldre el akarta kisérni őket a falutól, útnak
eredtek Toboso felé, Don Quijote az ő jó Rocinanteján, Sancho pedig a
maga régi szürkéjén. Tarisznyájok jól el volt látva mindenféle harapni
valóval, az erszény pedig tele pénzzel, mit Don Quijote fegyvernökének
adott át, hogy szükség esetén ehhez a segedelemforráshoz is hozzá
folyamodhassanak.

A tanuló csakugyan elkisérte őket jó darabig, az elvállás perczében
aztán megölelte a lovagot s kérve kérte, tudósítsa jó és balsorsáról,
hogy amannak örülhessen, emebben szíves részt vehessen, a mint az igaz
barátságtól várható. Don Quijote megigérte, Sámson visszatért a faluba,
a két utas pedig, megállapított tervök szerint egyenesen a nagy Toboso
városának tartott, hol a lovag, a kiállott vezeklés után, és a varázs
alól történt szerencsés feloldozása végeztével, Dulcinea del Toboso
kisasszonynál kivánta tenni, minden más egyéb teendő előtt, tiszteletét.


IV. FEJEZET.

Don Quijote Toboso városába jut.

Don Quijote és Sancho tehát kettecskén maradtak; s alig hogy Sámson
elvállt tőlök: Rocinante egyszerre elnyerítette, a szamár meg
elordította magát, a mit ura és szolgája mind a ketten a
legszerencsésebb süker jó előjelének tartottak. Ha azonban az igazat meg
akarjuk vallani, a szamár ordítása és iákolása sokkal harsányabb volt,
mint a paripa nyerítése, a miből Sancho azt következteté, hogy az ő
szerencséje nagyobb lesz s felül fogja mulni gazdájáét, a mit nem tudom
micsoda csillagjóslat alapján mert állítani.

Don Quijote így szóla hozzá az első napi haladás végezte felé:

– Kedves Sanchom, az éjszaka sebes szárnyon közelít és sötétebb lesz,
semmint óhajthatnók, ha holnap reggelre meg akarjuk pillantani Tobosót,
a hová a végett törekszem előbb, semmint bármely kalandba bocsátkoznám,
hogy a páratlan Dulcinea áldását és engedelmét kinyerhessem, a
melyekkel, úgy hiszem, sőt bizonyosan tudom, a legveszedelmesebb
kalandot is szerencsés sikerrel fogom végezni és betetőzni; mert az
eddigiek nem végződtek mind oly fényesen mint a vizcayival küzdött
párviadal, s hogy a Micomicona herczegasszonyt úgy el kellett vesztenünk
szemünk elől: annak mind a bűbájos varázslat volt az oka, s azon kivül
főleg az, hogy jegyesem, Doña Dulcinea del Toboso, mind ez óráig meg nem
áldott s kalandos utazásomra nem ő szabadított föl engemet. Minden kóbor
lovagról úgy olvastam, hogy kardjok akkor lett igazán győzhetetlenné, ha
választott hölgyök, a kinek szolgáltak, áldást mondott rá, s áldólag
érinté fegyvereit. Látom, nekem is így kellett volna mindjárt
legelejétől fogva cselekednem.

– Magam is úgy hiszem – viszonzá Sancho – mert bizony több is ránk fért
volna a szerencséből, mint a mennyinek eddigelé örvendettünk. Csakhogy
attól tartok, most is aligha találkozhatik vagy beszélhet vele
nagyságod, legalább olyan helyen nem, a hol tőle áldást kaphat, hacsak a
kis udvar kerítésén keresztül meg nem áldja, a hol én az első ízben
láttam, mikor azt a levelet hoztam, melyben ama bolondságokról és
eszelősségekről volt szó, a miknek végrehajtására nagyságod ott rekedt a
Sierra-Morena kellős közepén.

– Kis udvar kerítésének tartád te azt, Sancho? – kérdé Don Quijote. Mit
gondolsz? Mily homály boríthatá pilláidat! Bizonyára oszlopcsarnokok,
boltívek vagy fényes tornáczok valának, mint a gazdag, fejedelmi
palotáknál lenni szokott.

– Az is meglehet, – viszonzá Sancho – csakhogy nekem kerítésnek
látszott, ha ugyan emlékező tehetségem cserbe nem hagyott.

– Akárhogy s mint legyen is, mi csak menjünk, Sancho, mondá Don Quijote
– csak én áldását elnyerhessem s az már aztán teljesen mindegy,
kerítésen vagy ablakon, deszkahasadékon vagy kertrácsozaton keresztül
szól-e hozzám, a hang mindezeken áthat, és az áldásnak meglesz a maga
ereje.

– Már azt hiszem, hogy annak a hangnak csakugyan meg lesz az ereje, de
még a kéznek ís, ha úgy egész súlyával ráveti – jegyzé meg Sancho.
Lánczos-lobogós, de csak mekkorát is rám kiáltott azzal az erős
hangjával, a mi meg a karját illeti, a búzarostálás alkalmával azt a
mérős zsákot úgy odább teremtette, mintha pehely lett volna.

– Ugyan hogyan emlegetheted újra meg újra azt a búza rostálást, te
boldogtalan! – veté ellen Don Quijote – holott ez olyan munka, a mi
rengeteg távol esik mindattól, a mit az előkelő egyének tenni szoktak és
tartoznak, a kik egészen más foglalkozásokra és mulatságokra születtek s
neveltettek, úgy hogy egy puskalövésnyiről is rá lehet ismerni magas
méltóságukra. Roszúl emlékszel, édes Sanchom, a mi híres költőnknek,
Garcilasonak ama verseire, melyekben azt festi, mivel foglalkozott a
királyi palotában ama négy nympha, a kik a sárga Tajo vizéből emelkedtek
ki s oda ültek a zöld fűbe, hogy azon drága szöveteket munkálják,
melyeket a lángeszű költő úgy ír le előttünk, hogy azok mind aranyból,
selyemből s igaz gyöngyökből voltak szőve és azzal hímezve. Ilyesmivel
foglalkozott bizonyára Dulcinea kisasszony is mikor te láttad, csakhogy
valami gonosz varázslónak irígysége, a ki minden dolgomba beleavatkozik,
minden előttem kedves tárgyat átalakít s elfordít akképen, hogy a
valósággal merőben ellenkező képet mutasson.

– Az is meglehet, – jegyzé meg Sancho – de még az sem lehetetlen, hogy
talán nem is az igazi Dulcineával találkoztam. Egye kutya azt a sok
varázslót, hogy ilyen nagy hatalmuk van az emberen!

Ilyen s hasonló beszélgetés közt töltötték a beállott éjszakát, mig
mindketten csendesen elszunnyadtak. Másnap jó korán útra keltek megint,
azonban vagy az útat tévesztették el, vagy Rocinante szokott lassúsága
lehetett az oka: a nagy Toboso városát nem reggel, hanem csak alkonyat
táján pillantották meg, még pedig ekkor is olyan jó messziről, hogy mire
oda érkeznének, bizony öreg estére lehetett volna kilátás még gyorsabban
futó inak számára is, nemcsak az olyan rokkantakra, a milyenekkel
Rocinante sebeskedett.

Toboso megpillantására Don Quijote lelke egészen felvidúlt, Sanchonak
ellenben nagyon leesett az álla, mert nem tudta hogy Dulcinea háza merre
van, s ép úgy nem látta soha életében, mint a hogy gazdája sem. Igy
tehát egyik ép úgy fel volt izgatva, mint a másik; egyik azért, hogy
megláthassa, a másik meg azért, mert sohasem látta még, s Sancho el sem
tudta képzelni, hová legyen, mihez fogjon, ha ura előre küldi Tobosoba.

Minden erőmegfeszítés daczára, bizony csak éjfélre járt már az idő,
midőn a lovag és fegyvernöke Tobosoba bevonúlának.

A faluban, mert az bizony csak falucska volt, zavartalan nyugodalom
ütötte fel sátrát, mert az egész lakosság a tyúkokkal együtt szokott
elülni s úgy aludt ilyenkor már mindig, mint a tej. Az éj elég világos
volt, bárha Sancho jobb szerette volna ha olyan sötét mint a szurok,
akkor legalább a homályra foghatá vala tudatlanságát s járatlanságát.

Az egész faluban egyéb sem hangzott, mint kutyaugatás, a mi Don Quijote
fülét hasogatta, Sanchonak pedig a szivét szorította össze. A lágy
fuvola-hangok, hárfa és czithera gyengéd pengése helyett, a mit a lovag
várt, remélt s képzelt Dulcinea várkastélya körül felhangzani: néha-néha
egy-egy szamár ordította el magát, disznók röfögtek, macskák nyávogtak,
a mely különféle hangok az éji csend által még áthatóbbakká váltak.
Mindezt a lovag igen rosz jelnek tartotta, mindazáltal ily szavakat
intéze Sanchohoz:

– Sancho fiam, vezess engem Dulcinea palotájához, meglehet, hogy még
ébren találjuk.

– A mennydörgős mennykőbe is! – viszonzá Sancho – micsoda palotához
vezessem nagyságodat, mikor az, a melyben én láttam ő magasságát,
mindössze is egy alacsony vityilló volt.

– Akkor bizonyára várkastélya valamely kisebb melléképületébe vonúlt
vissza hölgyeivel – jegyzé meg Don Quijote – a mint a magas úrnők és
herczegasszonyok rendesen szoktak.

– Uram, – mondá Sancho – ha nagyságod ellenemre minden áron azt akarja,
hogy Dulcinea kisasszony háza népes várkastély legyen: ugyan mit gondol,
illendő dolog lenne e, hogy mi ily késő éji órán kapust, inast, kuktát
felzörgessünk, s azt követeljük tőlük, küldjék ki asszonyukat, hogy
bennünket megáldjon s felszabadítson a verekedésre.

– Ki akarná az ő nyugalmukat háborítani Sancho? – jegyzé meg Don Quijote
– ki lenne oly illetlen és vakmerő?! Én csak a várkastélyt akarom
meglátni mindenek előtt, hogy azután a holnapi napra tájékozva legyek.
És nézz csak körűl, Sancho, mert ha jól látom, bizonyosan az az ide
látszó nagy sötét tömeg lesz Dulcinea palotája.

– Akkor hát nagyságod vezessen – felelé Sancho – meg lehet, hogy az
lesz; de ha a tulajdon két szememmel látom s a magam két kezével
tapintom is meg, még akkor is csak úgy hiszem el, mint azt, hogy most
nappal van.

Don Quijote ment tehát elől s alig tett mintegy kétszáz lépést, odaértek
a sötét tömeg elé s látták, hogy az egy magas torony a miről tüstént
ráismertek az épületre, hogy nem várkastély, hanem a falu öreg temploma,
mire Don Quijote így szóla:

– A templomhoz értünk, Sancho.

– Látom – viszonzá Sancho – s körülötte itt van a temető. Rosz jel az
uram, ilyen későn temetőben barangolni! Különben is, ha jól emlékszem,
figyelmeztettem én nagyságodat, hogy annak a kisasszonynak a háza egy
kutyaszorítóban fekszik, a honnan nincs kijárás.

– Hogy a sátán tépje ki a nyelvedet! – fakadt ki Don Quijote – hát hol
láttad te valaha, hogy a királyi várakat és palotákat zsákutczákba
építsék.

– Hja, uram – viszonzá Sancho – valahány ház, annyi szokás. Meglehet
Tobosoban az a szokás, hogy a palotákat és nagy házakat épen
kutyaszorítóba építik, a miért is arra kérem nagyságodat, engedje meg
hadd én keresem ezekben a zig-zug utczákban, valahol az Isten háta
mögött majd csak rá akadok, hogy a kutya egye meg azt a palotát, a mely
ennyire meglóttat-futtat bennünket.

– Sancho! tisztelettel szólj mindarról a mi jegyesem s leendő úrnőd
tulajdona! – pattant fel Don Quijote – most pedig szent a béke s
vigyázz, hogy a szád el ne járjon.

– Rajta leszek – viszonzá Sancho – de hát tűrhetem e szó nélkül, hogy
nagyságod azt akarja, hogy én egyszeri látás után rögtön rátaláljak
asszonyunk házára akármikor, még éjfélben is, mikor nagyságod maga se
akad rá, a ki pedig bizonyosan száz meg százezerszer látta.

– Kétségbe ejtesz, Sancho, – kiálta fel Don Quijote – jöszte csak, te
eretnek! Hát nem mondtam e néked számtalanszor, hogy a páratlan szépségű
Dulcineát én soha életemben se láttam, sem palotája küszöbét soha át nem
léptem, s csupán hallomás után választottam jegyesemmé, leendő nőmmé s
életem úrnőjévé.

– Most már értem! – viszonzá Sancho – s kimondom, hogy ha nagyságod nem
látta, bizony nem láttam én magam sem.

– Lehetetlen! – kiálta fel Don Quijote – egykor legalább azt mondtad,
hogy buzarostálás mellett találtad, mikor a neki küldött levelemre
választ hoztál.

– Arra ne építsen uram! – viszonzá Sancho – mert az igazat megvallva, én
is csak úgy hallomásból láttam a kisasszonyt és hoztam tőle feleletet s
oly kevéssé tudom ki az a Dulcinea kisasszony ő nagysága, mint a mily
igaz, hogy az égbe föl nem repülhetek.

– Sancho, Sancho! – felele Don Quijote – van ideje a tréfának, de lehet
ideje annak is, hogy nagyon pórul jár, a ki tréfálózik. Azért, mivel én
azt mondtam, hogy Dulcineát se nem láttam, sem véle nem beszéltem: neked
nem szabad azt állítanod, hogy te sem láttad s vele te sem beszéltél, a
mi homlokegyenest ellenkeznék az igazsággal.

Még tartott ez a beszélgetés, midőn valami ember két öszvérrel ment el
azon mellettök, s az eke csörömpöléséből, melyet a földön vontatott, azt
következtették, hogy valami földműves lehet, ki a hajnal hasadta előtt
pillantott fel, hogy korán dolgára siessen. S valóban így is volt. Az
ember útközben ezt a népdalt dúdolgatta:

  Ugyan rútúl megjártátok
  Roncesvallesnál, francziák!

– Életembe mernék fogadni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote e szavak
hallatára – ez éjjel semmi jóra sem viradunk. Hallod mit énekel ez a
paraszt?

– Hallom-e! – viszonzá Sancho – de hát mi közünk nekünk a roncesvallesi
ütközethez? Énekelhetne ez egészen mást is, a mi csupa örömről és
lakodalomról szólana.

E közben a paraszt egészen oda érkezett s Don Quijote így szóla hozzá:

– Nem tudná kegyelmed megmondani, földi, hogy az isten áldja meg, merre
van itt a páratlan Doña Dulcinea del Toboso herczegasszony palotája?

– Uram – viszonzá a legény – nem vagyok idevaló, mindössze is csak egy
pár napja, hogy egy helybeli gazdag földművest szolgálok, a kihez
béresnek állottam. Ebben a házban itt szemközt a helybeli pap meg az
egyházfi laknak, ezek közül valamelyik, úgy hiszem, majd tud hírt adni
nagyságodnak arról a herczegasszonyról, mert nálok egész Toboso
lakossága be van írva. A mi engem illet, én ugyan azt tartom, nem lakik
itt egyetlen herczegasszony se, mert én legalább soha egynek a hírét se
hallottam; előkelő úriasszonyok már még is csak inkább akadnak, a kik
egyébiránt a magok házában mind herczegasszonyok lehetnek.

– Akkor tehát ezek között lesz az, a kiről én kérdezősködöm – mondá Don
Quijote.

– Meglehet – viszonzá a legény – de most adjon isten jó egészséget, mert
már hajnalodik, nekem pedig nap feljötte előtt künn kell lennem a mezőn.

S azzal öszvéreit megcsapkodta s nem figyelt többé újabb kérdésre.

Sancho látva, hogy ura mily határozatlan s egyszersmind elégedetlen is,
így szóla hozzá:

– A hajnal egyremásra közeledik, uram, s nem lesz valami nagyon illendő,
hogy a nap itt lepjen az utczán bennünket. Jobb lesz, ha kimegyünk a
városon kívül s nagyságod elvonul valami közel sűrűségbe, én meg majd
nappal megint visszatérek, s tűvé teszem az egész várost az én kegyelmes
asszonyom háza, vára vagy palotájáért; s nagyon szerencsétlennek kellene
lennem, ha meg nem találnám. Ha pedig megtalálom s ő kegyelmességével
beszélhetek, majd megmondom neki, hol és mikép várakozik nagyságod arra,
hogy parancsát vehesse s tisztelkedhessék.

– Kevés szóban ezer bölcs tanácsot adtál, Sancho! – viszonzá Don Quijote
– s én mindazt, a mit mondottál, helyeslem és szíves örömest elfogadom.
Jöszte, fiam, keressünk helyet, a hová én elvonuljak, te meg térj majd
vissza, hogy a mint említetted, felkeresd, meglásd és megszólítsd
imádott hölgyemet, a kinek okosságától és udvariasságától a csodással
határos kegyeknél is többet várok.

Sancho alig várta, hogy urát a faluból kivezethesse, hogy ki ne
tudódjék, mekkorát hazudott, mikor a Sierra Morenában azt állította,
hogy Dulcinea részéről feleletet hozott. Igy tehát erőnek erejével
sürgette a távozást, mely meg is történt azonnal, s mintegy két
futamatnyi földre egy pagonyt vagy erdőcskét találtak, a melybe Don
Quijote elrejtőzék, míg Sancho a hajnal hasadtával ujra visszaindult a
városba, Dulcinea felkeresésére. E küldetésben s e küldetés folytán
azonban olyas nevezetes dolgok történtek, a mik egészen új figyelemre és
új szakaszra érdemesek.


V. FEJEZET.

Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát?

Az előbbi szakasz végén említettük, hogy Don Quijote a nagy Toboso
közelében lévő pagonyban vagy erdőcskében elrejtőzvén, hajnal hasadtával
megparancsolta Sanchonak, térjen vissza a városba s jelentse hódolni
kivánó tiszteletét señora Doña Dulcineának, a kit esdekelve kér, legyen
oly kegyes s mutassa meg magát ezen ő fogoly lovagjának s méltassa
áldására, hogy általa minden tusájában s legveszedelmesebb vállalataiban
a legszerencsésebb sikert remélhesse. Sancho mindenre fogadta, hogy úgy
jár el majd egészen a hogy parancsolták s most is olyan kedvező
válaszszal fog visszatérni mint az előbbi alkalommal.

– Eredj hát fiam – így intézé hozzá szavait – s meg ne zavarodjál, ha
majd a főúri méltóság azon napja előtt állsz, melynek fölkeresésére
indultál. Oh boldogabb te a világ minden fegyvernökénél! Szedd össze az
eszedet s beszélj okosabban mint valaha. Vigyázz meg minden legapróbb
jelecskét, hogy és mint fogad; komoly lesz-e vagy mosolygó; behunyja-e a
szemét vagy kinyitja? végig simítja-e a haját vagy sem? Szóval mindent,
mindent megfigyelj, mert mindezekből a jelekből a jóra vagy roszra lehet
következtetni. Menj, barátom, s vezessen téged nagyobb szerencse az
enyimnél s térj vissza sokkal fényesebb sikerrel, mint a milyet én e
keserves magányban félek és várok, a melyben engem egyedül hagysz.

Megyek, s nemsokára megint itt is termek – viszonzá Sancho – s csak
bátorítsa nagyságod addig is azt a kis szívecskéjét, a mely most aligha
nagyobb egy mogyorónál. Jusson eszébe, hogy a mint mondani szokták, a ki
mer nyer, megtalálja zsák a foltját s ki lehet ugratni a nyulat a
bokorból. A mit csak azért mondtam, hogy ha éjjel nem találtuk is meg
kegyelmes asszonyom palotáját vagy várkastélyát: most a mikor nappal
lesz, majd ráakadok könnyebben mint magam is gondolnám s ha egyszer
megtaláltam, akkor csak tessék a bajt rám bízni.

– Már az igaz, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – ugyancsak hajánál fogva
szoktad ezt a sok közmondást ide czibálni s adja isten, hogy az én
dolgom jobban üssön ki mint a te idézgetéseid.

E szavak után Sancho oldalba ütötte szamarát, indult, Don Quijote pedig
lóháton maradt, kengyelére s dárdája nyelére támaszkodva, lelkében
szomoru és zűrzavart gondolatokkal; s most mi is magára hagyjuk és
követjük Sanchot, a ki ép úgy meg volt zavarodva s ép úgy tépelődött
távoztakor mint magára maradt gazdája; elannyira, hogy alig érve ki a
pagonyból, mihelyest arról meggyőződött, hogy gazdája már nem látja:
leszállt a szamárról, odaűlt egy fa tövébe s igy kezde szólni magához:

– Lássuk csak, Sancho barátom, hová is törekszik hát kegyelmed? Talán
valamelyik szamarát megy keresni a mi elveszett? Nem biz azt. De mit
keres tehát? Keresek, a minek senki ellent nem mondhat, egy
herczegasszonyt, a főuri méltóság napját és egész menyboltozatát. S
ugyan hol fogod megtalálni a mit mondasz, Sancho? Hol? A nagy Toboso
városában. No jó; de kitől viszsz neki üzenetet? A nagyhirű Don Quijote
de la Mancha lovagtól, a ki a ferdeségeket kiegyenesíti, enni ád a
szomjazónak s inni ád az éhezőnek. Még ez mind jól van. De tudod-e, hogy
az a herczegasszony hol lakik? A gazdám azt mondja bizonyosan valami
királyi palotában, vagy valami büszke várkastélyban. S láttad te azt a
kisasszonyt valaha? Dehogy láttam. De nem csak én nem, hanem még maga a
gazdám se. S ugyan nem gondolod, hogy megeshetik s rendin is lesz, ha a
tobosoiak megtudják, hogy te herczegnőnek nevezed és czímezed a
falujokbeli parasztleányt: azt gondolják, hogy merő gúnyt akarsz űzni
belőlök, rád haragusznak, rajtad ütnek s úgy eldöngetnek, hogy nem marad
benned egy porczika eleven. Ez bizony mind megtörténhetik, s akkor aztán
az ördög elviheti az egész mesterséget!

Itt elhallgatott s jó ideig gondolkozva, magában töprenkedve szótalanul
bámult a világba. Végre, mintha valami váratlan reménysugár csillant
volna föl lelkében, derűlni kezdő arczczal így szóla:

– Hm. Ez nem rosz; ebből még nőheti ki magát valami. Ez az én gazdám
ezerszer is bebizonyította, hogy kötni való bolond; s ha ő tizenkilencz,
én meg egy hijján húsz vagyok, nem kisebb bolond ő nála, mért követem és
szolgálom, ha ugyan igaz a mit a közmondás tart: „a milyen a gazda,
olyan a szolgája,“ két bolond egy pár. Minthogy pedig ő sűlt bolond, a
mint hogy valóban az, még pedig olyan fajta, hogy a dolgokat a legtöbb
esetben felcseréli egymással s a feketét fehérnek tartja, a fehéret meg
feketének, a mint akkor is látszott mikor a szélmalmokat óriásoknak
mondta, a papok öszvéreit meg dromedároknak, a juhnyájakat ellenséges
hadseregeknek és több más mindenfélét: nem lesz nagyon nehéz elhitetni
vele, hogy a legelőször szemünk elé kerülő paraszt asszony, az a
Dulcinea kisasszony. Ha ő aztán kételkedik, én majd megesküszöm rá; ha ő
esküdözik, én káromkodom; ha pöröl én még jobban pörölök, úgy hogy
mindig enyim lesz az utolsó szó ha az ördög elvisz is. Ezzel a
makacskodással talán elérem azt, hogy ilyes követségekbe soha se küld el
többé, látva milyen rosz híreket szoktam neki hozni rendesen. De talán
azt is könnyű lesz elhitetni vele, hogy valami gonosz varázsló, a kikkel
mindig vesződik, az változtatta el a kisasszony alakját, csakhogy neki
bajt és kellemetlenséget okozzon.

Ezen gondolatba Sancho Panza bele is nyugodott s meg volt győződve róla,
egészen rendin a szénája. Ott maradt most már helyben egész estig,
pihenve a hűvösön, mig gazdája meg majd kinézte a szemét s nyakát
mindegyre nyujtogatta, lesve várva jön-e már az ő fegyvernöke a kedvező
üzenettel. Sancho terve olyan jóra durrant, hogy a mikor alkonyat tájban
illendőnek tartotta már a visszatérést s szamarára akart pattanni:
látta, hogy Toboso felől három paraszt asszony tart feléje három
szamáron. Sanchonak se kellett több ennél, hanem a mint csak verhette
sarkával a szamarat, úgy verte, s a mint csak rohanhatott, úgy rohant
azonnal gazdája felé.

Alighogy Don Quijote észre vette, feléje kiálta:

– Nos, Sancho barátom? Fehér vagy fekete krétával jegyezzem meg e mai
napot?

– Legjobb lesz ha vörössel jegyzi meg nagyságod mint az ünnepeket
szokták a kalendáriumban – viszonzá Sancho.

– Igy tehát jó hírt hoztál? – kiáltá fel Don Quijote.

– Olyan jót – válaszolt Sancho – hogy nagyságodnak egyéb teendője sincs,
mint kapja Rocinantet és siessen ki a tisztásra Dulcinea del Toboso
kisasszony fogadására, a ki két udvarhölgyével közelít nagyságod felé.

– Szentséges isten! Mit mondasz Sancho! – kiáltá fel Don Quijote –
Vigyázz, hogy meg ne csalj, s ne akard hamis örömmel megörvendeztetni
igazi búbánatomat.

– Ugyan mi hasznom lenne belőle, ha nagyságodat megcsalnám – viszonzá
Sancho – kivált mikor oly közel van az alkalom, hogy nagyságod az
igazság felől meggyőződhessék. Rajta, rajta uram ha meg akarja látni
kegyelmes herczegasszonyunkat, teljes díszben, fényes öltözetben, szóval
úgy, a mint illik. Mind hölgyei, mind ő maga csupa arany, egész
gyöngyfüzér, tetőtől talpig gyémánttal, rubinnal borítva, selyembe,
bársonyba öltözve. Fürtjeik szabadon lebegnek vállokra s mind meg annyi
napsugár, mely a szellővel játszadozik. Mindenek fölött pedig olyan
pettyezett paripákon jönnek, mint egy pár dúcz! soha szebbet azoknál!

– Párducz, Sancho, párducz – igazítá ki Don Quijote.

– Egy pár dúcz vagy párducz, az mind egy ördög – viszonzá Sancho. –
Egyébiránt akármin jönnek is, olyan előkelő úri asszonyságok, hogy
ritkítják párjokat. Különösen az én kegyelmes asszonyom Dulcinea, az
egészen enni való!

– Jerünk, Sancho fiam, – mondá Don Quijote – s jutalmáúl ezen a mily
kevéssé remélt ép oly jó híreknek, ezennel odaigérem neked legelső
kalandomban ejtendő legjava zsákmányomat, vagy ha ezzel be nem érnéd,
akkor hát az idei három kis szamár csikót, a végrendeletemben említettek
párjait.

– Már én csak inkább a csikókhoz állok – jegyzé meg Sancho – mert, hogy
az első kaland zsákmánya elég zsíros lesz-e vagy sem, azt előre tudni
nem lehet.

E közben már kiértek az erdőségből s közelökben megpillanták a három
paraszt asszonyt. Don Quijote végig-végig jártatta szemeit az egész
tobosoi úton, mivel a három asszonyon kívül egy lelket sem látott
vidékszerte: szörnyen megzavarodott s azt a kérdést intézte Sanchohoz:
valjon a városon kivül vált-e el tőlök?

– Hogyan, a városon kivül? – viszonzá ez – talán farkas sötétje van
nagyságod szemén, hogy nem látja, hogy ezek azok a kik itt jönnek s
ragyognak úgy, mint maga a nap fényes délben.

– Én, Sancho – válaszolt Don Quijote – mindössze is csak három paraszt
asszonyt látok három szamáron.

– Uram szabadíts meg a gonosztól! – kiáltá fel Sancho – hát
lehetséges-e, hogy nagyságod ezt a három párduczot, vagy minek is
mondja, melyek olyan fehérek mint a hóvilág, szamaraknak nézze? Fogadom
Istenemre, szálankint tépném ki a szakállomat ha igaz lenne.

– Már pedig én határozottan állítom, Sancho – mondá Don Quijote – oly
igaz hogy ezek szamarak, a mily igaz, hogy én Don Quijote vagyok te meg
Sancho Panza. Nekem legalább azoknak látszanak.

– Hallgasson, uram, – erősködék Sancho – s egy szót se többet. Siessen
inkább tisztelkedni szíve királynéjának a ki már egészen itt van
előttünk.

S ezzel leugorva szamaráról, a három parasztasszonyok egyikének szamarát
megfogta kötőféken s előtte mind a két térdire földre bocsátkozva így
szóla hozzá:

– Királynéja, fejedelemasszonya és herczegnéje a tökéletességnek, legyen
nagyságod és magasságod oly kegyes s fogadja szívesen ezen fogoly
lovagjának hódolatát, a ki egészen márvány szoborrá van amott merevűlve
s nagyságod fenséges jelenléte által úgy megzavarodva, hogy azt se tudja
fiu-e vagy leány. Én Sancho Panza vagyok, az ő fegyvernöke, ő pedig az
elkényszeredett Don Quijote de la Mancha, más néven a Búsképű lovag.

Már ekkor Don Quijote is ott térdelt Sancho mellett s kimeresztett
szemmel, zavart tekintettel nézett folytonosan arra, a kit Sancho
királynénak és herczegasszonynak czímzett. Mivel azonban egyebet se
látott benne egy kerek arczú, tenyeres talpas paraszt leánynál: csak
bámúlt nagy csodálkozással s egy szó kevés, de annyira sem merte nyitni
ajakát. Egyébiránt magok a parasztasszonyok is alig tudtak hová lenni
csodálkozásukban, mikor ezt a két furcsa embert ott látták térden s
társok utját ekképen elállani. A csendet azonban először is a
feltartóztatott törte meg, a ki egész haraggal és felindulással így
szóla:

– Menjenek a pokol fenekébe s hagyjanak békét nekünk, a kiknek sietős az
utunk.

Mire Sancho így válaszolt:

– Oh herczegasszony, Toboso egyetlen birtokosa! S kegyelmességed nem
akar-e ellágyulni a midőn itt látja térdelni fenséges színe előtt a
kóbor lovagság támaszát és oszlopait?

A mit a másik asszony hallva, rá kiáltott:

– Majd megvakarlak én, te Isten lova! Lám milyen csúfot akarnak űzni
ezek az uracskák az ilyen magunk szőrű parasztokból, mintha bizony mi öt
ujjunknál se tudnánk tovább számlálni! Elkotródjanak előlünk s hadd
menjen kiki békével a maga utján.

– Kelj föl, Sancho – mondá e szavakra Don Quijote – mert immár látom,
hogy a szerencse még most sem tartván elegendőnek szenvedésemet, minden
utat elállt, a melyen csak némi enyhülés juthatna is be zaklatott
keblembe. Te pedig, oh minden óhajtható tökély összessége, te minden
emberi jelesség tetőfoka: habár az álnok varázsló ki engem üldöz,
ködfellegeket borított is szemeimre s csak is egyedül ezekre, nem
másokra nézve alakította át a te páratlan szépségedet egy szegény
parasztleány képivé: ha ugyan az én arczomat viszont a te szemeidet
elrémítő szörnyeteggé nem varázsolta át, oh akkor esdekelve kérlek, vess
reám egy nyájas bátorító szempillantást, s légy kegyes ezen magam
megalázásában és térdem meghajtásában, melylyel átváltoztatott
szépségednek hódolok, azon teljes odaadást ismerni fel, melylyel kész
szolgád kivánok lenni és maradni.

– Mit darál ez a madárijesztő! – kiálta föl a leány – Értem is én az
ilyen czifra beszédeket! Menjen Isten hírével s térjen ki az utból, azt
még meg is köszönöm.

Sancho ki is tért s utnak eresztette nagy boldogan, hogy ily
szerencsésen kimenekűlt a kelepczéből. A Dulcineát ábrázoló parasztleány
alighogy kiszabadult, egy bot végébe erősített szöggel megszúrta
szamarát s nyargalva rontott neki a mezőségnek. A mint azonban a szamár
úgy érezte, hogy a szög a szokottnál mérgesebben szurkálja, ő se vette
tréfára a dolgot, hányta vetette magát s addig rugdalózott, a míg
Dulcinea kisasszonyt a földre nem teremtette. Don Quijotenak se kellett
több, rohant tűstént segítségére, Sancho is futott, hogy a nyerget
megigazítsa. Fáradságok azonban fölösleges volt; mert még oda sem
érkeztek, mikor az elvarázsolt Dulcinea már talpon termett, egy
rántással helyre igazítá a nyerget, aztán nehány lépésnyire hátrább
nyomult, majd sebes futvást neki szaladt a szamárnak s úgy felpattant a
nyeregbe, mintha a szöcskétől tanulta volna az ugrást.

– Lánczhordta! – kiálta fel Sancho – a mi kisasszonyunk könnyebb a
sólyomnál s a lóra pattanás dolgában tanulhatna tőle a legügyesebb
cordovai vagy mejikoi lovas is. De még az a két udvari kisasszony, az se
kutya ám! Ni, hogy rohannak mind a hárman mint a veszedelem!

Csakugyan úgy is volt, mert a mint Dulcinea már a nyeregben ült, a másik
kettő is utána rontott s fél mérföldnyinél hamarább még csak hátra sem
tekintettek.

Don Quijote szemmel kisérte nyomukat, s midőn már eltűntek előle,
odafordult Sanchohoz e szavakkal:

– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Üldöznek e hát engem csakugyan a
varázslók. Látod, mennyire kiterjed álnokságuk s ellenem forralt
haragjuk, úgy hogy még attól is megfosztanak, hogy szabadságom urnője a
maga teljes épségiben és valóságában áldhassa meg fegyvereimet!

– Alávaló czudarok! – kiálta föl e szavakra Sancho – ármányos,
gonosztevő boszorkányosai! Bár csak úgy láthatnálak mindnyájatokat
állatoknál fogva zsinegre fűzve, mint a füstölt halat kopótyujukon. De
hát megfoghatatlan, miért láttam én mégis oly tündöklő szépnek, oly
herczegileg ragyogónak, hogy majd a szemem világa is elveszett bele!
Volt a nyergén, uram olyan nyeregtakaró, a minek gyöngye, gyémántja
megért egy, fél országot!

– S oh, hogy én mind ezt nem láthattam, Sancho! – kiálta fel Don Quijote
– mégegyszer is mondom, de mondom még ezerszer is, nincsen ember nálam
szerencsétlenebb!

Bizony nagy megerőltetésébe kerűlt a semmirekellő Sanchonak, hogy ily
szép szerivel elámított ura ennyi balgaságának hallatára, nevetését
tartóztatni tudja. Végre aztán sok hasonló szavak váltása után ujra
felkaptak paripáikra s utra keltek Barcelona felé, a hová ideje korán el
akartak jutni, hogy részt vehessenek amaz ünnepélyekben, melyeket a
hires városban évenként tartani szoktak. Mielőtt azonban odaérkeztek
volna, sok olyas dolog történt még velök, a mik minden tekintetben
méltók arra, hogy megirassanak és elolvastassanak a mint továbbat
látható is lészen.


VI. FEJEZET.

Különös kaland a Halál udvarának szekerével.

Mélységes mélyen elgondolkozva haladt elébbre a maga utján Don Quijote s
eszét folytonosan azon a gonosz játékon, jártatá, melyet vele a
varázslók űztek, a kik Dulcineáját ama rút alakká változtatták s el sem
tudta képzelni, mi módon volna lehetséges annak előbbi alakját
visszaszereznie. S ezen gondolataiba oly mélyen bele merűlt, hogy észre
sem vette, mikor Rocinante kantárszíja kicsúszott a markából, mire a
paripa megérezvén a nyert szabadságot, minden lépten nyomon megállt,
hogy jót harapjon a zöld fűből, melynek ama mezőség bőviben volt.

Kábultságából Sancho Panza térítette magához, ki is ekképen szólítá meg:

– Señor, a szomoruságot nem oktalan állatok, hanem az emberek számára
teremtették; de ha az emberek tulságosan neki adják magokat a
búbánatnak, akkor ők lesznek oktalan állatokká. Szedje össze magát
nagyságos uram, térjen magához, fogja meg Rocinante kantárját, viduljon
és ébredjen föl s legyen olyan jókedvű, a milyennek a kóbor lovagnak
lennie kell. Mi az ördög bántja? Micsoda elcsüggedés ez? Hordjon el a
sátán minden Dulcineát valahány csak van e világon, mert csakugyan
többet ér egyetlen kóbor lovag épsége, mint valamennyi elbűvölés meg
átváltozás a föld egész kerekségén.

– Hallgass, Sancho – mondá Don Quijote nem valami nyájas hangon –
hallgass, ismétlem, s ne káromold azt az elvarázsolt úrhölgyet, a kinek
szerencsétlenségeért én egyesegyedül csak magamat okozhatom; az ő
boldogtalansága azon irígységből ered, melylyel a gonoszok én ellenem
viseltetnek.

– Magam is azt mondom – viszonzá Sancho, – a ki ezelőtt látta és most
látja, hol van az a szív, a melyik meg ne síratná?

– Te bízvást mondhatod ezt, Sancho – folytatá Don Quijote, – mert te
eredeti szépségének teljességében láttad, minthogy a varázs arra nem
terjedt ki, hogy a te látásodat megzavarja vagy az ő ragyogó tulajdonait
előled elrejtse; egyedűl én ellenem és az én szemeim ellen irányul ez
elbűvölés mérgének egész ereje.

S bizonyosan folytatta volna még e kesergését, ha e pillanatban egy
kocsi nem megy az uton keresztül, a mely olyan különös alakokkal volt
tele, hogy furcsábbakat már képzelni sem lehet. A ki az öszvéreket
kocsis minőségben hajtotta, rút ördög volt. A kocsi egészen nyitott
vala, minden ernyő s minden kas nélkül. Az első alak, melyet Don Quijote
szeme megpillantott, maga volt a halál, emberi ábrázattal. Mellette egy
angyal foglalt helyet, jókora festett szárnyakkal, emitt egy császár,
fején – a mint látszék – arany koronával; a halál labainál a Cupidonak
nevezett mythologiai alak ült, bárha most bekötetlen szemmel, de azért
íve, tegze és nyilai nála voltak. Jött velök még egy tetőtől-talpig
fegyverbe öltözött lovag is, ki azonban nem hordott sem sisakot sem
vassüveget, hanem különféle színű tollakkal ékesített kalapot. Ezeken
kívül még több más meg más képű és öltözetű alakok.

A találkozás egészen váratlan lévén, némileg maga Don Quijote is meg
volt lepetve, Sanchonak meg épen inába szállt a bátorsága. Don Quijote
azonban csakhamar felvidult annak reményében, hogy itt valami rendkívüli
s veszélyes kalandra lesz kilátás. Ezen gondolattól s azon készségtől
ösztönöztetve, hogy bárminő veszedelembe is belerohanjon, utját állta a
szekérnek s nagy fenszóval és fenyegető hangon kiálta:

– Szekeres, kocsis, vagy ördög, vagy akárki légy is, mondd meg tüstént,
hogy ki vagy, hová mégy s miféle népet viszsz a talyigádon?

Mire az ördög a kocsit megállítván, szelíden így felelt:

– Mi uram, szinészek vagyunk, s Angulo el Malo társaságához tartozunk.
Ma reggel, minthogy épen egy hete urnapjának, ama faluban ott túl a
dombon, a „Halál udvara“ czimű darabot játszottuk el s ma este ujra el
akarjuk játszani ebben a faluban is, mely egészen ide látszik. S
minthogy a két hely egymáshoz ily közel van, meg akartuk magunkat
kimélni a vetkőzés és ujra öltözés, s arczfestés fáradságától, így tehát
mindnyájan magunkon tartottuk jelmezünket. Az az ifjú a halált adja, a
másik egy angyalt, ez a nő az igazgató neje, a királynét, a másik egy
katonát, emez a czászárt, én meg az ördögöt s egyike vagyok a darab
legfőbb személyeinek, a minthogy ezen társaságban az első szerepeket
szoktam játszani. Ha nagyságod felőlünk még egyebet is akar tudni,
kérdezzen tetszése szerint s én kész leszek mindenre megfelelni
pontosan, mert magam lévén az ördög, előttem semmi rejtve nem maradhat.

– Kóbor lovag szavamra mondom – viszonzá Don Quijote – mikor ezt a
szekeret megpillantottam, azt képzeltem, valami nevezetes kalandra lesz
kilátásom. Most azonban azt mondom, jó ha az ember alaposan vizsgál meg
előbb valamit, mielőtt komolyan csalódhatnék. Menjetek isten hirével, jó
emberek, játszátok el darabotokat s ha talán valamiben javatokra
válhatok, szóljatok bátran, én szíves örömest megteszem, mert
ifjúságomtól fogva mindig szerettem a színészetet s már gyermekkoromban
is éltem-haltam a komédiáért.

Még folyt e beszélgetés, midőn a véletlen úgy akarta, hogy a társaság
még egy másik tagja is odaérkezzék, a ki bohócznak volt öltözve s teli
aggatva csörgetyűkkel, egy bot végén meg három felfujt marhahólyagot
tartott, a mik erősen oda voltak kötözve pálczájához. Alig hogy
odajutott Don Quijote mellé, elkezdett a bottal hadonázni, a hólyagokat
földhöz pufogatta s tett olyan bakugrásokat, hogy a csörgők zajosan
csörömpöltek. Ez a szokatlan látomány annyira megijeszté Rocinantét,
hogy Don Quijote minden ereje megfeszítése daczára is, fogai közé kapta
zabláját, s oly könnyűséggel iramodot neki a mezőnek, a milyen
gyorsaságot az ő csont vázának darabjairól feltenni soha sem lehetett
volna.

Sancho látva, mily veszedelemben forog gazdája, mindjárt leugrott
szamaráról, s a mint csak futhatott, úgy futott segítségére; mire
azonban odaérkezett, már akkor Don Quijote a földön nyúlt el
Rocinanteval egyben, a ki gazdájával együtt maga is földre terült, a
minthogy Rocinante csintalansága és ficzkándozása rendesen mindig ilyen
szomorú véget szokott érni. Azonban alig hogy Sancho leszállt a
szürkéjéről Don Quijotenak segíteni: az a hólyag pufogató ördög a
szamárra pattant s verte kegyetlenűl a hólyagokkal, mire a csacsi sokkal
inkább a félelem és az ütések okozta szokatlan zaj, semmint talán a
fájdalom miatt, inaszakadtában rohanni kezdett a mezőn s egyenesen a
falu irányában, hol a szinészek darabjokat el akarták játszani.

Sancho mind szamarának nyargalását, mind gazdájának földre terülését
látta, s nem tudta hamarjában elhatározni, hogy a két baj közül előbb
melyiken segítsen? Végre azonban mint hű cseléden s jó fegyvernökön
nagyobb hatalma lett rajta a gazdája iránti szeretetnek semmint a
szamarához való ragaszkodásnak, bárha mindannyiszor, a hányszor a
hólyagokat fensuhogni s aztán szamara oldalára alázuhanni látta, úgy
esett neki, mintha kést forgattak volna meg a szívében, s örömestebb
eltűré, ha mindezen ütések a tulajdon szemebogarát érik, mint szamarának
akár csak farkaszőre legkisebb szálacskáját. Ily folytonos gyötrődés
között ért oda Don Quijotehoz, a kinek sokkal roszabbúl állt a szénája
mint maga szerette volna; Sancho felsegíté Rocinantéra, de aztán tüstént
így szóla:

– Nagyságos uram, elvitte az ördög a szamarat!

– Micsoda ördög?

– Az a hólyagos – viszonzá Sancho.

– Majd visszaszerzem én – mondá Don Quijote – rejtőzzék bár véle a
poklok legmélyebb és legsötétebb fenekére. Kövess, Sancho, im a kocsi
lassan halad, s az eléje fogott öszvérekkel fogom kárpótolni szamaradban
szenvedt veszteségedet.

– Sohse fáraszsza magát nagyságod – jegyzé meg Sancho – s fékezze
haragját, mert ha jól látom, az ördög leszállt már szürkémről, s ez
koczog is már visszafelé.

S csakugyan úgy is volt, mert az ördög készakarva leesett a szamárról,
hogy Don Quijotet meg Rocinantet utánozza, s azután ő maga gyalog
tartott a falunak, a szamár meg vissza gazdájához.

– Mindazáltal igenis méltó lesz – jegyzé meg Don Quijote – az ördög
illetlenségeért a kocsin menő társaság valamelyik tagján bosszút állani,
akár magán a császáron.

– Verje ki ezt az eszéből nagyságod, – felelt Sancho – s fogadja el
tanácsomat, mely abból áll, sohase kössön bele komédiásokba, mert azok
nagyon ármányos emberek. Azokat csak messziről meg a színpadon jó látni,
de azontúl semmi köze se légyen velök.

Don Quijote azonban nem méltatta figyelemre Sancho tanácsát; a szekér
felé rugtatott, mely már egészen közel volt a faluhoz s rájok kiáltott
fenhangon:

– Megálljatok, várjatok, könnyelmű és heje-huja népség, hadd értessem
meg veletek, hogyan kell bánni azon szamarakkal és barmokkal, melyek a
kóbor lovagok fegyvernökeinek igaz jószágai.

Don Quijote oly harsány hangon kiáltozott, hogy a szekérbeliek is
meghallották, meg is értették s a szavakról azon szándékra
következtetve, melyet a lovag ellenökben táplált, a Halál abban a
nyomban leugrott a kocsiról, utána a császár, meg az ördögkocsis és az
angyal, de még a királyné és a Cupido is. Mindnyájan köveket ragadoztak
és sorba álltak, hogy Don Quijotet majd odaérkeztekor kavicszáporral
fogadják.

Don Quijote látva, milyen harczrakész csapattá tömörülnek, hogyan emelik
karjokat s mily fenyegető állást foglalnak el, hogy a köveket egész
erővel rá zúdítsák: Rocinante kantárát visszarántotta s azt hányta,
vetette fejében, mi módon támadhatná meg őket, úgy hogy magát csak a
lehető legkisebb veszélynek se tegye ki. A mig így állt, Sancho is
odaérkezett melléje s látva, mily ügyesen összeillesztett csoporttá
alakultak, így szóla:

– Bizony nagy bolondság lenne ebbe a kalandba bele vágni, mert elhiheti
nagyságod, hogy az ilyen kőzápor ellen nincs a világon semmi, a mi az
embert megvédhetné, legfölebb ha valami érczharangba bujik bele s abban
rejtőzik el. Azután meg azt is figyelembe kell venni, hogy az nem
bátorság, hanem valóságos vakmerőség, ha egy magános ember neki ront egy
egész hadseregnek, a melyben még a halál is szolgál, a császár maga
viaskodik, s úgy a rosz mint a jó angyalok is az ő pártján vannak. S ha
mind ennek elgondolása sem indítja nagyságodat arra, hogy békét hagyjon
nekik, indítsa legalább az, a mit bizonyosan tudunk, hogy ebben az egész
seregben, még ha királyoknak, fejedelmeknek, császároknak látszanak is,
egyetlenegy kóbor lovag se található.

– Most találtad el az igazat, Sancho – mondá Don Quijote, a mi szilárdúl
feltett szándékomtól eltérít s el is kell térítnie. Nekem nem kell s nem
is szabad kardot rántanom, a mint akárhányszor hallhattad is már tőlem,
olyasok ellen, a kik nem felütött lovagok; hanem a megtorlás téged
illet, ha boszút akarsz állani a szamaradon elkövetett sérelemért, én
pedig majd innen segítek kiáltozással s üdvös tanácsokkal.

– Semmi okunk sincs rá, hogy akárkin is boszút álljunk, uram – jegyzé
meg Sancho – már csak azért sem, mert jó keresztényhez a boszúállás nem
illik. Majd kiegyezünk mi szamarammal, hogy bízza az ő védelmét reám, én
pedig azt akarom, hogy békességben tölthessem napjaimat, a mig az ég
kedvező kegyelme éltet.

– Ha tehát erre határoztad el magadat, te jó Sancho, okos Sancho,
keresztyén Sancho – viszonzá Don Quijote – akkor hagyjuk ezeket a
barangolókat isten hírével tova menni, mi pedig keljünk jobb és igazibb
kalandok keresésére, mert ebből a tájból azt nézem ki, nem leszünk
akárhánynak s elég csodálatra méltónak híjjával.

S ezzel rögtön megfordította paripáját, Sancho elment szamaráért, a
halál pedig egész hadastul sebtiben felkuporodott taligájára s tovább
folytatták útjokat.

Ilyen szerencsés véget ért a halál szekerével történt rettentő kaland,
hála Sancho üdvös tanácsának, melyet gazdájának adott, kivel mindjárt
másnap csakugyan oly érdekes kaland történt e tájon, mely még az ő
legvérmesebb reményét is felülmulta.


VII. FEJEZET.

Don Quijote egy másik kóbor lovaggal találkozik.

Azon éjet, mely a halállal való találkozás napjára következett, Don
Quijote fegyvernökével együtt néhány terebélyes, magas fa árnyában tölté
s Sancho tanácsára falatozáshoz láttak abból, a mit a fegyvernök magával
hozott szamarán. Vacsora közben Sancho így szóla gazdájához:

– De csak nagy bolond is lettem volna, uram, ha a három csikó helyett
azt a zsákmányt választom hírhozásom jutalmáúl, a mit nagyságod a
legelső megtörtént kaland alkalmával ejt vala. Bizony bizony csak jobb
ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

– Mindazáltal – viszonzá Don Quijote – ha te, Sancho, nem gátolsz, s én
nekik rontok, a mint akartam: legalább is a császárné arany koronája s
Cupido festett szárnyai estek volna zsákmányodul.

– De hát ugyan mi a menydörgős menykőt csináltam volna velök? – kérdé
Sancho felkaczagva. Talán a fejembe tehettem volna azt a koronát? Vagy
angyal vagyok-e, vagy madár vagyok-e, hogy szárnyat kössek a vállamra?
Elég volt egyszer is repülnöm, hogy az isten rajtok felejtse a kezét
mindazokon, a kik felröpítettek; nem kérek belőle másodszor is. Elég egy
sütésből egy kalács.

– De hát ha eladhattad volna jó áron? – mondá Don Quijote.

– A komediás császárok koronája és fejedelmi pálczája sohasem szokott ám
tiszta aranyból lenni, uram – viszonzá Sancho Panza – hanem legfölebb be
van futtatva vagy épen sárga réz.

– Az igaz – jegyzé meg Don Quijote – mert nem szükséges, hogy a színpadi
ékszer igazi legyen; elég ha csak látszik annak s színét viseli, mint
maga a szinművészet is csak képe az életnek. Az egyik szinész a rablót
adja, a másik a csalót, ez a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az
okos bolodot, a harmadik a szenvedélyes bolondot, mikor aztán a darabnak
vége van s a szinészek levetik jelmezeiket, az egyik olyan mint a másik.
Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is, melyben
egyik ember császár, másik főpap, szóval, a hány szereplő csak lehet
valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége
az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltönyéből, mely őket
egymástól megkülönböztette s ekkor aztán a sírban egyenlőkké lesznek
valamennyien.

– Pompás összehasonlítás! – kiálta fel Sancho – bárha nem olyan új, hogy
már ezelőtt is akárhányszor ne hallottam volna, mint azt a másikat a
sakkjátékról, melyben minden bábunak megvan a különös tisztje mig a
játék tart, mikor azonban ezt elvégezték, mindnyáját összedöntögetik,
zürik-zavarják s egy zsacskóba vagy ládikába teszik, mintha csak az
életben voltakat sírba tennék.

– Sancho – jegyzé meg Don Quijote – te kezdesz napról napra kevésbé
együgyü s mindegyre okosabb lenni.

– Már hiszen valami csak rám is ragad nagyságod okosságából – viszonzá
Sancho – s ugyancsak tökkel ütött fejü embernek kellene lennem, ha még
nagyságod roppant tudományából s illedelmes, urias magaviseletéből sem
tanulnék semmit.

Don Quijote jó izüt mosolygott Sancho ez elismerést kifejező szavain, s
neki magának is úgy látszék, csakugyan van valami a dologban, mikor
előmenetelről szól, mert néha-néha igazán úgy beszélt, hogy be lehetett
venni okos ember számba.

Ilyen és hasonló beszélgetésekkel töltötték az éj nagy részét, mig végre
Sanchonak kedve kerekedett szeme csapó ajtaját lebocsátani, a mint azt
szokta kifejezni mikor aludni akart, – lenyergelte tehát szamarát s
kicsapta a gazdag legelőre. Rocinanteról nem vette le a nyerget,
minthogy gazdája szigorúan meghagyta, hogy valahányszor szabad ég alatt
időznek s nem fedél alatt töltik az éjszakát, Rocinantet ne merje
lenyergelni, így hozván ezt magával a kóbor lovagok által megállapított
és híven megtartott régi szokás. A zablát levenni s a nyereg kápára
akasztani, még az megjárta; de levenni még a nyerget is, – az már főben
járó bűn lett volna! Sancho is ekképen cselekedett tehát s a paripát is
ép úgy szabadjára eresztette, mint a szamarat, melyek között oly szoros
és benső barátság szövődött, hogy apáról fiura fenmaradt annak a hire,
hogy minden megállapodás alkalmával, a szamár nyakán milyen szépen át
szokta nyujtani Rocinante a fejét, a mi majd félrőfnyire előre nyult a
másik oldalra s el szoktak álldogálni ekképen mozdulatlanul, a földre
szögzött tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalább is addig, a mig
indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálék keresésére nem
kényszerítette volna.

Sancho végre egy paratölgy tövében elaludt, Don Quijote pedig egy
terebélyes bükk alatt szenderült el; azonban kevés idő mult el még,
midőn háta mögött valami nesz hangzék, a mi fölébreszté. Meglepve talpra
ugrott s csupa szem-fül lett, hogy a hang irányát fölfedezze, s ime
látta, hogy két lovas okozta e zajt, kiknek egyike leszállvan nyergéből,
így szóla a másiknak:

– Szállj le barátom, kantározd le a lovakat, mert a mint látom itt
elegendő mezőt találnak s e táj csendje és magánya egyszersmind az én
bánatos elmélázásomra is nagyon alkalmas.

Ezt kimondani s a fűre leheveredni egy pillanat műve volt s a mint
letelepült, fegyverzete megcsörrent, a miből Don Quijote azonnal
világosan azt következteté, hogy az érkezettnek kóbor lovagnak kell
lennie. Rögtön oda is ment a még egyre alvó Sanchohoz, megrázta karjánál
fogva, s nem csekély fáradsággal végre magához térítvén, halk hangon ezt
susogta feléje:

Sancho barátom, kalandunk lesz!

– Adja Isten, hogy jó vége legyen – viszonzá Sancho – s merről fujdogál
a szele?

– Merről, Sancho? – mondá Don Quijote – emeld föl szemeidet és nézz
körül s egy kóbor lovagot fogsz látni, a ki a földön fekszik, s úgy
hiszem nem valami vidám hangulatban, mert láttam, mihelyt leszállt
lováról, mindjárt a földre henteredett, lefektében pedig fegyverzete
megcsörrent.

– Mibül következteti már most nagyságod, hogy itt kalandra van kilátás?
– kérdé Sancho.

– Nem azt akartam én mondani, – viszonzá Don Quijote – hogy ez már maga
kész kaland, hanem csak kezdete annak, mert a kalandok szokás szerint
így támadnak. De hallgass csak, úgy látszik valami lantot vagy cziterát
hangol s köhentéseiből és torka köszörüléséből azt lehet következtetni
hogy valami énekbe akar belekapni.

– Igaz lelkemre mondom úgy van – jegyzé meg Sancho – bizonyosan valami
búsongó lovagnak kell lennie.

– Egyetlen egy kóbor lovag sincs, a kinek valami bánata ne volna – mondá
Don Quijote – de hallgassuk meg mit énekel.

Sancho szeretett volna urának még válaszolni, azonban az erdő lovagjának
hangja, mely nem volt sem igen jó sem igen rosz, megakadályoztatta
szándékában s mind a ketten odafigyelve a következő éneket hallották:

  Járva járom a világot,
  Sokszor útam úttalan;
  Mit szegény szívembe vágott
  Kinom, e seb, – untalan
  Egyre bánt és egyre éget
  S mig a büszke ellenséget
  Földre nem teríthetem:
  Nincs nyugalmam énnekem!

– Hallod, Sancho, – mondá Don Quijote – a fölött kesereg, hogy
ellenségét űzi s nem találja. Bizonyosan valami párviadalban győzték le
s most elvesztett dicsőségét szeretné visszaszerezni! sértett hiusága az
a seb, melyet a kín szivén vágott s ez az, a mi egyre bántja s egyre
égeti. Azonban hallgassuk csak, talán majd kimerítőbben is nyilatkozik.

– Szent hogy megteszi – jegyzé meg Sancho, – mert a mint látszik, úgy
neki veselkedett, hogy egy hónapig se akarja abba hagyni a panaszkodást.

Ez azonban nem így történt; mert alig hallotta meg az erdő lovagja, hogy
körűlötte valaki beszél, panaszát azonnal félbeszakasztva talpon
termett, s nyájas, csengő hangon felkiálta:

– Ki jár ott? Ki az? Valami boldog, vagy inkább boldogtalan talán?

– Boldogtalan! – viszonzá Don Quijote.

– Akkor tehát lépjen közelebb – mondá az erdő lovagja – s legyen
meggyőződve róla, hogy magához a megtestesült búbánathoz és
szomorusághoz lépett.

Don Quijote látván mily gyengéd, udvarias feleletet kap szavaira,
odament s vele együtt nemkülönben Sancho is.

A panaszkodó lovag karon fogta Don Quijotét s így szóla hozzá:

– Üljön le ide lovag úr, mert hogy nagyságod valóban az, még pedig a
kóbor lovagságot folytatók rendjéből való, ezt már azon egy körülményből
is bizvást merem következtetni, hogy itt e helyen találtam, a hol
egyedüli társasága a magány és a derült boltozat, melyeknél a kóbor
lovagnak természetesebb ágya és hajléka sehol sem lehet.

Mire Don Quijote így válaszolt:

– Igen, én azon lovagrendhez tartozom, melyet nagyságod említ; s bár
szivemben bú, gyász és bánat tanyáznak is, mindazáltal a részvét nem
tűnt el onnan, hogy mások boldogtalanságában ne akarnék osztozni. Azon
dalból, mit az imént hallottam, azt vettem ki, hogy nagyságod
boldogtalanságát a sértett hiuság okozza, s ellenségét keresi, a kin
diadalmaskodni szándékozik.

– Igen, azt keresem – viszonzá az erdők lovagja – s fel kell találnom –
–

– Ha úgy elrejtőzött is, mint a gyik, a mint az én gazdám szokta mondani
– kottyant közbe Sancho, a kinek megvolt e rosz szokása.

Az ismeretlen lovag – ugy látszék – zokon is vette közbeszólását, mert
neheztelő hangon azonnal így szóla Don Quijotehoz:

– Ez fegyvernöke önnek, uram?

– Az – viszonzá Don Quijote.

– Sohase láttam még olyan fegyvernököt – jegyzé meg az erdők lovagja – a
ki szóra merte volna nyitni ajakát ott, a hol ura beszél; legalább az
enyim ugyan nem, a ki pedig nem utolsó legény a világon, de azért rá nem
lehetne bizonyítani semmi áron, hogy valaha megszólamlott volna ott, a
hol én beszéltem.

– Már én bizony beszéltem, de beszélek is akárki fia előtt is, a mint
Isten tudnom adta – mondá Sancho – nem azért adta az Isten az embernek a
nyelvet, hogy hallgasson, hanem azért, hogy használja. Hal volnék nem
szólnék, ember vagyok hangot adok.

Az erdő lovagjának fegyvernöke karon fogta Sanchot s igy szóla hozzá:

– Jerünk mi oda, a hol lovászosan elbeszélhetünk mindenről
kényünk-kedvünk szerint; s hagyjuk itt ezeket a mi gazdánk urainkat,
hadd mutassák ki egymásnak a foguk fehérét s hadd beszéljék el hegyiről
tövire egymásnak kalandjaikat s minden ajukat-bajukat, tudom isten, ott
éri őket a reggel is s még mindig lesz beszélni valójok.

– Bizony okosabb is lesz – mondá Sancho – kiki a maga párjával; én meg
majd kegyelmednek beszélem el, ki vagyok mi vagyok, hogy ám kegyelmed
itélje meg, beválok-e a bőbeszédü fegyvernökök csapatába.

Ezzel aztán a két fegyvernök félre vonúlt s közöttük épen olyan
mulatságos párbeszéd eredt meg, mint a milyen komoly a gazdáik között.


VIII. FEJEZET.

A két fegyvernök beszélgetése.

Lovagok és fegyvernökök különváltak tehát, s ezek életök folyását
beszélték el egymásnak, amazok meg hőstetteiket. A csatlósok
beszélgetése ilyen formán vette kezdetét:

– Bizony csak fáradságos élet ez a mi életünk, pajtás uram – kezdé az
erdők lovagjának fegyvernöke – a kik kóbor lovagok mellett szolgálunk
fegyvernökök gyanánt. Mi csakugyan a mi arczunk verejtékével eszszük a
mi kenyerünket, mely az egyik átok, a mivel a teremtő Ádám apánkat
megátkozta.

– De még azt is bátran hozzá tehetjük – jegyzé meg Sancho – hogy egész
hideg-vette testtel eszszük, mert áll-e ki akárki fia több hideget vagy
meleget mint a kóbor lovagság fegyvernökei? Egyébiránt ez még csak
hagyján, ha van mit ennünk, mert: ha van még egy-két karaj, még úgy
tűrhető a baj; de van ám aztán arra is akárhányszor eset, hogy két-három
napig egyéb betevő falatunk sincs reggelire, mint a fuvalló szél.

– Mindezt el lehet hordozni és elhordozásán segíteni – mondá az erdők
lovagjáé – ha a jutalom reménye kecsegtet; már pedig, ha csak a kóbor
lovag, a kit az ember szolgál, nem szerfölött szerencsétlen:
fegyvernökét rövid idő alatt csakugyan meg szokta ajándékozni valami
sziget kormányzóságával vagy valami tisztességes grófsággal.

– Én – veté közbe Sancho – több ízben mondtam már gazdámnak, hogy
megelégedném valami sziget kormányzóságával; ő meg oly nemesszívű s oly
bőkezű, hogy igen számos és különböző ízben meg is igérte.

– Én – mondá amaz – beérném szolgálatom fejében valami kanonoksággal is,
s gazdám ezt már meg is ajánlotta.

– Ugyan úgy-e? – kérdé Sancho – akkor hát pajtás uram gazdája valami
kóbor szerzetes-lovag nemde s így ajánlhat hű cselédjének e fajta
jutalmat. Az én uram egészen világi ember; de azért mégis nagyon jut
eszembe, hogy voltak olyan okos emberek is – csakhogy azt tartom annál
rosszabb indulatúnak – a kik minden áron arra akarták rábeszélni, hogy
érsekké legyen; ő azonban csak császárrá kivánt lenni, pedig akkor majd
alig tudtam mit csinálni attól való féltemben, hogy utóbb mégis kedve
szottyan és felcsap egyházi embernek. Már pedig nekem erre a pályára
semmi, de semmi hajlandóságom nincsen; mert hogy az igazat megvalljam
pajtás uramnak, bárha így kivülről magam is csak embernek látszom, de
már a mi az egyház dolgát illeti, ahhoz hat ökör vagyok.

– Már pedig abban az egyben pajtás uram igazán csalódik – viszonzá a
másik – mert nem minden sziget kormányzóság jó fajta ám; az egyik nagyon
terhes, a másik igen sovány, a harmadik meg szörnyü keserves, s végre
még a legrendesebbel s a legjövedelmesebbel is annyi teher és
alkalmatlanság jár együtt, hogy ezek alatt majd leroskad az ember,
vagyis jobban mondva, az a szerencsétlen, a ki az ilyen terhet
elvállalja. Sokkal többet érne, ha mi, kik ezt az átkozott szolgálatot
folytatjuk, a magunk házába vonulhatnánk vissza s ott aztán olyan
kellemes foglalatosságokkal töltenők időnket, mint példáúl vadászat vagy
halászat. Mert ugyan van-e a világon olyan ágról szakadt fegyvernök, a
kinek legalább is egy paripája s egy pár agara, úgyszinte egy horga ne
lenne, a mivel odahaza magát jól elmulathatja.

– Nekem van az mind – mondá Sancho – az igaz, hogy lovam ugyan nincsen,
hanem van egy olyan szamaram, mely két annyit ér, mint a gazdám
paripája. Gazember legyek ebben a nyomban, ha cserélnék vele, még ha
uram négy más paripát adna is ráadásul. Pajtás uram talán tréfára véli,
hogy én olyan nagyra szabom szürkém árát, mert hát szamaramnak szürke a
színe; pedig igazán, igazán mondom! Agár dolgában se lesz fenakadás,
mert van az a mi falunkban annyi mint a tarkakutya; s annál jobb
szeretem a nyulat, ha más fogja meg a számomra.

[Illustration]

– Igaz lelkemre mondhatom, pajtás uram – vevé át a szót megint az erdő
lovagjának fegyvernöke – nekem csakugyan az a szándékom, hogy itt hagyom
ezeket a lovagos bolondságokat, hazamegyek szülőfalumba s nevelgetem
három gyermekecskémet, a kik olyan szépek mint az igaz gyöngy.

– Nekem is van kettő olyan – hogy még a király szeme is megakadna
rajtok. De kivált a leányom, az olyan helyre egy leány, hogy mihelyt
kormányzóvá leszek, grófnévá teszem s herczegnek adom férjhez, hogy ásó
kapa válaszsza el őket egymástól.

– S hány esztendős az a kisasszony, a ki grófnévá készül lenni? – kérdé
a másik fegyvernök.

– Úgy tizenöt esztendős körül lehet, ha kettővel nem több vagy kevesebb
– viszonzá Sancho – de akkora ám mint valami lándzsa, olyan fris mint a
tavaszi reggel, s van olyan ereje mint valami jó béresnek.

– Mind olyan tulajdonság – jegyzé meg az erdők lovagjának fegyvernöke –
a mikkel nemcsak grófnévá lehet, hanem akár még fejedelmi trónusra is
juthat; hogy a kutya egye meg a leányát, de csak derék lány is lehet!

Mely utóbbi szavakra Sancho meglehetős neheztelőleg igy válaszolt:

– Ne egye bíz azt, hallja kegyelmed, s kegyelmed is jobban megrághatná
ám a szót, ha már egyszer kóbor lovagok között vetyeng, a kik magok a
megtestesült becsülettudás. Az ilyen kifejezéseket kikérem magamnak.

– Ejnye be kevéssé tudja, pajtás uram – mondá az erdők lovagjának
fegyvernöke – hogy az ember hogyan szokta kifejezni dicséretét. Hát nem
tudja, hogy ha a bikaviadalon a lovag valami jó lándzsadöfést ejt a
bikán, vagy általában ha valaki dolga jól sikerül, a köznép csak igen
úgy szokta mondani: hogy a kutya egye meg az emberét ezt ugyan jól
nyélbe sütötte! S a mi ebben megszólásnak látszik, az épen a fő- fő
dicséret. De ne vitatkozzunk e fölött, pajtás uram. Mondja meg inkább,
egészen helyén van-e az esze a kegyelmed gazdájának?

– No már ezt, az igazat megvallva, épenséggel nem mondhatom – viszonzá
Sancho – furcsa ember az, pajtás uram! Van annak esze, annyi mint egy
egész előljáróságnak, de néha meg úgy megbomlik, hogy siralom látni.

– Akkor hát szakasztott mása az én gazdámnak; az is nagyon okos, ha nem
bolond; de ha bolond, akkor aztán nagyon bolond. Kutya baja volna
odahaza, úgy élhetne mint a kiskirály, s íme kapja magát, beáll
bolondnak, hogy megtalálja egy másik lovag eszét, a ki elvesztette. Ezt
keresi hegyen völgyön, már pedig nem tudom, lesz-e benne köszönet, ha
megtalálja?

– Lám, a lónak négy lába van, mégis megbotlik – jegyzé meg Sancho – más
háznál is csak főznek babot, de nálam mindjárt egy egész üsttel; több
uti társa s kenyeres pajtása van a bolondságnak mint az okosságnak; de
ha igaz, a mit a példabeszéd tart, ha van, ki a bajban társunk, már ez
is vigasztalásunk: akkor én bízvást vigasztalhatom magamat pajtás
urammal, hogy szintolyan urat szolgál, a ki csak olyan bolond, mint az
én gazdám.

– Bolondnak bolond az, de a mellett bátor – folytatá a másik – és
furfangossága talán még bolondságánál s bátorságánál is nagyobb.

– Már ebben az enyim nem egyez meg vele – viszonzá Sancho – mert ebben
ugyan nincsen egy szikra ravaszság se; ellenkezőleg olyan jámbor mint a
birka. Nem árt az senkinek, inkább mindenkinek a javát akarja; nincs
benne egy szikra rosz akarat; akármi gyerek is elhitethetné vele fényes
délben, hogy éjjel van. S épen ezért az együgyüségeért úgy szeretem mint
a lelkemet, s nem tudok tőle megválni akármennyi bolondságot csinál is.

– Mind a mellett, pajtás uram – mondá a másik – ha a vak vezeti a
világtalant, utójára mind a ketten verembe esnek. Jobb lesz nekünk annak
idejében tovább állni innen, visszatérni a magunk háza tájára, mert nem
jár ám mindig jól, a ki mindig kalandot keres.

Sancho már egyideje mindig nagyobb meg nagyobb szárazakat kortyantott, s
úgy látszott, hogy a torka nagyon ki van száradva. Mihelyt a figyelmes
erdei fegyvernök ezt észrevette, azonnal így szóla hozzá:

– Úgy látszik annyit tereferéltünk, hogy már a nyelvünk is a szánk
padlásához tapad; de van énnekem egy locsolóm a nyeregkápára akasztva, a
mi nem épen megvetendő.

S ezzel kis időre eltávozott, de csakhamar visszatérvén, jó nagy kulacs
bort hozott magával egy bőrtömlőben, azonkivül majd fél rőf hosszú
pástétomot, a mi csakugyan nem nagyítás, mert akkora fehér tengeri nyúl
volt benne, hogy a mint Sancho megpillantotta, nem is valami kis
fia-gidának, hanem valóságos kecskebaknak nézte.

– S pajtás uram ilyesmiket is szokott magával hordani? – kérdé Sancho
mindezek láttára.

– Hát hogyne? – viszonzá a másik – hiszen talán csak nem álltam be olyan
éhenkórász fegyverhordozónak, a ki kenyéren meg vízen tengődik? Jobban
el van látva az én éléstáram mindenfélével nyeregkápámon, mint
akármelyik generálisé mikor táborba készül.

Sancho ugyan nem sokat kérette magát, hanem tüstént hozzálátott s nyelt
a sötétben akkora falatokat, mint az öklöm.

– Már az igaz, hogy pajtás-uram csakugyan hű és derék fegyvernök – mondá
Sancho – maga a jóság, szívesség, embertudás és becsületesség; már ez a
lakoma is tanusítja, a mely, ha nem került is babonaság útján ide, majd
úgy látszik, hogy ide lett varázsolva. Ehhez képest én bizony szegény
koldus vagyok, a kinek tarisznyájában egyéb sincs valami kevés kis
sajtnál, de még az is oly kemény, hogy be lehetne zúzni vele akármely
óriás fejét. A sajton kivül valami négy tuczat szentjánoskenyér fityeg
ott ugyanannyi dió meg mogyoró társaságában, minek mind az uram
szűkmarkusága az oka, meg aztán azon meggyőződése, hogy a lovagrend
törvénye azt tartja, hogy a kóbor lovagnak egyébbel nem szabad
táplálkoznia, mint aszalt gyümölcscsel meg mezei gyökerekkel.

– Igaz hitemre mondom, pajtás uram – viszonzá az erdei csatlós – az én
gyomrom ugyan nem érné be papsajttal, vaczkorral meg erdei gyökérrel.
Tartsák meg ezt magoknak lovagtörvényeikkel és szabályaikkal gazdáink s
egyék meg, ha akarják; én bizony a nyeregkápára akasztva mindig hordok
magammal hideg pecsenyét, meg ezt a tömlő-kulacsot, a melylyel olyan jó
barátságban élünk s én úgy szeretem, hogy napjában százszor is
megölelem, megcsókolom.

S ezzel aztán odanyujtotta Sanchonak, a ki szájához emelé és szítta,
szítta egyre, úgy, hogy majd egy óranegyedig vizsgálta a csillagokat, s
mikor aztán elvégezte az ivást, lehajtotta fejét féloldalt s nagyot
fohászkodva így szólott:

– Jaj, hogy a kutya egye meg, ejnye de csak kapitális egy ital!

– No lám – jegyzé meg az erdő lovagjának fegyvernöke, a mint Sancho e
nyilatkozatát meghallotta – úgy-e pajtás uram is úgy dicsérte meg a
boromat, hogy a kutyával etette.

– Már – válaszolt Sancho – be kell vallanom, csakugyan elismerem, hogy
az ilyen dícséretben nincsen semmi sérelmes. De hát, uram, pajtás uram,
ugy-e ez a bor ciudad-reali?

– Ez már aztán a borismerő! – kiálta fel az erdei csatlós – persze hogy
odavaló termés s nem is mai gyerek.

– Az igaz, hogy helyes egy bor! – folytatá Sancho – De hát reménylem,
pajtásuram csak tart is olyan embernek, hogy bort a bortól meg tudjam
különböztetni? Van nekem a borismerésre olyan helyes természetes
ösztönöm, hogy csak a puszta szagáról is megmondom én hol termett, mi
fajta, milyen ízü, hány esztendős, hányszor kell lefejteni, egy szóval
mindazt, a mi borról csak mondható. Ezen azonban nincs mit csodálkozni,
mert volt az én családomban apai részről két olyan borismerő, a kiknél
különbet la Mancha sok számos éven át nem látott. Nagyobb igazság okáért
elmondom, mi történt ezekkel egyszer. Bort kóstoltattak velök egy
hordóból, s arra kérték, mondják meg, hogy ízlik nekik, jó-e, rosz-e,
nincs-e valami hibája? Az egyik csak a nyelve csúcsát mártotta bele, a
másik csupán megszagolta. Az első azt mondta, hogy a bornak vasize van;
a másik meg azt, hogy bőrszagu. A kié a bor volt, az váltig állította,
hogy az ő hordója mindig ilyen tiszta meg olyan tiszta, s nincs rá eset,
hogy olyasmit kevertek volna a borába, a mitől annak vasíze vagy
bőrszaga lehetett volna. De a két borismerőnek hiába beszélt, azok csak
nem tágítottak egy hajszálnyit sem. Idő multával eladták a bort s mikor
a hordót kimosták, egy piczi kis kulcsot találtak benne keskeny kis
szíjra kötve; – ebből is látható hát pajtás uram, hogy a ki ilyen
családból származott, az bátran elmondhatja az ilyes dolgokban a maga
véleményét.

– Épen azért mondom – szólt a másik – jobb lesz nekünk, ha a kalandozást
abba hagyjuk, s ha otthon van kenyerünk, ne járjunk másutt kalács után,
hanem térjünk haza a magunk gunyhójába, ott is megtalál a jó Isten ha
ugy akarja.

– Már, a mig uram Barcelonát megjárja, még addig vele maradok, azután
majd meglássuk.

A két jó csatlós addig beszélgetett s addig szopogatta a bőrcsutorát,
hogy utoljára is az álomnak kellett nyelvöket bekötnie, és szomjukat
csillapítnia, mert hogy ezt egészen elolthassa, erről még csak álmodni
sem lehet. Igy aztán a majd egészen kiürült kulacsot mindaketten
kezökben tartva, szépen elaludtak, s mi egyideig magokra is hagyjuk s
azt készülünk elmondani, mi történt ezalatt az erdő lovagja és a Búsképü
között.


IX. FEJEZET.

A két lovag társalgása.

Valamint a csatlósok között arról folyt a párbeszéd, a mi őket
érdeklette legjobban: hasonlóképen a lovagok is az ő körükbe vágó
hőstetteikről szólottak egymásnak. Nem akarjuk társalgásukat széltiben s
hosszában leirni; csak azt az egyet ragadjuk meg, mikor az erdők lovagja
a többi között igy szóla:

– A mire azonban a legbüszkébb vagyok, s a mit legfőbb dicsőségemnek
tekintek, az, hogy párbajban legyőztem azt a nagyhírű lovagot Don
Quijote de la Manchát is s kicsikartam belőle azt a vallomást, hogy az
én jegyesem, Doña Casildea de Vandalia sokkal magasabb és előkelőbb
származásu, mint az ő alacsony Dulcineája, a kinek még a nagyatyja
kecskepásztor volt. Ezen egy diadalmat úgy tekintem, hogy abban a világ
minden kóbor lovagját legyőztem, mert az említett Don Quijote csakugyan
legyőzte mindnyáját: ha tehát én meg ő rajta diadalmaskodtam, az ő híre,
neve, dicsősége mind átszállott én reám.

  S annál nagyobb a győztes diadalma
  Mennél nagyobb a meggyőzött hatalma.

úgy, hogy az említett Don Quijote számtalan hőstette most már mind az
enyim, s nekem tulajdonítják. S még sem érzem magamat boldognak, mert
van egy ellenséges varázsló, a ki ezen állításomat kétségbe akarja vonni
s azt mondja, csak képzelem e diadalmat. Nekem tehát szerteszét kell
járnom a világot, éjszakról délig és kelettől nyugotig, hogy kardom
hegyével szerezzek bizonyságot állításom igazságának s hazudtoljam meg
mindazokat, kik az ellenséges varázslóval egy követ fújnak.

Don Quijote alig tudott hová lenni bámultában az erdők lovagja szavainak
hallatára. Százszor meg százszor meg akarta bizony hazudtolni ő, s már
már a nyelve csúcsán volt, hogy szemébe mondja: hazudik; mindazáltal még
csak türtőztette magát a mennyire lehetett, hogy az majd saját
nyilatkozatával legyen kénytelen bevallani hazugságát; s végre nyugodt
hangon így szóla hozzá:

– Hogy nagyságod, tisztelt lovag úr, Spanyolország, de sőt az egész
világ kóbor lovagjainak legtöbbjét legyőzte, az ellen nincs semmi
kifogásom; de hogy Don Quijote de la Manchát is legyőzte volna: már azt
kétségbe kell vonnom, s az ön szavaival ellenkezőt állító bölcsnek
pártjára állanom. Meglehet, hogy más valakit győzött le, a kit annak
tartott, bárha nem sok van olyan, a ki hozzá hasonlítana.

– Megint egy ellentmondó! – pattant föl az erdők lovagja – az égre, a
mely bennünket borít, arra mondom, hogy Don Quijotéval küzdöttem,
legyőztem és maga-megadására kényszerítettem. Ő magas termetű, sovány
képű, csontos, szikár ember; haja már deresedik, orra kissé görbűlt
sasorr, s alatta nagy, fekete kajla bajuszt visel; barangolásában a
Busképű lovag nevet vette föl s fegyvernöke gyanánt egy paraszt ember
jár vele, a kit Sancho Panzának hívnak. Ő maga egy híres hadi ménnek,
Rocinantenak a hátát nyomja s kantárát kormányozza, végre pedig
menyasszonyáúl egy bizonyos Dulcinea del Toboso nevü pisze orrú
parasztleányt tekint, a kit előbb Aldonza Lorenzonak hívtak. Ha még ez
sem elég igazságom hitelére, itt ez a kard, a mely majd hitelt szerez
még magával a hitetlenséggel szemben is.

