Az uj nemzedék

Kénytelenek vagyunk leszögezni, – írta a Segelfossi Ujság, – hogy valakire rátámadni és a dolgokat így elintézni: olyan eljárás, amely városunkban példátlanul áll. Mint értesülünk, néhány nappal ezelőtt egy ilyen támadás játszódott le, a tettes egy olyan úr, akiről nehéz lett volna feltenni hasonló elhamarkodott viselkedést. Az ügynek a hatóság előtt lesz még folytatása. Itt csak elismételhetjük az aranymondást, amelyet velünk együtt aláír minden igazságosan gondolkodó ember, hogy tudniillik vannak még bírák az országban, hogy a törvény ércszava fölfelé és lefelé egyformán él és a törvény sújtó pallosát nem kerülheti el senki.

Willatzot csakugyan a hatóság elé idézték. Nem volt az esküdtszéki tárgyalás, még csak nem is rendőrségi kihallgatás, hanem úgy hívták, hogy előzetes vizsgálat, – és valójában az öreg ura-i előljáró volt az elnök, barátságos és szivélyes volt mindkét fél iránt és sikerült is békét teremtenie. Így cselekedett ő egész életében és jobbat nem is tehetett. Ezúttal Aslak Konrad napszámossal és más tanukkal jelent meg és a dolognak nagyon komoly volt a színezete. Tanuvallomásokra -6- ugyan nem is volt szükség, mert Willatz Holmsen minden kertelés nélkül beismerte, hogy öklével leütötte Aslakot és csak azt kérdezte, hogy mennyi kártérítéssel tartozik. Az előljáró a pápaszemén keresztül Aslakra nézett. Aslak gondolkozott a dolgon, aztán megmondta az árát. Ez kevés, jelentette ki Willatz Holmsen úr és az előljárónak hirtelen úgy tetszett, mintha az apja, a hadnagy úr hangját hallaná. Az ifjú Willatz pedig a kért kártérítés kétszeresét fizette ki. Furcsa alku volt, mintha arról tárgyalnának, hogy mennyiért lehet egy fejet beverni.

A következő alkalommal, mondta az ifjú Willatz, mikor a pénzt leszámolta, a következő alkalommal, ha ez az ember megérdemelné az öklömet, jobban az elevenére tapintok!

Igen, vetette magát közbe az előljáró, mert nem békétlenséget, hanem békét szeretett volna teremteni az ügyben, igen, de akkor ismét büntetést kell fizetni.

A Segelfossi Ujság idézett száma egyébként is nagyon tartalmas volt. Közölt még egy cikket Rasch ügyvéd úr tollából és pedig a színházra vonatkozóan. Ez a cikk szellemes volt és szakszerű. Valóban nem csekély dolog, – különösen egy vándorló társulat részéről, – elsőrangú előadásban kihozni egy darabot, mely olyan hatalmas követelményeket támaszt, mint a „Mérges kígyó a pokolban“, írta az ügyvéd. Aztán végigment az egész darabon és elmondta, milyen meglepetésekben volt része a közönségnek.

De a legmelegebb hálával, – írta tovább, – tartozunk a kiváló előadásért Lydiának, a primadonnának. A művésznő páratlan alakítást nyujtott, amikor -7- szerepét úgy kreálta, hogy a nézőtér csakúgy visszhangzott a hangos sikertől. Sok jelenetben, főleg a méregpohár jelenetben, olyan tragikus magaslatokig emelkedett, hogy a leghíresebb művésznők hasonló teljesítményeit juttatta a közönség eszébe. A többi szereplő sorában mindenekelőtt Sybille Engel kisasszonyt kell megemlíteni, mint aki nemcsak ragyogó megjelenése, de művészi játéka révén is minden elismerést megérdemel. A generális szerepét az igazgató alakította. Mintaképe volt a régi, jó iskolának. Valamivel kevesebb kérkedés bizonyára ugyanolyan hatást tett volna, de szerepe különböző részeit igazán kiválóan domborította ki. A többi hölgy és úr mindeddig nem lépett fel számottevő szerepben és így nem volt alkalmuk bebizonyítani rátermettségüket, remélhetőleg azonban nem utóljára történt, hogy ezeket a kiváló művészeket vendégül tisztelhetjük. Segelfoss művelt közönsége örömmel látja viszont őket.

Rasch ügyvéd aztán a kritika folyamán rátért magára a színházra is: egy színház nem lehet a város legszélsőbb uccájában, erre sehol sincs példa. Az nem szokás sehol, hogy egy úgynevezett csónakházat Thália templomává alakítsanak át. A ház tulajdonosa, Theodor Jensen úr, sokkal több érzéket tanusíthatott volna a megfelelő berendezés iránt. A színház egyébként, – ha már így alakultak a dolgok, – úgy – ahogy, megfelelt volna az általános igényeknek, bizonyos hibák fölött azonban nehéz szó nélkül elsiklani. A színház szellőztetését szakértői részről már a helyszínén kifogásolták. Itt csak annyit lehetne megemlíteni, hogy a padok ugyan megtették a kellő szolgálatot, de támlás padok sokkal jobban megfeleltek volna. És még néhány szót -8- nagy általánosságban: a mi időnkben a színházlátogató közönség már hiánynak érzi, ha nem kap színlapot a kezébe. A külföldön sok színházban fiatal fiúkat fogadnak fel, akik a színlapot tíz őréért árusítják, amit a közönség mindenkor szivesen fizet meg. A Segelfossi Ujság a következő előadás alkalmával már gondoskodni fog a színlapok kinyomatásáról. És mi történjék a zenével? Ha az egész estén át nem lenne közzene, ez annyit tenne, hogy kevésre becsülik Segelfoss zenei fejlettségét. Mivel feltehető, hogy művelt emberek is ülnek a színházban, akik húsz főnyi zenekarokat is hallgattak már, könnyű megérteni, hogy egy zongorával a közönség nem érheti be, ha mégolyan jól is játszanak rajta. De még egy zongora is jobb a semminél és a közönség ama része számára, amely – talán vallási okokból – elsősorban a zenéért látogatja a színházat, elviselhetetlenek az ilyen kitöltetlen felvonásközök. Mint értesülünk, ezért is Theodor Jensen urat terheli a felelősség és azért tanácsolnók neki, hogy a legközelebbi előadásra már zongorát is szállíttasson a színházba. A színház tulajdonosa jól kezdte meg működését, de még sokat kell fejlődnie, amíg minden várakozást kielégít. Theodor Jensen úr a város egyetlen szatócsa, de ez idővel úgyis meg fog változni, addig is a saját jószántából arra kell törekednie, hogy javítson a színháza hibáin, ilyen módon tegye azt méltóvá a városhoz és ne riasszon vissza egyes polgári köröket, amelyek a legjobb hitben keresnek szórakozást az ő helyiségében. A cikk utolsó szavait a néphez intézte, Segelfoss és vidéke lakosságához. Vannak emberek, akik a művészetnek ezt az otthonát még mindig csónakháznak nevezik. Ezen a helyen a leghatározottabban -9- fel kell emelnünk a szavunkat az ellen, hogy a közönség egyes rétegei a mi színházunkat gúnynévvel illessék. Ez egyébként a színház látogatottságának is súlyosan kárára lehet. Az igazán művelt ember inkább lemond bárminő drámai élvezetről, mintsem hogy csónakházakat látogasson.

Az egész nem volt más, mint támadás a boltos Theodor ellen, holott ő hozta ide a színművészeket és ő adott nekik tanyát.

És hogyan fogadta Theodor a dolgot? Védekezett a boltjában, ahogyan tudott, igazolta magát, mint ahogy illik egy ilyen tevékeny ifjúhoz, megvárta, míg a bolt tele volt emberekkel és aztán megadta a választ. Természetes, hogy az első napokban hallgatag és tartózkodó volt, de aztán annál jobban megeresztette a hangját.

Sokkal kisebb üzleteket, mint a mi cégünk, már nagykereskedésnek neveznek, mondta a boltos Theodor.

Mindenki azt hihette volna, hogy teljesen fogytán van a pénznek, hiszen a szárított halakat még nem lehetett értékesíteni, viszont a tavaszi cikkeket, tíz hatalmas láda kézműárút, készpénzzel fizette ki. Sőt fölépítette a színházat is. De Theodor mindettől nem merült ki. Egy este, mikor a bolt éppen tele volt vevőkkel, kijött az irodából és egy bankjegyet lobogtatott a kezében. Baardsen távirász ott állt és ismét dohányt -10- vásárolt néhány rézpénzért. Theodor hangos szóval Baardsenhez fordult és megkérdezte:

Hallottam már az ezerkoronásokról, sőt nagy tisztelettel hallottam beszélni róluk, de látni még egy fiaezrest se láttam.

Egyébként nem volt olyan új a bankjegy, de látszott, hogy jól bántak vele és egy kis jóakarattal újnak is lehetett volna nézni. Úgy látszik, a minden hájjal megkent Theodor rávette az anyját, hogy fogja a vasalót és így vasalja újjá azt a bankjegyet. Bizony, a Theodor eszén nem jár túl senki! Ezt gondolták mind a vevők, amint ott ácsorogtak és a saját szemükkel látták az ezerkoronást.

De miért is tett-vett Theodor az üzletben, miért törte magát? Mi volt a célja? Hiszen nem volt fösvény, mint az apja, nem dugta el a pénzét a szalmazsákba. Persze ő is nagyember akart lenni, nagy üzletember. Egyébként éppen most kapta meg a „Gosen“ margarin ügynökségét, föl egészen Tromsőig. Ez már majdnem annyi volt, mint egy vezérképviselet és az északi kereskedők mind Theodor boltjához fordultak a gosenvidéki vajért, amely a gyönyörű legelők tájáról került ki. A gyárból sugárzóan szép reklámtáblák érkeztek és ez a színpompa valóságas paradicsommá varázsolta a bolt elsőrészét.

Jöttek az esték, jöttek az éjszakák, Theodor a magányt kereste és álmodozott. Mikor még nem bérmálkozott és szánkázott a lejtőn, az volt az élete legboldogabb ideje. Azóta kétségkivül senkiből valakivé dolgozta -11- föl magát, de közben elrabolták az életéből őt: a leányt. Élénken emlékezett még az utolsó alkalomra, mikor szánon hazavihette, nagy lány volt már akkor. Köszönöm, állítsd csak oda a szánkót! mondta a lány. Kinyílt egy ajtó és újra becsukódott. Akkor volt legutoljára. És azóta évek multak el és Theodor nem tudott képeket festeni és nem tudott verset írni, – Theodor tehetetlen volt. Gyakran elgondolta, hogy ha egyszer nagykereskedő lesz belőle, ajándékot visz neki az üzletéből, valami értékes dolgot, de gyönyörű gyapjúsállal már megjárta, mert visszakapta a sált, azzal a kérdéssel, hogy mit akar vele? Theodor azonban segített magán, hiszen azért volt üzletember! Azt válaszolta, hogy ezeket az elsőrangú sálakat be szeretné vezetni Segelfossban és azt nem tehetné előnyösebb módon, mintha a lány az első viselője a sálfajtának. A lány azt felelte, hogy köszöni szépen, de erre a sálhoz még nem elég öreg és – nem ment férjhez. A tárgyalásokat egy szolgáló közvetítette.

Ez után a hideg zuhany után Theodor bolond lett volna, ha még tovább is ajándékokat küldözget. S bolond volt-e Theodor? Szó sincs róla! Időnként azért mégis félrerakott valami különösen finom árut és arról álmodozott, hogy selyempapirba csomagolja és átküldi és bizony elég sokáig kellett feküdniök azoknak a cikkeknek, míg a segédek parancsot kaptak, hogy – adják csak el… Ilyen volt a Theodor fájdalmas és alázatos szerelme. Végül mégis úgy érezte: megtalálta a módját, hogy kimutassa a figyelmét. Ha színházi előadás volt, küldhetett neki egy-egy színházjegyet, hiszen enélkül a remény nélkül neki se fogott volna a színházépítésnek. De itt is keresztezte valami a számítását! Tegyük -12- fel, hogy a megnyitóra elküld egy féltucat jegyet. De ha jól megfontolja a dolgot, be kell látnia, hogy ebből őrá nagyon kicsi haszon hárul. Mert így majd minden előadásra egy féltucat jegyet kell küldenie, ez pedig kigúnyolna minden számítást. Theodor viszont józan koponya volt. Úgy ám! Mert hisz arra is csak gondolnia kellett, hogy a hat belépőjegyből ötöt mintha az ablakon dobna ki, hiszen – arra az öt vendégre nem volt ő kiváncsi. Nem, akkor inkább köszönettel lemond az egészről!

Így álmodozott és tűnődött és ült az ablakánál és átnézett a lányhoz. A napjait az üzletek és az alkudozás kötötték le, az estéit pedig a fájdalom és a féltékenység töltötte ki. Isten veled, szép kisasszony, élj boldogul. Itt üldögélek az én magányos kamrácskámban, hogy őrködjem az álmaid fölött. Hiába vagyok semmiember ahhoz a másikhoz képest, a halálos órámig híven és becsülettel szeretlek. Akármit rendel számomra a sors, akármilyen utat jelöl ki, én egy szegény kis féreg vagyok, nem lázadhatok és nem mordulhatok föl ellene. Én királynőm, ne taposs rá a féregre, mikor ott vonaglik előtted a porban, mert hátha magadnak okozod vele vesztét, pedig azt igazán nem kívánnám. Ami pedig azt a fiút illeti, – üres kalász fenn hordja a fejét, – ezt egy pillanatra se szabad elfelejtened! Én fáradhatatlanul fogok dolgozni, s ő egy napon észreveszi majd, milyen embert tett örökre boldogtalanná. Egyébként – vigyen el engem az ördög!

Mind a két keze súlyos a sok ékes gyűrűtől és gyönyörű, szürke nyári öltönyt visel, amilyen nincs még -13- egy a határban. Sőt már azt is megteszi, hogy a cipőjét mindennap kiteszi az ajtó elé, hogy megtisztítsák, aztán frissen és ragyogóan jön be a boltba. Fenn a padlásszobában az apja mit se tud ezekről az újításokról, gyakran megesik, hogy napokig nem látja a fiát, mert bárhogyan is kopogtat a botjával a padlón, a fiú csak akkor jön fel, ha történetesen ideje van. Idáig fejlődtek a dolgok. Az öreg Per bárdolatlan férfi volt és sehogyan se fért a fejébe: miért kell nyáron világos és télen sötét ruhákban járni. Az ember azt hordja, ami van. De az öreg Per mégsem értette úgy a módját, mint a fia. Ha Theodor köszönt, levette a kalapját, mint másutt szokás, nem szólította meg az embereket és nem mondta, hogy jónapot, mert az sehol sem előkelő. Most már odáig ment Theodor, hogy a számláira odabiggyesztette S. E. et O. – sőt már a levelei alá is ezt írta.