Don Quijoteban lángolt a harag, de még el tudta fojtani, hogy ellenfelét
utóbb majd annál jobban megszégyenítse. Azért így szóla:

– Csillapuljon lovag úr s hallgassa meg a mit mondani akarok. Tudnia
kell nagyságodnak, hogy az említett Don Quijote nekem az egész világon
legbensőbb barátom, elannyira, hogy majdnem azt mondhatom róla, úgy
szeretem mint tulajdon magamat. Azon kímerítő s részben pontos részben
hazug leirás után, melyet felőle és jegyeséről nyujtott, csakugyan azt
kellene hinnem, hogy ő maga volt az, a kit nagyságod legyőzött. Más
részről azonban szemmel látható és kézzel fogható előttem, hogy az semmi
szín alatt sem ő lehetett, ha csak úgy nem történt, hogy igen sok
varázsló lévén ellensége – különösen egy a ki folytonosan üldözi –
netalán ezek valamelyike ölté fel az ő alakját s győzette le magát, hogy
megfoszsza azon nagy hírétől, melyet számára kitünő hőstettei az ismert
föld egész kerekségén megszereztek és megteremtettek. Ennek bizonyságára
pedig még azt is felhozhatom, hogy íme alig harmad napja ugyancsak e
varázslók a bájos Dulcinea személyét és alakját átváltoztatták
közönséges rút pórleánynyá; meglehet tehát, hogy így varázsolták el Don
Quijotet is. S ha még ez mind nem elég, hogy nagyságodat állitásom igaz
volta felől meggyőzzem, ime itt áll Don Quijote maga személyesen, a ki
ez igazságot kész fegyverrel is megvédeni, gyalog vagy lóháton, vagy a
mint nagyságodnak kedve tartja.

S e szavaknál Don Quijote egész hosszában fölegyenesedék kezét kardja
markolatára vetette és várta mire határozza el magát az erdők lovagja.
Don Quijote meglepetést, megrettenést térdreborulást s a hazugság
bevallását és töredelmes bűnbánat rebegést várt, – ez azonban nem
történt, ellenkezőleg az erdők lovagja a legnyugodtabb hangon így
válaszolt:

– Ismerős előttem az ilyen felelet; hallottam ezt már másoktól is. Jó,
ám ön legyen tehát az igazi Don Quijote. De a ki önt elvarázsolt
alakjában egyszer már legyőzte, kecsegteti magát azzal a reménynyel,
hogy majd legyőzi másodszor is saját maga valóságában. Minthogy azonban
nem járja, hogy a lovagok a magok baját éjnek idején végezzék mint a
tolvajok és útonállók: várjuk be a hajnal hasadtát, hogy a nap is tanuja
legyen küzdelmünknek. Feltétel gyanánt csak azt szeretném kikötni, hogy
a vesztes fél köteles legyen a győztes minden kivánságát beteljesíteni,
a mennyiben ez a kivánság a lovag illedelemmel nem ellenkezik.

– Teljes tökéletesen beleegyezem mind a föltételbe, mind a
megállapodásba – mondá Don Quijote.

S azzal oda mentek fegyvernökeikhez, a kik még most is hortyogtak,
ugyanazon helyzetben a melyben őket az álom meglepte. Felébresztették s
megparancsolták nekik, tartsák készen a lovakat, mert mihelyt virrad,
véres és gyilkos párbajt akarnak küzdeni.

Ezen hír hallatára Sanchonak ijedtében még a szája is tátva maradt,
annyira féltette urát azok után, a miket az erdők lovagja fegyvernökétől
hallott gazdája hősiségéről. A két fegyvernök szótlanúl ment, hogy az
állatokat összeterelje, melyek azonban, ugymint a három ló és a szamár,
egymással mintegy jó barátságot kötve, immár mind egy rakáson állottak.

Útközben az erdei csatlós így szóla Sanchohoz:

– Ugy-e tudja pajtás uram, hogy Andaluciában, a hová mi is valók
vagyunk, az a szokás, hogy az ilyen viaskodások alkalmával a szemtanuk
se dugják össze kezüket tétlenül mig a hozzájok tartozó felek egymással
tusakodnak; azt akarom mondani más szóval, legyen rá készen kegyelmed,
hogy a míg uraink vívnak, addig majd nekünk is meg kell egymást
tapogatnunk, de úgy, hogy a kékje-zöldje ott maradjon.

– No már hiszen pajtás uram, – viszonzá Sancho – ez a szokás megjárhatja
zsiványok meg verekedők közt, de hogy a kóbor lovagok fegyvernökei is
ahhoz tartsák magokat, azt ugyancsak nem látom szükségesnek. Én legalább
soha se hallottam a gazdámtól semmit ilyes rosz szokásról, már pedig az
könyv nélkül tudja a kóbor lovagság minden törvényét. Egyébiránt még ha
úgy volna is igaz hogy a fegyvernököknek kutya kötelességök magoknak is
dulakodniok a míg uraik dulakodnak, én még sem állanék kötélnek,
szívesebben megadom a bánatpénzt mi az ilyen békességesebb indulatú
fegyvernökökre ki van szabva, tudom, hogy ez nem rughat többre két font
viasz áránál s én szívesen leteszem ezt, mert még így is olcsóbb lesz
mint a mennyibe a tépés kerülne a mit a fejemre kellene rakatnom,
melyről már előre is látom, hogy ketté van hasítva. Aztán meg énnekem
már csak azért se lehet viaskodnom, mert kardom sincs, minthogy soha
életemben se kötöttem az oldalamra.

– Ezen igen könnyen segíthetünk – viszonzá az erdei csatlós – van nálam
két vászonzsák, egyik akkora mint a másik; pajtás uram fogja az egyiket
én meg a másikat s elzsákoljuk egymást egyenlő fegyverekkel.

– Ebbe már beleegyezem – mondá Sancho – mert így inkább csak kiporoljuk
egymást mintsem megsebesítjük.

– De nem addig a! – viszonzá a másik, – hanem hogy a szél ki ne kapja
kezünkből a zsákot, valami fél tuczat csínos, lapos, félökölnyi kavicsot
kell előbb beléjök hánynunk, de úgy, hogy egyikünké se legyen se
könnyebb se nehezebb mint a másiké, így aztán jól megrakhatjuk egymást a
nélkül, hogy valami nagy bajt okoznánk.

– Ugyan ugy-é? – mondá Sancho – eb a lelke, de jól eltalálta pajtás
uram! Lám milyen puha prémmel, lágy párnával akarná kibélelni a zsákját,
hogy csak a fejit üsse az embernek, hogy meg ne sántuljon. Hát nem
verekszem én, tudja, ha mindjárt selyem gubóval tölti is meg a
zsacskóját! Üssék verjék egymást az uraink, ha kedvök tartja, mi meg
együnk, igyunk, vígadjunk, úgy is van az időnek gondja rá, hogy
életünket elnyisszantsa a nélkül, hogy mi magunk siettetnők a végit;
majd leesik, ha megérik.

– Már törik-szakad – viszonzá az erdei csatlós – legalább fél óra
folyásáig okvetetlenül verekednünk kell.

– Nem én egy minutáig se! – felelé Sancho – hiszen csak nem leszek olyan
goromba meg háládatlan, hogy hajba kapjak azzal, a kivel csak az imént
ettem, ittam, vígadtam. És még hozzá minden boszú és harag nélkül! Ki az
ördög akarna veszekedni csak ugy potyára?!

– Majd segítek én azon könnyü szerrel – mondá a másik – nevezetesen úgy,
hogy mielőtt a dulakodáshoz fognánk, én suttyomban odalopódzom pajtás
uramhoz, s kétszer háromszor úgy képen felejtem, hogy a lábam elé rogy,
a mi tudom felébreszti haragját, ha úgy aludnék is mint a juhászbunda.

– Tudok ez ellen én is valamit – viszonzá Sancho – a mi egy
paraszthajszállal se áll hátrább a kegyelmedénél; fogok egy vendég
marasztalót s előbb, hogy sem pajtás uram az én haragomat felébresztené,
úgy elaltatom én egy pár suhintással a kegyelmedét, hogy tudom Isten föl
nem ébred hamarább mint a más világon, a hol pajtás uram majd megtudja,
hogy nem vagyok olyan ember, a kit akár ki is az orránál fogva
czibálhasson. Azért hát jó lesz, ha minden ember résen áll, bárha
derekabb dolog lenne, ha kiki aludni hagyná a maga haragját; mert nem
lehet tudni kiben mi lakik, kicsiny ember nagy bot, a kis csupor hamar
felforr, sokan mennek gyapjuért s nyírtan jönnek vissza; az Isten
megáldotta a békességet s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt,
megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a
megmondhatója, hogy én a ki ember vagyok, mivé nem lehetek! Azért tehát
jó előre csak azt akarom mondani, uram pajtásuram, hogy ha baj lesz, nem
én felelek érte, hanem kegyelmed.

– Jó jó – viszonzá az erdei csatlós – holnap is nap lesz s akkor majd
elvállik hány zsákkal telik!

E közben a fákon már ezer meg ezer apró tarka madárka kezdett
csicseregni, melyek vegyes vidám hangicsálásokkal köszönteni s üdvözleni
látszának az üde hajnalt, mely a kelet kapuján és erkélyein már már meg
akarta mutatni bájos arczulatát, fürtjeiről véghetetlen számú omlatag
gyöngyöt hullatván alá miknek édes nedvében a füvek megfüremedve, magok
is olyanokká váltak mintha töméntelen sok apró gyöngyöt hajtanának s
ömlesztenének; a füvekről gyöngyharmat csepegett, a források
mosolyogtak, a patakok mormoltak az erdők örültek s a rétek teljes
díszbe öltöztek a hajnal elérkeztével.

Azonban alig hogy a hajnal elegendő világosságot szolgáltatott a
tárgyakat meglátni s egymástól megkülönböztetni: ime Sancho Panza
szemeibe legelőször is az erdők lovagja fegyvernökének orra ötlött, a
mely akkora volt, hogy gazdájának majd az egész testét beárnyékolá. Oly
éktelen nagy orr volt ez, telisded tele bibircsókkal s bolondgombaszerű
szederjes, kék foltokkal, hogy majd egy araszszal alább ért gazdája
ajkánál s nagysága, színe, bibircsói s görbülése úgy elrutíták az
arczot, hogy a mint Sancho meglátta e szörnyeteget s eszébe jutott, hogy
az éjszaka homályában ennek tőszomszédságában evett-ivott: keze-lába úgy
el kezdett egyszerre remegni, mint a kit a kórság tör, s megfogadta
magában, szivesebben kiáll egy tuczat pofoncsapást, semhogy haragját
fölébresztesse s ezzel a madárijesztővel birokra keljen.

Don Quijote is végig mérte ellenfelét, a lovagot, s látta, hogy sisakja
lebocsátott rostélylyal a fején van már, úgy hogy arczát ki nem veheté;
az azonban látszott, hogy izmos ember, ha nem túlságosan magas is.
Panczélja fölött valami felöltőt vagy zubbonykát viselt, úgy látszék
tiszta arany szövetből, mely számos apróbb, tündöklő tűkör-foltokkal
volt behintve, melyek külsejének kiváló fényt és urias díszt
kölcsönzének. Sisakjáról nagy csomó sárga, zöld és fehér toll
lengedezett; egy fa derekához támasztott dárdája igen hosszú és vastag
volt, s erős vashegye arasznyinál hosszabb. Don Quijote mindezt látta,
megfigyelte s a látottakból és megfigyeltekből azt következteté, hogy az
említett lovagnak igen erősnek kell lennie, mindazáltal korán sem ijedt
meg úgy mint Sancho Panza; sőt ellenkezőleg, nemes magatartással így
szólt a Tükrök lovagjához:

– Ha a nagy küzdés-vágy nagyságod udvariasságát nem akadályoztatja,
ennek nevében kérem kegyedet, szíveskedjék sisakja rostélyát kissé
fölemelni, hogy megláthassam, valjon arcza hősisége is hasonlítható-e
külső délczegségihez.

– Akár nyertes, akár vesztes legyen e párbajban – viszonzá a Tükrök
lovagja – elég ideje marad a harcz után is arczom meglátására. S ha most
nem teljesítem kivánságát, ennek az az oka, mert igen sérelmesnek
tartanám Casildea de Vandaliára nézve a sisakrostély fölemelésére
pazarolt idővesztegetést, mely ennyivel is késleltetné azon vallomás
kicsikarását, melyet tudvalevőleg nagyságodtól követelek.

– De hát legalább addig, a mig lóra ülünk – mondá Don Quijote –
megmondhatja lovag úr, én vagyok-e csakugyan az a Don Quijote – a kiről
azt állítá, hogy legyőzte?

– Erre nézve annyit mondhatok – viszonzá a Tükrös – hogy ama lovaghoz
nagyságod annyira hasolít, mint egyik tojás a másikhoz; minthogy azonban
kegyelmedet állítása szerint varázslók üldözik, nem merem határozottan
erősíteni, nagyságod volt-e az valóban vagy sem?

– A mi engem illet – felelt Don Quijote – ez nekem elég, hogy kegyelmed
csalódásáról meg legyek győződve; a mi pedig azt illeti, hogy nagyságod
is belássa tévedését, csak ide a lovakkal, s rövidebb idő alatt mint a
mennyi a sisakrostély felemelésére kellett volna, ha isten és karom
hősisége el nem hagynak, majd meglátom én kegyelmed arczát s kegyelmed
majd belátja azt, hogy a legyőzöttnek gondolt Don Quijote nem én vagyok.

Ezzel félbeszakadt köztük minden szóváltás; lóra pattantak s Don Quijote
egy kanyarulatot tett Rocinanteval, hogy a támadásra szükséges
távolságra juthasson; hasonlókép cselekedett a Tükrök lovagja is.
Azonban Don Quijote nem igen lehetett még húsz lépésnyire sem, midőn a
Tükrök lovagja visszahívta, mire megint egymáshoz közelítének mind a
ketten, a Tükrös pedig így szólott:

– Ne feledje lovag úr, hogy tusakodásunk feltétele az, hogy a mint már
említettem, a vesztes fél köteles a győztes akaratának teljesen
meghódolni.

– Tudom – viszonzá Don Quijote – azon kikötéssel azonban, hogy a
legyőzöttnek csak azt szabad rendelni és parancsolni, a mi a lovagság
korlátain túl nem terjed.

– Igen természetes – jegyzé meg a Tükrök lovagja.

E pillanatban látta meg Don Quijote a fegyvernök ormányát s láttára nem
kisebb csodálkozás fogta el őt magát is mint előbb Sanchot elannyira,
hogy valami csodaszörnynek gondolta, vagy olyan uj fajta embernek, a
milyent a világon eddigelé még nem ismertek.

A mint Sancho látta, hogy gazdája térfogni távozik, semmi áron se
kivánkozott a nagy orrúval magára maradni, félve, hogy ha ez orrával az
övét csak egyetlen egyszer meg találja is legyinteni, már akkor az ő
küzdelmének vége lesz, mert vagy az ütéstől, vagy az ijedtségtől földre
roskad. Azért tehát ura után szaladt s Rocinante egyik kengyelszijába
kapaszkodott, mikor pedig észrevette, hogy gazdája már fordúlni
szándékozik, így szóla hozzá:

– Az isten is megáldja nagyságos uramat, billentsen föl engem kérem arra
a tölgyfára, mielőtt még a támadáshoz látna, a honnan sokkal
bátorságosabban, de még jobban is láthatom mint a földről, azt a vakmerő
viaskodást, melyre nagyságod ezzel a lovaggal készül.

– Vagy is az igazat megvallva – jegyzé meg Don Quijote – úgy-e azért
szeretnél a kakasülőre felkuporodni, hogy minden veszedelemtől mentten
láthasd a bikákat?

– Mi tagadás, uram – felelé Sancho – ennek a csatlósnak éktelen nagy
orra úgy meglepett, de meg is ijesztett, hogy nem merek közeliben
maradni.

– Csakugyan akkora is – mondá Don Quijote – hogy ha nem az volnék, a ki
vagyok, magam is megdöbbennék tőle; jer tehát, fölsegítlek oda, a hova
kivánkozol.

A mig Don Quijote azzal vesződött, hogy Sanchot a paratölgyre fölemelje,
addig a Tükrök lovagja elegendő távolságra vonúlt már vissza s
gondolván, hogy Don Quijote is ekképen cselekedett, semmiféle
trombitaszóra vagy egyéb jeladásra nem várva, lovát megfordítá, a mely
sem futósabb, sem szemrevalóbb nem volt Rocinantenál s a tőle telhető
legnagyobb sebességgel, tudniillik lassú koczogvást, szembe indúlt
ellenségével. Mikor azonban meglátta, hogy Don Quijote azzal van
elfoglalva, hogy Sanchot a fára szuszakolja; egyszerre megrántá
kantárszíját s a fele uton megállt, a mely jóságot a jó paripa mély
háladatossággal fogadott, minthogy úgy is alig lett volna képes
megmocczanni.

Don Quijote, a kinek hirtelen visszafordúltában úgy látszott, hogy
ellensége vágtatva közelít: nagy gyorsan belenyomta sarkantyuit
Rocinante soványságtól horpadó két oldalába, a mi ezt annyira
felcsiklandozta, hogy a jelenvoltak utóbbi tanúskodása szerint, most az
egyszer csakugyan úgy neki iramodott, mint soha máskor sem azelőtt, sem
soha többé azután.

Most tehát ezen ő nála páratlan hevességgel száguldott oda, hol a Tükrök
lovagja paripájával megfeneklett, a ki tövig nyomta ugyan sarkantyúját
lovába, de csak egy arasznyira se tudta elébbre ösztökélni álló
helyétől, a hol négy lábát megvetette.

E kedvező pillanatban, e szerencsés körülmények közt rohanta meg Don
Quijote az ellenséget, a ki már lovával is rettenetesen meg volt akadva,
azonkívül még dárdája neki szögzésével sem tudott semmi módon
boldogúlni. Don Quijote, heves ostromlásában, észre sem vevé az ellenség
szorúltságát, könnyü szerrel s minden veszedelem nélkül rája üthetett
tehát a Tükrök lovagján, s neki is rontott olyan erővel, hogy ugyancsak
pogányúl lelökte lováról s az úgy vágódott a földre hanyatt, hogy se
keze, se lába meg se mozdúlt, mintha egészen halva lett volna.

Alighogy Sancho ezt az esést meglátta, csuszott rögtön a tölgyfáról s
rohant, a mint csak a lába bírta, a gazdájához. Ez pedig már akkor
leszállt Rocinanteról, oda lépett a Tükrök lovagja mellé, megeresztte
sisakja állazóját, hogy lássa, megvan-e halva, s ha még él, hogy szabad
levegőhez juttassa. És ime látta… De ki tudná csodálkozás, ámulat és
meglepetés nélkül hallani, mit látott. Látta a tanuló Carrasco Sámson
tulajdon arczát, tulajdon képét a maga valóságos személyében, s a mint
látta, nagy harsányon felkiáltott:

– Ide, Sancho, nézd mily hihetetlen látomány. Siess fiam s lásd, mire
képes a bűvölés, a boszorkányság és a varázslók!

Sancho oda érkezett, s a mint az egyetemi tanuló arczát meglátta, vetett
magára ezer keresztet s mondott ugyanannyi imádságot.

A földre terített lovag e közben az élet legkisebb jelét sem adta,
Sancho végre pedig így szólt urához:

– Én a mondó vagyok, uram, ne is gondolkozzunk sokat, hanem fogja
nagyságod azt a kardot s üsse torkába ennek a Carrasco Samson formájú
tanulónak, hátha hamarjában valamelyik varázsló ellenségét teszi el
benne láb alól.

– Nem rosz tanács – jegyzé meg Don Quijote – mert annál jobb, mennél
kevesebb az ellenség; s azzal kardot rántott, hogy úgy járjon el, a hogy
Sancho tanácsolta.

E pillanatban azonban ujabb csoda történt. A Tükrök lovagjának
fegyvernöke szaladt oda nagy lelkendezve, de – most már híre hamva sem
volt többé az iménti tenger-orrának.

Messziről kiáltott már:

– Megálljon, señor Don Quijote! Legjobb barátját öli meg, Carrasco
Sámsont.

Sancho oda nézett az ismerős hangokra, s most orrtalansága ijeszté meg
majdnem épen annyira mint az előbb nagyorrusága. Meglepetesében egyebet
se tudott kérdeni ez egy pár szónál:

– Hát az orrod?

– Az orrom? – kérdé a másik tettetést színlelve – talán itt van az
arczom közepén.

– Igen, de az a másik!

– Sancho pajtás – mondá a rútságából megint emberi formát öltött
fegyvernök – ugyan ne tréfálj. Nem ismersz? Nem látod, hogy én testestől
lelkestől Cecial Tamás vagyok, a te földid és komád.

– Szentséges szüz Mária! kiálta fel Sancho mintegy nehéz álomból
lassanként felocsudva – akármi legyek, ha ez nem a Cecial Tamás,
falunkbeli szomszédom és komám! De hát az orrod hol van, ember, az a te
rettenetes ormányod?!

– De Sancho! – erősködék a másik is – félrebeszélsz? Láttál te engemet
valaha máskép mint a magam tisztességes orrával?

– Varázslat, varázslat! – mormogá Sancho – kézzel fogható varázslat!

És egyre rázza a fejét csodálkozásában.

– S pedig gonoszindulatú, ellenséges varázslat! tevé hozzá Don Quijote
is – a mely halálos ellenségeinket egyszerre legjobb barátainkká
változtatta el, hogy kiirtásukban s ez által teljes diadalunk
élvezésében megakadályoztasson.

– Pedig meg ne öljön bennünket, lelkem édes señor Don Quijotém –
esdeklék Cecial Tamás térdre borúlva – mert én az igazi Cecial Tamás
vagyok, ez a lovag pedig, ha ugyan estében meg nem halt, a valóságos
Carrasco Sámson!

E közben a Tükrök lovagja is magához jött, mit Don Quijote észre vevén,
kivont kardja hegyét a földön fekvő szemének szögezte s így szóla hozzá:

– Egyedül annak köszönheted életben maradásodat, a kinek képét hirtelen
magadra öltötted, nyomorúlt, s a ki nekem igen kedves barátom. De még
így is halál fia vagy, ha ünnepélyesen el nem ismered, hogy a páratlan
Dulcinea del Toboso, származására, tehetségére és tulajdonaira nézve
annyira fölötte áll a te Casildea de Vandaliádnak, mint a menny a
földnek!

– Elismerem! – nyögte a szegény Sámson keservesen, a kinek estében majd
minden csontja kiment a helyéből.

– Fogadod-e továbbá – folytatá Don Quijote, – hogy ha e tusakodás, s a
mint igaz ügyemtől előre várható vala, az én diadalommal végződő párbaj
után még életben maradsz, elmégy Tobosoba, megjelensz Dulcinea előtt, és
fejedelmi palotáját térden csúszva háromszor megkerülvén bebocsátást
kérsz hozzá, bevallod előtte bűnödet és felajánlod magadat
életre-halálra, hogy ám azt cselekedje véled a mit épen kedve tart.

– Fogadom – nyögé Sámson – s oh bár csak meg is tehetném, magam
szeretném legjobban!

– Igéred-e végűl – így fejezé be vallatását Don Quijote – hogy, ha Doña
Dulcinea del Toboso szabadon bocsát, azonnal fel fogsz keresni engemet,
kihez hős tetteim híre és nyoma elegendő vezető gyanánt fog szolgálni,
hogy eljöjj és híven elmondd mit végzett, minő büntetést szabott rád
Dulcinea, s te mennyire feleltél meg kötelességednek?

– Igérem! – mondá a vallatott.

– Valamint még azt is hinned és vallanod kell – tevé hozzá Don Quijote –
hogy ama lovag, a kit legyőztél, nem volt s nem is lehetett Don Quijote
de la Mancha, hanem más valaki, a ki hozzá hasonlított; valamint én is
hiszem és vallom, hogy te bármennyire hasonlíts is a tanuló Carrasco
Sámsonhoz, nem az vagy, hanem más valaki a ki hozzá hasonlít s a kit
ellenségeim annak képében állítottak ide szemem elé, hogy lángharagomnak
kitörését visszatartóztassam és fékezzem s fényes győzedelmem dicsőségét
csak szelíden használjam.

– Mindent akképen vallok, hiszek és érezek a miképen nagyságod vallja,
hiszi és érezi – viszonzá a csipertes lovag, de most arra kérem,
emeljenek föl, ha lehetséges, mert igazán úgy megütöttem magamat, hogy
kékebb zöldebb lehetek az égboltozatánál.

Don Quijote és a maga fegyvernöke, Cecial Tamás emelték föl, mely
utóbbiról Sancho le nem vette a szemét s utoljára is így szólott hozzá:

– Tomé, Tomé, ha most nem te volnál az, a ki vagy, diadalunk jogos
zsákmánya gyanánt bizony elvenném tőled azt a maradék nyúlpástétomot meg
a mit a kulacsban még benne hagytunk. De így nem bántlak, nem veszem el
tőled, – eredj haza békén s hirdesd el a faluban, hogy Sancho Panza
milyen nagylelkü fegyverhordozó.

Cecial Tamásnak annyira leesett az orra, hogy válaszolni se tudott
komájának. Kedvök szegetten keltek utra legyőzött gazdájával s a
mennyire csak a sérülés megengedé, sietve is, hogy mentől előbb falut
érjenek, a hol a megsérült lovagra flastromot rakassanak s kificzamodott
csontjait helyre igazítsák.

Mig azonban ők odaérnek, mi hamarjában elmondhatjuk, hogy a Tükrök
lovagja csakugyan Carrasco Sámson volt, a ki a lelkész és a borbély
tudtával azért ösztönzé egykor oly nagyon harmadik kirándulására is Don
Quijotet, mert azon tervet koholta, hogy majd ő is felöltözik kóbor
lovagnak, utána megy, párbajra hívja, legyőzi – a mit bizonyosan hitt –
s akkor aztán azt tűzi ki diadala jogánál fogva, hogy Don Quijote menjen
haza rögtön s egy álló esztendeig ki ne merjen mozdulni falujából, mely
idő alatt talán majd csak eszére lehet téríteni.

Fegyvernöke gyanánt csakugyan az igazi Cecial Tamást, Sancho komáját
vitte magával a ki nem viselhetvén lebocsátott sisakot: azon esetre, ha
Sancho Panzával találkozik, a felismertetés veszedelmének elkerülése
végett egy nagy ál-orrot hordott zsebében, melyet akkor éjjel mindjárt
fel is ragasztott s mely úgy eltorzítá ábrázatát.

A szerencse azonban nemcsak hogy nem kedvezett Carrasco Sámson tervének,
sőt annyira ellenséges volt, hogy bizony élete forgott koczkán. Ennek
megmentése végett volt kénytelen a szegény Cecial Tamás is hirtelen
lekapni és zsebredugni a nagy orrot, s megismertetni magát Sanchoval. De
meg is fogadta ekkor, hogy sem fegyverhordozónak be nem áll többé, sem
pedig a maga tisztességes orrán kívül semmi mást soha életében se kiván
ezután viselni az ábrázatán.


X. FEJEZET.

Hogyan lett a Bús-képű lovag Oroszlán lovaggá.

Valamint minden diadala rendesen büszkébbé, elbizottabbá s a
lovagosdiban még hóbortosabbá tette Don Quijotét, úgy a mostani párbaj
után is különös nagy elégedettséggel folytatá útját, mert dicsősége
érzetében csakugyan azt hitte, hogy ez idő szerint a kerek világnak ő a
legderekabb kóbor lovagja. Már ezentúl akármi kalandba ereszkedjék is
egy se lesz olyan a mit ne fogna jól és sükeresen végrehajtani. Föl se
vette többé a bűbájosságot és a varázslókat, hiszen ime most a
megtestesült varázsláson győzelmeskedett, hihetőleg valami jóakaró
bűbájos segítségével, a ki az ellenségesnek ellene szegűlt A töméntelen
sok botütés, a mit lovagsága folytán kapott, sem az a kőzápor, mely
fogai felét kiütötte, mind ez eszébe se jutott többé, s azt mondá
magában: ha szerit tudná ejteni, hogy Dulcineát feloldhatná valami uton
módon a varázs alól, nem irigylené a legnagyobb szerencsét sem, melyben
a mult századok akármelyik leghíresebb kóbor lovagja részesült vagy
részesülhetett.

Még folytonosan ez a képzelődés foglalkoztatá, mikor Sancho egyszer így
szóla hozzá:

– Nem csodálatra méltó-e, uram, hogy az én eszemben még most is az én
Cecial Tamás komám rettenetes és iszonytató orra jár minduntalan?

– S te csakugyan azt hiszed, Sancho – kérdé Don Quijote – hogy a Tükrök
lovagja a tanuló Carrasco volt, fegyvernöke meg a te Cecial komád?

– Magam se tudom mit feleljek – viszonzá Sancho – de annyi szent, hogy
nagyobb hasonlatosságot az utósó porczikáig soha életemben se láttam
mint e között, meg azon emberek között a kiket ábrázoltak.

– Beszéljünk okosan, Sancho – felelt Don Quijote. – Jer ide. Ugyan mi
oknál fogva eshetett volna meg az, hogy a salamancai egyetem egyik
fénycsillaga, a tanuló, Carrasco Sámson kóbor lovaggá öltözzék, védő és
támadó fegyverekkel lássa el magát, hogy velem viadalra keljen? Avagy
ellensége voltam én valaha? Szolgáltattam-e okot arra bármikor, hogy
haragosom legyen? Vetélytársa vagyok-e én? avagy ő fegyverviselő
férfiú-e, hogy talán irígyelje azt a dicsőséget, melyet én a
fegyverhordás által kivívtam?

– De az a rettenetes nagy hasonlatosság, uram!

– Mind csak az engem üldöző roszakaratú varázslók csalfasága és
ármányossága – mondá Don Quijote a komoly meggyőződés hangján. Azok
előrelátták, hogy e párbajban én leszek a győztes, úgy intézték tehát a
dolgot, hogy a legyőzött lovag öltse föl egyszerre az én kedves tanuló
barátom képét, hogy iránta érzett barátságom vesse magát kardom éle és
karom szigorúsága közé, s az mérsékelje szivem méltó haragját, s ekképen
menthesse meg életét az, a ki csalfaság és ármány által az enyimtől
akart megfosztani engemet. A minek bizonyságára, magad tudod, Sancho,
saját tapasztalatodból, mely nem fog hazugságban hagyni s ámítani, mily
könnyű a varázslóknak az arczokat átváltoztatniok s a szépet rúttá, a
rútat széppé tenniök, hiszen alig egy-két napja tulajdon szemeddel
láttad a páratlan Dulcineát, a maga főúri egész természetes valóságában,
mig viszont én csak egy igen közönséges tenyeres, talpas, durva munkához
szokott parasztleányt láttam. S ha már ez az átkozott varázsló elég
vakmerő vala egy ily szörnyű átváltoztatást vinni véghez, nincs abban
semmi különös, ha ugyanazt cselekedte Carrasco Sámson és a te komád
képével, hogy kiragadja markomból a győzelem dicsőségét. Mindazáltal
akármint legyen is, nekem megvan az a vigasztalásom, hogy utóvégre
akármi alakot öltött legyen, mégis csak én diadalmaskodtam ellenségemen.

– Isten tudja mindennek igazságát – viszonzá Sancho, s mivel tudta, hogy
Dulcinea átváltozása az ő csalfasága és ármánykodásának munkája: sehogy
sem volt kibékülve az egész eseménynyel. Mert ha Carrascónál is csak
olyan túlvilági varázslás játszott szerepet, a milyen Dulcineánál, akkor
ugyan nagy bolondnak kell annak lennie, a ki elhigyje, hogy a szemmel
láthatók és kézzel foghatók nem azok, a kik.

Most azonban nem mert gazdájával feleselni, nehogy olyan szót találjon
kivakkantani, a mi által kisülne hazugsága.

Ez a beszélgetés folyt közöttük, midőn egy ember érte utól őket, a ki
ugyancsak ezen az úton jött nyomukba egy igen szép almásszürke paripán.
A lovasnak mind öltözete, mind arcza, mind nyájas köszöntése, melylyel a
lassabban haladókat üdvözlé, mind arról tettek tanúságot, hogy előkelő
állású s művelt lelkű ember lehet. Don Quijote az ilyenek társaságát
mindig nagyon kedvelvén, most is nemcsak a legudvariasabban viszonzá
köszöntését, hanem még így is szóla hozzá:

– Lovag úr, ha nagyságod egy úton megy velünk, s útja nem épen nagyon
sietős, igen nagy hálára kötelezne, ha mihozzánk csatlakoznék.

Az útas megrántotta sebesen futó paripája kantárszárát s így felelt:

– Nagy szerencsémnek fogom tartani, ha nagyságod társaságát élvezhetem.
Utam egyenesen erre vezet, nem is szerfölött sietős, a mennyiben
látogatóból haza megyek, s igy kész örömmel fogadom el a szíves
meghívást, mely kétségkívül csak nekem lesz nyereség.

Don Quijote nem késett ez udvarias szavakat még udvariasabbakkal
viszonozni, s egyszersmind tetőtől talpig szemügyre venni a majdnem
egészen zöld ruhába öltözött lovagot. Korára nézve ez mintegy 50 éves
lehetett, haja ritka, orra hajlott s tekintete félig vidám, félig
komoly, szóval mind öltözete, mind egész alakja arról tettek tanúságot,
hogy nem közönséges ember. A mit viszont a Zöld lovag jegyzett meg Don
Quijote felől, az volt, hogy ilyen fajta meg külsejű embert soha
életében eddigelé még nem látott. Bámulta lova hosszúságát, a lovag
magas termetét, arcza soványságát és sápadtságát, fegyverzetét, egész
külsejét s magatartását, a mi olyan képet s alakot mutatott, a milyet ez
országban már régtől fogva nem láttak.

Don Quijote igen jól látta, mily nagy figyelemmel nézi őt az idegen, s
leolvasta meglepetéséről titkos ohajtását is, s a mily udvarias és
szíves volt, hogy másoknak kivánságát teljesítse, s azoknak örömet
szerezzen, most sem várta be amannak kérdését, hanem maga ment feléje s
így szóla hozzá:

– Nem csodálom, hogy nagyságod annyira megbámulja azt a bennem látott
alakot, mely annyira újszerű és oly eltérő a mindennap látható
alakoktól. Nagyságod csodálkozása azonban rögtön alább fog hagyni, ha
kimondom, a minthogy ki is mondom, hogy én azon lovagok közé tartozom, a
kikről azt szokták mondani, hogy kalandok után járnak. Szülőföldemről
eltávoztam, vagyonomat elzálogosítám, kényelmemről lemondtam s a
szerencse karjai közé vetettem magamat, hogy ám vigyen a merre néki
tetszik. Fel akartam támasztani halottaiból a már enyészetnek induló
kóbor lovagrendet s immár jó ideje, hogy járom is a világot és sokat
gyámolítottam, sokat fölsegítettem. S igy jeles, számos és keresztyén
hős tetteimért kiérdemeltem azt, hogy nevemet a hír máris felkapja
hangzatos ajakára és ismertté tegye nagy meszsze földön. Szóval, hogy
röviden egybefoglaljam, én Don Quijote de la Mancha vagyok, más néven a
búsképü lovag; s bárha igaz, hogy nem illik az embernek maga-magát
dicsérni, nekem néha meg kell tennem, a mikor nincs körülöttem másvalaki
a ki dicsérjen. Ekkép tehát nemes uraságod nem csodálkozhatik ezentúl
oly szerfölött sem e lovon, sem e dárdán, sem e pajzson, sem e
fegyvernökön, sem egész összes fegyverzetemen, sem arczom sárgaságan,
sem neki vékonyodott soványságomon, ha már tudja ki vagyok én s minő
tisztséget gyakorlok.

E szavak után Don Quijote elhallgatott. A zöld ruhás pedig, a mint
feleletének késedelmezéséből nyilván kitűnt, maga sem volt tisztában
magával mit válaszoljon; jó sok idő mulva azonban végtére így szólott:

– Meglepetésemből igen jól kitalálta szivem ohajtását lovag úr; azonban
csodálkozásomat még sem tudta eloszlatni, sőt ellenkezőleg még jobban
fölgerjeszté, mert igazán nem tudom elképzelni, hogy a mai világban
hogyan tarthassa valaki szükségesnek a kóbor lovagságot, s hogyan
lehessen kedve kóbor lovagnak állani.

A zöld köpenyes e szavaira, kit Don Diegonak hívtak, Don Quijote a maga
szokott áradozó modorában válaszolt, védve a lovagságot és
lovagregényeket, a mit Sancho már annyiszor, de annyiszor hallott, hogy
maga is majdnem könyv nélkül el tudta volna már mondani. Ez a
beszélgetés tehát nem lévén ínyére, letért az útról, hogy egy kis tejet
vagy más egyéb ilyest kérjen azoktól a pásztoroktól, a kik ott a
közelben épen juhaikat fejték.

A két úr között tovább folyt a heves beszélgetés, midőn Don Quijote
egyszer feltekintett s látta, hogy egy szekér jön velök szemközt mely
teli van tűzdözve királyi lobogókkal. S mindig, valahányszor csak a
kóbor lovagságot valaki megtámadta, ő azonnal rajta volt minden áron
alkalmat keresni, hogy az ellenkező nézetűeket cselekedetek
tanubizonysága által győzze meg a kóbor lovagság szükséges voltáról, úgy
most is azonnal az villant agyán keresztül, hogy itt olyan kaland
kínálkozik, mely a kóborság dicsőségét bizonyosan elé fogja mozdítani s
iránta tiszteletet gerjeszteni még abban is, a ki – mint látszék –
ellenszenvvel viseltetett ellene. Nagy fenszóval odakiáltott tehát
Sanchohoz, jőjjön tüstént s hozza hamar a sisakját.

Neve hallatára Sancho mindjárt felfigyelt, de meglehetős zavarba jött
mikor azt hallotta, hogy olyan sürgetve siettetik visszatértét. Ugyanis
igen kellemes dologgal volt elfoglalva; a mennyiben épen akkor elkészült
friss túrót vett a pásztoroktól, kiknél ez is volt kapható. Hamarjában
azt se tudta mit kezdjen a túróval, hová tegye, mibe vigye, már pedig ha
egyszer kifizette az árát, bizony csak nem akarta ő ott hagyni
hamarosan; abban állapodott meg tehát, hogy beleönti gazdája sisakjába.
A sisak ugyan is szépen ott függött az ő nyerge kápájára akasztva, s
belseje szinte maga kínálkozott arra, hogy a még egészen puha túrót
beletegye. Meg is tette, s azzal nyomban oldalba ütvén két sarkával
szamarát, sietve nyargalt gazdájához.

– Ide hamar! – szóla Don Quijote, ki sem mondva a sisak nevét, hanem úgy
a mint volt egyenesen elkapva Sancho nyerge mellől – vagy én nem értek a
kalandokhoz, vagy itt olyasmi van készülőben, a mi minden kételkedéssel
szemben, örök dicsőséget szerezhet a kóbor lovagságnak.

Sancho sejté mi van készülőben; de hiában! sem nem merte, sem nem
lehetett már figyelmeztetni urát, hogy a sisakot úgy a mint van a világ
minden kincseért se nyomja a fejébe, mert mindjárt szörnyü csunya
dicsőséget lát az egész kóbor lovagság. Don Quijote hirtelen föltette a
sisakot, s harczra készülve, jó erősen bele is nyomta fejébe, miáltal a
turó úgy összenyomódott, hogy levet eresztett s a savó végig csorgott a
hős manchai lovagnak, a kóbor lovagság tükrének és virágának képén,
szemén, száján, bajuszon és szakállán.

Soha olyan meglepetést, mint Don Quijoteé e váratlan eseményre!

– Mit jelentsen ez Sancho? – kérdé látható megdöbbenéssel. – Majd úgy
látszik, mintha a koponyám lágyúlna vagy agyvelőm kezdene olvadni, vagy
tetőtől talpig csurom-viz lennék az izzadtságtól. Meg lehet hogy
izzadok, de bizonyára mondom, nem félelemben. Kétségtelen, hogy ez
rettenetes kaland lesz, a mi rám várakozik. Adj valamit, a mivel
megtörülközhessem, mert ez a tenger verejték majd megvakít.

Sancho mélyen hallgatott s oda nyujtott neki valami kendőt, és áldá
magában az istent, hogy gazdája nem jött a dolog igazi nyomára.

Don Quijote megtörülközött, aztán levette a sisakot, hogy lássa, mi
hűtötte le úgy a fejét s megpillantva benne azt a fehér kását, orrához
vitte s megszagolta.

– Dulcinea del Toboso, páratlan tökéletességű királyném üdvösségére
mondom – kiáltá fel lángharaggal – te most-öntött túrót tettél a
sisakomba, semmire való gazember, esztelen fegyverhordozó!

Mire Sancho a legnagyobb higgadtsággal és tettetett nyugalommal így
felelt:

– Ha túró, úgy adja ide nagyságod, hadd eszem meg; de mégis… egye ám meg
az ördög, a ki bele tette. Ugyan hogy lehettem volna én olyan vakmerő,
hogy nagyságod sisakját így bemocskoljam? Ezt ugyan jól eltalálta
nagyságod. Igaz hitemre mondom, señor, a mint isten tudnom adta, már
bizonyos, hogy a boszorkányosok között nekem is meg vannak a magam
ellenségei, a kik azért üldöznek, a miért hogy keze-lába vagyok
nagyságodnak. Azok tették ebbe a sisakba ezt a rondaságot, hogy
nagyságodat rám haragítsák, hogy aztán szokása szerint össze-vissza
törje, zúzza minden bordámat. Most az egyszer azonban porúl jártak, mert
tudom isten, van az én uramnak annyi esze, hogy meggondolja, hogy én
nálam se tej, se más ilyes nincsen, de meg ha volna is, inkább a
gyomromba raktam volna, mint a sisakomba.

– Az is meglehet – mondá Don Quijote.

Don Diegonak, a ki mindezt látta, hallotta, nem fogyott csudája kivált
akkor, a mikor Don Quijote szemét, száját, arczát, sisakját megtörülvén,
ezt meg-meg fejére tette, lábát keményen megveté kengyelében, kardját
megtapintotta s aztán dárdáját marokra fogva így szóla:

– Most már jőjjön a minek jönni kell, én itt vagyok s kiállok bátran
magának az ördögnek is!

E közben a fellobogózott különös kocsi oda érkezék hozzájok. Valami
roppant nagy zárt ketrecz volt rá téve, mely az egész kocsit elfoglalta.
Ember pedig más sem jött velök, mint a kocsis öszvérháton s rajta kívül
egy másik ember, a ki a kocsi elején ült.

Don Quijote útjokba állt s igy szóla hozzájok:

– Hová atyafiak? Micsoda kocsi ez, mit visznek rajta s milyen lobogók
ezek?

Mire a kocsis ekképen válaszolt:

– A kocsi az enyim, rajta pedig két hatalmas oroszlánt viszünk
ketreczben. Az orani helytartó küldi az udvarhoz ő felségének ajándékba;
a lobogók urunk és királyunk lobogói, annak jeléül, hogy az övé, a mit
viszünk.

– S nagyok ezek az oroszlánok? – kérdé Don Quijote.

– Olyan nagyok – vette át most a szót a kocsi elején ülő ember – hogy
nagyobbakat sohasem hoztak Afrikából Spanyolországba. Én vagyok az
etetőjök, s hoztam én már máskor is oroszlánt, de még ekkorát soha egy
ízben sem. Épen egy pár, him és nő. A him itt van az első ketreczben, a
nőstény pedig a hátulsóban; ma még nem ettek s éhesek is nagyon, mi
végre kérem is nagyságodat, ne tartóztasson bennünket, mert sietnünk
kell, hogy mentül előbb megetethessünk.

Mire Don Quijote ajkait mosolyra vonva így válaszolt:

– Oroszlán-kölykeket hozzám? Hozzám fia-oroszlánokat és e mostani
órában? De, istenemre mondom, majd megmutatom azoknak az uraknak, a kik
ide küldték, vagyok olyan ember, a ki nem ijed meg az oroszlánoktól!
Szálljon le, jó ember, s minthogy kegyelmed az oroszlán etető, nyissa ki
csak ezeket a ketreczeket, ereszsze ki e vad állatokat, hadd mutassam
meg nekik e nyílt mezőn, ki az a Don Quijote de la Mancha, minden
bűbájos daczára és ellenére is, a kik ezen oroszlánokat ide küldték.

– Ahá! – mondá magában e szavakra a nemes úr – most üt ki a szög a
zsákból, hogy a mi lovagunk milyen legény! A túró csakugyan
fellágyította koponyáját és elhigította agyveléjét.

E közben Sancho is oda lépett Don Diegohoz és így rimánkodék:

– Uram, az isten szent szerelmére kérem, akadályoztassa meg nagyságod
valami módon, hogy gazdám bele ne kössön az oroszlánokba, mert ha
beléjök köt, itt szaggatnak bennünket darabokká, a hányan csak vagyunk.

– De hát oly bolond a kegyelmed gazdája – viszonzá a nemes – hogy
csakugyan attól lehet tartani, hogy beléjök köt az ilyen vad állatokba?

– Nem bolond az uram, – felelé Sancho – hanem vakmerő.

– Majd teszek én róla, hogy ne legyen az – mondá a nemes – s ezzel
odalépvén Don Quijotehoz, ki az etetőt egyre sürgeté, hogy a
ketreczajtót kinyissa, így szóla hozzá:

– Lovag úr, a kóbor lovagoknak csak olyan kalandokba kell bocsátkozniok,
a melyek felől remélhetik, hogy jó véget érnek, nem pedig olyanokba, a
melyekről előre láthatják, hogy rajta vesztenek. Mert az olyan
bátorságban, mely a vakmerőség határán is túl megy, több a bolondság
mint a hősiség. Ezek az oroszlánok egyáltalában nem nagyságod ellen
jönnek; eszök ágában sincs! Ajándékba küldték a királynak, s kár lenne
útjokat állani és feltartóztatni.

– Ilyen dologba ne avatkozzék az, ki a kóbor lovagság szükséges voltát
tagadja – viszonzá Don Quijote meglehetős ingerülten. – Ez az én dolgom,
s én tudom, hogy ezek a tisztelt oroszlánok én ellenem jönnek-e vagy se?

S azzal megint az oroszlánetetőhez fordúlva, így szóla:

– Lelkemre mondom, silány ficzkója, kinyisd nekem tüstént azokat a
ketreczeket, máskülönben a kocsihoz szögezlek ezzel a dárdával.

A kocsis látva, hogy ennek a fegyveres kisértetnek ugyan hiába
beszélnek, igy szóla hozzá:

– Kegyelmes uram, csak azt engedje meg, hadd fogom ki öszvéreimet s hadd
meneküljek velök, míg az oroszlánokat ki nem eresztik, mert ha ezek
odalesznek, ki nem heverem holtom napjáig sem, mert se égen, se padláson
nincs egyebem ennél a kocsinál meg öszvéreimnél.

– Oh kicsinyhitű! – viszonzá Don Quijote – szállj le tehát és fogj ki s
tégy kedved szerint, bárha tudom, hamar belátod, hogy hijába való munkát
cselekedtél s ez az aggodalmad merőben felesleges volt.

A kocsis földre ugrott, s a mint tudott oly sebesen látott a kifogáshoz,
mig az oroszlánetető nagy fenszóval ezt mondá:

– Tanú gyanánt hívok fel minden embert valaki csak itt van, hogy
akaratom ellen s kényszerüségből nyítom ki a ketreczeket s eresztem ki
az oroszlánokat, s hogy szemébe mondom ennek az urnak, hogy azon kárért
és veszedelemért, a mit ezek a vadállatok okozni fognak, ő a felelős s
neki kell megtérítenie mindent, még az én béremet és jussomat is. Az
urak meg előbb semmint ajtót nyitok, meneküljenek mind, a hová tudnak,
mert a mi engem illet, én nem félek, hogy az orszlánok bántsanak.

A nemes úr még egyszer megkérte, ne tegyen ilyen bolondot, mert
valóságos istenkisértés ily esztelenséget elkövetni. Mire Don Quijote
azzal válaszolt: tudja ő, hogy mit cselekszik. A nemes azt felelte,
vigyázzon, ő azt hiszi, csalatkozik.

– Már most, uram, – szakasztá félbe Don Quijote a beszélgetést – ha nem
akar nézője lenni annak, a mi nagyságod véleménye szerint szomorújáték
lesz, akkor kapja sarkantyuba a lovát és meneküljön. Minek hallatára
Sancho könnyes szemekkel kért, könyörgött, hagyjon fel szándékával, mert
hiszen ahhoz képest, a mi itt készül, a szélmalomharcz, a szörnyü
kótisok, egy szóval életének minden aja-baja mind csupa merő lakodalom.

– Uram, kedves uram – rimánkodék Sancho – itt nincs ám semmi
boszorkányság vagy ilyesféle, hanem van akkora igazi oroszlán, hogy a
mint én a ketrecz hasadékán keresztül csak a körmit megláttam, mindjárt
azt kellett gondolnom, hogy a melyik oroszlánnak ekkor a körme, az maga
nagyobb lehet egy hegynél.

– Legalább félelmed – viszonzá Don Quijote – látja, tudom, akkorának
mint a félvilág. Eredj Sancho, hagyj magamra, s ha itt halok meg, tudod
már, mibe egyeztünk egykoron. Dulcineához elmégy… De nem mondok többet.

Most már bizonyos volt, hogy nem akar felhagyni esztelen szándékával.

A zöld ruhás lovag kész lett volna erővel is ellenállani, azonban
belátta, hogy fegyvereik nem egyenlők s nem tartotta észszerűnek, bolond
emberbe belekötni, már pedig Don Quijotét most egészen annak ismerte. A
lovag nem hagyott alább az oroszlán-etetőhez intézett sürgetéseivel s
fenyegetőzéseivel, minek aztán az lett a következménye, hogy a nemes úr
sarkantyúba kapta a paripáját, Sancho meg a szamarát, valamint a kocsis
öszvéreit, s eszök veszetten futtatni kezdének, mindnyájoknak az lévén
legfőbb törekvésök, hogy a kocsitól mentül tovább juthassanak, mire az
oroszlánok a ketreczből kiszabadúlnak.

Sancho már előre megsiratta gazdája halálát, mert egészen bizonyosnak
hitte, hogy ez alkalommal ott vesz az orszlánok körmei között; átkozta a
sorsot és jajt kiáltott még arra az órára is, mikor arra tökélte el
magát, hogy megint szolgálatba lépjen. Azonban minden sírása, jajgatása
se gátolták, hogy a szamarat mindegyre ne sarkalja, hogy mind messzebb
meg messzebb legyen a kocsitól.

A mint az oroszlán-etető látta, hogy a menekvők már jó távol estek, ujra
kérte, könyörgött Don Quijotenak s még egyszer elmondta a már
elmondottakat, a lovag azonban csak annyit felelt, hogy ezt már
hallotta, s ne fáraszsza magát több kéréssel, könyörgéssel, a mi úgy sem
használ semmit, hanem inkább siessen.

Az alatt, mig az oroszlán etető az első ketreczajtó nyitásához látott,
Don Quijote arról gondolkozott, hogyan lesz jobb a viadalt küzdeni,
gyalog e vagy lóháton? Végre arra határozta el magát, hogy gyalog küzd
meg, mert attól tartott, hogy az oroszlánok megpillantása Rocinantet
elrémítené. Ennek következtében a földre pattant, dárdáját félre lökte,
pajzsát karjára füzte, kardját kirántotta s kimért léptekkel, bámulatra
méltó hidegvérűséggel s bátor szívvel oda ment a kocsi elé, magát lelke
mélyéből isten és Dulcinea kegyeibe ajánlva.

Mikor az oroszlán-etető látta, hogy Don Quijote már ott áll egészen
csatára készen, s neki a hím-oroszlánt ki kell eresztenie, ha csak a
megsértett és vakmerő lovag haragját magára vonni nem akarja: csinján
kinyította azon ketrecz ajtaját, melyen belűl – a mint már említettük –
a hím-oroszlán volt, a mely csakugyan rendkívül nagynak s borzasztó és
ijedelem gerjesztő tekintetűnek látszék. A legelső is, a mit tett, az
vala, hogy megfordúlt a ketreczben, a melybe vetették, körmeit
kimeresztette s egész hosszában kinyujtózék, aztán száját feltátott,
roppant nagyot ásított, s majdnem két arasznyi nyelvét kiöltötte,
megnyalta vele szemét s megmosta arczát. Mikor ez megtörtént, fejét
kinyujtotta a ketreczből, jobbra balra széttekintett, szikraképen égő
két szemével s olyan tekintettel, oly fenyegető mozdulattal, hogy magát
a megtestesült vakmerőséget is el tudta volna rémíteni. Egyedül az egy
Don Quijote kísérte szakadatlan figyelemmel s alig várta, mikor ugrik le
már a kocsiról, mikor kaparíthatja kezei közé, hogy aztán darabokra
szabdalja.

Páratlan hóbortossága egész eddig a szélsőségig ment; a nagylelkü
oroszlán azonban sokkal illedelmesebb lévén mintsem merész, s mitse
törődve azzal a sovány, csupa csontja-bőre lovaggal, szépen megfordúlt,
s farka táját tartva neki Don Quijotenak, nagy csendesen és nyugodtan
ujra lefeküdt a ketreczbe. Don Quijote ennek láttára azt parancsolta a
felvigyázónak, csapkodjon rá az oroszlánra s kényszerítse így a
kiugrásra.

– De már azt nem teszem – viszonzá a felvigyázó – mert ha én izgatom,
legelőször is engemet szaggat szélylyel. Nagyságod nagyon beérheti
azzal, a mi történt, mert ennél többet a legnagyobb bátorságtól sem
lehet követelni; nem jó lenne még egyszer szerencsét próbálni. Az
oroszlán előtt nyitva az ajtó, szabadságában áll kirontani vagy benn
maradni, minthogy pedig mindeddig ki nem rontott, nem is fogna kirontani
egész nap se. Nagyságod szívének hősiségéről senkinek sem lehet többé
semmi kétsége. Semmiféle bajnok küzdő sem lehet egyébre kötelezve,
legalább a mint én tudom, mint arra, hogy ellenfelét kihívja s aztán a
nyílt mezőn bevárja; ha ez az ellenség nem jelen meg, őt bélyegzi a
gyalázat, míg a reá várakozó a győzelemnek koronáját nyeri.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – zárd be hát az ajtót, barátom, s
szolgáltass ki számomra egy bizonyítványt oly formában, a mi tőled a
legjobban telik, mely mindazt elmondja, a mit itt láttál: tudniillik,
hogy ajtót nyitottál az oroszlánnak, én vártam rá, ő még sem jött, hanem
visszafeküdt. Egyébre nincs szükségem, s ezzel pusztúljon a varázslat,
isten segítse az észt és az erényt, és az igaz lovagságot. Zárd be, a
mint mondtam, az ajtót, mig én meg jelt adok a megfutottaknak és
távollevőknek, hogy térjenek vissza és a te szavaidból értesüljenek az
egész eseményről.

[Illustration]

Az oroszlán-etető úgy is tett, Don Quijote pedig rá kötvén dárdája
hegyére azt a kendőt, a melybe belétörülközött, mikor a savózápor
szemin-száján végig csurgott, utánok kiáltozott a többieknek, a kik még
egyre szaladtak s majd minden lépésnél vissza-vissza néztek, mind egy
rakáson s élökön a nemes ember. Azonban alighogy Sancho észrevette a
fehér kendő lobogtatásával adott jelt, felkiálta:

– Akármi legyek, ha uram meg nem győzte a vérengző vadállatokat, mert
ime utánunk kiált.

Erre mindnyájan megállottak s látták, hogy a ki jelt ád, az csakugyan
maga Don Quijote, s így valami kevéssé neki bátorodva lassanként
közeledni kezdének, mig végre tisztán kivehették Don Quijote hívogató
kiáltozását. Végre csakugyan oda bátorkodtak a kocsihoz, s mikor ide
érkeztek, Don Quijote így szólítá meg a fuvarost:

– Fogja be ujra az öszvéreit, atyámfia, s aztán menjenek tovább isten
hírével. Te meg, Sancho, adj nekik fejenként két aranyat, az legyen a
kárpótlás, a miért miattam késtek.

– Adok én szíves-örömest – viszonzá Sancho – de hát az oroszlánokból mi
lett? Végök van-e, vagy élnek?

Ekkor a felvigyázó körülményesen elbeszélte szakadazottan az egész nagy
viaskodás lefolyását s kidícsérte, a mennyire csak isten tudnia adta Don
Quijote bátorságát, a kinek puszta tekintetétől az oroszlán úgy
megfélemlett, hogy se nem mert, se nem akart a ketreczből kijönni, bárha
a ketreczajtó ugyancsak sokáig nyitva volt: s hogy ő azt mondta a
lovagnak, valóságos istenkísértés lenne, ha az oroszlánt felbőszítenék s
erőszakosan kergetnék ki, a mint a lovag váltig akarta is, mig utóbb
aztán sokára és nagynehezen mégis csak beleegyezett, hogy ő az ajtót
bezárja.

– Nos, Sancho, mit mondasz ehhez? – kérdé Don Quijote – kifog-e hát a
varázslat az igazi bátorságon? A varázslók megfoszthatnak a
szerencsétől, de karom erejétől s rendíthetetlenségemtől sohasem!

Sancho az aranyokat oda adta, a fuvaros befogott, az oroszlán etető
kezet csókolt Don Quijotenak kegyes jóságaért s megigérte, hogy ezt a
bátor cselekedetet mindjárt elmondja magának a királynak, mihelyt az
udvarhoz érkezik.

– S ha netalán ő felsége kérdezni találná, ki tette, azt mondja neki
atyámfia: az Oroszlán-lovag, mert azt akarom, hogy mától fogva ezen
névvé cseréljék, változtassák, fordítsák és alakítsák át eddig használt
Búsképű lovag elnevezésemet. A régi kóbor lovagok példáját követem ezzel
is, a kik szintén megváltoztatták nevöket, a mikor kedvök tartotta vagy
jónak látták.

A kocsi aztán tovább ment a maga útján, Don Quijote, mostantól kezdve
tehát az Oroszlán-lovag, Sancho és a zöldruhás is a magokén. Don Diego
oly szíves volt, hogy éjjeli szállásra útitársait meg is hívta
vendégszerető házához, mely meghívást azok a legnagyobb örömmel és
köszönettel fogadván el, néhány órai utazás után kényelmes urilak
barátságos körében pihenték ki e nevezetes nap fáradalmait.


XI. FEJEZET.

A Montesinos barlangjában.

Don Diego házában értesült Don Quijote arról, hogy a nagyhírű Montesinos
barlangja épen útjába fog esni, s nincs is valami nagyon távol azon
helytől, a hol most tanyájukat felütötték.

– Ama bűvös barlang! kiálta fel Don Quijote elragadtatással – melyhez
annyi, de annyi nevezetes esemény fűződik! Ama bűvös barlang, hol a
valóságon alapuló mondák állítása szerint az elbűvöltek és elvarázsoltak
közül oly számosan tanyáznak?! oda lemegyek, oda le kell mennem, én
tudom, hogy miért!

A Sancho által elbűvölt Dulcineára gondolt. Hátha ott megtudhatna
valamit a felől, hogyan lehetne Dulcineát a varázs alól feloldani.

Mihelyt Don Diego hallotta, mily szilárdúl el van határozva, hogy a
barlangot megnézze, azonnal feleslegesnek tartotta volna e semmi sükerre
nem vezethető fáradságról lebeszélni akarni a lovagot, a vendégszerető
háziúrnak mindjárt az oroszlánokkal küzdött kaland, vagy is jobban
mondva, Don Quijote ott tanusított makacssága jutott eszébe, s szinte
bizonyosnak tartá, hogy ha akkor nem lehetett lebeszélni oly nagy
veszedelemmel szemben, most bizonyára még kevésbé. Nem is vette tehát
magának a fáradságot, sőt ellenkezőleg, egy unokaöcscsét kérte föl, hogy
az vezesse a lovagot kivánsága helyére.

Megköszönvén tehát a Don Diego házában talált szives fogadtatást és
vendégszeretetet, nem sokára utra keltek az unokaöcs társaságában s
barátságos beszélgetés közben folytatták utjokat, melyen estére kelve
egy kicsiny falucskáig jutottak, a hol éjjelre meg is háltak. Itt a
vezető azt mondá Don Quijotenak, hogy a Montesinos barlang már csak két
mértföldnyire van, ha azonban csakugyan határozott szándéka bele menni,
akkor múlhatlanúl szükség kötelet venniök, a mit a lovag majd derekára
köt s azon bocsátkozik alá a mélységbe.

Don Quijote azt felelte, hogy ha magába a pokol fenekébe kellene is
leszállania, oda is lemenne, a miért is vettek valami száz öl hosszú
kötelet, s másnap délután mintegy két óra tájban értek a barlanghoz,
melynek szája téres-tágas ugyan, de annyira be van nőve tüskebokrokkal,
vadfügével, tele szederindával s bozótokkal hogy az elborító sűrűség
egészen elrejti szem elől.

A mikor ráakadtak, mind a vezető, mind Sancho Panza, valamint Don
Quijote is leszállottak s a lovagot rögtön nagy keményen rákötötték a
kötélre, s a mig a hurkolás és a csomózás folyt, Sancho így szólott
gazdájához:

– Gondolja meg nagyságos uram mit cselekszik: minek temetteti el magát
elevenen s minek száll le a mélységbe, mint valami üvegpalaczk, a mit
behűteni a kútba leeresztenek? Igen bizony; hiszen nagyságodnak senki se
parancsolja, semmi se követeli, hogy ebben a barlangban motozzon, a mely
gonoszabb lehet akármi farkasveremnél.

– Kötözz és hallgass – viszonzá Don Quijote – az a feladat, mely itt
megoldandó, az én számomra van rendelve Sancho barátom.

Majd a vezető szólalt meg:

– Nagyon kérem nagyságodat, señor Don Quijote, jól kinyissa mind a két
szemét s láttatlan ne hagyjon odalent semmit, mert ilyen vakmerőségre
ritka ember vállalkozik; a ki tehát lemegy, az nézzen jól körül, hogy
tudósítást nyújthasson egyebeknek is.

– Olyan kézben van a dob, a ki jól tudja ütni – jegyzé meg Sancho Panza.

E szavak után, s mikor a kötözést elvégezték, (a mi nem a pánczél, hanem
a zubbony fölé alkalmaztatott) Don Quijote igy szóla:

– Gondatlanúl jártunk el, hogy el nem láttuk magunkat valami kis
csengetyűvel, a mit ugyancsak a kötélre kellett volna ide mellém
illesztenünk, hogy annak hangja jelentette volna, hogy még mindig lejebb
megyek és élek. Minthogy azonban ez most már lehetetlen, Isten vezető
kezére bízom magamat.

S azzal térdre borúlt s halk hangon imádkozott, kérve az istent, hogy
segítse meg s adjon jó kimenetelt ezen veszedelmesnek látszó új
kalandnak; majd fenhangon tüstént így szólott:

– Oh minden tettem-vettem asszonya, ragyogó és páratlan Dulcinea del
Toboso! Ha lehetséges, hogy az ajkak gyenge hangja egészen hozzád
hasson: hallatlan szépségedre kérlek, hallgass meg! Ne vond, ne tagadd
meg tőlem gyámolításodat és segedelmedet, a mikre most oly nagy a
szükségem. Rohanni, sülyedni, alámerülni készülök az előttem lévő
mélységbe, s egyedül azért, hogy mind a világ tudja, hogy ha a te
kegyelmed vélem van, nincs az a lehetetlenség, a mit én meg ne kísértsek
s le ne győzzek.

S e szavak után a barlang-nyílás széléhez ment, látta, hogy nemcsak
leereszkedni nem, de még bejutni sem lehet, ha csak kardja erejével útat
nem nyit magának: fegyvert rántott tehát, s vágta-kaszabolta a barlang
szája előtti bokrokat, a mely zajra zörrenésre roppant hollók s kányák
egész serege rebbent föl, s oly sűrű tömegben s akkora sebességgel, hogy
Don Quijotét hanyatt lökték a földre, úgy hogy ha ő olyan babonás lett
volna, mint a mily igaz katholikus keresztyén, rosz jelnek tartja ezt s
ilyen veszedelmes helyre semmi szín alatt be nem zárkózik. Ő azonban
végre fölemelkedett s látva, hogy immár se holló se más éji madár, mint
példáúl denevérek, a mik szintén voltak a hollók csoportjában, többé nem
tolúlnak kifelé: a mint a vezető és Sancho a kötelet eresztették, alább
meg alább merült a rémítő barlang öblébe.

Mikor sülyedni kezdett, Sancho áldást mondott rá s vetett utána ezer meg
ezer keresztet s igy szóla:

– Isten vezéreljen, s vele együtt a francziaországi szent szikla és a
gaetai háromság, oh virága, szíve és habja te a kóbor lovagságnak!
Lemerülsz tehát, világ hőse, aczélszivü, érczkarú! Isten vezéreljen még
egyszer is, s hozzon újra vissza ép kéz-láb, minden megsérülés nélkül a
napvilágra, melyet elhagytál azon sötétségért, a mit most felkeressz.

Körülbelől ugyanilyen szavakban és kifejezésekben áradozott Don Diego
unokaöcscse is.

Don Quijote pedig sülyedt, sülyedt mindegyre, s mindegyre fölkiáltozott,
ereszszék a kötelet, csak ereszszék tovább; ők pedig eresztették nagy
lassan, csendesen. S mire aztán a barlang tölcséréből fölhangzó
kiáltozás végre teljesen megszűnt, már akkor a száz ölnyi kötél is
elfogyott egészen. Most azt gondolták ha már úgy se ereszthetnek több
kötelet, jobb lesz, ha Don Quijotet megint felhúzzák. Mindazáltal valami
fél óráig még is csak vártak; az idő elmúltával azonban elkezdték a
kötelet fölhúzni, de az oly könnyen ment, mintha semmi teher se volna
már az alsó végén. Ebből világosan azt lehetett következtetni, hogy Don
Quijote lemaradt róla, a mely gondolat Sanchot keserves sirásra
fakasztotta, s hogy az ellenkezőről győződhessék meg, eszeveszett
gyorsasággal kezdte a kötelet felmotólálni. Azonban mikor nyolczvan
ölnél valamivel többet kihúztak már: akkor kezdék érezni, hogy
nehezedik, a minek rendkívül megörültek. Végre mintegy tiz ölnyire
világosan ki tudták venni Don Quijote alakját, a kire Sancho mindjárt rá
is kiáltott:

– Isten hozta szerencsésen nagyságos jó uram, csakhogy megint itt van,
mert már igazán azt hittük, hogy ott fogták vesztire.

Don Quijote azonban egyetlen szóval sem válaszolt. Mikor egészen
kihúzták, akkor látták, hogy szeme le van záródva, mintha aludnék.
Lefektették a földre, a kötelet eloldották, de ő csak nem ébredt föl még
erre sem. Erre aztán elkezdték irgetni-forgatni, rázták, keltették s
végre nagysokára magához tért, nyujtózott egy nagyot mintha valami
nehéz, mély álomból ébredne s csodálkozva körül nézett.

– Isten bocsássa meg barátaim – mondá azután – hogy kiragadtatok abból a
gyönyörű, kedves életből s látományból, a melynél szebbet ember nem
töltött s nem élvezett még sohasem. Valóban még csak most látom be
igazán, hogy e világ minden boldogsága csak elmúlandó árny és álom, s
úgy hervad el, mint a mező virága. Oh te boldogtalan Montesinos! Oh
szerencsétlen Belerma! Oh siránkozó Guadiana, és ti Ruidera boldogtalan
leányai, kik annyit, de annyit sírtatok!

Sancho és az unokaöcs a legnagyobb figyelemmel hallgaták Don Quijote e
szavait, melyeket úgy ejtett ki, mintha végtelen fájdalommal szakasztaná
föl kebléből. Kérve kérték, magyarázza meg szavai értelmét s mondja el
nekik, mit látott odalenn ama pokolban.

– Ti pokolnak mondjátok? – kérdé Don Quijote – Oh ne mondjátok annak!
Nem arra méltó az, a mint majd rögtön meglátjátok.

Kérte őket, adjanak neki valamit enni, mert nagyon éhes. A vezető
pokróczát tehát a zöld fűre terítették, előszedtek mindent, a mit Don
Diego házának szivességéből dúsan megtömött tarisznyájok adhatott s
barátságos egyetértéssel mind a hárman odatelepedve, az uzsonnát és
vacsorát egy füst alatt költötték el.

A mint a falatozásnak vége volt, Don Quijote de la Mancha igy szóla:

– Egyitek se mocczanjon, fiaim, de hallgassatok mindnyájan feszűlt
figyelemmel:


XII. FEJEZET.

Don Quijote nagyszerű látományai a Montesinos barlangjában.

Délutáni négy óra lehetett, midőn a fellegek mögé rejtőzött nap,
meggyérített fényével és sugarainak mérséklésivel alkalmat nyujtott Don
Quijotenak, hogy minden forróság és egyéb kellemetlenség okozta akadály
nélkül mondhassa el rendkívül figyelmes két hallgatójának, mi mindent
nem látott a Montesinos barlangjában. Kezdé pedig ekképen:

– Körülbelől mintegy tiz tizennégy ölnyire e börtön mélyiben jobb kéz
felől egy üreg mélyed, mely van akkora hogy egy nagy kocsi elférne benne
öszvérestül. Némi csekély világosságot holmi távol hasadékoktól s
repedésektől kap, melyek nyilása a föld felszíne felé van. Ezt az
üreget, ezt a mélyedést akkor pillantottam meg, a mikor már-már
boszantott és bántott, hogy kötélre akasztva s a levegőben függve, mind
mélyebben és mélyebben megyek alá e sötét tájakra, a nélkül hogy
határozottan tudnám, utam hová és merre viszen. Elhatároztam tehát
magamban, hogy bemegyek e mélyedésbe s kissé megpihenek. Felkiáltottam
hozzátok, ne ereszszétek tovább a kötelet a mig nem mondom; ti azonban
hihetőleg nem hallottátok. Fogtam tehát a kötelet a mit ti mindegyre
alább bocsátottatok s kerekes tekercscsé összecsavargattam s azután
gondolatokba mélyedve ráültem s azt hánytam vetettem eszemben, hogyan
ejtsem szerít, hogy – ha most már senki nem fog is, – a mélységbe
alábocsátkozzam. A mig e gondolatokkal tépelődtem, egyszerre s egészen
váratlanul mély álom lepett meg, azonban csakhamar, midőn meg se
gondoltam volna, sőt most se tudom hogy s hogy nem: fölébredtem s ott
voltam egy olyan gyönyörű rétség kellős közepén, a melynél szebbet a
természet nem alkothat s a legragyogóbb emberi képzelem gondolatban sem
teremthet. Dörzsöltem, törülgettem a szememet, de láttam, hogy nem
alszom, hanem valósággal ébren vagyok. Mind a mellett megtapogottam
fejemet, mellemet hogy csakugyan én vagyok-e az ott, vagy valami üres
káprázat, a mi hozzám hasonlít. Azonban a tapintás, az érzés, a magammal
folytatott összefüggő beszélgetés mind arról győztek meg, hogy akkor is
az voltam, a ki most vagyok.

Egyszerre gyönyörű királyi palota tűnt szemembe, melynek falai mintha
tiszta, átlátszó kristályból volnának építve. Most egy nagy kapu
szárnyai nyíltak ketté s egy tisztes aggot láttam elé lépni, a ki
egyenesen felém tartott. Violaszín hosszú felöltő borítá, mely egész a
földig ért; vállára s mellére zöld atlasz gallér simúlt, fején milanoi
fekete föveget viselt, hófehér hosszú szakálla pedig egész övig ért.
Fegyver nem volt nála semminemű, hanem kezeiben igen is olvasó, melynek
szemei diónagyságúak valának, a hiszekegyek pedig akkorák, mint valami
középszerű strucztojás. Magatartása, járása, méltóságteljes s mégis oly
szelíd arczkifejezése, egyenként úgy mint összevéve, a legnagyobb
mértékben megleptek s bámulatra keltettek.

Odalépett hozzám s legelőször is megölelt szorosan, azután így szólott:

– Régóta várunk már reád, oh bajnok Don Quijote de la Mancha, régóta
kivántunk már látni mindnyájan, kik e magányba ide vagyunk bűvölve, hogy
te adj hírt a világnak a felől, mit rejt s mit foglal magában ez a mély
barlang, a melybe léptél s melyet Montesinos barlangjának mondanak; s mi
olyan hőstett vala, melynek megkísérlését egyes-egyedűl a te
győzhetetlen szíved s rendűletlen bátorságod számára tartogatták. Jer
velem, dicső bajnok, hadd mutogassam meg mindazon csodákat, a melyeket
az átlátszó palota magában foglal, a melynek én vagyok parancsnoka s
örökös őre, mert én magam vagyok ama régi lovag, ama bizonyos
Montesinos, a kiről a barlangot nevezik.

Alig mondá ki előttem, hogy ő ama Montesinos, azonnal azt a kérdést
intéztem hozzá, igaz-e a mit felőle odafen a világban beszélnek, hogy
nagy barátjának Durandartenak szívét egy kis tőröcskével kivágta keble
kellős közepéből s oda vitte jegyesének, Belerma kisasszonynak, a mint a
lovag halála órajában kivánta. Azt felelte, hogy ez tökéletesen igaz,
annak az egynek kivételével, a mit a tőrről mondanak, mert az nem tőr
volt s nem is kicsiny, hanem egy hosszú gyilok s hegyesebb akármilyen
árnál.

– Akkor hát bizonyosan a sevillai Ramon de Hocestől, a hires
fegyverkovácstól való gyilok lehetett – szóla közbe Sancho.

– Azt nem tudom – folytatá Don Quijote – azonban alig hiszem, hogy ez
készítette volna, mert hiszen Ramon de Hoces csak a minapában élt, míg a
roncesvallesi ütközetnek, a hol ez a szerencsétlenség történt, immár sok
száz esztendeje, s ezen elbüvöltek azóta vannak itt a barlangban.
Egyébiránt ki készítette azt a hegyes gyilkot s ki nem, az egészen
mellékes s a történet valóságán és egybefüggésén semmit sem változtat.

– Tökéletes igaz, – jegyzé meg a vezető – kérem, señor Don Quijote,
folytassa csak tovább, mert nem mondhatom ki eléggé, elbeszélése
mennyire érdekel.

– Magam is örömmel folytatom – viszonzá Don Quijote – s igy tehát el
kell mondanom, hogy a tiszteletre méltó Montesinos bevezetett a
kristálypalotába, a hol egy alacsony s rendkívűl hüvös teremben, a mely
egészen alabástromból van, egy igen művészileg faragott márványkoporsó
állt, melyben egy egész hosszában kinyujtóztatott lovagot láttam
feküdni, a ki azonban nem volt sem érczből, sem márványból vagy
jáspisból faragva, mint az más koporsókon szokás, hanem valóságos
csontból és húsból. Jobb kezét, a mely igen izmosnak, erősnek látszék,
ott tartá szíve oldalára fektetve, s még mielőtt akármit is kérdezni
tudtam volna, Montesinos meglepetésemet látva, a sírban fekvőre
irányzott tekintettel igy szóla:

– Ez az én Durandarte barátom, a korabéli kóborlovagság valóságos tükre
és virága. Őt, valamint engem is s velünk együtt sok másokat a franczia
varázsló, Merlin tart itt lebűvölve, kiről azt mondják, hogy az ördög
fia volt; én azonban azt hiszem, nem volt ő az ördögnek fia, hanem – a
mint mondják – egyben-másban, túltett ő még magán az ördögön is. Senkise
tudja azt, hogy s mikép varázsolt el bennünket, de majd kiderűl az is
annak idejében, a mely idő már nincs is nagyon messze a mint képzelem. A
mi fölött nem tudok eléggé csodálkozni, az, hogy bárha úgy tudom, mint
hogy most nappal van, hogy Durandarte az én karjaim közt lehelte ki
életét, s hogy halála után rögtön én magam vettem ki a szivét tulajdon
két kezemmel, s igazán mondom, többet nyomhatott két fontnál, mint a
természettudósok is azt tartják, hogy annak nagyobb a bátorsága, kinek a
szíve is nagyobb mint a kié kicsiny; minthogy ez így van s ez a lovag
csakugyan régesrégen meghalálozott: hogyan lehetséges tehát, hogy
néha-néha még most is úgy felnyög és felsóhajt mintha még élne.

Alighogy ezt kimondotta, a szánalomra méltó Durandarte nagy fenszóval
elkiáltá magát:

  Oh hű rokon, Montesinos,
  Arra kérlek utoljára,
  Hogyha éltem már bevégzém
  S lelkem a testből kiválla:
  Vágd ki szívem e kebelből
  Egy gyilok vagy tőr vasával
  S vidd el aztán s adjad által
  Jegyesemnek Belermának.

Minek hallatára a tisztes Montesinos térdre roskadt a szenvedő lovag
mellett s könnyes szemekkel így szóla hozzá:

– Igen, señor Durandarte, kedves, drága unokaöcsém, híven
megcselekedtem, a mit veszedelmünk ama szerencsétlen napján
parancsoltál. Kivettem szívedet, olyan jól a mint csak tudtam, s nem
hagytam belőle kebledben csak egy porczikát se; megtörölgettem egy finom
csipke kendővel s rohantam vele ló halálában Francziaországba,
minekutána téged eltettelek előbb a földbe, annyi keserves könnyhullatás
között, a mennyi arra is elég volt, hogy kezemet is tisztára mossam
piros véredtől. S nagyobb igazság okáért még azt is elmondom, lelkem
édes öcsém, hogy a legelső faluban, a mit Roncesvallesból távoztam után
értem, szívedet jócskán besóztam, hogy meg ne romoljon, s ha már egészen
friss nem lehet is, legalább száraz legyen, mire señora Belerma szine
elé érkezünk, a kit veled, velem s fegyvernököddel Guadianával, valamint
Ruidera asszonysággal és hét leányával, nemkülönben két unokahugával,
ugy szintén sok ismerősöddel s barátoddal együtt a bölcs Merlin itt tart
lebűvölve régóta. Ötszáz esztendejénél is több, hogy immár itt vagyunk,
de azért még senki sem halt meg közülünk, csak Ruidera asszonyság
leányai és unokái hiányzanak, a kik iránt szakadatlan sirásukért
Merlinnek bizonyára szánalomra kellett gerjednie, s megannyi tóvá
változtatta őket, miket az élők földén még ma is, kiváltképen pedig la
Mancha tartományában a Ruidera tavainak neveznek; a hét leány
Spanyolország hét királyáé, a két unokatestvér pedig azon szent
lovagrendé a mely szent Jánostól vette nevezetét. Guadianát
fegyverhordódat, a ki szintén siratta szerencsétlenségedet, hasonlóképen
folyóvá változtatták, mely az ő maga nevét viseli, s mikor ez a földnek
fölszinére jutott s meglátta a másik ég napját, annyira szívére vette,
hogy tőled távoznia kellett, hogy ujra alámerült a föld mélyébe;
minthogy azonban lehetetlen, hogy természetes folyásának ne
engedelmeskedjék, helylyel-közzel ujra elélép a föld alól, s ott
folytatja futását, hol a nap és az emberek láthatják. Vizökkel a már
említett Ruidera tavak is szolgálnak neki, és ezekkel, valamint a beléje
ömlő más egyebekkel, hatalmassá s nagygyá növekedve lép be
Portugalliába. Mindazáltal szomorúsága és buskomorsága csak meglátszik
rajta mindenütt s vizében sincsenek oly kitünő és keresett halak mint az
aranyos Tajóban, hanem csak nyiszletek és izetlenek. Mindazt, a mit most
elbeszéltem néked, óh drága rokonom, elmondtam én már akárhányszor is,
de mivel szavaimra sohase válaszolsz, azt kell hinnem, hogy vagy nem
hiszed, vagy nem hallod, a mit mondok, a mi nekem annyira fáj, hogy csak
isten a megmondhatója! Most azonban még egy ujságot akarok közölni
veled, a mi ha enyhülést nem fog is szerezni fájdalmadnak, nevelni
legalább bizonyára semmi szin alatt sem neveli. Tudd meg, hogy im itt
előtted (ha fölveted szemeidet magad is láthatod) ama nagy lovag áll, a
kiről a bölcs Merlin annyi fontos dolgot prófétált meg, az a Don Quijote
de la Mancha, a ki a mult századokénál is hatalmasabb minőségben
támasztotta fel ujra halottaiból a jelenkorban már már feledésbe merült
kóbor lovagrendet, s a kinek közbenjárásával és segítségével meglehet,
hogy mi is fel leszünk oldva a mi varázsunk bilincsei alól, mert a
nagyszerű hőstettek nagy emberek számára vannak tartogatva.