Mit jelentenek ezek a betűk? kérdezte Julius, a szálloda tulajdonosa, mert az mindig ott lábatlankodott.

Azt te úgyse érted, felelte Theodor. Latin betűk ezek és minden nagy cég használja ezeket a betűket.

Theodor kapott egy másológépet és másolókönyveket, sőt egy tűzálló pénzszekrény is érkezett a címére, amely épen megmarad a hamuban, ha már az egész ház tövig égett. Ebben őrizte a cég könyveit. Ha ezt az apja tudta volna, ha tudta volna, hogy az ő szatócsüzletéből egy cég lett és és hogy a cég könyveket vezetett! De azért az öreg Per lelkében ott élt a sejtés, -14- hogy az általános fejlődés lesodorta az igaz útról az ő szatócsüzletét és a fiát, már tudott róla, hogy Theodor egy hajórakomány halat szárít a sziklákon és hogy ezt évenkint megismétli, nemrégiben az is a fülébe jutott, hogy a csónakházból pompás tánctermet varázsolt és az öreg Pernek látnia kellett, hogy az egész vonalon a finomkodás és pazarlás szelleme fészkelődött be a házába, meg a családjába. Itt már nem a régi, szolid, áttekinthető napi adás-vétel uralkodott.

Egy idő mulva feljött a felesége, boltos Perné. Az évek nem múltak el nyomtalanul felette sem, meghízott és most már két szolgálónak parancsolt. Bezzeg nem így volt ez a régi jó időkben, akkor egyedül végzett el minden munkát, pedig egy egész fészket kellett rendben tartania, telistele apró fiókákkal. Két kicsinye vörhenyben halt meg, két felnőtt lánya kirepült a fészekből, az egyik Henriksen kereskedőnél volt Utvärben, a másik Coldevin konzulnál, Kelet-Norvégiában, – persze házvezetőnő, gazdasszony mindakettő, nagyon finom dámák. Boltos Pernének most már csak egy gyermeke volt otthon, Theodor és annak volt a legnagyobb tekintélye. Az öregasszony csöndesen és magábavonultan tett-vett a házban és sohase sietett többé, most már akkor sem, ha a férje a botjával verte a padlót. Idáig fejlődtek a dolgok. Az asszony óvatosan kívülmaradt a bot ütőkörén és annyira merész lett, hogy még azt is megkérdezte, miért kell úgy kopogni és olyan lármát csinálni egyáltalában?

Az öreg Per ezúttal se volt közlékeny hangulatban, egész életében nem sok beszélnivalója volt a feleségével és ha volt is, a tekintete kemény lett és parancsoló. -15-

Bizony, ez a szédületes fejlődés boltos Pernét is magával ragadta, ő is finomabb modorban beszélt és igyekezett vonzóvá tenni a társalgását. De ez se tette szelídebbé a boltos Per tekintetét.

No, én majd elintézem, hogy ideje legyen! kiáltott az öreg és a botja után kapott.

Még mindig el tudta hajítani a botját valaki után, ez a lehetőség még fennállt, ezen a módon még érvényt szerezhetett az akaratának. Boltos Perné tehát gyorsan kiment az ajtón.

Az öreg ember pedig ismét kinyújtózott az ágyban. Így feküdt már az évek végtelen sora óta az egyik oldalára bénán, betegen és bosszúsan, időnként egészen magánkívül a felháborodástól, máskor viszont a földresújtottan és kétségbeesve. Ez az utolsó nyár még jobban aláásta az egészégét, a szelleme gyöngébb lett, a kedve pedig mind rosszabb. A rendes étkezés már nem volt elég arra, hogy életben tartsa. És mire is jó az evés, ivás? Csak arra, hogy meghosszabbítsa ezt az állapotot, holott a legjobb lenne gyökeresen végét szakítani. Boltos Per azért ugyancsak tiltakozott volna az ellen, hogy az élete gyertyája kialudjon. Nehéz harca volt vele az életnek? Ő állta a harcot, úgy ám! Ameddig egy szikra erőt érez magában, addig élni akar, egyik évet a másik után és a felesége, sőt a fia is a kortól megtörten szálljanak a sírba, mielőtt ő végleg behúnyja a szemét. De úgy ám! Ő győzni akart az életen, diadalmaskodni. Ó, micsoda diadalordítás lenne az, ha már -16- betöltötte volna a századik évét is és ujra át kellene vennie a boltot, mert a fiát már elerőtlenítette az aggkor.

Sírnia kellett. Mintha bizony kevés könnyet ontott volna már eddig is! Most íme, újra megkapta az üzlet az italmérési engedélyt, anélkül, hogy ő beleavatkozott volna. És ki látta gondját a szirupos hordónak a pincében, ki tisztította meg a súlyokat, hogy a rozsda ki ne verje és hogy nehezebbek ne legyenek, mint kell? Ó, hogy itt kell feküdnie egy helyben tétlenül és halott az egyik oldala és csak hallgatja maga alatt a boltot! Mennyivel jobb lett volna lemetszeni ezt az oldalát és külön eltemetni, hogy megszabaduljon tőle az ember, hiszen így csak költséget okoz és terhére van. Az öreg Pernek egyáltalán nem ment a fejébe, hogy mi hasznára van ez a béna oldala, pedig meg kellett volna gondolnia, hogy azzal együtt mégis csak inkább feküdt nyugton az ágyában, mint nélküle és mégis csak bajosan tudta volna nélkülözni, ha fel akart emelkedni, vagy ülni az ágyában.

Boltos Pernek még elég ereje van az egészséges kezében. Megragad egy széket és teljes dühvel a földre sújtja. Ezt már meghallani odalent a boltban is, tisztán ki lehet venni a bolt egész környékén, a boltos Theodor tehát véget akar vetni a dolognak és időt szakít magának, hogy felmenjen az apjához. Most már nem húzza le előzőleg a gyűrűket az ujjáról, hanem teljes díszben lép be a szobába, az apja pillantása azonban attól se lesz szelídebb. -17-

Nem tudom megérteni, hogy miért akarod beszakítani a házat. Mit akarsz tulajdonképen?

Az apa egy ideig némán ül az ágyban. Borotválatlan, a feje kopasz, az arca állati, az alsó ajkát magasra húzza és a fogát csikorgatja. Ó, egyáltalán nem kellemes látvány.

Hohó, hogy mit akarok? Én csak fekszem itt és kopogni merészeltem a padlón, drága fiam, – te taknyos! Megijesztettelek talán? Mutasd csak azt a sok ékszert, – persze telik az üzletből! Volna egy szavam a nagyságos úrhoz, – hozzád, te kutya kölyök. Nagyon is előkelő vagy. Megmutatom én neked, hogy még port törölgetni se vagy elég jó. És az anyád szintén megijedt, úgy látszik? Merészeltem a padlón kopogni és megrémült tőle az én gyöngyöm, drágaságom! Mit állsz itt, mint egy kőszent? Ülj le azonnal, – az ördög bujjék beléd!

Theodor azonban nem ült le, az apja tombolt és még mindig fennforgott az a lehetőség, hogy a botját utánahajítja. Theodor az ablakhoz állt, az volt a legbátorságosabb hely, az öreg aligha kockáztatta meg, hogy betörje valamelyik ablaktáblát. Theodor egyébként se volt félénk, nem volt gyáva egy csöppet sem, legény volt az a talpán!

Theodor már egyáltalán nem törődött a gyerekes tervvel, azért egyszerűen és szárazon azt felelte: Nem! -18-

Azt mindjárt észrevettem! bólintott az apa. A gyufa tehát nincsen itt. Hát sót rendeltél-e vajjon?

Az öreg Per ebben a pillanatban kénytelen volt megállapítani, hogy teljesen háttérbe szorult, a fia még csak nem is tesz úgy, mintha engedelmeskedni akarna neki. Na! Az egészséges kezével hatalmasat üt az ágy oldalára és azonnyomban hangosat kiált, megsértette a kezét és abban a pillanatban elsenyved és kihal az egész keze, az ujjától kezdve a csuklóján át, fel a válláig. És azt érzi, hogy most már mind a két oldala mintha ólomból lenne.

Mi… mi ez? A sérült keze okozza-e az a tátongó karcolás? Bagatell az egész, semmi más! Előrehajlik, szeretne a sebbe beleharapni, de nem ér odáig, csak nézi, nyujtja mohón a nyelvét utána és magában morog. Őrült, állati viselkedés. Az öreg Per már tehetetlen. Jó, de legalább ne tudja meg és ne lássa senki! Majd a vállával tesz heves mozdulatokat, mintha csak kényelmetlenül feküdnék és rajta mulna, hogy változtasson rajta. Az egyik béna kezével nagynehezen a másik felé üt, a keze puha és engedelmes, elomlik, mint a kovász. A keserűség tengere zúdul fel a lelkében, de elég férfi, hogy visszafojtsa. És megszólal, – úgy beszél, mintha az elemekhez intézné a szavát, a tengerhez és a mennydörgéshez.

Fel akarok osztani mindent, a lányok is kapják meg a magukét, mielőtt még mindnyájunkat tönkretennél!

Persze nem a lányaira gondol, ez csak kitünő ürügy volt a számára, hogy előhozakodhasson az egész dologgal. -19-

Én is kiveszem a rámeső öregrészt, mondta és azt akarom, hogy mindez írásban is meglegyen.

Micsoda ostobaság! Még hogy az ügyvéd jőjjön ide! Mire jó az: felosztani az örökséget? Ez annyit jelentene, mint forgácsokra tépni a boltot, lebontani az egész épületet. Sőt ellenkezőleg! Mi még telket vásárolunk hozzá, kérem szépen és meg fogjuk nagyobbítani az üzemet! Az ügyvédért nem kell elküldeni, az apa pedig úgyis béna és maga nem mehet az ügyvédért. Hadd múljék el néhány nap, amíg megfeledkezik az egészről.

Az persze még mindig megeshetett, hogy az apa ordítozni kezd, valamelyik járókelő meghallja és idehozza az ügyvédet. Ez csakugyan nem lehetetlen. De nem baj, – akkor Theodor majd Holmengraa úrral beszél, az már nem egyszer megszelidítette az öreget azelőtt is, ha ilyen dührohamokat kapott. És ha már minden kötél szakad: vigyázzon az öreg magára, mert még a bolondok házába is kerülhet!

Theodornak vadászterület volt az élet, egy hatalmas mező, az ő keze elért jobbra és balra és a vasszorgalmat mindenütt siker koronázta. A színház, mint táncterem, kitünően beütött, szombat esténkint keményen állt a bál és a fiatalság egészséges életörömmel táncolt kivilágosvirradatig. A halak is kitünően száradtak a sziklákon, két hét se kellett hozzá és az egész hajórakományt már fel lehetett hordani a yachtra és -20- útnak indítani, az ujra sok pénzt jelentett, – még azután is, hogy az előleget levonták, – sok pénzt az üzlet fejlesztésére és az élet kényelmének a növelésére. Thodor egy hatalmas gramofont szerzett be. Kezdetben a színházban állt és ott játszott és a szomorúságnak egész felhője repült szét a lelkekben, ha fölzendült rajta a „Koronázási Induló“ vagy az „Emlékszel-e?“ Valami hatalmas munkakedv dolgozott benne, nagyot szeretett volna végbevinni. Ha előkelő dolog lenne a körhinta, akkor hozatott volna egyet, nagyot, szépet és egy hangos kintornát is hozzá. Ez aztán szerzett volna pénzt eleget! De egy körhinta mégis csak ordináré dolog volt, falusi vásárokra emlékeztető. Theodor inkább egy mozgóképszínházra vágyott, más városban is vannak ilyenek és az effélével még több pénzt lehet keresni! Ó, mi mindent nem lehetne megteremteni Segelfossban!

Mikor híre járt, hogy Rasch ügyvédnél előkészületek folynak egy hatalmas kerti ünnepélyhez, azt mondotta a boltos Theodor, hogy fütyül az egész ünnepélyre és minden vele járó mulatságra. Tudott egy közeli kirándulóhelyet, ott volt egy kis kunyhó is, milyen nagyszerű dolog lenne oda kirándulásokat szervezni, elvinni a gramofont és büffét felállítani. Csak az uraságok közül sikerülne valakit rábírni a részvételre!

Mikor a gramofon a színházban játszott, kellemetlenül sok ember gyülemlett fel odakint és mind az ablakhoz nyomták az orrukat. Alapjában véve nem is volt semmi értelme, hogy a gramofon zenéjét egyedül élvezze, mikor már kezdettől fogva az volt a szándéka, -21- hogy az egész várost elkápráztassa vele. Hm, mi lenne, ha odavinné a boltjába? Sok embert vonzana oda és szaporítaná az üzleteit, neki pedig közben fényes alkalma nyilna mindenkinek az orra alá dörzsölni, hogy egész kis vagyonába került ez a gramofon, sőt megmagyarázhatná a szerkezetét is. Az embereknek a szemük-szájuk elállna.

Az embereknek csakugyan elállt a szeme-szája. De fönn a padlásszobában azonnal nyugtalanság keletkezet, a bot alaposan kopogott a padlón.

Mert az öreg Per nem vesztette el még minden erejét az egészséges kezében, csak elzsibbadt az utolsó tombolása idején, de azóta ismét visszatért belé az élet és ugyanolyan hangosan tudott kopogni, mint azelőtt. A nyitott sebre mit sem adott, még egy rongyot se kötött rá, hagyta, hogy legyen, amint van. Természetesen a seb ujra felszakadt és vérezni kezdett, ahányszor csak ütött egyet a bottal a padlón, de még ha egészen felszakad is, csak tessék!

Ejnye no, micsoda zene ez oldalenn a boltban? Itt már csakugyan van ok a kopogásra. A bot nem tette meg a hatását, most már a székhez kellett folyamodni. Semmi válasz, csak a zene szólt ott lenn tovább. És ekkor történt valami: az öreg Per ordítozni kezdett. Micsoda ordítozás volt az! Csak egy magányos ember, – vagy egy állat tud így ordítani!