– S még ha úgy nem lenne is – viszonzá a szánalomra méltó Durandarte
bágyadt, tompa hangon, – még ha, mondom, úgy nem lenne is, oh drága
bátyám, csak türelem, s keverjük ujra a kártyát; – s azzal a másik
oldalára fordult s minden további szó nélkül megint az ő szokott
némaságába mélyedett.

E pillanatban nagy sirás, jajgatás hangzott fel, mély sóhajokkal s
keserves zokogással egyetemben. Arra fordultam s a kristály falon
keresztül láttam, hogy a másik teremben gyászoló leányok menete vonúl
két sorban, mindnyájan fekete ruhába öltözve s fejökön török módra fehér
turbánnal. A menet végén egy urnő jött, mert méltóságáról itélve
csakugyan urnőnek látszott, az is egészen feketében, fején azonban
széles és oly hosszu fehér fátyollal, hogy vége a földet csókolta. Ennek
a turbánja két akkora volt mint a többieké közt a legnagyobbik. Kezében
finom kendőcskét tartott, ebben pedig a mennyire kivehettem, egy mumia
szivet, annyira össze volt aszva és száradva. Montesinos elmondá, hogy a
gyászmenet Durandarte és Belerma cselédségiből áll, a kik gazdáikkal
együtt szintén ide vannak varázsolva s hogy a legutolsó, a ki a
kendőcskében a szivet viszi, az maga Belerma kisasszony, a ki
nőcselédeivel együtt hetenként négyszer tartja ezt a gyászmenetet, s
annyiszor éneklik, vagyis jobban mondva siratják el halottas éneköket az
ő unokaöcscsének holtteste és szerencsétlenül járt szíve fölött.

A vezető meg nem állhatta, hogy e szavaknál közbe ne szóljon:

– Még elképzelni is alig tudom, señor Don Quijote, hogy azon rövid idő
alatt, a mit nagyságod odalent töltött, hogyan láthatott s hallhatott
oly tömérdeket.

– Mennyi ideje, hogy alászálltam? – kérdé Don Quijote.

– Alig egy órája – viszonzá Sancho.

– Az lehetetlen! – felelt Don Quijote – mert ott ért az est és ott
virradtam meg, s ott ért ujra estve, reggel háromszor egymásután, ugy
hogy az én számításom szerint nekem három napot kelle töltenem ama távol
– s a mi szemeink elől elrejtett tájakon.

– Igaza lehet nagyságodnak – mondá Sancho – mert a miképen mind azon, a
mi nagyságoddal történt, a varázslat hagyta rajta a keze szenyjét;
meglehet, hogy a mi nekünk egy órának látszott, az odalenn három nap meg
három éjjel egy végben.

– Bizonyosan úgy lesz – viszonzá Don Quijote. –

– S evett-e valamit nagyságod ezen egész idő alatt? – kérdé a vezető.

– Nem ettem én egyetlen egy falatot sem – felelt Don Quijote – de sőt az
éhség még csak eszembe se jutott.

– Hát az elbüvöltek esznek-e? – kérde az unokaöcs.

– Nem esznek – viszonzá Don Quijote – bárha a közvélemény azt tartja
ugyan, hogy körmük, szakáluk és hajok még is meg szokott nőni.

– De hát aludni alusznak-e az elbüvöltek, uram? – kérdé Sancho.

– Egyátalában nem alusznak, – viszonzá Don Quijote – legalább az alatt a
három nap alatt, a mig én velök voltam, még csak a szemét se hunyta le
egyik se, de még én magam sem.

– Ide aztán az a példabeszéd csakugyan jól ide vág – jegyzé meg Sáncho –
barátjáról lehet az embert megismerni. Nagyságod is csupa merő
megbabonázottakkal, bőjtölőkkel, virasztókkal barátkozott, nem csoda hát
ha se nem evett, se nem aludt a míg közöttök vetyengett. De bocsásson
meg, nagyságos jó uram, ha kereken kimondom, hogy mind abból, a mit
nagyságodtól eddig hallottunk, Isten engem akár hová tegyen, hogy azt ne
mondjam az ördög: egy szó, mondom, kevés, de én annyit se hiszek el.

– Nem hiszi? – kérdé Don Diego unokaöcscse – hát hazudik-e Don Quijote
úr? De még ha hazudni akarna is, ugyan hogy lett volna ideje ennyi
tenger hazugságot kigondolni?

– Azt nem hiszem hogy az én uram hazudnék – mondá Sáncho.

– S ha nem, mit hiszsz tehát? – kérdé Don Quijote.

– Azt hiszem, – viszonzá Sancho – hogy az a Merlin, vagy azok a
varázslók, a kik ezt az egész hadat megboszorkányozták, a melylyel
nagyságod, a mint állítja, odalent találkozott és társalkodott, azok
babonázták bele képzeletébe vagy eszébe ezt az egész mesét vagy álmot, a
mit nekünk elbeszélt s a mit még ezentúl majd elbeszél.

– Az sem volna lehetetlen, Sancho – viszonzá Don Quijote – csakhogy még
sincs úgy, mert a mit elmondtam, azt mind a tulajdon két szememmel
láttam s kezemmel tapintottam. De hát ahhoz mit szólsz, hogy azon
számtalan sok csoda dolog közt a miket Montesinos mutatott (s a miket
utazásunk folytán majd mind elmondok, mert most nem mind ide valók)
mutatott egyebek közt három parasztleányt is, a kik ezen a mezőségen úgy
szökdécseltek s ugrándoztak mint a kecskék, s a kiket alig hogy
megpillantottam, mindjárt ráismertem az egyikben a páratlan Dulcinea del
Tobosora, a másik kettőben pedig arra a két parasztleányra a kikkel
Toboso előtt találkoztunk. Kérdeztem Montesinostól, ismeri e őket? Azt
felelte: nem ismeri, de azt gondolja, hogy valami elvarázsolt előkelő
kisasszonyoknak kell lenniök, mert csak néhány napja, mióta ide kerültek
a mezőségre. Ezen pedig én cseppet se csodálkozom, mert van itt akárhány
más előkelő személyiség is mind a régi, mind a jelen korból, a kik mind
mind ide e szomorú helyre vannak bűvölve. Ez lett gyászos sorsa
Dulcineának is!

A mint Sancho urának e szavait hallotta, azt hitte vagy az esze megy el
vagy meg kell pukkadnia nevettében. Jól tudta miben áll Dulcinea képzelt
elbüvölése s hogy az egész boszorkányságnak és varázslásnak ő volt a
mestere, a miből teljes bizonyossággal következtette, hogy urának
csakugyan nincs egy mákszemnyi józan esze, hanem teljes tökéletesen meg
van keveredve. Most tehát igy szóla hozzá:

– Igen szerencsétlen csillagzat alatt, igen rosz órában s igen
veszedelmes napon szállott alá nagyságod, kedves jó gazdám, a más
világra, s ugyancsak vesztére találkozott azzal a kötni való Montesinos
urral, a ki nagyságodat ilyen állapotban küldte aztán vissza mihozzánk.
Milyen ép ember volt nagyságod ide fent, mikor még teljesen meg volt az
esze úgy, a hogy az Isten megteremtette; akkor minden lépten nyomon a
legnyomósabb igazságokat mondta ki, a legjobb tanácsokat adta, most
pedig, láj, olyan sületlenségeket hadar össze, hogy nagyobbakat már
képzelni sem lehet.

– Sokkal jobban ismerlek, Sancho – viszonzá Don Quijote – semhogy
szavaiddal törődném.

– De még én sem ám a nagyságodéival – felelé Sancho – ha mindjárt itt
aprít is össze azért, a mit mondtam vagy még ezután is mondok, ha
nagyságod józanabbúl és okosabban nem beszél. De hát most, hogy immár
kibékültünk, ugyan kérem mondja csak nagyságod, hogyan s mikép ismert rá
a mi kegyelmes asszonyunkra? S ha beszélt vele, mit mondott s mit felelt
nagyságodnak?

– Arról a ruháról ismertem rá – viszonzá Don Quijote – a mit akkor is
hordott, mikor nekem te megmutattad. Megszólítottam, de ő semmit sem
válaszolt, sőt ellenkezőleg hátat fordított s olyan gyorsan elhaladt,
hogy a nyíl sem tudta volna utólérni. Utána akartam iramodni, s meg is
tettem volna, ha Montesinos azt nem mondja, soha se fáraszszam magamat,
úgy is mind hiába, azonfelül meg itt is már az ideje, hogy a mélységből
megint visszatérjek. Megmondta azt is, hogy annak idejében értésemre
adják, hogyan lehet a varázs alól Belermát, Durandartet s mind a többi
ott lévőt feloldani. De a mi minden itt látott s tapasztalt dolgok
között szivemnek legfájdalmasabban esett, az volt, hogy a mig Montesinos
hozzám e szavakat intézé, egyszer csak a nélkül, hogy láttam volna
merről, honnan, a boldogtalan Dulcinea egyik társa áll ott mellettem s
könnyekkel tölt szemmel, zavart, halk hangon ezt susogja: Asszonyom,
Dulcinea del Toboso csókoltatja nagyságod kezeit s kéri nagyságodat,
üzenje meg, hogy s mint érzi magát; minthogy pedig Dulcinea kisasszony
aprópénz dolgában nagyon meg van szorúlva, igen-igen szépen kéreti a
lovag urat, legyen olyan kegyes, s kölcsönözzön neki erre az ujdonat új
fejkendőre egy-két tallért, vagy a mennyit épen kölcsönözhet, s ő
becsülete szavára fogadja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt
visszafizeti.

Ezen kivánság hallatára alig tudtam hová lenni bámulatomban és
csodálkozásomban. Tüstént Montesinos urhoz fordultam e szavakkal:
Lehetséges-e az, hogy az elbűvölt fejedelmi személyek pénz dolgában meg
legyenek szorúlva?

Mire ő így válaszolt:

– Higye meg nagyságod, señor Don Quijote de la Mancha, hogy az az
úgynevezett pénzszükség mindenütt érezhető; kihat az mindenkire, érzi
azt mindenki, s nem kiméli meg az még az elbüvölteket sem. S minthogy
Dulcinea del Toboso kisasszony ezt az egy tallért kéreti, a zálog pedig,
úgy látszik, elég jó, nincs mit tenni, mint oda kell adni, mert
kétségkívül igen nagy zavarban lehet.

– Zálogot nem fogadok el én – viszonzám – de annyit sem adhatok, a
mennyit kér, mert magamnak sincs több mindössze féltalléromnál (a mit a
minap te adtál nekem, Sancho, ha útközben alamizsnát kellene adnom
valahol). Ezt tehát a leánynak adtam s így szóltam hozzá: Mondja meg
asszonyának, jó leány, hogy teljes szívemből szánom és sajnálom
szegényt, s szeretném, ha a Dárius kincsével birnék, hogy minden baján
segíthessek. Azt is üzenem neki, hogy számomra nincs üdv, nincs
boldogság, a míg azt tudom, hogy ő ily szomorú s gyászos varázsnak van
alávettetve. Nem is lesz addig nyugodalmam, békességem, míg ezen nem
segítek, s kész vagyok megküzdeni a világ minden varázslójával, csakhogy
őt szenvedéséből fölszabadíthassam.

– Tartozik is vele nagyságod, kegyelmes asszonyomnak – mondá most a
leány, s átvette a pénzt, azonban a helyett, hogy köszönésül magát
mélyen meghajtotta volna, akkorát ugrott, hogy majdnem két ölnyire
libbent föl a levegőbe.

– Szentséges Istenem! – kiáltá föl e szavakra Sancho – hát még ilyen is
eshetik meg a világon! S ekkora hatalmok lehet a varázslóknak és
babonaságoknak, hogy az én uram józan eszét ilyen éktelen bolondsággá
tudják átvarázsolni? Oh uram, uram, az Isten szent szerelmére kérem,
gondoljon nagyságod magával s becsületével és ne adjon hitelt ezeknek a
sületségeknek, a mik az eszét úgy elvették, s elcsavarták. –

– Tudom, hogy a szeretet szól belőled, Sancho – mondá Don Quijote – s
mivel magad járatlan vagy a világ folyásának ismerésiben, azért látszik
neked mindjárt lehetetlennek minden, a mi csak némileg is eltér a dolgok
szokott rendjétől. De majd eljön az az idő, mikor, a mint már
említettem, beszélek neked az ott alant látottak felől egyet s mást, a
mi majd hitelt szerez az eddig elmondottaknak is, melyeknek igaz
valóságához sem kétség nem fér sem ellentmondás.


XIII. FEJEZET.

A szamárordítás története és a jós majom.

Don Quijote elbeszélése tovább tartott mint egész lenléte a Montesinos
barlangban, melyben beteges képzelődése az elmondott egész zagyvalékot
bizonynyal csak úgy álmodta. A hanyatlásnak induló nap őket is indulásra
serkenté, lóra ültek tehát s mentek, de még útközben is folytonosan a
barlang álmodott, vagy képzelt s igazaknak egyedül az egy Don Quijote
által tartott csodáiról beszélgetve.

Még folyton ezen társalgásba voltak elmélyedve, midőn egyszer csak egy
embert látnak magok után sietni, a ki nagyon sebesen jött gyalog s egyre
ütlegelte dárdákkal és alábárdokkal ugyancsak súlyosan megterhelt
öszvérét. A mint utólérte őket, nyájas jó estét mondott, de csakhamar
tovább sietett.

Don Quijote megszólítá:

– Álljon meg kissé, atyafi, úgy látszik szaporábban halad, mint öszvére
szeretné.

– Nem állhatok meg, uram – viszonzá az ember – mert ezekre a
fegyverekre, a miket öszvéremen látnak, holnap reggel már szükség lesz,
útam tehát nagyon sietős; Isten áldja meg az urakat. Hanem, ha
kiváncsiak tudni, miért viszem e fegyvereket: az éjszakát ott akarom
tölteni a remetelakon túl fekvő korcsmában. S ha talán egy úton jönnek
velem, ott majd találkozhatunk, a hol aztán csodadolgokat fogok
elbeszélni. Most pedig másodszor is Isten velünk!

S azzal úgy neki esett dorongjával megint az öszvérnek, hogy Don
Quijotenak nem nyílt többé alkalma megkérdezni, milyen csoda dolgokat
akar neki elbeszélni. Minthogy pedig a mi jó lovagunk mindjárt égett,
sőt lobogott a kiváncsiságtól, mihelyest csoda dolgokról tétetett
említés, most sem volt többé nyugta, hanem még ha egészen ellenkező
irányban kellett volna is haladniok kitűzött útjokkal szemközt, még
akkor is készebb lett volna megváltoztatni az irányt, csakhogy az igért
csodadolgokat meghallhassa; mennyivel inkább most tehát, a midőn egészen
egy úton haladtak. Sietteté is uti társait, Rocinante nagy keserüségére,
melynek szinte lépést kelle tartania a két utitárs futósabb barmával.

A nagy sietésnek az lőn aztán csakugyan eredménye, hogy kevéssel a
fegyver csomagot vivő ember után ők is beérkeztek a vendéglőbe, melyet
Don Quijote ezúttal, Sancho kimondhatatlan örömére, nem nézett
várkastélynak.

Alig tértek be, s Don Quijote a fogadóstól mindjárt ama dárdás és
alabárdos ember után tudakozódott; a fogadós azt felelte, hogy ott van
az istállóban és épen abrakol. A vezető és Sancho is hasonlóképen
cselekedtek aztán csakhamar, de az istállóban a jászol mellett a legjobb
helyet Rocinantenak hagyták.

Don Quijote pedig azonnal oda ment, a hová az ember után a fogadós
utasította. Ott is találta s felszólította, hogy elmondjon neki
okvetlenül mindjárt mindent, a mi felől az úton említés történt. Az
ember azonban így felelt:

– Több idő kell ahhoz, uram, aztán meg nem is lehet igy álltában
elbeszélni; engedje meg előbb, jó uram, hogy végezzem az abrakolást s
akkor hallhat tőlem olyan történetet, hogy tudom, csodálkozik!

– Ha csak az abrakolás hátráltatja – mondá Don Quijote – szivesen
segítségére leszek én magam is.

S azzal mindjárt hozzá látott az abrak rostálásához s a jászol
kikotrásához, a mi oly nagy leereszkedés volt, hogy az ember most már
kétszerte oly szívesen teljesítette kivánságát. Leült egy kőpadra, Don
Quijote meg melléje, körülöttök pedig hallgatóság gyanánt az unokaöcs,
Sancho Panza és maga a fogadós foglalván helyet, az ember így kezdé
eléadását:

– Előljárójában tudniok kell uraságtoknak, hogy a környékbeli egyik
faluban, mely e fogadótól mintegy négy mértföldnyire fekszik, egy
odavaló esküdt ember szamara, szolgálójának gondatlansága vagy rosz
akarata folytán elveszett, a mit nagyon is hosszas lenne hegyiről tövire
elmondani; elég az hozzá, hogy elveszett, s bár az esküdt mindent tűvé
tett is érte, csak nem tudták az ő szamarát megtalálni. Valami két hete
mult már, mióta közhirré lett, hogy a szamár elveszett, mikor egyszer a
piaczon a vesztes esküdtnek egy ugyancsak odavaló másik esküdt ember azt
mondja:

– Ide a borravalót, komám uram, megvan a szamár!

– Meg is adom szívesen, komám uram, csapunk tisztességes áldomást –
viszonzá a másik – de hát hol a szamár?

– Az erdőben – mondá, a ki megtalálta – ma reggel ott láttam, de nincs
rajta se nyereg, se semmi szerszámféle, s a mellett úgy lesoványodott,
hogy szinte megesik rajt az embernek a szíve. Haza is akartam terelni,
de már annyira elvadúlt s oly szilaj, hogy a mikor feléje mentem,
futásnak eredt s elrejtőzött az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Ha akarja komám
uram, hogy elmenjünk érte mind a ketten, én tüstént itt leszek, csak ezt
a szamarat vezetem előbb haza.

– Bizony jó szívvel veszem – mondá a szamár gazdája – s vagy egyben vagy
másban majd megszolgálom komám uramnak.

Egy szó mint száz, a két belső ember tehát karonfogva neki indúlt az
erdőnek gyalog. S a mint odaértek arra a helyre, a hol úgy gondolták,
hogy megtalálják, bizony csak nem volt az ott, de se híre se hamva még
az egész környéken se, akármennyire keresték.

A mint látták, hogy semmikép se akadnak már nyomára, azt mondja a
tanácsbeli, a ki a szamarat látta, a másiknak:

– Megálljon csak, komám uram, jutott eszembe valami mesterség, a minek
segítségével ide csalogatjuk mi azt a szamarat, még ha a föld gyomrába s
nem csak az erdő sűrűjébe bujt volna is. Ez pedig abból áll, hogy én
csodálatosan jól tudom utánozni a szamárordítást s ha komám uram is ért
hozzá valami keveset, akkor úgy tekinthetjük, mintha már a markunkban
tartanók.

– Valami keveset? azt mondta komám uram? – szólt a másik. De lelkem
adta, úgy értek én hozzá, hogy senki különben; jobban mint az igazi
szamár.

– No majd meglássuk – viszonzá a másik tanácsbeli – mert én úgy
gondolnám jónak, hogy komám uram egy felűl kerülje meg az erdőt, én meg
más felűl, úgy hogy az egészet körüljárjuk, s közbe-közbe egyszer komám
uram ordít szamár módjára, egyszer meg én, s lehetetlen, hogy a szamár
meg ne halljon bennünket s ne feleljen, ha csak az erdőben van még.

Mire a szamár tulajdonosa így válaszolt:

– Annyit mondhatok, komám uram, hogy ez egészen helyre egy terv s méltó
a kegyelmed szép eszéhez.

S ezzel aztán közmegegyezés szerint külön válltak, de történetesen majd
egy és ugyanazon pillanatban fogtak az ordításhoz mind a ketten úgy,
hogy egyik a másik ordításától elámítva, oda siettek s megint
összeakadtak, pedig azt gondolták, hogy megvan már a szamár.

Mikor egymást megpillantották, a vesztes igy szólott:

– Hát nem az én szamaram volt az, komám uram, a ki ordított?

– Nem ám, hanem én – viszonzá a másik.

– Akkor hát a mondó vagyok – szólt a tulajdonos – hogy komám uram és az
igazi szamár között, már a mi az ordítást illeti, csakugyan nincs semmi
különbség, mert ilyet én még soha életemben se nem láttam, se nem
hallottam.

– Ez a dicséret és magasztalás – viszonzá a tervkoholó – jobban illeti
komám uramat mint engemet: mert, Isten az atyám, kegyelmed legalább is
kétszer olyan jól ordít mint a világ legügyesebb ordítója. Kegyelmed
hangja oly csengő, olyan jól tudja a taktust tartani, olyan sűrűn kezdi
s szakasztja félbe az i–á i–át, hogy én megadom magamat, s egész
tisztelettel kimondom, hogy komám uramnál nincs tökéletesebb szamár
széles e világon.

– Akkor hát mától fogva tartok valamit magamra – mondá a tulajdonos – s
még elhiszem, hogy engem se a gólya költött s van olyan tehetségem, a
miről ugyan eddig is tudtam, hogy nem épen megvetendő, de hogy igazán
olyan tökéletes legyen, mint komám uram mondja, soha még csak meg se
álmodtam volna.

E szavak után ujra külön váltak s megint hozzáfogtak az ordításhoz, de
majd minden lépten-nyomon megcsalódtak s ujra összejöttek, úgy hogy
utoljára kénytelenek voltak ismertető jel gyanánt, hogy ők ordítottak,
nem pedig a szamár, abban egyezni meg, hogy mindegyik kétszer fog
ordítani egymás után. Igy tehát az iákolást megduplázták s bejárták már
az egész erdőt a nélkül hogy a szamár csak a fülét is billentette volna.
De hát hogy is billenthette volna a szerencsétlen, s hogyan adhatott
volna jelt, mikor utoljára is ott találták meg az erdő legsűrűbb
sürüjében, a hol a farkasok már szétmarczangolták.

A mit a tulajdonos látva, igy szólott:

– Nem fogyott csodám, hogy nem felel; de tudom, ha élt volna, ordításunk
hallatára bizony felelt volna ha szamár. Mindamellett én nem sajnálom a
fáradságot s még ha élettelenül találtam is meg a sok keresés után,
mindent kipótol az, hogy komámuramat oly pompásan hallottam ordítani.

– Nem nagy tus, komámuram – viszonzá a másik – mert: hogy ha jól fújja
az apát, a kántor se hagyja magát.

Ekképen mind a ketten megnyugtatva s elrekedve tértek vissza falujokba s
elmondták fűnek-fának mi történt velök a szamár keresése alkalmával s
nem győzték dicsérni egymás ordító képességét.

Híre is ment ennek az egész környékszerte, és az ördög, a ki nem alszik,
hanem a hol csak lehet mindenütt izgágát szokott csinálni, beleüti az
orrát mindenbe s még a kicsit is nagygyá fújja: az rendelte és intézte
úgy, hogy ha azóta vidékiek találkoznak a mi falunkbeli emberrel,
mindjárt elkezdenek szamár módra ordítani, mintha csak a mi
esküdtjeinket akarnák szemtől szembe gúnyolni. Még a gyerekek is
rákaptak, a mivel aztán úgy elmérgesedett a dolog, mintha a pokol minden
ördöge vette volna a kezébe, szájába s az ordítás ráragadt egyik faluról
a másikra, hogy ma már az ordító falubelieket úgy ismeri mindenki mint a
hogy a szerecsent meg lehet különböztetni a fehérektől. S ez a gonosz
tréfa már annyira ment, hogy a kigúnyoltak fegyveres kézzel egész
csapatonként ütöttek rajtok a gúnyolókon s valóságos csatát küzdöttek
egymás ellen; de nincs az az erő, nincs az a hatalom, se szégyen se
félelem a mi ezt a bajt meg tudja orvosolni. Alkalmasint holnap vagy
holnapután száll síkra a mi falunk, melyet a szamarak falvának neveznek,
egy két mérföldre fekvő másik falu ellen, a melyik belőlünk leginkább
csúfot szokott űzni s hogy annál jobban helyt állhassunk, azért viszem
én magammal ezeket a most vett dárdákat és alabárdokat. Ez az a
csodadolog, a minek elmondását igértem s ha az urak nem találták olyan
csodálatra méltónak, én különbet nem mondhatok.

S ezzel a furcsa történet elmondója végét szakasztotta az elbeszélésnek.
Épen e pillanatban lépett be a fogadó kapuján egy férfiú, a kinek egész
öltözete bekecse, nadrágja, harisnyája mind zergebőrből volt, – s emelt
hangon így szóla:

– Fogadós úr, van e szállás? Mert itt a jós majom s Melisendra
megszabadulásának mutatványa.

– Tyűh, lánczos – lobogós! – kiálta fel a vendéglős – hisz ez Pedro
mester! Jó estét fogunk ma tölteni!

Elfelejtettem mondani, hogy ezen bizonyos Pedro mester balszemét s majd
a fele arczát egy darab zöld bársony fedte, a miből azt lehetett
következtetni, hogy ezen az oldalán bizonyosan valami baja van. A
fogadós így folytatá:

– Isten hozta Pedro mester uramat; de hol a majom meg a bábuk, hogy
egyiket sem látom.

– Mindjárt itt lesznek – viszonzá a zergebőrös – csakhogy én magam
jöttem előre, megtudni ha kapható e szállás?

– Még magától Alba herczegtől, Spanyolország leghatalmasabb vezérétől is
megtagadnám, csakhogy Pedro mesternek adhassam – viszonzá a fogadós –
csak jőjön a majom meg a bábjáték; van itt ma ember a fogadóban, a ki
szívesen megfizet ha a játékot meg a majom ügyességét megláthatja.

– Akkor hát minden jól van – mondá a bársonyfoltos – én meg jutányos árt
szabok s azzal is beérem, ha a magam költsége megkerűl. Mindjárt
ideszólítom a kocsit, mely a majmot és a játékot hozza.

S azzal tüstént kiment a fogadóból.

Don Quijote mindjárt azt kérdezte a fogadóstól, ki ez a Pedro mester s
miféle játékot és majmot mutogat? Mire a vendéglős igy válaszolt:

– Egy hatalmas bábjátékos, a ki Aragonból jött s már régen jár-kél itt
la Manchában s azt mutogatja bábjaival, hogyan szabadítá meg a derék Don
Gaiferos nejét Melisendrát; a mi olyan szép történet s olyan takarosan
van eléadva, hogy ahhoz foghatót rég nem láttak ezen ország e részében.
De azonkivül meg hordoz még magával egy olyan rendkivüli ügyességü
majmot is, a mely ritkítja párját a majmok között, de még embernek is
sok volna. Mert ha valamit kérdenek tőle, figyelmesen ráhallgat a
kérdésre, aztán egyszerre gazdája vállára ugrik, fejét odahajtja ennek
füléhez, s megsúgja a feleletet, a mit ez aztán tolmácsol. De sokkal
inkább arról szokott beszélni, a mi már megtörtént, semmint arról, a mi
még csak ezután fog történni. S ha ugyan néha-néha nem találja is el
egészen, igen ritkán téved, úgy hogy az embernek azt kell hinni, maga az
ördög van benne. Két tallért követel minden kérdésért, a mire a majom
felel, akarom mondani, a mire helyette gazdája felel, mikor a majom már
a fülébe súgott. Ennek folytán az a közhiedelem, hogy Pedro mester
nagyon megszedte magát s úgy él, mint valami kis király. Beszél annyit,
mint hat más, s iszik annyit, mint más tizenkettő se, s mindezt nyelve,
majma és játékmutatványa kegyelméből.

E pillanatban Pedro mester ujra megjelent s hozta magával kocsin a
bábjátékot, meg egy farkatlan majmot, a mely minden tekintetben
szakasztott olyan volt, mint minden majom.

Alighogy Don Quijote meglátta, kapva ismét a rendkivüliségen, mindjárt
ezt a kérdést intézte hozzá:

– Mondja meg nékem, nagyságos jós uram, mi járatban vagyunk s mit hoz
ránk a holnap? Itt a két tallér.

S ezzel megparancsolta Sanchonak, hogy a pénzt adja oda Pedro mester
kezébe; ez azonban majma helyett igy felelt:

– Uram, ez az állat nem ád sem feleletet, sem felvilágosítást a
jövendőről; a multról azonban tud egyet-mást mondani, nemkülönben a
jelenről is.

– Süsse meg! – mondá Sancho – azért ugyan soha egy kurta fityinget se
adnék, hogy azt mondják meg nekem, a mi már megtörtént; ki tudja azt
jobban, mint én magam? Már pedig, ha én azért fizetnék, a mit különben
is tudok, az csakugyan sült bolondság lenne. No, hanem ha azt is tudja,
a mi éppen most történik: Itt a két tallér, s mondja meg nekem ő
legmajmabb urasága, mit csinál ez időszerint az én feleségem Panza
Theréza s mivel foglalkozik?

Pedro mester vonakodott a pénzt elfogadni s így szóla:

– Nem szoktam előbb elfogadni a jutalmat, a mig meg nem szolgáltam.

S azzal kétszer ráütvén balvállára, a majom abban a nyomban fen termett
rajt, s száját odahajtva gazdája füléhez, csunya gyorsasággal
csikorgatta fogait. Ezt a mesterséget egy-két perczig folytatta s aztán
egy másik ugrással megint a földre szökött, akkor pedig Pedro mester
hirtelen térdre borúlt Don Quijote előtt s lábait átkarolva igy szóla:

– Úgy karolom át nagyságod két lába szárát, mintha csak a Hercules
oszlopait karolnám! Oh dicső feltámasztója a már-már feledésbe merűlő
kóbor lovagrendnek! Oh, érdeme szerint eléggé soha nem magasztalható
nemes lovag, Don Quijote de la Mancha, lelke ön az aléldozóknak, támasza
az elesőknek, karja az elesetteknek, mankója és vigasztalása minden
szerencsétlennek!

Don Quijote megmerevűlt, Sancho elképedt, az unokaöcs bámult, a
szamárordításos elkábúlt, a vendégfogadós megkeveredett, egy szóval, a
kik csak hallották a bábjátékos szavait, mind egészen elhaltak
ámulásokban. Ez pedig így folytatta:

– Te meg, oh jó Sancho Panza, a világ legjobb lovagjának legjobb
fegyvernöke, örülj, örvendezzél, mert a te jó nőd, a gondos Thereza,
most is házi dolgaival van elfoglalva, s most éppen ez órában egy csomó
lent gerebenez, s nagyobb igazság okáért, egy csempe korsó áll mellette
balfelől, lehet úgy egy jó pintes, a melylyel magát munkája közben
mulatgatja.

– Már ő az! – mondá Sancho fejét csóválva – akár hol tanulta, vagy
szerezte ez a majom a mesterségét, de igazán csodálatos!

– Be kell vallanom – mondá Don Quijote is – a ki sokat olvas, sokat jár:
sokat lát az s sokat tud. Ennek bevallására pedig az ösztönöz, mert
ugyan ki tudta volna elhitetni velem, a mit most a tulajdon két
szememmel láttam, hogy e világon még jósmajmok is létezzenek. Igen, én
csakugyan az a Don Quijote vagyok, a kit e kedves állatka említett,
bárha kissé túlzó volt is a dicséretben. Egyébiránt akármilyen legyek
is, hálát adok az Istennek, hogy olyan érző és résztvevő szívvel
ruházott fel, mely javát akarná mindenkinek, kárát pedig senkinek.

Pedro mester ekkor zsebre tévén a könnyű szerrel – s utóbb majd
elmondjuk, milyen csodamódon megszerzett – két tallért: elment, hogy a
híres bábjátékot felállítsa. Míg ő azzal foglalkozott, Sancho oda
lopódzott ura mellé s azt súgta néki:

– Nagyságos uram, ettől a majomformájú varázslótól kérdezzük meg, igaz-e
mindaz vagy csak álom, a mi nagyságoddal a Montesinos barlangban
történt? Mert én nagyságod kegyes engedelmével a mondó vagyok, hogy
abban az egész históriában nem volt egy szikra igaz se!

– Az mind meglehet – viszonzá Don Quijote – én azonban bátran meg merem
kérdeni, nemcsak ezt a majmot, hanem hozd ide valahány majom a világon
van, megkérdem én bátran mindnyáját!

– A Krisztus mentsen meg annyi majomtól! – mondá Sancho elszörnyedve –
lám az előbb csak ez az egyetlen egy szólalt meg, s már ennek a szavára
is minden hajam szála égnek állott ijedtemben!

Pedro mester nem sokára visszatért azzal a jelentéssel, hogy a látásra
méltó s csodálkozást gerjesztő bábjáték föl van állítva.

– De még előbb egy szóra kérem, Pedro mester – mondá Don Quijote. S
aztán közlé vele miről gondolkozik s felszólítá, kérdezze meg majmát,
mondja meg nekik, hogy bizonyos dolgok, a mik vele a Montesinos
barlangban történtek, igazak voltak-e vagy csak álmodta, mert neki úgy
látszik, hogy van bennök valami mind a kettőből. Mire Pedro mester
minden további szó nélkül újra előhozta majmát s Don Quijote és Sancho
elé állítva így szóla:

– Ime, majom úr, ezen lovag ő nagysága azt akarja tudni, hogy bizonyos
dolgok, a mik véle az úgynevezett Montesinos barlangban történtek,
igazak voltak-e vagy sem?

S ezzel megadván a szokott jelet, a majom mindjárt fölugrott a bal
vállára s úgy tett, mintha fülébe súgna valamit; mire Pedro mester
rögtön így szólott:

– A majom azt mondja, hogy azon dolgok egy része a miket nagyságod az
említett barlangban látott vagy tapasztalt, nem igaz, másik része
azonban igaz. Ő ezen kérdéses tárgy felől most csak ennyit tud mondani.
Ha azonban nagyságod még többet is meg akarna tudni, a jövő pénteken
megfelel minden kérdésre, most azonban kifogyott már minden erejéből,
melyet péntekig nem is tud ujra összeszedni a mint már említettem.

– Nem megmondtam-e – szólt Sancho – hogy sehogy se fért a fejembe, hogy
a barlangban történteknek csak a fele is igaz legyen?

– Majd elválik, Sancho, – viszonzá Don Quijote – mert az idő, mely
mindent fölfedez, semmit sem hágy rejtve, de napfényre hozza, legyen bár
a föld mélységes mélyébe elrejtőzve. S most erről elég ennyi, mi pedig
menjünk a jó Pedro mester mutatványának megszemlélésére, a miben, azt
hiszem, alkalmasint lesz valami érdekes is.

– Hogyan? Csak valami érdekes? – felelé Pedro mester. – Van az én
mutatványomban ezer meg ezer érdekesnél érdekesebb látványság. Merem
állítani nagyságod előtt señor Don Quijote, hogy alig van a világon mai
napság valami, a mit érdemesebb volna megszemlélni. Majd meggyőződik
felőle nagyságod saját szemével. Azért ne is késlelkedjünk, mert az idő
már is előre haladt, nekünk pedig sok a tenni, mondani és mutatni
valónk.

Don Quijote és Sancho szót fogadtak és odamentek, a hol a bábjáték már
fel volt állítva s közszemlére kitéve s körülötte minden oldalról égő
viaszgyertyácskák, melyek fénye az egészet igen csinossá s ragyogóvá
tette.

A mint oda értek, Pedro mester az állvány mögé vonúlt, mert neki kellett
a mesterséges bábukat igazítnia, az állvány előtt pedig egy fiatal
gyerkőcz foglalt helyet, Pedro mester inasa, ki a látványságban
előforduló történetnek magyarázója és felvilágosítója gyanánt szolgált.
Kezében egy pálczácskát tartott, melylyel a kilépő bábukat mutogatta.

Mikor aztán a vendéglőbeliek mind helyet foglaltak már, némelyek szemben
a játékkal állva, Don Quijote, Sancho s Don Diego unokaöcscse pedig a
legjobb helyeken ülve: a tolmács így kezdé mondókáját, a mint látni vagy
hallani fogja az, ki a következő fejezetet elolvassa vagy meghallgatja.


XIV. FEJEZET.

Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen.

Mind elhallgattak, a tyrusok, úgy mint a trójaiak, – vagy is más
szavakkal a bábszinház nézői mind, azon gyerkőcz ajkain csüggöttek a ki
a csodadolgokat magyarázni készűlt. Egyszerre dob-pergés,
trombita-harsogás és nagy ágyudörgés hangzott fel a színpad mögött,
melyek zaja azonban igen rövid idő alatt elnémúlt, a mire a siheder
tüstént fölemelte szavát és így szóla:

– Ezen igaz történet, mely itt nagyságtok szeme láttára előadatik,
betüről betüre a franczia krónikákból és azon spanyol románczokból van
merítve, mik a nép ajkán szájról szájra járnak s miket az utczás
gyerekek is ismernek. Szól pedig arról, hogy Don Gaiferos hogyan
szabadította meg a hitvesét Melisendrát, a ki ekkor Spanyolországban
fogva volt, a mórok hatalmában, Sansueña városában, a mint akkor azt a
várost nevezték, melyet ma Zaragosának hívnak. Mig Don Gaiferos egyszer
távol volt a hadban, a mórok ráütöttek várára, népét lekonczolták,
kincseit elvitték, s rabbá tették feleségét Melisendrát is, a kiért egy
egész országgal felérő váltságdíjt reménylettek. Don Gaiferosnak azonban
feleannyi pénze sem lévén, egészen neki adja magát a búsulásnak és a
sakkjátékban keres enyhülést, s ime ott látják sakkozni, a mint a dal is
mondja:

  Don Gaiferos bánatában
  Ott ül a sakktábla mellett.

Az a másik személy pedig, a ki ott látszik, fején koronával, kezében
királyi pálczával, az Nagy Károly császár, Melisendra édes atyja. Nagyon
rosz kedvű, hogy veje tétlenségét s kétségbeejtő kétségbeesését látja, s
épen azért jön, hogy megpirongassa. Tessék csak nézni, milyen hevesen,
milyen haraggal száll szembe véle, úgy hogy az ember majdnem hajlandó
volna hinni, hogy királyi pálczájával mindjárt végig huzogat a hátán
keményen. S a mikor már jól eleibe rakta, mennyire ártalmára van az mind
neki, mind a fogságban epedő hitvesének, hogy elcsüggedése minden
erejétől megfosztotta, s hogy mennyivel többet érne ha máskép nem lehet,
ezek által megszabadítani hítvesét, végre igy szól hozzá:

  Én beszéltem ám te lássad!

S lássák most nagyságtok is, hogyan fordít neki hátat a császár s hogyan
hagyja magára a felbőszült, de egyszersmind felbuzdúlt Gaiferost, a ki
haragjában és elkeseredésében nagy messzire eltaszítja a sakktáblát
bábustól, fegyverzetét követeli sebtiben, unokaöcscsétől Don Roldantól
kölcsön kéri kardját Durindanát, a mit azonban Don Roldan nem akar neki
odakölcsönözni, hanem a helyett felajánlja szolgálatát, hogy ő is
hozzácsatlakozik a veszedelmes útra, a melyre kelni készül. A bátor
haragvó meg ezt az ajánlatot utasítja vissza s azt mondja, elég lesz ő
egy maga is felesége kiszabadítására, még ha a föld kellős közepének
mélységibe volna is elrejtve. S azzal aztán fegyverbe öltözik, hogy
menten utra kelhessen.

Most pedig fordítsák tekintetöket arra a toronyra, mely amott látszik, s
a melyről tudni kell, hogy ez Zaragosa vára tornyainak egyike, a melyet
ma Aljaferiának neveznek. Ime azon a tornyon egy búsongó nőalak jelen
meg, a ki tekintetét Francziaország felé fordítja s karjait is kitárja,
a mivel azt akarja jelenteni, hogy oda szeretne menni férjéhez és
atyjához. Ez a búsongó hölgy Melisendra, Don Gaiferos hitvese. S úgy
látszik jó sorsa hozta ki most a vár falára, mert ime gascognei köpenybe
burkolózva egy férfi alak lopózik a torony alá. Melisendra azt hiszi,
hogy valami keresztyén utas, a ki Francziaországba ügyekszik, s azért
azt mondja neki a vers szavai szerint

  „Ha Frankhonba mégy, vitéz úr,
  Kérdezd hogy van Gaiferos“.

Azonban oh mily boldog csalódás! A köpönyeges vándor megismerteti magát
feleségével, hogy ő maga a várva várt Don Gaiferos, karjait kitárja, s a
bátor Melisendra nem soká gondolkozik, hanem leugrik a várfalról, s a
mint látni méltóztatnak, férje oly ügyesen elkapja a légben
köpönyegével, mintha egy alma pottyant volna a fáról sapkájába. Alig
hogy ott van karjai között, Don Gaiferos sarkantyúba kapja paripáját s
immár hátat fordítanak a mór városnak, elindulnak, s nagy örömmel
boldogan térnek azon útra, mely Francziaországba s Párisba vezet. Oh
menj is békével, boldog, szerencsés házaspár! Érjétek el bántatlanul,
sértetlenül vágyva vágyott hazátokat s szerencsés utazásotokban semmi
akadályt a sors ti elétek ne gördítsen! Barátaitok és rokonaitok békében
s megelégedésben lássák telni napjaitokat, a melyeket az égnek kegyelme
nyujtson oly hosszúra, a mily hosszúra csak nyujthat.

– Ne kotyogj ficzkó! – szólt közbe most Pedro mester a színfalak mögűl –
csak egyszerűen; nem ér az a czifrázás fabatkát se!

A magyarázó nem felelt, hanem folytatta az eléadást:

– Azonban jaj, Zaragosa városában is akadt heverő – henye szem, a mi
mindent észre szokott venni. Meglátták, hogy Melisendra mily vakmerően
ugrott alá a bástyáról, s hogyan menekült férjével. Mindjárt hírűl
vitték Marsilio mór királynak, a ki abban a nyomban harczi lármát üttet.
S ime milyen gyorsan fegyverkeznek a mórok, íme az egész város
cseng-bong a harangzúgástól, mely minden templom tornyából aláhangzik.

– Az ugyan nehezen – szóla közbe most Don Quijote – a mi a harangokat
illeti, azzal ugyan elvetették a sulykot, Pedro mester, mert a móroknál
nem szokás harangozni, hanem igenis dobolni, trombitálni és sípolni.
Hogy Sansueñában harangozzanak, olyan vékony tornyocskákban, melyekbe
egy ember is alig fér bele, az már mégis szarvas hiba.

Pedro mester e szavakra mindjárt félbeszakasztotta a harangozást s így
szóla:

– Ne méltóztassék az ily apróságokon fenakadni, señor Don Quijote, s ne
kívánja, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Lőnek ám bakot sokszor
még a fényes, nagy színházakban is!

– Az is igaz – jegyzé meg Don Quijote – Isten neki hát harangozzanak a
mennyit akarnak.

Pedro mester azonban még is okúlt az intésen, s a harangozást abba
hagyta; a magyarázó pedig folytatá:

– Nézzék uraim, mily számos és mily fényes mór lovasság rohan ki a
városból a keresztyén hitves-társak üldözésére! Hány meg hány trombita
harsog, hány meg hány réz síp süvít fel, hány meg hány kis és nagy dob
pereg! Bizony, félek hogy elérik, s úgy hozzák vissza a ló farkához
kötve… oh szegény Gaiferos, oh boldogtalan Melisendra, az ugyancsak
iszonyú látomány lenne!

Don Quijote pedig látva ezt a tenger pogányságot; s hallva a nagy
zengést-bongást, és a magyarázónak keserves jajveszéklését: ugy találta,
hogy nagy ideje van immár, hogy a menekvők segítségére siessen. Talpra
szökött tehát s hatalmas hangon így kiáltott:

– Semmikép se fogom eltűrni, hogy az én koromban s szemem láttára valami
sérelmet kövessenek el egy oly híres lovagon, derék férjen, és
hitvestárson a milyen Don Gaiferos. Vissza, ti alacsony csőcselék! Ne
űzzétek, ne üldözzétek ama menekvőket, különben én velem gyűlik meg a
bajotok!

E szavak után kardját kirántotta s egy ugrással ott termett a színpad
előtt és soha nem látott dühvel és gyorsasággal rettenetes
kardcsapás-záport zudított a fából faragott vagy tésztából gyúrt alig
egy arasznyi magasságú bábu-mórokra. Kit ledöntött, kit levágott, ennek
fejét vette, amazt ketté hasította s a többi között ütött egyszer
akkorát, hogy ha Pedro mester le nem bukik, meg nem lapúl s össze nem
húzza a nyakát, szent egy igaz úgy lecsippenti a fejét, mintha sifliből
lett volna.

Meg is eredt aztán Pedro mester kiáltozása:

– Megálljon, nagyságos uram, señor Don Quijote! gondolja meg, hogy a
miket itt szabdal, vagdal, öldököl, gyilkol, azok nem igazi mórok, hanem
csak tésztabábok. Jaj nekem, jaj szegény bűnös lelkemnek! Oda vagyok,
vége az egész vagyonomnak!

De csak mind nem használt az semmit és Don Quijote egyre ütött, vágott,
szurkált, szabdalt sűrűn mint a záporeső. Szóval, rövidebb idő alatt
mint egy pár Miatyánkot el lehetne mondani, tönkre verte az egész
szinházat, diribbé-darabbá gépeket, bábukat. Marsilio király pogány egy
sebet kapott, Nagy Károly császárnak pedig koronája, koponyástul ketté
lett hasítva.

Az egész nézőközönség összezavarodott, a majom ijedtében a ház tetejére
menekült, az unokaöcs remegett, a fogadós reszketett, de magának Sancho
Panzának is az inába szállt minden bátorsága; mert utóbb, a zivatar
elmultával, még esküvel is bizonyította, ilyen éktelen nagy haragban
soha se látta még eddig gazdáját.

Midőn a bábszínház már végkép elpusztult, Don Quijote csak akkor
csillapodott le némileg s így szólott:

– Szeretném, ha e pillanatban itt láthatnám magam előtt mindazokat, a
kik nem hiszik, nem is akarják hinni, mennyire hasznára válnak a kóbor
lovagok e világnak. Mert lám, ha én most nem vagyok, mi lesz a jó Don
Gaiferosból s drága hitveséből a szegény Melisendrából? Eddig ezek a
csúf mórok bizonyára utólérték volna őket, s tudom lett volna aztán hadd
el hadd! Szóval, éljen a kóbor lovagság, éljen mindennél inkább a mi a
földön él!

– Éljen, éljen! – nyögdécselé rá Pedro mester – én pedig gebedjek meg,
ha már egyszer annyira semmivé lettem hogy Don Rodrigo királylyal együtt
azt mondhatom:

  Tegnap még enyim Spanyolhon,
  S már ma nincs egyetlen ormó
  Mit enyimnek mondhatok.

Nincs egy fél órája, de csak fél minutája sincs, s még akkor királyok és
császárok ura voltam, istállóim, ládáim, zsákjaim tele számtalan lóval,
megmérhetetlen pompával: most pedig oda vagyok, semmi vagyok, szegény
vagyok, koldus vagyok s a mi legfőbb, majom nélkül való vagyok, mert
tudom Istenemre, véres verejtékembe fog kerülni a míg azt a megriadt
majmot megint megkeríthetem. S mindezt ennek a lovag úr meggondolatlan
dühösségének köszönhetem, a kiről azt mondják, hogy az árvákat
gyámolítja, a ferdeségeket eligazítja s más egyéb könyörűletes dolgokat
cselekszik. S egyedűl vélem szemközt hagyta őt cserbe sok nemes
felltétele, hogy az Isten áldja meg érte mind a két kezével! Szóval a
Bús-képü lovag úr volt hivatva arra, hogy képtelenné tegye minden
bábomat, s velük együtt koldussá, nyomorékká engem magamat!

Sancho Panza szíve nagyon megesett e keserves jajgatás között elmondott
szavakra Pedro mesteren; mindjárt is így szóla hozzá:

– Ne sírj, ne ríjj, Pedro mester, megszakasztod bele a szívemet. Ne
félj, van az én uram oly könyörületes keresztyén, hogy ha belátja, hogy
neked valami kárt tett, meg is tudja, meg is akarja azt busásan
téríteni.

– Ha Don Quijote úr a maga jószántából is megfizeti elpusztított bábuim
egy részét – viszonzá Pedro mester – akkor én is megnyugszom s nem
teszek sehol panaszt.

– Panaszt, Pedro mester? – kérdé Don Quijote – s megtéríteni valamit? Én
mind e mostani óráig se tudom, hogy valamit Pedro mestertől elvettem
volna.

– Valjon? – kérdé Pedro mester – hát ezt a sok romot, a mi itt hever a
kemény, terméketlen földön, ugyan ki szórta szélylyel, ki pusztította el
más egyéb, mint e hatalmas karnak legyőzhetetlen ereje? Kiéi voltak e
büszke lovagok, császárok, királyok, egész hadseregek, ugy-e az enyimek?
S mivel kerestem meg én a kenyeremet, úgy-e hogy ezekkel?

– De most már csakugyan teljesen hiszem – szóla közbe Don Quijote, –
hogy azok a varázslók, a kik üldöznek, először a magok valóságában
állítják szemeim elé a tárgyakat s azután mindjárt azzá változtatják a
mivé akarják. Igaz lelkemre mondom, uraim, a mi itt történt, én azt
egészen szó szerint vettem, azt gondoltam, hogy Melisendra csakugyan
igazi Melisendra, Don Gaiferos Don Gaiferos, Marsilio Marsilio, Nagy
Károly meg igazán Nagy Károly. Ezért ragadt el a harag s kóbor lovag
tisztem betöltése végett akartam a menekvőkön segíteni s így a legjobb
szándékkal tettem a mit tettem. Ha fonákul ütött ki, annak nem én vagyok
az oka, hanem azok a gonoszok, a kik üldöznek. Mindazáltal habár hibám
nem eredt is szántszándékos gonoszságból, kész vagyok magamat
kártérítésre itélni. Mondja ki Pedro mester mit kiván az elpusztított
bábukért s ime én ezennel felajánlom készségemet, hogy jó és folyó
spanyol pénzben az egészet rögtön megtérítem.

Pedro mester most egyenként felbecsülte bábúit, Sancho Panzának és a
fogadósnak, mint becsűsöknek helyeslése és jóváhagyása mellett, a kik
végre aztán kimondták, hogy Don Quijote mindössze hetven kerek tallért
tartozik fizetni a megkárosított bábjátékosnak. Pedro mester ráadásul
még egy tallért követelt azonkívül azon fáradságáért, melybe a majom
visszakerítése kerül.

– Add oda neki, Sancho – mondá Don Quijote, a kinek drága diadala még
így is igen jó kedvet szerzett, – ha nem is a majomért, de a bajomért,
mert szívesen adnék akár kétszáz tallért is annak, a ki egész
bizonyossággal hírt tudna hozni a felől, valjon Doña Melisendra
asszonyság és Don Gaiferos úr csakugyan ott vannak-e már
Francziaországban, övéik közt.

– Senki se tudná azt jobban megmondani mint az én majmom – szólt az
egészen megvigasztalódott Pedro mester – csakhogy azt most emberi
hatalom nem tudja kézre keríteni. Egyébiránt majd utána járok s ha Isten
uj reggelt enged érnünk, majd meglássuk.

Igy tehát a bábszínház viharja végkép lecsillapult, s mindnyájan békén
és barátságos egyetértésben vacsoráltak együtt Don Quijote költségén, a
ki Melisendra megszabadítása és a mórokon nyert diadala örömében egész a
tulságig bőkezű volt.

A lándzsás és alabárdos ember még jóval pitymallat előtt utra kelt;
hajnal hasadta után pedig Don Diego unokaöcscse vett bucsút a lovagtól,
ki a szíves vezető jóságáért nem győzött elég hálát mondani.

Don Quijote és Sancho Panza is utra keltek aztán, előbb azonban a lovag
még Pedro mester felől tudakozódott; szerette volna megtudni, megfogta-e
a majmát, a majomtól pedig azt, hogy Melisendra csakugyan szerencsésen
hazaért-e Francziaországba?

De a mire Don Quijote fölébredt, már akkorra a bábjátékosnak híre hamva
se volt a fogadóban. Találkozni sem akart többé Don Quijotéval, azért
sietett oly nagyon. S miért nem akart? Majd elmondjuk a következő
fejezetben.


XV. FEJEZET.

Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik hadseregben.

Pedro mester nem volt senki egyéb, mint az a kötni való Gines de
Pasamonte, az a kancsal gonosztevő, a kit Don Quijote egykor a
gályarabokkal történt kaland alkalmával megszabadított s a ki hála
fejében a lovagot először is jól elverte, nemsokára pedig Sancho
szamarát is kilopta gazdája alól. Most felcsapott bábjátékosnak s
színházával vonult faluról-falura és városból-városba, szedve mindenütt
busásan a jövedelmet. Fele arczát azért tapasztotta el a zöld
bársonynyal, hogy kancsalságáról rá ne ismerjenek, a mi okvetlenül a
büntető igazság kezébe szolgáltatta volna. A jós majomnak összes
tudománya pedig egyedűl abból állott, hogy az adott jelre felugrott
gazdája vállára, fogait vicsorgatta és majom módra mormogott. A
feleletet persze Gines de Pasamonte adta meg maga, a ki egy-két nappal
előbb rendesen mindig kikémlelte azon helyeket, a hol aztán szerepelni
akart, megtudta a legközelebb történt nevezetesebb eseményeket, s ezeket
aztán – a mily ügyes volt – úgy adta elő kinek-kinek kérdésére, mintha
egyenesen az ő jós majmától hallotta volna. Igy igen könnyű volt neki
Don Quijote és Sancho Panza kérdéseire felelni, a kiket ő jól ismert,
míg azok meg sem álmodták, hogy a bábjátékos kicsoda.

Ennyi az, a mit Pedroról és majmáról szükséges volt mondani.

Most pedig visszatérve Don Quijotehoz, meg akarjuk említeni, hogy miután
a vendégfogadóból eltávozott, azt határozta el, hogy előbb az Ebro
partja vidékét járja be, mielőtt barcelonai utjára indulna. Ezen
szándékkal folytatta útját, melyen már megint két napot töltött el
anélkül, hogy olyasmi történt volna vele, a mit érdemes lenne megirni.
Harmad nap azonban, a mint egy dombon felfelé haladt, dob- és
trombitaszó ütötte meg füleit. Eleinte azt gondolá, valami arra vonuló
katonacsapat lehet, s hogy megláthassa, Rocinantet sarkantyuba kapta s
felrugtatott a hegyre. Mikor a halom tetejére ért, úgy látta, hogy ennek
aljában valami kétszáz ember mozog, a kik különféleképen vannak
fegyverkezve, mint például lándzsával, nyíllal, kelevézzel, alabárddal,
szuronyokkal, néhányan puskával, igen sokan paizszsal. Lefelé indult a
domboldalon s már oly közel jutott a csapathoz, hogy egészen világosan
megláthatta a zászlókat, megkülönböztethette a színeket s felismerheté a
rajtok lévő jelvényeket. Különösen egy zászló vagy lobogó vonta magára
figyelmét: ez fehér atlaszból volt, melyre a megszólamlásig híven egy
szamár volt festve s épen abban az állásban, mikor fölemelt fejjel,
tátott szájjal s kiöltött nyelvvel épen ordítani készül. A szamár körül
nagy betükkel ez a két sor volt odairva:

  „A két biró nem hiába
  Fogott bele az i-á-ba“.

E föliratból Don Quijote mindjárt azt következteté, hogy ez a fegyveres
csapat bizonyára a szamárordítás falujából való s ezt a véleményét
Sanchoval is közölte, a kinek a zászló-feliratot megmagyarázta. Még azt
is megjegyezte, hogy a ki nekik ezen esetről említést tett, az
okvetlenül tévedett, midőn a két ordítót esküdt embereknek mondta, mert
íme a zászló feliratának tanusága szerint azok bizony birák voltak.

Mire Sancho Panza így válaszolt:

– Ezen épen nem lehet valami nagyon fenakadni, uram, mert meglehet, hogy
azokat a kik ordításuk korában még csak esküdtek voltak, azóta bírákká
tették a faluban, így tehát ennek is, annak is lehet őket mondani. De
meg különben se változtat a dolog igazságán semmit valjon az ordítók
bírák vagy esküdtek voltak-e? Csakhogy derekasan ordított-e mind a
kettő, mert a mi magát az ordítást illeti, az csak úgy illik bíróhoz
mint esküdthez.

Végre tehát csakugyan kitudták s bizonyosokká lettek a felől, hogy a
felharagított falu akar megverekedni egy másikkal, a mely többet is
boszantotta mint a mennyi szabad s a jó szomszédsághoz illendő lett
volna.

Don Quijote oda léptetett hozzájok, nem kevés szomoruságára Sanchonak, a
ki soha se volt barátja az ilyen csetepatéknak. A fegyveresek szívesen
befogadták magok közé, mert azt hitték, hogy valami pártfelök. Don
Quijote délczeg és méltóságos magatartással fölütötte sisakja rostélyát
s oda ment a szamárzászló alá, a hol a sereg legfőbbjei mind köréje
gyűltek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék s megbámulták azzal a
szokott bámulással, melyre rendesen mindazok gerjedtek, kik életükben
először látták. Don Quijote látva mily figyelmesen szemlélik, a nélkül,
hogy akárki csak egyetlen szót vagy kérdést intézne is hozzája, fel
akarta használni e mély csendességet s a maga hallgatását megtörve nagy
fennhangon így szólott:

– Jó uraim, a mily bensőség csak lehetséges, olyannal kérem önöket, ne
szakaszszák félbe azon beszédemet, melyet önökhez intézni szándékozom;
ne szakaszszák félbe addig, a míg azt nem látják, hogy ellenökre van és
unalmas. Mert ha ez az eset állna be; én, az önök részéről adott
legkisebb jelre, féket kötök a nyelvemre és lakatot teszek a számra.

De amazok mind azt felelték csak mondja el bátran a mit akar,
meghallgatják szívesen.

Don Quijote ekképen rá lévén szabadítva a beszédre, hozzá fogott:

– Én, tisztelt uraim, kóbor lovag vagyok, a kinek foglalkozása a
fegyverhordás s tiszte a szükségben lévőkön segíteni s a gyámolításra
szorultaknak pártját fogni. Már néhány nappal ezelőtt értesültem önök
szerencsétlenségéről s azon okról, mely önöket arra kényszeríti, hogy
minden lépten nyomon fegyvert ragadjanak s boszút álljanak
ellenségeiken. Azóta igen gyakran gondolkoztam az önök ügyéről s a
párbaj szabályai szerint úgy találom, hogy önök csalódnak, ha azt
hiszik, hogy meg vannak sértve, gyalázva, mert magános ember egész
községet soha meg nem gyalázhat, ha csak mindnyájokat egyetemben
árulóknak nem mondja, minthogy nem tudja, ki volt az az egyes, a ki azon
gonoszságot elkövette, melylyel őket vádolja. Minthogy tehát igaz, hogy
az egyes ember nem sérthet meg egy egész országot, tartományt, várost,
községet vagy falut: tiszta igazság, hogy nincs miért megtorlására kelni
egy olyan kihivó sérelemnek, a mi valóban nem is létezik. Ugyancsak szép
dolog lenne, ha egyik másik helység lakossága minden lépten-nyomon ölné,
gyilkolná azokat, a kik őket kolompároknak, tökfilkóknak, tengeri
borjuknak, szappanosoknak csúfolják vagy más egyébb ilyes gúnyneveket
adnak, a mi az utczásgyerekek s a csőcseléknép között épen nem ritkaság.
Bizony szép dolog lenne, ha az ilyen derék községek folytonosan
gyülölködnének s háborúskodnának egymással s kardjok a legkisebb
csekélységért is úgy járna folytonosan ki s be, mint a ki s betoló
trombita. Nem, nem, ezt Isten nem engedi, Isten sem akarja. A józan
vitézek, s a jól rendezett álladalmak csupán négy esetben ragadhatnak
fegyvert, ránthatnak kardot, s vethetik koczkára személyöket, életöket
és birtokukat: először a keresztyén hitért; másodszor életök védelmére,
a mit mind a természet, mind az Isten törvénye megenged; harmadszor
becsületök, családjok és vagyonuk védelmére; negyedszer pedig királyuk
szolgálatában valamely igazságos háború alkalmával, s ha még az ötödik
esetet is hozzá akarjuk tenni (a mi ugyan a másodikban és a negyedikben
már benfoglaltatik) hazájok védelmére. Ehhez az öt fő esethez hozzá
lehetne még sorolni egy párt, a mi szintén elég alapos okot szolgáltat
arra, hogy az ember fegyvert ragadjon. Azonban fegyvert fogni
semmiségekért, olyas dolgokért a mik inkább nevetségesek s mulattatók
semmint sértők vagy meggyalázók: a ki ezt tenné, annak aligha van csak
egy csep józan esze is, főleg ha még meggondoljuk, hogy az igazságtalan
boszuállás, (már pedig boszuállás igazságos nem is lehet) homlokegyenest
ellenkezik az általunk vallott szent hittel, mely azt parancsolja:
tegyünk jót a mi ellenségeinkkel s szeressük azokat, kik bennünket
gyülölnek. Igaz ugyan, hogy ez olyan parancsolat, melynek betöltése
kissé nehéznek látszik, pedig nem az, hacsak azok számára nem, a kik
jobban csüggenek e világon mint az Istenen, s inkább testiek mint
lelkiek, mert Jézus Krisztus, igaz isten és igaz ember, a ki soha
álnokságot nem mondott s nem is mondhatott, mint a mi törvényhozónk úgy
nyilatkozott, hogy az ő igája enyhe és az ő terhe könnyü, így tehát
semmi olyast nekünk nem parancsolhatott, amit lehetetlen volna
betölteni. Mind ezeket összefoglalva: önöket, uraim, isteni és emberi
törvény kötelezi arra, hogy lecsillapuljanak.

– Itt vigyen el mindjárt az ördög – mondá Sancho magában – ha az én uram
nem kész prédikátor s ha nem az, legalább úgy hasonlít hozzá mint egyik
tojás a másikhoz.

Don Quijote kissé lélekzetet vett s látva, hogy még mind egyre készek
figyelemmel hallgatni, folytatni akarta beszédét s bizonyára folytatja
is, ha Sancho bölcsessége bele nem pletykáz, a ki ő maga eresztette neki
a nyelvét, mihelyest azt vette észre, hogy gazdája elhallgatott.

– Az én uram, Don Quijote de la Mancha, a kit egy ideig a Bús-képü
lovagnak hívtak, most pedig Oroszlán-lovagnak neveznek: igen tanúlt
nemes ember s ugy tud latinúl és spanyolúl mint a viz; a mit mond és a
mit javasol, abból mindből kilátszik a jó katona, s a párbajnak minden
csínja-binja, törvénye, mind egy szálig benne van a kis újjában. Annak
okáért tehát csak annyit mondok kegyelmeteknek, hogy minden tétova
nélkül fogadják el és kövessék a mit ő tanácsol, annál is inkább, mert
hiszen valóságos sült bolondság azon felfortyanni, ha az embernek
egyszer kétszer a fülébe ordítanak. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban
magam is akárhányszor el-elordítottam magamat, valahányszor csak kedvem
szottyant, még ha senki sem esett is a kezem ügyébe; s értettem is hozzá
úgy, hogy a mikor én elordítottam magamat, mindjárt rá kezdte utánam a
falu minden szamara s azért én mégis az apám fia maradtam, a kit pedig
senki se tartott holmi pipotya embernek. Irigyelte is ezt az
ügyességemet akárhány odavaló gazdalegény, de azért én még se lettem
rátartó. S hogy szavamnak ura legyek s megmutassam, hogy igazat mondtam,
várjanak egy kissé s hallgassanak; olyan tudomány ez mint az úszás: ha
az ember egyszer megtanúlta, soha többé el nem felejti.

S erre nyomban marokra fogta az orrát, s rágyújtott az ordításra, de oly
rettenetesen, hogy az egész környék hegye, völgye csak úgy harsogott.

De jaj! egy közeliben álló ember azt gondolta, hogy ez is őket csúfolja;
ennek se kellett több, hanem fogta azt a kezebéli dorongot s úgy végig
felejtette véle Sancho Panzát, hogy minden nyekkenés nélkül azon módon
földre henteredett.

Don Quijote látván fegyvernökének gyászos esetét, mindjárt dárdát
szögezett s neki akart rontani a bántalmazónak, de a körül egyszerre
annyian összeröffentek, hogy lehetetlen volt boszút állnia. Sőt a mint
látta, hogy egész kőzápor zuhan le rá s nem kevesebb puskacső veszi
czélba: megfordította Rocinantét, s a mily gyorsan csak koczoghatott,
úgy koczogott el közőlök, teljes szívéből Istennek ajánlva magát, hogy e
veszedelemből kiszabadítsa, mert minden pillanatban attól tartott, hogy
most meg most üti hátba valami golyó, mely aztán a mellén jön ki, a
miért is folyton folyvást nagyokat lélekzett, próbaképen, hogy nem
fogyott-e még ki a szuszból. Azonban a csapatbeliek azzal is beérték,
hogy megszalajtották; rá lőni nem akartak. Mikor Sancho magához tért,
még azt is föltették a szamárra s hagyták menni ura után. Ő ugyan maga
egyáltalában nem tudta még igazgatni szamarát, hanem a szürke magától
vitte Rocinante felé, mely nélkül immár sehogy el nem lehetett.

Don Quijote jó futamatnyira haladván, egyszer visszafordúlt s látta hogy
Sancho is közelít; minthogy pedig senki se volt nyomukban, bevárta a
fegyvernököt.

A csapatbeliek, a kik a küzdelemre állottak ki, ott maradtak estig, az
ellenség azonban nem jelenvén meg a csatára, ők is visszatértek a faluba
vígan s jó kedvvel, dicsőségök gyanánt híresztelve, hogy megszalajtottak
egy ellenséges lovagot, s megtanítottak egy ellenséges fegyvernököt.


XVI. FEJEZET.

Sancho Panza megunja a kalandkeresést.

Bizonyosan cselt födözött fel a bátor, ha még ő is megszalad, s az okos
vitéznek nem vállik szégyenére, ha megkíméli magát egyéb hasznosabb
alkalomra. Ezen igazság bizonyodott meg Don Quijote példájában is, a ki
a megsértett csapat dühössége s veszedelmes szándéka elől kitérve,
kereket oldott, és kisebb gondja is nagyobb lévén mind Sanchonál
mindazon veszedelemnél, a melyben hagyta: olyan messzire elinalt, a hol
magát aztán már teljes biztosságában gondolta. Sancho – a mint
említettük – úgy szólván két rét fektetve követte szamarán. Végre
annyira, a mennyire mégis csak fölocsúdott, de mihelyt gazdája mellé
ért, egyenesen odagurúlt Rocinante lábaihoz, annyira össze volt zúzva,
törve, lankadva.

Don Quijote rögtön leszállt, hogy sebeit megvizsgálja; mikor azonban
látta, hogy nincs annak tetőtől talpig mi baja se, nagy haraggal
rárivalt:

– Te is ugyancsak eltaláltad, Sancho, mikor ordítsd el magadat. Hogy a
mennydörgős mennykőbe tudtad elfelejteni, hogy az akasztott ember
házában nem szabad kötelet emlegetni. Hogyha te az i–át fujtad, ugyan
kontrázhattak volna-e mással mint doronggal? De adj hálát az Istennek,
Sancho, hogy csak egy fütykössel mérték rád az áldást s nem valami
szablyával adták meg az utolsó kenetet.

– Nem tudok felelni – viszonzá Sáncho – egészen úgy érzem, mintha a
hátamon jönne ki a beszéd. Üljünk fel, uram, jerünk innét; én nem
ordítok többet. Hanem azt még se tudom elhallgatni, hogy hát még a kóbor
lovagok is megfutnak s ott hagyják a szegény fegyvernököt az ellenség
kezében a csávában?

– A visszavonulás nem megfutás – jegyzé meg Don Quijote – mert tudnod
kell, Sancho, hogy azt a bátorságot, a mely nem az okosságnak alapjára
van fektetve, vakmerőségnek szokták nevezni, s a vakmerőnek hős tettei
sokkal inkább a vakszerencsének tulajdoníthatók, semmint az ő maga
érdemének. Igy bevallom én is, vissza ugyan visszavonúltam, de meg nem
futottam, s a mi a visszavonulást illeti, abban csak jeles hősök
példáját utánoztam, a kik jobb időkre kimélték meg magokat, miről a
történetben ezerszer meg ezerszer tétetik említés, a mely eseteket
azonban most nincs kedvem elősorolni, de neked se válna valami különös
hasznodra.

Sancho már ekkor a nyeregben ült Don Quijote segedelméből, a ki szintén
ujra felveté magát Rocinantera s azután lassú léptetve egy jegenyés felé
tartottak, mely valami negyed mértföldnyire volt előttök.

Sancho időről időre nagyot nyögött s egy-egy keserveset sóhajtott.

Don Quijote megkérdezte, mijét fájdítja olyan nagyon? Sancho pedig azt
felelte, hogy a hátgerincze legalsó porczikájától egész a csigolyájáig
úgy fáj mindene, hogy azt se tudja hová legyen.

– Ezen fájdalomnak kétségkívül az az oka – mondá Don Quijote – hogy az a
dorong, a melylyel rajtad végig ütöttek, igen vastag és hosszú volt, úgy
hogy az egész hátadon végig nyúlt, s mindazon részeidet érte, a miket
most fájdítasz; de ha még vastagabb lett volna, bizonynyal még több
tagod fájna.

– Ejnye, lelkem adta – mondá Sancho – de csak jól eloszlatta nagyságod
nagy kételkedésemet s ugyancsak takarosan megmagyarázta, a mit nem
értettem. Lánczhordtát is, hát olyan mélyen el volt rejtve az én
fájdalmam oka, hogy még arra is szükség volt, hogy megmondják, azért fáj
ez s ez a tagom, mert a fütykös meglapította? Ha a bokám fájna, akkor
csak lehetne találgatni, hogy mi az oka; de hogy az miért fáj, a mit
megkoppintottak, azt ugyan nagyon könnyü eltalálni. Az igaz, hogy a más
bajával nem igen szokás törődni, kedves uram, s napról napra világosabbá
lesz előttem, bizony kicsi hasznot remélhetek én abból, hogy
nagyságodhoz szegődtem. Mert ha most elnézte, hogy megdöngessenek, száz
meg száz más esetben majd megint fellódítanak mint a minap, s tesznek
velem egyéb ilyes bolondot; s ha most még csak a hátam bánta meg, ezután
majd a szememre kerül a sor. Bizony sokkal jobb tenném, ha szépen haza
mennék feleségemhez, gyermekeimhez, s azokkal törődném, azoknak viselném
gondjokat, a mint Isten tudnom adta, semhogy itt nagyságoddal lóssak,
fussak, nyakamba kerítsem a világot s étlen-szomjan törtessek
tüskön-bokron keresztül. Hát még az alvás! Mérj ki magadnak, szép öcsém
fegyvernök, hét láb földet, s ha ez nem elég, mérj ki két annyit, ha
jobbnak látod, aztán nyujtózzál ki a mennyire csak kedved tartja. Hogy
az ördög égette volna porrá, hamúvá még azt is, a ki ezt a kóbor
lovagságot elkezdte, vagy legalább azt, a kinek legelőször ment el az
esze úgy, hogy fegyvernökké szegődjék az olyan bolondokhoz, a
milyeneknek a régi világ minden kóbor lovagjának lennie kellett; a
mostaniakról nem szólok, mert nagyságod is ezek közé tartozik, ezeket
hát tisztelem, de meg azt is tudom, hogy mind beszédében, mind
gondolatában nagyságod egy fokkal magasabban áll az ördögnél.

– Fogadni mernék s tudom, hogy nyernék, Sancho – jegyzé meg Don Quijote
– hogy most, a mig a szád járt és beszédedet senki félbe nem szakította,
nem fájt egész testedben egyetlen porczika se. Beszélj, fiam, mondd el
bátran, a mi a szívedet nyomja, nyelvedre kerül: végig hallgatom én
szívesen minden ostobaságodat akármilyen unalmas legyen, csakhogy neked
semmid ne fájjon. Ha meg annyira esenkedel az után, hogy feleségedhez,
családodhoz visszatérj: Isten ments, hogy én talán akadályoztassalak!
Pénzem nálad van, számláld össze, mennyi ideje, mióta hazulról most
harmad ízben eltávoztunk; határozd meg, hogy egy-egy hónapra mit
kérhetsz, követelhetsz, s aztán fogd ki magadnak.

– Mikor Carrasco Tamásnál szolgáltam – mondá Sancho – a tanuló Carrasco
Sámson atyjánál, a kit nagyságod is jól ismer, – annál kenyéren kívül
két aranyat kaptam havonkint; hogy nagyságodtól mit kérhetek, magam se
tudom, ámbár annyi igaz, hogy a kóborlovag fegyvernökének terhesebb a
sorsa, mint a paraszt ember béresének; mert ha az ember a más tarlajáról
él, az igaz, hogy be van fogva nap-estig, pedig ugyancsak keményen, de
estére kelve legalább tisztességesen kijár étele, itala, s aztán ágyba
fekhetik; mig a mióta nagyságodat szolgálom, sohase háltam ágyban,
egy-két olyan alkalmat kivéve, mint a milyen a Don Diego házában való
megszállásunk volt. Azonkívül mindig a szabad ég alatt aludtam puszta
földön, kitéve – a mint mondani szokás – a levegőég minden
zordonságának, s mást sem ettem, mint egy-két szelet sajtot s egy-két
darab kenyeret, de ihattam rá vizet hol patakból, hol forrásból, a mire
a pusztákon való barangolásunk között épen akadtunk.

– Megengedem – mondá Don Quijote – hogy az, a mit mondasz Sancho, mind
igaz. Mit gondolsz, hát mennyivel kérhetsz többet tőlem, mint a mennyit
Carrasco Tamástól kaptál?

– Azt gondolom – viszonzá Sancho – hogy ha nagyságod minden hónapra
megtoldja két tallérral, akkor nem leszek vesztes: ez lenne fáradságom
bére. A mi azonban azt az igéretet s ajánlatot illeti, a mit nagyságod
egy bizonyos sziget kormányzósága felől tett, annak a fejében úgy
hiszem, joggal követelhetek még hat tallért, a mi aztán mindössze
harmincz tallérra rúgna.

– Igen jól van – viszonzá Don Quijote – így tehát huszonöt napja lévén,
hogy hazulról távol vagyunk, a magad által megszabott bér szerint
számítsd ki, Sancho, mi jár erre az időre s aztán a mint már említettem,
fogd ki magadnak, nálad lévő pénzemből.

– Lelkem adta édes uram, de csak roszúl tud számolni nagyságod! – mondá
Sancho – hát azt a szigetről szóló igéretet nem attól a naptól kezdve
kell-e számítani a mikor nagyságod legelőször igérte s úgy vetni ki
aztán mind e mostani perczentett perczig?

– Nos, mennyi ideje tehát, hogy megigértem? – kérdé Don Quijote.

– Ha nem csalódom – viszonzá Sancho – két vagy három híjján lehet már
valami húsz esztendeje.

Don Quijote nagyot ütött tenyerével homlokára s igen jóízűen felkaczagva
így szóla:

– A Sierra Morenában, de egész teljes együttlétünk óta mindössze se
barangoltam tovább öt hónapjánál s te még is azt állítod, Sancho, van
húsz esztendeje hogy néked a szigetet megigértem? Bizony, bizony mondom,
azt szeretnéd te, hogy a mi pénzem csak nálad van, azt mind betudjuk a
te fizetésedbe; de ha már így vagyunk s téged ez boldoggá tesz: ám
legyen a tied, s boldogúlj vele, míg viszont én is lelkemből örülök,
hogy ilyen rosz fegyvernöktől megszabadultam, habár oly szegénynyé
lettem is, hogy nincs egyetlen egy fillérem. De mondsza, te, a kóbor
lovagság fegyvernökei törvényének meghamisítója, ugyan hol hallottad
vagy olvassad, hogy lett volna valaha olyan fegyvernök, a ki olyan lábon
állt volna urával, a kóbor lovaggal, hogy kénye kedve szerint még ő
szabja meg, mennyit fizessen neki gazdája havonként? Eredj, eredj te
semmirekellő bitang, gazember, – mert másnak nem mondhatlak – eredj el,
mondom, az ő történeteik nagy tengerére, s ha úgy találod, hogy
csakugyan van olyan fegyverhordozó ki hasonlót mondott és követelt mint
a mit te most mondottál: szegezd ide azt a lapot homlokomra s ráadásúl
négy sarkára tégy az arczomra négy piros pecsétet. Fordítsd meg szürkéd
kantárszárát vagy kötöfékét s menj haza, mert e mostani pillanattól
fogva egyetlen egy lépést sem tészsz többé az én oldalamnál. Oh
félreismert kenyér! Oh elbitangolt igéretek! Oh ember, a ki alig méltó
embernek mondatni! Most, a midőn épen olyan állomásra akarlak helyezni,
hogy akármit mondjon is a feleséged, még is nagyságos urnak fognak
czímezni, te most akarsz távozni? Most mégy-e el, a mikor épen az a
szilárd és határozott szándékom, hogy a világ legelső szigetének
kormányzójává tegyelek? De igaz, hogy a mint te magad is sokszor
mondtad: „nem való a bársony nyereg…“ s a többi. Szamár voltál, szamár
vagy és szamár maradsz élted utolsó órájáig, mert meg vagyok győződve
róla, hamarabb fog ez az utolsó óra ütni, semmint te arra rájönnél és
igazán belátnád, hogy szamár vagy.