De az öreg Per már hosszú évek óta nem volt lenn a boltban, senkise emlékezett már rá és senkise respektálta eléggé. Amint tehát Tehodor a fejét csóválta és leállította a gramofon tányérját, az emberek bosszankodtak -22- rajta és olyasmit mondtak, hogy úgy látszik, vannak, akik nem bírják a muzsikát, sőt a kutyák meg is vadulnak tőle.

Theodor most már biztosra vehette, hogy bekövetkezik a régen várt eshetőség: az apja rátért az ordítozásra, ez előbb-utóbb magára vonja valamelyik járókelő figyelmét, az ügyvédet mégis csak elhozzák, Theodornak pedig szerfölött kellemetlen lett volna ezidőszerint, ha felosztják a családi vagyont. Ez a felosztás évekkel vetné vissza az ő munkája eredményét, ha ugyan egészen tönkre nem tenné! Még akkor is vesztene a tekintélyéből, ha a testvérei bent hagynák az üzletben a leányrészt, akkor is úgyszólván egy üzletvezető rangjára sülyedne le. Pedig hát a húgai azonnal követelnék a pénzüket, szükségük volt rá, a tavasz meg az ősz mindig drága évszakok a nők számára. Ilyenkor félócska ruhákat küldözgettek haza, a kövér, öreg anyjuk ugyan nem hordhatta őket, de legalább büszkén mutogatta és aztán szétoszthatta a szomszéd szolgálók között.

Theodor azt forgatta a fejében, hogy vajjon nem lehetne-e az apját tűzzel-vassal megfékezni. Hallod-e, apa, mondta magának csak úgy gyakorlatképen, miközben fölment a lépcsőn az öreg szobájába. Hallod-e, ha mégegyszer így ordítozol, számíthatsz rá, hogy a bolondok házába csukatlak. De azért mégse volt egészen az ínye szerint ez a beszéd, ezt érezte azonnal, amint az apja szobájában állt. Sőt már odakinn a folyosón kétségei támadtak, sikerül-e vajjon erőszakkal meghajlítania az apja konokságát, végre is nem emberrel volt itt -23- dolga, hanem egy önfejű ronccsal, vagy ágyhoz kötött őrjöngővel. Nem volt más hátra, mint szépszerével közeledni hozzá. Theodor összeráncolta a homlokát:

Mindenki aziránt érdeklődik, hogy vajjon a bolondok házába akarsz-e kerülni.

Boltos Per megvonaglott, valóságos rohamot kapott, – igen, de csak jókedvében, tiszta gyönyörűségében. Theodor figyelmét nem kerülte el, hogy az apja szája körül villámgyors mosoly jelentkezik és azonnal belátta, hogy baklövést követett el, amikor az őrültek házát említette.

No, talán így biztosíthatja a nyugalmát! Ez a spekuláció ugyan régimódi volt és kicsinyes, de Theodornak adnia is kellett valamit, ha követelni akart. Ezért azt felelte:

Csakugyan, most még tél előtt sót beszerezni nem is volt olyan rossz számítás, azért is egyezett bele olyan készségesen. Az egész sószállítmányt továbbíthatná a lofoteni halászoknak most azonnal, vagy pedig beraktározhatná -24- tavaszig és akkor jobb áron adhat túl rajta a finmarkeni halászoknak.

Ha azonban arra számított, hogy apja az engedékenységét hasonlóval fogja viszonozni, akkor nagyon csalódott.

És most gonosz volt a boltos Per és biztosra vette a győzelmét, diadalmasan nézte végig a fiát: hiszen tudott ő még ordítani! Megvan tehát a bűvös szer, ezentúl mindig rendelkezésére fog állni egy elsőrangú, hatalmas ordítás, ahányszor csak szükség lesz rá. Az asszony meg a fia, kénytelenek lesznek várni és figyelni és félni ettől az ordítástól.

Hm, mondta Theodor, csak hogy időt nyerjen. Néhány hét mulva a halakat be lehet raktározni. Mikor a yacht visszatér, rakományként hozhatna magával sót is. Ha az idő ilyen kedvező marad, akkor a tetőn helyezhetjük el a gyufákat.

Ez volt az utolsó szava. Egy ilyen önfejű emberrel igazán nem lehetett zöldágra vergődni. Míg az öreg Per vissza feküdt az ágyába és ott vihogott magában, a fia nehéz gondok súlyával a lelkében ment le az üzletbe. De azt már biztosan tudta, hogy sót és gyufát nem fog vásárolni. Az ördögbe is, – azt már nem teszi!

Lenn egy távirat várta, – Didriksentől? Igen, Didriksen, a Didriksen & Hybrecht cég utazója. Visszatérő útjában több napig kellett Utvärban pihennie a hajójával, sok kellemetlensége volt és a hajója is megsérült, -25- de okvetlenül beszélni akar Theodorral, lehetőleg még ma éjszaka.

Na lám! Csakhogy Theodor nagyon rossz kedvében volt, az út pedig kissé hosszúnak ígérkezett. De csakhamar úgy érezte, hogy ez a távirat fölélénkíti és hogy az út valami kellemeset tartogat a számára. Miről lehet szó? Fogalma sincs róla! Mindenesetre elodázza néhány napig azt a dolgot az ügyvéddel, mert hiszen az ügyvéd mit se tehet itt nélküle. Kornelius boltossegédet felküldte a távirattal az apjához és megüzente neki, hogy az ügy nagyon fontos.

Körülbelül egy órát ment már a kerékpárján, amikor Florinával, az ügyvéd szobalányával találkozott. A lány elállta az út közepét, mintha csak őt akarná feltartani. Mikor a férfi leszállt a kerékpárról, megkérdezte tőle:

Ó, ez a Florina együtt fejlődött Segelfossal és kigyót-békát kiáltottak rá a városban. De Theodornak vevője volt, állandóan nála vásárolt mindenféle ruházati cikket.

És ezzel ismét a szájára húzta a kendőt, mert az ajka eddig födetlen volt. -26-

A ravasz fiatalember csakhamar rájött az igazságra: Florina alkalmasint hallott valamit harangozni arról, hogy Didriksen Utvärben lehet és ott gyorsan felkereste a kereskedőt. Valószínűleg egy kis nézeteltérésre is került a sor kettőjük közt. Persze, Florina szerencsétlen lány, akivel csúnyán elbántak, – azért kereste fel Didriksent, hogy ezt elmondja neki. Mert ezt már mégse lehet némán eltűrni. Neki senkije sincsen, nem bízhatik senkiben, csak önmagában és ha valaki első virágzó ifjúságában elveszi az ártatlanságát…

… Elveszi az ártatlanságát, úgy annak ő maga lássa a kárát. Most tehát Theodor, aki jó és befolyásos ember, legyen szíves és szóljon egy jó szót az érdekében. Legjobban szeretném egyszerre megkapni a járandóságomat, mondja lány, akkor legalább tudom, hogy mim van. Mert egy ilyen utazó úr olyan, mint a vándormadár, sohase tudja az ember, merre keresse. De meg különben is, közben egyszerűen meghalhat, vagy eltűnik.

No jó, de hiszen neked van már egy takarékkönyved, mondta Theodor és aztán: nem vagy te már a vältai Nils jegyese?