Sancho ezen egész pirongatás alatt csak nézett, csak bámult merően
urára, utoljára ugy elfacsarodott a szíve, hogy még a könnye is
kicsordúlt s nagy fájdalmasan és keservesen így szóla:

– Uram, kedves uram, szent egy igaz, hogy egész szamár legyek más se
kellene már nekem csak a farka; ha nagyságod akar egyet hozzám
ragasztani, azt is szívesen eltűröm s örömest szolgálom akár nyereg
alatt is, életem utolsó órájáig. Bocsásson meg nagyságos uram, s
tekintse fiatalságomat; tudja azt nagyságod, hogy milyen kevés van a
fejemben s ha a szám el-eljár, inkább ostobaságból történik mint
rosszaságból; de a megtérő bűnösnek megbocsát az Isten.

– Szinte csodáltam volna, Sancho, – mondá Don Quijote, ha valami
példabeszédet nem keversz szavaidba. Jó, én tehát megbocsátok, de azon
feltétel alatt, hogy te is megjavulsz s ezentúl nem lészsz ily kapzsi,
hanem szivedet tágabbá törekszel tenni s kecsegtetni fogod magadat azon
reménynyel hogy a mit én igértem, az beteljesűl, s habár halad, el nem
marad.

Sancho megfogadta, hogy úgy cselekszik s rendületlenűl bízik ura
igéreteiben.

Erre aztán bementek a pagonyba s Don Quijote egy szil, Sancho pedig egy
tölgyfa lábánál foglalt helyet, mert az ilyes fáknak az a közös
tulajdonságok, hogy mindnyájának csak lába van, keze pedig egynek sincs.

Sancho csak úgy kinlódta át az éjszakát, mert a dorongütést a hűves
levegő még sajgóbbá tette; Don Quijote pedig szokott visszaemlékezéseibe
merűlt. Mindazáltal az álom utóbb még is csak meglepte szemöket, a
hajnal hasadtával azonban már ismét utra keltek, s a nagyhírű Ebro
partjának tartottak, a hol az történt velök, mit a következő fejezetben
fogunk elmondani.


XVII. FEJEZET.

Utazás a bűvös sajkán a vízi-várhoz.

A pagonyból eltávozván, Don Quijote és Sancho Panza csendes ballagva,
oda jutottak harmadnapra az Ebro vizéhez, melynek megpillantása Don
Quijotenak igen nagy örömet okozott, mert valóban gyönyörűség is volt, a
kies partot, a tiszta árt, a csendes folyást és az ömlő kristály gazdag
bőségét szemlélni.

S a mint e szép parton mentek-mendegéltek, egyszer csak egy lélekvesztő
tűnt szemökbe, mely minden evező vagy bárminemű halászeszköz híjjával,
oda volt kötve a partmenti fák egyikének derekához. Don Quijote
szélylyel nézett, de sehol senkit nem látva, egyszerre csak, se tette,
se vette, leszállt Rocinanteról s Sanchot is leszólította szamaráról s
megparancsolta neki, hogy a két barmot kösse oda jól, egymáshoz közel,
valami jegenyéhez vagy fűzfához.

Sancho megkérdezte, mit jelentsen ez a hirtelen leszállás, s mit az
odakötözés? Don Quijote igy felelt:

– Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk engemet egyenesen
arra szólít és hí fel, a nélkül, hogy neki bármi más értelmet
tulajdoníthatnék, hogy szálljak rá, s menjek vele valamely lovag vagy
egyéb szükségben lévő előkelő személyiség segedelmére, a kinek
okvetetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie. Igy szokott ez megírva
lenni a lovagregényekben is azon varázslók felől, a kik bennök
előfordulnak és szerepelnek. Ha ugyanis valamely lovag olyan kelepczébe
jutott, hogy abból csak egy másik lovag szabadíthatja ki, azonban tőle
két vagy három ezer mértföldnyire vagy még annál is messzebb van: a
szabadítót vagy valami felhőn ragadják magokkal, vagy valami csónakot
küldenek eléje, a melyre ő rászáll, s akkor aztán egy rövid
szempillantás alatt vagy a levegőben, vagy a tengeren át oda röpítik, a
hol épen szükség van a segedelmére. Látod, Sancho, ez a bárka is épen e
czélból van ide helyezve; s ez oly igaz, mint hogy most nappal van, s
előbb semhogy ez elmulnék: kösd oda egymással a szürkét és Rocinantet, s
azután bízzuk magunkat Isten vezető kezére, mert én el nem állok a
hajóra szállástól, nem én, ha a mezitlábos barátok kérnének is![8]

– Ha már így van a dolog – viszonzá Sancho – hogy nagyságod minden
lépten-nyomon abba akar belezöttyenni, a mit nem tudom nem lehet-e
bátran bolondságnak nevezni: akkor nincs mit tennem, mint térdet-fejet
hajtva engedelmeskednem, a mint ama példabeszéd is tartja: a kinek a
szekerén ülsz, annak a nótáját dudold. Hanem, mindamellett is, már csak
a magam, a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett meg nem állhatom,
hogy ne figyelmeztessem nagyságos uramat: nekem úgy látszik, hogy ennek
a sajkának semmi köze sincs semmiféle bűvöléshez, hanem alkalmasint
valami halászé, mert itt fogják a legjobb gardákat az egész világon.

Sancho ezt azon közben mondta, a míg a barmokat egy fa derekához
kötötte, a melyeket azután lelke nagy keserűségére a varázslók védelmére
és gondjára kellett bíznia. Don Quijote azt mondá megnyugtatására, sohse
törődjék velök oly szerfölött, majd lesz ezekre gondja annak, a ki őket
nagy messze utakon, távol fekvő regiókon átvezeti.

– Hiszen, ha a régi jókhoz átvezetne – jegyzé meg Sancho – akkor
szívesen mennék, csakhogy attól tartok, nem látjuk mi meg azokat a régi
jókat.

– Én nem régi jókat, hanem regiókat mondtam, Sancho – viszonzá Don
Quijote – a mi azt teszi, hogy tartomány; egyébiránt nem csodálom, ha
nem érted, hiszen neked nem is kötelességed, hogy latinul tudj; más is
van akár hány, a ki azt képzeli, hogy tud, pedig még csak nem is konyít
hozzá.

– Oda kötöttem már – mondá Sancho – mi lesz most?

– Mi? – viszonzá Don Quijote – az, hogy keresztet vessünk magunkra,
aztán felhuzzuk a horgonyt, akarom mondani hogy hajóra szálljunk s
elvágjuk a kötelet, a mivel e hajó a fához van kötve.

S azzal bele ugrott a sajkába, Sancho meg utána, a kötelet elvágták s a
csónak lassanként távozott a part mellől. Mikor Sancho azt látta, hogy
már valami két ölnyire vannak a száraz földtől: egész testét elfogta a
remegés s szentül hitte, hogy most már csakugyan vége van. De semmi sem
esett szivének fájdalmasabban mint a mikor azt hallotta, hogy az ő
szürkéje elordítja magát, s mikor azt látta, hogy Rocinante el akarja
szakasztani a kötőféket. Nem is tudta megállani, hogy azt ne mondja
urának:

– A szamár utánunk ordít, Rocinante pedig minden áron el akar
szabadulni, hogy velünk jöhessen. Oh, kedves barátaim, maradjatok békén,
s adja Isten, hogy az a bolondság, mely bennünket tőletek elválaszt,
hadd legyen csalódássá s hadd térítsen aztán vissza megint hozzátok!

S erre oly keservesen elpityeredett, hogy Don Quijote egész boszusan és
haraggal rákiáltott:

– Mit félsz, te gyáva teremtés? Miért pityeregsz, te nyulszivű? Talán
üldöz, vagy kerget valaki, te patkány-lélek? Vagy mid hiányzik, te még a
bőség kellős közepén is inségről panaszkodó? Talán gyalog és mezítláb
kell-e valami szirtes hegységen átmenned, s nem ugy ülsz-e inkább e
csónakban mint valami főherczeg s egész kényelemben viteted magadat a
kedves folyam csendes árjával, mely rövid idő alatt a sík tengerre
ringat ki bennünket. Mert már eddig is tettünk legalább hét- vagy
nyoczszáz mérföldnyi utat, s ha volna itt egy astrolábom, melylyel a
sark magasságát megmérhetném, mindjárt megmondanám mennyire haladtunk,
bár ha szerfölött nem csalódom vagy átmentünk már, vagy legközelebb
átmegyünk az aequinoctialis vonalon, mely a két sarkot egyenlő
távolságban vágja és választja el egymástól.

– S mekkora utat tettünk meg akkor – kérdé Sancho – ha áthaladtunk azon
a vonalon, a mi azt a két bokát vagy sarkat egymástól elválasztja, a mit
nagyságod azzal az asztallábbal akarna méregetni?

– Igen nagy utat – viszonzá Don Quijote – mert ha az említett vonalon
áthaladtunk – már akkor túl vagyunk a viz és földgömb felén, melyről a
világ legnagyobb koszmográfja, Ptolomaios tanusága szerint tudjuk, hogy
háromszázhatvan foka van.

– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel Sancho Panza – ugyancsak derék egy
fogas embert hoz fel nagyságod tanubizonyság gyanánt, ha annak a kosz
megrágta ólom májosnak háromszázhatvan foga van!

Don Quijote meg nem állhatta, hogy fel ne kaczagjon azon magyarázat
hallatára melyet Sancho a koszmográf Ptolomaios nevéről és
fokszámításáról nyujtott.

Egyszerre egy pár vízi malmot pillantottak meg a folyó közepén.

Alighogy ezeket Don Quijote meglátta, mindjárt igy szóla Sanchohoz:

– Látod, édes barátom, ime ott, ott magaslik már a város, a vizivár vagy
erősség, a melyben amaz elnyomott lovagnak, vagy valamely kárvallott
királynénak vagy herczegasszonynak kell lennie, a kinek megszabadítására
engemet visznek.

– Hol az ördögbe van itt olyan város, vízi vár vagy erősség, a milyet
nagyságod emlit? – kérdé Sancho – nem látja, hogy ezek vizi malmok, a
mik a folyón állnak s a mikben buzát szoktak őrleni?

– Hallgass, Sancho, – mondá Don Quijote – mert akármennyire malmoknak
lássanak is, nem azok s mondtam már akárhányszor, hogy a varázslat
mindent ki szokott vetkőztetni s fordítani a maga természetes
valóságából.

E közben a sajka az árnak épen a közepére jutott s most már sokkal
gyorsabban kezdett haladni mint idáig. A vizi molnárok észre véve, hogy
a folyó háta valami sajkát hoz, melyet az ár egyenesen a kerekek felé
ragad, a malmokból sokan kisiettek s hosszú póznákat kapkodtak fel, hogy
a sajkát feltartóztassák. Lisztes volt valamennyi, szemit- száját, de
még a ruháját is belepte a lisztpor mindnyájának s bizony nem volt
valami nagyon kivánatos rájok tekinteni. Már messziről igy kiáltottak:

– Ördögadta emberei, hová törekedtek? Az eszetek ment e el, vagy azt
akarjátok, hogy ezek a kerekek össze-vissza törjenek s itt fulladjatok?

– Nem megmondtam, Sancho – szóla most Don Quijote – úgy-e, hogy oda
jutottunk, a hol meg kell mutatnom hős karom bátorságát? Nézd csak hány
kisértet készül szembe szállni velem! Nézd csak hány rút szörnyeteg
vigyorog le reám! De majd meglássuk, nyomorultak!

S ezzel talpra szökve a sajkában, nagy fenszóval így kiálta oda a
molnárokhoz:

– Roszra törő s még roszabbat forraló aljas csőcselék, bocsássátok
szabadon, saját kényére azt a személyt, kit e ti erősségtekben vagy
fogságtokban tartogattok, legyen az előkelő vagy alacsony származású,
akármi rendhez s ranghoz tartozó: mert én Don Quijote de la Mancha
vagyok, a kit más néven Oroszlán-lovagnak neveznek, s a magas ég
határozatából az én számomra van fentartva, hogy e kalandnak
szerencsésen véget vessek.

S e szavak után kirántotta kardját s elkezdett vele rettenetesen
hadonázni a molnárok felé a levegőben. Azok pedig hallva, de semmikép se
értve, mit jelentsen e hóbortosság: kinyujtották póznáikat, hogy a
csónakot feltartóztassák, melyet a víz már egész erővel ragadt a kerekek
felé.

Sancho térdre borult s kezét tördelve kérte az egeket, mentsék ki ebből
a rettenetes veszedelemből, a mi aztán a molnárok serénységének s
igyekezetének segedelmével sükerült is, a kik a csónak előtt keresztbe
vetették póznáikat, mi által feltartóztatták, de ugy, hogy egyszersmind
föl is fordították s Don Quijotet és Sancho Panzát szépen beleboríták a
vízbe. Don Quijote ugyancsak jó hasznát vette, hogy úgy tudott uszni
mint a hal, bárha fegyverzetének sulya kétszer is a víz alá merítette;
de ha a molnárok utánok nem ugranak s ki nem huzzák őket, mind a ketten
ott találták volna fel sirjokat.

A mikor kitették őket a szárazra, hová inkább elázva semmint
szomjuságtól gyötörve jutottak, Sancho megint letérdelt s összekulcsolt
kezekkel s égre emelt tekintettel hosszú, buzgó imádságban kérte Istent,
szabadítsa meg innentúl urának minden vakmerő vállalatától és
törekvésitől.

Ez alatt a halászok is odaértek, a kiké a bárka volt, melyet a malom
kerekek izzé-porrá törtek s látva, hogy annak már csak a diribje meg a
darabja: neki estek Sanchonak és huzkodták róla a ruhát, Don Quijotenak
meg azért, hogy fizesse meg sajkájokat.

A lovag, a legnagyobb nyugalommal, mintha a világon semmisem történt
volna vele, azt mondá a molnároknak és a halászoknak, ő e hajót igen
szívesen megfizeti, de csak azon egy feltétel alatt, ha minden haladék
nélkül szabadon bocsátják azt vagy azokat, a kiket ezen ő várukban fogva
tartanak.

– Micsoda foglyokat, micsoda várat emleget ez a balgatag ember? – kérdé
az egyik molnár. Talán azokat akarja elvinni, a kik őrletni szoktak ide
járni?

– Elég – mondá Don Quijote magában – borsót hánynék a falra, ha ezt a
csőcseléket szép szóval akarnám valamely jó cselekedetre rávenni. Ebben
a kalandban bizonyára két varázsló hatalma ütközött egymásba, s egyik
elrontja a másik tervét; egyik elém küldte a hajót, a másik
felfordította s engem is vele együtt. Isten legyen irgalmas
mindnyájunknak, mert ez a világ csakugyan teli van ármánynyal és
gonosznál gonoszabb cselszövénynyel. Többet én sem tehetek.

S azzal emeltebb hangon így folytatá szavait, tekintetét a malmok felé
fordítva:

– Barátaim, bárkik legyetek is, a kik e börtönben zárva maradtok,
bocsássatok meg énnekem, hogy mind az én szerencsétlenségemre, mind a
tietekre, nem tudlak kinos helyzetetekből kiszabadítani. Ez a kaland
bizonyára más lovag számára van rendelve és fentartva.

E szavak után kiegyezett a halászokkal, a kik jó busásan megfizetteték a
sajkáért, a mit Sancho nagyon rosz kedvvel fizetett ki, s meg nem
állhatta, hogy azt ne mondja:

– Még egy két ilyen csónakázás s az ördögé lesz egész vagyonunk.


XVIII. FEJEZET.

Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik.

Lovag és fegyvernöke meglehetős komoran és kedvök szegetten tértek
vissza barmaikhoz, különösen Sancho, a kinek mindig a szívét hasogatta,
valahányszor a pénzes zsacskóba kellett nyulni, s olyan nehezére esett
ebből valamit kivenni, mintha a szemebogarát vájták volna ki. Minden szó
nélkül vetették föl magokat a nyeregbe s távoztak a hatalmas folyótól,
Don Quijote egészen elmerűlve szokott merengéseibe, Sancho pedig
előmeneteléről való töprenkedésébe, a melyet különösen most nagyon
távolra esettnek kellett tartania. Igaz, hogy ő is együgyü volt, de
azért belátta, hogy urának legtöbb tette-vette mind eszelősséget árúl
el, s azért arra határozta el magát, hogy a legelső kinálkozó alkalommal
se nem számol vele, sem azt se mondja neki beföllegzett, hanem ott
hagyja a faképnél, maga pedig elmegy haza. Azonban szegény ember
szándékát boldog Isten birja, s egészen máskép ütött ki a dolog mint
Sancho előre kigondolta. Történt ugyanis, hogy másnap alkonyat táján a
mint egy erdőségből kiértek, s Don Quijote egy zöld rétségen hordozá
végig tekintetét: a rét tulsó szélén embercsoportot pillantott meg, s
közelebb jutva hozzájok, látta, hogy sólyom-vadászok. A mikor még
közelebb érkezett, egy igen szép úrnőt vett észre közöttük, a ki
gyönyörü hófehér paripán ült, melynek szerszáma zöld színű volt
párnanyerge pedig ezüsttel kihímezve. Maga az urnő szintén zöldbe volt
öltözve, de oly fényesen, oly gazdagon, mintha a megtestesült pompa állt
volna az ember előtt. Jobb kezén úri sólymot tartott. Don Quijote azt
következtette, hogy igen előkelő hölgynek kell lennie s bizonyosan a
körülötte lévőknek urasszonya, a minthogy valóban az is volt. Ekkor így
szóla Sanchohoz:

– Szaladj, fiam Sancho, s mondd annak a paripán ülő, sólymos urhölgynek,
hogy én, az Oroszlán-lovag, csókoltatom az ő nagy szépségének kezeit, s
ha ő magassága kegyesen megengedné, magam mennék oda s mély hódolattal
felajánlanám néki szolgálatomat, valamit csak reám bízni kegyeskednék.
De eszeden légy, Sancho s jól megrágd, a mit mondani akarsz és szokott
példabeszédeidet közbe ne zagyváld valahogy az üzenetbe.

– Emberére talált bennem, nagyságos uram, – viszonzá Sancho – bizza rám
bátran, hisz különben sem most járok én életemben először követségben
magas és törzsökös asszonyságokhoz.

– Ha csak nem azt érted, mikor Dulcinea kisasszonynál jártál – mondá Don
Quijote – azon egyen kivül én nem tudok semmiféle követségedről,
legalább az én szolgálatomban nem.

– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a pontos fizetőt nem bántja a zálog s
könnyű ott szegni, a hol van miből; a mivel csak azt akartam mondani,
semmi szükségem rá, hogy mindent a számba rágjanak, magam is konyítok
egyhez máshoz s ott, a hol kell, ember vagyok a gáton.

– Hiszem, Sancho – mondá Don Quijote – eredj hát Isten hirével s járj
szerencsésen.

Sancho tehát sarokba kapta szamarát s sebes vágtatva elnyargalt s a mint
a szép vadásznő elé érkezett, földre ugrott, térdre borúlt s igy szóla:

– Szépséges señora, az a lovag, ki amott látszik ni s a kit az
Oroszlán-lovagnak neveznek, az az én gazdám, én meg az ő fegyvernöke
vagyok s nevem Sancho Panza. Ez az Oroszlán-lovag, a kit nem régiben még
a Búsképű lovagnak híttak, azzal az üzenettel küld engemet
méltóságodhoz, kegyeskedjék neki nyájas és szeretetre méltó
szívességével megengedni, hadd jőjjön ide s hadd ajánlja fel szolgálatát
mindarra a mit méltóságod neki parancsolni akar. A mit ha méltóságod
megenged, mind a saját maga javát fogja előmozdítani, mind boldoggá
tenni a legboldogtalanabb lovagot, nem különben szerencséssé annak
legszerencsétlenebb fegyvernökét, engemet.

– Igazán mondhatom, derék fegyvernök – viszonzá az urnő – kegyelmed
olyan körülményesen adta elé megbizását, a mint valóban illik az ilyes
küldetéshez. Keljen föl, mert egyáltalában nem volna rendén, ha egy oly
jeles lovagnak mint a Búsképű, a kiről már oly sokat hallottunk, ha
annak fegyvernöke tovább is térden állna előttünk. Keljen föl barátom s
mondja meg urának, hogy mind én, mind férjem a herczeg, a legszívesebben
fogjuk látni, ha ő hozzá itt a közelben fekvő nyaralónkban szerencsénk
lehet.

Sancho felkelt s alig tudta min bámuljon inkább, a jó asszonyság nagy
szépségin-e, vagy udvariasságán és nyájasságán vagy pedig azon, hogy a
mint említette, urát a Búsképű lovagot már híréről ismeri. S hogy nem
Oroszlán-lovagnak mondotta, annak bizonyosan az lehetett az oka, hogy a
lovag ezt a nevet csak az utóbbi időben vette föl.

A herczegné – mert valóban és igazán az volt – azt kérdezé azután a
fegyvernöktől:

– Mondja csak, derék fegyvernök, ez az ön gazdája nem ugyanaz, a kit más
néven Don Quijote de la Manchának is neveznek, s a kinek jegyese s
minden gondolatainak királynéja egy bizonyos Doña Dulcinea del Toboso?

– Testestül lelkestül az az, señora – viszonzá Sancho – egészen az
elevenére tapintott herczegséged.

– Akkor kimondhatatlanúl örülök e régen óhajtott találkozásnak, –
viszonzá a herczegné. Férjemmel együtt mindig határtalan tisztelője
voltam a kóbor lovagoknak, s áldani fogom azon pillanatot, melyben ezek
legjelesebbje, señor Don Quijote de la Mancha lépi át házam küszöbét.
Azért kérem, menjen Panza barátom, s mondja meg urának: a legszívesebben
üdvözlöm birtokomon s nem lehetne semmi a világon, a mi számomra nagyobb
örömet szerezhetne.

Hejh! de milyen rózsás kedvben nyargalt vissza Sancho Panza ezzel a
válaszszal gazdájához! Soha se karikázott az a szamár még életében úgy
mint ez uttal, de Sancho Panza sarka másszor egész esztendőn át sem
döngette ám a bordáit olyan sürüen, mint ez alkalommal az alig
másfélszáz lépésnyi távolságon keresztül. S hogy elmondott aztán
gazdájának mindent, mindent egy szálig, valamit csak a nagy úrnőtől
hallott, a kit szokása szerint parasztosan egekig emelt, s nem győzte
eléggé magasztalni nagy szépségét, jóságát és nyájasságát.

Don Quijote összeszedte magát peczkesen a nyeregben, lábát a kengyelben
keményen megvetette, sisakja rostélyát felütötte, sarkantyuba kapta
Rocinantet s nagy gangosan léptetett a herczegné felé, hogy kezet
csókoljon. Az pedig, férjét, a herczeget már ekkor magához kéreté s Don
Quijote oda érkeztéig közölte véle a lovag egész üzenetét. S minthogy
mind a ketten ismerték már hallomásból Don Quijote különös bogarát, igen
kiváncsiak voltak rá, s nagyon óhajtották személyesen is megismerni, s
előre megegyeztek abban, hogy minden szeszélyének engednek, – vele nem
vitatkoznak, hanem inkább helyben hagyják mindazt a mit mond, s a míg
csak vendégök lesz, egészen úgy bánnak vele mint a regényekben szokás a
kóbor lovagokkal.

E közben Don Quijote, felütött sisakrostélylyal odaérkezett s jelt
adván, hogy le akar szállani, Sancho nyomban ott akart teremni, hogy a
kengyelszíjat tartsa. Azonban szörny szerencsétlenségére, lába ugy
belekeveredett a szürkéről leszálltakor a nyereg valamelyik kötelébe,
hogy semmikép se tudta kirántani, s lába még egyre fen volt, – feje,
válla pedig már a földet érte. Don Quijote, a ki úri lovaghoz illőn,
soha sem szokott a nélkül leszállani, hogy kengyelszíját ne tartsák,
most is azt hitte, hogy Sancho fogja már, egyszerre len akart teremni
egy ugrással, de magával rántotta Rocinante nyergét is, a mely
bizonyosan roszúl lett a nyergeléskor megszorítva, s így a lovag
nyergestől a földre pottyant, a mit röstelt is halálig s fogai közt ezer
átkot szórt Sanchora, ki a békóból még most sem tudta lábát
kiszabadítani.

A herczeg megparancsolta vadászainak, siessenek mind a lovag, mind
fegyvernöke segítségére, kik aztán föl is emelték Don Quijotét, ki
akkorát esett, hogy csak sántítva s nagy nehezen tudott oda biczegni,
hogy a magas uraságok előtt térdre borúljon. A herczeg semmi áron sem
akarta ezt megengedni, minek okáért maga is leszállt lováról, odament
Don Quijotehez és meg ölelte, így szólva hozzá:

– Végtelenül sajnálom, Búsképű lovag úr, hogy az én birtokomon önnek
legelső lépése is oly balul ütött ki miképen láttuk; azonban a lovászok
gondatlanságából gyakran még sokkal komolyabb veszedelem is szokott
származni.

– Az a szerencse, hogy méltóságodat láthatom, nemes herczeg – viszonzá
Don Quijote – gazdag kárpótlást nyujt akármily szerencsétlenségért, mert
ha esésemben a legmélyebb mélységig zuhantam volna is alá, méltóságod
láthatásának dicsősége még onnan is fölemel és kiragad vala engemet. Az
én lovászom sokkal jobban ért ahhoz, hogy sületlen beszédekre nyelvét
oldozza ki, semmint ahhoz, hogy a nyerget erősen meg tudná csatolni és
szorítani. Egyébiránt történjék velem akármi, estemben úgy mint
fölkeltemben, gyalog vagy lóháton, mindig kész szolgája leszek
herczegségednek, úgy szinte a herczegné ő nagyméltóságának, herczegséged
méltó hitvesének, a szépség nagyérdemű úrnőjének s az udvariasság örökös
fejedelemasszonyának.

– Csak halkan, señor Don Quijote de la Mancha, – mondá a herczeg – mert
a hol egy Doña Dulcinea del Toboso kisasszony foroghat szóban ott nincs
helyén egyéb szépségeket magasztalni.

Már ekkor Sancho Panza is kiszabadúlt a hurokból s minthogy ő is
odafurakodott, még mielőtt ura válaszolna, ő kottyant bele e szavakkal:

– Már mi tűrés-tagadás, az én kegyelmes asszonyom señora Dulcinea del
Toboso igazán takaros egy teremtés; de a hol az ember nem is gondolná, a
nyúl sokszor épen ott ugrik ki a bokorból. Sokszor hallottam, hogy a
természet olyan mint a fazekas, a ki cserépedényeket szokott készíteni,
s a ki egyet tud csinálni szépet, tud az aztán két-háromszázat is, a
mivel azt akartam mondani, hogy a herczegné asszonyom ő nagyméltósága,
egy paraszthajszállal se alább való Dulcinea del Toboso kisasszonynál.

Don Quijote a herczeghez fordult s így szóla:

– Meghiheti nagyságod, hogy e világon soha sem volt még kóbor lovag, a
kinek fecsegőbb de egyszersmind elmésebb fegyvernöke lett volna mint
énnekem; s tudom, hogy ő igazolni fogja szavaimat, ha herczegi nagy
magasságod kegyes lesz egy-két napig velem parancsolni.

Mire a herczegné így válaszolt:

– Nagyon becsülöm a jó Sanchoban, hogy oly elmés, mert az elmésség
bizonyos jele az okosságnak. S ha a jó Sancho tréfás és elmés, már
ennélfogva is okos embernek kell tartanom.

– És fecsegőnek – tevé hozzá Don Quijote.

– A mi annál jobb – szóla közbe a herczeg – mert sok tréfát nem lehet
kevés szóval elmondani. Hogy azonban mi se pazaroljuk üres beszéddel az
időt, kérem Bús-képü lovag úr…

– Oroszlán-lovagot méltóztassék mondani, herczeg úr, – igazítá ki
Sancho, – mert a bús-képnek már nyoma sincsen.

– Legyen tehát Oroszlán-lovag – folytatá a herczeg. – Kérem tehát az
Oroszlán-lovag urat, legyen szíves egy közel várkastélyomban
megszállani, a hol oly fogadtatásban akarjuk részesíteni, a milyen az
ily magas egyéniséget méltán megilleti, s a milyenben a herczegnő és én
a hozzánk be-betérő kóbor lovagokat rendesen részesíteni szoktuk.

Sancho már akkor helyre igazította s jobban megszorította Rocinante
nyergét, melyre Don Quijote felülvén, valamint a herczeg is egy gyönyörü
paripára, a herczegnét közre vették s utnak eredtek a kastély felé. A
herczegné azonban megparancsolta Sanchonak, hogy ott maradjon az ő
oldala mellett, mert kimondhatatlanúl szereti hallani elmés mondásait.
Sancho se kérette magát kétszer, hanem befurakodott hármok közé
negyediknek, mind a herczegné mind a herczeg nagy mulatságára, a kik
igen nagy szerencséjöknek tartották, hogy egy ilyen járó-kelő lovagot s
egy ilyen jártas-keltes fegyvernököt fogadhatnak be kastélyukba.


XIX. FEJEZET.

Az igazi várkastélyban.

Sancho alig tudott hová lenni örömében annak láttára, hogy a
herczegnével mily bizalmas lábon áll, s már előre is elképzelte mily
kényelmes napokat fog ő ezen úri lakban tölteni.

A herczeg, hogy tisztelt vendége számára illendő fogadtatást készítsen
elé, csakhamar megvált a lassabban menő társaságtól s előre rugtatott,
hogy kiadja a parancsot minden cselédjének, hogyan s mikép bánjanak majd
Don Quijoteval.

Mikor aztán a lovag a herczegnével együtt megérkezett a kastély kapuja
elé, abban a nyomban két inas vagy lovász termett ott előtte, a kik
egész bokáig érő hosszú ruhába voltak öltözve a legfinomabb
karmazsin-piros atlaszból, s Don Quijotet nagy sebtiben karon leemelve,
ezt mondák neki:

– Segítse nagyságod a herczegné ő kegyelmességét leszállani.

Don Quijote meg is tette, a mi aztán egy sereg udvarias bókolásra
szolgáltatott alkalmat kettejök között; utóvégre mégis a herczegné lett
a győztes, a ki csak herczegi férje karján akart a paripáról leszállani,
azt vetvén okúl, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy egy ily
nagyhírű lovagot ily hasztalan teherrel fáraszszon. A herczeg tehát
csakugyan le is jött, leemelte hitvesét, s a mint aztán a nagy udvarba
beléptek, két ifju apród jelent meg előttök, a kik Don Quijote vállára
finom skarlát köpönyeget térítettek, mire az udvar körül futó tornáczok
mind megteltek a herczegi házhoz tartozó férfi- és nő-cselédséggel, a
kik fennszóval kiálták:

– Isten hozta a kóbor lovagok színét és virágját!

S azzal mind, vagy legalább is a nagyobb rész, illatos víz permetegjét
hintette Don Quijotera és a herczeg-párra. Don Quijote alig tudott hová
lenni csodálatában s csak most kezdte igazán hinni, hogy nem csak
képzelt, hanem valóságos kóbor lovag, mert ime szakasztott úgy bánnak
vele, mint a hogy regényeiben ő a mult századok kóbor lovagjairól
olvasta.

Sancho, a ki még a szürkéjéről is megfeledkezett, a herczegné
gallérjához varrta magát, s az ő sarkában lépett a kastélyba. De
lelkiismerete rögtön mardosni kezdé, hogy a szamarát magára hagyta;
odalépett tehát egy tiszteletre méltó társalkodónéhoz, ki a többiekkel
együtt a herczegné fogadására jött eléjök, s halkan oda súgta a fülébe:

– Señora Gonzales, vagy hogy is hívják asszonyságodat…

– Doña Rodriguez de Grijalbanak – viszonzá a társalkodóné, a ki sokat
tartott a maga tisztes állására – mi kell, atyafi?

Mire Sancho így szóla:

– Ugyan, az Isten is megáldja asszonyságodat, menjen ki csak kérem a
kastély kapuja elé, ott találja az én szürke szamaramat. Legyen olyan
jó, s vezettesse vagy vezesse be maga az istállóba, mert szegényke kissé
félénkecske, és semmi módon se fogja magát beletalálni, hogy egymagára
maradjon.

A társalkodónét ez a meggondolatlan kivánság egyszerre felpuskaporozta.

– Ha a gazdának is csak annyi az esze mint a szolgájának – pattant fel
keményen – akkor ugyan szépen vagyunk! Menjen kend a pokolba, tökfilkó,
azzal együtt, a ki kendet idehozta. Viselje kend maga a szamarának
gondját; szoktunk is mi, e kastély hölgyei, ilyes dolgokkal törődni?!

– De lelkem adta – viszonzá Sancho – az én uramtól hallottam, a ki pedig
valóságos táltos az ilyes történetekben, hogy mikor az a bizonyos
Lanzarote nevű lovag Britanniából eljött: „Úrnők ápolák magát, s
paripáját asszonyságok;“ már pedig, a mi az én szamaramat illeti,
csakugyan nem adnám oda Lanzarote paripájaért, s bizony asszonyságodnak
se esnék ám le az aranygyűrű az ujjáról, ha az én szürkém kötőfékét
megfogná.

A társalkodóné olyan hangosan csattant föl megint, hogy szabadkozását a
herczegné is meghallotta, a ki azonnal vissza is szólt hozzá, kérdé,
kivel gyűlt meg a baja?

– Ezzel ni – viszonzá Doña Rodriguez, Sanchora mutatva – ezzel a finom
gavallérral, ezzel a hájfejű uracskával, a ki másra se kért csak arra,
hogy még én vezessem a kastély kapuja előtt álló szamarat az istállóba,
s példa gyanánt holmi Lanzarotekat hoz fel, a kiknek lovát – mit tudom
én hol s hol nem – asszonyságok ápolták.

– Úgy van megírva a régi történetekben – jegyzé meg a herczegné – s
Sanchonak ennyiben igaza van. De ne aggódjék barátom; a paripa jobban el
lesz látva mint magának Lanzarotenek paripája volt.

– No lássa, hogy a herczegasszony mennyivel nyájasabban beszél! – mondá
Sancho Doña Rodriguez felé fordúlva. – Ne csodálja, hogy arra kértem, a
mire kértem. A szamaram úgy oda van nőve a szívemhez, mintha együtt
nevelkedtünk volna, s azért nem is szerettem volna rábízni senki másra,
mint az ilyen tisztes öreg asszonyságra, a kinél öregebbet az egész
házban se látok.

A herczegné majd elharapta a nyelvét nevettében, a társalkodónét meg
majd a guta ütötte meg mérgiben, Don Quijote pedig fejét csóválva, e
szavakban fejezte ki roszalását:

– Ugyan Sancho! Ide való beszédek ezek?

Sanchonak most meg a herczeg fogta pártját, a ki így szólt:

– A fegyvernök urnak igaza van, s épenséggel nem érdemel megrovást. A
lovas ember előbb gondoskodik paripájáról mint magáról, s az ilyen
hűségért csak becsülni lehet. De ne féljen, Sancho barátom! A szürkének
majd kijár mindaz, a mit szeme-szája megkiván, s olyan jól gondját
fogják viselni, mint a gazdája tulajdon maga személyének.

Ilyen beszélgetés között, mely az egy Don Quijote kivételével, a
többieket mind nagyon mulattatá, jutottak fel a kastélyba, hol Don
Quijotét és Sancho Panzát a legfinomabb szőnyegekkel bevont, s a
legdíszesebben bebútorozott szobákba vezették s hagyták – öltözés végett
– magokra.

Don Quijote alig várta, hogy egyedűl maradjanak, hogy e pirongatással
ronthasson neki Sanchonak:

– Ugyan te újdon sült udvari bolond s régi vén szamár, hogyan lehettél
olyan meggondolatlan, hogy azt a tisztes asszonyságot szólítsd fel arra,
hogy szamaradat az istállóba vezesse?

– De hiszen nagyságos uram – mentegetődzék Sancho Panza – én
nagyságodtól hallottam, hogy Lanzarote paripáját…

– Igen, de az lovag volt, Sancho, értsd meg jól, lovag és annak a
paripája! – mondá Don Quijote – nem pedig egy fegyvernök hoszzúfülü
szamara! Csak arra kérlek, válogasd meg mindig szavaidat, s mielőtt
valamit kimondanál, gondold meg jól, hol és ki előtt mondod ki; mert ha
már egyszer kimondtad, nincs többé az a hatalom, mely azt ki nem
mondottá tegye, ha a föld alá szeretnél is sülyedni szégyenletedben.

Sancho mennyre földre fogadta, hogy lakatot tesz szájára s készebb
leharapja a nyelvét, semhogy valami illetlen vagy meggondolatlan szót
ejtsen ki s legyen megnyugodva a felől, hogy ő mindenben ahhoz fogja
tartani magát, a mit ura parancsolt.

Don Quijote átöltözött, vagyis más szavakkal pánczélját levetette s
csupán zergebőr újjasában maradt, felövezte kardszíját kardostól,
vállára vetette a skarlát köpönyeget, fejére pedig zöld atlasz föveget
illesztett, a mit szinte az apródok szolgáltattak kezébe, s ilyen módon
felékesítve ment a nagy terem felé, hol az udvari cselédség két sorjában
vala fölállítva, egyik felől épen annyian, mint a másikon, s mindnyájan
hozzákészülve, hogy neki kézmosó vizzel szolgáljanak, a mi aztán sok
udvarias bókolás és czerimonia között csakugyan meg is történt.

Ekkor tizenkét apród jelent meg, élökön az udvarmesterrel, kik az
ebédlőbe akarták vezetni, hol az uraság már várta. Közre fogták s nagy
ünnepélyességgel és méltósággal a másik terembe vezették, a hol az
asztal igen gazdagon meg volt terítve, de csupán három személyre. A
herczeg a főhelylyel kinálta meg Don Quijotet, a mit ez semmiképen el
nem fogadott, mire kinálás és szabadkozás folytán olyan vita fejlődött
ki, hogy végre Sancho szólt közbe eképen:

– Volt a mi falunkban egy nemes ember, a ki egy paraszt embert hítt
magához egyszer ebédre vendégül. Mikor az asztalhoz akartak ülni, a házi
gazda a főhelylyel kínálta meg vendégét; a paraszt ember meg váltig azon
erősködött, hogy a házi úr üljön az asztalfőre. A házi úr mindenre
hivatkozott, a parasztember azonban, a ki nagyon is adta volna az
illedelmest, a becsülettudót, sehogy se állt kötélnek, mig aztán végre a
nemes embert elhagyta a béketürés, belekapaszkodott két marokkal a
vendége vállába, odanyomta a székre mérgesen és rákiáltott: „Üljön le
kend, tökfilkó, mert ha én akárhová ülök is, kenddel szemben mindig ott
lesz a főhely!“ Eddig van a mese s azt gondolom, senki se mondhatja,
hogy ide ne illett volna.

Don Quijote ezer színt váltott, a mik egymásután tarkították barna
bőrét. A herczegpár elfojtotta a nevetést, hogy Don Quijote haragja ki
ne törjön, a ki nagyon jól észrevette, hogy az ármányos Sancho hova
vágott. Végre a lovag csakugyan leült a főhelyre, a herczegné pedig,
hogy a beszédnek más irányt adjon, mindjárt az étkezés kezdetén azt
kérdezte Don Quijotétól, hallott-e valami ujabb hírt Dulcinea kisasszony
felől, s küldött-e neki mostanában ajándékba óriásokat, gonosztévőket,
mert semmi kétség, hogy sok ilyet kellett legyőznie. Mire Don Quijote
így válaszolt:

– Kegyelmes asszonyom, az én szerencsétlenségemnek kezdete ugyan van, de
vége sohasem leszen! óriásokat győztem le, rablókat és gonosztévőket
küldtem hozzá, de valjon hogyan akadhattak volna rá, mikor el van
bűvölve s oly rút pórnővé átvarásolva, a milyennél rútabb már nem is
képzelhető.

– Nem tudom – jegyzé meg Sancho Panza – én meg úgy láttam, hogy olyan
előkelő úri kisasszony az most is, hogy ritkítja párját. Legalább a mi a
könnyűséget s az ugrást illeti, csakugyan nincs az a kötéltánczos, a kin
túl ne tenne. Igaz lelkemre mondom, kegyelmes herczegasszony, úgy
felugrik az a szamárra a földről, hogy a macska se különben.

– S látta őt elbűvölten, Sancho? – kérdé a herczeg.

– Ha láttam e! – viszonzá Sancho. – Láttam bizony, még pedig én
legeslegelőször. Én akadtam az egész babonaság nyomára, úgy mintha csak
magam lettem volna a boszorkánymester.

A herczegasszony hamiskásan elmosolyodott. Ugy látszik gondolt valamit,
s furfangos fejecskéjét törte valamin. Mindjárt sejtette, hogy itt
Sancho Panza keverhette a kártyát gazdája ellenében, s azonnal
elhatározta magában először azt, hogy Sanchotól majd kitudja ő, miben
áll a Dulcinea elbűvölése, s ha sejtelme valósúl, majd megtréfálja ő a
csintevésért a fegyvernököt.

Most még nem szólt neki semmit, mert a herczeg egy intésére az
udvarmester Sancho Panzát is elvitte a cselédekhez ebédelni.

Don Quijote – mint mindig, – kifogyhatatlan volt az asztal fölött a
beszédben, s elmondott száz meg száz kalandot életéből, s elmondá
széltében hosszában a Montesinos barlangban látott és hallott dolgok
csodáját is, a minek hallatára herczeg és herczegné alig tudtak hova
lenni bámulatukban, hogy egy máskülönben ily okosan is beszélni tudó
ember, hogyan töltheti el képzelő tehetségét ily hihetetlen
ostobaságokkal.

Elmondta aztán Don Quijote – a herczegnő kérésére – Sancho Panza viselt
dolgait is, hűségét, de néha-néha kikimutatkozó kapzsiságát is, mely már
már hajlandó lett volna megrontani a kóbor lovagság azon régi bevett
szokását, hogy a fegyvernökök nem meghatározott havi bérért, hanem
kegyajándékok reményében szolgálnak uraiknak, s ő egy sziget
kormányzóságát igérte Sanchonak, mihelyt valamely országot elfoglal.

Épen e pillanatban lépett be Sancho Panza, a ki nagy illedelmesen
odament a herczegnéhez, előtte féltérdre borúlt, kezet csókolt neki s
úgy köszönte meg azt a jó ebédet, melynél jobbat – a mint mondá – soha
életében sem evett.

– Meglátszik, Sancho, – viszonzá a herczegnő – hogy kegyelmed az
udvariasságot az udvariasság főiskolájában tanulta. Meglátszik mondom,
hogy ott nevelkedett föl Don Quijote úr kebelén, a ki maga a született
és megtestesűlt udvariasság. Isten tartsa meg az ilyen gazdát s az ilyen
szolgát, amazt a kóbor lovagság sarkcsillaga, emezt a fegyvernöki hűség
fénycsillaga gyanánt. Keljen föl, derék Sancho, s udvariasságát s urától
hallott sok szép és jeles tulajdonait én részemről azzal akarom
jutalmazni, hogy férjemet a herczeg urat megkérjem, nyujtson segédkezet
ő is, hogy nagyságos Don Quijote úr csakugyan beválthassa mentül előbb
azon igéretét, hogy kegyelmednek valami kormányzóságot juttasson.

Sancho el volt ragadtatva; Sancho magán kivűl volt örömében. Azért is,
mikor a herczegné arra kérte ezután, hogy a délutánt szentelje ma néki
és udvarhölgyeinek, mert némely dolgok felől kérdezősködni akar tőle,
Sancho azt felelte: igaz ugyan, hogy ő nyaranta délutánonként négy-öt
óra folyásáig is el szokott szundikálni, de ma minden erejét meg fogja
feszíteni, hogy olyan éber legyen, mint a nyul, s parancsolatára
állhasson a herczegné ő méltóságának.

Asztal után Don Quijote kissé elvonult pihenni, Sancho a herczegné
kérdéseire adott feleleteket, a mik némelyikére a diszes hallgatóság
majd megpukkadt neveltében, a herczeg úr pedig új rendeleteket adott ki,
hogy Don Quijoteval hogyan bánjanak mint kóbor lovaggal, s egy hajszálra
se térjenek el azon bevett szokásoktól, a melyek szerint – állítólag – a
hajdani kóbor lovagokkal bántanak.


XX. FEJEZET.

Milyen szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól
feloldja.

Herczeg és herczegné igen mulatságosnak találták Don Quijote és Sancho
Panza társaságát, s még szilárdabban megmaradtak feltett szándékuknál,
hogy egy pár tréfát űznek még velök, olyat, a mi hasonló legyen azokhoz
a hitetlen, eszeveszett kalandokhoz, milyenek a Don Quijotet elbolondító
lovagregényekben foglaltatnak. Egyik bohó tervök különösen jól sikerült.
Ezt arra alapították, a mit Don Quijote a Montesinos barlangról beszélt,
s különösen azt tűzték ki czéljok gyanánt mellette, hogy Sanchot
megleczkézik kissé azért a csalfaságért, a mit ura ellen elkövetett
akkor, mikor a tobosoi parasztleányra ráfogta, hogy az az elvarázsolt
Dulcinea. Ezen tervök kivitele előtt ugyanis egy beszélgetés alkalmával
a herczegné azt hitette el Sanchoval, hogy az bizony épen nem
lehetetlen, hogy az a parasztleány csakugyan Dulcinea herczegkisasszony
volt, mert hiszen a varázslóknak akkora a hatalmok, hogy el is
varázsolhatták, s készakarva hozták össze Sanchoval, s ők voltak azok, a
kik Sanchot rábirták, tudtán kívül, hogy épen akkor mondja a
legteljesebb igazságot, a mikor azt gondolta magában, hogy a
legnagyobbat füllentette. Nagy szöget ütött a herczegné e furfangos
beszéde Sancho fejébe! Elálmélkodott rajta, szótalanúl bámult maga elé
egy ideig, végre azt mondta:

– Az bizony meglehet, – bizony meglehet! No lám, ki gondolta volna! Azt
hittem, én tréfálom meg a gazdámat, s ime én magam vagyok kijátszva.
Pedig bizonyosan úgy kell lenni, a mint herczegséged mondja. Bizony az
ördög nem alszik.

A herczegnének se kellett több, csakhogy Sancho elhigye ezt a bohóságot.
Most már bátran hozzá lehetett fogni ármányos tervök kiviteléhez.

Hatodnapra, – mely idő alatt mindent el lehetett rendezni s minden
kiosztott szerepet betanúlni, nagyszerű hajtóvadászatot rendeztek. Don
Quijotét s Sancho Panzát is megkínálták zöld posztóból készűlt
vadászzubbonynyal, melyet azonban Don Quijote nem fogadott el, mondván,
hogy az igazi kóbor lovagnak soha sem szabad pánczélos ruhájától
megvállnia semmiféle kirándulásnál. Nem így Sancho Panza. Ő mindig
készen tartotta ott a markát, a hol valami üthette, s igy most is nagy
köszönettel elfogadta a vadászöltönyt, még a vadászat napja előtt fel is
huzta, szörnyen tetszett benne magának, illegette-billegette magát a
tükör előtt, s olyan hegyesen-kényesen lépegett, mint a páva.

Végre a vadászat várva várt napja elérkezett. A majd előforduló kaland
minden szerepe jól be volt tanítva, minden szükséges intézkedés megtéve,
a miről azonban a lovag és fegyvernöke mind nem tudtak csak egy árva
szócskát sem. Lovon ült már az egész úri társaság, lóra akarták ültetni
Sanchot is, ki azonban el nem fogadta s azt vetette ellen, hogy az ő
kedves szamarától csak az egy halál választja el. Nem kell ő neki annál
soha jobb, soha szebb, soha pompásabb paripa.

Elindultak olyan nagy vadászkisérettel, hogy királyi vadásztársasághoz
is elég lett volna. Jó hosszu haladás után az erdő sűrűjének azon
helyére értek, a hol már lesbe lehetett állani. Itt azután ki egy-egy
vastag fa mögött, ki valamely szikla mellett keresett rejtekhelyet, s
mikor a hajtók is szétoszoltak már külön csapatokra, a vadászat
egyszerre elkezdődött olyan nagy zajjal, kiáltással, lármával, hogy az
ember a szomszédja szavát se érthette a kutyaugatástól és
kürtrivalgásról.

A herczegasszony leszállt paripájáról s ott foglalt állást, a hol tudta,
hogy a vadkanok azon szoktak járni. A herczeg is leszállt, úgy szinte
Don Quijote is, s odaálltak a herczegné mellé; Sancho pedig
mindnyájoknak hátok mögött húzódott meg, le sem szállva szürkéjéről,
melytől nem mert megválni, nehogy valami baja essék.

Alighogy lábuk a földet érte s alighogy számos cselédjök sorba állt
körülöttök: roppant nagyságu vadkant látának feléjök törtetni, melyet az
ebek hajtottak fel s a vadászok vettek üzőbe. Fogait és agyarait
csattogatta s túrta szájával a tajtékot. Ez már nem volt tréfa, hanem
igaz valóság, s lehetett volna belőle komoly veszedelem is. Don Quijote,
mihelyt észrevette a hatalmas állatot, rögtön karjára fűzte paizsát,
kardjához kapott s előrerontott, hogy szembeszálljon vele. Ugyanugy tett
vadászgerelyével a herczeg is, de a herczegasszony még mindkettejöket
megelőzte volna, ha a herczeg vissza nem tartóztatja.

Az iszonyú szörnyeteget Sancho Panza is megpillantotta. Ijedtében
dobbant is a szíve akkorát, hogy beillett volna harangütésnek. Most az
egyszer nem volt maradása többé szürkéje hátán; földre ugrott, – s aztán
se ország, se tartomány! vesd el magad úgy neki iramodott a világnak, a
hogy csak a lába bírta, s hogy a zöld vadászbugyogó csak úgy suhogott
rajta szaladtában. A legmagasabb tölgyfát szemelte ki magának
menedékhelyül. Nem volt valami ügyes mászó, de azért szorúltságában most
ugy feltörekedett a fa derekán, mintha valami nagy, pohos zöld gyik
futott volna fel, – de még ezzel se érte be, hanem az ágak között is
fölebb akart hatolni, fel a fának egész a koronájáig. Ezzel a nagy
igyekezettel azonban megjárta szegény feje. Teste nehéz sulya alatt az
egyik gyengébb ág megrecscsent, el is törött, s Sancho bizonyára úgy a
földre pottyant volna mint az elejtett háj, ha szerencséjére és
szerencsétlenségére a zöld vadász zubbony, Sancho mostani legfőbb
büszkesége, bele nem akad egy ág csonkájába, melyen az egész emberke
függve maradt a levegőben. Úgy csüggött, lógott odafent, mint a
fűszerárús boltajtaja fölött a czimer gyanánt odaakasztott tekenős-béka.
Ebben a rettenetes helyzetben s tapasztalva azt, hogy a zöld dolmány
reped-hasad, de meg arra is gondolva, hogy ha az a veszett állat erre
veszi az utját, még el is érheti: olyan éktelen ordítást csapott, s oly
keservesen kiabált segítségért, hogy a kik csak hallották, de nem
látták, szentűl azt hitték, már bizonyosan valami vadállat marczangolja.

Végre az agyaras vadkant a neki szögzött sok vadászdárda szúrásai
elejtették. Don Quijote még csak ekkor fordult arra, a merről Sancho
felismert kiáltozásait hallotta, – s ime azt látta, hogy az ő
fegyvernöke, a ki még csak az imént illendő pontossággal ott állt
gazdája háta mögött, most ott függ a fa ágán s majd a kezeit, majd meg
lábait nyugtogatja, a mint kinos helyzetében keservesen keczmereg!

Don Quijotét bosszantotta is az ő csatlósának ilyen gyávasága, de a
tölgyfaágon ezt a furcsa makkot lehetetlen volt elmosolyodás nélkül
megpillantani. Oda ment hozzá s le akarta akasztani. Sancho azonban
előbb lekiáltott:

– Elpusztult, megdöglött?

– Kicsoda? – kérdé Don Quijote.

– Az a csattogó szörnyeteg! – nyögé Sancho a vadkan felé mutatva.

– Elesett s kilehelte a páráját, te goromba! – igazítá ki gazdája.

– Akkor hát vegyen le nagyságod! – mondá Sancho nagy sóhajtással, a
miből látszott, hogy szíve e jó hír hallatára mennyire megkönnyebbült.

Félig leemelve, félig lepottyanva jutott le Sancho a földre. Még gazdája
segítségét is elfelejté megköszönni, mert először is a kedves zubbony
repedését tapogatta végig, s látva mily nagy rajt a hasadás, szive mód
nélkül elfacsarodott, mert ezt a szép ruhát olyan becsesnek tartotta,
mint ha valaki egy egész úri jószággal ajándékozta volna meg.

E közben a hatalmas vadkant egy öszvérre tették s fölbokrétázták
rozmarin ágakkal és myrtus galyakkal, mintegy győzedelmi jel gyanánt, s
a zsákmányt így vitték egy nagy sátor felé, mely az erdő közepén volt
verve. Itt az asztalok már terítve álltak s volt rajtok mindenféle jó, a
mit az embernek szeme szája csak kivánhatott. Ez a pillantás Sancho
Panza szomorúságát is megenyhítette némileg, a ki különben a herczeg és
herczegné nagy mulatságára szórt az ilyen veszedelmes nagy vadra való
vadászat ellen annyi átkot szitkot, hogy a vadászat kedvellőinek
ugyancsak volt mit hallgatniok.

A gazdagon megterített asztalok mellett vidám társalgás közben folyt az
ebéd, mely után kiki kénye-kedve szerint pihenőt tartott, a délutáni
hőség szüntével pedig ujra az erdőbe mentek s a nap hátralévő részét a
tőrök és hálók megtekintésével töltötték. Igy érte őket az erdőben az
est, mely azonban nem volt sem oly tiszta, sem oly csendes mint az
évszaktól várni lehetett volna, mely épen nyár közepe volt. A félhomály
egy neme borongott a tájon, mi azonban épen nagyon elésegíté a
herczegpár szándékát. S igy, a mint béestveledett, kevéssel a szürkület
beállta után egyszerre csak úgy látszott, mintha az erdő mind a négy
sarkán kigyuladt volna s nyomban e fellobbanó fény feltűnése után
jobbra-balra, szana-szerte, mindenfelé számtalan trombita és egyéb hadi
zeneszer rivalgása harsant fel, mintha az erdőn át egész lovas-seregek
robognának. A tüzek világa s a hadi hangszerek harsogása majdnem
megvakítá s szinte elkábítá szemét, fülét a közel állóknak, de általában
mindazoknak is, valakik csak az erdőben voltak. Egyszerre iszonyú
üvöltés hangzott fel, trombiták és kürtök harsogása, dobok pergése és
sípok süvöltése által kisérve, úgy hogy e pokoli zajra csak az nem
süketült meg, a ki hallását már különben is elvesztette. A herczeg
megdöbbent, a herczegné összerezzent, Don Quijote bámult, Sancho Panza
reszketett mint a kocsonya, de még azok is meghökkentek, a kiknek
egyébiránt volt már tudomásuk a dologról.

A félelem mindnyájokat némává tette s ime egy ördögnek öltözött gyors
futár száguldott el előttök, a ki póstasíp helyett egy öblös, roppant
kürtöt fujt, a mely recsegő és borzalmat keltő hangot adott.

– Hóha, futár! – kiálta rá a herczeg – ki vagy? hová törekszel? Micsoda
hadsereg az, mely ezen az erdőn át akar vonulni?

Mire a futár hajmeresztő s irtózatos hangon így válaszolt: – Én az ördög
vagyok, s Don Quijote de la Manchát keresem; az a tömeg, a mely erre
tart, hat sereg varázsló, a kik egy diadal-kocsin hozzák magokkal a
páratlan Dulcinea del Tobosot. Elbüvölten jő a nemes franczia
Montesinossal s értésére akarja adni Don Quijotenak, mi módon lehet azt
a kisasszonyt a varázs alól feloldani.

– Dulcineát a varázs alól?! – kiálta fel Don Quijote örömtől ittasan, –
szólj, ördög, vagy angyal te, ördög képében, mit kell tennem, mihez
tartsam magamat, mert én vagyok az a Don Quijote de la Mancha!

– Ismerlek! – viszonzá az ördög, fogait rávicsorítva – ne tégy semmi
egyebet, mint itt e helyen tűrj és várj. Jól tudják a varázslók, hogy te
hol vagy, majd megtalálnak!

S ezzel roppant kürtjébe belefujt, hátat fordított s úgy elvágtatott,
mintha csakugyan az ördög vitte volna.

A bámulat ujra elfogta mindnyájokat, de legjobban Sanchot és Don
Quijotet. Hát ha a világ minden kincsével kinálják meg e pillanatban a
nemes manchai lovagot, el tudták volna-e mozdítani e helyről, hol oly
nevezetes felvilágosítás lesz majd nyerhető.

– Hajlandó lesz nagyságod bevárni e veszedelmes társaságot? – kérdé tőle
a herczeg, hogy szilárdságát próbára tegye?

– Hogy ne lennék! – viszonzá ő – megállom itt helyemet bátran és
rettentethetlenül, ha a pokol minden hatalma támadna is ellenem!

Az éj nemsokára teljesen besötétült, s ekkor egyszerre oly iszonyú
csikorgá-nyikorgás hangzék fel, a milyet az ökrös szekerek idomtalan,
kenetlen szekerei szoktak okozni, mely fülhasító zajtól – a mint mondják
– az erdőségben medvék, farkasok is megszaladnak. Ehhez a borzasztó
lármához még egy másik is járult, a mely mindent felülmúlt, nevezetesen
az, hogy a mint látszott, az erdő mind a négy sarkán javában megeredt
egyszerre az ütközet, legalább az ágyúk bömböléséből, puskák
ropogásából, trombiták rivalgásából s száz meg száz torok
csatakiáltásából azt lehetett következtetni.

Ez az iszonyú dörgés, zugás, fegyver- és csatazaj éjnek éjszakáján s a
sötét erdő mélyén még magát Don Quijotet is megdöbbentette, Sanchonak
pedig úgy az inába szállt a bátorsága, hogy odaájult a herczegné lábai
elé, s csak úgy lehetett eszére téríteni, hogy a nyaka közé öntöttek egy
fél dézsa friss vizet. Mire magához tért, már akkor az egyik nyikorgó
kerekü szekér odaérkezék az uri társaság elé. Négy lomha ökör huzta,
mind a négy bevonva fekete takaróval. Mindeniknek szarvára egy-egy nagy
égő viaszfáklya volt kötve, a szekéren meg egy magas ülés, melyen egy
tisztes külsejü vén ember ült, a kinek szakálla fehérebb volt a hónál és
olyan hosszú, hogy egész övig ért. Az ökröket két rút ördög hajtotta s
ábrázatok olyan csunya volt, hogy a mint Sancho egyet nézett rajtok,
mindjárt behunyta a szemét, hogy tovább ne lássa.

A mint tehát a szekér a herczegpár meg Don Quijote elé érkezett, a
tisztes képü öreg ember fölemelkedék üléséről s talpra állván így szóla:

– Én a bölcs Lirgandeo vagyok! – s azzal a szekér megint tovább ment
minden szó nélkül.

Ez tehát varázsló volt! Olyan varázsló, a milyenektől Don Quijote sok
lovagregénye csakúgy hemzsegett. Nézte is a lovag nagy csodálkozással a
hatalmas bűbájost, a mig csak láthatta, az azonban elvonult, de jött
nyomban utána egy másik, Alquife, – azután meg a gonosz Arkalausz, – s
mindezek nevök kimondása után tovább vonultak. Most azonban egyszerre
megszünt a hadi lárma, s éktelen zaját a legkellemesebb hárfa- és
fuvola-hangok zenéje váltotta fel.

E kellemes zene hangzása közben egy úgy nevezett diadalkocsi tűnt elé az
erdő sürüjéből, fehér takaróval borított hat szürke öszvértől húzva;
mindegyik állat mellett egy egy fehérbe öltözött vezető, egyik kezében
égő viaszgyertyával. Ez a szekér majdnem két akkora, sőt három akkora
volt mint az előbbiek, s oldalait meg az elejét más tizenkét hófehér
alak foglalá el, azok is égő fáklyával valamennyien, a mely látomány
épen oly meglepő volt, mint a mily félelemgerjesztő is egyszersmind.

A szekér hátulján pedig, egy emelvényen, sugár magas nőalak ült,
tetőtől-talpig lefátyolozva ugyan, de olyan ritka fátyollal, hogy
arczának elragadó szépsége keresztül tündöklött rajta. Mellette egy
másik alak állt, az meg egészen ellenkezőleg tetőtől-talpig sötét gyász
fátyolba volt burkolózva.

A roppant szekér, a fényes gyertyák, a rejtélyes alakok mind olyan képpé
egyesültek, hogy a kiváncsi szemeket egészen lebilincselék. De jaj: –
mily hirtelen rémlátomány tárult fel e szemek előtt egyszerre, a midőn a
szekér a herczegpár elé érkezvén, a gyászalak intett, mire a szekér
megállt, a zene elnémult, a sötét alaknak gyász leple meg lehullt
fejéről, s egy iszonyu koponya, valóságos halálfő lett látható emberi
arcz helyett. Don Quijote elszörnyedt, Sancho Panza úgy elkapta a fejét,
mintha képen ütötték volna, a herczegpárt megdöbbenés, a többieket pedig
rémület fogta el. Az eleven halál azonban nem hagyta őket sokáig
várakozni, hanem így szóla tompa, síri hangon, versekben:

  Én a varázsló, bölcs Merlin vagyok,
  Minden bűbájosok legfőbbike,
  A kóbor hős lovagság pártfogója,
  Melyet mindig nagyon szerettem én.

  Ott lenn, a mély, homályos alvilágban
  Ott vettem arról hírt nem régiben,
  Hogy a páratlan bájú Dulcinea,
  Hogy változott át fényes úrihölgyből
  Parasztleánynyá – s szívem megesett.
  És lelkemet, e rút s irtózatos váz
  Burkába zárva, ime eljövék,
  Előbb azonban mély, titokszerű
  Bűvészetemnek százezernyi könyvét
  Mind átlapoztam s most gyógyszert hozok
  E szörnyü bajra, szörnyü fájdalomra.

  Halld meg, te méltón nem dicsérhető
  Oly bátor mily értelmes Don Quijote,
  Spanyolhon és la Mancha csillaga:
  Hogy régi lényét ujra visszanyerje
  A páratlan Dulcinea del Toboso,
  S hogy olyan légyen a földön fölűl is,
  A milyen ő ott lenn a föld alatt,
  Szóval, hogy ime, épen ez legyen:
  Szükség, hogy Sancho, fegyverhordozód,
  Saját kezével mérjen háromezret
  S azonfölűl még háromszáz csapást
  Hátára úgy, és akkor, a mikor
  Azon csak egyetlen szál ruha sincs.
  Egészen neki kell vetkőznie,
  És vágni önmagára akkorákat,
  Hogy csípjen, égjen, sajgjon az ütés.
  Ha Sancho ezt hűséggel megteszi,
  Varázs alól feloldja Dulcineát;
  S ha nem teszi: akkor, szegény lovag,
  Menyasszonyod mindig paraszt marad!

– Ugyanugy-e? – kiálta közbe most Sancho, a kinek a háta már előre is
borsódzott ettől a borsos ártól, a mit Dulcinea megszabadítására rá
szabtak – mindössze is csak háromezerháromszázat csapjak magamra? Hát
nem csapok én, de még csak hármat se, olyan igaz mint Sancho Panza a
nevem. Vigyen el az ördög minden ilyen varázsló mesterségeddel! Ezért
ugyan kár volt százezer könyvet átlapozni, ha csak ilyen ösztövér
okosság sült ki belőle. Szeretném tudni, mi köze lehet az én hátamnak
Dulcinea kisasszony bűbájosságához. Ha Merlin úr nem tudja más módját,
hogy Dulcinea del Toboso kisasszonyt mikép lehet a varázs alól
feloldani, én miattam ugyan parasztasszony maradhat ő kegyelme akár
ítéletnapig!

– Majd elbánok hát veled én! – dörgé Don Quijote – semmirekellő,
foghagyma-zabáló te! Majd én kötlek oda egy fához, letépem rólad a ruhát
s én ütök a hátadra nem háromezerháromszázat, hanem hatszor
ezerhatszázat is, úgy hogy tudom, megemlegeted!

A lovag e haragos felkiáltására azonban Merlin így szóla közbe:

– De már azt nem engedem! Annak semmi haszna. A csapások csak úgy
érvényesek, ha Sancho a maga jó szántából elvállalja és maga veri rá
súlyosan magára. Máskülönben, akár agyon üssék, mind nem használ semmit.

Valamint előbb a pirongatás, most csakhamar a kérés könyörgés zúdúlt
Sanchora, mind Don Quijote, mind a körülállók, de még maga a
lefátyolozott Dulcinea részéről is. Mindenki arra kérte, vállalja el e
csekély áldozatot, hiszen olyan termetes vállra, mint Sanchoé, mi az a
háromezerháromszáz ütés?! Sancho, a mint mondani szokás, nem akart
kötélnek állani, és ugyancsak sok szószaporításra volt szükség, mig
aztán végtére nagynehezen s még akkor is elég kelletlenül, ezt nyögte:

– No, ha már az én hátam nélkűl nincs a kisasszony számára boldogság,
akkor hát, Isten neki, fakereszt! rám verem magamra azt a
háromezerháromszázat, de azon kikötéssel, hogy minden ütést akkor
ejtsek, a mikor épen kedvem tartja, és se idejébe, se órájába senki
nekem bele ne kanalazzon!

– Éljen, éljen a derék, nemes Sancho! – harsogott ezen elhatározás
hallatára minden körülállók ajakáról. A zene megzendült vidám hangokon,
a sok puska megint újra ropogott, Don Quijote Sancho nyakába borúlt s
ezer meg ezer csókot ejtett arczára, homlokára. A herczeg és herczegné
is teljes elismeréssel nyilatkoztak Sancho nemes áldozatkészségéről, a
ki nagyon savanyú képpel fogadta a sok megtisztelést. Pedig maga
Dulcinea is mélyen meghajtotta magát előtte, a miért Don Quijote meg nem
állhatá, hogy azt ne mondja Sanchonak, a kocsival már távozni induló
úrhölgy felé mutatva:

– Látod a köszöntést, Sancho?! Milyen mélyen meghajolt, s még hozzá te
előtted! Barátom, te vagy a világ legboldogabb embere!

– Köszönöm én azt a boldogságot – mormogá Sancho még most is kedvetlenül
– a minek a hátam bőre adja meg az árát. Ette volna meg, a ki főzte ezt
az egész elbabonázást!

– Hisz épen az eszi meg – súgá a herczegné férjének titkon, Sancho
szavai hallatára – a furfangos ember maga bódította el vele gazdáját, ám
lakoljon meg érte.


XXI. FEJEZET.

A herczegi kastélyba váratlan vendégek érkeznek, a kik Don Quijotet
keresik.

Volt a herczegnek egy igen furfangos eszű, csalafinta udvarmestere, s ez
vala az, a ki Merlin szerepét játszá s az elébbi egész kaland
bonyodalmát rendezé, maga költé a verseket, Dulcineát pedig egy fiatal
leányképű apróddal adatta. Most az uraság parancsolatára megint egy
ujabb tervet koholt, a mi – bármilyen eszeveszettnek fog is látszani –
ismét csak olyan volt, a milyenek százával vannak a lovagregényekben.

A jól sikerült vadászat s Sancho nevezetes vállalkozására következő
napon a herczegné azt kérdezte Sanchotól, elkezdte e már a
penitenczia-tartást, a mit Dulcinea föloldásáért magára vállalt? Sancho
azt felelte, hogy igenis elkezdte s már a múlt éjjel ütött magára ötöt.
A herczegné kérdé: mivel ütötte, Sancho pedig azt mondá: a tenyerével.

– Hiszen az csak simogatás, vagy legfeljebb paskolgatás, nem korbácsolás
– jegyzé meg a herczegné – már pedig én azt hiszem, hogy ezzel a nagy
lágysággal a bölcs Merlin bizony be nem éri. Valami tüskés vagy csomós
kemény korbácsot kell a jó Sanchonak szereznie; vagy még jobb lesz, ha
egyenesen én magam gondoskodom olyanról, a mely ellen nem lehet semmi
kifogás.

Sancho nagyon szépen megköszönte ezt a nagy kegyességet, de szívében
bizonyára igen szerette volna, ha a kegyelmes herczegasszony erről az
egy igéretéről mindörökre megfeledkezik is. S úgy látszék, hogy
csakugyan kivánsága szerint történt, mert a herczegi kastély csakhamar
olyan váratlan események színhelyévé vált, melyek Sancho
megkorbácsolását, legalább egy időre, egészen elfeledteték.

Egy napon a kertben ebédeltek. Még asztalnál ültek, midőn egyszerre
keserves siphang, s olyan dobszó csapott fülökbe, a mi úgy szólt mint a
repedt fazék. E zavart, bús, harczias zene mindnyájokat nagyon meglepte,
de senkit jobban mint magát Don Quijotet, a ki a csupa kiváncsiságtól
alig tudott a helyén ülve maradni. Feszűlt figyelemmel várakoztak s
néztek mindnyájan merőn azon irányban, melyről a hangok hallatszának, s
ime látták, hogy egyszer csak két ember lép elé a kertben, olyan hosszú,
bő gyászruhába öltözve, mely a földet söpri. Mindegyik egy-egy nagy
dobot ütött, a mi szinte gyászszal volt borítva. Mellettök jött a sípos,
az is olyan fekete, az is olyan szurtos mint a másik kettő. Ezt a hármat
egy óriás testalkatu ember követte, nem annyira öltözve, mint inkább
beburkolózva egy hosszú, fekete palástba, melynek uszálya maga is
irdatlan hosszú volt. A palást fölött derékon széles kardszíj övezte,
színére nézve az is fekete, a melyről egy rengeteg kard ereszkedett alá
fekete hüvelyben, fekete markolat ellenzővel. Arcza átlátszó fekete
fátyollal volt borítva, melyen keresztűl tenger szakáll látszott, olyan
fehér mint a hó. A dobszóra emelgette lábait, nagy méltósággal és
nyugalommal. Szóval óriás volta, peczkes járása, feketesége s kísérete
csakugyan megdöbbenthetett, a minthogy meg is döbbentett mindenkit, a
kik látták s nem tudták, hogy kicsoda.

Igy jött tehát a mondott kimért léptekkel s ünnepélyesen; majd azonban
odaérkezvén, térdre borúlt a herczeg előtt, ki a többiekkel együtt állva
várta. A herczeg semmi szín alatt se akarta megengedni, hogy addig csak
egy szót is szóljon, a mig föl nem kel. A csodálatos madárijesztő
engedelmeskedett, s mikor már talpon állt, félre lebbentette arczáról a
fátyolt, s ezzel olyan szakállt takart fel, a melynél se nagyobbat, se
hosszabbat, se fehérebb-, se sűrűbbet soha még emberi szem nem látott,
mióta világ a világ. Azután szemeit a herczegre irányozva, széles,
domború melléből csengő érczes hangot adva, így kezde szólani:

– Fenséges és hatalmas herczeg, az én nevem: a fehérszakállú Trifaldin.
Én lovászmestere vagyok Trifaldi grófnénak a kit más néven a Dueña
Doloridának is neveznek, kinek részéről azon küldetésben jövök
herczegségedhez, engedje meg magasságod nagy kegyelmesen, hogy ő
belépjen s itt megjelenhessék, hogy maga mondhassa el panaszát, mely
olyan különös és oly csodálatra méltó, hogy annál sajátságosabbat, a
leggyötörtebb emberi elme sem képzelhet. Mindenek előtt azonban azt
szeretné tudni, itt van-e herczegséged várában a bátor és soha le nem
győzött hős lovag, Don Quijote de la Mancha, a kinek keresésére gyalog
és étlen-szomjan jött a Candaya királyságból mind egész herczegséged
birtokáig, a mit már magában véve is valóságos csodának vagy
boszorkányságnak kell tartani. A grófné ott időzik e kastély kapuja
előtt s csak herczegséged kegyes engedelmére vár, hogy beléphessen.

Szólt. Azután rögtön a torkát köszörülte s mind a két kezével végig
simogatta szakállát tőrűl hegyig, s nagy nyugodtan várta be a herczeg
válaszát mely így hangzott:

– Rég van már tudomásunk, jó lovászmester, fehér szakállu Trifaldin,
Trifaldi grófné ő méltósága szerencsétlenségéről, a kit, hogy Dueña
Doloridának, az az kínos fájdalmú hölgynek is hívnak, annak a varázslók
az okai. Bátran megmondhatja neki, bámúlatra méltó lovászmester, hogy
lépjen be bizvást, s hogy igenis itt van a bátor lovag Don Quijote de la
Mancha, a kinek nemeslelkűségétől egészen bizton várható minden segély
és minden gyámolítás.

E nyájas szavak hallatára Trifaldin egész földig hajtá térdét, s jelt
adván a síposnak és dobosoknak, hogy kezdjék rá ujra: ugyanazon zene
kiséretében s szakasztott oly lépésekben a milyenekben jött, épen úgy
távozott is a kertből a legnagyobb bámulatban hagyva magokra az ott
levőket mind, a kiknek nem fogyott csodájok, az ő különös alakja és
fellépése fölött.

Végre a herczeg ezen szavakkal fordúlt Don Quijotehoz:

– Imé, nagyhírü lovag, a bátorság és erény ragyogását csakugyan nem
boríthatja s homályosíthatja el sem a kajánság sem a tudatlanság
setétsége. Ezt pedig annál fogva merem állítani, mert alig van még egy
hete, hogy jóságod e kastélyban időzik, s boldogtalanok és
megszomorítottak már is eljönnek nagy messze földről, s mi több, nem is
kocsin, se nem dromedárokon, hanem gyalog étlen-szomjan, hogy
nagyságodat felkeressék, s meg vannak győződve a felől, hogy a hatalmas
karban bizonyára feltalálják búbánatok és szomoruságuk vigaszát. Ezt
semmi egyébnek nem lehet köszönni, mint nagyságod dicső hőstetteinek,
melyek híre szájról szájra jár immár a föld egész kerekségén.

– Már, tettem-e valamit a mi érdemes arra, hogy a hír beszédes ajkaira
vegye annak megitélését – jegyzé meg Don Quijote szerényen – másokra
bízom. De hogy az ember szíve magasan doboghat az örömtől, ha látja, ha
tapasztalja, hogy még olyan távolról is, mint Candaya királysága, a mely
csakugyan igen messzi föld lehet, mert én eddigelé hírét sem hallottam,
idejönnek a szenvedők, hogy a kóbor lovagnál keressenek segítséget. Az
ilyen példák aztán azok, herczeg úr, a melyek nemesen szólnak az én
hivatásom dicső volta mellett s melyek arra lelkesítenek, hogy azt
mondjam: ám jöjjön ez úrnő, ám kérjen akármit, én megszerzem neki a
vigasztalódást ezen én karomnak erejével és bátor lelkemnek
visszarettenthetetlen elhatározottságával.

E pillanatban az előbbi gyászos zenekar ismét megzendűlt, a dobosok és
az egy szál sípos ujra elétűntek, nyomukban azonban körülbelől tizenkét
dueña is belépett most a kertbe, a kik két csapatra voltak oszolva, s
valamennyien bő kámzsát viseltek, a mint látszott vastag daróczból,
fejökön meg finom fehér fátyolt, a mi oly hosszú volt, hogy a ruhának
csak a széle látszott ki alóla. Trifaldi grófné, a kinos fájdalmú
asszonyság, mögöttük jött, sőt a fehérszakállú Trifaldin lovászmester
vezette kezén fogva. A grófné a legfinomabb fekete bolyhos gyapju
szövetbe volt öltözve s ruhája roppant uszálya három csúcsban végződött
a miket szinte három gyászba öltözött apród tartott a kezében, s látva
ezt a három csúcsot, az ember rögtön arra a gondolatra jutott, minden
esetre ezektől kölcsönözhette Trifaldi nevét, a mi három csúcsot jelent.

A tizenkét dueña, valamint a grófné ünnepélyes léptekkel közelítének s
mindnyájok arczát oly sűrűen borítá a fátyol, hogy csak egy porczikát se
lehetett megpillantani ábrázatukból.

Mihelyt elétünt a dueña-csapat, a herczeg, a herczegné s Don Quijote
azonnal felálltak, valamint azok is mindnyájan, a kik e hosszu menet
szemlélői voltak. A tizenkét dueña végre megállt, utat nyitott, melyen
aztán a Dolorida elébbre jött, de Trifaldin kezét el nem bocsátotta.
Minek láttára a herczeg, herczegné s Don Quijote mintegy tizenkét
lépésnyire eléje mentek. A grófné pedig erre térdre borúlt, s
meglehetősen nyers, s ugyancsak kevéssé grófnéhoz illő vastag hangon így
szóla:

– Ne méltóztassanak kegyelmességtek ezen szegény szolgájokat, akarom
mondani szolgálójukat ennyi figyelemben részesíteni, mert sokkal
mélyebben meg vagyok alázva, semhogy illendő módon viszonozhatnám az
irányomban tanusított udvariasságot. Rendkívüli és hallatlan
szerencsétlenségem úgy megfosztott eszemtől, hogy azt sem tudom hová
tette, csak az bizonyos hogy nagyon messze vihette, mert mennél jobban
keresem, annál kevésbé találom.

– Viszont az is értetlen ember volna – válaszolt a herczeg – a ki
méltóságod külséjéről, nemes grófné, nem tudna következtetést vonni
belső értékére, a mely minden más tanuság nélkül, már egymagában is
méltán számot tarthat a legteljesebb tiszteletre.

S ezzel kezénél fogva fölemelte s ott kínálta meg üléssel a herczegné
mellett, a ki hasonlóképen a legnagyobb előzékenységgel fogadta.

Don Quijote hallgatott, Sancho pedig majdhogy meg nem halt, annyira
szerette volna látni a Trifaldi vagy számos duenái valamelyikének
ábrázatát; ez azonban mindaddig nem volt lehetséges, a mig fátyolukat
magok jó szántából ők magok föl nem lebbentették. Mindnyájan
mozdulatlanúl és szótlanúl ültek, arra várva, ki fogja először megtörni
a némaságot, a mit végre is a Dueña Dolorida tőn meg e szavakkal:

– Meg vagyok győződve a felől, legesleghatalmasabb herczeg úr,
legeslegszépségesebb herczegasszony, s legeslegjóságosabb hallgatók,
hogy az én legeslegnagyobb szerencsétlenségem, önök
legeslegnemességesebb szívét meg fogja hatni, és kegyességes valamint
jóságos részvétre gerjeszteni, minthogy ez a szerencsétlenség csakugyan
akkora, hogy elegendő volna megpuhítani a márványkövet, meglágyítani a
gyémántot és megolvasztani a világ legkeményebb szíveinek aczélát.
Minekelőtte azonban szerencsétlenségemet eléadni vakmerősködném, az az
én esedezésem, adják tudtomra, itt van-e e magas társaságban a
legeslegkóborolgatósabb lovag, a legeslegmanchaibb Don Quijote és az ő
legeslegfegyvernökebb Panzája?

– A Panza itt van – kottyant közbe Sancho, senki másnak feleletét be sem
várva – s itt van a legesleg Don Quijotébb lovag is, s így tehát
legeslegkeserítettebb asszonyságosság, bátran kimondhatja szíve
legeslegkivánatosabb szándékosságosságát mert mi valamenyien
hajlandóságosak, és a legeslegkészségesebbek vagyunk nagyságodnak
legesleghívebb szolgálatára.