Akármi legyen is, bizonyos, hogy nem számíthatok másra, csak önmagamra. Gondoljon rám, hogy milyen nyomorúság vár engem a világon és szóljon az érdekemben… -27-

Majd elmondom neki a dolgot, mondja Theodor. De fogalmam sincs róla, hogy mit akar tőlem, alkalmasint üzleti ügyben kéretett.

Tulajdonképen nem volt elégedetlen ezzel a megbizással, mert sok tiszteletre és bizalomra vallott, esetleg valami proviziót is jelentett, – igen, ez egyáltalán nem lehetetlen. Továbbhaladt a kerékpárján, míg egy utväri csónakossal nem találkozott, aki a Didriksen hajójára vitte.

Didriksen úrnak vendégei voltak, a hajószalón csupa ragyogás és nevetés, helybeli lányok, néhány úr, – ő maga is eléggé jókedvű volt. A szakácsot frakkba és fehér cérnakeztyűbe bújtatta, hogy tiszteségesebben szolgálhassa ki a közönséget.

Hát a távirászt nem hozta magával? kiáltotta. Akkor hadd üdvözöljem önt egyedül. Parancsoljon, kérem, egy pohárkával vagy akár kettővel. De mi van a távirásszal? Nem hallott róla semmi újat? Mester, maga megírta a táviratot és megfeledkezett – hogy is hívják csak? – Baardsenről! Az ördög vigye el magát, mester! Az egy csodálatraméltó ember, bezárkózik Segelfossban és ott berozsdásodik. De azért üdvözlöm önt, Jensen úr! Nagyon köszönöm, hogy eljött! Már csak önre vártunk, a mester végre ismét összetákolta a gépet, holnap reggel felszedjük a horgonyokat.

Miután Theodor felhörpintett néhány pohárkával, Didriksen úrnak eszébe jutott, hogy mondanivalója van a számára, felvezette a fedélzetre és ott hevesen kezdett beszélni:

Nahát, ez a segelfossi út nagyon drága mulatság volt nekem. Az a lány ma betoppant ide, könnyek voltak a szemében és valami gyapjúkendő a szája előtt. -28- Mi az? kérdem. Ez, meg ez! Persze, persze, mondom én, itt aztán nem segít már semmi. – Igen, mondja ő, de legalább ne hagyjam őt elveszni a nagy nyomorúságában. – Nem. – És, hogy ne vegyem le róla a kezemet. – Nem. – Igen, de hogy valami csekélységet talán mégis kaphatna tőlem. – Természetesen. – Hogy nem lehetne-e inkáb egyszerre, mondja ő, akkor legalább nem tudja meg a hatóság. – Ezer menykő, feleltem én, nagyon eszes lány vagy te, akkor legalább nem kell semmi írás és én is a hátam mögött tudom az egész dolgot. Hát mennyiben egyezzünk meg? – Kétezer koronában, mondja ő.

Didriksen úr Theodort figyelte, hogy lássa, milyen hatással vannak rá a szavai.

Ostobaság, ezt mondta a gépmester is, mert neki is elmondtam mindent. De azért szerettem volna előbb önnel beszélni, azért nagyon köszönöm, hogy eljött. A dolog úgy áll, hogy minden biztosíték nélkül még sem adhattam át neki egy ekkora összeget, Segelfossban meg nem szerettem volna mutatkozni. Ezért táviratoztam önért és mégegyszer köszönöm, hogy eljött.

Köszönöm, – csakhogy a dolog kissé bonyolult. Ostobaság, mondja ön. Persze, ebben igaza van. De én mégse vihetem a végsőkig a dolgot, mert megtudhatná a menyasszonyom.

Természetesen. Odafenn északon eljegyeztem egy konzulnak a lányát, – ejnye, hogy is hívják csak na, ki látott ilyet. Azt a gazdag embert gondolom ott fenn, Finnmarkenban, Hvalspäkben, az egyetlen lánya, idenézzen! -29- És Didriksen úr egy női fényképet vett elő a tárcájából és megmutatja. Az állt alatta, „a te Ruthod“. – Látja, kérem, mondta Didriksen úr, ez a lánya neki, az ő neve sehogyan se jut eszembe. Ez a lány megtudhatna valamit a dologról, annak pedig nem szabad megtörténnie.

No igen, igen, de látja kérem, mégsem egészen lehetetlen. Annál is kevésbbé, mert az a lány… az a segelfossi lány… Szóval, úgy áll a dolog… a lány csakugyan tetszett nekem, mert olyan eszesnek látszott és hát akkor… megmutattam neki is a fényképet. Nem. Ez nagy ostobaság volt, úgy-e?

Hát, a mester azt mondja, igen nagy ostobaság volt. Való igaz, hogy megkínáltam egy pohár borral, mert olyan csinos és okos volt, és közben valahogy megmutattam neki a fényképet. Ruthnak hívják! mondta ő és megnézte jól a képet. Igen, Ruthnak! mondtam, és remélem, belátja, hogy ennek a nagyszerű lánynak semmit se szabad megtudnia a dologról. Ezt aztán méltányolta is, és éppen ezért ne kerüljön pörre vagy ilyesmire a dolog, mondta. Előbb azonban Jensen úrral szeretnék beszélni, mondtam én.

Theodornak az volt a véleménye, hogy az összeg fele, ezer korona, több az elégnél.

Igen, de akkor a dolog nyilvánosságra kerül, és mindenki az én vagyoni viszonyaimba akarja majd dugni az orrát, és akkor a legnagyobb kártérítési összegre ítélnek. Meg egyébként is, – nem vagyok én rossz ember és nem akarok kibújni a dolog alól. Ezer -30- korona mind a tizenöt évre, – hiszen az nem is húsz őre egy napra, ruhára és ellátásra.

Theodor oldalról nézett fiatal barátjára: az öreg, kipróbált kereskedőház könnyelmű fiának olyan értékes tulajdonságai voltak, hogy Theodor alig érte fel őket ésszel. Az ő öröksége egészen más természetű volt, nap-nap után és évről-évre mérsékelnie kellett a saját igényeit, és a mások javaira törekedni.

Természetesen, ebben igaza van! szólalt meg hirtelen, mintha ez lenne az ő véleménye is. És most már meg is mondhatom önnek: útközben találkoztam a lánnyal. Megkért engem, hogy járjak közre az érdekében.

Úgy. De látja kérem, a dolog bonyolult egy kissé. Amikor Segelfossban együtt voltunk azon az estén, talán emlékszik még, – akkor az a… ejnye, hogy is hívják csak? Igen, az a Baardsen, a távirász… beszélt róla, hogy egy férfi tizenkét heti távollét után ismét hazatért és akkor a kedvesét úgy találta, hogy már három hete egy gyapjúkendő volt a szája körül és a fogát fájdította. Nem emlékszik?

Lehet, hogy őrá célzott, mondta Theodor, mert igazságos és korrekt akart maradni. De nem tudom. Ön természetesen nem akar kimerítőbben foglalkozni ezzel az üggyel?

Nem. De mégis csak buta dolog, ha az embert lóvá teszik. Ezért szerettem volna önnel együtt a távirászt is idekéretni. Bár tulajdonképen örülök, hogy nem jött el, mert alighanem megkérdeztem volna tőle. De azért ne gondolja, hogy a dolog így már világos. -31-

A mester tudniillik egy minden hájjal megkent, tapasztalt fickó, és utánam még sokáig beszélgetett a lánnyal, – egyébként az óraláncát is neki ajándékozta, – és azt mondta, hogy a lánynak éppen annyi baja, mint nekem vagy neki.