Sancho Panza meg volt győződve róla, hogy ezeket a szavakat igazán úgy
kivágta a mint illik, s az ő műveltsége ellen csakugyan nem lehet egy
szikra kifogása se annak a Candayai grófnénak.

Don Quijote is felállt s beszédét a Dueña Doloridához intézve így szóla:

– Ha méltóságodnak bánata, megkeserített grófné, valami enyhülés
reményével kecsegteti magát valamely kóbor lovag erejétől és
bátorságától: itt az enyim, a mely bármi csekély és gyarló legyen is,
egész teljességében kész méltóságodnak szolgálni. Én vagyok az a Don
Quijote de la Mancha, kinek az a kötelessége, hogy minden rangú és rendű
szükségben lévőknek segítségére siessen. S minthogy ez igy van, a mint
valóban igy van, semmi szüksége méltóságodnak, hogy előbb hosszas
bevezetéshez folyamodjék, hanem adja elé ügyét-baját röviden és
világosan, mert legyen meggyőződve, olyanok hallgatják, a kik ha talán
meg nem enyhíthetnék is, arra mindenesetre készek lesznek, hogy
részvétre induljanak.

Hallva ezt a Dolorida, oly mozdulatot tett, mintha Don Quijote lábaihoz
akarna borúlni, de sőt oda is borúlt s erőnek erejével átkarolva azokat,
így szóla:

– Ezen lábakhoz és lábszárakhoz borulok le, oh győzhetetlen lovag, mert
ezek a talpazatai és oszlopai a kóbor lovagságnak. Csókjaimmal akarom
elhalmozni e lábakat, melyek lépteitől függ és remélhető
szerencsétlenségem egyedüli megorvoslása. Oh diadalmas kóbor, kinek igaz
hőstettei olyannyira túlszárnyalják és elhomályosítják az Amadisok,
Esplandianok és minden ilyen kóbor lovagok meseszerű cselekedeteit.

Ezzel azonban Don Quijotet ott hagyva, Sancho Panzához fordúlt s kezét
megragadva így szóla hozzá:

– Oh te hűséges fegyverhordozó, kinél sem a jelen sem a múlt századokban
fegyvernök soha hivebben kóbor lovagot nem szolgált, te, a kinek jósága
nagyobb mint ezen itt lévő én kisérőmnek, Trifaldinnak szakálla! Mily
méltán elmondhatod magadról, hogy a nagy Don Quijotenak állva
szolgálatában, egy füst alatt szolgálatában állsz a világon valaha
fegyvert hordozott lovagok egész seregének! Legesleghívebb jóságodra
kérlek rimánkodva, légy az én kegyes szószólom gazdádnál, hogy
haladéktalanúl könyörüljön ezen legeslegalázatosabb és
legeslegszerencsétlenebb grófhölgyön.

Mi tagadás, Sanchonak bizony nagyon jól esett a hizelkedés. Szinte
elbízta magát, úgy hogy ilyen módon válaszolt:

– Már hogy az én jóságom és hűségem akkora és olyan derekas-e mint a
méltóságod lovászmesterének szakálla: azzal ugyan keveset törődöm. Csak
azt adja az Isten, hogy a jó lelkiismeret dolgában mindig rendén legyen
a szénám, akkor nyugodt vagyok, s nekem a más szakálla se ingem se
gallérom. Szólok én az én úri gazdámnak e nélkül a kérés-könyörgés
nélkül is szívesen s azt is tudom, hogy az én szóm is nyom valamit a
latban, mert a gazdám szemében nem vagyok az utolsó ember. Tálalja ki
hát elejbénk méltóságod minden aját-baját, a többi aztán a mi dolgunk,
majd nyélbe sütjük, s elbánunk mi azokkal az ördög szántotta óriásokkal,
ugy hogy holtuk napjáig megemlegetik!

A herczeg és herczegné, de általában mind azok, a kik tudták, hogy ez
egész kaland mi fán termett: majd megpukkadtak Sancho fenhéjázásán,
melyből azt következtették, hogy ő az egészet csakugyan komolyan veszi.
A Trifaldi grófnénak annál könnyebb volt tehát szerepét ekképen
folytatnia:

– Mi a mi bajunk, kegyes jó uraim? Oh ki tudná azt mind elég híven s
elég körülményesen elmondani! De miután tudom, hogy a sok szószaporítás
unalmas időrablás, a késedelem pedig veszedelem: röviden csak annyit
akarok elmondani, hogy mi mind, e tisztes dueñák és én, dajkái s
nevelőnéi voltunk a Candayai királyi trónörökös herczegnek. Ez egyetlen
gyermeke vala a királyi párnak, s méltán szemökfénye, öröme és
gyönyörűsége, a kit ugy szerettek, jobban mint a magok életét. De a
gyermek meg is érdemlette e szeretetet, mert annál jobbat, szebbet,
okosabbat, engedelmesebbet soha még csak képzelni sem, nem hogy látni
lehetne. Azért is tehát, mert e gyermek ily nagyon kedves, azért is mert
egyetlen fiú, s azért is mert az ő halála esetén a Candaya királyság a
gonosz Malambrunora és annak háza népére szállna, nemcsak a királyi
szülék, de még magok az ország nagyjai is a lelkünkre kötötték, úgy
vigyázzunk a királyi herczegre, mint a szemünk világára. Volt is okuk
aggódni, mert a gyermeknek van egy hatalmas ellensége, az az épen
említett Malambruno, a herczegnek nagybátyja s egy szomszéd kisebb
ország királya. Ez az ördögökkel áll czimboraságban, bűbájos, varázsló,
s mindenféle szemfényvesztésnek nagy mestere, a mellett oly kegyetlen,
hogy a kire egyszer megharagszik, annak számára – a mint a mi gyászos
példánk bizonyítja – se irgalom, se kegyelem! Malambruno tudja, hogy ha
a Candayai trónörökös meghalna, az ország ő reá szállana; azért minden
áron, minden bűbájos mesterségével arra törekedett, hogy a kis
herczegnek árthasson, sőt ha csak lehet, el is emészthesse. Nekünk
pedig, dajkáinak és nevelőinek, épen ezen ármányos ember gonoszságai s
furfangos alattomossága ellen kellett a mi kis nevendékünket
megoltalmaznunk. De mi meg is feleltünk híven kötelességünknek, oly
híven, hogy hűségünket halálig meg fogjuk siratni!

S ezzel Trifaldi grófné a fátyol alatt zokogni kezdett, s utána a
tizenkét dueña is egyszerre úgy rágyujtott a sirásra, hogy Sancho szíve
is elfacsarodott, s a sirás ugy csavarta az orrát, mint ha tormát
reszeltek volna szomszédságában.

– Vegyen erőt magán, nemes grófné – bátorítá Don Quijote – mert könyjei
minket is ellágyítanak, pedig a férfi szemébe nem a köny, hanem a harag
lángolása illik. Ez érdekes történet eddig hallott része is elegendő,
hogy a lovag szívét tettre buzdítsa.

– De még a fegyvernökét is! – kottyant közbe Sancho – s tudom már, hogy
az akasztófára való Molambruno lesz az, a kinek borsot kell törnünk az
orra alá.

Trifaldi grófné mind Don Quijote, mind Sancho Panza felé mélyen meghajtá
magát mintegy köszönet jeléül szíves, meleg részvétökért s aztán
zokogását lecsillapítva igy folytatta elbeszélését:

– Híven megfeleltünk kötelességünknek, mert a királyi herczeget soha
csak egy pillanatra se hagytuk el. Éjjel nappal vele voltunk, s az
éjszakai őrködést ugy osztottuk el magunk közt, hogy a mig a többiek
aludtak, néhányan mindig ébren voltunk. Nappal is gondosan környeztük
mindig a herczeget, s ha felmászott a fára, hogy madárfészket szedjen,
mindnyájan ott álltunk a fa alatt, s kötényünket tartottuk, hogy ha
letalálna pottyanni, ne a kemény földre, hanem ebbe a puha mentőeszközbe
essék.

– Lánczhordtát is! – szólt közbe Sancho – hát abban az országban még a
királyfiak is mászkálnak madárfészkekért? Azt hittem, hogy ez csak
parasztgyerekek mulatsága.

– Hogy ne mászkálnának! – viszonzá a fátyolos grófné – a fegyvernök úr
bizonyosan hallotta már hírét a császár-madárnak; nálunk a királyfiak
rendesen ennek a fészkét szokták megszedni. Az a madár talán még a nevét
is innen vette.

A herczegpár majd a nyelvét harapta le nevettében, Sancho pedig
helyeslést biczczentett fejével, mire a grófné így folytatá:

– Malambruno kifogyhatatlan volt azon furfangosságok kitalálásában,
melyekkel a mi kis herczegünket végveszedelembe akarta sodorni. Egyszer
a zsombékos mocsár vizébe gyönyörü, soha párját nem látott virágot
bűvölt oda, hogy majd a kis herczeg megkívánja, utána szalad, hogy
leszakaszsza, s örökre bele vész a vízbe! de mi sejtettük az
ármányosságot, fátyolunkkal eltakartuk a herczeg szemeit, úgy hogy a
csábító virágot még csak meg sem pillanthatta… De, hetekig kellene nékem
beszélnem, hetekig hallgatniok önöknek, ha mindazt el akarnám mondani
hegyiről tövére, a mit Malambruno tervezett s a mit mi mind
meghiusítottunk. Egyszer aztán… oh, megint könnyek tolulnak szemembe!…
egyszer aztán, mikor egy erdős, sziklás tájékon időztünk, egyszerre csak
egy gyönyörű, hosszú szakállu kecske szökkent oda a zöld pázsitra a
királyi herczeg közelébe.

– Megint szakáll! – kiálta föl Sancho Panza – de csak sok baj lehet
abban az országban a szakállal.

Sancho meg sem álmodta, hogy ezen ártatlan megjegyzésével milyen hatást
fog előidézni. Alig hogy e szavakat kiejté: a tizenkét fátyolos dueña
úgy rákezdé megint a sírást, jajgatást, jajveszéklést, hogy Sancho maga
is megijedt, s el se tudta képzelni, mi módon okozhatott nekik akkora
fájdalmat. Nem sokára megtudta!

– Odaszökkent a kecske – folytatá aztán Trifaldi grófné – olyan szép,
olyan gyönyörü, olyan selyemszőrü tarka kecske, hogy még a mi szemeink
is alig győzték nézni. Hát még az eleven fiucska, a királyi herczeg?
Felugrott, utána szaladt, meg akarta fogni minden áron. A kecske azonban
nem hagyta magát megfogni, hanem csalogatta maga után a kis herczeget, s
egyenesen egy rémitő mélység felé csalogatta. Én, a mint mondani
szokták, mindjárt keresztűl láttam a szitán, s felkiáltottam: „Ez bűvös
kecske! Ezt Malambruno küldte, hogy a herczeget a mélybe csalja!“ Nem
kellett ennél se több az én hű dueña társaimnak! Neki a kecskének mi
mindnyájan! Elfogtuk, elvertük, belekapaszkodtunk a szakállába s úgy
megrángattuk, úgy megczibáltuk, hogy a fele is a kezünkben maradt, s
mindnyájunk keze tele volt kecskeszakállal. A kecske mekegve, sivalkodva
futott el, s eltűnt egy sűrűségbe, melyből e pillanatban egy rémitő kéz
nyúlt ki és felénk fenyegetett. Megdöbbenve álltunk meg, s ekkor ezt a
szózatot hallottuk a sűrűből: „Jaj nektek, kik minden tervemet
meghiusítjátok! Szenvedjetek az által, a mi által e kecskének szenvedést
okoztatok! Nézzétek, mi van állaitokon!“ Ebben a pillanatban mindnyájan
az állunkhoz kaptunk, mire a sűrűből irtózatos gúnykaczaj fakadt, a kéz
eltűnt, a hang elnémult. De a jövő perczben a mi jajgatásunk tölté be a
levegőt, mert az a fenyegető kéz a Malambruno keze volt, a kinek
varázsereje ime ilyenekké bűvölt bennünket.“

S e szóra, mind a Dolorida, mind a többi dueñák egyszerre fölemelték
fátylukat, s oh csodák csodája, mit kellett a jelenlévőknek látniok?
Mind ezen fátyolos hosszu ruhás asszonyságok arcza mind valamennyié be
volt nőve az egyiké fekete, a másiké vörös, a harmadiké szürke, igazi és
valóságos szakállal! Ez szörnyü, ez váratlan látomány vala! Don Quijote
két-három lépést visszahátrált, Sancho pedig meglepetésében kevésbe múlt
hogy össze nem rogyott.

A Trifaldi ekkor így folytatá s végzé szavait:

– Ezt a szörnyűséget az átkozott Malambruno követte el rajtunk, csak
azért, hogy igaz hűségünk minden álnok, gonosz tervét meghiusította. Mi,
éberségünkkel kifogtunk rajta, ő meg átkos bűbájosságával igy fogott ki
mirajtunk. Jaj nekünk, hogy ily rút szörnyetegekké lettünk; jaj nekünk,
a kiknek soha nem szabad megmutatnunk magunkat az emberek előtt, hanem
sűrű fátyollal leborítva kell járnunk halálunk órájáig, örökké, örökké!
De – – tevé hozzá pillanatnyi hallgatás után – talán még sem örökké!
Mihelyest rémítő eltorzításunkat észrevettük, természetesen az volt első
óhajtásunk, első törekvésünk, hogyan szabadulhatnánk meg ezen elrútító
szakálltól. Levágtuk, – kinőtt: kentük-fentük minden írral, mindenféle
hájjal, zsírral, – mind nem használt semmit. Ha este szakálltalanúl
feküdtünk le, másnap reggel megint csak egész szakállosan ébredtünk. A
király ő felsége szivéből megszánt bennünket s nagy jutalmat tüzött ki
annak, a ki igazán megtudja mondani, mi módon nyerhetjük vissza még
egyszer arczunk simaságát. Candayában igen sok a javasasszony és a bölcs
bűbájos, s egy ilyen végre sok gondolkodás és ráolvasás után kitalálta,
hogy a mi bajunkon csak az az egyetlen egy segíthet, ha a világ
legbátrabb kóbor lovagja felkeresi a gonosz Malambrunot, párbajra hívja
és legyőzi s arra kényszeríti, hogy varázslata erejével szabadítson meg
ő e rút szakálltól, melylyel ő torzított el bennünket.

– És? – kérdé Don Quijote – a kinek nemes szíve dobogott az örömtől s
várva várta és lesve leste a majdnem előre tudható feleletet.

– Mi természetesebb – viszonzá a Dueña Dolorida – hogy nekünk ekkor az
volt azonnal első főteendőnk, hogy kitudjuk: kicsoda hát mai napság a
világ legelső, legbátrabb kóbor lovagja? Egész Candayában egy név
hangzott kérdözősködésünkre, és e név ez volt: Don Quijote de la Mancha.
Az a hős lovag, a kinek híre neve annyira betölti a világot, hogy
hőstetteit már a gyermekek is ismerik, s a kit nagyon könnyű volt
feltalálnunk, mert dicsőségének fénye úgy odavezet hozzá, mint a hogy a
nap hollétét is meg lehet látni még a legsötétebb felhökön keresztül is
azon ragyogásnál fogva, mely sugaraiban tündököl. Mi tehát eljöttünk, mi
tehát megtaláltuk nagyságodat, mi tehát még egyszer térdre borulunk
magasságod előtt, s kérve kérjük segítsen bajunkon, mert ha nem,
mindnyájan életünket veszszük!

S e szavaknál mind a tizenhárman, de még a fehérszakállu Trifaldin is,
mind térdre borúltak egyszerre, huszonnyolcz kar nyúlt Don Quijote felé
s tizennégy torok kiáltotta, ki vékonyan, ki vastagon: – Oh segíts,
segíts, segíts nagylelkü hős Don Quijote!

Félannyi kar kinyujtása, s félannyi hang esdeklése is elegendő lett
volna, hogy az igazán jószívü Don Quijote ellágyuljon s meginduljon. Ugy
is volt, s a lovag mélyen megrendült kebeléből e szók törtek elé:

– Hölgyeim, méltóságos grófné s nemes Trifaldin, az az én legelső
kérésem, keljenek föl először is mindnyájan, mert alázatosságom meg nem
engedheti, hogy előttem, a kóbor lovag előtt hölgyek térdeljenek.

A térdelő csoport tehát talpra állt, mire Don Quijote így folytatá
szavait:

– Karom gyenge, erőm töredékeny lehet, de szívem érzékeny, akaratom
szilárd, bátorságom rettenthetetlen, lelkem pedig hű. S épen ezért, csak
útat és módot nyujtsanak nekem, hogy a varázsló Malambrunot
felkereshessem: ime én esküszök a napra, mely felettünk ragyog, s
esküszöm annak nevére, a kinek hű szolgája vagyok, a páratlan Dulcinea
del Tobosora, én fel fogom keresni a bűbájost, párbajra hívom, s
megküzdök vele, ha kell a szárazon, ha kell a vizen, ha kell a levegőben
s ha kell a föld alatt. Eleshetem, legyőzhet, de meg nem rettenthet.
Szembe merek szállni véle, ha ezer ördöggel állna czimboraságban s ha a
pokol minden hatalma lesz is a szövetségese. Én küzdök, én vivok, én
megyek, csak önök mondják meg, hová és hogyan.

– Oh hála, hála, hála! – harsogtatá megint a tizennégy torok s a
huszonnyolcz kar megint ott motolált a levegőben.

– A mi az odautazást illeti – mondá most Trifaldi grófné – az bizony
igen sok nehézséggel járna, mert Candaya királysága legalább is ötezer
mérföldnyire van innen, Malambruno birodalma pedig még azon is túl
fekszik. Hanem a nagy bajon sokkal könnyebben lehet segíteni, mint az
ember maga is gondolná. A mi királyunk azon bölcs varázslójának, a ki
nekünk e jó tanácsot adta, van egy csodálatos fa lova, ugyanaz, melyen a
hős Pierres Papin lovag, a szép Magellona herczegnét a levegőn át
elvitte. Ezen a lovon szokott az a bűbájos légi utazásokat tenni s
megigérte királyunknak, hogy a világ legbátrabb kóbor lovagjának egy
utazásra azt a lovat is ide adja kölcsön. Kormányát úgy igazítja, hogy
egyenesen Candaya felé fog repülni, s a milyen csoda ló az, maga is
felkeresi Malambrunot, ha a föld kellő közepére rejtőznék is előle.

– No már azt magam is szeretném látni – mondá Sancho nagy csodálkozást
jelentő fejcsóválással, – mert ha ez igaz, akkor az a ló még az én
szamaramnál is okosabb lehet, pedig eddig az én szürkémet tartottam a
világ legokosabb paripájának.

– S hogyan jön ide az a csoda-ló? – kérdé Don Quijote.

– Az a bűbájos tulajdonos titka – viszonzá Trifaldi grófné – a ki a
csillagok járásából egy hajszálig meg tudja mondani mi merre mentünk s
hol vagyunk, és ha sükerült-e esdeklésünk. Ha nem sükerült volna, akkor
a fa ló is elmarad, de ha sükerült, a minthogy Istennek és Don Quijote
urnak hála légyen, eddig sükerült is: a varázsló igérete szerint a
csoda-ló azonnal itt lesz, mihelyt a nap leszállt s a csillagok
feltünedeznek.

Don Quijotenak soha a nap lassabban le nem áldozott mint a jelen
alkalommal, s a csillagok sem késtek soha tovább mint e mai estén.

Végre azonban egy csillagocska egyszerre csak kivillant az égnek mind
jobban-jobban elhomályosuló boltozatán.

Hogy e jelre mi történt: azt elmondjuk a következő fejezetben.


XXII. FEJEZET.

Don Quijote és Sancho Panza elutaznak a levegőben.

– A nap leszállt, a csillag kivillant! – kiálta fel e pillanatban – Don
Quijote, ki addig nézte az ég boltozatát hátra hajlott fejjel, hogy már
a nyaka is megfájdult bele.

– A mi barátunk pedig megtartotta szavát – víszonzá a fehérszakállú
Trifaldin – mert ime, ott jön a csoda-ló.

Milyen meglepetéssel tekintének mindnyájan a hosszú szakállas
lovászmester mutató újja irányában! S milyen meglepő látománynyal
találkozék ott tekintetök!

Négy vadember, mind zöld repkénybe öltözve, lépett a kertbe e
pillanatban, s egy roppant nagyságú, de egyszersmind idomtalan falovat
czipeltek vállukon a ló egy-egy lábánál fogva. A ló homlokába egy jó
nagy fogantyú volt beleütve fából, a melyet hosszú nyelénél fogva, ugy
látszék, jobbra-balra, s alá és fel lehet csavarni. Ez volt a híres ló
egyedüli kormánya.

A vademberek odaérkeztek a társaság közelébe, letették a lovat a földre,
s a négy közül legvadabbnak látszó, igen tisztességes szelíd hangon így
szóla:

– Urgundum murgundum burgum.

– Hogy mondja kérem? – mondá Sancho, a kiről nehéz volna meghatározni,
valjon a kiváncsiság bántotta-e jobban vagy a félelem.

A vadember a homlokára ütött tenyerével, mintha azt akarta volna
mutatni: most jut eszébe, hogy itt az ő nyelvükön nem értenek; így
folytatta aztán értelmesebben.

– Az, a kinek nevét nem szabad kimondani, küldi e lovat azon hősnek, a
kinek nevét nem szükséges megmondani. Üljön fel rá az a lovag, a ki
mindet mer, s aztán mindent nyer!

– A ki mindent mer, az én vagyok! – mondá Don Quijote nemes büszkeséggel
s elélepve, – de hogy nyerek-e mindent, annak egyedül Isten a
megmondhatója.

A vadember megsímogatta a fa-lónak buta nyakát s így szóla hozzá:

– Röpkelábú Fafüles, ez a lovag ül reád, jól vigyázz!

– Hm – jegyzé meg Sancho, a ki az egészet szája-tátva nézte és hallgatá
– röpkelábú. Fafüles! Félig eltalálták a nevét, az igaz; félig azonban
nehezen. Fafülesnek eléggé fa is, füles is, de hogy röpkelábú is legyen,
már abban az egyben Tamás vagyok.

A vadember megint megsímogatta a faparipát s így szóla:

– Röpkelábú Fafüles, ez a fegyvernök is rád ül majd, jól vigyázz, hogy a
felhők közeléből le ne vessed. Hogy a magasból le ne szédüljenek, az ő
szemök be lesz kötve, azért te nyisd ki a tiedet, hogy egyenesen
odavidd, a hol Malambrunoval találkoznak.

E szavak után otthagyták a Fafülest, s illedelmes maguktartással
visszatértek arra, a merről jöttek.

Sancho úgy látszék, csak azt várta, hogy az ijesztő képű vademberek
eltávozzanak, s rögtön így szóla:

– De Fafüles, az én terhemet ugyan meg nem érzed, mert én bizony rád nem
ülök, senki fia se leánya szakálláért. S ha ez a beretválkozás más uton
meg nem eshetik, mint hogy én felkapjak ennek a lónak a hátára: akkor az
én kedves gazdám csak keressen utitársúl más fegyverhordozót, ezek a
tisztelt asszonyságok meg más módot, hogy arczukat lesímázzák, mert
vízen és szárazon híven követem uramat a hová parancsolja, – de hogy még
a levegőben is röpködjem mint a bőregér, – már arra semmi kivánságom.
Elég volt egy sütésből egy kalács. Meg ugyan mit mondanának hozzá az én
szigetem lakosai, ha értésökre esnék, hogy az ő kormányzójok a szelek
szárnyán szokott kódorogni? S mi több, a mint hallottam, az a Candaya
ide ezer meg ezer mérföld. Hátha a lovunk kiáll, vagy az az egy bolond
Malambruno vet olyan követ, hogy száz okos se húzza ki, s odaveszt
bennünket tiz-tizenkét esztendeig: hol van akkor a teremtett kerek
világon az a sziget vagy az a szigetlakos, a ki én rám még rámismerjen.
S minthogy azt szokták mondani: késedelem veszedelem, azután meg a hol
malaczot igérnek, ott zsákkal kell forgolódni: már csak bocsásson meg
énnekem ezen asszonyságok szakálla, de szent Péternek Rómában jó s ott a
helye, akarom mondani mindenütt jó, de legjobb otthonn, én pedig itt
egészen otthonn érzem magamat, a hol tejbe-vajba fürösztenek s a gazda
jósága nem csekélyebbel kecsegtet mint egy egész kormányzósággal.

Sancho e kifakadására maga a herczeg válaszolt ekképen:

– Az a sziget, Sancho barátom, a melyet én igértem, se el nem fut, se el
nem uszik, s olyan mélyen gyökeret vert a föld mélységes mélyében, hogy
nincs az a hatalom, a mely állóhelyéből kirántsa vagy kimozdítsa. S
minthogy kegyelmed is csak olyan jól tudja mint én magam, hogy az ilyen
magasabb állást nem igen lehet elnyerni anélkül, hogy az ember ki
többel, ki kevesebbel ezt vagy amazt meg ne vesztegesse: én csak azt
kötöm ki a magam jutalmául e kormányzóságért, hogy menjen vele Don
Quijote urral s annak rendje módja szerint adják meg savát-borsát e
rendkivüli kalandnak. A röpkelábú Fafüles könnyüsége kezeskedik a felől,
hogy mentül hamarább itt lesznek; ha pedig a balsors úgy intézné, hogy
gyalog szerrel kellene haza zarándokolniok fogadóról-fogadóra és
faluról-falura: akármikor térjen is haza kegyelmed, szigetét mindig ott
találja, a hol hagyta, alattvalói is csak úgy kivánkoznak kormányzósága
alá juthatni, mint a hogy most kivánkoznak, valamint én is ura leszek
adott szavamnak. S ezen igazságban ne kételkedjék, Sancho ur, mert az
rendkivüli módon sértené a kegyelmed irányában táplált jóakaratomat.

– Ne tovább, uram! – mondá Sancho – én egyszerű szegény csatlós vagyok s
ez a nagy udvariasság szörnyen kihoz a sodromból. Üljön fel hát a
gazdám, kössék be a szememet, s azután menjünk Isten hirével, hogy
megtegyük a mit dicsőségünk parancsol.

– Ez nemes elhatározás – mondá a herczeg – s így még egyszer is azt
mondom, herczegi szavamra, – az a szigetkormányzóság oly bizonyos, hogy
a zápor se mossa el.

Sancho Panza is kész levén az utazásra, egyéb se kellett immár, mint
hogy szemeiket beköttessék s a lóra felpattanjanak. A Dolorida maga
kérte ki magának a szerencsét, hogy e szembekötés kötelességét
teljesíthesse, a miért megint Don Quijote mondott neki a legudvariasabb
szavakban köszönetet, míg aztán a lovag letérdelt, a grófné pedig jó
erősen beköté szemeit, s akkor odavezeték a lóhoz, ő pedig felveté magát
a hátára s kezébe fogta annak maroklárját. Hasonlókép bekötötték a
Sancho szemeit is, csakhogy az a maga emberségéből nem tudott gazdája
háta mögé felkapaszkodni, a miért is ugy kellett felsegíteni. Fenn tehát
csak fenn űlt Sancho valahogy, de jól sehogy se érezte magát, nemcsak
félelmében, hanem a miatt is mert a lovat oly keménynek találta, mintha
nem is fából volna, hanem valóságos márványkőből. Kérte is a
körülállókat, hogy adjanak valami vánkost vagy pokróczot, mire azonban a
Trifaldi azt jegyzé meg, hogy a Fafüles semmiféle takarót, sem
szerszámot meg nem tűr magán; annyit azonban Sancho még is megtehet a
maga könnyebbségére, hogy üljön féloldalt, asszonyosan, a mi által még
sem érzi annyira a keménységet. Sancho ezt meg is tette, s aztán bucsút
vett, de meg csak ujra lerántotta szeméről a kendőt, végig nézett a
kertben lévőkön s majdan panaszos hangon és könnyek között arra kérte
őket, mondjanak értök e rettenetes sorsukban egy pár Miatyánkot s
könyörögjenek érettök, hogy az egek kegyelme szabadítsa meg, még pedig
mentől előbb, ettől az átkozott utazástól.

Don Quijote, a ki már égett a vágytól az igazi kóbor lovagok bűbájos
paripáján megpróbálhatni a repülést, kiállhatatlannak tartá Sancho
unalmas késedelmezését, a miért is ráförmedt haraggal:

– Semmirekellő embere te, avagy akasztófán függsz-e talán, vagy
végvonaglások közt vivódol, hogy ilyen férfiatlan pityergéshez
folyamodol? Nem ott ülsz-e, nyúlszívű gyáva teremtés, azon a helyen, a
hol a bájos Magellona ült, s ha az leány létére nem rettegett a légi
utat megtenni, te férfi, te fegyvernök létedre mégis rettegsz-e? Köttesd
be, mindjárt beköttesd a szemedet, mert ha ilyen gyáva vagy, legfölebb
nyulak közé tehetnek meg kormányzónak.

Sancho elszégyenlette magát, megigérte, hogy többet nem akadékoskodik, s
áldozatra készen odahajtotta fejét még egyszer az ujabb szembekötésre.

Mikor Don Quijote aztán ugy sejté, minden ugy van már, a hogy lennie
kell, megragadta erősen a fogantyút, csavarított rajta egyet fölfelé, s
alig hogy az ujját rátette, – a buta fa ló persze mozdulatlanúl állva
maradt ugyan helyében, de azért a dueñák, mind pedig a többi jelenlévök
mind, fenhangon így kiáltának:

– Isten vezéreljen, hős lovag, Isten legyen veled rettenthetetlen
fegyverhordozó. Ime, ime a levegőt szelitek már, sebesebben a nyil
sebességinél. Már már csodálatra, bámulatra gerjesztitek mindazokat a
kik a földről nézik repülésteket. Kapaszkodjál erősen, derék Sancho,
mert biczegsz; vigyázz, le ne billenj, mert zuhanásod iszonyúbb lenne
mint azé a tekenősbékáé, melyet a mesebéli sas magával felragadott.

Sancho e kiáltozás hallatára egészen odalapúlt gazdájához, átszorította
két karjával s így szóla:

– Uram, hogy mondhatják ezek, hogy mi már is oly magosan repülünk, pedig
kiabálásuk úgy elhangzik egész hozzánk, mintha itt állanának
tőszomszédunkban.

– Ezen ne akadj fen, Sancho – szólt vissza Don Quijote komolyan, ki a
legnevetségesebb rendületlenséggel szorítá és tartá a meg sem mocczanó
fa ló fogantyúját: – az ilyes lovas kalandok, bűvös lovakon való
repülések annyira eltérnek a dolgok közönséges rendjétől, hogy ezer
mérföldről is meglátod s hallod a mit akarsz; engem azonban ne szoríts
annyira, mert leszédülök. S igaz lelkemre mondom, el se tudom képzelni
mit félsz annyira s mitől rettegsz; mert én, akár megesküdjem rá, soha
életemben se lovagoltam csendesebben mint ez uttal. Szakasztott úgy
érzem, mintha meg se mocczannánk helyünkből. Üzd el a félelmet, barátom,
minden úgy megy mint a karikacsapás s egészen jó szelünk van hátulról.

– Az igaz, – viszonzá Sancho – mert erről az oldalról olyan friss szelet
érzek, mintha ezer fujtatóval fujtatnának.

S ez csakugyan úgy is volt, mert a szelet egy pár hatalmas fujtató
csapta. A herczeg herczegné s udvarmesterök olyan jól kieszelték az
egész furfangot, hogy semmi eszköz se hiányzott, teljes-tökéletessé
tételéhez.

Mikor a szelet Don Quijote is megérezte, így szóla:

– Semmi kétség, Sancho, mi már bizonyosan a levegő második rétegében
járunk, ott, a hol a hó és a jégeső fogamzanak. A mennydörgés és a
villámlás a harmadik rétegben fogamzanak, s ha mi még tovább és ilyen
módon emelkedünk, csakhamar ott leszünk a tűzrétegben, s én nem tudom,
hogyan forgassam ezt a maroklárt, hogy oda ne jussunk, a hol
megperzselődünk. Ekkor meg hosszú póznákra alkalmazott, könnyen
meggyujtható meg eloltható kócz-pamatokkal gerjesztettek meleget arczok
előtt.

Sancho megérezte a meleget s fölkiálta:

– Akármi legyek, ha már benn nem vagyunk a tűzrétekben, vagy legalább is
közel hozzájok, mert az én szakállam már perzselődik.

– Réteg az, Sancho – nem rétek – javítá ki Don Quijote.

– Már ha rétek, ha nem rétek – folytatá a fegyvernök – itt igazán
mindegy mennykő, s én csakugyan égő szőrszagot érzek. Leveszem a kendőt
a szememről uram, s megnézem hol járunk.

– A világért se! – kiálta rá Don Quijote – abban a pillanatban halálfia
vagy! Vagy megvakúlsz, vagy leszédülsz, de az bizonyos, hogy elvesztél.

Még tovább is folyt a lovag és fegyvernöke közt e mulatságos párbeszéd,
melyet a herczeg és herczegné, valamint a kertben lévő többiek is mind
végig hallgattak, még pedig legnagyobb mulatságukra. Utóbb azonban égtek
már a vágytól a tréfa végét is átélvezni, a mi pedig az volt, hogy a
Fafülest – mely robbanó röppentyűkkel volt megtöltve; de úgy, hogy azért
kárt ne okozzanak – levegőbe röpítsék. Don Quijote javában magyarázta
még Sanchonak a levegő különböző rétegeit, a tűz- és villám-világot s az
égboltozat egyéb csodáit, melyet ez meg amaz a kóbor lovag mind színről
színre látott, mikor az egyik melegítő kóczpamat hordozója a herczeg
intésére odatartotta a tűzet a Fafülesre alkalmazott kanóczhoz, a mely
meggyuladt, s a jövő pillanatban rettenetes durranással, robbanással
levegőbe repűlt a faparipa, s két lovagját még a legóvatosabb elkészítés
daczára is, jó messze elvetette a puha zöld gyepre.

A mikor azonban ez történt, már akkor a szakállas dueñák – a kik
természetesen nem valának mások, mint a herczegi házhoz tartozó
szakállas férficselédek – azok tehát eltakarodtak már a kertből, hogy a
tréfa elárulói ne legyenek; a kik pedig a kertben voltak, azok meg úgy
hevertek a földön, mintha el volnának ájulva.

Don Quijote és Sancho alig tudták magokat összeszedni, bámulásból
bámulásba estek, a midőn körülnézve még az éjhomály daczára is nyilván
látták, hogy ugyanazon kertben vannak most is, a honnan elutaztak, s
hogy körülöttök annyi ember hever a földön.

De csodálkozásuk még magasabb fokra hágott, midőn a kert egyik pontján a
földbe ütött lándzsát vettek észre, mely körül szinte a földbe szúrt
tartókon fáklyák égtek, melyek világánál ki lehete venni, hogy a
lándzsáról egy pergamen-darab függ alá, melyen aranyos betűkkel valami
írás olvasható.

Don Quijote legelső teendője az volt, hogy odament s ezt olvasta a
pergamenről:

– „Don Quijote, a la manchai hős lovag, diadalmasan befejezte és
végrehajtotta már a puszta kisérlet által is a Trifaldi grófné, más
néven a Dueña Dolorida és nőtársai kalandját. Malambruno megrettent, s
be sem merte várni a legbátrabb lovagot: azonnal levette a hölgyek
szakállát, úgy hogy arczok olyan sima s olyan ment minden szőrszáltól
mint a pittypalatty-tojás. Csak Sancho Panza hajtsa magán végre a
korbácsolást oly híven, mint Don Quijote e kalandot: s akkor az örök
dicsőséget örök rabjokká teszik. Igy rendeli a bölcs Merlin, minden
varázslók fejedelme.“

Mihelyt Don Quijote végig olvasta a pergamenen foglalt szavakat, azonnal
világossá lőn előtte, hogy bennök Dulcinea varázs alóli feloldásáról van
szó s alig győzött elég hálát adni az égnek, hogy ily csekély
veszedelemmel ily nagy dolgot végezhetett s visszaadhatta előbbi
símaságát ama tisztes dueñák ábrázatának, a kiknek most már – a mint
említettük – se hírök se hamvok nem volt többé e helyen. A lovag rögtön
oda sietett a herczeghez és nejéhez, a kik úgy tettették, mintha még
most sem tértek volna magokhoz, miért is Don Quijote karjánál fogva
rángatá a herczeget s így szóla:

– Fel, fel, kegyelmes uram, csak bátran, csak bátran! Nincs semmi baj, a
kalandnak szerencsés vége szakadt, a miről világosan tanuskodik az az
irás, mely ott olvasható ama pergamenen.

A herczeg csak lassanként tért magához, mint az olyan ember a ki nehéz
álomból ébred; ugyanigy a herczegné is, valamint a kertben lévők
mindnyájan, a kik oly élénken fejezték ki csodálkozásukat és
bámulásukat, hogy az ember majdnem hajlandó lett volna elhinni, hogy
csakugyan igazán az történt velök, a mit oly hatalmasan tudtak tettetni.
A herczeg félig nyított szemmel olvasta el az irományt, s azzal rögtön
tárt karokkal sietett Don Quijotehoz, magához ölelte s azt mondá neki: ő
a legkitünőbb lovag, a ki csak valaha volt a világon.

Sancho össze-vissza kereste mindenütt a Doloridát, s szerette volna
látni, milyen az szakáll nélkül; azonban azt mondák neki, mihelyt a
Fafüles egészen tűzbe borúlva lefelé szállt a levegőből s isszonyú
pittegés-pattogás és ropogás közt a földre ért: a Trifaldi és a dueñák
egész csoportja egyszerre eltűnt, de már akkor oly sima volt az arczok,
hogy aranyért se lehetett volna egyetlen szőrszálat is találni rajtok.

A herczegné azt a kérdést intézte Sanchohoz: hogy érezte magát a nagy
utazás alatt. Mire Sancho így válaszolt:

– Azt éreztem, kegyelmes asszonyom, hogy megyünk, még pedig – a mint
uram mondá – a tűzrétegen keresztűl, s szörnyü kedvem szottyant csak
kissé is kiszabadítani a szememet. Gazdám azonban, a kitől rá engedelmet
kértem, ebbe semmi szín alatt bele nem egyezett. De én, a kit mi tűrés
tagadás, kissé bizony bánt a kiváncsiság, s épen azt szeretném mindig
látni, a mit legjobban tiltanak: csakúgy suttyomban fölpecczentettem
orrom mellett a szembekötő kendőt s úgy pislantottam le a földre; hát
látom, hogy az egész se nagyobb egy mustármagnál, a rajta járó kelő
emberek meg csak akkorák mint egy mogyoró. Ebből magából is el lehet
gondolni, milyen magasan járhattunk.

Mire a herczegné így válaszolt:

– Gondolja meg csak jobban, Sancho barátom, mit mond. Én úgy sejtem,
kegyelmed nem a földet látta, hanem csak a rajta járó kelő embereket. S
világos, ha a föld egy mustármagnyinak látszott, az emberek meg
mogyorónagyságúaknak: akkor egyetlen egy embernek is egészen el kellett
volna a földet fednie.

– Az igaz – viszonzá Sancho – de azért egy kis csücskén kiviggyant, s
akkor megláttam egészen.

– De Sancho barátom – faggatózzék a herczegné, a ki Sanchot a
hazugságért sarokba akarta szorítani – hiszen egy kis csücskénél fogva
nem lehet a szemlélt tárgyat egészen meglátni.

– Nem értek én az ilyen szem-életekhez, kegyelmes asszonyom – viszonzá
Sancho – csak azt tudom, jó lenne, ha kegyelmességed meggondolná, hogy
mink varázslás utján repültünk a levegőben, s így varázslás útján
megláthattam én az egész földet meg a rajta járókat is. S ha méltóságod
ezt el nem hiszi, akkor azt sem fogja elhinni, hogy a mint a szemem
pilláját kissé kiszabadítottam, láttam, hogy oly közel vagyok az éghez,
hogy alig van már közöttünk másfél arasz köz. Arra pedig akár hitet
tegyek, kegyelmes asszonyom, hogy az ég csakugyan roppantott nagyságú.
Egyszer csak ott mentünk el a fiastyúk mellett; s jaj, teremtő szent
atyám! no nem hiába, hogy gyerekkoromban odahaza magam is libapásztor
voltam: annyira szeretem az ilyen apró jószágot, hogy most úgy
megkivántam, csak kissé is megsimogatnom őket, hogy talán a szívem is
megszakadt volna, ha meg nem tehetem. Kapom hát magamat s mit teszek?
Nem szólok én egy kukkot se senkinek, még a gazdámnak se, hanem
nagycsöndesen csak úgy loppal lecsúszom a Fafülesről, odamegyek a
fiastyukhoz, össze meg össze tapogatom őket, olyan az mind anyastul,
fiastul, mint a viola-virágszál! Kimulattam velök magamat vagy
háromfertályig, a mely idő alatt a Clavileño egy lépést se tett előbbre,
de még csak meg se mocczant.

– S a mig a jó Sancho a fiastyúkkal mulatozott – kérdé a herczegné –
mivel töltötte addig señor Don Quijote az időt?

Mire Don Quijote így válaszolt:

– Minthogy mind e dolgok és mindezen események oly nagyon eltérnek a
természet szokott rendjétől: nincs azon mit csodálkozni, a mit Sancho
elmondott. A mi engem illet, magamról azt a bizonyságot tehetem, hogy én
sem alulról, sem fölülről ki nem kukucskáltam s nem láttam se eget se
földet se vizet se szárazat. Azt, az igaz, éreztem, hogy a levegőrétegen
áthaladtam, sőt azt is, hogy a tűzréteget megérintettem. Hogy azonban
még ezen is túl mentünk volna, azt nem hihetem, mert a tűzréteg az
utolsó lévén a holdas ég és az utolsó levegőréteg között, mi az égben,
melyen a Sancho említette fiastyúk van, csak elégésünk árán juthattunk
volna el! mivel pedig nem sültünk meg, ebből az következik, hogy Sancho
elbeszélése vagy hazugság vagy álom.

– Bizony nem hazugság s bizony nem álom az – jegyzé meg Sancho – s a ki
nem hiszi, ám kérdezze meg, milyenek azok a csillagcsirkék, s majd
elválik, igazat mondtam-e vagy se?

– Milyenek hát, Sancho? – kérdé a herczegné.

– A ketteje zöld – viszonzá Sancho – a másik ketteje vörös, kettő kék,
egyik meg iromba.

– Az utolsónak kivételével egészen különös csirkék – jegyzé meg a
herczeg. – Ilyen színű állatok, legalább baromfiban, a mi földi
tájékunkon csakugyan nincsenek.

– De hiszen az világos is – mondá Sancho – hogy a mennyei baromfiak meg
a földiek közt csak kell valami különbségnek lenni.

Elég volt kóstulóúl ennyi is a Sancho légi utazásáról szóló
tudósításból, mert attól tartottak, ha még tovább is kérdezősködnek
tőle, csakugyan meghordozza őket az ég egész ürében s hegyiről tövire
elmondja mit s mit nem láta odafen, – persze a nélkül, hogy a kertből
csak egy tapodtatnyira is távozott volna.

Igy végződött tehát a Dueña Dolorida kalandja, a mely a herczegpárnak
nem csak ekkor, hanem egész éltök fogytáig mindig alkalmat szolgáltatott
a nevetésre, Sanchonak pedig kimeríthetetlen tárgyat a beszédre, ha száz
meg száz esztendeig élt volna is.

Don Quijote azonban azt sugta Sancho fülébe:

– Csak annyit mondok, Sancho, ha te azt akarod, hogy elhigyék, a mit az
égben te láttál, én is azt kivánom, hogy viszont te is elhidd, a mit a
Montesinos barlangban én láttam.


XXIII. FEJEZET.

Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló Sancho
Panzát.

A Doloridával történt kaland oly szerencsésen s oly mulatságosan
sükerűlt, hogy a herczegpár a tréfa továbbfolytatására határozta el
magát, látva mily hiszékeny emberekkel van dolgok, a kik készpénz
gyanánt fogadnak el mindent, a mi velök történik. Kiadták tehát a
rendeletet a cselédségnek s alattvalóiknak, hogyan viseljék magokat
Sancho irányában az igért szigetet illetőleg; s másnap, mely a Fafülesen
történt repülés után esett, a herczeg azt mondá Sanchonak: készüljön és
szedje magát rendbe a kormányzóság átvételére, mert szigete lakosai úgy
várják már, mint a májusi esőt.

Sancho mélyen meghajtotta magát s így szóla:

– Mióta odafen jártam az égben s annak magasságából néztem szét a földön
s oly kicsinynek láttam: azóta jóformán megcsökkent előbbi kivánkozásom,
melylyel oly nagyon óhajtoztam a kormányzóságra. Mert mi nagy dicsőség
van abban, hogy az ember egy mustármag fölött uralkodjék s kormányozzon,
igazgasson féltuczat embert, a kik akkorák, mint egy-egy mogyoró, mert
nekem legalább úgy látszott, mindössze sincs több az egész földön. S ha
nagyméltóságod olyan kegyes lenne s nekem csak egy darabkát adna is az
égből: akár csak egy fél mérföldnyit: nagyobb örömmel fogadnám a világ
legeslegnagyobb szigeténél.

– Jaj, kedves barátom, – viszonzá a herczeg – én, az égből csak egy
arasznyit sem adhatok senkinek se; ilyen kegyelmet és jóságot egyedül
csak Isten az a ki gyakorolhat. A mit én adhatok, azt meg is adom, ez
pedig derekas egy sziget, takarosan kikerekített, s oly rendkivül gazdag
és termékeny, hogy ha benne kegyelmed jól forgolódik, a földi kincsekkel
még a mennyeieket is megszerezheti.

– Akkor hát rendin van minden – mondá Sancho – csak ide azzal a
szigettel s tudom Isten leszek olyan kormányzó, hogy égbe kelek, ha
minden gazember megpukkad is bele. De azt is el merem mondani, nem
kapzsiságból hagyom ám el gunyhómat s nem az az oka, hogy talán minden
áron magasabbra kivánnék emelkedni, hanem csupán azt szeretném megtudni,
hogyan ízlik az ilyen kormányzóság.

– Ha egyszer megízlelte kegyelmed – jegyzé meg a herczeg – tudom még az
ujját is megnyalja utána, mert nincs annál édesebb valami, mint ha az
ember parancsolhat és mások engedelmeskednek. Semmi kétség, ha kegyelmed
gazdája majd császárrá lesz s pedig, a hogy dolgai állanak, bizonyosan
azzá lesz, tudom nem egyhamar szállíttatja le magát a nyeregből s szíve
mélyéből fogja sajnálni, hogy olyan sokáig késett azzá lenni.

– Már hiszen, a mi a parancsolást illeti – viszonzá Sancho – azt tudom,
hogy az bizony kellemes, akár csak egy juhnyájnak parancsolhasson az
ember.

– Eltalálta, atyámfia – mondá a herczeg – reménylem is, hogy olyan
kormányzó válik kegyelmedből, a milyent csak várni lehet
értelmességétől. Most pedig értésire adom, hogy már a holnapi napon át
fogja venni a sziget kormányzóságát s még ma este ellátják kegyelmedet
az állásához illendő ruházattal s minden szükséges utravalóval.

– Öltöztessenek akármibe – viszonzá Sancho – csak kidug a szög a
zsákból, hogy én vagyok a Sancho Panza.

– No igen – jegyzé meg a herczeg – mindazáltal a ruhának hozzá kell
illeni az álláshoz vagy méltósághoz, melyet az ember betölt. Furcsa
lenne úgy-e, ha a pap katonaruhában járna, vagy megfordítva. Kegyelmed,
Sancho, félig tudóshoz, félig katonaviselt emberhez illő ruhában fog
járni, mert azon a szigeten, a melyet adok, ép oly szükséges a
fegyverviselés, mint a tudomány.

– A mi a tudományt illeti – felelt Sancho – ebből ugyan édes kevéssel
dicsekedhetem; fegyvert azonban viselek én mindenfélét csak ide vele.

– Nem is marad el – jegyzé meg a herczeg – s a mily jó emlékező
tehetsége van Sanchonak, tudom el nem felejt semmit, s kormányzása olyan
rendesen megy majd, mint a karikacsapás.

E közben Don Quijote is odaérkezett s értesűlvén a herczeg és Sancho
Panza között folytatott párbeszéd tartalmáról, s hogy Sanchonak mily
rögtönösen át kell vennie a kormányzóságot: a herczeg engedelmével karon
fogta s elvitte magával szobájába azon szándékkal, hogy jó tanácsokkal
látja majd el, hogyan viselje magát hivatalában. Mikor aztán Don Quijote
szobájába léptek, a lovag bezárta magok mögött az ajtót s majdnem
erőszakkal ülteté le maga mellé a fegyvernököt s nyugalmas hangon így
szóla hozzá:

– Nem győzök elég hálát adni az égnek, Sancho barátom, hogy előbb
semhogy a szerencse nékem valami különösen kedvezett volna, téged olyan
tárt karokkal fogadott és ölelt magához. Te, a ki hozzám képest
valóságos tökfilkó vagy, se teszed, se veszed, alig hogy a kóbor
lovagság rád lehellt: egy lépés fáradság nélkül, olyan
szigetkormányzóságba cseppensz bele, mint a pinty. Mindezt pedig egyedűl
azért mondom, oh Sancho, hogy szerencsédet ne tulajdonítsd ám saját
érdemednek, hanem az égnek adj érte hálát, a ki a dolgokat ily kegyesen
intézi, s azután adj hálát azon méltóságnak, melylyel a kóbor lovagság
rendje ékeskedik. Ha tehát szived hajlandó hitelt adni annak, a mit
mondottam, akkor édes fiam, hallgasd meg figyelmesen a te jó barátod
szavát, a ki néked jó tanácsokat akar osztogatni s iránytűd és
vezércsillagod kíván lenni, hogy biztos révbe vigyen és vezessen azon
háborgó tengerről, melyre szállni készülsz; mert a hivataloskodás és a
magas méltóságok nem egyebek, mint a nyughatatlanságok mélységes
tengere.

Sancho tudta, hogy most jó hosszú beszédet kell végig hallgatnia; a
miért is neki fohászkodott nagy keservesen s hallgatá a mi következik:

– Legeslegelőször is, fiam, isten-félőnek kell lenned, mert az Istennek
félelme minden bölcseségnek kezdete, s ha bölcs vagy, nem követhetsz el
hibát semmiben. Másodszor pedig tartsd szünet nélkül szemed előtt, hogy
ki vagy s legyen rá gondod, hogy megismerd magadat, a minél nehezebb
ismeret nem képzelhető. Ha magadat ismered, ebből az fog származni, hogy
nem puffadsz fel úgy a hogy a béka tett, mikor akkorává akart lenni mint
az ökör; ha ezt a tanácsomat megfogadod, bolondságod pávafarka mellett
mindig eszedbe juttatja lábaid rútságát az, ha arra gondolsz, hogy
odahaza egykor disznópásztor voltál.

– Az igaz, hogy az voltam – veté közbe Sancho – de csak gyermekkoromban;
mikor aztán suttyóvá cseperedtem, akkor libát őriztem s nem malaczot.
Ennek azonban azt tartom, semmi köze a dologhoz, mert nem minden
kormányzó származik ám királyi családból.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s épen ezen oknál fogva szíves
nyájassággal kell hivataluk méltóságát párosítaniok azoknak, a kik nem
származnak nemes családból s e mellett bölcseség vezérelje tetteiket,
hogy menttek maradhassanak a rágalom nyelvétől, a mely különben
semmiféle állást nem kimél. Azonban légy büszke alacsony származásodra,
Sancho, s ne tagadd el, hogy paraszt szüléktől származtál; mert ha
látják, hogy ezt nem szégyenled, senki sem fog érte megszégyeníteni.
Becsüld többre az alázatos erényességet mint a kevély bűnösséget; soha
se bízd magadat önkényed vezetésére, a mely hibába azok szoktak esni, a
kik tudatlan létökre nagyon okosaknak képzelik magokat. A szegények
könyjei gerjeszszenek igen is nagyobb részvétre, de ne hozzájok hajlóbb
igazságtételre, mint a gazdagok bizonyító, igaz okai. Arra törekedjél,
hogy mindig az igazságot mondd ki, úgy a gazdagok ajándékaival s
igéreteivel, valamint a szegények zokogásával s alkalmatlankodásával
szemben is. Ha a méltányosság helyén van, vagy helyén lehet: ne sujtsd a
bűnöst a törvény egész szigorával, mert a szigorú birónak sincs jobb
hire mint a részvevőnek. Ha az igazság pálczáját meggörbíted, ne az
ajándék súlyjától történjék, hanem a részvevő könyörületesség miatt. Ha
esetleg valamely ellenséged panaszát kell elintézned, távoztassad el
magadtól a téged ért sérelmekre való visszaemlékezést s figyelmedet
egyedül a kérdésben forgó igazságra fordítsd. A kit tényleg meg kell
büntetned, ne hordd le azon fölül még szóval is; elég az ilyen
szerencsétlennek a büntetés sulya, a pirongató szavak ráadása nélkül. A
ki vádlott gyanánt kerűl itélő széked elé, tekintsd olyan szerencsétlen
embernek, a ki természetes gyarlóságunknak lett áldozatává, s a mennyire
tőled telhetik, az ellenfél megsértése nélkül, légy hozzá irgalmas és
kegyelmes, mert bárha Istennek minden tulajdonsága egyenlő, a mi
szemünkben az ő irgalmassága még is ragyogóbbnak, tündökletesebbnek
látszik mint igazsága.

– Ha ezeket a rendeleteket és e szabályokat megtartod, Sancho, hosszu
idejü lészsz e földön, hired örökké fennmarad, óhajtásaid beteljesűlnek
és boldogságod kimondhatatlan lészen. Gyermekeid és unokáid mind
tisztességes állást foglalnak el majd az emberi társaságban, te magad
békességben és jó barátságban élsz mindenekkel s ha életednek véghatárát
elérted: tisztes, élemedett öreg korban látsz halált s harmadízen lévő
unokáid szelid és gyengéd keze fogja majd bé szemeidet.

Ki ne tartotta volna Don Quijotét egészen ép eszű s még jobb indulatu
embernek azon szavai hallása után, melyeket Sancho Panzához intézett?
Nem mondott-e azokban mind megannyi arany-igazságot, úgy hogy mondásai
csakugyan méltók valának a meghallgatásra. Hallgatta is Sancho úgy, a
mint csak a két fülén befért s minden erejét megfeszíté, hogy
emlékezetébe véshesse, mert a jó tanácsokat meg akarta tartani, hogy
kormányzósága ezek segedelmével szülessék meg szerencsésen.

Don Quijote most, rövid pihenés után, ekképen folytatá szavait:

– A mi már most azt illeti, Sancho, hogyan viselj gondot a magad
személyére s hogyan igazgassad házad táját: legelöször is azt kötöm
szívedre, szeresd a tisztaságot s vagdald le körmeidet rendesen s ne
hagyd olyan hosszura nőlni mint némelyek hagyják, a kiknek ostobasága
azt hiteti el vélök, hogy a hosszú köröm széppé teszi a kezet, mintha
bizony ez a kinövés és toldalék, melynek levagdalását elmulasztják,
köröm volna, holott pedig valóságos vércse-karmó, a mi undorító és
megfoghatatlan izetlenség.

– Ne járj lomposan és hanyagul, mert a rendetlen ruházkodás rendetlen
lélekre mutat. – Hányd meg, vesd meg okosan, mennyit jövedelmez
hivatalod, s ha kifutja, hogy cselédségedet libériában járathatod,
járasd inkább tisztességesebben és czélszerűbben semmint czifrában és
pompásban és oszd meg bevételedet a szegények és cselédid között. Más
szóval azt akarom mondani, ha felruházhatnál hat apródot: ruházz fel
hármat, de a másik helyett meg három szegényt, így aztán lesznek
apródjaid mind az égben mind a földön; a hiuság kedvelői a
liberia-osztogatás ezen új módját bizonyára nem fogják utánozni. Ne
egyél se foghagymát, se vereshagymát, hogy ezek szagáról rá ne
ismerhessenek alacsony származásodra; lassan járj, nyugodtan beszélj, de
ne úgy, hogy az lássék ki, mintha magadat akarnád hallgatni, mert minden
fitogtatás gyülöletes. – Keveset egyél ebédre, vacsorára még kevesebbet,
mert az egész testnek egészsége a gyomor műhelyében készül. –
Mértékletes légy italodban s ne feledd, hogy az elégen felül való
borital sem a titkot, sem az adott szót nem tudja megtartani. – A mikor
lovon ülsz, ne nehezkedjél tested egész sulyával a nyereg hátuljára, se
a lábod szárait nagy mereven ki ne nyujtsd messzire a ló oldalától, de
meg olyan pötyögősen se ülj, mintha a szürkéden nyargalnál, mert a
lovagláson látszik meg, ki a lovag, ki a lovász. – Tarts mértéket az
alvásban, mert a ki nem kel a nappal, nem élvezi a napot; és tartsd meg,
Sancho, hogy a szorgalom anyja a jó szerencsének, míg a lustaság, a mely
meg ellensége, soha sem éri el a jó kívánság czélját. – Viselj sarkig
érő nadrágot, válladon dolmányt s valamivel hosszabbacska galléros
köpenyeget; de a bő bugyogóról szó se legyen, mert az nem illik se
gavallérhoz, se kormányzóhoz. – Most, egyelőre érd be ezekkel a
tanácsokkal, Sancho; lesz rá idő, hogy a körülményekhez képest majd
másokat is adhatok, ha te sem felejted el, hogy állapotodról tudósíts.

Sancho köszönettel fogadta a kapott sok jó tanácsot, a melyeket irásban
is szeretett volna birni, hogy magának valakivel egyszer másszor
elolvastassa, mert így egy hallásra lehetetlen mindnyáját megtartani.
Don Quijote még ezt is megigérte Sanchonak, ki azután készen tartá magát
a herczeg parancsolatának meghallgatására.


XXIV. FEJEZET.

Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak.

A herczeg parancsa nem soká váratatott magára. Mind a Sancho kisérete,
mind a sziget, a hová az uj kormányzót vinni kellett, teljesen rendben
volt már s ellátva minden szükséges utasítással, úgy hogy a kormányzó
haladéktalanul útra indulhatott. A herczeg parancsolatára előbb fel
kellett annak rendje s módja szerint öltöznie. Kapott szép lilaszín
felöltőt, a kar felső részén sárgával vegyes dúdoros újakkal, fekete
bársony nadrágot, s térdig érő testszín harisnyát, valamint szép csatos
czipőt a lábára. Utra még egy hosszú, sarkig érő köpönyeget is
kerítettek a vállára s széles karimáju kalapot nyomtak a kezébe. Szóval,
a mint tetszelgéssel az ő szokott modorában maga jegyzé meg: „ugy ki
volt nyalva, hogy a tulajdon felesége se ismert volna rá egyhamar.“ E
díszbe felöltözvén, odament a herczeghez, hogy utasításokat nyerjen
tőle. Mennyire meg volt azonban lepve, midőn a hosszú lajstrom helyett,
a mit várt, mindössze is csak ezen rendeletet kapta:

– Kormányzó úr, legyen egészen Sancho Panza, s akkor tudom jó kezekre
biztam szigetemet.

– Ez igen könnyü feladat, kegyelmes uram – viszonzá Sancho – nehéz csak
az volna, ha nem annak, hanem másnak kellene lennem, mint a mi vagyok.

S azzal térdre borúlt a herczegpár előtt, nagy illedelmesen megcsókolta
a herczeg jobb kezét, a herczegnének még a balját is, Don Quijotenak
szinte jobb kezét, a ki azonfölül meg karjai közé is odavonta,
megcsókolta homlokát s megáldotta.

Már ekkorra kísérete, melyben a furfangos udvarmester is ott volt, a ki
mind e tréfákat koholta és intézte, s a herczegi ház több kisebb-nagyobb
szolgája diszes csoportban megjelentek s egy hatalmas öszvért hoztak a
kormányzó úr alá, – az öszvér után pedig nyomban ujdonat uj
selyemszerszámban, selyem zsinór kötőféken ott vezették a kormányzó
szamarát is, melyre nézve Sancho kereken kijelentette, hogy ha ezt a hű
társát el nem viheti magával, készebb örökre lemondani minden
kormányzóságról.

Nem csak hogy megengedték, de a herczegné határozott parancsolatára
azonnal selyemmel kantározták fel, úgy hogy a szamár is ép oly takaros
volt szamárnak, mint gazdája kormányzónak. Megindult tehát a menet, a
kalapok lebegtek, a karok integettek, a sok szerencsekivánásnak vége
hossza sem akart lenni, Sancho pedig gyakran vissza visszafordúlt
útközben, részint azért, hogy jóltévőire, részint pedig azért, hogy
kedves szamarára vessen egy-egy tekintetet, melyet ilyen szépen
feldiszítve, s közeliben látva, oly boldognak érezte magát, hogy nem
cserélt volna a német császárral.

Az utazás, bárha nem siettek is valami nagyon lóhalálában mindössze sem
igen tartott tovább három-négy órajárásnyinál s ennek elteltével a
diszes menet megérkezett ama helységbe, melynek lehetett vagy ezer
lakosa, a herczeg jobbágyai, s egyik legterjedelmesebb község a herczeg
összes birtokán. A kormányzónak még a városba, (mert annak állították)
való bevonulása előtt azt mondák, hogy a szigetet Baratariának hivják
vagy azért, mert fővárosának Barataria a neve, vagy azért, mert ő olyan
barátságos, olcsó áron jutott a kormányzósághoz.

Midőn a város kapui elé érkeztek, minthogy az egész helységet csakugyan
kőfal vette körül: a község minden előljárói kijöttek eléje
tisztelkedni. A harangok zúgtak, az egész lakosság ujjongott örömében s
a legnagyobb pompával vitték az öreg templomba, a hol ünnepélyes isteni
tiszteletet tartottak, azután pedig több nevetséges czerimonia között
átadták neki a város kulcsait s elismerték Barataria szigete örökös
kormányzójának.

Az uj kormányzó viselete, szakálla, alacsony, köpczös tömzsisége
közbámulat tárgya volt mindazok előtt, a kik még nem tudták a dörgést,
de még azok előtt is, a kik tudták, a kiknek száma pedig nem volt
csekély.

Végre aztán, mikor a templomból már kivezették, odavitték a községházába
a bírói székhez, beleültették s a herczeg udvarmestere ilyen szavakat
intéze hozzá:

– Ősi szokás ezen a szigeten, kormányzó úr, hogy annak, a ki e hires
sziget urává lesz, egy pár hozzá intézett kérdésre meg kell felelnie
azonnal, mihelyt birói székét elfoglalja. Ezen kérdések azonban rendesen
fogas és szövevényes kérdések, de épen azért azok, hogy a község
lakossága azonnal megláthassa a rájok adott feleletből, mi fán termett
ember az ő uj kormányzójok, s örüljenek avagy busuljanak-é jöttének.

A míg az udvarmester e szavakat intézé hozzá, Sancho addig azt a sok
ákom-bákom nagy betüt nézegette, mely a székével szemközt álló falon
volt látható; s mivel maga olvasni nem tudott, megkérdezte
környezetétől, mit jelent az az irka-firka ott a tulsó falon? Azt kapta
válaszul:

Ott uram, az van felirva s feljegyezve, mely napon ki vette át a sziget
uralmát, végül pedig ez olvasható: A mai napon, ennek meg ennek az
esztendőnek ebben meg ebben a hónapjában a Señor Don Sancho Panza jutott
e szigetség birtokába, s adja isten, hogy sokáig birhassa.

– S kit hívnak itt Don Sancho Panzának? – kérdé Sancho, különös
hangsulyt fektetve a don, uri czimező szócskára.

– Nagyméltóságodat – viszonzá az udvarmester – mert e szigetre semmiféle
Panza se tette még be a lábát azon az egyen kivül, a ki most e székben
ül.

– Akkor hát jegyezze meg, atyafi – viszonzá Sancho – hogy én semmiféle
Don, de még semmi ivadékom se volt az. Engemet egyszerüen csak Sancho
Panzának hivnak, úgy hivták apámat, Sanchonak az öregapámat is, szóval
mind a hány volt, mindnyáját Panzának hivták s egyikhez se toldottak se
Dont, se Donát. Nekem úgy látszik, hogy ezen a szigeten túlságosan sokat
adnak erre a don-ozásra; hanem hiszen ha az én kormányzóságom csak
egypár napig tart is, majd a nyakára hágok én ennek a sok donnak, a
melyek úgy dönögnek-donognak az ember körül mint a dongó legyek. Most
azonban ki vele hát azzal a kérdéssel udvarmester úr, megfelelek én rá,
a hogy tudok, már aztán ha búsul, ha nem búsul is rajta a közönség.

E pillanatban két ember lépett a törvényházba s az egyiknek külsejéből
az látszott ki, hogy paraszt, a másikéból meg az, hogy szabó, mert az
olló most is ott volt a kezében. A szabó így szólott:

– Kormányzó úr, én meg az a paraszt ember azért járultunk kegyelmességed
elé, mert ez az atyafi bejön hozzám tegnap a műhelybe, mert kegyes
engedelmükkel légyen mondva, Istennek hála, én czéhbeli szabómester
vagyok. Ő tehát, a mint mondom, bejött hozzám a műhelybe, s egy darab
posztót adva a kezembe, így szóla: „Uram, kikerül-e ebből a posztóból
egy sipka?“ Én fogom a posztót, megnézem, s azt felelem: kikerűl. Erre ő
– úgy gondolom – azt gondolta, s alighanem jól gondoltam, hogy én
bizonyosan el akarok csípni a posztójából, már a minthogy a szabók ilyen
gonosz hírben állanak az emberek előtt általában; azt mondja aztán:
„nézzem meg, kikerül-e belőle kettő?“ Keresztül láttam a szitán s azt
felelem: kikerül. A derék gavallér folyton megmaradt istentelen első
gondolatánál, és sipkát sipkához toldott, én meg „kikerül“-t kikerülhez.
Igy aztán fölvertük öt sipkáig. Most épen e pillanatban jött el a
sipkákért. Oda adom neki, de ő nem akarja megfizetni a munkabért, hanem
még neki áll fölebb s azon erősködik, vagy fizessem meg neki vagy adjam
vissza a posztóját.

– Úgy igaz az egész, atyafi? – kérdé Sancho.

– Úgy igaz az, uram – viszonzá az ember – de parancsolja meg csak neki
kegyelmességed, mutassa meg azokat a sipkákat, a miket nekem csinált.

– Szíves örömmel – felelé a szabó, s azzal eléhúzta köpönyege alól a
másik kezét s fölmutatott öt kis sipkát, a mi az öt ujja hegyén
fityegett, s így szóla: „Itt az az öt sipka, a mit ez a jó ember rajtam
keres; s akármi legyek, nem maradt a posztóból egy csipet se, oly igaz,
hogy akár a czéhbeli atyamester vizsgálja meg, ha úgy van-e.

Az egész hallgatóság hahotára fakadt a sok apró sipka láttára és a
furcsa per hallatára.

Sancho kissé magába mélyedt s ezután így szóla:

– Nekem úgy látszik, hogy ebben a perben nincs szükség semmi
szószaporításra, hanem az ítéletet kereken ki lehet mondani rögtönösen.
Én tehát azt mondom ki ítélet gyanánt: a szabó elveszti a munkabért, a
paraszt meg a posztót, a sipkákat pedig odaadjuk a raboknak; addig van.

Az elmés itélet kaczajra fakasztá a hallgatókat; de csakhamar fordúlt
elé egy másik esemény, a melynek eldöntése meg teljes elismerést
szerzett a kormányzónak minden jelenlévő részéről. Ugyanis, alighogy a
szabó meg a parasztember eltakarodtak, két öreg ember kért és nyert
bebocsátást a kormányzóhoz. Az egyik panaszos fél kezében vastag
nádpálcza volt, melyre rátámaszkodott, a másik csak bot nélkül jött.
Ezen utóbbi így szóla:

– Uram, ennek a becsületes embernek, jó ideje immár, tiz tallért adtam
aranyban kölcsön szabad használatra, de azzal a kikötéssel, hogy megint
visszaszolgáltatja, mihelyt kérem. Egyik nap a másik után múlt, s én
egyetlen egy nap se kértem vissza tőle, nehogy még nagyobb szükségbe
jusson, mint a mekkorában akkor volt, mikor a kölcsönt kapta. Utóbb
azonban látva, hogy a visszafizetés eszébe se jut s kisebb gondja is
nagyobb annál, hogy igaz jószágomat megtérítse: én is szólingatni
kezdtem, adja meg a pénzemet. S ime mi lett a felelet? Ő nemcsak hogy le
nem rótta tartozását, sőt még el is tagadja az egészet s azt mondja:
Soha se adtam én neki kölcsön tiz tallért, vagy ha adtam is, ő már
visszafizette. Nekem nincs tanúm se a kölcsönre, se a visszafizetésre,
minthogy vissza soha nem adta. Arra kérem tehát kegyelmességedet,
kormányzó úr, tétessen vele esküt; s ha megesküszik rá, hogy lefizette:
én Isten és ember előtt mind örökre elengedem.

– Hát kegyelmed mit szól az egészhez, jó öreg botos ember? – kérdé
Sancho.

Mire az öreg így válaszolt:

– Én, uram, elismerem, hogy vettem tőle kölcsön; de hajtsa ide
kegyelmességed azt a kormánypálczát, s mivel ő a dolgot az én eskümre
bízza, én kész vagyok megesküdni, hogy tartozásom híven és igazán
odadtam neki immár a saját kezébe.

A kormányzó lenyujtá a pálczát, e közben pedig a botos ember odaadta a
botját a másiknak, hogy tartsa, a míg ő esküszik, mert esküje tételében
ez a bot akadályozza. A hitelező megtette ezt a csekély szívességet, a
nádpálczát átvette tartani. Ekkor az adós a kormányboton lévő keresztre
vetette a kezét s azt mondá, esküvel is erősítve, csakugyan igaz, hogy ő
kölcsön vette azt a kérdésben forgó tiz tallért, de az is igaz, hogy
vissza adta a tulajdon maga kezébe, s ha a hitelező egyszer-másszor
megint sürgette a lefizetést, az az oka, hogy elfelejtette.

Ennek hallatára a nagy kormányzó azt a kérdést intézé a hitelezőhez: mit
válaszol ellenfele szavára? Az pedig úgy nyilatkozott, hogy az adós
kétség kivül igazat mond, mert ő mindig becsületes, jó keresztyénnek
ismerte, s így hát csakugyan úgy kell lennie, hogy ő feledkezett meg
róla, mikor és milyen alkalommal kapta vissza pénzét, s hogy e napságtól
fogva soha se fogja érte többé háborgatni.

Erre az adós megint visszavette botját, meghajtotta magát mélyen s azzal
eltávozott a törvényházból.

Sancho látva, hogy ez se teszi – se veszi, úgy elmegy, hogy azt se
mondja beföllegzett, – valamint látva a kérelmezőnek türelmességét is,
fejét mellére horgasztá s jobb keze mutató ujját orrára és szemöldei
közé fektetve egy kis ideig tartó gondolkozásba mélyedett. Egyszerre
fölemelte fejét s megparancsolta, hívják csak vissza azt az eltávozott
botos öreg embert. Visszahívták s Sancho így szóla hozzá:

– Adja csak ide azt a botot, édes atyámfia, szükségem van rá.

– Jó szívvel – viszonzá az öreg – itt van uram. S azzal kezébe adta.

Sancho átvette; majd nyomban odanyújtván a másik öregnek, így szóla:

– Menjen kegyelmed Isten hírével, ki van már fizetve.

– Én uram? – kérdé ez meglepetve – hát ér ez a nádpálcza tiz tallért
aranyban?

– Ér – felelé a kormányzó csak hegyitől tövéig végig kell hasítani.

Megtették, s az üres nadpálczából szépen kigurúlt a beléje rejtett tiz
arany tallér.

Mindenek szeme-szája elállt bámultokban s kormányzójokat valóságos új
bölcs Salamonnak tartották. Meg is kérdezték, miből gyanítá, hogy abban
a pálczában legyen benne a tiz tallér.

– Abból – mondá Sancho – mert a kinek mankóra van szüksége, ki nem adná
ezt a kezéből egy világért se, hacsak nem csalfaság okáért. Illetlenség
volt attól az öreg embertől, bottal jönni kormányzója elé. De ha már e
támasz nélkül meg nem állhatott a maga lábán: Isten neki! Hanem mihelyt
kiadta a kezéből s épen azt kérte föl szívességre, a kivel pöre van:
mindjárt gyanítám, itt kutya van a kertben, s ez alatt lappang valami.
Hála Isten nem is csalatkoztam, s ebből megláthatják kegyelmetek, édes
alattvalóim, hogy olyan kormányzó kerekedett kegyelmetek fölé, a kit nem
lehet orránál fogva akár hová ránczigálni.

– Úgy van! igaz! – harsogott minden felől – éljen a mi dicső
kormányzónk! A nagy Sancho Panza sokáig éljen!

S ez a nagy rajongás még akkor is tartott, mikor az új kormányzó az első
törvénylátás végeztével már elhagyta a tanácstermet.


XXV. FEJEZET.

Az örömbe üröm vegyül.

Sancho Panzát a törvényházból egy fényes palotába vitték, a hol tágas
teremben királyi asztal volt a legdiszesebben megterítve.

A mint Sancho a terembe lépett, trombiták harsantak meg, s négy apród
jött elé kézmosó vizzel, a mit Sancho méltóságosan el is fogadott. A
zene elnémult s Sancho leült az asztalhoz a főhelyre, mert más egyéb nem
is volt s egyedűl csak neki terítettek.

Egy tetőtől talpig fekete bársony ruhába öltözött férfiu állt melléje,
kiből utóbb az tört ki, hogy orvos; ez az ember egy halcsont pálczikát
tartott a kezében. Az apródok levették a gyönyörü fehér abroszt,
melylyel a sok mindenféle gyümölcs és egyéb ennivaló le volt terítve.

[Illustration]

Az egyik jelenlévő, a ki kispapnak látszott, elmondta az asztali áldást,
mire egy apród csipkés asztalkendőt kötött Sancho álla alá, a harmadik
meg, a ki az asztalnok szerepét játszá, egy tányér gyümölcsöt tett
eléje. Alig evett azonban Sancho ebből egy falatot, az orvos azonnal
megérinté pálczikájával a tányért, mire azt nagy hirtelenséggel elkapták
a kormányzó elől. Az asztalnok azonban más enni valóval szolgált
azonnal. Sancho hozzá akart nyúlni, de még előbb semhogy vehetett volna
belőle vagy megízlelheté: a pálczás ember megint megérintette, s az
apród ezt az eledelt is oly hamarsággal elkapta mint a gyümölcsös
tányért.

Minek láttára Sancho nagy meglepetéssel tekintett körül a jelenlevőkön s
azt a kérdést intézé hozzájok, hogy hát neki talán ugy kellett volna
elnyelnie ezen eledeleket mint valami szemfényvesztőnek?

Ezen kérdésre a pálczás ember úgy látszék várt, mert most mindjárt a
torkát köszörülte s igy szólott:

– A kormányzó urnak csak azon módon szabad étkeznie a mint egyéb
szigeteken szokás, a hol szinte kormányzók vannak. Én uram, orvos
vagyok, s ezen szigeten is ilyen minőségben vagyok alkalmazva a
kormányzó mellé. Jobban gondját viselem az ő egészségének mint a
magaménak s éjjel nappal mindig a kormányzó állapotát lesem, hogy
biztosan meggyógyithassam, ha meg talál betegedni. A mi pedig a legfőbb,
mindig ott kell lennem ebédjénél, vacsorájánál s azt engedem ennie a mit
jónak látok, de letiltom arról, a mit ártalmasnak hiszek, s a mivel
gyomrát elronthatja. Épen azért vitettem el azt a tányér gyümölcsöt,
mert tulságosan sok lenne a nedvesség; amazt, a másik tál ételt meg
azért, mert igen hevitő s nagyon sok benne a fűszer, a mi igen neveli a
szomjúságot; már pedig a ki kelletén túl iszik, elöli s fölemészti
magában az életet fentartó fő nedvességet.

– Igy tehát az a tál sült fogoly, a mi ugy látszik szépen meg van
pirítva, csak nem lesz ártalmas?

Mire az orvos igy felelt:

– Abból egy falatot sem eszik a kormányzó úr a mig én élek!

– S ugyan mért nem? kérdé Sacho.

– Azért nem – viszonzá az orvos – mert a mi nagy mesterünk, Hipokrates,
az orvostudomány fénycsillaga és mágnestűje, egyik tudós mondatában azt
mondja: „Omnis saturatio mala, perdicis autem pessima.“ A mi azt teszi:
Minden tulterhelés veszedelmes, a fogolytól származó pedig a
legveszedelmesebb.

– Ha már igy vagyunk – mondá Sancho – ám válaszsza ki hát orvos úr ez
asztalon lévő eledelek közül azt, a mi legjobb lesz s legkevésbé
ártalmas, aztán hagyjon ennem békével s ne piszkáljon itt a botjával,
mert kormányzóságomra mondom, olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok
bele. S ha még soká eltiltanak az evéstől, akkor orvos ide, orvos oda s
akármit mondjon is, inkább elveszik semmint megóvják az életemet.

– Méltóságodnak igaza van, kormányzó úr – viszonzá az orvos – s igy
tehát azt tartom, abból a tengeri nyulból semmiesetre se egyék, mert
túlságosan laktató; ama bornyúhús még megjárná, csak sült ne volna és
füszeres, de igy hozzá ne nyúljon a világért se!

– Hát az a nagy tál ott tulnan? – kérdé Sancho – a szagáról úgy érzem,
hogy az valami olla potrida, az ilyes elegy-belegy eledelben talán még
is csak akad valami olyas is, a mi izlik s még sem árt.

– Absit! – viszonzá az orvos – távol legyen tőlünk minden ily gondolat!
Nincs a világon semmi ártalmasabb mint az olla potrida. Soha sem engedem
meg, hogy azt még csak méltóságos orrával megszagolja is. Hogy azonban a
kormányzó úr fentarthassa sőt megerősithesse egészségét: véleményem
szerint legjobb lesz, ha egy pár levélke ostyát s két vékony szeletke
birsalma-sajtot eszik, a mi kormányzói ebédnek nagyon elegendő s igen
egészséges.

E szavak hallatára Sancho hátra vetette magát a szék támlányára s nagy
merően szemébe nézett az orvosnak s egészen komoly hangon azt kérdé
tőle, mi a neve és hol végzé iskoláit?

Mire amaz igy válaszolt:

– Az én nevem, kormányzó úr, doktor Pedro Recio de Aguero s Tirteafuera
községében születtem, mely Caracuel és Almodovar del Campo között
fekszik jobb kéz felől s a doktori diplomát az osunai egyetemen kaptam.