Vajjon csak tettetné a dolgot? Elvégre is – a kedvesét mindenesetre elvesztette…

Csakugyan, nevetett Didriksen úr, azt elmesélte nekem is. Csakhogy itt mérlegelni kell: vajjon mi ér többet, a pénz vagy a szerelem. És egyébként is: a kedvese éppen a pénzéért még visszatérhet hozzá.

Egy takarékkönyve már van, gondolja magában Theodor, mégis csak ördögadta kis boszorkány az!

De aztán ismét habozó lesz és újra elmerül a gondolataiban, majd hozzáfűzi:

Magam is úgy cselekedtem volna, mint ön: fizettem volna, hogy ezzel elintézzem az ügyet. Ha azonban zsarolásról és kiszipolyozásról van szó, akkor már egészen másként áll a bál.

Aztán ismét elgondolkozik. Egyszerre csak kómikusnak tetszett neki az egész história és azt mondja:

De az ördögbe is, ön csak nem fizethet, mielőtt még a gyerek a világra születik. Pedig az talán meg se születik soha.

Nagyon helyes! feleli Didriksen úr. És éppen ezért kérettem önt ide. Talán nagyon ravasz az a lány, – ejnye, hogy is hívják csak?

Florina, igen. Szóval, lehet, hogy nagyon ravasz. Azért én a pénzt az ön kezeibe teszem le, Jensen úr, neki is így igértem. Akkor ő mégse jut a pénzhez, mielőtt az ideje el nem érkezett. Beszéltem a dologról a mesterrel is, mert az egy minden hájjal megkent, öreg róka. Ha megkapja is a lány a pénzt, erről akkor lehet szó, ha föltétlen hallgatást ígér, még pedig írásban és hiteles tanuk előtt, – különben előlről kezdi az egész históriát még egynéhányszor. Mindent írásban kell vele elintézni.

Vajjon mi ragadta el annyira ebben a pillanatban? Valami titkos terv rejtőzött talán az agyában, amelyre most hirtelen világosság derült?

– Jól van! mondta Didriksen úrnak. Majd én megőrzöm a pénzt és eligazítom a dolgot Florinával. – afelől nyugodtan alhatik.

Igen, éppen ezért kérettem önt, hogy legyen szíves, magyarázzon meg neki mindent és lehetőleg tömje be a száját.

És ott maradt reggelig a hajón és aludt, míg a többiek mulatoztak. Az ifjú Didriksen úr, úgylátszik, még nem fizetett elég tandíjat, szerette az élet örömeit, kereste és meg is találta őket mindig. Fiatal volt és szép, mint egy herceg, úgy vegyült el a vendégei közt és játszotta a szeretetreméltó házigazda szerepét egész éjszaka. Négy órakor a korhelylevest szolgálták fel.

Parancsoljanak hozzálátni! mondta a házigazda udvariasan és figyelmesen, mint mindig.

A szakács felváltotta a fehér keztyűjét, a mester harmonikázott és mindenütt csupa öröm, minden pillanatban valami jókedvű ötlet.

Aztán fölkerekedett az egész társaság, a vendégek a csónakjaikba szálltak és a partra eveztek. Fiatalok voltak és tüzesek és egy átmulatott éjszaka állt mögöttük. Még pedig minden nyom nélkül! Csak az kellett volna, hogy meglássák rajtuk! A szárazföldről még egyszer ünnepélyesen integettek a hajó felé.

Húsz év mulva talán visszaemlékeznek majd erre az éjszakára és majd mosolyognak. És harminc év mulva már bosszankodni fognak, ha tudomásukra jut, hogy fiatal emberek átmulattak egy egész éjszakát…

És ha bekövetkezik az az eset, hogy… hogy önnek semmit se kell fizetnie, akkor mi lesz? kérdezte Theodor.

No, a leány végtére is eszes nő volt, a maga módján és csak engem akart megvédeni a hatóságok elől, mondta Didriksen úr és könnyű mosoly suhant át az ajkán. Nem forgathatjuk ki mindenéből. Egyébként nem viselkedett éppen valami nagyon tisztességesen… hát akkor fizesse neki a felét! -34-

Olyan vastagon bélelt pénztárca volt a zsebében, hogy bátran megkockáztathatta ezt a kérdést.

Az apjának leesett az álla, de volt oka kételkedni a kérdés komolyságában.

Tegnap el kellett utaznom, mondta Theodor. Most azonban már jöhet az az ügyvéd. Nem áll semmi az útjában, – ha még eddig nem volt itt.

Az apa gyanakvó pillantásokkal mérte végig a fiát és azt mondta neki: Ó, te méregzsák!

Az öreg Per kissé tanácstalan volt. Lehetséges, hogy elvesztette volna a fölényét? No, azt még meglátjuk! A sok áthevert esztendő semmi esetre se vált javára! Minden nappal veszített valamit és most már egészen visszafelé forgott vele az élet kereke, már csak kis idő kellett, hogy egészen rosszakaratú és keserű legyen, a természet legősibb ösztönei a maguk nyers eredetiségében léptek fel nála újra, az ember ősidejébe tért vissza: az ordítás, kiáltozás, furfang és orvtámadás eszközeihez. Az öreg Per látnoki szemmel érezte meg ezt a természetes fejlődést és mintha csak hangok hívogattak volna a sötét mélységből…

Nos, mit akarsz tenni? kérdezte Theodor. Nekem dolgom van, nem álldogálhatom el itt az egész időmet. Ha osztozni akarsz, hát csak tessék, ki foglak fizetni mindnyájatokat.

Imponáló volt ez a fiatalember, ahogy bátran és nyiltan kimondta az igazat, még a szemöldöke se rebbent. De az apja is keménykötésű ember volt ám. Fejét oldalvást fordította, mintha valami lényegtelen csekélységről -35- volna szó, aztán megszólalt, mintha a porhoz beszélne a padlón:

Csakugyan, drága fiam, kifizetnél bennünket? Csakhogy neked el kell ám hagynod a házat, drága fiam, úgy bizony!

Tessék? kérdezte Theodor és mintha ütés érte volna a fejét, hallotta, amint az erek lüktetnek a halántékában.

Majd én fizetlek ki téged! kiáltott az apa és rekedt volt a dühtől. Ki az uccára veled! Tessék? Azt mondod. Ki az uccára veled, ki a házamból, te csirkefogó!

Ámde ebben az utolsó és válságos pillanatban Theodor ismét megtalálta önmagát. Tehát ez a szándékod? kérdezte és gúnyosan mosolygott. Ismerte az üzletét kívül-belül, a halrakományokat minden esztendőben, a hajók vételét és eladását, – mindez a saját spekulációval szerzett pénz benn feküdt az üzletben és a bolt nem tudta volna őt kifizetni anélkül, hogy össze ne omlott volna bele. Theodor csak mosolygott gúnyosan.

Az volt az egyetlen kérdés, hogy valóban akarja-e az apja, hogy tönkremenjen az üzlet és a lányok aztán előlről kezdjék az egészet. Mert hitele még volt boltos Pernek mindig elég.

Ahogy akarja! gondolta Theodor. Ha megfelelő telket kaphatok a közelben, tönkreteszem az üzletét.