Mire Sancho lángoló haraggal igy fakadt ki:

– Akkor tehát, doktor Pedro Recio de mal Aguero úr, a ki Tirteafuera
községében született, mely Caracuel és Almodovar del Campo között
fekszik jobb kéz felől s Osunában lett doktorrá: elhordja magát tüstént
előlem, mert ha nem: fogadom a csillagos egekre, én fogok egy botot, de
másformát, mint ez a piszkálodó, s az uron kezdve úgy kibotozok minden
doktort a szigetből, hogy írmagúl se marad belőle, legalább olyan nem a
kiről látom, hogy tudatlan. De Pedro Recionak még egyszer is azt mondom,
eltakarodjék innen, mert ha el nem takarodik, fogom ezt a széket, a min
ülök, s diribbé-darabbá töröm a feje búbján. Ha itéletre vonnak, ott is
kimentem magam azzal, hogy istennek tetsző dolgot cselekedtem, mikor egy
rosz kuruzslót eltettem láb alól, a ki úgy is csak hóhéra volt az emberi
társaságnak. Most pedig adjanak ennem, vagy vegyék el az egész
kormányzóságot, mert ebnek kell ám olyan hivatal, a mi mellett az
embernek felkopik az álla.

A doktor egészen odáig lett ijedtében a kormányzó nagy haragja láttára s
el is akart párologni a teremből, midőn e pillanatban pósta-síp hangzott
fel az utczáról. Az asztalnok az ablakhoz sietett s nyomban így szóla:

– Gyors futár jön a herczeg ő nagyméltóságától. Bizonyosan valami fontos
üzenetet hoz.

A hirnök izzadva, lihegve lépett a terembe s egy levelet vonva elő
kebeléből, a kormányzó kezébe nyujtá, Sancho pedig átadta az
udvarmesternek s felszólítá, olvassa el a czímiratot, mely igy szólt:

– Don Sancho Panzának, Barataria szigete kormányzójának tulajdon kezébe
vagy titkáráéba.

A mint Sancho hallva azt kérdezé:

– Kicsoda itt az én titkárom?

A jelenlévők egyike azt felelé:

– Én vagyok, uram, mert tudok irni, olvasni s vizcayi vagyok.

– No már úgy akár a császárnak is lehetnél titkára – viszonzá Sancho –
nyisd föl ezt a levelet s nézd meg mi van benne?

Az ujdon sült titkár megtette s végig olvasván először csak magában, azt
mondá: ez olyan ügy, a mit csak négy szem között lehet megbeszélni.

Sancho megparancsolá a jelenlévőknek, hogy távozzanak s csak az
udvarmester s az asztalnok maradjon; mire aztán a többiek, s közöttük az
orvos is, kimentek, a titkár pedig azonnal hozzáfogott a levél
olvasásához, melyben ez volt:

– Az esett értésemre, señor Don Sancho Panza, hogy többen, a kik mind
nekem, mind e szigetemnek ellenségei, irtózatos támadást készülnek a
sziget ellen intézni, nem tudom, melyik éjszakán. Talpon kell hát lenni
s őrködni a legéberebben, hogy készületlenül meg ne lepjék a szigetet.
Szavok-hihető kémektől megtudtam, hogy a városba négy egyén lopódzott be
álruhában, a kik kormányzó urat életétől akarják megfosztani, mert
félnek éles eszétől. Kinyissa a szemét s jól megvigyázza kivel
ereszkedik beszélgetésbe; ne egyék semmiből a mivel megkinálják. Lesz rá
gondom, hogy segítségére siessek, ha valami veszedelemben forogna. Más
egyebekben úgy fog a kormányzó úr eljárni, a mint értelmességétől
várható. Kelt e helyen, augusztus 17-én, reggeli négy órakor.

Barátja A herczeg.“

Sancho alig tudott hová lenni bámultában, de a jelenlévők is úgy
tettették, mintha csodálkoznának. Végre az udvarmesterhez fordúlt s így
szóla hozzá:

– Legelső teendőnk az, a minek meg is kell történni tüstént, hogy a
doktor Reciot jól eltegyük a hüvösre, mert ha van valaki, a ki engem meg
akar ölni, az bizonyosan ő, még pedig megölni a legalávalóbb és
legnyomorúltabb módon, – éhen.

– Mind a mellett nekem az a nézetem – jegyzé meg az asztalnok – ne
nyuljon nagyságod semmihez, a mi az asztalon van, mert csakugyan ez mind
ajándék, küldemény; ki tudja, nem mind megannyi halálos méreg-e?

– Akkor hát egye meg, a ki főzte – jegyzé meg Sancho, megszeppenve –
nekem pedig adjatok egy karéj házi kenyeret s egy-két fürt szőlőt, a mi
bizonyosan nincs megmérgezve, mert igaz lelkemre mondom, ki nem állom
tovább étlenűl. S ha már csakugyan fenyegető támadásra kell készeknek
lennünk, az is szükség, hogy előbb a legfenyegetőbb ellenséget, az
éhséget győzzük le, mert a gyomor tartja fen a szívet, nem a szív a
gyomrot. Maga pedig, titkár barátom, irja meg e levél mását herczeg
urunk ő kegyelmességének s mondja el benne, hogy minden ugy fog
történni, a hogy ő parancsolta. Azon kivül irja meg nevemben a
herczegasszony ő kegyelmességének is, hogy kezeit csókoltatom s nagyon
kéretem, el ne feledje külön futárral elküldeni feleségemnek Panza
Terézának azt a kis batyut, melyben azt a gyöngyöm adta zöld
vadászzubbonyt küldöm neki, hogy varrjon belőle rokolyát meg újjast a
leányunknak, Sanchicának. A feleségemnek meg azt is üzenem általa, hogy
én már helyen vagyok, s a kormányzóságot a zápor se mossa le többé,
akármilyen bolondnak mondtak is bennünket gazdámmal együtt az emberek.
Egy füst alatt Don Quijote de la Manchának is megirhatja, hogy kezét
csókoltatom, lássa meg ebből is, hogy nem vesztegette hálátlanra a
kenyerét. Ezentúl aztán, mint jó titoknok és még jobb vizcayi, hozzá
toldhat-foldhat még akármit a mint kedve tartja s a mi odavág. Most
pedig szedjék le ezt az asztalt s adjanak valamit ennem, majd elbánok én
aztán minden kémmel, gyilkossal meg varázslóval a kik rám vagy
szigetemre törnek.

Már épen az evéshez akart valahára nagy sokára hozzáfogni, mikor megint
egy apród lépett a terembe e szavakkal:

– Három külön pörös fél van itt, nagyságos kormányzó úr, a kik mind igen
sürgős, fontos ügyben akarnak a kormányzó urral szólani rögtön.

Sancho Panza olyan mérges tekintetet vetett az apródra, mint a jeges
felhő.

– Hát ez már mindig igy megy? – kiálta föl türelmét vesztve – hogy itt
mindenkinek sürgős, fontos dolga van, a mit el kell végezni de rögtön,
csak az egy kormányzó ebédje, vacsorája az, a mit el lehet halasztani
hétfőről szerdára. Elviheti az ördög a mesterséget, ha ez mindig igy
megy. Nem kell ide akkor Recio doktor se, maga a kormányzóság is
elegendő, hogy egy hét mulva kinyújtóztassanak. No de hát legyünk hivek
a mi hivatalunkban, azért hát ereszd be öcsém azokat a panaszos
embereket, de jól megnézd s meg is kérdezd előbb, nem valami kémek-e
vagy épen gyilkosok.

A mig az apród kiment, Sancho Panza odasugott az asztalnoknak:

– Ugyan asztalnok mester, minthogy az a Doktor Pedro Recio ebben a
pillanatban épen nem tartja itt az orrát, nem kaphatnék-e hamarjában
valami harapnivalót? Tudok ám én itéletet mondani evés közben is. Oh
akkor az ember olyan világosan látja az igazságot, mikor az egyik
kezében kés, a másikban meg metszeni való van, s jó fehér czipó meg egy
kancsó bor áll előtte az asztalon. Ha úgy jönnek a pörös felek, akkor
döntögetem én az itéletet tuczatjával.

– Az Istenért, hová gondol kormányzó úr! – fakadt ki megütközéssel az
asztalnok – pörös feleket evés mellett hallgatni ki?! Vagy doktor Pedro
Recio engedelme nélkül eledellel szolgálni én?! Ments Isten! Egy falat
igy adott pecsenyéért örökre elveszteném a kenyeremet.

– No hát csak tartsa meg, ha én az életemet elveszteném is! – sóhajtá
Sancho szomorúan, s várta a kivánt falatok helyett a nagyon is kelletlen
perlekedőket.

Ezek meg is jelentek egymás után, eléadták hosszában széltiben
panaszaikat, Sancho még eléggé kitartó türelemmel hallgatta ki őket,
itélt bajukban s bocsátotta el magától. Mire azonban az utolsó is
elment, már akkorra öreg este lett s igy a kormányzóság első napi
dicsősége csakugyan úgy múlt el, hogy a kormányzó nem kapott ebédet.

Vacsorát azonban még is csak adtak neki tisztességesen, mert hiszen a
tréfát sem volt szabad túlságig űzni.

Vacsora végeztével aztán az történt, a miről a következő szakasz fog
említést tenni.


XXVI. FEJEZET.

A kormányzó első körutja a szigeten.

– Nem szabad felednünk a herczeg úr figyelmeztetését – mondá vacsora
végével az udvarmester – s ha csakugyan ellenséges támadás van
készülőben, nekünk is résen kell állanunk s a kormányzó urnak igen jó
lesz, ha egy körutat tart szigetén, hogy mind a hely, mind a lakosság
száma, szokásai és erkölcsei felől tájékozottságot szerezhessen.

– Este? – kérdé Sancho röviden, azonban sokat mondva ez egy szóban is.

– Igen, este – viszonzá az udvarmester – mert valamint madár is akárhány
van a mely csak este látható, dolog is van akármennyi, a melyről csak
este szerezhet az ember magának tudomást. Az idő különben is gyönyörü,
az ég csillagos, a hold teljes fényében ragyog s majd oly jól láthatunk
mint nappal. A vacsora is bőséges volt s az is egészségi szabály:
vacsora után állj vagy ezer lépést sétálj.

– Akkor hát jerünk! – mondá Sancho – ne késsünk sokáig, mert mentől
hamarább hozzáfogunk, annál hamarább végzünk, pedig az is egészségi
szabály ám, okos ember alvásra használja az éjszakát.

– Jut is, marad is belőle, jegyzé meg az udvarmester – sétára is,
alvásra is.

Ilyen módon előbb megbeszélvén a teendő körutra indulást, most már
csakugyan utra is keltek s a kormányzóval vele ment az udvarmester, a
titkár, az asztalnok s még egy másik férfiú, a kit a herczeg krónika iró
gyanánt rendelt a nagy kormányzó mellé, hogy ennek minden szava és tette
irásba foglalva maradjon fen az utókor számára. Ezeken kivűl több
poroszló, fegyveresen, s nehány irnok, úgy hogy számra nézve egészen
tisztességes környezetet képeztek. Sancho középett ment, kezében
pálczájával s olyan méltósággal, hogy párját lehetett volna keresni a
világ minden szigetkormányzója között.

Alig haladtak át egy-két utczán: kardviadal zaja csapott fülükbe.
Odasiettek s két magános embert találtak egymással viaskodásban, a kik
az elöljáróság jövetelének láttára azonnal felhagytak küzdelmökkel s az
egyik igy kiálta:

– Ide, ide, Isten és a király nevében! Hogyan, hát el lehet azt nézni,
hogy az embert e városban nyilvános helyen kirabolják s az utczán
megtámadják?

– Csak lassan, jó ember – jegyzé meg Sancho – mondja meg mi volt az oka,
hogy összezördültek; én a kormányzó vagyok.

A másik ellenfél közbe szóla.

– Elmondom én az egészet röviden, kormányzó úr. Nagyságodnak mindenek
előtt tudnia kell, hogy ez a jó madár itt e szemközt lévő
játékbarlangban, Isten a megmondhatója hogy s hogy nem, épen most nyert
ezer forintot. Én magam is nézője voltam a játéknak s nem egy kétes
esetben lelkiismeretem ellenében neki fogtam pártját s neki adtam
igazat. Ő aztán a nyereséggel szépen elpárolgott, míg én azt hittem,
hogy egy két forintot majd csak nekem is ád a maga jószántából, a mint
az ilyen magamféle tisztességes embereknek rendesen adni szoktak, a kik
mindig kéznél vagyunk a játszók körül, hogy őrködjünk a fölött, mi igaz
mi nem, s megakadályoztassuk az összekoczczanásokat. Ő azonban zsebre
rakta pénzét, s ott hagyott bennünket a faképnél. Én tehát kaptam
magamat, utána kerekedtem s nyájas udvarias szavakkal kértem, adjon
legalább öt forintot, tudva, milyen tisztes állásu ember vagyok, bárha
se hivatalom se semmiféle jövedelmem nincs is minthogy szüléim sem
iskolába nem járattak, sem semmi örökséget nem hagytak. Ez a
semmirekellő azonban, a ki valóságos zsebmetsző s hamis játékos,
mindössze is egy rongyos forinttal akarta kiszúrni a szememet. Ebből is
láthatja nagyságos kormányzó úr, milyen szemtelen és lelkiismeretlen gaz
ficzkó lehet; de hiszen ha uraságtok ide nem toppan, ki is adta volna,
tudom Isten, magából a nyereséget s majd megtanítottam volna én keztyübe
dudálni.

– S mit mond erre a másik fél? – kérdé Sancho.

A kérdezett azt felelte: szóról szóra igaz a mit ellenfele állít s ő
csakugyan nem akart neki többet adni egy forintnál, minthogy ennyit már
sokszor adott neki azelőtt is. A kik azonban borravalóért tartják a
markokat, azoknak illedelmesen kell viselniök magukat s jó szemmel nézni
akármit adnak nekik, nem pedig számon kérni a nyereséget s nagyobb
összeget kivánni belőle, ha csak bizonyosan nem tudják, hogy hamis
játszóval van dolgok a ki nem becsületes uton jutott a nyeregséghez. Már
pedig, hogy ő nem zsivány, a minek megtámadója állítja, hanem becsületes
ember: épen abból tünik ki, hogy nem akart semmit adni, mert szokás
szerint épen a hamis játékosok azok, a kiket az ilyen nézők megfejnek,
minthogy őket úgy ismerik mint a rosz pénzt.

– Az csakugyan igaz – mondá az udvarmester – már most meg kell ám jól
gondolni, kormányzó úr, mit tegyünk ezzel a két emberrel.

– Nekem bizony kedvem volna mind a kettőt legalább is három esztendei
gályarabságra küdeni, – jegyzé meg Sancho – mert az olyan ember, a ki
ilyen alávaló játék-szenvedélynek tud rabjává lenni, nem méltó egyébre,
mint hogy ostor pattogjon a hátán, mint az oktalan állatnak. De hát,
mivel a játék – fájdalom – olyan általános bűnné fajult, hogy ha ilyen
szigoruan büntetnék, majd minden tizedik ember gályarabbá lenne, nincs
mit tenni, mint te, nyerő, mindjárt ide adod nyereséged felét a
szegények számára, s tarsd szerencsédnek, hogy az egészet el nem
vétetem, pedig megérdemlenéd. Te pedig, sehonnai naplopó, a ki abból
tengeted nyomorult életedet, hogy a mások kártyájába leselkedel s a
mások pénze után áhitozol, eltakarodj azzal az egy forintoddal, de nem
csak előlem, hanem tiz álló esztendőre az egész szigetről is, mert az
ilyen tétlen bitangok, mint te, lesznek az emberi társaság
legártalmasabb tagjaivá. Ezt pedig olyan komolyan mondom, hogy akár
esküvel is merem bizonyítani ha itt hamarább mersz mutatkozni:
büntetésed hátralevő részét a másvilágon állod ki, mert úgy felköttetlek
mint a hintát! Velem pedig senki ne feleseljen, mert majd a körmire
koppintok.

Az egyik adta a pénzt, a másik meg teljesítette a parancsot; emez
pusztult a szigetről, amaz meg tisztult haza, a kormányzó pedig
megjegyzé:

– Ha van egy morzsika hatalmam, csakugyan elsöpröm ezeket a
játékbarlangokat a sziget egész kerekségéről. Mi lehet veszedelmesebb
mint az ilyen játékbarlangok, a hol egyik ember a másikkal azért ül le a
mint ők mondják „mulatni,“ hogy nem fegyverrel, hanem egypár
kártyalappal foszsza meg mulató czimboráját vagyonától. Nem hiába, hogy
tébolyodott ember mulatságára találták fel a kártyát legelőször is,
azóta is mind olyan a ki annyira rabjává lett, hogy nem tud magának
parancsolni.

Sancho környezetének minden jobb lelkű tagja ámulással és
nagyrabecsüléssel hallgatá kormányzójok e helyes megjegyzését.

E pillanatban egy poroszlóval találkoztak, a ki egy fiatal sihedert vitt
fogva.

– Kormányzó úr – mondá a poroszló – ez a legény szemközt jött velünk, de
alig hogy megpillantá a törvény szolgáit, kereket oldott, s ugy neki
iramodott mint a zerge. Nekünk se kellett több, hogy valami
gonosztevőnek tartsuk, én magam eredtem nyomába, de ha ő véletlenül meg
nem botlik s el nem bukik, kergethettem volna a világ végéig.

– Mért futottál, ficzkó? – kérdé Sancho.

Mire az ifjú tiszteletteljesen ugyan, de azért könnyedén igy felelt:

– Azért uram, hogy ne legyek kénytelen arra a sok kérdésre felelgetni, a
mit majd a törvényszék intézett volna hozzám minden ok nélkül.

– Mi a mesterséged?

– Takács vagyok.

– S mit szősz?

– Lándzsahegyeket, nagyságod kegyes engedelmével.

– Te furfangos ficzkó vagy. Tréfával akarod elütni a dolgot.

– No jó. S hova szándékoztál ily későn?

– Hűs levegőt szivni, uram.

– S hol lehet ezen a szigeten hűs levegőt színi?

– A hol a szél fúj.

– Jól van; nálad nagyon kész a felelet. Eszes ficzkó vagy öcsém. De hát
most gondold, hogy én vagyok az a szél s neked a hátadba fújok és
odafújlak a hűsre. Csipjétek nyakon, s vigyétek hát, hadd aludjon a
hűsön.

– Akár megesküdjem rá – viszonzá a suhancz – nagyságod épen olyan hiába
parancsolja, hogy a tömlöczben aludjam, mint azt, hogy királylyá legyek.

– Valjon? S ugyan mért ne parancsolhatnám én, hogy a tömlöczben aludjál?
– mondá Sancho – avagy nincs-e nekem arra való hatalmam, hogy
elfogassalak, meg szabadon ereszszelek a hányszor és a mikor csak
akarom?

– Akár mekkora hatalma legyen is nagyságodnak – felelt a siheder –
akkora még sem lehet, hogy engem ott altasson a börtönben.

– S ugyan miért ne lenne? – válaszolt Sancho – csipjétek nyakon azonnal,
hadd lássa be a tulajdon két szemével mennyire csalódik. Még ha a
börtönőr a maga hasznára akarna is könyörületességet gyakorolni veled
szemben, kétezer arany büntetést szabok rá, ha csak egy tapodtatnyira is
kiereszt a börtönből.

– Nevetséges! – felelt a ficzkó – hisz én mindössze is csak annyit
mondtam, nincs a világon ember, a ki képes legyen arra kényszeríteni,
hogy a börtönben aludjam.

– Monddsza hát, ördög teremtette! – fakadt ki Sancho türelmét vesztve –
valami védangyalod van talán, a melyik le fogja oldani azokat a
bilincseket a miket én tüstént rád veretek?

– Most tapintottunk már az elevenére, kormányzó úr – viszonzá a ficzkó
derűlten – beszéljünk tehát okosan. Tegyük fel, hogy nagyságod engem
tömlöczbe vettet s kezemre lábomra békót veret s beledugnak a lyukba, de
még a börtönőrnek is megtiltják súlyos büntetés terhe alatt, hogy engem
semmi szín alatt ki ne bocsásson, s az egészen a parancsolathoz szabja
magát: mindazáltal, ha én egyszer nem akarok aludni, s egész éjjel a
szememet se akarom behunyni, hanem folytonosan ébren fogok maradni:
lesz-e nagyságodnak annyi hatalma, hogy az én akaratom ellenére mégis
alvásra kényszerítsen?

– Bizony nem lesz az – jegyzé meg a titoknok – s ez a ficzkó derekasan
kivágta magát.

– Tehát – mondá Sancho – nem indít semmi egyéb ok arra, hogy ne aludjál,
csupán az, hogy a te akaratod teljesűljön s nem az, hogy nekem tégy
ellenemre?

– Eszem ágában sincs, uram – felelt a siheder.

– Akkor hát eredj Isten hirével – mondá Sancho – aludjál otthonn, s
adjon Isten csendes álmot, a mitől én nem akarlak megfosztani. De azt az
egyet tanácsolom, hogy ezentúl újjat ne húzz többé a felső
hatalmassággal, mert juthatsz olyan körülmények közé, hogy te huzod a
rövidebbet.

A fiatal ember eltávozott, a kormányzó pedig tovább folytatta utját,
megnézte a kapukat, a felállított őröket, az egész várost körül vevő
kőfalat, s minthogy mindent elég jó rendben talált, az éj első fele
pedig már is mulófélben volt, visszamentek a kormányzó palotájába, s az
első napi sok töredelem és baj után, talán mondanunk sem kell, hogy a
különben is jól alvó Sancho Panza, milyen hamar elaludt jól megvetett
ágyában.


XXVII. FEJEZET.

Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései.

Hajnalodott már a nap azon éj után, mikor a kormányzó a körutat tette a
szigeten. Sancho ugyan szerette volna még egy két órával kipótolni az éj
elején elmulasztott álmot, de azt bizony nem lehetett, mert csakhamar
fölébresztették ezen szóval:

– Kormányzó úr, itt vannak a pörös felek.

– Már megint? – kiálta fel a zaklatott férfiú türelmetlenül, – de hát
nincs a kormányzónak se éjjel se nappal nyugta ettől a sök pörös
embertől?

– Minden hivatalnak megvan a maga terhe – mondá az udvarmester, – de egy
sincs talán terhesebb, mint a kormányzóság.

– Kivált ha még enni sem adnak mellette – viszonzá Sancho.

– Dehogy nem – szólt a szinte jelenlévő asztalnok – Pedro Recio doktor
úr ép az imént engedte meg, hogy a kormányzó úr reggelizhet.

– Hála Istennek! – sóhajta fel Sancho Panza könnyebbülten – adjon az ég
jobb erkölcsöt annak az orvosnak, hogy én is jobb szemmel tudjak rá
tekinteni.

Ment azután, hogy az igért reggelit élvezhesse.

De jaj! mily keserves csalódáson kellett mindjárt e reggeli órában
megint keresztül esnie! Várt, reménylett, óhajtott izes falatokat, a
miken van mit enni; képzelődése jó pecsényeket, puha kalácsot s egy
pohár jó italt varázsolt lelke elé: s ime hoztak neki egy parányi
tányérban két-három kanál befőttet, – utána négy korty vizet: azonkivül
semmit! Majd megpukkadt mérgében.

– Hiszen még az se lenne sok, ha magát a tányért is megenném, nem csak
azt a mi rajta van – mondá türelmetlenül.

Minthogy azonban belátta, hogy az erőszak ellen mindhasztalan
rugdalózni: végre tehát ebbe is csak bele nyugodott szíve fájdalmára s
gyomra nagy keserüségére, a mennyiben Pedro Recio azt is elhitette vele,
hogy a könnyü és vékony eledelek igen fölfrissítik az értelmet, s hogy a
néhány kalán befőtt és a sem több, sem kevesebb víz négy kortynál, olyan
világossá teszi az ember ítélőtehetségét, hogy nincs az a pörös ügy, a
mit ilyen táplálék után a bíró a leghatalmasabban el ne tudna intézni.
Azokat, a kik ilyen fontos hivatalokat és méltóságokat viselnek, melyek
betöltésénél nem annyira testi, mint inkább lelki erőre van szükség,
mindig ilyen eledelekkel kell táplálni.

Köszönte magában Sancho ezt a szép kilátást a jövendőre. Már most is
elátkozta az egész kormányzóságot, de még azt is a kitől kapta; sőt még
olyasmi is megfordult a fejében: ha ez a zaklatott élet még soká így
tart: azt se mondja beföllegzett, hanem egy szép napon úgy itt hagyja az
egész kormányzóságot, mintha soha bele se tette volna a lábát ebbe a
szigetbe. Mindazáltal éhségével s a befőttecskével e napon is elment
törvényt látni, s legelőször is egy kérdés merült fel előtte, a mit
hozzá egy idegen intézett, az udvarmester s az egész környezet
jelenlétében. A kérdés pedig ez volt:

– Uram, egy bővízü folyó hasított ketté egy és ugyanazon uradalmot (s
jól figyeljen nagyságod, mert ez igen fontos és meglehetős fogas
kérdés.) Ezen a folyón egy híd vezetett keresztül, melynek fejénél egy
akasztófa állt s mellette egy olyas épület, mint valami törvényház.
Ebben pedig rendesen négy biró ült, a kik ítélet mondtak azon törvény
szerint, melyet azon folyónak, hídnak és urodalomnak tulajdonosa
szabott, s melynek az volt a foglalata: „Ha valaki ezen a hidon át akar
menni az egyik partról a másikra, meg kell előbb esküdnie hová és mi
végre megy. Ha igazán esküszik, hagyják szabadon menni a maga utján; de
ha hamisan esküszik, kössék fel minden irgalom nélkül az ott álló
akasztófára.“ Miután ez a törvény s a megszabott szigoru feltétel
köztudomásra jutott, sokan átmentek a hidon, de esküvésök módjából is
kitünt, hogy igazán esküdtek, a miért is a birák szabadon hagyták menni
valamennyit. Egyszer azonban az történt, hogy a mint megint megesketnek
egy embert, ez azt mondja vallomásában, hogy letett esküjére fogadja ő
egyedül azért és semmi másért nem jött, mint hogy ott haljon meg azon
bizonyos akasztófán. Nagy szeget ütött a birák fejébe az az eskütétel,
mert azt mondák: „Ha ezt az embert szabadon eresztjük, akkor hamisan
esküdött, s a törvény értelmében meg kell halnia; ha meg fölakasztjuk, ő
arra esküdött, hogy ott akar meghalni azon az akasztófán, így tehát
esküvése igaz s ugyanazon törvény felmenti. Azt kérdeztetik tehát
nagyságodtól, kormányzó úr, mi tevők legyenek a bírák ezzel az emberrel?
mert mind ez óráig se tudták magokat semmi bizonyosra eltökélleni. S
minthogy hirét vették milyen éles és magas reptü értelme van
nagyságodnak, engemet a végett küldöttek ide, kérjem meg az ő nevökben
nagyságodat, mondja ki, hogy e szövevényes és bonyolult ügyben mi a
véleménye?

Mire Sancho így válaszolt:

– Azok a bírák urak, a kik kegyelmedet hozzám küldték, bizony
megkimélhették volna magokat e fáradságtól, hogy megint ilyen fogas
kérdést vessenek föl elém, a minek megfejtése bizony fejtörésbe kerül.
Átalában úgy látszik, hogy ezen a szigeten, legalább a kormányzónak,
másban nem is igen vásik a foga mint a kérdések fejtegetésében,
tördelésében, a mitől pedig ugyancsak éhen marad az ember. No de már ha
egyszer itt vagyunk hát legyünk; azért mondja el csak még egyszer
barátom, ezt a fogas kérdést, hadd fogjam fel egészen, akkor aztán
meglehet, hogy talán az elevenére tudok tapintani.

A kérdezősködő ujra meg ujra elmondta olyan módon mint legelőször, mig
Sancho végre igy szólott:

– Azt az embert szabadon át kell ereszteni.

Mindenek csodálkozva csapták össze kezöket.

– Aztán pedig, úgy lehet, határozottan fel kell akasztani! – folytatá a
kormányzó, még nagyobb csodálkozásra az egész társaságnak.

– De uram! – kiálta fel a kérdező – hogyan lehessen ezt érteni?

– Könnyen – mondá Sancho, – ha van az embernek sütni valója.

– Már pedig – viszonzá amaz kissé neheztelve – azért én magam sem megyek
épen a szomszédba.

– Kérjük a kormányzó urat, fejtse ki itéletét – mondá az udvarmester.

– Igen, kérjük mindnyájan – mondák a többiek.

Mire Sancho igy szóla:

– Szükséges, hogy én is vessek föl egy pár kérdést, hogy kimondott
itéletemet megmagyarázzam. Először is azt kérdezem: miért akasztják fel
az ott lévő birák az átmenő embereket: az átmenetel szándékáért, vagy a
hamis esküvésért?

– A hamis esküvésért! – mondá a kérdéstevő.

– Hamisan esküdött az, a ki őszintén megmondta, hogy ő ott akar meghalni
az akasztófán?

– Nem!

– Akkor tehát szabadon át kell ereszteni, hogy ám tessék, kösse fel vagy
köttesse fel magát azzal a kivel akarja. Szándéka ez volt, erre meg is
esküdött, majd elvállik, ha igazán esküdött-e? Ha átment, s felakasztja
magát, lelke rajta, szabad neki; nem a bírák ítélték el. De ha átmegy s
fel nem akasztja magát, akkor hamisan esküdött s kilátszik egész
cselekedetéből, hogy csak a bíróságon akart fogárdságával paczkázni.
Ekkor pedig el kell fogatni, ha úgy elrejtőznék is mint a nyúl a lapu
alá; s felakasztani nem is a fejénél, hanem a lábánál fogva, s nagy
betükkel azt iratni fölibe mások rettentő példájára: „Igy bűnhödik az, a
ki a kormányzókat, akarom mondani a birákat, csalfa fogásokkal akarja
boszantani!“

A kérdéstevő megértette, hogy Sancho felelete oda is vág kissé, vagy
talán nagyon is ő reá és állítólagos küldőire, a kiktől az üzenetet
hozta; a furfangos Sancho azért tévesztette el készakarva, s mondott
először is kormányzókat a birák helyett.

Sancho környezete pedig egészen el volt ragadtatva kormányzójok
bölcsesége által.

– Lám – mondá az udvarmester – úgy-e, hogy igaza volt Pedro Recio
orvosnak, milyen fényes itélettételt szolgáltat a három kanál befőtt és
négy korty viz reggelire!

– De hiszen – viszonzá Sancho – mondhattok nekem akármit arról a
reggeliről, adnátok csak azt ennem, a mit én kérek, majd meglátnátok
akkor, hogyan döntögetem a pereket.

Ilyen aprólékos fondorkodásokkal, faggatásokkal múlt el néhány nap,
melyeken keresztül Sancho Panza azt bizonyította be, hogy neki csakugyan
igen helyes, természetes esze van, a mely magára hagyva és senki által
teljesíthetetlen igéretekkel s meseszerü dolgokkal el nem bolondítva,
egészen jól bennmaradna a rendes kerékvágásban.

A krónikás, mint már említettük, pontosan feljegyzette Sancho minden
tettét-vettét, nyilatkozatait s estenkint a napi történeteket mindig
elküldte a herczeg urnak, a ki aztán nem győzte a józan eszü kormányzót
egekig magasztalni. Kétségkivül ilyen módon jutott Don Quijote is volt
fegyverhordozója most viselt dolgainak tudomására, a miért is magas
helyeslését – bárha némely intéssel megtoldva, egy levélben fejezte ki
Sanchonak.

Ez a levél megint ebédközben érkezett s Sancho először is a titkárnak
adta oda, s azt parancsolta, olvassa el előbb magában, s ha nincs benne
semmi titkos, olvassa el aztán fennszóval is.

A titkár engedelmeskedett, s előbb csak magában futva át a levélen, így
szóla:

– Bátran fel lehet olvasni fennszóval is, mert a mit Don Quijote úr itt
ir nagyságodnak, arra is érdemes volna, hogy kinyomassák vagy irják le
arany betükkel. A levél így hangzik:

=Don Quijote de la Mancha levele Sancho Panzához, Barataria szigete
kormányzójához.=

„Váltig azt hittem, hogy balfogásaidról és sületlenségeidről fogok majd
hírt hallani; s imé, Sancho barátom, értelmességedről tudósítanak, a
miért nem győzök elég hálát adni az égnek, mely a szegényt a sárból is
fel tudja emelni, s okossá tenni még a bolondot is. Azt mondják:
kormányozni úgy kormányzol, mintha ember volnál, szelídnek pedig oly
szelíd vagy mintha angyal volnál. Arra akarnálak azonban figyelmeztetni,
hogy a hivatalos tekintély fentartásának érdekében, gyakran illő és
szükséges, hogy az ember szíve alázatosságával ellenkezőleg cselekedjék,
azért annak, a ki valamely fontos hivatalt tölt be, tekintélyét a
szerint kell fentartania, a mint a hivatal követeli s nem szabhatja
magát alázatosságra hajló saját természetéhez. Ruházkodjál takarosan
mert még a tuskó se látszik tuskónak, ha feldíszitik. Nem azt akarom
ezzel mondani, hogy czifrát, pompát, aggass-ragass magadra, de meg azt
sem, hogy bíró létedre katonaruhát viselj, hanem azt, hogy öltözeted
olyan legyen, a milyet hivatalos állásod követel, s legyen rendes és
tiszta. Hogy a kormányzásod alatt álló népnek vonzalmát megnyerd,
egyebek közt kettőt kell megtenned: az egyik az, légy nyájas
mindenkihez, a mit egyébiránt szivedre kötöttem én már másszor is; a
másik meg az: legyen rá gondod, hogy az élelmi szerek soha fogytán ne
legyenek, mert semmi se keseríti el a szegény szívét inkább mint az
éhség és inség.

„Ne irkálj-firkálj sok rendeletet, s ha iratsz, jót irass s legyen rá
gondod, hogy megtartsák, teljesítsék: mert az olyan rendelet, a mit meg
nem tartanak, akár ne is volna; sőt még arról tesz tanuságot, hogy a
fejedelemnek volt ugyan bölcsessége és tekintélye ily rendeleteket
kiadni, de nincs elegendő hatalma, hogy foganatosíttassa; már pedig az
olyan törvény, mely az emberekre csak rájok ijeszt, betöltve azonban nem
lesz: szakasztott mása annak a fatuskónak, a mit a békák királyává
tettek, s mely azokat először elrémítette ugyan, idők multával azonban
rá se hederítettek, sőt még ők ugráltak a tetejibe. Légy az erényeknek
édes atyja, a bünöknek pedig mostohája. Ne légy mindig szigorú, de
mindig lágy se légy, válaszd e két szélsőség között a középutat, akkor
találod el az igazi okosságot. Látogass el a börtönökbe, a
mészárszékekbe és a piaczokra; mert a kormányzó meg-megjelenése az ilyes
helyeken különös nagy fontosságú; ez vigasztalja meg a foglyokat, a kik
mentől előbb megjövő szabadulásokat várják; ez az a mumus, a mitől aztán
a mészárosok becsületes fonttal mérnek, s ugyanezen okból ez a kofák
ijesztője.

„Nézd át ujra meg ujra, olvasd át ismételve azokat a jó tanácsokat és
utmutatásokat a miket neked irásban adtam, mielőtt innen kormányzónak
mentél; s majd meglátod, ha híven követed, milyen hatalmas támaszt
találsz bennök, mely minden olyas ajtól-bajtól megóv, a milyenekre a
kormányzók rendesen minden lépten-nyomon bukkanni szoktak.

„Irj a te uraságodnak gyakran s légy irántok háladatos, mert a
hálátlanság a kevélység leánya s minden ismert vétkek egyik
legnagyobbja; míg az, a ki jóltevői iránt háladatos, arra nyujt
kilátást, hogy Isten iránt is az fog lenni, a kitől annyi jóban
részesült és részesül még folytonosan.

„A herczegasszony ő méltósága külön futárral küldte el felöltődet s még
más ajándékot is, feleségednek Panza Teresának. A futártól tudom, hogy
odahaza nálatok nincs semmi baj. Teresa egészséges, leányod Sanchica is
az, s kimondhatatlanul örültek neki, hogy az Isten annyira felvitte a
dolgodat. Csodálkozott rajta a faluban mindenki, fejöket csóválták s nem
akarták hinni; legkevésbbé a tiszteletes úr, meg Miklós mester és
Carrasco Sámson, a kik a futárral mind találkoztak, s egyik
csodálkozásból a másik bámulatba estek. Különösen Carrasco Sámson annyi
érdekeltséggel tudakozódott hollétünk felől, úgy kikérdezett a futártól
hegyiről tövire mindent, hogy az sem lehetetlen, hogy még meg látogat,
és saját szemeivel akar meggyőződni azon dolgok felől, melyek
igazságában, mások tudósítása szerint, úgy látszik mindeddig kételkedik.

„A mi engemet illet, én meg vagyok nagy úri kényelmemben s épen ezért
nem érzem jól magamat tökéletesen. Tudod, hogy „nékem nyugovás a
fegyver, nékem boldogság a harcz.“ Épen ezért minden nap ki is szoktam
lovagolni fegyveresen és pánczélosan s teszek a környéken nagy
lovaglásokat, hogy se én, se Rocinante el ne lustuljunk. A remek
állatnak kell is e mozgás, mert ha csak egy nap áll is az istállóban,
már másnap alig lehet birni tüzességével. Legkedvesebb kirándulási
helyem egy e környéken található régi váromladék, a hová majd minden nap
kilátogatok; ott leszállok büszke paripámról, leülök a romok közé és
sóhajtozom, sóhajtozom arról, – – oh a te hátad tudhatná legjobban, hogy
kiről?

„Vertél-e már magadra néhány ezeret? Tedd meg mentül előbb, ugy áld meg
az Isten; ha pedig elhanyagolod, nem csak a kormányzó fényes állására,
de még a fegyvernök sovány kosztjára se vagy érdemes. Ez igaz, ezt meg
kellett mondanom, mert a példabeszéd is azt tartja: „Amicus Plato, sed
magis amica veritas.“ Ezt latinul mondom, mert felteszem rólad, hogy a
mióta kormányzó vagy, ezt a nyelvet bizonyosan megtanultad. És most
Isten veled, a ki őrizzen meg úgy, hogy semmi baj ne érjen.

Barátod

Don Quijote de la Mancha.

Sancho nagy figyelemmel hallgatta végig a levelet, melyet a többi
hallgatók is igazán talpra esettnek ítéltek és nem győztek eléggé
magasztalni. Sancho rögtön felkelt az asztaltól, magával hívta titkárát,
bezárkozott vele szobájába s minden további huzás, halasztás nélkül
azonnal válaszolni akart Don Quijoténak. Azt mondá tehát a titkárnak,
hogy minden hozzátoldás vagy elhagyás nélkül irja, a mit tollába mond,
mit az meg is cselekedett.

A válasz pedig így hangzott:

=Sancho Panza levele Don Quijote de la Manchához.=

„Annyira el vagyok halmozva teendőimmel, hogy még arra se érek rá, hogy
a fejemet megvakarjam vagy körmeimet levágjam, minél fogva meg is nőttek
akkorává, hogy Isten legyen irgalmas, kegyelmes. Ezt pedig azért mondom,
kedves lelkem uram, hogy nagyságod ne csodálkozzék a fölött, hogy mind
ez ideig semmi tudósítást sem küldtem arról, hogy s mint érzem magamat e
kormányzóságban, melyben többször kell éhséget szenvednem, mint mikor
együtt barangoltunk a vadonban és pusztaságokon.

„A minap ő méltóságától, a herczeg urtól kaptam egy levelet, melyben
arról tudósít, hogy néminemű kémek törtek e szigetségbe, a kik az életem
ellen áskálódnak. Mindez ideig azonban nem tudtam egyetlen egyet is
fölfedezni, egy bizonyos doktoron kivül, a ki azért húzza itt a
fizetést, hogy megöldössön minden kormányzót valahány csak idekerül.
Doktor Pedro Reciónak hívják s Tirteafuerába való, a miből nyilván
láthatja nagyságod, hogy már ez a név maga is elegendő, hogy az ember
bizonyos halálát sejtse, ha az ő kezeire bízza magát. Egyébiránt ez a
doktor maga is azt mondja magáról, hogy ő nem betegségről gyógyít, ha az
ember már megbetegedett, hanem arról tesz, hogy beteggé ne legyen, s az
az orvosság, a mit ő szokott rendelni, koplalás, meg ujra csak koplalás,
mig az embert úgy kiszárítja, hogy csak a csontja meg a bőre, mintha
bizony a sorvadás nem lenne akkora nyavalya, mint a hideglelés. Szóval
minden áron azon törekszik, hogy éhen veszszek el, s már látom, hogy a
csupa boszuság mián kell elpusztulnom. Egykor azzal kecsegtettem
magamat, hogy majd ezen a kormányzóságon meleget eszem, hideget iszom s
testemet patyolatos tollas ágyon pihentetem, s ime kész sanyaruságra
kerültem ide, mintha valami remete volnék, a mi pedig nem történvén a
magam jó szántából, azt hiszem, hogy előbb-utóbb elvisz az ördög
engemet.

„Mindez óráig se igaz úton se nem igaz uton semmi se ütötte a markomat,
s megáll rajt az eszem, hogy ez hogy s mikép történhetik, holott azt
hallottam, hogy a ki erre a szigetre került kormányzónak, még előbb
hogysem a lábát ide betette volna, a lakosságtól vagy ajándékba vagy
kölcsön annyi pénzt kapott, hogy több se kell, a mi egyébiránt másutt is
rendes szokás a többi kormányzóknál s nem csupán e helyen.

„El szoktam én látogatni a piaczra, a mint nagyságod is tanácsolja s
épen tegnap akadtam egy kofára, a ki idei mogyorót árult, de nyomára
jutottam, hogy egy véka ujba egy másik véka régit kevert, a mi avas volt
vagy lyukas. Az egészet odaadattam az iskolás gyerekeknek, azok majd ki
tudják a javát válogatni s azt a büntetést szabtam rá, hogy két álló
hétig nem szabad neki a piaczra kiülni. Azt mondták rá, egészen helyesen
intézkedtem. Annyit mondhatok nagyságodnak, itt az az emberek
meggyőződése, hogy nincs ármányosabb népség a kofánál, a ki akkor is
kész már csalni, ha csak akkora is mint a kis ujjam; s ezt magam is
elhiszem azok után, a kiket itt és egyebütt láttam.

„Annak, hogy a herczegasszony ő kegyelmessége feleségemnek levelet irt,
s a mint nagyságod mondja ajándékot is küldött: igen megörültem s rajta
leszek, hogy egykor valamikor meg is hálálhassam. Csókoljon neki
nagyságod kezet az én nevemben s mondja meg, azt üzenem, hogy vagyok és
maradok örökre hű szolgája.

„Szeretnék nagyságodnak valamit küldeni, de nem tudom mit küldjek, mert
eddig még – a mint említettem – egy árva fillér se ütötte a markomat. De
ha még egy ideig ki nem csöppenek a hivatalomból, egyet vagy mást majd
csak küldök, ha lehet. Ha feleségem Panza Teresa írni találna, fizesse
ki nagyságod a póstadíjat s küldje ide a levelet, mert nagyon szeretnék
már hírt hallani az egész háznépem felől. Most pedig Isten óvja meg
nagyságodat minden roszakaratú varázslótól, engem pedig ő szabadítson el
épen és békén ebből a kormányzóságból, a mit ugyan alig hiszek, mert a
mint velem ez a doktor Pedro Recico bánik, abból nem merek mást jósolni,
mint hogy csakugyan ithagyom én a fogamat.

Nagyságod alázatos szolgája

Sancho Panza kormányzó.“

A titoknok pecsétet ütött a levélre s a futárt azonnal utnak indította.
Azok pedig, a kik Sanchóval e tréfát üzték, e levél irásának ideje alatt
összesugtak, s megbeszélték magok között hogyan vigyék keresztül azon
furfangosságot, hogy Sanchot a kormányzóságtól megfoszszák. Ilyen
ármányos dolgon törték a fejöket, míg Sancho meg e nap hátralevő részét
azzal tölté, hogy rendeletet rendelet után tervezett, mind a képzelt
sziget javának érdekében. Egyet kettőt ide igtatunk, a kormányzó
bölcseségének jellemzésére. Rendelte, hogy az egész álladalomban senki
élelmi szereket nagyban összevásárolni ne merészeljen; ellenben bort
szabad behozni akárhonnan is, azon hozzáadással azonban, hogy világosan
ki legyen rajt fejezve hová való, hogy árát hiressége, jósága és igazi
értéke szerint lehessen megszabni; a ki pedig megvizezi a bort, vagy
nevét elcseréli: lakoljon életével. Lejebb szállította minden
lábbelinek, különösen a czipőnek árát, mert úgy vélte, hogy az
kelletinél nagyobb. Megszabta a cselédbért, melyet az illetők
eszeveszett módon felvertek. Súlyos büntetést szabott azokra, a kik az
éjjeli órákban nagy lármával, kiáltozással csapongtak utczaszerte, s így
háborították a békés polgárok édes nyugalmát, melynél pedig drágább
ajándéka alig van az égnek. Felállított egy koldus-bírát, de nem a
végre, hogy a szegényeket hajkászsza, hanem, hogy alaposan megvizsgálja
ha igazán szegények-e; mert a szinlelt bénaság és tettetett nyomoruság
örve alatt lesz az ép kar sokszor rablóvá, az egészséges iszákossá.
Szóval olyan jó rendeleteket adott ki, hogy azok ott mind a mái napig
fenmaradtak s ezen a czímen ismeretesek:

„A nagy kormányzó rendeletei.“


XXVIII. FEJEZET.

Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának.

Már az előbbi fejezetben említettük, hogy a kormányzó környezete, élükön
a furfangos udvarmesterrel, azon törték fejöket hogyan lehetne a
legalkalmasabban végét vetni Sancho pünkösti királyságának, a mely
hosszasan – természetes, hogy úgy sem tarthatott. Jól kiosztották egymás
között a szerepeket, melyekben megegyeztek, s a mint utóbb a tapasztalás
bizonyítá, ép oly jól tudták el is játszani.

Sancho Panza, uralkodásának hetedik éjszakáján, igen kevés eledelnek
magához vétele, de annál több zaklató pörös ügynek szerencsés elintézése
után, nyugodtan pihent már ágyában s szeme pilláinak le-lecsukódása azt
bizonyítá, hogy inkább az alvók, semmint az ébrenlévők seregéhez lehet
sorozni, midőn ime első édes álmából nagy harangzúgás és éktelen
kiáltozás riasztá fel, de akkora, mintha talán az egész sziget mindjárt
elsülyedne.

Hirtelen felült az ágyban, fülelt és hallgatódzott, ha ki tudná-e venni
valamiből, mi az oka e rémitő zajongásnak. De nemcsak hogy semmit ki nem
tudhatott, hanem a mikor a lármához s a harangzúgáshoz még egy egész
sereg trombita harsogása és dob pergése is járult: akkor még jobban
megkeveredett és megzavarodott, s teljes mértékben elfogta a félelem.
Kiugrott az ágyból, de minthogy a föld nyirkos volt, papucsot huzott
hamarjában a lábára, magára kapkodta felöltőjét úgy, a hogy épen
lehetett s kirohant a szoba ajtaján épen abban a pillanatban, midőn már
vagy húsz ember szaladt feléje, más meg más oldalról, kezökben égő
fáklyával s kivont karddal, nagy fennszóval kiáltozva:

– Fegyverre, fegyverre, kormányzó úr! Fegyverre! Tenger ellenség tört be
a szigetre s oda vagyunk, ha nagyságod bölcsesége és bátorsága nem
segít!

Ily eget verő lármával, kiáltozással, zajongással rohantak oda
Sanchohoz, a ki egészen belerémült, belekábult a látottakba és
hallottakba. Mikor odaérkeztek hozzá, az egyik igy szólt:

– Fegyverkezzék nagyságod azonnal, ha nem akarja, hogy itt veszszen s
veszszen egyszersmind az egész sziget is!

– Mi az ördögért fegyverkezzem én? – kérdé Sancho – s mit tudok én a
fegyverforgatáshoz és hadakozáshoz? Az ilyesmit a gazdámra, Don Quijote
úrra kellene bízni, az azután egy-két szempillantás alatt majd elbánnék
velök s mindent rendbe hozna. De én, szegény bünös, lelkemre mondom, még
csak nem is konyítok az ilyes dulakodásokhoz.

– Jaj, kormányzó úr! – kiálta egy másik – mire való ez a késedelmezés?
Fegyverkezzék nagyságod, hoztunk mi védelmi és támadó fegyvert eleget, s
aztán ki a síkra, álljon csapata élére, legyen vezérünk, hiszen ez
kormányzónk létére jogosan meg is illeti.

– Akkor hát, Isten neki, fegyverezzenek föl – viszonzá Sancho, s abban a
pillanatban odateremtettek két nagy embernyi pajzsot, a mivel már előbb
ellátták magukat, s felöltötték rá az egyiket előlről, a másikat
hátúlról s a rajtok levő két lyukon kihúzták a két karját, s azután
holmi kötelekkel olyan szorosan összekötözték, hogy a befalazás és a
deszkák közé szorítás folytán olyan egyenesen állt, mint az orsó, de se
térdeit meg nem tudta hajtani, sem egyetlen lépést tenni nem tudott.
Kezébe egy dárdát nyomtak, melyre aztán rátámaszkodott, hogy állva
maradhasson talpon. Mikor már ennyire mentek vele, azt mondák neki, hogy
most már törjön előre, vezesse őket, s öntsön lelket mindnyájokba, mert
ha ő lesz iránytűjök és fáklyájok, akkor szerencsésen bevégzik
tusájokat.

– De hogyan menjek előre, én boldogtalan! – nyögé Sancho – a ki még csak
a térdem kalácsát sem tudom meghajtani, minthogy ez a deszka nem engedi,
a mi egészen hozzá tapad a testemhez. Ha csak azt meg nem teszitek, hogy
ölbe vesztek, – s úgy vigyetek aztán s fektessetek keresztbe, vagy
támaszszatok oda valami ajtóba, hadd védelmezzem azt vagy ezzel a
dárdával vagy a tulajdon testemmel.

– Csak előre, kormányzó úr – sürgeté megint egy másik – talán nem is
annyira ez a deszka, mint inkább a félelem akadályoztatja a menésben?
Vessen véget neki s induljunk! Az idő múlik, s az ellenség szaporodik, a
lárma nől, a veszedelem sürget!

Erre a serkentésre s ezekre a szemrehányásokra a szegény kormányzó meg
is próbálta, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban akkorát esett,
hogy azt hitte, darabokra törött. Ugy feküdt ott, mint a teknős béka, a
mely be van zárva, el van rejtőzve teknőjében; vagy mint a két teknő
közé szorított oldalszalonna, vagy mint a felfordított csónak a
fövényen. S az az ármányos népség még estében sem tudta megszánni, sőt
ellenkezőleg, fáklyájokat eloltva, ujra éktelen lármát csaptak s
szakadatlanul ismételték a fegyverre szólítást, kiáltozák a kormányzó
nevét, hogy: rajta, rajta! előre, előre! miközben át meg át dobogtak
fölötte s olyanokat ütöttek a deszkákra, hogy csak úgy döngött, s bár ha
csak egy hajaszálát se akarták megsérteni, a kormányzó mégis úgy
összezsugorodott a deszkák között, s úgy behúzta a nyakát, mintha
csakugyan a valóságos ellenség nyargalódznék körülötte. A szűk helyre
beszorulva, egyre izzadt, egyre verte a veríték s a mint csak kérni
tudta, úgy kérte az istent, szabadítsa ki ebből a veszedelemből. A
körülötte tombolók pedig más hangon kiáltozva, majd az ellenségeket,
majd a jóbarátokat játszva, s a közben fegyvereiket csattogtatva,
mindegyre kiabáltak:

– Ide, bajtársak, itt szorít legjobban az ellenség; álljátok el azt a
kaput, zárjátok be azt az ajtót, el azokkal a lajtorjákkal, ide a
gránátokkal, ide a szurkot, a gyantát üstökben, ide a forró olajat! El
kell sánczolni az útakat gyapjuszsákokkal! Nem kell félni semmitől!
Kormányzónk elől jár, úgy harczol mint az oroszlán! Csak utána, csak
nyomában! Rajta, rajta!

Az összelapított Sancho pedig mindezt hallgatta, mind ezt, az egész
gyilkos szerszámok felsorolását, – s a két deszka közé lapulva azt, hogy
ő úgy harczol mint az oroszlán! No hiszen, ha az oroszlánok így
harczolnak!

– Oh bár az isten irgalma, kegyelme elsülyesztené ezt a szigetet – mondá
magában rettenetes félelmei között – akkor legalább én is halva látnám
magamat, vagy megmenekülnék ebből a szörnyüséges szorultságból.

Az ég meghallgatta esengését, s a mikor legkevésbé várta volna, akkor
hangozék fel e kiáltás:

– Győzelem, győzelem! Dicsőség a kormányzónak, a ki diadalra segített!
Hol van a mi kormányzónk? Még most iz űzi, vágja az ellenséget? Hol a
fáklyák? Világosságot! Ni hogy fut az ellenség! Mily diadal, mily
győzelem!

A meggyujtott fáklyák ujra megjelentek, s a cselvetők majdnem magok is
zavarba jöttek, nem találták a kormányzót. Rémültében úgy behúzódott a
deszkák közé, hogy a feje búbja is alig látszott ki belőlök.

– Hol a kormányzó, hol a mi dicső vezérünk? – rivalgott megint húsz
torok, de legalább is két száz torok erejével.

– Emeljetek fel! – nyöszörgé Sancho siralmas hangon itt van a ti
diadalmas vezértek, a ki miatt az isten akáhová tegyen minden
ellenséget!

Talpra segítették s a mikor már egyenesen állt, így szóla:

– Azt az ellenséget, a kit én meggyőztem, akár mindjárt ide szögezzék a
homlokomra! Jaj, dehogy vágtam, jaj dehogy űztem, jaj dehogy futottam
utána: itt voltam az egész viaskodás alatt, e közé a két szál deszka
közé lapúlva, mint a préselt sajt. Nem kell nekem ellenségtől elvett
zsákmány, hanem ha van itt valami jóakaró emberem: arra kérem, a
Krisztus szerelmére, adjon egy korty bort innom, mert majd elepedek, s
törölje le rólam az izzadtságot, mert facsaró víz vagyok.

Megtörölgették, hoztak neki bort, leoldották róla a pajzsokat,
betántorgott a szobába, felült az ágyára s elalélt a kiállott
félelemtől, ijedtségtől és gyötrelemtől.

A kik vele ezt a tréfát űzték, már azok is majd megbánták tettöket, mert
attól tartottak, hogy akaratuk ellenére is kárt tettek benne; de mihelyt
Sancho magához tért, ez megint lecsillapítá az elájulása okozta
aggodalmaikat.

Megkérdezte hány óra? Azt felelték rá: hajnalodik.

Mélyen hallgatott.

Egyetlen szót se szólva, rendes öltözködéshez fogott, de olyan síri
csendben, hogy mind csodálva nézték s csak várták mire való az a nagy
sietség, a melylyel öltözik. Végre készen lett s azzal nagy lassan, mert
annyira törődöttnek érzé magát, hogy sebesen nem emelgethette lábát, oda
lépkedett az istállóhoz.

A többi jelenlévők vele mentek mind.

A mint az istállóba ért, s oda szamarához, megölelte, baráti csókot ejte
homlokára s nem könytelen szemekkel így szóla hozzá:

– Gyere pajtás, te hű társam, jó barátom, a ki hordozni segítéd minden
ajomat-bajomat, a mig én beértem a te társaságoddal s egyébre se volt
gondom mint, hogy a te szerszámodat toldozgassam-foldozgassam s a te
testecskédnek viseljem gondját, addig folytak igazán boldogan az én
óráim, napjaim és esztendeim. De a mióta téged elhagytalak s
felkapaszkodtam a dícsvágy és büszkeség tornyára: azóta ezer nyomoruság,
ezer szomoruság s négy ezer aggodalom lopódzott a szívembe.

S a mig e szavakat mondá, az alatt a maga két kezével föl is nyergelte a
szamarat s még mindekkorig senki csak egyetlen szót se intézett hozzája.

Mikor aztán a szamár föl volt már nyergelve, nagy kinnal és nagy nehezen
felkapaszkodott reá, s szavait most az udvarmesterhez, a titkárhoz, az
asztalnokhoz, Pedro Recio orvoshoz s mind a többi körülállókhoz intézve,
így szóla:

– Nyissanak utat, édes jó uraim, bocsássanak vissza régi szabadságomhoz;
engedjék meg hadd keressem fel ujra előbbi életemet, s hadd támadjak fel
e mostani halálomból. Nem születtem én kormányzóságra, se szigetek se
városok védelmezésére a támadó ellenség ellen. Jobban értek én a
szántáshoz, vetéshez szőllőmetszéshez, venyige kötözéshez mint a
törvényhozáshoz s tartományok és országok megvédésihez. Szent Péternek
Romában a helye; azt akarom ezzel mondani ott van jó dolga minden
embernek, ha annak él, a mire termett. Jobban illik az én kezembe a
kaszanyél, mint a kormánypálcza. Jobb nekem az eczetes olajos fokhagyma
levesből jól laknom, mint egy mindig leskelődő doktor rabja lennem, a ki
éhen akar veszteni. Szívesebben leheveredem én nyáron valami tölgyfa
árnyékába s örömestebb takaródzom télen birkabőr subába ha e mellett
szabad vagyok, semmint paplanos ágyba feküdjem s nyest prémbe öltözzem,
ha e mellett meg kormányzónak kell lennem. Az Isten áldja meg
uraságtokat s mondják meg kegyelmes uramnak a herczegnek, hogy én itt
ugyan se a réven se a vámon nem nyertem, lapos zsebbel jöttem, lapos
zsebbel távozom, tehát épenséggel nem úgy a hogy más szigetek kormányzói
szoktak. Most pedig adjanak helyet, bocsássanak, hadd megyek megkenetni
magamat, mert úgy érzem rapittyává törött minden oldalbordám, hála
azoknak az ellenségeknek a kik a múlt éjszaka rajtam toporogtak.

– Ne úgy legyen, kormányzó úr – mondá doktor Reciso – majd adok én
nagyságodnak valami hasznos italt esésről, törődésről, a mi egyszeriben
helyre állítja régi épségét, egészségét; a mi pedig az evést illeti,
fogadom nagyságodnak, hogy ezentúl engedékenyebb leszek s hagyom
bőségesen részesülni mindenből, a miből csak szíve, szája szeme kivánja.

– Késő már ünnep után kántálni – mondá Sancho – akkora kivánságom van a
maradásra mint arra, hogy törökké legyek. Elég ebből az egy sütésből egy
kalács. Isten a tanuságom, úgy maradjak ebben, vagy úgy tegyenek be más
kormányzóságba, a mint az égbe lehet repülni szárny nélkül. Én
Sancho-faj vagyok, a kik mind kemény nyakúak, s ha csak azt mondják
egyszer, hogy: fehér, hát fehérnek is kell lenni, még ha olyan fekete
volna is mint az éjszaka. Maradjon itt, ebben az istálóban az a
hangyaszárny a mi engem a levegőbe emelt, hogy a föcske meg egyébb madár
elkapkodjon. Gyerünk megint gyalog, lassan lépve a földön s ha a
lábunkon nem lesz is valami hegyes orrú kordován csizma, lesz azért még
is valami madzag-bocskor. Kiki a maga párjával, s addig nyújtozzék az
ember a meddig a lepedő ér; most pedig hadd menjek, mert az idő mulik.

Mire az udvarmester így válaszolt:

– Kénytelenek vagyunk elbocsátani, kormányzó úr, ha minden áron távozni
akar, bárha nagyon sajnáljuk, hogy el kell vesztenünk nagyságodat, a ki
fényes értelmében s keresztyén magaviseletével egészen megnyert
bennünket. Azonban tudva lévő, hogy minden kormányzónak kötelessége,
mielőtt helyéről eltávoznék, számot adni az ő kormányzóságáról. Adjon
tehát számot nagyságod is azon hét napról, a mit e szigeten töltött s
azután Isten vezérelje szerencsésen.

– Senki azt tőlem nem követelheti – viszonzá Sancho – ha csak nem
herczeg uram ő kegyelmessége határozott rendeletére. Én pedig most épen
ő hozzá törekszem s majd beszámolok neki a mint Isten tudnom adta.
Egyébiránt minthogy olyan üres zsebbel megyek is, a milyennel jöttem,
ezenkivül semmi egyéb tanubizonyságra sincs szükségem annak igazolására,
hogy csakugyan úgy kormányoztam mint az angyalok.

– Istenemre mondom, a nagy Sanchonak igaza van! – jegyzé meg Recio orvos
– s nekem az a véleményem, hagyjuk távozni, mert a herczeg úr ő
méltósága kimondhatatlanúl meg fog örülni neki ha ujra megláthatja.

Mindnyájan osztoztak e nézetben s nem akadályoztatták többé távozását,
sőt még azt is felajánlották, hogy elkisérik s ellátják mindennel, a mi
úri személyének s utazása kényelmére szükséges.

Sancho azt felelte, nem kér ő semmi egyebet, legfölebb egy-két marék
abrakot a szürkéjének, a maga számára pedig egy fel czipót meg egy jó
darab sajtot, mert a milyen kurta az egész út, ennél se több, se jobb
ellátásra nem lesz semmi szüksége. Mindnyájan megölelték, ő is megölelte
könnyes szemmel valamennyit s azután magokra hagyta őket, a kiknek nem
fogyott csodájok, úgy szavain valamint ez ép oly szilárd mint bölcs maga
elhatározásán.


XIX. FEJEZET.

Sanchoval is kalandok kezdődnek.

Furcsa sziget lehetett az a Barataria szigete, a melyre Sancho oda is
úgy jutott oda, hogy semmi vizen, semmi hidon sem kellett átmennie,
távozni pedig hasonló módon lehetett belőle.

A hivatalától megvált kormányzónak azonban most az egyszer kisebb gondja
is nagyobb volt annál, hogy ő vizet, folyót, hidat keressen, a mik
nélkül a sziget sziget nem lehet: örült, hogy a mult éjjeli
veszedelemből elhordhatta az irháját, gyomrát pedig, az ő hű gonddal
ápolt gyomrocskáját, megszabadíthatta Pedro Recio doktor körmei közül.

Néha néha kissé bizony még is sajnálta, hogy azt a tisztes állomást el
kellett hagynia, mert hiába! bármennyi fáradsággal, zaklatással s
kellemetlenséggel járt légyen is a kormányzóság, még is csak
kormányzóság volt az, s a mint ő fejezte ki magát: ott az emberek úgy
tánczoltak, a mint ő hegedült. No de – a mint példabeszédei gazdag
tárházában erre is talált akárhány vigasztaló mondást: „Késő bánat,
ebgondolat.“ „Busuljon a ló elég nagy a feje.“ „Gombház, ha leszakad,
lesz más!“ „Minden ember holtig él a világon!“

Igy azután, e szokott gyógyszereinél keresve orvosságot, szíve csakhamar
megkönnyebbült, oldalba nyomta kedves szürkéjét a melynek hátán már
különben is rég nem ült, s midőn a hű állat vigan koczogott a fris
hajnali levegőben, Sancho Panza is egészen felvidult nemsokára, mintha
semmi nevezetesebb veszteséget sem szenvedett volna, vagy semmi
jelentékenyebb félelmet sem kellett volna mostanában kiállania.

Annyit tudott hogy szigetétől a herczeg kastélya mindössze sincs tovább
néhány óra járásnyinál, s így folytonos ügetés mellett délre bizonyosan
oda ér, hogy a herczeg úr előtt hét napi safárkodásáról beszámoljon.
Tulságosan tehát sem aggódni, de még sietni sem kellett.

Azonban – ember tervez Isten végez; vagy a mint a közmondás más
szavakkal kifejezi: Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.

S csakugyan vidám nyargalása közben Sancho Panza meg sem álmodta, hol
fog estére kelve az az utazás végződni, melyet ő hajnali barátságos
órákban ilyen gondtalan szívvel megkezdett.

Az első baja, mely visszautaztában érte, az volt, hogy az útra egészen
tökéletesen nem emlékezvén, az út egyik elágazásánál arra tért, mely
szinte a herczegi kastélyhoz vezetett ugyan, csakhogy a terjedelmes
birtok egy nagy részét megkerülve, több órával hosszabbá tette az
utazást. A mint már most ezen jó távolra előrehaladott, azon vette magát
észre, hogy embercsoport jő szembe vele, a kik valami különös hosszú
dárdákat tartának kezökben, bárha gyalog jöttek.

Sancho megszeppent.

– Mi az ördög?! – mondá magában – ezek talán valami gyalog-lovagok?
Milyen furcsa dárda van a kezökben. No hátam, készülj, itt kaland van
keletkezőben.

Csakugyan az is volt, de egészen más természetü, mint a milyentől Sancho
tartott. Az uton jövők épenséggel nem voltak fegyveresek, annál kevésbbé
lovagok, – mert hiszen, hogy a manóba is lehetne gyalog-lovag! – hanem
igen is zarándokok, a kik hosszú zarándok-botjokat tartották kezökben, a
mit Sancho rémeket látó szeme dárdáknak képzelt.

A mint egymás közelébe jutottak, a zarándokok sorba álltak s egyszerre
rákezdék az éneket olyan nyelven, a milyet Sancho eddigelé soha életében
nem hallott. Az ilyen zarándokok énekszóval szoktak az utasoktól
alamizsnát kéregetni; Sancho – közelebb jutva – mindjárt sejté, hogy azt
kérnek tőle. Pénz dolgában igen soványul állt a kikopott kormányzó
erszénye; hanem a mije volt, kormányzósága egyedüli jutalmát,
eredményét, a fél czipót és a darab sajtot szíves készséggel kivette
tarisznyájából s azt is oda adta volna a kéregetőknek, a mily jó szíve
volt. Azok ugyan ezt is elfogadták, de azért csak nem tágítottak
kérelmökkel, s mindegyre azt lármázták, most már inkább kiáltozva
semmint énekszoval:

– Geld! Geld!

Sancho szörnyüségesen meg volt akadva nyelvtudományával.

– Nem értem, atyámfiai, becsületemre mondom, nem értem! – szabódék
minden erejéből – ilyen beszédet, soha világéletemben nem hallottam.

Erre, a zarándokok egyike kivont a kebeléből egy pénzes zacskót,
odamutatta Sanchonak, a miből ez azonnal megértette, hogy pénz kell
nekik. Ő erre viszont odanyomta hüvelyk ujját a gégéjéhez, kezét még
kinyította s üres tenyerét billegette, a mivel érthetőleg tudtokra adta
a kegyes zarándokoknak, hogy neki ugyan nincs egy árva krajczárja se.
Azzal oldalba ütötte szamarát s keresztül akart törtetni rajtok. Még
azonban el sem indult, mikor az egyik zarándok, a ki már jó ideje
nagyon, de nagyon nézte Sanchot szemre fejre: most beléje kapaszkodott,
derékon átölelte s nagyon is fennhangon és ugyancsak tiszta spanyol
nyelven így szóla:

– Teremtő szent atyám, kit látok! De hát valóságos igaz-e, hogy régi
kedves barátomat, jó szomszédomat, Sancho Panzát ölelem? Már pedig
bizonyos, hogy azt ölelem, mert akármilyen uras legyen is a ruhája, de
arcza és szamara mind a régi Sanchora mutatnak.

A volt kormányzónak szeme szája elállt bámultában, mikor azt hallá, hogy
ezek az idegen emberek nevén szólítják s az egyik olyan bizalmasan át is
öleli. Ő is komolyan szemügyre vette tehát a spanyolul megszólamlott
zarándokot, de bármíly merőn nézte, vizsgálta, fürkészte is: semmikép se
tudott ráismerni. A zarándok látva e meglepetést, sejtve Sancho
találgató kételkedését így szóla:

– Hogyan? Sancho Panza, kedves földim, de hát nem ismersz rám, egykori
szomszédodra; én vagyok az a mór kereskedő, a Ricote, a ki boltos voltam
a falutokban.

Erre Sancho még figyelmesebben méregette s kezdett rá emlékezni; végre
aztán csakugyan tetőtől talpig annak ismerte, a mire le se szállva
szamáráról, átnyalábolta nyakon e szavakkal:

– De hát ki az ördög is tudott volna rád ismerni, Ricote, ebben a
farsangi bolondra való öltözetben? Ki a csoda francziázott fel így, s
hogyan mersz te visszajönni Spanyolországba, a hol ha megcsipnek,
keservesen megadod az árát vakmerőségednek!

Sancho ezt igazán mondta, mert épen ez idő tájban történt az a szomorú
esemény Spanyolországban, hogy a király parancsolatára ez országból
minden mahomedán vallású mór ember örökre számüzetett, s ki lett mondva,
hogy a kit a visszatérésen rajt kapnak, halál fia. Szigorú rendelet volt
az, s Ricote ime mégis áthágta s visszatért szülőföldére.

– Ha csak te el nem árulsz, Sancho – viszonzá a zarándok – biztos vagyok
a felől, nincs az az ember, a ki ebben a ruhában rám ismerjen. De jerünk
félre innen az utból s vonuljunk abba az idelátszó nyárfás pagonyba, a
hol czimboráim pihenőt akarnak tartani s falatozni. Tarts te is velünk,
s légy nyugodt, hogy czimboráim szivesen fognak látni, mert igen
barátságos emberek. Ott aztán majd nyílik rá alkalom, hogy elbeszéljem
mi minden történt velem azóta, a mióta falunkból a király parancsolatára
eltávoztam, a ki olyan szigoruan fenyegette – a mint te is hallottad –
mindazokat, a kik az én szerencsétlen nemzetemhez tartoztak.

A hol barátságos beszélgetésre, s talán még jóízű falatozásra is
lehetett kilátás, Sancho Panza ott szivesen elidőzött; a miért most sem
vetette meg a nyájas meghívást, sőt ellenkezőleg köszönettel fogadta, mi
felől aztán Ricote is szót váltott a magok nyelvén külföldi társaival s
azzal odavonultak a jegenyésbe, mely jó távolast esett az országuttól. A
zarándokok itt félrelökték hosszú botjaikat, csuhájokat, kámzsájokat meg
levetették s csak ujjasban maradtak s valamennyi jó kinézésü, fiatal
ember volt, az egy Ricote kivételével, a ki már meglehetősen éltesnek
látszott. Mindnyájának volt tarisznyája, még pedig, a mint ki lehetett
venni, ugyancsak megtömve degeszre, ha egyébbel nem is, legalább olyan
italfélét tartalmazó kulacscsal, a mi Sancho gégéjét már egy mérföldnyi
távolságról is csiklandozta. Letelepűltek a földre s a zöld gyepet
használva abroszúl, ráraktak kenyeret, sót, késeket, diót, sajtot, de
még sonkát s más egyéb húsnéműt is, úgy hogy a mint látszott, a szegény
kéregető zarándokok asztala százszorta is dúsabb volt mint a gazdag
kormányzóé.

Ricote, falatozás közben elmondta tehát Sanchonak, hogy a mint a király
kiadta azon parancsolatot, hogy egy esztendő mulva minden mór takarodjék
ki Spanyolországból: ő a maga kincseit elásta, hogy útközben valaki el
ne rabolja tőle. Azután kiment külső országokba körül nézni hol fogadnák
legszívesebben, s hol találhatna családjával együtt legbiztosabb
menedéket. Volt Francziaországban, volt Németországban is s itt talált
számukra alkalmas helyet. Családjának hírt adott hogyan s mikép jőjjenek
utána, maga pedig most még egyszer visszajött, hogy elásott kincseit
magával vigye. Legalkalmasabb módnak tartotta, hogy keresztyén
zarándokok csoportjához szegődjék, a milyenek Németországból évenkint
nagy számmal vándorolnak a spanyol szent helyekre s rendesen
koldulásból, kéregetésből tartják fen magokat, de hála a spanyolok
jószívűségének, sokkal jobban élnek, mint az ember első tekintetre
gondolhatná.

Nagyobb igazság okáért odamutatott a gazdagon terített s különféle
eledelekkel megrakott gyep-asztalra, melynek midőn falataihoz már
jócskán hozzá láttak, a tarisznyából minden zarándok eléhúzta a maga
kulacsát, de még a mór Ricote is egy akkorát, a mely egymaga is volt
akkora mint az öt másik. Majdnem egészen egy akarattal megragadták ezen
öblös edényeket, karjaikat a kulacsokkal együtt a levegőbe emelték, ezek
száját a magokéhoz illeszték s szemeiket úgy szögezék az égre mintha rá
czéloztak volna; de még fejöket is jobbra-balra csóválgatták, mintha
ezzel is azt akarták volna jelenteni, hogy az iddogálás milyen jól esik.
Sancho mindezt figyelmesen szemlélte, de már természete sem olyan volt,
hogy meg tudott volna maradni a puszta szemléletnél, s hogy ő is kövesse
a jól ismert példabeszéd intését: a baglyokkal huhogass, verebekkel
csiripelj: elkérte Ricotetól a kulacsot s ő is úgy czélozott mint a
többiek. Négyszer megemelintették a kulacsokat, de már ötödször kár lett
volna vesződni vele, mert valamennyi úgy kiszáradt mint a gyékény-káka s
még facsarva se lehetett volna belőlök nem egy kortyot, de csak egy árva
cseppet is kipréselni.

Hanem ennek a kulacs emelgetésnek nem maradt el a maga rendes és szokott
következménye. Először mindnyájának nagyon széles kedve kerekedett, s
csaptak olyan éktelen éneklést, hogy abban ő magukon kívül ugyan senki
se tudott volna gyönyörködni. Azután nemsokára ki jobbra, ki balra
leheveredtek egy-egy bokor aljába a zöld fűre, s elszenderültek, de
olyan mélyen, olyan hatalmasan, hogy a mire Sancho felpislantott, már
akkorra a nap egészen hanyatlóban volt s csak egy puskalövésnyire az
esthomály.

– Tyü, lánczos lobogós, Ricote pajtás! – kiálta fel Sancho – a mi déli
álmunk ugyancsak soká tartott. No már most se ország, se tartomány,
nekem nem lehet tovább késnem, mert bizony úton ér az éjszaka.

Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást a volt szomszédok, a többi
zarándokokkal mindnyájával kezet szorított, megköszönte szives
barátságukat, azután felpattant szamarára, s ment a merre az út
vezetett.


XXX. FEJEZET.

Sancho kalandja igen veszedelmessé fokozódik.

– Már mi tűrés-tagadás – mondá magában Sancho Panza midőn egy-két órai
nyargalás után egészen öreg este lett körülötte, a herczegi kastély
pedig még mindegyre nem merült föl szemei előtt – mi tűrés-tagadás, mi
bizony eltarisznyáztuk az időt a zarándokokkal. Most már aztán segíts
szürkém, merre tartsunk.

A szürke vitte, vitte, – míg aztán Sancho egyszer csak úgy vette észre,
hogy nem tudja tájékozni magát. Az út elágazásánál alkalmasint nem az
igazi útra tért s így természetesen minden előbbre tett lépés folyton
messzebb és messzebb vetette czéljától. Körül-körül nézett, majd jobbra,
majd balra tekintgetett, de a vidék mindegyre ismeretlenebbé vált
előtte. Már-már azon gondolkozott, hogy megfordul s vagy az eltévesztett
útat, vagy az elhagyott zarándokokat keresi fel ujra, mikor –
szerencséjére vagy szerencsétlenségére-e, majd kitűnik nem sokára – a
fellegek közül ki-kibukkanó hold fényénél a távolban valami épületnek az
éjhomályban feketén magasló falait vélte észrevenni.

– Hála isten! – kiálta fel örömre gerjedve, – ott van a herczegi
kastély! Mégis csak jól tájékoztam magamat, – gyerünk szürkém.

S avval a szürkét egyenesen az épület felé igazítá. Ment a szürke bátran
– az útról letérve – cseren-bokron keresztül, Sancho pedig se az égre se
a földre nem nézett, hanem szemével folyton-folyvást ott csüggött az
épületen, mely most czélja is, vezető csillaga is volt egyaránt. Az
épület jó távol állt, de azért a folytonos haladás lassanként mégis csak
közelebb vezette hozzá Sancho Panzát. Határozottan még most sem tudta
kivenni, csakugyan a herczegi kastély-e, de reménysége azzal kecsegteté
szivét, hogy valóban az, s nem sokára eléri. Nézte, nézte tehát merően,
– egyszerre azonban egy iszonyú zuhanás, – és se föld, se csillagos ég,
se épületfalak többé, – hanem nyomasztó, fojtott levegőben rémséges,
áthathatatlan setétség Sancho körül mindenütt.

Szamarastól belé esett valami mély üregbe. Hová esett, mibe esett,
milyen mélyen esett, azt nem tudta, bárha ijedtében estében azt gondolá,
hogy egész a pokol fenekéig fog alázuhanni. Ilyen mélyen ugyan nem
esett, mert a szamár valami három ölnyire földet ért, sőt Sancho rajt is
maradt a nyergen, paripája hátán, de azért az ijedtség és a nagy
zökkenés egy-két pillanatra mégis majdnem teljesen megfoszták
eszméletétől. Mikor kissé magához jött, leszállt nagy óvatosan a
szamárról, végig tapogatta a maga egész testét; lélekzetét visszafojtá
megtudni, ha ép maradt-e s nem lyukadt-e ki bordái között valahol? Mikor
azonban tapasztalta, hogy ép, egész és semmi kár nem esett benne: alig
győzött elegendő hálát adni a kegyelmes istennek, hogy olyan nagy
irgalmasságot cselekedett véle, mert ő kétségkívül azt hitte, hogy ezer
meg ezer darabra törött. Most azután két kezével végig-végig tapogatta
az üreg falát, ha valjon minden segítség nélkül ki lehetne-e valami
módon menekülni: de a fal mind puszta volt, sehol rajta semmi támaszték,
a mi eléggé búsította is Sanchot, kivált a midőn hallá, hogy a szürke is
milyen fájdalmasan, siralmasan panaszkodik; a min pedig nem volt mit
csodálkozni, s nem is lehetett neki rosz néven venni, mert csakugyan
nagyot rokkant estében.

– Jaj! – kiálta föl ekkor Sancho Panza – de csak különös váratlan
szerencsétlenségek is szokták érni az embert minden lépten-nyomon ebben
a nyomorúlt világban! Ki merte volna még csak gondolni is, hogy az, a ki
tegnap még ott ült a sziget-kormányzóság trónusán, s szolgáinak és
alattvalóinak parancsokat osztogatott: ma már ide legyen temetve egy
gödörbe s körülötte se egy lélek, a ki vígasztalja, se egy cseléd, se
egy jobbágy, a ki segítségére siessen?! Itt kell elpusztulnunk éhen
szamarastól, ha ugyan még előbb is meg nem halunk, ő esése és
megrokkanása folytán, én meg csupa merő aggodalmamban. Olyan szerencsés
legalább bizonyára nem leszek, a milyen gazdám, Don Quijote de la Mancha
úr volt, mikor leszállt s belement amaz elbűvölt Montesinos barlangjába,
a hol jobban ellátták mindennel, mint a tulajdon maga házában, úgy, hogy
azt hihette, terített asztallal és vetett ágygyal várták. Ő ott szép és
kellemes látományokban gyönyörködött, míg én meg itt, azt tartom, alig
látok majd egyebet kigyónál, békánál. Jaj nekem szerencsétlennek, milyen
vége lett bolondságaimnak és képzelődéseimnek! Ha az ég majd úgy akarja,
hogy valaha megtaláljanak, itt találják majd csontjaimat fehéren, s
velök együtt kedves szürkém csontjait is, a miről talán majd rájönnek,
kik voltunk, legalább azok, a kiknek van tudomása a felől, hogy Sancho
Panza soha el nem hagyta szamarát, sem szamara soha Sancho Panzát. Még
egyszer is azt mondom: jaj nekünk szerencsétleneknek! Miért nem engedte
az ellenséges sors, hogy ott haljunk meg szülőföldünkön, a mieink
között, a hol, ha segíteni nem tudtak volna is balszerencsénken, még se
maradtunk volna olyannak híjjával, a ki megsirasson s életünk utolsó
óráján befogja szemeinket. Óh én útitársam, én kedves barátom, de csak
roszul is fizetek hűséges szolgálatodért! Bocsáss meg énnekem s kérd a
jó szerencsét, a mint csak kérni tudod: mentsen ki bennünket ebből a
nyomorúságból, a melybe mind a ketten jutottunk s én ezennel megigérem,
babérkoszorút tűzök a homlokodra, úgy, hogy szakasztott olyan lészsz,
mint valami koszorús költő, s megduplázom ráadásúl az abrakodat.

Sancho Panza ily kifakadásokban kesergett, szamara pedig úgy hallgatta,
hogy egy szóval se válaszolt rá, oly nagy volt szegénynek kínja és
nyomorusága.

Végre a keserves panaszok és jajgatások között eltöltött éj után jött a
regg s ennek fényénél és világosságánál látta be Sancho Panza még csak
igazán, hogy ha segítséget nem kap, a mélységből teljes lehetetlen
menekülnie, mire aztán ujra kezdte a jajgatást, de meg kiáltott is
akkorákat, a mekkorákat csak tudott, ha netalán valaki meghallaná.
Azonban minden ő kiáltása elhangzó szózat vala a pusztában, mert ezen az
egész környéken nem volt egy lélek se, a ki meghallgassa, úgy, hogy
utoljára csakugyan annyivá lett: bizonyosan itt kell halnia.

A szamár hanyatt feküdt, Sancho Panza azonban addig nógatta, a míg
csülökre állította, csakhogy a lábai alig birták. Ekkor a tarisznyából,
mely szinte lepottyant velök együtt szerencsésen, egy darab kenyeret
vett elő s odaadta szamarának, mely rágta is mindjárt jóizűen, mire
Sancho azt jegyezte meg mintha a szamár is értené:

– Kenyérrel csak elcsúszik hát a háj is, de még a fáj is.

Nemsokára a gödör egyik oldalán egy nyílást vett észre, a mibe egy ember
belefért, ha leguggolt és összehúzta magát. Sancho Panza oda sietett,
összezsugorodott egy gombolyaggá, belebújt s látta, hogy azon belül
téres-tágas hely van, a mit annál fogva vehetett ki, mert felülről –
hogy úgy mondjuk tetejéről – egy napsugár lövellt be, a mely az egészet
bevilágította. Azt is látta most már, hogy a lyuk mindig nagyobbá s
tágabbá lesz, s egy másik üreggé szélesbül. Ennek láttára visszacsúszott
oda, a hol szamarát hagyta, s egy darab kővel vájni kezdé a nyílást
nagyobbra, úgy, hogy nemsokára annyira kitágította, hogy a szamár is
könnyü szerrel átbújhatott rajta; meg is tette, s ekkor kötőféken fogva
szürkéjét, útnak eredt ama másik barlangban előre, hátha talán ezen az
oldalon majd csak akad valami nyílásra. Néha setétben ment, másszor csak
homályban, de sohasem félelem nélkül.

– A mindenható isten legyen kegyelmes énnekem! – mondá magában – milyen
alkalmas kaland lenne ez az én gazdám, Don Quijote de la Mancha úr
számára, a mi nekem ilyen nagyon alkalmatlan szerencsétlenség! Ő ezeket
a mélységeket és földalatti lyukakat mindenesetre virágos kerteknek s
Galiana[9] palotáinak tartaná, s azt várná, hogy e setét szűk helyről,
ott lyukad ki valamely viruló mezőségen. De én, szerencsétlen,
félelmemben, aggodalmamban attól tartok minden lépten nyomon, hogy most
meg most nyílik meg lábom alatt egészen váratlanul egy másik verem, a mi
amannál is sokkal mélyebb s az aztán egészen elnyel szőröstül, bőröstül.
Jó baj volna az olyan baj, a mi egyedül jönne.

Ilyen módon s ily gondolatok között folytatott haladásával úgy látszott
neki, hogy immár legalább is félmérföldnyi messzeséget hagyott háta
mögött, mely után valami kétes világosságot vett észre, a mi már
napfénynek látszék, s a mely valahol oldalvást jövén le, odamutatott,
hogy végre még is csak kivezet valahová ez az út, a melyet ő másvilági
ösvénynek tartott.

Valósult e sejtelme vagy sem, azt a következő fejezet fogja megmutatni.

Mi pedig most kénytelenek vagyunk a homályos üregben aggodalmával együtt
magára hagyni Sancho Panzát, s visszatérünk a mi hős lovagunkhoz, Don
Quijote de la Manchához, a kit fegyvernökének kormányzósága, s ebben
viselt dolgai oly soká leszorítottak e könyv lapjairól.


XXXI. FEJEZET.

Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel.

A herczegi háznál, a kényelmes kastélyban, a gazdag uraság körében, Don
Quijote úgy élt mint a kis király, mint a hal a vizben.

Enni, inni való a legnagyobb bőségben, kényelem éjjel-nappal mindig, –
szóval a legteljesebb jóllét, – s a lovag még sem érezte magát jól, sőt
a mint Sanchonak egy ízben meg is irta, elkivánkozott már e jóllétből,
mert mit ért ő neki ez az egész bőség s boldogság, ha egynek még is
híjjával volt: kaland, a lovagság e legfőbb éltetője, – kaland nem vala
található!

Naponta kilovagolt az utakra, várta a rablókat, az óriásokat, az
ellenséges hadseregeket: de azok e békességes tartományban nem akartak
megjelenni; inségben, szükségben szenvedő emberek, rablánczra füzött
öregek, börtönbe vetett és kinzott hajadonok sehol sehol nem kerültek, a
mi Don Quijotét aztán végre annyira keseríté, hogy tétlensége valóságos
lelkiismereti furdalássá lett, s már-már elhatározá magában, hogy minden
áron eltávozik onnan, a hol hivatását nem gyakorolhatja.

Kalandkereső lovaglásai közben, a mint levelében is említé, valami régi
vár omladékaira talált, a melynek regényes vidéke oly igen alkalmas volt
az ő busongásra hajlandó lelke ábrándozásának és sóhajtozásának
táplálására. Igaz ugyan, hogy e helyen soha vár nem állott, hanem
réges-régenten valami gazdasági épületek voltak, juhaklok, istállók,
vermek és pinczék, a miket utóbb azonban nem használtak többé, s a
puszta falakat átadták az enyészetnek. Don Quijote azonban
vár-omladékoknak nézte őket, s ha már kalandok nem kerültek, legalább
annyiban talált kárpótlást, hogy ide-ide lovagolt e romok közé,
Rocinantet odakötötte valami fa derekához, maga pedig bement az
omladványok közti térségbe, leült valami tégla vagy kőrakásra s ott
sóhajtozott elbűvölt Dulcineája után, néha egy-egy epedő verset
körmölgetve térdein, néha pedig sóhajtva akkorákat, hogy az ingó-bingó
romfalakat majd magára szakasztotta keserves fohászkodásaival.

Ezen kirándulások aztán úgy szólván mindennaposakká lettek, s így
történt, hogy azon gyászos éjszakára következő reggel is, mikor Sancho a
mélységbe sülyedett, Don Quijote szokása szerint sebes nyargalvást vagy
is más szavakkal igen csendes léptetve ismét megjelent a romoknál.
Leszállt Rocinanteról, a ki ezt az irgalmasságot majdnem mindig csaknem
szemmel láthatólag megköszönte, a paripát odakötötte a romok előtt álló
egyik fa derekához, maga pedig határozott léptekkel ment az omladvány
közé, úgy hogy a sok üreg szinte kongott alatta. De most ez egyszer sem
kedve, sem ideje nem volt az ábrándozásra; egészen váratlanul
hajmeresztő kaland gátolta meg abban. Mert alig ült le szokott helyére,
abban a nyomban olyasmit vőn észre, mintha a mélységből alatta valami
jajgató, nyögdelő, panaszkodó emberi hangokat hallana.

– Hah! – kiálta föl talpra ugorva – elkárhozott lélek nyögése-é az
odalent, vagy élő emberé, kit az egykori várúr sötét börtönre vettetett?

S ment azonnal a hang irányában. Léptei kongását odalent bizonyosan
meghallották, mert csakhamar ez a kiáltás hangzék egészen tompán a föld
alól:

– Ki van odafent? Talán valami keresztyén, a ki kész lesz meghallgatni?
Vagy valami irgalmas lovag, a ki könyörülni fog egy elevenen eltemetett
szegény bünösön, egy kikormányzóskodott boldogtalan kormányzón?

Don Quijotenak úgy tetszett mintha Sancho Panza hangját hallaná, a mi
rendkívül meglepte s meg is döbbenté, úgy hogy oly harsányan a mint csak
Isten tudnia adta, lekiáltott:

– Ki van odalent? Ki az a jajgató?

– Ki volna itt más, s ki lehetne a jajgató egyéb – viszonzák alulról –
mint a szerencsétlen Sancho Panza, a ki bűneinek büntetéseül és a maga
vesztire a Barataria szigetének kormányzójává lett s a ki
fegyverhordozója volt a nagyhírű Don Quijote de la Mancha lovagnak.

Minek hallatára Don Quijote csodálkozása mégegyszer akkorává lett s
megrémülése is nevelkedett, mivel az ötlött eszébe, Sancho Panza
bizonyosan meg van halva s lelke ide kárhoztatva gyötrődésre. Ezen
képzelődéstől indíttatva így szóla:

– Kérlek és kényszerítlek mindenre a mire csak igaz keresztyén létemre
kényszeríthetlek, mondd meg nekem ki vagy? És ha gyötrelemre vetett
lélek vagy, mondd meg mit akarsz, hogy érted cselekedjem, mert nekem az
lévén tisztem, hogy segítsem és gyámolítsam azokat a szükségben
szenvedőket, a kik e világon élnek: kötelességem gyámolítani és segíteni
a másvilági szenvedőket is, ha a magok erejéből nem tudnak magokon
segíteni.

– Akkor tehát – viszonzák – nagyságodnak, a ki hozzám szól, az én
uramnak Don Quijote de la Manchának kell lennie, a mint hogy hangjáról
itélve senki más nem lehet.

– Igen, Don Quijote vagyok – viszonzá a lovag – kinek az a tisztem és
kötelességem, hogy élőket és holtakat segítsek és gyámolítsak
szenvedésökben. Épen ezen oknál fogva mondd meg énnekem ki vagy, a ki a
legnagyobb bámulatra keltettél. Mert ha Sancho Panza vagy, az én
fegyvernököm s meghaltál és nem ördögök vittek el, hanem az Isten
irgalmából a tisztító tüzbe jutottál: van a mi anyaszentegyházunknak
elegendő kegyelmi eszköze, gyötrelmeidből kiszabadítani, s én a magam
részéről szolgáltatok neked annyi misét, a mennyi csak vagyonomból
kitelik. Ennélfogva nyilatkozzál tehát végre valahára s mondd meg nékem
ki vagy?

– Esküszöm tehát mindenre – viszonzák – esküszöm mindazok születésére, a
kikére nagyságod csak akarja, señor Don Quijote de la Mancha, hogy én
uraságod fegyverhordozója Sancho Panza vagyok, s hogy soha teljes
világéletemben meg nem haláloztam; hanem igen is elrugtam a
kormányzóságot olyan okok és dolgok mián, a miknek elmondására több idő
szükséges; a mult éjjel beleestem ebbe a verembe, a hol most is kinlódom
szamarammal együtt, a mely bizonyára nem hágy hazugságban, mert nagyobb
igazság okáért csakugyan idelent van énvelem.

És valóban a szamár, mintha csak megértette volna Sancho szavait, e
pillanatban olyan éktelen ordításra gyujtott, hogy az egész barlang
szinte rengett bele.

– Ez Sancho Panza! – kiálta fel Don Quijote – ez a te hangod, én hű
fegyvernököm, vagy is jobban mondva a te szürkédé, a kivel úgy egybe
vagytok kapcsolva a legtisztább szeretet lánczai által, mintha
ikertestvérek volnátok! Dicső tanú, melynek szaváról most ismertem rá
igazán gazdájára. Várj reám itt, mindjárt visszamegyek a herczegi
kastélyba, mely ide közel van s hozok magammal valakit, a ki majd kihúz
a mélységből a hová bizonyosan bűneid büntetésére zuhantál.

– Csak menjen is nagyságod – könyörgé Sancho – s kérem az egy élő
Istenre, térjen vissza mentül hamarább, mert alig tudom már elviselni
ezt az elevenen való eltemetést s majd meghalok félelmemben.

Don Quijote magára hagyta s visszament a kastélyba, hol a herczegpárnak
azonnal elbeszélte Sancho Panza esetét, a min azoknak nem fogyott
csodájuk, bárha bizonyosnak gondolták, hogy a régi gazdasági épületek
vermébe vagy pinczéjébe eshetett. De azt az egyet nem tudták elképzelni,
hogyan hagyhatta oda a kormányzóságot anélkül, hogy eljöttéről őket
előbb valaki tudósította volna.

Végre aztán, a mint mondani szokás: kötelet, kóczot, vittek oda mindent
s egy egész sereg ember nagy ügygyel-bajjal még is csak kihúzta a
szamarat meg Sancho Panzát ama setétségből a napvilágra.

Don Quijote egészen meghatottan ölelte meg a föld alól porosan,
piszkosan elékerült kormányzót s ujra azt kérdezte tőle: hogyan s mikép
jutott e rettenetes helyzetbe.

– Nagy sora van annak, uram – viszonzá Sancho, – a mit most hevenyében
nem lehet itt egy két szóval elmondani. A herczeg úr ő kegyelmességéhez
sietek, ott számot adok majd minden tettemről, vettemről, s akkor
nagyságod is tudomást fog az egészről vehetni.

Ezzel aztán nagy csapat gyerektől, embertől környezve elindultak a
kastély felé, a hol a herczeg és herczegné az egyik csarnokban várták
Don Quijotet és Sancho Panzát. Ez utóbbi azonban nem akart addig a
herczeg elé menni tisztelkedésre, a míg szamarát jól el nem helyezte az
istállóban, mert a mint mondá, igen rosz éjszakát töltöttek abban a
fogadóban, a melybe a mult éjjel nem annyira be mint leszállottak. Mikor
azonban a szamár el volt már látva, akkor gazdája tüstént fölment a
hódolásra, s midőn a főuraság elé érkezék, térdre borúlt és így szóla:

– Én, kegyelmes uraim, méltóságtok kivánatára s anélkül, hogy magamnak
rá valami érdemem lett volna, elmentem méltóságtok Barataria nevű
szigetét kormányozni. Üres zsebbel mentem oda, üres zsebbel tértem
vissza is, se nem nyertem, se nem vesztettem. Jól kormányoztam e vagy
sem, elegendő szemtanú látta, ám azok valljanak a mit akarnak. Kétes
dolgokat felderítettem, pörökben ítéltem s majd éhen haltam, minthogy
így akarta a tirteafuerai születésü doktor Pedro Recio, a szigetség s a
kormányzóság udvari gyilkosa, – akarom mondani orvosa. Éjnek idején
ellenség tört reánk s bennünket ugyancsak megszorított, de a mint a
szigetbeliek mondják diadalmasan megszabadultak tőle, még pedig az én
karomnak hősisége által; úgy adjon nekik az Isten üdvösséget, a hogy
igaz a mit állítanak. Szóval, ezen idő alatt megismerkedtem minden
teherrel, kötelességgel, a mi a kormányzósággal együtt jár, s úgy
találtam az én vállam nem birja meg; nem az én erőmhez illő, nem az én
eszemhez való. Azért tehát előbb semhogy a kormányzóság engem vetett
volna le a hátáról, levetettem inkább a kormányzóságot én s tegnap
reggel úgy hagytam el a szigetet, a hogy találtam; most is az minden
utczája, minden háza és fedele, a mi akkor volt a mikor én beléptem.
Kölcsön senkitől nem kértem, senkit én ki nem fosztottam; s ámbár
feltett szándékom volt egy pár üdvös rendeletet kiadni, még sem adtam,
mert attól féltem úgy se fogják megtartani; így aztán akár kiadjuk, akár
ne adjuk ki, mindegy kutya. A mint már mondottam, a szigetet úgy hagytam
oda, hogy senki más el nem kisért csak az egy szamaram; beleestem egy
gödörbe, abban mind előbbre másztam, míg ma reggel napvilágnál
rábukkantam a kijárásra, csakhogy ez még se ment valami könnyen, úgy
hogy ha az ég irgalma oda nem hozza a gazdámat, Don Quijote urat, ott
vesztem volna a világ végéig. Szamaram ordított, uram rám ismert,
kötelet hoztak, minket kihuztak, s most itt állok kegyelmes herczeg uram
és herczegné asszonyom előtt. Ime itt van kormányzójok Sancho Panza, a
ki csupa tiz napig tartó kormányzósága alatt azt a belátást szerezte:
nem ér az egy hajító fát se, nem csak valami szigetnek, de magának az
egész világnak is kormányzója lenni. Ezen oknálfogva, csókolom
méltóságtok kezét lábát, de a mint a gyerek-játékban mondják: „Hess el
innen, én oda!“ ugrom egyet én is a kormányzóságból s megint visszatérek
gazdámnak Don Quijote urnak szolgálatába, mert ha ugyan verejtékemmel
eszem is kenyeremet, de legalább jóllakom s ha jóllaktam, nekem ugyan
mindegy, sárgarépával laktam-e jól vagy császármadárral.

Sancho igy szakasztotta végét hosszú beszédének, melynek folyamában Don
Quijote mindig attól félt, hogy ezrivel lesz majd benne a sületlenség;
de a mint okosnál okosabb szavait hallotta, mindegyre nagyobb
csodálkozással tekintett a jeles férfiura, a ki úgy beszélt, mintha
gyermekkorától fogva mindig a bölcseséget tanulta volna.

A herczeg megölelte Sanchot s azt mondá: lelkéből sajnálja, hogy oly
hamar megvállt a kormányzóságtól; azonban lesz rá gondja, hogy birtokán
más valami állásra juttassa, a mi nem lesz olyan terhes s a mellett
mégis jövedelmezőbb. A herczegné is megölelte s azonnal megparancsolta
lássák el minden jóval, mert csakugyan nagyon meglátszott rajta a
kormányzósága idejebéli koplalás.


XXXII. FEJEZET.

Ujra a kalandok ösvényén.

A mikor már Sancho Panza is megint ott volt oldala mellett, Don
Quijotenak nem volt többé maradása a herczegi kastélyban. Azt képzelte:
nagyon megérzi a világ azt a hiányt, ha ő még tovább is rabja lesz
tétlenül ama véget nem érő mulatságoknak és élvezeteknek, melyekben őt a
kóbor lovagot a herczegpár részesíté; sőt azt is hitte, még az ég is
szigoruan számon kéri tőle valamikor hogyan engedhette át magát a
tétlenségnek és magába zárkozásnak. Ennek folytán egyszer aztán
csakugyan erőt vett magán s azon esdekléssel fordult a herczegpárhoz,
engedjék meg neki, hogy immár eltávozzék, mert lelkiismerete ellen vét,
ha tovább is itt időzik a kényelem párnáján, holott néki ott van igazi
helye a kalandok ösvényén.

A herczegpár a legszívesebben tartóztatta, mert igen szerették az egy
kóbor lovagság bolondságán kivül, minden más tekintetben nemes és
kellemes társaságát; azonban hiába volt minden marasztás s így a
távozásba bele kellett egyezni. Don Quijote forró köszönetet mondott a
szíves fogadtatásért, hálát azon sok jóságért, melylyel elhalmozták, s
másnap reggel teljes fegyverzetében, pánczélosan robbant ki a kastély
udvarára, hová Sancho Panza is kivezette szamarát, még pedig a mint
látszott, arczán olyan örömnek és vidámságnak kifejezésével, a milyen
kormányzósága egész ideje alatt soha sem volt rajta látható.

S mi okozta ezen vidámságot? Talán ő is annak örült, hogy megint a
kalandok ösvényére térnek? Megsugjuk a szíves olvasónak, hogy a hű
csatlós örömét bizony nem ez okozta, hanem az, hogy elindulások reggelén
a herczegné egyik komornája egy aranynyal telt erszényt adott át
Sanchonak, a mit a herczegné küldött utiköltségül, illetőleg pedig
kárpótlásul azért a sok bohó tréfáért, a mit az uraság mulattatására,
magoknak e két kalandos emberrel megengedtek. Sancho azonban egy cseppet
sem törődött vele miért s miért nem adták, elég az hozzá, hogy adták, s
hogy a tömött erszény az övé volt, melyet ezen pillanattól kezdve mindig
ott a szívén hordott és szorongatott.

A kastély egész népessége kijött az udvarra nyiló tornáczokra, maga a
herczeg és herczegné kézzel és kendővel intett bucsút, a többiek
fenszóval kiáltottak „szerencsés utat, sok kalandot és fényes
győzelmeket“ a lovagnak, ki most fejét mély hódolattal meghajtá, köszönt
először a herczegnének, aztán a herczegnek, aztán minden többieknek,
majd megrántá Rocinante kantárát, s a szürkéjén ülő Sancho kiséretében
kirobogott a várudvarból s utját egyenesen Barcelona felé irányzá.

A mint megint a nyilt mezőségre jutottak, Don Quijote úgy érzé, hogy
most van igazán elemében s lelkében egészen ujjászületett, hogy ismét
folytathatja lovag tiszte teendőit. Odafordult Sanchohoz s így szóla:

– A szabadság, Sancho egyike a legdrágább adományoknak, a mit az egek az
embereknek ajándékoztak; ahhoz még csak hasonlítani sem lehet azon
kincseket, melyeket magába a föld zár vagy a tenger rejteget. A
szabadságért, mint a becsületért bátran koczkára lehet, sőt kell is
tenni az életet; míg ellenben a rabság meg a legnagyobb
szerencsétlenség, a mi az embert érheti. Azért említem ezt Sancho, mert
magad is jól láttad, milyen kényelemben s bőségben usztunk e kastélyban,
a melyből im eltávozánk, s mindamellett én ez ízes lakomák és üditő
italok közepette is úgy éreztem, mintha az éhség kinjait kellett volna
szenvednem, mert nem élvezhetém oly szabadon, mint akkor élvezém vala,
ha az enyimek lettek volna; boldog az, a kinek az ég juttatott egy falat
kenyeret, de úgy hogy érte senki más iránt, csak az egy ég iránt van
hálára kötelezve.

– De mindamellett – jegyzé meg Sancho – a mit most nagyságod mondott,
nem volna rendin, ha mi nem éreznénk háladatosságot azért a kétszáz
tallérért aranyban, a mit egy zacskóban a herczegné asszony komornája
nyomott nekem a markomba, s a mit szíverősitőül s búfelejtő gyanánt itt
hordok a szívem fölött minden eshetőségre, mert nem akadunk ám minden
lépten-nyomon kastélyokra, a hol bennünket megvendégelnek, hanem
néha-néha olyan fogadókra is bukkanunk, a hol jól ellazsnakolnak.

Kóbor lovag és fegyvernöke ilyen s ehez hasonló beszélgetés közben
folytatták utjokat, a midőn valami egy mérföldnyi haladás után azt
látták, hogy egy zöld gyepes rétecskén, a földre terített szüreiken,
tiz-tizenkét parasztember ül és falatozik. Mellettök olyas fehér
vászonlepedő félék voltak, a mikkel valami alattok lévő volt leborítva.
A lepedők csucsosan feszültek ki s csoportonként valának elhelyezve.

Don Quijote odaléptetett a falatozókhoz s előljárójában udvariasan
köszöntvén őket, megkérdezte tőlök, mi van ezek alatt a vászonlepedők
alatt.

Az egyik ember így felelt:

– Ezek alatt a lepedők alatt, señor, egy pár dombormívű faragott kép
van, a mik a falunkban épített oltárhoz kellenek; azért visszük
letakarva, hogy szinöket ne veszszék s azért vállon, hogy el ne
törjenek.

– Ha megengednék – viszonzá Don Quijote – nagyon szeretném megnézni,
mert az olyan képek, a miket ilyen nagy gonddal visznek, bizonyára igen
szépek lehetnek.

– De még milyen szépek! – felelt egy másik – s nagyobb igazság okáért
még azt is megmondom mibe kerültek, mert nincs közöttök egyetlen egy se
a mi ötven aranynál olcsóbb lett volna; s hogy nagyságod is
meggyőződjék, hogy igazat mondtam: várjon kissé, s mindjárt
meggyőződhetik róla a saját szemével.

Ezzel, félbeszakasztva étkezését, felállt s levette a lepedőt az első
faragványról, mely szent Györgyöt ábrázolta lóháton, lábainál az
összetekerődző sárkánykígyó a torkán átütött dárdával, oly rettenetes
módon, a mint rendesen festeni szokták. Az egész kép szinte vakított az
aranytól.

Minek láttára Don Quijote ezt jegyzé meg:

– Ez a lovag egyike volt a legjelesebb kóboroknak az egész mennyei
hadseregben. Don San Jorjenak nevezték s dicső nevéhez ezer meg ezer hős
kaland fűződik. Lássuk a másikat.

Az ember leleplezte: az meg Szent Mártont ábrázolta lóháton, a mint a
köpenyegének felét odaadja a szegény embernek. Alighogy Don Quijote
meglátta azonnal így szóla:

– Ez a lovag is a keresztyén kalandorok közé tartozott, csakhogy azt
hiszem, nála nagyobb volt a bőkezűség mint a bátorság, a mit abból is
láthatsz, Sancho, hogy a köpönyegét megosztja a szegénynyel s odaadja
neki a felét. Akkor azonban bizonyosan tél lehetett, mert különben, a
mily könyörületes volt, bizonyosan az egészet adta volna oda a
szegénynek.

– Nem az lehetett az oka – jegyzé meg Sancho, – hanem bizonyosan az,
hogy ő is a példabeszédhez szabta magát, a mely azt mondja: „Vigyáznod
kell, de nagyon is, hogy jusson is, maradjon is.“

Don Quijote elmosolyodott s a harmadik takaró föllebbentését kérte, mely
alatt Spanyolország védszentjének képe volt lóháton, kezében véres
karddal mór csapatokat legázolva s fejökön tapodva. A mint Don Quijote
ezt megpillantá, így szóla:

– Ez is igazi lovag, még pedig a Krisztus seregéből. Neve Don San Diego
Matamoros (mór-ölő) s egyike volt a legbátrabb szenteknek és lovagoknak,
a kik valaha e földön éltek s most mennyben vannak.

Utána megint egy másikat lepleztek le, a mely szent Pált ábrázolta,
mikor a lováról lebukik, mindazon körülményekkel egyben, a miket
fordulása jellemzésére szoktak az oltárképekre festeni.

S a mint Don Quijote látta, hogy e kép szakasztott olyan, mint az
eleven, így szóla:

– Ez a maga idejében a mi urunk istenünk egyházának legnagyobb ellensége
volt, azután pedig oly hatalmas védelmezője, a milyen többé soha se
lesz. Élte folytában kóbor lovag, még halálában is igazi szent,
fáradhatatlan munkás az úr szőlőjében, a népek tanitója, kinek a
kereszténység oly kimondhatatlanúl sokat köszönhet!

Több kép ezeken kivül nem volt már, a miért is Don Quijote azt mondá,
takarják be ujra; aztán így szólott vivőikhez:

– Jó jelnek tartom, atyámfiai, hogy azt láttam, a mit láttam; mert ezek
a szentek és lovagok is annak éltek, a minek én élek – a
fegyverviselésnek. Csakhogy közöttünk az a különbség: hogy ők szentek
voltak s isteni módon harczoltak, én meg bűnös vagyok s emberi módon
harczolok. Ők az eget vivták ki karjok erejével, – míg, én hogy mit
vívok ki az én fáradalmaimmal, azt mind ez ideig nem tudom bizonyosan.
Hanem szabadulna meg csak az én Dulcinea del Tobosom szenvedéseitől,
hogy sorsom enyhülne, s értelmem világa felderülne: akkor meglehet, én
is jobb útra téríteném lépteimet, mint a melyen most haladok.

– Ugy adja isten, s veszszen rajt az ördög! – jegyzé meg Sancho e
szavakra.

A paraszt emberek épen úgy csodálkoztak egész alakján, mint szavain,
bárha felit se értették mit akart velök mondani. Falatozásukat
elvégezték, vállokra vették képeiket s Don Quijotetól búcsút véve,
tovább folytatták útjokat.

Sanchonak megint úgy tetszék, mintha urát soha se ismerte volna; annyira
bámult tudományán, hogy azt hitte, nem lehet a világon olyan történet
vagy esemény, a mi gazdájának a kis újjában ne volna, s benne ne lenne a
fejében. Majd így szóla:

– Igazán, kedves uram, ha ezt is kalandnak lehet nevezni, a mi velünk
most történt, akkor ez a legkellemesebb és legtisztességesebb kalandok
egyike mindnyája között, valahányra csak barangolásunk folytában
akadtunk. Ebben legalább se meg nem raktak, se ránk nem ijesztettek, se
kardot nem rántottunk, se a földre nem teremtettek, de még csak meg sem
éheztünk mellette. Hála a jóságos istennek, hogy azt is meghagyta érnem,
hogy ezt a tulajdon két szememmel megláthassam.

– Az életben a jó a roszszal vegyül – jegyzé meg Don Quijote – mint a
hogy nap és éj egymást fel szokták váltani. Bölcs volt a mindenható,
hogy úgy intézte az emberek sorsát, hogy az örömet aggodalom, s az
aggodalmat megint öröm váltsa fel; mert valamint az se lenne jó, ha
mindig folytonosan csak éjjel, vagy mindig folytonosan csak nappal
volna: ép úgy a folytonos öröm elbizakodottá tenné az embert, a
folytonos aggódás pedig kétségbeesetté. Ugy van tehát helyén, hogy a jó
roszszal vegyüljön.

Ez aztán elegendő beszédtárgyat szolgáltatott s folytatták is a
beszélgetést felőle, míg egy váratlan esemény nem szakasztá félbe, – a
miről a következő fejezetben akarunk megemlékezni.


XXXIII. FEJEZET.

A selyemruhás pásztortársaság.

Azon út mellett, a melyen lovag és fegyvernöke haladtak, gyönyörü árnyas
erdőség terült, s annak sűrű lombjai mintegy hívogatólag intének a
vándoroknak, hogy a napnak mindegyre égetőbb heve ellen az ő árnyukban
keressenek menedéket s az alatt folytassák útazásukat. Betértek tehát az
erdőbe s ime Don Quijote a nélkül, hogy tudta volna hogyan s mikép:
egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami zöld hálószövetbe
keveredett belé, mely a fák között volt kifeszítve. El sem tudta
képzelni, mit jelentsen e tünemény, s így szóla Sanchohoz.

– Ugy látszik, Sancho, ez a behálózás olyan különös kalanddá fogja
kinőni magát, a milyenről nem is álmodunk. Akármi legyek, ha nem az
üldöző varázslók akarnak ezzel behálózni s útamat állani. Én azonban
tudtokra adom, hogy ha ez a háló e helyett a zöld fonál helyett, a miből
kötve van, a legkeményebb gyémántból volna is: még akkor is úgy
szétszaggatnám, mintha gyékénykákából vagy pamutszálakból volna.

De a mint előbbre akart hatolni s az egész hálót össze-vissza szakgatni,
a fák mögül egészen váratlanúl két fiatal pásztorleányka termett előtte,
a kik tetőtől talpig selyembe s aranynyal himzett ruhába voltak öltözve.
A váratlan, kedves jelenség Sanchot bámulásra, Don Quijotet a legnagyobb
meglepetésre gerjesztette, mert ilyen díszes öltözetü pásztorleányokat
csakugyan nem láttak még soha életükben. El sem tudták képzelni, kik
lehetnek, s Sancho nem késett megjegyezni:

– Ha a pásztorleányok ilyen selymesek, akkor a nyáj, a mit ezek őriznek,
legalább is bársonygyapjas lehet bizonyosan.

A leánykák az első tekintetre megdöbbentek ugyan az érkezettektől, az
egyik azonban csakhamar nekibátorodva, nyájas, szelid szóval e kérelmet
intézte Don Quijotehoz:

– Álljon meg, lovag úr, s ne szakgassa szét, kérem, hálóinkat, a
melyeket nem azért feszítettünk ki, hogy nagyságodat akadályoztassuk,
hanem csupán a magunk mulatságára. S minthogy tudom ugy is meg fogná
kérdeni miért feszítettük, s mi kik vagyunk: nehány rövid szóval azonnal
elmondom. Egy szomszéd faluban, mely alig két mértföldnyire fekszik
innét, a hol sok úri család s előkelő, gazdag nemes emberek laknak: sok
barát és rokon összebeszélt, hogy leányaikkal, nejökkel, fiaikkal,
barátaikkal és rokonikkal egyben, jőjjünk össze mulatságra mindnyájan e
helyen, melynél kellemesebb s kiesebb fekvésü az egész környéken sincs,
s teremtsünk itt egy új pásztor-Arkadiát, melyben a hölgyek
pásztorleányoknak, az ifjak pedig pásztoroknak öltözzenek. Betanultunk
egypár pásztori színdarabot is, a mit itt akarunk majd eljátszani. Csak
tegnap óta vagyunk e helyen, és sátrakat vertünk ezen fák alatt egy dús
vizű csermely partján, mely az egész vidék mezőségét termékenyíti. A
mult éjjel azért feszítettük ki e hálókat a fákra, hogy az együgyü
madárkák, a mi zajongásunktól felriasztva, ezekbe majd beléjök
keverednek. Ha nagyságodnak kedve van vendégünk lenni, a legnagyobb
örömmel és legszivesebben látjuk, mert ezen a helyen és ezen a tájon
mostanában semmi helye a bánatnak és komorságnak.

Elhallgatott s nem szólt többet. Don Quijote azonban a legudvariasabb
hangon így válaszolt:

– Igaz lelkemre mondhatom, kedves kisasszony, ha maga az erdőségnek
legszebb szavu fülemiléje hangicsált volna is, annak édes zengedezése
sem lehetett volna kellemesebb az én füleimnek, mint kegyességednek
nyájas megszólítása s szíves meghivása. A tervezett mulatságról csak
dicséretet, a hizelgő meghívásért csak hálás köszönetet mondhatok. Ha
valamiben szolgálatukra lehetek, parancsoljanak velem, s bizonyosak
lehetnek felőle, hogy engedelmeskedem, hiszen tisztem épen az, hogy
mindenki iránt hálás, mindenkinek jóltevője legyek, főleg az olyan
előkelő személyiségeknek, a milyennek nagyságodat is láthatom. S ha ez a
háló, a mely hihetőleg csupán csekély térséget fog el, a föld egész
kerekségét bekerítené: inkább új világokat keresnék föl én útam
folytatására, csakhogy ezt szélylyel ne szakgassam. S hogy ezen
látszólagos túlzásnak némi hitelt szerezzek, ime tudja meg, bájos
pásztor-kisasszony, hogy a ki ezen igéretet tette, senki egyéb, mint Don
Quijote de la Mancha, ha ugyan nagyságod e nevet hallotta már valaha.

– Jaj, kedves lelkem barátném! – kiálta fel a másik pásztorleány –
milyen nagy szerencsében részesültünk! Látod ezen urat itt előttünk?
Tudd meg, ez a legbátrabb, legderekabb s legudvariasabb lovag a világon,
ha ugyan igazat mond a történet, mely hős tetteiről nyomtatásban
megjelent, s melyet én magam is olvastam. S fogadni mernék, hogy ez a
derék ember, a ki vele van, ez ama bizonyos Sancho Panza, az ő
fegyvernöke, a kinek tréfái ritkítják párjokat.

– Szent egy igaz – szóla közbe Sancho – én vagyok az a mulattató
fegyverhordozó, a kit nagyságod említ, ez az úr meg az én gazdám, az a
Don Quijote de la Mancha ő maga, kiről a történet szól és megemlékezik.

– Jaj kedves barátném, – mondá a másik – kérjük őket, hogy maradjanak,
mert tudom, hogy maradásuknak szüléink és testvéreink, szóval az egész
pásztortársaság, kimondhatatlanul megörülne. Én is ugyan azt hallottam
hősiségökről s mulatságos voltukról a mit te említettél, s úgy tudom,
hogy valamint Don Quijote urnál nincs hősibb, bátrabb lovag a föld
kerekségén: viszont drága menyasszonya Dulcinea del Toboso kisasszony
meg oly tökéletes szépség, hogy párja sincs az egész világon.

– Volt! – sóhajtá Don Quijote a faágakat meglebbentő keserves
sóhajtással, – de most el van bűvölve! S épen ezért, mert e gyászos
esemény engem számkivet minden olyan helyről, a hol a vidámság ül
ünnepet: ne fáraszszák magokat, hölgyeim, azzal, hogy engem
tartóztassanak; az én hivatásom szigorú kötelességei, s azok mellett
szivem mostani gyásza, sehol sem hagynak nyugton engemet.

E közben a négy együttállóhoz, az egyik lányka fitestvére érkezett oda,
a ki szinte pásztornak volt öltözve, még pedig ép oly pompásan és
gazdagon mint a pásztorleányok. Ezek elmondák neki, hogy a kikkel
szemközt áll, az egyik a bátor Don Quijote, de la Mancha, a másik pedig
Sancho, fegyvernöke, a kiket hírből bizonyára ismer immár, minthogy
történetöket olvasta.

Az illedelmes pásztor üdvözlé Don Quijotét, a legszívesebben kérte,
marasztalta, s hívta látogassa meg sátorában, mihez a pásztor leánykák
is ujabban kérelmökkel csatlakozván, de még Sancho ís azt erősítvén,
hogy igazán nemes lovaghoz nem illő embertelenség s udvariatlanság lenne
ilyen szíves meghívást visszautasítani: Don Quijote végtére is kénytelen
volt engedni, s így a kifeszített hálót megkerülve, fegyvernökével
együtt a pásztortársaság mulató helye felé indult.

Nemsokára megkezdődött a hajtás, s a hálóba sok különféle madárka akadt
bele, melyek a háló zöld színe által elámitva, épen abba a veszedelembe
jutottak bele, melyet el akartak kerűlni.

Valami harmincz személy jött össze e helyen, a kik mind fényes ruhában
pásztoroknak és pásztorleányoknak voltak öltözve, s egy pillanat alatt
valamennyien értesítve lőnek a felől, hogy Don Quijote és fegyvernöke
itt vannak, a minek szerfölött megörültek, minthogy történetükből
ismerték már őket.

Mind a sátorokhoz gyülekeztek, a hol az asztalok terítve valának már
tisztán, dúsan és gazdagon. Don Quijotét a főhelylyel tisztelték meg,
mindenek szeme rajta függött s mind csodálkoztak látásán.

Végre aztán mikor az ebédnek vége lett, Don Quijote nagy nyugodtsággal
fölemelte szavát s így szóla:

– Mindazon főben járó bűnök között, a miket az emberek el szoktak
követni, bárha némelyek a kevélységet tartják a legnagyobbnak: én
részemről a hálátlanságot tartom annak, mely állításom bizonyságául arra
hivatkozom, azt szokták mondani: a pokol háladatlanokkal van tele. Ezt a
bűnt, a mennyit csak erőmtől telék, mindig kerülni akartam azon
pillanattól fogva, mióta csak eszemet birom, s ha talán a velem tett
jókat nem tudom is hasonló jótéteményekkel viszonozni: ennek helyében
legalább meg van jó szándékom, hogy viszonozni akarnám. S ha ez nem
elegendő, akkor elhiresztelem a jó tetteket, mert a ki elmondja s
nyilvánosságra hozza a véle tett jókat, az kétségkívül vissza is fogná
fizetni, ha módjában állana. Minthogy én itt is mély hálára vagyok
kötelezve azon sok jóért, a melyben e díszes társaság szívességéből
részesültem, én ezt hasonlóval visszafizetni nem tudom, mert nekem sem
erdőm nincs a hová meghívnám, sem sátram nincs, melyben
megvendégelhetném e szép és barátságos pásztor-csoportot. Puszta szóval
pedig nem elegendő a hálát kifejezni s így én tettleg akarok háladatos
lenni, annyiban, a mennyi tőlem telhetik. Kitelik pedig tőlem az, hogy
kiállok az út kellős közepére, ott maradok állva mátol számítandó két
teljes napig s fenszóval hirdetem és állítom, hogy ezen uraknál és
hölgyeknél, a kik engem itt meghívtak, elláttak, megvendégeltek, egész
Spanyolországban sehol sincsenek nyájasabb, illedelmesebb, udvariasabb
és előzékenyebb pásztorok! A ki tagadni merné, annak vélem gyüjlik meg a
baja, vélem Don Quijote de la Manchával!

A pásztor-társaság e szavak okosan meginduló kezdetén meg sem álmodta
volna, hogy micsoda bolondságon fognak azok végződni, ki a manó is
gondolta volna, hogy Don Quijote azzal akarja meghálálni gazdái
vendégszeretetét, hogy utját állja a békés utasoknak s azokat olyan
vallomásra kényszerítse, a milyenre kényszeríteni akarta s igérte, a ki
pedig netalán ellene merne mondani, azt agyba fejbe verje, szurkálja
kardjával, dárdájával! Kérték is, csitították minden módon, hagyjon föl
e merész szándékával, hiszik ők anélkül is, milyen igaz hálát érez az
igaz szívből nyujtott vendégszeretetért: de bizony falra borsót hánytak,
mert a mit Don Quijote feltett egyszer a fejébe, azt ki is akarta vinni
törik-szakad. Most sem lehetett lebeszélni, mert nagy hevesen felugrott
a székről, elévezettette Rocinantét, felpattant a hátára, pajzsát
karjára ölté, dárdáját kezébe ragadta s egyenesen kirobogott az országut
közepére, mely ott vonult el a zöld mezőség közeliben.

Sancho az ő kedves szürkéjén követte, de utánuk ment az egész
pásztorosdi-társaság is, valamennyien kiváncsian, hogy mire durranik
majd vakmerő és soha párját nem látott fogadás tétele.

Don Quijote az országut kellős közepén állásba helyezkedett, kardot
rántott s a világ négy sarka felé vagdalkozván, nyomban e következő
harsány szavakkal hasította a levegőt:

– Ti utasok és vándorok, lovagok, fegyvernökök, gyalogosok vagy lóháton
járók, kik ez uton szemben jöttök, vagy a következő két napon jönni
fogtok: tudjátok meg, itt áll a kóbor lovag Don Quijote de la Mancha,
azon állítás megvédelmezésére, hogy a világ minden nyájasságán és
udvariasságán, figyelmén és előzékenységén túltesz azon pásztoroké, a
kik e völgyeken és ligetekben jelenleg lakoznak és tanyáznak. A kik
vakmerők az ellenkezőt állítani, azokkal én kelek párbajra, gyalog vagy
lóháton, karddal vagy dárdával vagy akárminemű szabad tetszésök szerint
választandó tisztességes fegyverrel.

Még két ízben ismételte majdnem szóról szóra ezt a nagy hangú kihívást,
de bizony sem éjszakról, sem keletről, sem délről, sem nyugatról egy
árva lélek sem jött, a ki az ellenkezőt állítsa vagy a kihívást
elfogadja.

Don Quijote majdnem belerekedt már a nagy kiáltozásba, a midőn egyszerre
egy egész csoport lovas ember tűnt fel az országuton, a kik közül soknál
lándzsa volt, de mindnyájan egymás mellé sorakozva egy csoportban s igen
sietve közelítettek.

Alighogy ezeket a Don Quijote körülállók megpillantották, mindjárt hátat
fordítottak s messzire eltakarodtak az út szélitől, mert azt gyanították
valami baj érheti őket, ha tovább is itt időznek. Csak az egy Don
Quijote maradt nyugton rettenthetetlen szívvel, Sancho Panza pedig a
Rocinante mögött keresett menedéket.

A lándzsás csapat sebesen közelített s egyikök, a ki legelől jött, már
messziről harsányan rákiáltott Don Quijotera:

– Hordd el magad, ördög adta embere az utból, máskép ezek a bikák
ízzé-porrá zuznak.

– Csak rajta, csőcselék! – viszonzá Don Quijote – félek is én a ti
bikáitoktól, még ha a legderekabbak volnának, a mik valaha a Jarama
partján nevekedtek? Valljátok be, gonosztevők, minden tétova nélkül,
hogy igaz, a mit én itt hirdettem, mert ha nem, ki akkor sikra én
ellenem!

Az ökör-hajcsárnak nem volt már ideje a felelésre, Don Quijotenak sem a
kitérésre, még ha ki akart volna is térni s így tehát az egész csoport
vad bika és a szelidebb előkolomposok s az egész csapat hajcsár és
néptömeg, a kik a csordát közbefogva egy szomszéd város felé hajtották a
másnap tartandó bikaviadalra, mind átmentek Don Quijotén, Sanchon,
Rocinantén meg a szamáron, úgy legázolva mind a négyöket, hogy a porban
fetrengettek.

Sancho össze volt zuzva, Don Quijote alig tudott felocsúdni, a szamár
egészen porhanyóvá puhítva, de még Rocinantenak sem állt legjobb rendin
a szénája. Végre azonban még is csak mind a négyen talpra állottak s Don
Quijote sebes futvást, miközben azonban egyre-másra csetlett-botlott,
utána iramlott a csordának s mindegyre így kiabált:

– Megálljatok, várjatok, silány csőcselék! Egyetlen egy lovag az, a ki
viadalra hív ki benneteket, s ti még is oly gyáván menekültök, mintha
egy egész hadsereg vett volna üldözőbe!

De bizony a csordapásztorok, a kiknek igen sietős volt az utjok, csak
nem áltak meg egy pillanatra sem, s annyiba se vették minden
fenyegetését mint a tavalyi menydörgést.

Don Quijote végre kifogyott a szuszból s inkább haragra gerjedve semmint
boszuját hűtve, leült az utra s ott várta be Sancho, Rocinante és a
szamár odaérkezését. Ezek odaérkeztek, úr és szolgája nyeregbe ültek s
most már bucsút sem kivánva venni a selyem ruhás pásztortársaságtól,
inkább megszégyenülve semmint elégedetten, tovább folytatták utjokat.


XXXIV. FEJEZET.

A ki sokat igér, keveset ád.

Azon a poron és kimerültségen, melybe Don Quijotét és Sanchot a bikák
udvariatlansága[10] taszította, egy átlátszó, tiszta forrás segített,
melyre egy árnyas ligetben akadtak s a melynek partján a két zaklatott
vándor, úr és szolgája, letelepültek, mig Rocinantét meg a szamarat
minden kötőfék és zabla nélkül egészen szabadon kicsapták a legelőre.
Sancho mindjárt tarisznyája éléstárához folyamodott s kiszedett vedett
belőle minden olyast, a mit ő kenyérhez valónak szokott nevezni; Don
Quijote megmosakodott, s a frissítő víz hatására a meglankadt életerő
ujra éledni kezdett. Ő azonban csupa bánatában sem evett, mig Sancho meg
puszta illedelemből sem mert az eledelekhez hozzá nyulni addig a míg ura
nem eszik. A mint végre látta, hogy a lovag annyira el van mélyedve
gondolataiba, hogy egy falatot sem akar szájához vinni, félretett ő is
minden illedelmet s egymás után hányta-vetette szájába a kinálkozó sajt-
és kenyér falatokat.

– Csak egyél, Sancho barátom – mondá Don Quijote – s tartsd fen
életedet, a melylyel te többet törődöl mint én az enyimmel, engemet
pedig hagyj meghalnom gondolataim és szerencsétlenségem nyomasztó súlya
alatt. Én Sancho, arra születtem, hogy halva éljek, te meg arra, hogy
élve halj. S hogy belásd mily igaz a mit mondottam, gondold meg csak,
hogy énnekem, a kiről könyveket irtak, nyomtattak, a ki hires vagyok a
fegyverviselésben, tetteimben udvarias, a fejedelmek kegyeltje, mind a
világ csodája: végre, végre midőn bátor hőstetteimért érdemkoszorút
reménylék nyerhetni: ime énnekem azt kell ma megérnem, hogy oktalan, vad
barmok lába alá kerüljek s rajtam azok tapodjanak, engem azok
gázoljanak! Ha ezt elgondolom, fogam belevásik, állkapcsom
összecsukódik, karom lelankad s elvesztem minden legkisebb étvágyomat.
Annyira vagyok, hogy éhen tudnám magamat veszteni, a minél pedig halál
egyetlen egy sincs kegyetlenebb.

– Akkor hát – viszonzá Sancho a sebes falatozást félbe sem szakasztva –
nagyságod nem szabja magát ahhoz a példabeszédhez, mely azt tartja: „A
halált Márta, jóllakva várta.“ Már a mi engem illet, nekem csakugyan
semmi szándékom, hogy magam emészszem el magamat; inkább úgy teszek mint
a varga, a ki addig nyujtja a bőrt foga között, a míg odáig nyulik a
meddig s hová akarja. Én is addig nyujtom majd eszegetéssel az életemet,
míg aztán akkor szakad vége mikor az ég akarja. S tudja meg nagyságod,
nincs annál nagyobb bolondság, mintha az ember úgy neki busulja magát
mint nagyságod. Higyjen szavamnak, ha egy-két falatot evett, feküdjék le
erre a zöld pázsitderekaljra, szundítson egyet s mire fölébred, majd
meglássa, hogy egészen fölelevenült.

Don Quijote úgy is cselekedett, mert úgy itélte, Sancho szavaiból nem a
bolond, de inkább a bölcs beszél s így szóla hozzá:

– Óh Sancho, ha te meg akarnád tenni értem, a mit azonnal mondok, mily
sokkal bizonyosabbá lenne az én felüdülésem, s mennyire megenyhülne
bánatom! Ez pedig nem egyéb, mint hogy a míg én jótanácsodat elfogadva
kissé elszenderülök: te addig vonulj egy kevéssé félre s Rosinante
kantárával üss vagy három-négyszázat a hátadra, fogyasztani azon három
ezeret és néhányat, a mit Dulcinea varázsa alóli feloldásért magadra
csapni tartozol, mert igazán nagyon szomorú, hogy az a szegény
kisasszony a te gondatlanságod és hanyagságod miatt még mindekkorig el
van varázsolva.

– No, már erről igen sokat lehetne mondani – jegyzé meg Sancho –
aludjunk most egyet mind a ketten, aztán isten tudja mi s mi nem
történhetik. Tudja, nagyságos uram, nem semmi ám az, hogy az ember csak
úgy hideg vérrel elhusángolja magát s kivált ha az ütések olyan testet
érnek, a mi soványan volt tartva s még soványabban táplálva. Tűrjön
kissé békén Dulcinea kisasszonyom, s mikor meg se álmodná, majd
meglátja, akkor zúdítom magamra az ütések egész záporát; azután meg él
az, a ki meg nem halt, a mivel csak azt akarom mondani hogy én még élek
s él velem együtt az a kivánság is, hogy adott szavamat kész leszek
beváltani.

Don Quijote ezt is megköszönte, azután evett valami keveset, Sancho meg
sokat, majd utóbb mind a ketten szunnyadásra dőltek s egészen a magok
szabadjára hagyták az előttök terülő dús legelőn a két elválhatatlan
barátot és útitársat, Rosinantet és a szamarat.

Meglehetős későcske volt már, mire felpillantottak; azonnal lóra ültek s
gyorsan folytatták útjokat, hogy mentül előbb azon fogadóba érhessenek,
a mely mintegy mértföldnyi távolságban látszott előttük. Fogadónak
nevezzük, mert most az egyszer maga Don Quijote is annak mondta, azon
rendes szokása ellenére, mely szerint minden fogadót várkastélynak
szokott tartani.

Odaérkeztek s megkérdék a fogadóst, kaphatnának-e szállást? Azt nyerték
feleletül, kaphatnak bizony s olyan ellátásban fognak részesülni, hogy a
fővárosban se találnának különbre. Leszálltak s Sancho egy vendégszobába
rakta be holmijokat, melynek kulcsát a fogadós átadta. Barmaikat az
istállóba vezeté, szénát adott nekik s azután visszatért Don Quijotehoz,
ki egy kőpadon ült, s megkérdezte, nem parancsol-e valamit, egyszersmind
nem győzte magában áldani az eget, hogy gazdája most ez egyszer nem
nézte a fogadót várkastélynak.

Eljött a vacsora ideje, bevonultak szobájokba s Sancho megkérdezte a
fogadóstól, mit adhat nékik vacsorára? A fogadós azt felelte: a mit csak
szemök-szájok megkiván, rendeljenek és parancsoljanak akármit, mert az ő
fogadója bőven el van látva a levegő mindenféle madarával, s földi
szárnyas állatokkal s a tenger halaival.

– Olyan sokra nincs szükségünk – viszonzá Sancho – beérjük mi egy pár
sült csirkével is, mert uram keveset eszik, de jót, s magam se vagyok
valami nagyevő.

A fogadós azt felelte, hogy csirkével nem szolgálhat, mert mind elvitte
a héjja.

– Akkor hát süttessen fogadós úr egy tyúkot – monda Sancho – csakhogy
porhanyó legyen.

– Tyúkot, szentséges atyám! – viszonzá a fogadós – igazán, igazán
mondom, ötvenen felül küldtem be tegnap a városba eladni; azonban tyúkon
kívül tessék akármit parancsolni.

– Akkor hát csak lesz talán borju- vagy kecskehús?

– Jelenleg itthonn épen nincsen – felelt a fogadós – elfogyott egészen;
de a jövő héten annyival szolgálhatok, a mennyi csak kell!

– Azzal ugyan nagyon jól lesz segítve a mi bajunkon – viszonzá Sancho –
de hát ha ebből a sok nincs-ből a kevés van-t levonjuk, valami kevés
szalonna meg tojás ugy-e mégis csak marad?

– Az isten szerelmére! – felelé a fogadós – de csak rosz emlékező
tehetsége van az én kedves vendégemnek! Ép az imént mondtam, hogy
tyúkból, csirkéből egészen kifogytunk, hogyan kivánhatja tehát, hogy
tojásunk legyen? Tessék más valami finom eledeleket parancsolni, s
hagyjunk minden ilyes tyúkfélét.

– Ne tereferéljünk, lánczos-lobogós adtát is! – kiálta fel Sancho
türelmét vesztve – mondja ki fogadós úr kereken, mit adhat, s hagyjuk
ezt a sok szószaporítást.

– Tisztelt vendég úr – viszonzá a fogadós – a mivel igazán és valóban
szolgálhatok, az egypár marhaköröm, a mi beillik borjulábnak, vagy
borjuláb, a mi beillik marhakörömnek. Ez főve van, borssal, hagymával,
szalonnával, s olyan, hogy mindegyre azt kiabálja az emberre: „egyél
meg, egyél meg!“

– Enyim, e szempillantástól fogva! – mondá Sancho – és senki más hozzá
ne merjen nyúlni, jobban megfizetem én mint akárki, mert semmi se
lehetne jobban ínyem szerint, mint ez az eledel, azzal pedig nem törődöm
egy cseppet se, lábak-e vagy körmök.

– Senki sem fog hozzányulni, még maga Roque Guinart se! – mondá a
fogadós, a mint azonban ezt az utolsó szót kimondotta, úgy látszék maga
is megszeppent, mert hirtelen összehúzta a nyakát, s fülelve,
hallgatózva körül tekintett, nem hallotta-e meg szavait valaki?

Don Quijote észre vette a fogadós e megszeppenését, s mindjárt sokkal
jobban érdekelte ez az egy név, mint az egész borjuláb vagy marhaköröm,
a miért is azonnal azt a kérdést intézé a fogadóshoz:

– S ki az a Roque Guinart, hogy nevét olyan megszeppenve szokták itt
kiejteni?

– Pszt! – mondá a fogadós még jobban összehúzódva, s jobb keze mutató
újjával megfenyegette Don Quijotet, azután pedig halkan susogva
hozzátette: – nem jó az ördögöt falra festeni, mert megjelenik!

– A dolog mindegyre érdekesebb lesz – folytatá Don Quijote – a miért is
még egyszer azt kérdezem: ki az a Roque Guinart?

– Pszt! – fenyegeté a fogadós újra – csitt, csendesen. Roque Guinart
egy, – egy szabad ember.

– Szabad ember? – kérdé Don Quijote meglepetéssel – én is az vagyok!

Erre meg a fogadós ijedt meg annyira, hogy úgy hátra ugrott, mintha
puskaport gyujtottak volna el az orra előtt.

– Sza-ba-ba-bad em-be-ber?! – hebegé, talán jobban reszketve mint a
Sanchonak igért két marhaköröm kocsonyája – és ide – – itt elakadt s nem
tudta tovább folytatni.

– Ugy látszik, mi félreértjük egymást, fogadós úr – mondá Don Quijote –
mit ért ön a szabad ember alatt?

– Azt, a mi Roque Guinart.

– Igen de hát a manóba is, mi vagy ki az a Roque Guinart?

A fogadós megint körül nézett, azután lábújjhegyen odalépett Don Quijote
mellé, füléhez hajolt és alig hallhatólag susogá:

– Rabló!

– Rabló?! – kiálta fel Don Quijote élénken – hallod, Sancho, rabló! S
itt ezen a vidéken? Akkor lesz kalandunk! Lesz diadalunk!

A fogadós majd vendége száját akarta befogni, majd kulcsolva tördelé
kezeit s kérte, könyörgött és rimánkodott, ne beszéljen olyan
fennhangon, mert Roque Guinart olyan ember, a ki három napi járó földre
is meghallja, a mikor róla beszélnek, még ha olyan csendesen mondják is
mint az egérczinczogás. Van annak száz meg száz fegyverese, ki tudja
hány kéme, társa, czimborája, orgazdája, szóval Roque Guinart egymaga
egy egész hadsereg, egy egész ország, a ki elől nem menekszik senki!

– Majd meglássuk! – mondá Don Quijote büszke mosolylyal, azután Sancho
felé fordulva így szóla – nos Sancho barátom, hogy tetszik a kilátás?

– Nekem bizony oly kevéssé – viszonzá Sancho egészen búnak eresztve
fejét – hogy most már akár a marhakörmöt se adják ide, én már egészen
jóllaktam: – de ugyan mi az ördögnek is emlegetnek ilyen gyilkos,
útonállókat este és vacsora előtt?

– Azért emlegetik – viszonzá Don Quijote, – hogy a világ lássa, mennyire
szükséges az a kóbor lovagrend, a melyhez én tartozom, s mely épen arra
van hivatva, hogy az ilyen rémektől megtisztítsa a világot. Edd meg a
körmödet, Sancho s aztán induljunk. A dicsőség pályája nyílik.

– Ebben a setét éjszakában? – kiálta fel Sancho elrémülten – nem uram,
ilyen istenkisértést nem szabad józan embernek cselekedni! Nappal is
érhet baj, de éjjel meg bizonyosan. Nagyságod megengedte, hogy a
körmöket megegyem, – jó tehát; hozza ide fogadós úr, s én addig eszem,
addig rágom, addig szopogatom minden porczikájokat míg csak nem
hajnalodik.

Még Don Quijote is elmosolyodott Sancho ez ármányos cselfogásán.
Megigérte fegyverhordózójának, hogy ám csak költse el vacsoráját
nyugton, kénye-kedve szerint, s azután feküdjék le, mert hajnal előtt
nem indulnak.

Sancho szívéről nagy kő esett le gazdája e kegyes nyilatkozata után s
most már csakugyan nyugodtabban ült hozzá ahhoz a kegyetlen két
marhakörömhez, a mi abból a nagy bőségből, a mivel a fogadós
dicsekedett, egyedül volt kapható a vendéglőben. Nem is állhatta meg a
furfangos Sancho, hogy mikor másnap reggel útra kelve az éji szállást és
a vacsorát kifizette, azt ne kérdezze búcsuzásképen:

– Nem a „mogyorófavirághoz“ van ez a fogadó czímezve, vendéglős úr?

– Nem az, – viszonzá a fogadós nem értve a czélzást – nincs semmi külön
czime.

– No hát akkor a „mogyorófavirág“ legyen – mondá Sancho.

– És miért? – kérdé amaz.

– Azért – jegyzé meg Sancho hamisan, – mert a példabeszéd azt tartja:
„Ez a világ olyan világ, mint a mogyorófavirág, sokat igér, keveset ád!“

S azzal oldalba ütötte szamarát, s utána koczogott a már jó előre haladt
Rocinantenak.


XXXV. FEJEZET.

Roque Guinart.

A hajnal hüvös volt, a miből azt lehetett következtetni, hogy az lesz az
egész nap is, melyen Don Quijote a fogadóból eltávozott. Úr és szolgája
egészen szótlanul haladtak jó sokáig, de annál sűrűbben tekingetve mind
a ketten jobbra-balra, s a mi különösen nevezetes volt a dologban: mind
a ketten egyet keresve, bár egészen különböző szempontból.

A kit vártak, lestek, figyeltek, az Roque Guinart volt, – a rabló, az
utonálló, a vidék réme.

Don Quijote azért leste, hogy vívni szálljon ellene; Sancho Panza meg
azért, hogy ha csak lehetséges, még idejekorán kereket oldhasson előle.

Roque Guinart azonban nem csak ezen a napon nem tűnt szemökbe, de még a
másod s harmadnapon sem, épen oly örömére Sanchonak, a mily haragjára s
eltitkolhatatlan boszúságára Don Quijotenak, ki a bikákkal történt
szerencsétlen kimenetelü kaland gyászos, megalázó dicstelenségét ezzel
az ujabb diadallal akarta helyre ütni, sőt még emlékezetéből is
kitörőlni. Mennél tovább késett tehát e várva várt alkalom, Don Quijote
annál kedvetlenebbé lett, s már a harmadik napon haragos tekinteteket
lövelt Sanchora. A kalandok híjjának okáúl Sancho lanyhaságát tartotta s
így okoskodott:

– Minden erőmet, minden szerencsémet Dulcineának köszönhetném; igen de
Dulcinea el van bűvölve s nincs hatalma szerencsés kimenetelű kalandokat
hozni elém vándorutamon. S miért van Dulcinea még most is elbűvölve?
Mert Sancho nem akarja megtartani a magára vállalt vezeklést. Minden
bajomnak, szerencsétlenségemnek egyedűl ő az oka. Lesz gondom rá, hogy a
bajon segítsek.

S ezzel megint egy olyan tekintetet vetett Sanchora, mint a sötét felhő
vészjósló villáma. Sancho nem is álmodá mi van készülőben.

Harmadnap tett utjokban Don Quijote szántszándékosan úgy intézte, hogy
éjszakára nem juthattak födél alá, hanem egy sűrű erdőben háltak meg,
mely már akkor is egészen homályos volt, mikor az alkony beálltával
beleléptek.

Sancho máskor is mindig ura közelébe szokott húzódni éjszakára,
mennyivel inkább tehát most, midőn az erdő fáinak homályos sötétsége,
rejtélyes susogása ismét a gyilkos rabló alakját idézték föl lelke elé.
Minden fában egy Roque Guinart-t látott, mindenik mögött egy Roque
Guinart-t gondolt rejtőzni, mindenik ág lebbenésében egy Roque Guinart
lépteinek zaját vélte hallani. Mindazáltal a folytonos utazás fáradalmai
annyira megviselték, hogy előbb-utóbb mégis csak elszunyadt s talán
álmában látta az ébrenlétében folytonosan gyötrő rémes gondolatok
folytatását.

Don Quijote lerakta s egy tölgyfa derekához támasztá minden fegyverét,
azonban Rocinante kantárszíját magánál tartotta s összefonta jó keményre
korbácsnak. Mikor ez készen volt, odalépett Sanchohoz s a sötétben
megtapintotta vállát, hogy a szándéklott vezeklési csapásokat hová
intézze.

– Ki az? Gyilkos! Segítség! Roque Guinart! – ordítá Sancho rémülten
ijedve föl álmából.

– Nem az – viszonzá Don Quijote nyugodtan, – hanem én vagyok itt, urad
és gazdád, Don Quijote de la Mancha. S azért tapintottam meg a válladat,
mert a fejednek nem akarok ártani. Mert tudd meg, Sancho, én fogom
kipótolni a te mulasztásodat, s én korbácsollak meg azonnal, mert
megérdemled. Te csak gondtalanul éled világodat, mig Dulcinea hervad,
kaland nincsen, a szerencse elhagyott bennünket s én elepedek nehéz
bánatomban. Azért tehát, édes fiam, ne is szabadkozzál, hanem jer, s te,
a ki sokszor oly hű fegyverhordozóm voltál, mutasd meg hűséged
teljességét most, hajtsd ide a fejedet, tartsd ide a hátadat, lásd az éj
oly csendes, a fák árnya oly hüves, s minden arra hív fel bennünket,
hogy én ezzel a kantárszíj korbácscsal legalább is kétezeret üssek a
hátadra.

– Még csak az kellene! – kiálta fel Sancho, felugorva fektéből –
maradjon veszteg, nagyságod, mert ha nem: fogadom az élő Istenre,
kiáltok akkorát, hogy még a süket is meghallja. Micsoda bolondság ez, én
rám egy kantárszíj korbácscsal kétezeret akarni ütni?! Azokat az
ütéseket, a miket én elvállaltam nem kényszerítve, nem más kezétől kell
kapnom, hanem magamnak kell önnön jó szántamból magamra vernem. Most
pedig csepp kedvem sincs a korbácsolásra; bánom is én akármire inti és
serkenti nagyságodat ez az erdei magány; engem arra int, hogy aludjam, a
mi pedig az ütéseket illeti, érje be nagyságod azzal, ha szavamat adom
rá, hogy majd ütöm én, majd verem én magamat, a mikor igazán kedvem
tartja.

– A te szavadban, s udvariasságodban nem lehet bizni, Sancho – jegyzé
meg Don Quijote szigoruan, – mert a te szíved sokkal keményebb mint a
kőszikla, mihelyt arról van szó, hogy másnak a javáért csak egy hajad
szála is görbüljön. Én tovább nem várok, én tovább nem türök, én
Dulcineát fel akarom oldani a varázs alól.

S ki tudja mi történik, ha e pillanatban egy pár markos kéz meg nem
ragadja vállon Don Quijotét, egy másik pár pedig Sancho Panzát, a kiket
mindkettejöket nyomban úgy a földre penderítettek, hogy Don Quijote még
a kantárszíj korbácsot is kiejtette jobbjából.

– Meg se mocczanjatok, míg dicső kapitányunk, Roque Guinart elé nem
érkezik – mondá ekkor egy durva férfihang – a ki mozdul, halál fia!

S azzal lovagnak és fegyvernökének kezét hátra köték s odaülteték őket a
földre egymás mellé. Milyen szép csendesen megültek most ott egymás
mellett azok, a kik az immént még olyan ellenséges szándékkal álltak
egymással szemben! Ültek mozdulatlanul, ültek szótlanul, a lovag majd
meghalva szégyenletében, hogy fegyvertelenül találták s nem is védheté
magát, – a fegyverhordozó majd meghalva rémültében, hogy a rabló Roque
Guinart embereinek kezébe került.

A körülöttök felhangzó léptek zajából, most susogót, majd emeltebb hangú
beszélgetésből a két fogoly azt következtette, hogy a rablók jó nagy
számmal lehetnek; újabb ok az aggodalomra, még kevesebb remény a
menekülésre.

Kínosabb éjszakát ennél Sancho Panza még talán kormányzó korában sem
töltött. Bár az ég koromsetét volt, ő mindazáltal azt az ágat is
világosan látta már, a melyre holnap fel fogják akasztani. S mikor ezek
a gyászos gondolatok jutottak eszébe, olyan nagy kedve lett volna sírni,
jajgatni, könyörögni, rimánkodni: de még ilyen esengő hangokra se tudta
kinyitni ajkait féltében.

Végre, végre nagysokára hajnalodott. A kelő nap sugarai áttörtek a fák
sűrű lombsátorán keresztül is, s a reggeli világosság még szomorúbbnak
mutatta a két foglyot, s ezek előtt még rettenetesebbnek a környezetet,
a kiknek hatalmába jutottak. Marczona barátságtalan kifejezésü ficzkók
voltak azok, a kik őket fegyveresen körülvették; egyes apró csoportokban
állottak mellettök, s gyakran gúnyos arczkifejezéssel tekintgettek oda
rájok, s tettek felőlök durva megjegyzéseket.

Egyszerre azonban a rablók mind egy csoportba röffentek össze, minden
zaj, minden susogás elnémult, s mindnyájan merően tekintettek egy
irányba. Azon táj felől nem sokára lódobogás hangzott fel, s kevéssel
utóbb délczeg lovag alakja tűnt elé a fák között. Maga az alak s a
rablóknak irányában mutatott s tanúsított tisztelete s magokviselete az
első pillanatra sejteték, hogy a férfiu senki más, mint Roque Guinart, a
rablófőnök. S csakugyan az volt. Körülbelől harmincz éves lehetett, jól
megtermett, közép nagyságúnál magasabb, tekintete komoly, arcza szine
barna. Hatalmas paripán ült, vasingbe öltözve s körültűzdelve oldalt
pisztolyokkal, tőrökkel, s még azon kivűl derekára övedzett görbe
kardjával.

Éles szemének egyetlen tekintetével meglátott mindent, a fához
támasztott dárdát, pajzsot, kardot, a sovány gebét s a most is nyugton
legelő szamarat, a hosszú lovagot s a gömbölyű fegyverhordozót, még
pedig ezt a kettőt hátra kötözött kezekkel. Ezt azután nem is tudta
megállani szó nélkül.

– Ugyan fiúk – szóla legényeihez tiszta, csengő hangon – mit
gondoltatok, hogy ennek a két ficzkónak kezét hátra kötöztétek, hiszen
talán csak nem féltetek tőlök, hogy erőt vesznek rajtatok? Oldozzátok
fel tüstént, hadd nyujtózzanak egyet az éjszakai pihenés után.

No hiszen köszönte Sancho magában az ilyen pihenést!

Roque Guinart figyelmét nem kerülte el az sem, hogy Don Quijote oly
nagyon levert és szomorú. Közelebb léptetett hozzá s így szóla:

– Ne szomorkodjék, barátom, hiszen nem esett valami vérszopó tigris
körmei közé, hanem Roque Guinartnak jutott hatalmába, a ki kegyelmes is
tud lenni, ha ellenkezőre nem kényszerítik.

– Nem is az búsít – viszonzá Don Quijote – hogy kinek a hatalmába
kerűltem, hogy mi fog itt érni, – hiszen egy halállal mindnyájan
tartozunk; hanem az, hogy olyan gondatlan voltam s fegyvereimet több
lépésnyi távolságra hagytam el magamtól, úgy, hogy embereid minden
ellenállhatás nélkül, fegyvertelenűl fogtak el, nem mint a bátor
ellenség a hős ellenfelet, hanem mint a lyuk szájánál leselkedő gyerekek
a tücsköt. Iszonyú büntetése ez gondatlanságomnak, holott mint kóbor
lovagnak az lett volna kötelességem, hogy pajzsomon háljak s kardommal
takaródzam. Mert tudd meg, bátor Roque, ha lóháton vagyok, dárdásan,
pajzsosan, akkor alkalmasint másképen fordul a koczka, mert azt a dárdát
nem csekélyebb, mint maga Don Quijote de la Mancha pörgette volna.

– Don Quijote de la Mancha! – kiálta fel Roque Guinart egész örömmel –
oh hisz ez olyan nagy szerencse, a minek ki sem tudom eléggé mondani,
mennyire örülök! Don Quijote de la Mancha! A kóbor lovagság virága, a
szükségben szenvedők gyámolítója! Az özvegyek és árvák istápja, az
egyenességek elferdítője, azaz akarom mondani a ferdeségek
kiegyenesítője! Isten hozta señor Don Quijote de la Mancha, legyen
meggyőződve róla, hogy igazán szivesen látott vendégem!

Don Quijote bámult, Sancho Panza pedig közel állt örömében a síráshoz
meg a nevetéshez is. Talán csak nem szokás a rablóknál, hogy ha a gazda
szivesen látott vendég, a szolgáját felakasztassák.

S mi tagadás benne, Don Quijote szivét is az öröm hatotta át; nem
félelme oszlása folytán ugyan, mint Sanchoét, mert ő valóban nem félt
Roque Guinart minden hatalmától sem, hanem büszkeségének azon magasra
emelő öntudatától, hogy ime, az ő hős tetteinek híre még az erdők
homályába, vadonába, még a rablók és útonállók közé ís eljutott.

– Vezérszavamra mondom – szóla a rablófőnök, paripájáról leszállva s
kezét Don Quijotenak nyujtva – ha nagyságod csendesen viseli magát, egy
haja szála sem fog nálam meggörbülni. Maradjon a meddig akar, távozzék a
mikor tetszik, – de legyen meggyőződve, hogy távozását megakadályoztatni
nem, csak sajnálni fogom.

Roque Guinart olyan udvarias beszédű volt, hogy a rablók üldözője, a hős
kóbor lovag Don Quijote maga is ugy tartotta illendőnek, hogy vele a
legudvariasabban beszéljen.

– S honnan ismer nagyságod engemet? – kérdé sokkal nyájasabb hangon mint
a hogy még csak az imént szólt, s e kérdésére – mi tagadás – hős
tetteinek magasztalását várta feleletül.

– Egy igen jó czimborám köszönhet sokat nagyságodnak – viszonzá Roque –
az beszélt sokat a világ leghősebb kóbor lovagjáról, ki az ő szabadságát
is visszaadta, mikor gályarabbá akarták tenni, – azután meg bábjátékának
agyonvagdalt bábjait fizette meg egészen tisztességes s illendő áron.

Don Quijote igen is emlékezett mind az első mind a második esetre, de
hogy ez a kettő milyen összefüggésben álljon egymással, azt sehogy se
tudta elképzelni.

– S ki volt az, ha nevét tudnom szabad?

– Gines de Pasamonte – viszonzá Roque mosolyogva.

– Az az akasztófavirág, a ki az én szamaramat ellopta! – kiálta fel most
Sancho, a kinek szivéből a szamarával történt esemény egy pillanatra még
a félelmet is kiűzte, de csakis egy pillanatra, mert a midőn váratlan
közbeszólására Roque Guinart hirtelen feléje fordult s éles szemével
rátekintett haragosan, Sancho Panzának úgy az inába szállt a bátorsága,
hogy abban a nyomban térdre rogyott s e szavakkal akarta jóvá tenni
rögtön belátott gondatlan kifakadását:

– Engedelmet kérek, elszóltam magamat!

– Ki ez a ficzkó – kérdé most Roque Guinart, megvető tekintetet lövelve
a térdelőre – a ki fülem hallatára akasztófavirágnak meri czímezni az én
barátomat?

– Egy fecsegő – viszonzá Don Quijote – a kinek sokszor eljár a szája, s
a kit utoljára is a nyelve ver meg. Sancho Panza, az én fegyverhordozóm.

– Aha! – mondá Roque megint nyájasabban – Sancho Panza, a ki alatt akkor
négy karóvá lett a szamár, mikor szegény Gines rászorult! Köss csomót a
nyelvedre máskor, ember, – tevé hozzá a főnök – mert ha te csomót nem
kötsz, majd én köttetek hurkot a nyakadra.

No hiszen nem is lehetett ebben az erdőben ettől a pillantott
pillanattól fogva Sancho Panzának csak egy árva szavát is többé hallani.
Roque Guinart jobban tudott neki parancsolni, mint a tulajdon gazdája.

A rablófőnök csakugyan szívesen látta Don Quijotet, megvendégelte, sőt
még azt is mondta, hogy a mult éjszaka igen nyugtalan lévén mindkettejök
számára, pihenjenek le most, aludjanak egyet, s ne féljenek semmitől,
nem fogja őket baj érni, hiszen Roque Guinart és csapatának egy része
vigyáz a világ legelső kóbor lovagjára!

Sőt megtudván azt is, hogy Don Quijote Barcelonába készül: a míg a lovag
aludt, azon idő alatt egy levelet írt s küldött is el egy emberétől egy
barczelonai barátjának, megírva neki benne, hogy lássa szívesen házánál,
s oly pompás mulatságot szerez majd magának s barátainak ezzel a
hóbortos emberrel, hogy jobbat még pénzen sem lehetne vásárolni. Megírta
benne, hogy harmadnapra maga kiséri be Barczelonába a lovagot, s majd
hajnalra kelve, ott fogják találni a tengerparton, a hová jőjjenek ki
érte.

A levél Don Antonio Morenonak volt czímezve Barcelona városába s Roque
Guinart egyik embere vitte el, a ki azonban – nehogy utközben elcsípjék
– átöltözött parasztruhába.

Don Quijotet és Sancho Panzát csakugyan elnyomta az álom, s olyan
különös volt az, hogy a mig a kóbor lovag aludt, – ő a rablók és
gonosztevők réme, a világ legbátrabb ígazságszolgáltatója, a mint ő
képzelte magáról – addig a valóságos rablófőnök ott állt mellette, s
szánalommal nézte azt a sovány testet, azt a beesett ábrázatot.


XXXVI. FEJEZET.

Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába.

Don Quijote két napot és két éjet töltött Roquenál, de ha ugyanannyi
száz esztendeig itt időzött volna is, még akkor sem fogyott volna ki
abból, a mi ez életmód szemléleténél csodálkozását és bámulatát minden
lépten-nyomon felgerjeszté. Itt viradtak meg, amott töltötték a delet,
egyszer menekültek a nélkül hogy tudták volna ki elől, másszor
leselkedtek, a nélkül, hogy tudták volna kire. Egész életök abból állt,
hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanóczára
fujtak, bárha puskával csak kevesen voltak ellátva, a többi mind
karabélyt használt.

Roque az éjet mindig társaitól különválva tölté, olyan helyen a mit
senki se tudott, mert a barcelonai vicze-király igen nagy jutalmat
tűzött ki fejére, úgy hogy ő mindig félt s rettegett, nem bízott
senkiben s attól tartott, hogy a tulajdon maga emberei ölik meg vagy
azok szolgáltatják az igazság kezébe; bizonyára nyomorúlt, fáradságos
élet!

Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don
Quijote és Sancho, hat más rablóval együtt elindultak Barcelona fele.
Roque maga kisérte el a lovagot, hogy semmi baja ne essék.

A tengerpartra Szent-János napja előestéjén érkeztek, későn, s ekkor
Roque megölelte Don Quijotet, sőt még Sanchonak is nyomott egy pár
tallért a markába, kárpótlásúl azon rettenetes félelmekért s
aggodalmakért, melyeket a szegény fegyvernöknek ki kellett állania.

Roque most czimboráival együtt visszatért az erdőbe, vagy ő tudta hová,
Don Quijote pedig a tengerparton maradt s a mint volt, fegyveresen,
pánczélosan, úgy várta be ott a reggelt.

Nem telt bele sok idő s a hajnal már-már pirulni kezdett kelet felé.
Ekkor a város irányából egyszerre sípok és dobok hangja, csengők
csengése s lovagok robogása és dobogása hangzék, a kik úgy látszék
egyenesen a tengerpartnak tartottak. A hajnal helyet adott a napnak,
mely pajzsnál nagyobb kerek arczával lassan-lassanként emelkedett föl a
láthatár legalsó pereméről.

Don Quijote és Sancho minden irányban meghordozták tekintetöket;
megpillanták a tengert, melyet eddigelé még sohasem láttak; roppant
nagynak s téresnek-tágasnak találták, sokkal nagyobbnak mint a Ruidera
tavai, mik a la Manchában láthatók. Látták a gályákat az öbölben,
melyeken a napellenzők félre voltak vonva, s teli lengő, libbenő
lobogókkal, melyek majd a szellőben lengtenek, majd a vízet csókdosák s
legyingették. A hajókon klarinet, trombita, óboa hangzott, a mi közel és
távol kellemes és harczias zenével tölté be a levegőt. A hajók mozogni
kezdének s a síma viztükrön olyas csete-paté félét utánoztak, mintha
tengeri csatát vivnának. Ezen tengeri csatát ugyanis annak emlékezetére
ünneplik Barcelonában minden esztendőben Szent-János napján, mert
hajdanában ezen a napon küzdöttek a spanyol hajók egy diadalmas tengeri
csatát a mórok ellenében az öbölben.

A város felől csillogó ruhában, gyönyörű paripákon fényes lovagcsoportok
robogtak kifelé; a hajós katonák még egyre-másra lődöztek, mire a város
erősségében s kőfalain állók hasonló lövöldözéssel válaszoltak; majd a
nagy lövegek bömbölő dörgése reszketteté meg a levegőt, a mire ismét a
gályák sudárágyúi feleltek.

A vídám tenger, a mosolygó föld, a tiszta ég, melyet csak a lőporfüst
homályosított el néha, mindez együtt és egyszerre elevenséget s
vídámságot öntött és keltett minden emberben. Sanchonak sehogy se fért a
fejébe, hogy azok a nagy szörnyetegek, tudniillik a tengeri hajók,
melyek ott lenn a vízen iregnek-forognak, honnan vették azt a tenger sok
lábokat, vagyis más szóval az evezőket, a miket ő a hajók mozgékony
lábainak nézett.

E közben ama fényes öltözetű lovagcsoport, nagy zajongás és
csatakiáltozás rivalgásával egészen odaérkezett, a hol Don Quijote állt
ámulásba s bámulásba merűlve. Az egyik lovag pedig, az, a kit Roque
tudósított, Don Antonio Moreno, fenszóval így kiáltá:

– Isten hozta városunkba a föld kereksége összes kóbor lovagságának
tükrét, világító tornyát, fény- hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta,
ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát, a kinek hálával tartozunk,
hogy városunkat meglátogatta, s becses jelenlétével, díszére fog válni a
falaink között tartandó lovagjátéknak.

Don Quijote rendkivül meg volt lepetve. Ő igen is tartott számot
dicsőségre, de hogy az egyszerű kóborlovag tiszteletére ennyi fényes úri
lovag seregeljen ki a városból, ennyi zene zengjen, ennyi ágyú dörgjön:
ez mégis felűlmúlta minden képzelődését. A lovagok körül körül
nyargalták őket, s tiszteletökre mindenféle kanyarulatokat tettek, mi
közben Don Quijote a büszkeség mosolyával fordúlt oda Sanchohoz s igy
szóla:

– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Úgylátszik itt is ismernek bennünket!

Ekkor az a lovag, a ki Don Quijotét az imént megszólítá, újra odarobbant
hozzá s mélyen meghajolva előtte, igy beszélt:

– Én Don Antonio Moreno, barcelonai lovag vagyok, s a kóbor lovagság
határtalan tisztelője. Kérve kérem nagyságodat, szerencséltesse szerény
hajlékomat azzal, hogy szálljon meg nálam, hadd élvezzem mentűl tovább
lélekemelő társaságát, s hadd legyen így nekem is valami csekély részem
abban a nagy dicsőségben, melyet nagyságod e mi városunkban kétségkívűl
aratni fog.

Mire Don Quijote így felelt:

– A diadal a jövő kezébe letett s bizonytalan szerencse; de a jelennek
kézzelfogható szerencséje s megbecsűlhetetlen öröme az, hogy a kedvező
sors nagyságod közelébe juttatott, kinek e pillanattól fogva, hódoló
tisztelője és szolgája vagyok. Parancsoljon vélem nagyságod rendelkezzék
szabad tetszése szerint, s én mindenben áthághatatlan törvénynek fogom
tekinteni nagyságod akaratát.

Moreno lovag is épen ilyen kikacskaringózott udvariassággal válaszolt,
intett lovagtársainak, s azzal közre fogván őket, trombita és dobszó
között megindúltak a város felé.

Mily fényes menet! Mily nagy kitűntetés! Mily szivemelő boldogság!

De jaj, a gonosz, a ki minden baj szerzője, – s az utczás gyerekek, a
kik még a gonosznál is gonoszabbak, még is csak meg akarták s meg is
tudták zavarni ezt a pompás bevonúlást.

Két ilyen semmirekellő gézen-gúz, valóságos pokol fajzatja nagy
vakmerőséggel keresztűl tört az ember- és lovagtömegen, s az egyik a
szamár farkát, a másik meg a Rocinanteét emelte föl, s nagy
hirtelenséggel odanyomtak egy-egy jó teli marék szúró tüskét. Azzal
aztán persze úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A szegény
állatok abban a nyomban alig tudtak hová lenni kínjokban ez eddig soha
nem érzett sarkantyútól, behúzták a farkukat, de mennél jobban behúzták,
a tövis annál jobban szúrta, gyötrelmökben ekkor elkezdtek rugdalózni,
kapálózni, hányták-vetették magokat a mig végre gazdáikat szerencsésen
földre teremtették.

Don Quijotét majd megette a méreg, úgy restelte a dolgot; meg kellett
állania az egész diadalmenetnek, körülvizsgálták a paripákat, kutatták
megbokrosodásuk okát, s utóljára is rátalálva, nagy nehezen tudták csak
megszabadítani a tüskebokrétáktól.

Ekkor aztán újra felültek, de most már minden lépten-nyomon, hol az
egyik, hol a másik tekingetett hátra, hogy a gonosz csalárdság ne
ismétlődjék, s a zene és öröm újjongás hangjai között igy vonultak be
Don Antonio Moreno vendégszerető, gazdag házába.


XXXVII. FEJEZET.

Nagyfontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával.

Valamint mindenütt, a hol csak megszállt Don Quijote, úgy Don Antonio
Morenonál is sok mulatságuk volt a házbelieknek és minden ismerősüknek a
la manchai bogaras lovaggal.

Sokszor igazán gyönyörködtek értelmes, szép eléadásán, okos, elmés
megjegyzésein, máskor azonban megint jóízűket kellett nevetni
bohóságának, mihelyest a kóbor lovagság sületlen dolgai kerültek
szőnyegre.

Itt Barcelonában is csak úgy csodálkoztak rajta az emberek, mint másutt
mindenütt, hogyan lehet egy és ugyanaz a férfiu egyben oly értelmes,
másban oly balgatag; itt is ép úgy sajnálták mint mindenütt másutt, hogy
ez a jó és nemes szívü ember, ezen egy furcsaságba mennyire bele van
bolondulva.

A csintalanabbak ennélfogva sok tréfát is megengedtek vele magoknak, a
mik annál nevetségesebbekké lettek, mennél komolyabban vette Don
Quijote. Itt is egészen úgy bántak vele mint valóságos kóbor lovaggal, a
kit mindenki és minden alkalommal ki akart tűntetni, a lovag pedig egész
komolysággal fogadta e hódolatokat s épen ezáltal lett a tréfálóknak
nevetség tárgyává.

Másodnap már az egész Barcelona tudta, hogy a hóbortos lovag Don Antonio
Moreno vendége, harmadnap pedig már a városon kivül is mindenfelé Don
Quijotéról s a véle üzött tréfákról beszéltek. A hová csak ment,
mindenütt megbámulták, s persze – háta mögött jól ki is nevették
szegényt. Szánni lehetett saját maga által készített gyászos sorsát, s
minden jobb érzelmü ember igazán óhajtotta, bár csak ki lehetne
betegségéből gyógyítani. Ezt azonban többen óhajtották, mint a hányan
hitték, hogy lehető legyen.

Kinek volt igaza… előre nem szabad megmondanunk.

Hanem annyi bizonyos, hogy a mióta Don Antonio Moreno élt és gondolkozni
tudott, soha annyira meg nem lepte semmi, mint az a jelenet, melynek
épen az ő háza lett színhelyévé egy napon s épen akkor, midőn egy nagy
ebédelő társaság ült együtt az asztalnál.

Don Quijote most is, mint mindig, az első helyen ült az asztalfőnél, a
szót most is, mint rendesen ő vitte, s a beszéd tárgyát, mint
leggyakrabban, a kóbor lovagság viselt dolgai képezték. Épen arról folyt
a szó, hogy a néhány nap mulva megtartandó lovagjátéknál ki lesz a
győztes s ki fogja elnyerni azon jutalmakat, melyek a diadalmas számára
ki vannak tűzve.

– Ki nyerné el más, mint a mi tisztelt vendégünk Don Quijote de la
Mancha úr! – mondá señor Moreno – s én előre is poharat mernék üríteni
győzelme örömére.

– Isten tudja – mondá Don Quijote s mélyen felsóhajtott – a fegyverek
szerencséje is forgandó, s néha épen azt hagyja el hűtlenül, a kit
sokáig kisért. Multamra nézve nincs miért pirulnom, jövőmet azonban
Isten tudja!

S alig mondá ki e szavakat, majdnem ugyan abban a pillanatban kitárult a
terem szárnyas ajtaja, s az egész ebédelő társaság legnagyobb és igazi
meglepetésére egy tetőtől-talpig pánczélos és sisakrostélyát mélyen
lebocsátott lovag lépett a terembe.

– Itt van! – kiálta fel a sisakos, rostélya nyilásán keresztül Don
Quijotera szögezve villogó szemeit – csakhogy itt van!

Az asztal mellett ülők mindnyájan, ki meglepetve, ki ijedten, de mind
fölugrottak helyükről.

Minek láttára az ismeretlen lovag mélyen meghajtá magát a házi gazda
előtt s ahhoz intézve szavait, így szólott:

– Señor Don Antonio Moreno! Bocsánatot kell kérnem mindenek előtt
nagyságodtól, hogy ily váratlanul, illetlenül s ily alkalmatlan időben
zavarom háza és vendégei szent nyugalmát. De az eskü, melyet tettem, a
lovagrend, a melyhez tartozom, az ügy fontossága, melyben jövök, még
ezen vakmerőséget is ki fogja menteni.

Don Antonio Moreno semmikép sem tudott a dologgal tisztába jönni. Nem
tudta elképzelni, ki lehet e lovag, a kit sem hangjáról, sem
fegyverzetéről fel nem tudott ismerni, és sehogy sem vala képes
tájékozni magát, valami hozzátartozónak tréfája akar-e lenni az egész
vagy pedig csakugyan még egy másik olyan bolond is van a világon mint
Don Quijote.

Ezen kétség között habozva, s ha talán tréfa, azt elrontani, ha pedig
komoly, sérteni nem akarva, így szóla a lovaghoz:

– Mind az eskü, mind a lovagrend, mind az ügy sokkal tiszteltebbek
előttem, semhogy rosz néven venném nagyságod megjelenését. Magam is
lovag vagyok s tudom, hogy lehetnek olyan eskük és olyan ügyek, melyek
ily gyors és határozott intézkedést követelnek. Szóljon, lovag úr
bátran, mi kihallgatjuk.

S azzal Don Moreno intésére a vendégek ismét mind helyet foglalván, az
ismeretlen így kezde szólani:

– Hírűl vettem, hogy egy kóbor lovag, egy bizonyos Don Quijotécska de la
Mancha nagy kevélyen azt hirdeti, hogy az ő menyasszonya Dulcinella del
Toboso a legpáratlanabb szépség a világon. Engem sértett meg ezzel, mert
megsértette hölgyemet, Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de
Mirandát, a ki oly szép, oly gyönyörü, hogy az a Tépázó vagy Toboso még
csak arra sem méltó, hogy a papucsa talpát megcsókolja.

– Sancho! – rivalt föl e szavakra a már is lángharagban forró Don
Quijote – Sancho! Ide Rocinantet, ide pajzsomat, fegyveremet!

S majd hogy keresztül nem ugrott az asztalon a vendégek feje fölött,
hogy ott a hely színén s azon frissiben torolja meg ezt az iszonyu
sérelmet, melynél borzasztóbb lovagot nem érhetett.

Alig tudták lecsillapítani, hogy várja be az ismeretlen szavainak végét.

– Mihelyest ezen vakmerő hazugságról értesültem – folytatá az ismeretlen
– rettentő haragomban azonnal olyan nagy esküdt fogadtam mint Mantua
őrgrófja, hogy addig nem nyugszom, terített asztalról nem eszem, födél
alatt nem hálok, a míg ezt a lovagocskát föl nem keresem, meg nem
találom, ki nem hivom, földre nem terítem s tévedése bevallására nem
kényszerítem. Megesküdtem, hogy akárhol és akármikor találjak rá, ha
reggelinél, ha ebédnél, ha vacsoránál, ha házban, ha templomban, ha
uton, ha nem uton, ha vizen, ha szárazon, – én rögtön kihívom és ha
rögtön el nem fogadja a párbajt s nyomban meg nem küzd velem: négy
trombitással kürtöltetem ki a világ négy sarka felé: hogy a győzelem az
enyim, s nincsen rútabb majom Dulcinella vagy Pulcinella néninél s
nincsen gyávább lovag Don Quijoténál!

– Sancho! – kiálta Don Quijote oly harsány hangon, hogy a terem szinte
rengett bele – Sancho Panza, nyergelj!

Sancho, a ki nevének előbbi kiáltására azonnal besietett a
cselédszobából, látva urának haragtól lángoló arczát s hallva az egymás
között váltott szavakat: csakugyan nem vette tréfára a dolgot, hanem hű
szolgához illően megfordult a sarkán, ki a szobából, le az istállóba s
rögtön felnyergelte Rocinantet, hogy ura parancsára minden pillanatban
készen legyen.

Míg a fegyvernök ennek végzésében odafáradozott, a párbajra hívó lovag
igy folytatta fenn a teremben vakmerő szavait:

– Nyomról-nyomra követtem ezen Don Quijotét. Könnyü volt utána jönnöm,
nem ugyan hőstettei, hanem bolondságai hírének nyomán, mert akármerre
ment, mindenütt annyi hóbortosságot követett el, hogy még a gyerekek is
nevetve emlékeznek rá. Igy tehát nem volt nehéz megtudnom, hogy
Barcelonába jött s bizonyos elhullatott tövis pamatok egyenesen ide
vezettek, a hol csakugyan fel is találtam. Kérdezem tehát ezen
fenhéjázó, elbizakodott, magahitető Don Quijote de la Mancha nevű úgy
nevezett kóbor lovagot: visszavonja-e állítását, be vallja-e láttatlanba
is, hogy Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Miranda százszorta
szebb, mint Dulcinea del Toboso, vagy pedig kész velem a lovagság szabta
korlátok között és törvények értelmében párbajra kelni leveretésig, vagy
ha úgy tetszik életre-halálra?

– Semmi egyébre se vagyok kész – dörgé Don Quijote – mint küzdeni
életre-halálra s fogadom, hogy vakmerőségednek kegyetlenül megadod az
árát.

S azzal indult fegyverkezni.

Don Antonio Moreno s a többi vendégek mind tartóztatták, kérlelték ezt
is, amazt is, elkövettek volna mindent, hogy kibékítsék őket: de egyik
fél oly hajthatatlan volt mint a másik.

Mindössze is annyit tudtak kieszközölni, hogy a párbaj félóra mulva
történjék meg Moreno úr házának téres, tágas udvarán, mely idő elegendő
lesz arra, hogy a két lovag fölfegyverkezzék, ügyét-baját elrendezze, a
pályabirákat megválaszszák, a viadal feltételeiben megállapodjanak s a
szolgák a vivóteret elkészítsék.

Az ismeretlen lovag akkor ujra mélyen meghajtá magát Don Antonio Moreno
felé, üdvözölte – az egy Don Quijote kivételével – a többi jelenlévőket
is mind s azzal eltávozott, Don Quijote is sietett fegyverkezni.

A mig a két lovag távol volt, Moreno úr és háza vendégei mind
összesúgtak, nem ismeri-e közülük valaki ez idegent, s nem az ő társaik
valamelyikének tréfája-e az egész? Azonban csakugyan teljesen ismeretlen
volt mindnyájok előtt s ki nem tudták találni ki s mi lehet.

– Most már benne vagyunk, – mondá a házigazda majdnem kedvetlenűl –
mulattunk a tréfán, tűrnünk kell hát a kellemetlenséget is. Majd
meglássuk mi lesz belőle.

… A félóra még el sem múlt, a pályatér el volt igazítva a Moreno-ház
udvarra nyíló ablakai, csarnokai mind telve kiváncsi szemlélőkkel,
Rocinante a maga teljes soványságában kivezetve az istállóból, Don
Quijote meg a maga egész hosszúságában rajta már a hátán, – fején
idomtalan sisakjával s kezében a rengeteg dárdával: midőn a Moreno-ház
kapúja előtt kürt harsant meg, s a jövő pillanatban gyönyörű, de roppant
erős, megtermett igazi hadi ménen berobbant az ismeretlen lovag, jobb
kezében ő is hatalmas dárdanyéllel, balkarján pedig pánczéllal, melynek
czímere egy csillogó-villogó fényes ezüst hold vala, a melyről a vitéz
épen a „Fehér-Hold“ lovagjának neveztetett.

Most már meg lehetett választani a pályabirákat is s megszabni a viadal
feltételeit. Amazok megválasztása után a Fehér-Hold lovagja így szólott:

– Lovagi kötelességem, jegyesem dicsőségének védelme hozott engem e
helyre. Valld be lovag, hogy nekem van igazam, s akkor megkiméled
magadat a haláltól, valamint engem is azon fáradságtól, hogy éltedet
vegyem.

– Ha azonban viadalra akarsz kelni, s én legyőzlek, nem kivánok tőled
egyéb elégtételt, hanem csak azt, hogy leoldva fegyverzetedet s
felhagyva minden kalandkereséssel: álló egy egész esztendeig vonúlj
vissza és tartózkodjál odahaza, nem nyulva sem kardhoz, sem dárdához,
sem a hadakozás semminemű fegyveréhez. Ezt meg kell ígérned és fogadnod
lovagi becsületszavadra, s akkor hiszek neked, mert kóbor lovag oly
aljas nem lehet, hogy adott szavát megszegje. Ha pedig te győznél le
engemet, szabadon rendelkezhetel életemről, bírd zsákmányúl fegyveremet
s paripámat, azonfelűl pedig hőstetteimnek híre is fűződjék a tieidnek
koszorújához, hogy a mit valaha én tettem, minden ember úgy tartsa és
tekintse, mintha te tetted és végezted volna.

Don Quijotet az ebédlő teremben hallott vakmerő szavak után nem lepte
már meg szerfölött a Fehér-Hold lovagjának e fenhéjázó kihívása.
Szívében elegendő haraggal ugyan, de azért magatartásában teljes nyugodt
méltósággal így válaszolt:

– Fehér-Hold lovagja, kinek hőstetteiről mind e mai napig semmit sem
hallottam: bátran esküvel merném állítani, hogy a magasztos Dulcineát
nem láttad szinről színre sohasem, mert ha láttad volna és van szemed,
bizonyosan nem vetemülsz e kérkedésre, mert az ő egyszeri látása is
meggyőzhetett volna arról, hogy soha sem volt s nem is található olyan
tökéletesség, melyet az övével egybe lehetne hasonlítani. Így tehát nem
akarva épen azt mondani: hazudsz, csupán annyit mondok: tévedsz
állításodban. A mi pedig a kihívást illeti, azt a fölöttünk ragyogó nap
s a köröttünk lévő pályabirák jelenlétében s tanúbizonysága mellett
elfogadom, csupán azon egynek kivételével, hogy győztességem esetén a te
hős tetteidnek híre is rám szálljon. Ezekre nem vágyakozom, mert nem
tudom azt sem, hogy mi fán termett hőstettek azok. Én beérem a magam
hőstetteivel, ám legyenek olyanok a milyenek. Foglalj helyet tetszésed
szerint, foglalok tüstént én is, s a kit Isten győztessé tesz,
Szent-Péter is áldja meg.

S azzal megfordítá Rocinantet, hogy az udvar túlsó végén a támadásra
szükséges távolságban helyet foglaljon. Hasonlóképen tett a Fehér-Hold
lovagja is, s majdnem egy pillanatban fordúltak megint vissza is, hogy
egymással farkasszemet nézzenek.

Most az e végre megkért pályabiró jelt adott a rohanásra.

A lovagok egyszerre sarkantyúzták meg paripáikat, de a Fehér-Hold
lovagjáé sokkal gyorsabb futó lévén a vívótérnek kétharmadán is
átvágtatott addig, a mig a szegény Rocinante csak állóhelyéből is
nagynehezen kiczammogott. Igy aztán oly hatalmas erővel ütött rá a
manchaira, hogy a támadásra nekiszögzött dárda használása nélkül is, a
puszta összerobbanással rettenetes módon földrezuhantatta Rocinanét
lovagostól. Don Quijote olyan hosszan elterűlt a földön, a mennyire csak
kinyúlhatott; Rocinante nemkülönben. Ennek láttára a Fehér-Hold fürge
lovagja, még mindig lóháton, rögtön ott termett Don Quijote mellett, s
dárdája hegyét a legyőzött sisakja rostélyának szögezve így szóla:

– Le vagy győzve, lovag, de még halva is azonnal ha nem teljesíted a
viadal feltételeit!

Don Quijote egészen elkábultan, összezúzva s föl sem emelve sisakja
rostélyát, mintha a sírból szólna, olyan tompa, olyan bágyadt hangon
mondá:

– Dulcinea del Toboso a legszebb hölgy e világon, én pedig
földkerekségen a legszerencsétlenebb lovag, s nem volna rendén, ha
gyávaságom ez igazságot meghazudtolná. Döfj át a dárdával, lovag, s vedd
el életemet, ha már elvetted becsületemet!

– Távol legyen tőlem! – viszonzá a Fehér-Hold lovagja sokkal nemesebben
mint eddigi nyilatkozataiban – éljen, éljen a señora Doña Dulcinea del
Toboso szépségének híre a maga egész teljességében, s én – a mint előre
kikötöttem – beérem azzal is, ha Don Quijote úr visszavonúl falujába egy
esztendőre, s ennek mától számítandó lefolyásáig, semmiféle
lovagkalandba nem keveredik.

– Azt megtartom – nyögé Don Quijote – ha belehalok is fájdalmamban; de
megtartom, mert becsületszavam kötelez rá.

– S én annak meghiszek – viszonzá a Fehér-Hold lovagja – Isten velünk!

S azzal, még minekelőtte valaki szólhatott volna neki, vagy
tartóztathatta volna, a kapu felé fordúlt, köszönt a néző seregnek és
elvágtatott. Don Aotonio Moreno azonban hirtelen utána küldte egy
szolgáját azon meghagyással, megtudja minden áron, hol van a győztes
lovag szállva, mert ő tudni akarja, hogy kicsoda.

Mig a szolga a távozó után odajárt, addig a földre teritett Don Quijotét
fölemelték, sisakja rostélyát felnyiták s úgy tapasztalták, hogy arcza
egészen sápadt, s csak úgy csorog rajta az izzadás. Rocinante is annyira
tönkre volt téve, hogy jó darabig meg se tudott mocczanni. Sancho
egészen búnak eresztette fejét s keserűségében se szó, se beszéd nem
jött ajakára. Úgy látszott neki, hogy a mi történt az puszta álom volt s
az egész jelenet merő boszorkányság. Látta urát legyőzötten s arra
kötelezve, hogy egy álló esztendeig fegyvert nem fog. Hős tettei,
dicsőségének fénye halaványulni látszék előtte s újabb ígéreteinek
reménye úgy eloszlani, a mint a füst eloszlik a szelek szárnyain.

S mikor Don Quijotét fölemelték, hogy karon vigyék ágyba, minden
bohósága mellett a jelenlévők, de még a szolgák is sajnálkozó
tekintettel néztek rá, a hű Sancho Panza pedig csendes zokogással s
könnyes szemekkel segítette vinni szerencsétlenül járt gazdáját.


XXXVIII. FEJEZET.

A legyőzetés után.

A Fehér-Hold lovagja után küldött szolga nem sokára biztos tudósítással
tért vissza gazdájához. Don Antonio Morenonak sem kellett több, hogy
tüstént menjen s felkeresse a diadalmas lovagot. Ez egy közel
vendéglőben volt szállva, hová a látogató épen akkor kopogtatott be
hozzája, midőn sisakját és pánczélját egy inas segítségével levetette
már magáról.

A győzelmes lovagot kissé kellemetlenűl lepte meg az első pillanatra Don
Quijote házigazdájának megjelenése, midőn azonban Moreno úr egész
illedelemmel kért bocsánatot a betolakodásért, a fiatal férfiú
mosolyogva jegyzé meg:

– Csak a kölcsönt adja vissza, señor Don Antonio, mert én voltam a
sokkal vakmerőbb, a ki nagyságod házába oly illetlenül berontottam, a
mit más, rendes körülmények között, meg nem tettem volna egy világért
sem. Most kérek érte ünnepélyesen és igaz szívem szerint bocsánatot.

Don Antonio Moreno e néhány szóból azonnal belátta, hogy itt nem
hóbortos lovaggal, hanem egészen józan, értelmes, tanult fiatal emberrel
van dolga, a kinek előbbi szereplése ezáltal még sokkal érdekesebb s
egyszersmind érthetetlenebb lett előtte.

– Jól tudom uram – folytatá most az ifju, helylyel kinálva meg vendégét
– jól tudom, nagyságod azért jön, hogy megtudja ki vagyok. Nincs miért
titkolóznom, csupán tiszta, becsületes szándékom érdekében azért kell
esedeznem: el ne áruljon nagyságod Don Quijote urnak, mert akkor
teljesen kárba veszett jóakaratú s talán nem is sükertelen fáradságom.
Az én nevem, uram, Carrasco Sámson, s tanuló vagyok a salamancai
egyetemen. Egy faluban lakom Don Quijoteval, a kinek, mint különben
áldott, ritka nemeslelkű jó embernek, bohósága és hóbortossága
mindnyájunkat, a kik csak ismerjük, de főleg engemet, szánalomra
gerjesztett iránta. Mind szerettük volna ez egy bajából kigyógyítani, de
egyikünknek sem sikerült. Végre énnekem az a gondolatom támadt, egyedül
abból lehetne reményleni állapota jóra fordulását, ha az ember rá tudná
venni, hogy legalább is egy évig egészen csendesen és nyugton honn
maradjon s felhagyjon minden hóbortos kalandozással. Hogy erre
rávehessem, valami három hónappal ezelőtt kóbor lovagnak öltözötten
útját álltam. Akkor a Tükrök lovagjának neveztem magamat s az volt a
szándékom, hogy párbajra kelek vele s legyőzöm, de semmi kárt nem teszek
benne, egyedül azt kötöm ki a viadal feltétele gyanánt, hogy a legyőzött
fél vesse alá magát a győztes akaratának. Én – a ki őt előre is
legyőzöttnek gondoltam – azt szándékoztam feltétel gyanánt szabni:
menjen haza falujába s el ne távozzék onnan egy álló esztendeig. A sors
azonban másként rendelte, ugyanis egy szerencsétlen véletlenség folytán
ő győzött le engemet, letaszított lovamról s Isten csodája, hogy
bohóságában életemet nem vette. Szándékom tehát nem sükerült. Ő tovább
ment aztán a maga utján, én meg visszatértem legyőzötten,
szégyenszemmel, nagy haraggal s egészen összezuzva a valóban veszedelmes
eséstől. Mindazáltal feltett szándékom nem változott, hogy még egyszer
fölkeresem s legyőzöm, a mint ma, hála Isten, szerencsésen meg is
történt. Nyersen kellett fellépni ellene, és érzékeny szívét épen ott
sértenem, a hol hóbortossága folytán legkönnyebben s legmélyebben
sérthető. Más elkergetett volna az ilyen ostoba kihívással, de róla
bizonyosan tudtam, hogy haragra lobban s nem lesz addig nyugta, a mig
velem meg nem vív. Lovam, fegyverem, sőt talán dicsekvés nélkül
elmondhatom, fiatal könnyüség és vivási ügyességem majdnem kétségtelenné
tették a könnyü diadalt, s ez magyarázza meg tettetett hányavetiségemet.
Ő oly pontosan be szokta tölteni a kóbor lovagság törvényeit s egyenes,
tiszta lelke annyira szentnek tartja a becsületszó megszeghetetlenségét,
hogy az ő igéretére bizonyosan lehet épiteni. Az már most minden
kétségen fölül áll, hogy haza jön, nyugton fog maradni, csak mi legyünk
aztán elég ügyesek, a nyert egy esztendő czélszerü felhasználásában. Az
én lovagságom eddig tartott, ennyiből állt, s meg vagyok elégedve
szereplésemmel, mert Don Quijote urat tiszta szívből szeretem és
becsülöm s épen ezért újra is esedezve kérem nagyságodat, el ne árulja
előtte titkomat.

Don Antonio Moreno ezt ismét megigérte, helyeslését fejezte ki Carrasco
Sámsonnak nemes áldozatkészségeért, s tiszteletteljes üdvözléssel vált
el a jóindulatú ifjutól, a ki még azon órában felpattanván ugyanazon
paripára, melyen a viadalra jött, még az nap hátat fordított a városnak
s visszatért szülei hajlékába falujokba…

Don Quijote hat napig nyomta az ágyat, kedve szegetten, szomoruan,
gondolatokba mélyedve és elkomorodva, mert szerencsétlen legyőzetése
járt eszén keresztül kasul folytonosan. Sancho váltig vigasztalta s
egyebek közt így szóla hozzá:

– Emelje föl a fejét, kedves jó uram, s ha csak lehetséges, viduljon fel
kissé s adjon hálát az Istennek, hogy ha már a földre teremtették is,
legalább bordazuzás nélkül ujra talpra állhatott, hiszen tudhatja, a hol
vesznek, adnak is s nem sütnek ott mindig pecsenyét, a hol nyársat
mutogatnak. Mutasson fügét a doktornak, mert ebben a betegségben nem
szorult rá nagyságod a segítségire. Gyerünk haza s ne barangoljunk többé
ismeretlen tájakon kalandok után. Mert ha az ember jól meggondolja: én
vagyok itt inkább a bukott fél, nagyságod meg csak az esett. Én
kormányzóságom megszüntével örökre lemondtam arról, hogy még egyszer
kormányzóvá legyek, de arról ugyan nem, hogy gróffá legyek; már pedig
ebből se lesz többé semmi, ha nagyságod a kóbor lovagságot abba hagyva
királylyá nem lesz s igy az én sok szép reménységem mind füstbe ment.

– Hallgass, Sancho, hiszen jól tudod, hogy az én visszavonultságom s
elzárkozottságom nem tart tovább egy esztendőnél; akkor aztán ujra
visszatérek tisztes foglalkozásomhoz s majd akad még akkor is királyság
nekem nyerni, és grófság neked ajándékozni való.

– Az Isten hallgassa meg! – mondá Sancho – az ördög pedig süket legyen!
Mindig azt hallottam, jobb a jó reménység a silány valóságnál.

Igy vigasztalta Sancho gazdáját, a ki aztán végre fel is kelt az ágyból
s azt mondá: elég erősnek érzi magát immár, hogy lóra ülhessen s haza
utazzék.

Don Antonio Moreno próbára akarta tenni becsületszavának megtartására
nézve s azt mondá neki: ne menjen még, maradjon itt a lovagjátékra s
lépjen ő is a sorompók közé, hátha a Fehér-Hold lovagjával történt
szerencsétlen párviadalban szenvedett vereségét ott annál nagyobb
dicsőség fogja követni.

Don Quijote megütközéssel hallá e csábítást, s fejét rázva így szóla:

– Az Isten sem segítene meg, ha adott szavamat megszegném. Megigértem,
hogy egy esztendőre magányba vonulok, s ezt az igéretet meg kell
tartanom még ha a legfényesebb császári koronával csábítanának is az
ellenkezőre. És bizonyosan meg is fogom tartani úgy annyira, hogy hálás
köszönetet mondva nagyságod jóságáért, szíves vendégszeretetéért, még ma
utra kell indulnunk, hogy mentől hamarább hazaérkezhessünk.

Don Moreno tisztelettel nézett a becsületszót ily szentnek tartó nemes
lovagra, szíves bucsút vett tőle s igazán örült, hogy ezt a jó embert
személyesen is megismerhette.

Ur és szolgája pedig még az nap csakugyan elindultak haza felé. Jaj de
mennyire más volt a vert seregnek, a visszatérő legyőzött lovagnak képe
most, mint a mikor ezer reménynyel dagadó szívvel kalandkereséseire
egykor elindult! Akkor sisakosan, pánczélosan, fegyveresen s büszke
ábrázattal ült paripáján, Sancho Panza is vigan az ő szamara hátán: most
pedig Don Quijote fegyvertelenül, sisakatlanul, közönséges polgári s uti
öltözetben vonult tova a még sokkal fáradtabb Rocinanten, Sancho meg, a
kinek szamarára a fegyverzet, dárda, sisak és pánczél volt teher gyanánt
felrakva, – csakugy kutya módra, gyalogszerrel ballagott mellette.

Mikor Barcelonából leveretése gyászos városából kiértek, Don Quijote nem
állhatta meg, hogy egy bús, fájdalmas, szomorú pillantást ne vessen a
házak nagy tömegére s fel ne sóhajtson:

– Itt volt Trója! – Itt fosztott meg a szerencsétlenség, nem pedig a
gyávaság már kivívott dicsőségemtől; itt mutatta meg rajtam
forgandóságát a szerencse: itt homályosultak el hőstetteim, szóval itt
rogyott le szerencsém úgy, hogy soha többé föl sem tud emelkedni!

– Ugyan hagyja el azt a szívet maró búsongást, kedves jó uram – mondá
Sancho, a ki nevetni akart, pedig úgy sajnálta gazdáját, hogy majdnem
sirva fakadt – búsuljon a ló, elég nagy a feje, vegyen példát rólam,
nagyságod, látja én kormányzókoromban is vidám voltam, s most mint
gyalogszerrel járó csatlós, most sem vagyok szomorú.

– Szerencsés ember vagy, Sancho – viszonzá Don Quijote, – a kit a hírnév
és dicsőség álmai soha nem bántottak, s nem is tudod mit tesz az ilyen
veszteség kínját, fájdalmát hordozni! De én, de én! Oh, – miért is
hagytam magamat elragadtatni haragom által, a mi annyira elvakított,
hogy figyelembe sem vettem diadalmas ellenem paripájának elsőbbségét! De
már vége, – későn van, későn van!

– Az ám – vette át a szót Sancho – a példabeszéd pedig azt tartja: késő
bánat, ebgondolat. Hát ne bánkódjunk. Hanem nekem is volna valami
mondani valóm, uram. Tetszik tudni, hogy nekem a gyalogolás soha se volt
kenyerem; már pedig most alkalmasint jó darab földet kell igy az
apostolok lován bejárnom. Nem tehetnénk e hát mi is úgy, mint hajdanta a
legyőzött kóbor lovagok tettek, mert hiszen azokon is megesett hébe hóba
az ilyen szerencsétlenség, hogy akaszszuk fel ide valamelyik fára ezt a
sok lim-lomot, s hadd én üljek helyettök kedves szürkém hátára; ha én
oda megint felkuporodtam, s talpam nem a földet tapossa, hanem fölötte
fityeg a levegőben: akkor aztán füttyöt hányok minden nyomoruságnak, s
azzal se törődöm, ha egy álló esztendeig tart is az utazás.

– Igazad van Sancho – mondá Don Quijote egészen fellelkesűlve – Don
Roldan is így tett, s diadaljelvények gyanánt egy tölgyfára akasztotta
fegyvereit. Akaszszuk fel mi is s irjuk alá ezt a verset:

  Don Quijoteé volt e kard, e pánczél,
  Ki előtt a dicsőség volt csupán czél!

– Mintha csak lelkemből szólt volna nagyságod! – kiálta föl Sancho – oly
gyöngy-szavak voltak ezek! De én meg a mondó is vagyok, ha útközben
Rocinantera nem lenne szükségünk, még azt is jó volna valami fára
akasztani s itt hagyni.

– De még sem – mondá Don Quijote – se a ló, se a fegyverek ne függjenek;
ne mondja senki, hogy a jó szolgálatért rosszúl fizettem. Csak gyalogolj
te, Sancho, s oszd meg ilyen módon gazdád legyőzetésének szomorúságát.

Mit volt tennie Sanchonak, fohászkodott egy nagyot s ment tovább szamara
mellett.

S minthogy Don Quijote – adott szava szerint – nem kereste most a
kalandokat, nem is talált egyetlen egyet sem, úgy hogy egész utjok
napokon keresztül oly csendes volt, mint két békes utazóé, a kikkel
semmi olyas nem történt, a mi különösen érdemes volna a följegyzésre.

Csak egyszer lobbant fel Quijoteban a lelkesedés szikrája utközben, mely
aztán a felderülés fényét vetette arczára egy kevés ideig. Gyönyörü
árnyas erdőhöz érkeztek, mely mellett kies völgyecske terűlt, közepén
kristálytiszta patak vizétől áthasítva.

Don Quijote sokáig gyönyörködve nézte ezt a valóban kies tájékot.

– Megvan! – kiálta föl egyszerre s örömmel csettentett ujjával – ez
igazán szerencsés gondolat!

Sancho, a ki urát leveretése óta nem látta ily vidámnak, azonnal
megkérdezte, mi az a szerencsés gondolat?

– Emlékszel-e azokra a díszes öltözetü pásztorokra, Sancho – kérdé Don
Quijote – a kiknek társaságában olyan kellemes órákat töltöttünk amaz új
Arkádiában?

– A kiknek sátrokban olyan jól ebédeltünk? – kérdé Sancho is – s a
kiktől távozva, az országút közepén a bikák úgy meggyomroztak bennünket?

– Igen, azokra – viszonzá Don Quijote – látod azok igazán okosan
cselekedtek.

– A bikák? – mondá Sancho tagadólag rázva fejét.

– Nem, te ostoba; hanem azok az előkelő urak és asszonyságok, hogy olyan
kellemes pásztori mulatságokkal töltötték idejöket. Látod, Sancho, időnk
nekünk is lesz; lesz egy egész esztendőnk! Tudod-e mit fogunk tenni?
Beállunk pásztoroknak!

– Ez már aztán igazán szerencsés gondolat! – felelt Sancho egész örömmel
– nincs is a pásztoréletnél gyöngyebb élet. Egye kutya ahoz képest az
egész kóbor lovagságot! Milyen jó gondolat!

– Ugy-é? – folytatá Don Quijote egészen neki melegűlve – Veszek én majd
egy pár juhocskát s minden más egyebet, a mi a pásztorélethez szükséges.
A nevünket mind megváltoztatjuk; az én nevem Quijotiz lesz, a tied meg
Panzino lehet, a mi igen szépen hangzik. Szerte barangolunk majd erdőn
mezőn, egyszer vidám, másszor kesergő dalokat zengedezve, s szomjunkat
most a források ömleteg kristályával, majd a tiszta csergeteg, majd meg
a dús folyók vizével oltogatva.

– Meg azzal a jó friss tejjel, a mit magunk fejünk – toldá meg Sancho.

– Ellátnak bennünket édes gyümölcsökkel bőkezűleg a tölgyek, fedéllel a
kemény paratölgyek törzsei, árnyékkal a füzfák, illattal a rózsák!

– Pecsenyével meg a kecskék – tevé hozzá a másik utitárs.

– Ezer szinü tarka szőnyeget terítenek alánk a téres-tágas virányok,
lehelletével kedveskedik az illatos, üde levegő, fénynyel a hold és a
csillagok, még az éj homályának daczára is, – örömmel a dal,
felvidulással a sírás, versekkel a költészet.

– Sajttal, túróval meg a juhocskák – mondá Sancho, a kinek majd a nyála
csordúlt ki már a szép élet gyönyörü vázolásánál – oh pedig, van e a
világon valami pompásabb, mint az a friss juhturó, vagy az a páratlan
dicsőségű zsendicze!

– Dalolunk, énekelünk, ábrándozunk, csapongunk éjjel-nappal – folytatá
Don Quijote.

– S le-le heveredünk egy árnyékos szilfa alá – mondá Sancho – s akkorát
alszunk, hogy három ember alvásának is beillenék.

– Oh mily szép, mily kellemes élet lesz!

– Oly szép – fogta fel megint Sancho a szót – hogy mihelyest Sámson
deák, meg Miklós mester a borbély, neszit veszik, tudom Isten azok is
felcsapnak pásztoroknak. De nagy szerencse lesz, ha még a papunknak is
kedve nem szottyanik velünk tartani, a mikor aztán hiába csendítenének
vecsernyére.

– Igazad lehet, Sancho – viszonzá Don Quijote – s a tanuló Carrasco
Sámson, ha ugyan ő is beáll a pásztor-társaságba, pedig bizonyos, hogy
beáll, Samsonino pásztornak vagy Carrascon pásztornak hivathatja majd
magát; Miklós borbély meg Niculosonak, a mint hajdan Roscan is tett, a
kit Nemorosonak neveztek; de már, hogy a tiszteletesünknek mi nevet
adjunk: azt nem tudom, hacsak a hivatalától nem vesszük kölcsön s
elnevezzük Curiambro[11] pásztornak.

Sancho pedig áldotta a gondviselést, hogy urának ezen gondolatot juttatá
eszébe, a melybe Don Quijote most annyira beleszeretett, hogy vége
hossza nem lőn a pásztoréletről való tervezésnek.

– Hála Isten – mondá Sancho – igy legalább vigabban utazunk, s nem bánt
bennünket semmi szomorúság.

Igaza volt-e, jól sejtett-e, majd meglátjuk a következő fejezetben.


XXXIX. FEJEZET.

Három ezer ütés pattog Sancho Panza vállára.

A pásztorélet tervezése sok örömet adott és sok szórakozást nyujtott Don
Quijotenak hazafelé utaztában. Egészen felvidult. Kifogyhatatlan volt a
szebbnél szebb képek kifestésében, elésorolásában. Egyszer azonban, épen
egy délutáni pihenés alkalmával, hirtelen elborúlt s szomorúbbá lett
mint valaha.

– Mi bántja nagyságodat megint? – kérdé Sancho, észrevéve ura
elkomorodását – a pásztorélet vidámságába nem illik ám az ilyen
roszkedvűség. Erről előre is le kell mondani, előre is el kell szokni
tőle.

– Egyedűl rajtad áll, hogy örökre lemondjak minden búbánatról – viszonzá
Don Quijote – egyedűl tőled függ, hogy olyan vidám legyek, mint az ágak
közt szökdécselő kis madárka.

Most meg Sancho komorodott el egészen, akaratlanúl is sajogni érzé a
hátát; sejté, hogy azon bevezetés után mi fog majd következni.

Don Quijote igy folytatá:

– Minden örömpohárba, kinzó, keserű ürömcsepp gyanánt fog még ott is
belevegyűlni az a gyötrelmes gondolat, hogy Dulcinea del Toboso még most
sincs feloldva a varázs alól. Mit ér nekem a rétség hímes viránya, ha
rajta sötét árnyék gyanánt mindenhová az a gondolat kísér el, hogy az
elbűvölt Dulcinea ott szomorkodik Montesinos barlangjában. Én a kék eget
lássam, ő meg a barlang örök éjszakáját? Én a szép természet ölén
élvezzek örömet örömre, ő meg ama rideg börtönben hullasson könnyekre
könnyeket? Fájna minden boldogság, mig őt boldogtalannak tudom, holott
pedig világos előttem, hogy a bölcs Merlin meghagyása folytán, ennek a
bajnak egyedül te lehetnél, te azonban igazán lehetnél orvosa.

– Egy orvost ismertem életemben – mondá Sancho – azt a Pedro Reciot, de
azt is föl kellett volna akasztani; az volt bizonyosan a leggonoszabb.
Ha már most még én is orvos vagyok, akkor mindenesetre nekem kell a
legszerencsétlenebbnek lennem, mert olyan doktor csakugyan egy se volt
mint én, hogy más írja meg a reczeptet, nekem adják be, az orvosnak,
hogy a beteg így gyógyúljon meg tőle! Még pedig milyen orvosságot! Nem
csészébe, nem kanálba, nem ostyába: hanem korbácsvégben, vagy
somfapálczában. Kutya-lánczos hordta, nem csekélység ám az uram, hogy a
doktor maga vegyen be olyan orvosságot, a mitől ugyancsak ott hagyhatja
a fogát!

– Igen, de mikor olyan nagy a jutalma!

– A jutalma? – kérdé Sancho – köszönöm én szépen ezt a jutalmat. Más
doktor firkant egy-két fekete betűt a fehér papirosra, s aztán tartja a
markát és zsebre teszi az ezüst tallért, s talán még a sárga csikót is,
azontúl aztán kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a mit ő rendelt,
sárga orvosságot kotyvasztanak-e belőle vagy pirosat? Mig énnekem meg, a
magam kezével a saját hátamra kell raknom a korbács-flastromot, s pedig
olyan sűrűen, hogy folt foltot érjen rajt, de még hogy egyik a másikon
legyen, mert különben hol a kerek világon lenne akkora hát, hogy
háromezer ütés egymásmellett elférjen rajta, s nekem még csak azt se
mondják: befellegzett. Nekem csattan a hátam, koppan az állam, s üres
marad a markom, akárhogyan viszket is a tenyerem.

– Hát csak ez a baj? – kérdé Don Quijote – hiszen ha én tudom, hogy te
ilyen feltételhez kötöd szolgálatodat, már akkor rég segítettünk volna
rajta. Azt ugyan nem tudom, hogy Dulcinea bajában szabad-e ilyen úton
keresni gyógyulást, mert Merlin semmi fizetésről sem emlékezett; de azt
gondolom egy-két próba majd megmutatja, a miért is gondold és fontold
meg hát Sancho, hogy egy-egy ütésért mit kérhetsz, az orvosság árában
megegyezünk, s aztán te korbácsolni fogod magadat tüstént, én pedig
fizetek rögtön készpénzzel, vagyis jobban mondva te fizeted ki magadat,
mert hiszen minden pénzem nálad van.

Ez az ajánlat már nagyon megtetszett Sanchonak.

– Ha már igy van, és minden áron meg kell lenni – mondá – akkor hát
Isten neki, szívesen ráállok nagyságod kívánságára s a magam hasznáért.
Családos ember vagyok, feleségem, gyermekem van s ez az oka, hogy ilyen
nyereségvágyónak látszom. Mondja csak nagyságod, mennyit szán egy-egy
ütésért a mit magamra vágok?

– Ha a gyógyítás nagyságának és minőségének érdeme szerint akarnálak
fizetni, Sancho, – viszonzá Don Quijote – Velencze minden kincse s Peru
bányái se volnának elégségesek méltó díjazásodra. Te magad számítsd
össze mim van nálad s te szabd meg minden ütésnek az árát.

– Háromezer háromszáz és egynéhány ütést kell magamra vernem, – folytatá
Sancho – a miből ötöt már rám ütöttem, hátra van még tehát a többi.
Számítsuk bele ezt az ötöt is a többibe s akkor lesz épen háromezer
háromszáz. Ennek darabját egy-egy cuartilloval véve (¼ reál) – mert
olcsóbban rá nem állok semmi szín alatt se – ez kerekszámmal háromezer
háromszáz cuartillot tesz, a miből háromezer cuartillo annyi mint
ezerötszáz félreal, a mi megint hétszázötven reál, a másik háromszáz
cuartillo még százötven félreal, vagyis hetvenöt egész real, a mit a
hétszázötvenhez adva lesz az egész nyolczszázhuszonöt real. Ennyit tehát
ki fogok abból, a mi nagyságod pénzéből nálam van, ezzel aztán beérem én
is akármint megbánja a bőröm.

– Oh áldott Sancho, oh szeretetreméltó Sancho! – viszonzá Don Quijote –
de mennyi hálára leszünk irántad lekötelezve Dulcineaval együtt életünk
hátralévő egész idejében, a mig csak megtart az ég kegyelme bennünket!
Ha újra visszanyeri hajdani alakját (s pedig lehetetlen, hogy vissza ne
nyerje) akkor az ő szerencsétlensége szerencse volt, az én legyőzetésem
pedig a legboldogítóbb diadal. Még csak azt, Sancho, mikor akarod a
vezeklést elkezdeni? Mert megtoldom jutalmadat még száz reallal ha nem
sokára halasztod.

– Mikor? – kérdé Sancho – kétségkívül még ma éjjel; intézze nagyságod a
dolgot úgy, hogy a nyílt mezőn s szabad ég alatt töltsük az éjet, s
akkor én mindjárt megszaggatom testemet.

Eljött végre az éj, a mit Don Quijote oly nehezen várt, hogy azt hitte,
a nap szekerének kerekei eltörtek, s hogy a nappal a szokottnál sokkal
hosszabbra nyúlik s talán már nem is akar este lenni.

Végre egy pár terepélyes fa alá vonulhattak el, nem nagyon távol az út
mellett, a hol Rocinantet és a szürkét lenyergelvén, a zöld fűre
heveredtek s a Sancho szerdásából megvacsoráltak.

Sancho ekkor a szürke kötőfékéből jó súlyos és hajlékony korbácsot font
össze s azután valami húsz lépésnyire félrevonúlt urától egy pár bükkfa
közé.

A mint Don Quijote látta mily bátran, mily nemes elszántsággal távozik,
így szóla hozzá:

– Csak arra vigyázz, barátom, hogy kárt ne tégy magadban; tarts egy-egy
kis időközt az ütések közt s ne siess velök oly mohón, hogy aztán dolgod
végzése közepén találj kifogyni a szuszból. Más szóval azt akarom
mondani: ne erőltesd meg magadat annyira, hogy előbb megszakadj bele
mielőtt a korbácsütések a kellő számot elérnék. S nehogy a játékot egy
kártya fölöslegével vagy hijjával elveszítsd, majd én is itt állok a
szomszédságodban s olvasómon számlálom, hányat ütöttél már magadra.
Legyen az ég olyan kegyelmes irántad, a mint jó szándékod megérdemli.

– A jó fizetőt nem búsítja a zálog – viszonzá Sancho – úgy akarok
magamra verni, hogy fájjon ugyan, de meg ne öljön, mert azt hiszem, épen
ez a fődolog ennél a bűbájos orvosságnál.

Azonnal levetette tehát felöltőjét s puszta vállára, mert hisz arra
kellett, a megsuhogatott korbácscsal elkezdé a rácsapkodást. Don Quijote
számlálta.

Valami hatot-hetet ütött már magára, mikor ugy vette észre, hogy ennek
bizony fele se tréfa, s igen olcsóra szabta az árát, a miért is
felhagyott kissé a veréssel s odakiáltott urához: most látja be, hogy rá
van szedve, mert minden ilyen pogányütés nem csak egy fertály, de bizony
megér egy fél realt.

– Csak folytasd, Sancho barátom s ne lankadj – viszonzá Don Quijote –
szívesen megduplázom a miben megalkudtunk.

– Igy tehát Isten neki, suhogjon az ostor! – viszonzá Sancho; s azzal a
gonosz csont ütött is nagyokat, de nem a maga hátára többé, hanem a fa
derekára s közbe-közbe nyögött, sóhajtott akkorákat, hogy azt lehetett
volna hinni, a szívét szakasztja ki minden nyögésével.

Don Quijote, a kinek jó szive mindig kész volt a szánakozásra, most is
attól kezdett tartani Sancho bizony még életét veszi s igy
vigyázatlansága folytán még a lovag legforróbb óhajtása sem fog
teljesülhetni, a miért is igy szóla hozzá:

– Mindenre, a mi szent előtted, barátom, hagyj fel most ez ügygyel, mert
úgy látszik csakugyan nagyon keserű orvosság ez! Jobb lesz ha
folytatását máskorra halasztjuk, hiszen Zamorát se vették be egy óra
alatt. Ha el nem vétettem, te máris ezer csapáson felűl ütöttél magadra;
elég ez mostanra, mert kissé gorombán szólva: tűri szamár, ha terhelik,
de azt nem, ha túlterhelik.

– Nem, nem, uram – viszonzá Sancho – senki azt énrólam ne mondja: a
bérét felvette, a munkát nem tette. Menjen csak félre kissé, nagyságod,
hadd ütök magamra legalább vagy ezeret még, akkor aztán két izromban
túlestünk az egészen, vagy még igy is marad valami föle.

– Ha már oly nagyon neki buzdultál – mondá Don Quijote – Isten segítsen,
üsd magad: én félrevonulok.

Sancho tehát újra neki veselkedett oly mohón, hogy már több fának
lehántotta a kérgét; akkora szigorúsággal korbácsolta magát. Egyszer
aztán ütött egy rettenetes nagyot az egyik fára s felkiálltott:

– Itt hal meg Sámson, s vele mind a többi!

Don Quijote a jajkiáltásra és kegyetlen ütés csattanására odaszaladt
hozzá s a Sancho korbácsa gyanánt szolgáló kötőféket megragadva így
szola:

– Isten mentsen, Sancho barátom, hogy te az én kedvemért életedet
veszítsd el, melyre feleségednek s gyermekeidnek még ezentúl is
szükségök van. Dulcinea várja be a következő kedvező alkalmat s én is
bevárom a mig te új erőt gyűjtesz, hogy ez az ügy mindnyájunk teljes
megelégedésével végződjék.

– Ha már nagyságod úgy parancsolja – mondá Sancho – akkor hát Isten
neki! Csak arra kérem, vesse vállamra a köpönyegét, mert nem szeretném
ha elhűteném magamat, pedig az éj hűvösségében ez igen könnyen
megtörténhetnék.

Don Quijote meg is tette s maga csak újjasban maradva, Sanchot
betakarta, a ki aztán mindjárt el is aludt s aludt a míg a nap a szemébe
nem sütött; akkor aztán ujra mindjárt utrakeltek s pihenőt egy három
mérföldnyi távolra eső helyen tartottak.

Egy korcsmában szálltak meg, a mit most már Don Quijote is annak ismert
föl, nem pedig várnak többé, mély árokkal, rostélyzattal és felvonó
híddal; mert a mióta legyőzték, sokkal okosabban gondolkozott és
helyesebben látott, mint azelőtt. Nem gyógyult ki ugyan még egészen, de
azért úgy látszék, hogy a gyógyulás utján van.

Alig hogy a vendéglőben megszálltak s Sancho a barmokat ellátván bejött
gazdájához a szobába: Don Quijote mindjárt így szólt neki:

– Nézd csak mily nyájas, híves, barátságos szobácska ez Sancho. Egészen
alkalmas volna arra, hogy a tegnap este félbenhagyott munkát folytassuk.
Ebédig üthetnél magadra még vagy ötszázat.

– Nem lehet uram, – viszonzá a furfangos Sancho – kárbaveszett fáradság
lenne. Próbáltam én azt már szobában, de mindjárt lelankadt a karom. Míg
ellenben a szabadban, árnyékos fák alatt, olyan jól megy, mintha csak a
fák is segítségemre szolgálnának, s lehajló ágaikkal törülgetnék
homlokom verejtékét. Hagyjuk azt csak estére, szabad ég alatt a fák
szomszédságában.

Don Quijote, a ki maga soha nem csalt, s így csalást másról sem tudott
feltételezni: elhitte Sancho szavait, s még e nap estére úgy intézék
utazásukat, hogy megint fák közelében tölték az éjszakát, a hol aztán
Sancho meg is felelt a maga kötelességének szakasztott azon módon, mint
a mult éjjel, tudniillik, sokkal inkább a bükkfák kérgének rovására
semmint a maga hátáéra, a mit annyira kimélt, hogy az erre ütött
csapásoktól ugyan még a légy sem repült volna el, ha rajta ül vala. A
távolabb álló Don Quijote hűségesen számlálta az ütéseket, s egyetlen
egyet se tévesztett el, s úgy találta, hogy a múlt éjjeliekkel együtt
mindössze háromezer huszonkilenczre rugnak.

Ugy látszék a nap is korábban kelt, hogy tanuja legyen ezen áldozatnak;
annak világosságánál azután ujra tovább folytatták utjokat, a melyen,
valamint a rá következőn sem történt velök semmi egyéb nevezetes,
minthogy ezen éjjel az áldott fák segítségével Sancho egészen elvégzé
feladatát, a minek Don Quijote rendkivül megörült, s alig várta a
nappalt, azon reményben, hátha talán már ez nap, még útközben szembe
találkozik a varázs alól immár tökéletesen feloldott Dulcineával. Nem is
haladt el asszony mellett egyetlen egy mellett se a nélkül, hogy ne
Dulcinea del Tobosot kereste volna benne, oly szentül hitte, hogy Merlin
igéretei hazugok nem lehetnek.

Ily gondolatok és sóhajtások között léptettek föl egy halomra, a honnan
falujokat már megláthatták. A mikor Sancho ezt megpillantotta, térdre
borúlt s így szóla:

– Nyisd ki a szemeidet, én óhajtott hazám, imé a te fiad Sancho Panza
tér vissza hozzád, ha gazdagon nem is, de jól eldöngetve. Tárd ki
karjaidat másik fiadnak, Don Quijoténak ölelésére is, a ki legyőzve jő
bár más karjától, de jön egyszersmint úgy, mint a ki magán is
diadalmaskodott, a mi pedig – mint nekem egykor ő mondá – a képzelhető
legeslegnagyobb diadal. Pénzt is hozok, mert ha emberűl elvertek,
uriasan meg is jutalmaztak.

– Hagyd ezt a fecsegést, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s menjünk
mentül előbb haza, hadd lássuk barátainkat s főzzük tovább terveinket a
pásztoréletről.

Ezzel lefelé indultak a dombról s egyenesen falujoknak tartottak.


XL. FEJEZET.

Milyen jeleket látott Don Quijote, falujába érkeztekor.

Mikor pedig a falu elé értek, Don Quijote azt pillantotta meg, hogy az
egyik szérüs kertben két gyerek tusakodik s azt mondja egyik a másiknak:

– Ne is fáraszd magadat, Periquillo, nem látod meg te azt többé soha
életedben.

Hallva ezt Don Quijote, így szóla Sanchohoz:

– Nem vetted észre, Sancho barátom, mit mondott társának az a fiucska:
Nem látod meg te azt többé soha életedben?

– Nos – viszonzá Sancho – tesz is az valamit, hogy ez a gyerek azt
mondta.

– Ha tesz-e valamit? – kérdé Don Quijote – vidd át csak ezt a szót az én
óhajtásomra, nem azt fogja-e jelenteni: soha sem fogom én többé meglátni
Dulcineát.

Sancho épen felelni akart, szavában azonban egy nyúl akadályoztatta meg,
a melyet sok agár és agarász hajtott a mező felől. A nyúl ijedtében oda
menekült, s ott lapult meg a szürke lábai között. Sancho puszta kézzel
elfogta s átnyujtá Don Quijoténak, a ki így szólott:

– Malum signum, malum signum! rosz jel ez! Kis nyúl szalad, agár űzi, s
Dulcinea nincs sehol!

– Nagyságod igazán különös – jegyzé meg Sancho – mert hát tegyük fel,
hogy ez a nyúl Dulcinea del Toboso, a mik meg hajtják, az agarak ama
gonosz varázslók, a kik parasztleánynyá változtatták; ő menekszik, én
elfogom, s oda adom nagyságodnak. Micsoda rosz jel lehet ez, vagy mi
gonoszat lehet ebből sejteni?

A két czivódó fiu is oda jött most, hogy a nyulat nézzék; Sancho
mindjárt megkérdezte az egyiktől miért tusakodtak? Azt kapta válaszul
attól, a ki a fönebbi szavakat mondá, hogy ő elvett a másiktól egy
tücsök-kalitkát, a mit vissza se akar neki adni soha életében. Sancho
kihuzott nehány fillért a zsebéből, megvette rajta tőle a parányi kis
kalitkát s odaadta Don Quijoténak e szavakkal:

– Ime uram, azok a rosz jelek mind elenyésztek, megsemmisültek, s én
minden együgyüségem mellett is azt gondolom, annyi közük van azoknak a
mi dolgunkhoz, mint a tavalyi felhőknek. Ne akadjunk fen tehát az ilyes
semmiségeken, hanem folytassuk utunkat, s mindjárt benn leszünk a
faluban.

Az agarászok ekkorra már odaértek s elkérték tőlök a nyulat; Don Quijote
átadta, de olyan szomoruan nézett utána, s még most is azt mormogta
latinul:

– Malum signum, malum signum!

A falu szélén, egy rétecskén a lelkészt és Carrasco Sámsont pillantották
meg, a kik épen együtt tett sétájokból tértek hazafelé. Ezek rögtön
rájok ismertek s tárt karokkal siettek hozzájok. Don Quijote leszállt s
a legmelegebben kebelére szorítá őket. Szegény, ha tudta volna kit ölel,
midőn Carrasco Sámsont ölelte!?

El sem váltak egymástól, hanem mentek mind együtt Don Quijote háza felé.
Még oda sem érkeztek, s a faluban már is hire futamodott megjöttöknek,
úgy hogy a mire Don Quijote házánál kaput nyitottak az érkezettek előtt,
már akkorra Panza Teresa is ott termett leányostul, s nem győzték a nő
férjét, a leány apját ölelni csókolni.

Az asszonyon azonban meglátszott, hogy valami még is furja a fejét; nem
is tudta soká titkolni, mert a viszontlátás első örömének elpezsgése
után mindjárt így szólott hozzá:

– Hogy-hogy jön kegyelmed, édes uram, ilyen állapotban? Gyalog és
feltört lábbal, hogy az ember inkább nézné akármi másnak mint
kormányzónak.

– Hallgass, Teresa – viszonza Sancho – sok dolognak nagyobb a füstje
mint a lángja; jerünk csak haza, csoda dolgokat hallasz. Kormányzó nem
vagyok már, de azért egy kevés pénz mégis csak akad nálam, s pedig
becsületes keresmény, a mivel senkit meg nem károsítottam.

Most csak néhány szóval bucsuzott el kedves gazdájától, hogy mindketten
övéik körében lehessenek, de megigérte, hogy mentül előbb meglátogatja
ismeretes tervök felől beszélgetni. Ekkor aztán egyik oldalról felesége,
másikról leánya kapaszkodva karjaiba, ő hű szamarának kötőfékét most sem
eresztette el a kezéből, hanem hol Teresára, hol Sanchicára, leányára,
hol meg vissza a szamárra pillantva, így vonult gyalogszerrel haza, kis
hajlékába Barataria szigete volt kormányzója, a ki itt ebben a kis
gunyhóban bizonyosan sokkal nyugodtabban s boldogabban érezte magát,
mint az egykori palotában.

A lelkész és a tanuló jó darabig ott maradtak még a lovagnál. Don
Quijote pedig minden tétova nélkül azonnal elmondta nékik hogyan győzték
le s mikép kötötte le magát arra, hogy egy álló esztendeig ki nem mozdul
falujából, mit az utolsó betüig meg is akar tartani, a mint kóbor
lovaghoz illik is, kit a lovagrend szigorú törvényei a legpontosabb
szótartásra köteleznek. Elmondá egyszersmind azt is, hogy ezen esztendő
alatt pásztoréletet szándékozik folytatni s ott akar tartózkodni a mezők
magányán, hol érzelmeit s gondolatait szabad kényökre eresztheti s a
természettel való társalkodásban édes vigasztalást találhat a
legyőzetése fölötti keserüségben. Felkérte őket, ha nincsenek nagyon
elfoglalva s más fontosabb teendőjök nem akadályoztatja, csatlakozzanak
hozzá, majd vesz ő juhokat, nyájat elegendőt, hogy méltán viselhetik a
pásztor nevet. A felől is megnyugtatta őket, hogy a mi az egész ügyben a
leglényegesebb, az már el van intézve, tudniillik adott ő már
mindnyájoknak olyan neveket, a milyeneknél kivánva sem lehetne jobbat
találni.

A lelkész kiváncsi volt ezeket hallani, mire Don Quijote mindjárt el is
mondta, hogy ő Quijotiznak fogja magát hivatni, Sámson deák meg
Carrascon pásztor legyen, a lelkésznek Curiambro pásztor, Sancho
Panzának pedig Pancino pásztor lesz a neve.

Mindaketten egészen odalettek Don Quijote ez ujabb bohósága hallatára;
hogy azonban rögtöni ellenkezésökkel még jobban el ne keserítsék, egy
szóval sem szóltak ellene, sőt megigérték, hogy gyakran meg fogják
látogatni közös barátjokat, jól megbeszélik majd a tervet, hogy azután
életbe is lehessen léptetni.

Ekkor bucsút vettek tőle, s a gazdasszonynak, meg a házi kisasszonynak
ismét lelkökre kötötték, hogy vigyázzanak jól s ápolják híven és
gondosan azt a férfiut, kinek betegsége ezen gondosságot valóban
igényelte, jósága pedig e hűséget teljesen megérdemlé.


LXI. S EGYSZERSMIND UTOLSÓ FEJEZET.

Mi hiúsította meg a tervezett pásztor-életet?

A legyőzetés fölötti bánat, vagy az öregecske testnek a fáradalmak által
okozott megviselése okozta e vagy – a mi leghihetőbb – mindakettő
együtt: de annyi bizonyos, hogy a jó Don Quijote még hazaérkezése napján
igen heves lázba esett, mely hat napig ágyhoz szegezte. Ezen idő alatt
jó barátai a lelkész, a tanuló, s a borbély igen gyakran meglátogatták,
Sancho Panza a hű fegyvernök pedig, soha el sem távozott ágya fejétől.
Mind azt hitték, hogy a legyőzetése fölötti fájdalom teszi a lovagot ily
beteggé, a miért is minden áron fel akarták vidítani, s a tanuló arra
serkenté: vegyen erőt magán, keljen föl s kezdjék meg már a
pásztor-életet, a melynek dicsőitésére ő már irt is két pásztori
versezetet; de sőt két pompás juhász kutyát is vett egy quintanari
juhásztól, a melyek egyikének Barcino, másikának Butron a neve. Don
Quijote szelid mosolylyal fogadta e tudósítást s azt mondá:

– Milyen jó ön, – s milyen szép nevek!

De csak olyan szomorú maradt azután is.

Barátai orvost hivattak, az megtapintotta az erét, elkomolyodott, minden
jóval vigasztalta a beteget, de azért azt is mondá, legyen mindamellett
gondja mind testére, mind lelkére, mert életünk Isten kezében van és a
jövőt senki sem tudhatja. Don Quijote megtudta ebből, megtudta, hogy a
halál szárnyai suhognak már fölötte. Nem ijedt meg, nem félt tőle, szíve
rettenthetetlen bátorságát egész halálos órájáig megtartotta. Csak arra
kérte a jelenlévőket, hagyják magára, mert kissé aludni akar. Megis
tették s ő egy hosszában tovább aludt hat óra folyásánál, úgy hogy a
leányka meg a gazdaaszony már is alig tudtak hová lenni aggodalmukban,
hogy bizony fel sem ébred többé. Ő azonban az említett idő elmultával
fölébredt s nagy fenszóval és erős hangon felkiálta:

– Áldott legyen a mindenható Isten, hogy ily nagy jót cselekedett én
velem! Csakugyan igaz, hogy az ő irgalmasságának nincs határa s az
emberek bűnei sem meg nem rövidítik sem meg nem akadályoztatják.

A leányka odafigyelt nagybátyja szavaira s úgy látszott neki, mintha
most sokkal okosabban beszélne mint egyébkor szokott, legalább e mostani
betegsége alatt; majd ezt a kérdést intézte hozzá:

– Mi az, a mit kedves urambátyám mond? Valami különös történt talán
bácsikámmal? Micsoda irgalmasságot s micsoda emberi bűnöket emleget?

– Azon irgalmasságot, kedves hugom – viszonzá Don Quijote, – melyben
Isten engemet e pillanatban részesített, s a melynek gyakorlásában őt
minden én bűneim is meg nem akadályoztathatták. Értelmem tiszta és
világos immár s mentt a tudatlanság ama sötét homályától, melyet a
gyülöletes lovag regények áldatlan és folytonos olvasása borított reá.
Belátom már esztelen és csalfa voltukat s csak azt fájlalom, hogy ily
későn tudtam kiábrándulni s nem marad időm azzal tenni jóvá hibámat,
hogy olyan könyveket olvassak, melyek a lélekben világosságot
gerjesztenek. Ugy érzem, kedves hugom, hogy halálom órája közel van;
szeretném, ha úgy érne, hogy a világnak értésire adhatnám, nem volt az
én életem oly nagyon rosz, hogy örökre a bolond név maradjon rajtam.
Mert ha talán az voltam is, nem akarnám, hogy halálom is ugyanezt
bizonyitsa. Hivd ide, kedvesem, jó barátaimat, a lelkész urat, Carrasco
Sámsont és Miklós mestert a borbélyt, mert meg akarok gyónni és
végrendeletet szeretnék tenni.

A leánykát azonban e fáradságtól megkimélte az a körülmény, hogy a
nevezett három jó barát épen e pillanatban nyitott a szobába. Alig hogy
Don Quijote megpillantotta őket, így szóla:

– A hírvivő jutalmát kérem, jó uraim, mert azt kell tudtokra adnom, hogy
én nem Don Quijote de la Mancha vagyok többé, hanem Alonso Quijano, a
kit ennekelőtte tisztességes életemért a jó-nak szoktak nevezni.
Ellenségivé lettem már Amadis de Gaulának s egész a végtelenségig menő
minden atyafiságának; gyülöletesek már előttem mindazon erkölcsrontó,
emberbolondító történetek, melyek a kóbor lovagságról szólanak.
Beismerem balgatagságomat, s nyilván látom milyen veszedelembe sodort
olvasásuk. Isten irgalmassága eszemre térített s immár megvetem őket.

Carrasco Sámson még mindig kételkedett a tökéletes kijózanodás fölött s
még egy próba végett így szóla:

– Most mondja ezt nekünk señor Don Quijote, a kik épen az imént vettük
hirét, hogy Dulcinea kisasszony fel van oldva a varázs alól? S most, a
mikor mindnyájan fel akarunk már csapni pásztoroknak, hogy folytonos
énekszó mellett úgy éljünk, mint a kis király, nagyságod most akar
remetévé lenni? Hagyjon fel e szándékával, mindenre kérem s ne
tépelődjék ilyes mesékkel.

– Az eddigiek voltak a mesék – viszonzá Don Quijote – s pedig igazán
nagy káromra váltak, – de halálom, Isten segítségével, javamra fogja
fordítani. Én, uraim, igen is érzem, hogy nagyon rövid idő alatt
meghalok, azért tehát félre a tréfával, hívjanak ide gyóntatót, a kinek
meggyónhassam, s jegyzőt, a ki megirja végrendeletemet. Olyan
állapotban, a milyenben immár én vagyok, nem szabad az embernek tréfát
üznie lelkével.

Mind egymásra néztek Don Quijote szavai hallatára s mindnyájok arcza
egyszerre elkomorodott.

A lelkész kilépésre kérte föl a jelenlévőket, egyedül maradt vele a
szobában s meggyóntatta.

A tanuló ment el a jegyzőért s nemsokára ezzel és Sancho Panzával tért
vissza, a kinek több se kellett, minthogy a kisasszonyt és a
gazdasszonyt sirni látta, maga is elpityeredett s szemei könnybe
lábadtak.

A gyónás megtörtént s a lelkész e szavakkal lépett ki:

– Csakugyan meghal és csakugyan egészen kijózanodott a jó Alonso
Quijano; jó lesz bemennünk, hogy végrendeletet tehessen.

Ez a hír rettenetes nyomást gyakorolt a gazdasszonynak, a leánykának és
Sancho Panzának, a hű fegyvernöknek könnyekkel terhes szemeire, úgy hogy
ezek árja egyszerre eleredt s vele együtt a kebleknek ezer meg ezer mély
sóhajtása; mert, a mint már több ízben említettük, mindakkor, a mikor
Don Quijote még egyszerűen csak a jó Alonso Quijano volt, mind akkor is,
a mikor már Don Quijotevá lett, mindig olyan szelid lelkű, nyájas
magaviseletű vala, hogy e tulajdonaiért nem csupán a legközelebb
hozzátartozók, hanem igazán szívből szerették mindazok, valakik csak
ismerték.

A jegyző a többiekkel együtt lépett be s megirván a végrendelet
bevezetését, s miután Don Quijote lelkét Istennek ajánlotta s mindazon
formaságon túlestek, a mi ilyen esetekben szokás: mikor a
hagyományozáshoz ért, így szóla:

– Továbbá, az a kivánságom, hogy bizonyos pénzek, a mik Sancho Panzánál
vannak, a kit bohóságomban fegyvernökömmé fogadtam, minthogy közötte és
közöttem egynémely számadás, fizetés és levonás forgott szóban: akarom,
hogy e felől kérdőre ne vonassék, se tőle számon ne kérjék, hanem ha
marad is fen valami tartozásom kiegyenlítése után, az is az övé legyen s
fordítsa a maga és családja hasznára. S ha eszelős koromban egy sziget
kormányzóságával akartam megajándékozni, most, teljes kijózanodásom
után, ha módomban állana, egész királyságot is rá mernék s rá fognék
bizni, mert szive őszintesége és hűsége valóban megérdemelné.

Majd Sanchohoz fordúlva így folytatá:

– Bocsásd meg barátom, hogy alkalmat szolgáltattam rá, hogy téged is
olyan bolondnak tartsanak a milyen én magam voltam, s téged is azon
tévelygésbe ragadtalak, melybe magam estem vala, hogy a világon voltak s
még ma is vannak kóbor lovagok.

– Oh! – viszonzá Sancho szívből zokogva – ne haljon meg, kedves jó uram,
hanem fogadja el tanácsomat s éljen még sok számos évekig, mert nem
követhet el az ember világéletében soha nagyobb bolondságot, mintha így,
seteszi-seveszi egyszer csak meghal, a nélkül, hogy valaki megölné, vagy
a búbánat kezén kívül más rántaná ki a gyékényt alóla. Ne legyen olyan
lusta, keljen fel ebből az ágyból, öltözzünk fel pásztoroknak s jerünk
ki a mezőre, a mint terveztük. Ki tudja, hátha ott ugratjuk ki majd
valami bokorból a varázs alól feloldott Doña Dulcinea kisasszonyt, úgy
hogy szinte öröm lesz látni! Ha a fölötti keserüségében hal meg talán,
hogy legyőzték, vesse én rám a hibát s mondja azt, hogy mért taszították
le, mert az a kötni való Sancho Panza roszúl szorította meg Rocinante
terhelőjét; annál is inkább, mert hiszen bizonyosan olvasta ugy-e
lovagregényeiben: akárhányszor megesik, hogy egyik lovag lelöki a
másikat a lóról de a kit ma legyőztek, holnap az lesz győztes!

– Ugy van – jegyzé meg Sámson – s a jó Sancho Panza egészen jól fogja
fel a dolgot.

– Uraim – mondá Don Quijote – beszéljünk okosan. A tavalyi fészken már
nincsen idei madár; voltam bolond, vagyok okos; voltam Don Quijote de la
Mancha, s most, a mint már említettem, a jó Alonso Quijano vagyok. Az a
legforróbb óhajtásom, vajha bünbánatom és őszinteségem újra
visszaszerezhetné számomra önök részéről az egykori tiszteletet. A
jegyző urat pedig kérem folytassa ekképen:

– Továbbá, minden ingó és ingatlan vagyonomat unokahugomnak, a jelenlévő
Quijana Antoniának hagyom, a mely vagyonból azonban vonassék le előbb
mindaz, a mi felől már rendelkeztem. Legelőször is azt akarom,
elégíttessék ki szolgálatomban állott gazdasszonyom s kapja meg összes
bérét, melylyel néki a mái napig tartozom; azonfölül pedig még husz
darab aranyat hagyok neki egy öltöző ruhára. Végrendeletem végrehajtóivá
a jelenlevő lelkész és Carrasco Sámson végzett egyetemi tanuló urakat
kérem föl. Továbbá pedig azt akarom, hogy ha unokahugom, Quijana Antonia
férjhez megy, olyan férfiuhoz menjen, a ki felől előbb bizonyosan meg
kell győződnie arról, hogy még csak nem is tudja, mik azok a
lovagregények. Mert ha az tűnnék ki, hogy tudja, s unokahugom mégis
hozzá akarna menni, sőt menne is: veszítse el az egész örökséget, a mit
néki hagytam, melyet aztán végrendeletem végrehajtói saját tetszésök
szerint jótékony czélokra fordíthatnak.

Ezen jellemző szavakkal bevégzé végrendeletét, egy ájulás roham jött rá
s teste egész hosszuságában elnyúlt az ágyon. Mindnyájan megrettentek,
segítségére siettek, de az alatt a három nap alatt, a mit még
végrendelettétele után megért, folytonosan gyengébbé s gyengébbé lőn.
Végre utolsó órája is elérkezett. Egész a végső pillanatig magánál volt,
mindegyre köszönte kedves övéinek jóságát; még ő vigasztalta őket, hogy
ne sírjanak, jobb lesz neki immár a csendes sírban a föld alatt, s kérte
őket, hogy elkövetett balgaságait bocsássák meg neki, s ha méltónak
tartják rá, emlékezzenek meg róla szeretettel.

Igy halt meg, csendesen, nyugodtan, szelíd mosolylyal ajakán, s az
egykori Búsképü lovagnak a halál ujra mosolygóvá változtatta ábrázatát.

Mindazok, a kik ismerték, igaz szívből megsiratták, meggyászolták, s ha
bohóságain néha még utóbb is mosolyogtak, – sokan még évek mulva is
szívből fakadó könnyekkel emlékeztek meg jó és nemes szivéről.

Vége.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Olvasd: Don Kihóte. A spanyolok ugyanis a qu-t k-nak, a j-t
pedig h-nak ejtik.]

[Footnote 2: Olvasd: la Máncsa, mert a spanyol ch = megfelel a magyar
cs-nek.]

[Footnote 3: Olvasd: Szid. Ez a spanyoloknak egyik legderekabb hőse, a
kiről igen sok szép ének maradt fen, az úgynevezett Cid-románczokban.
Hires paripáját Babiecának hivták.]

[Footnote 4: Olvasd: Roszinante.]

[Footnote 5: Olvasd: Dulszinea del Toboso.]

[Footnote 6: Olvasd: Száncso Panza.]

[Footnote 7: Szóról-szóra: Szent-Testvérség. Spanyolországban egy időben
ez volt neve a rendőrségnek, mely rendes katonaságból, de egyszersmind
polgárokból is állott.

Gy. V.]

[Footnote 8: A francziskanusok; prédikáló és térítő szerzet.

Fordító.]

[Footnote 9: Galiana mór herczegleány volt, a kinek számára atyja fényes
palotákat építtetett a Tajo partjain, melyek romjai maiglan fenn vannak.

Gy. V.]

[Footnote 10: Ezen kifejezés a bikaviadalokból van véve.
Udvariatlanságnak, illetlenségnek (spanyolul: descomedimiento,
descortesia) neveznek minden döfést, melylyel a bika szarvai érintik a
bikával vivót vagy lovát. Az első kapott döfés után a vivónak le kell
tennie lándzsáját s csak karddal szabad a bika ellen küzdenie, de még
lóháton; a második után azonban már csak gyalog.

Gy. V.]

[Footnote 11: Spanyolúl a lelkész neve cura.

Gy. V.]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DON QUIJOTE DE LA MANCHA ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.