Boltos Per rosszat sejtett, mert észrevette a különös mosolyt a fia arcán, – csak nem fog máris engedni? Nem is engedett, – hanem ordítozott. Rasch ügyvédet elhívták és ő vállalta a felosztás munkáját. Napokig írt -36- és leltározott egyfolytában, átnézte az üzleti könyveket, táviratozott a lányokért, nagyon is szívesen táviratozott a „kicsikért“ és képviselni akarta az ő ügyüket. Két kislány volt itt, meg egy béna férfi, mind a hárman csupa várakozással tekintettek rá, – lehetett volna árulója ilyen érdekeknek? Hiszen az volt a hivatása, hogy jogi esetekben embertársai segítségére siessen, ez volt a dolgok rendje, amíg jog uralkodik ebben az országban. Boltos Per rendbe akarta hozni minden földi dolgát, mielőtt meghal és a jólnevelt lánykák nem akartak ellenkezni vele. A fiú sem ellenkezett, – csak tessék! mondta a fiú. Mi egyebet tehetett volna itt egy ügyvéd, minthogy segédkezet nyujtson?

Csak tessék! mondta Theodor és gúnyosan mosolygott. Csakugyan sikerült neki megvásárolnia a szükséges telket. Egészen a bolt szomszédságában feküdt, nagy, négyszögletű telek, egy bolt és egy árúraktár részére, nagyszerű építkezési hely az egész. Az épületanyagot a yacht mint visszrakományt hozza majd magával, ha elszállította a halakat, – se gyufát, se sót ne hozzon.

Theodor nem hagyta kihasználatlanul az idejét és éberen őrködött a saját érdekei fölött. Az első lépésével ugyan akadályba ütközött, Willatz Holmsen úr nem akarta eladni neki a telket. Vajjon miért nem? gondolta Theodor. Kétszer is elutasító választ kapott, harmadszor azonban asszony révén kereste a maga igazát, és győzött. Nem máshoz fordult, mint Raschné asszonyhoz. Ejnye, ez az ördöngős Theodor mindent tudott, még azt is, hogy a jószívű Raschné közbenjárhat az érdekében. Villatz Holmsen úrnál, – még az ügyvéd úr ellenére is. -37-

Csak néhány négyzetméter telket szeretnék megszerezni Willatz úr birtokaiból. Nem mintha neki volna szüksége az eladásra, hanem mert rajtam segít ezzel. Építkezni akarok és szeretném magam ujra feldolgozni. Az ügyvéd úr úgyis konkurrenciát sürget Segelfossba, most hát megkaphatja, ha kívánja.

És másnap Theodor néhány sor írást kapott Willatz Holmsentől, hogy átveheti a telket. „Martin béres, a jelen sorok átadója, mérje ki a telket, az árát állapítsuk meg kétszáz koronában, ezt az összeget pedig élelmiszerekben, – mindannyiszor tíz korona értékű részletekben, – kell kiutalni annak a csirkefogó Konradnak, Holmengraa úr volt napszámosának. Az adásvételi szerződést az ura-i előljáró állítsa ki.“

A telken megkezdte a fundamentum ásatását, helyet csinált a pincének és alapfalaknak. Dinamittal robbantgatott a bolt közelében, nem éppen azért, hogy az apját halálra ijessze, de viszont nem is kímélte őt különösképen. Boltos Per ismét ordítozni kezdett, de mikor az ügyvéd elmagyarázta neki a dolgok állását, meg se mukkant többet.

Még hogy ő megmukkanjon? Soha! A drága fia, meg az anyja ugyancsak tévednek, ha azt hiszik, hogy ő majd békét ajánl!

Az ügyvéd ellenben egy nap elment Theodorhoz és bizonyos egyezséget akart megbeszélni vele. Az ügyvéd, úgy látszik, rájött időközben, hogy a bolt nem tudja -38- Theodort kifizetni, anélkül, hogy alapjaiban meg ne inogna. Azt mondta tehát:

Theodor szerette megszívlelni a jót, ha másnál látta. Most is elgondolta, hogy mit tenne az ifjú Didriksen hasonló esetben, azért hát félbeszakította az ügyvédet és azt mondta neki:

Ez a váratlan nyilatkozat szinte mellbevágta Rasch ügyvédet. Mégis csak szomorú dolog, hogy már az ilyen uborkafára felkapaszkodott emberek is kezdik majmolni a rendes polgárokat. Ha ez a Theodor legalább jó családból származnék!

Na, mondta az ügyvéd, most nem is arról van szó. A dolog úgy áll, hogy az üzlet könnyedén ki tudja önt fizetni és tevékenységét még mindig folytathatja, a régi mederben…

A saját jószántamból tennék önnek egy ajánlatot. Engedje meg, hogy azt kifejtsem és ne szakítson félbe. Tehát: az üzlet nagyon is jól kifizetheti önt, különösen, ha ön olyan szép, fiatalos hévvel és talán egy kissé elhamarkodottan lemond minden örökségről.

És közvetve sem, semmi módon. Nem szokásom takarékkönyveket osztogatni, de nem is kérek senkitől semmit, jelentette ki Theodor ingerülten. Fogja be a száját és menjen az útjára, az ajánlatát nem fogadom el! Érti?

Csak az ön és a többiek javára szolgál, hogy itt ülök és eltűröm, amint ön – jártatja a száját, hogy én is ebben a modorban beszéljek.

Ön nagyon jó tudja, hogy én az árukat és az üzleti követeléseket elárvereztethetem, amíg a magam részét teljesen le nem fedeztem! kiáltotta Theodor dühösen. Mégis csak a boltos Per fia volt, és ha kellett, tudott sziszegni, mint egy kígyó. Ön azt is jól tudja, hogy akkor az üzlet fölbukfencezik. Ha pedig nem tudná ezt, akkor higyje el nekem, én többet értek hozzá, mint ön, én születésem óta az üzlettel nem foglalkozom.

Nem lehet tudni, vajjon elismerte-e az ügyvéd ennek az állításnak az igazságát, vagy pedig csak úgy akart tenni, mintha nem hallaná a dicsekvést. Mindenesetre tény, hogy másról kezdett beszélni.

Az én egyéni ajánlatom tehát így szól: Mindkét fél előnyére az üzlet úgy megy tovább, mint eddig. Ön vezeti, de a nővérei cégtársak. Elfogadja?

De hiszen ön vezetné továbbra is! Nem akar beleegyezni, hogy főnöke legyen a boltnak, mint eddig?

Hm, mondta az ügyvéd. Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez az ajánlat személyesen tőlem származik és senki más nem sugalmazta. Könnyen lehetséges, hogy az ön atyjánál és a nővéreinél is ellentállásra -40- találnék, ha előadnám nekik. Ez a lehetőség azonban nem fog bekövetkezni, minthogy ön a tárgyalást ezen az alapon kereken elutasítja. Hm! És mi az ön ajánlata, hogy a dolgok rendbejőjjenek?

Nekem egyáltalán nincs mit ajánlanom. Ön és a többiek engem ki akarnak rúgni és én erre csak azt mondom: csak tessék!

Rendben van, akkor hát ennél maradunk. Az üzlet megy tovább… természetesen ellenőrzés alatt.

Az ön szülei és a nővérei ellenőrzése alatt, vagy pedig az enyém alatt, ha ők megbíznak vele.

Ha ön odajön, hogy engem a szatócskodásban ellenőrizzen, kétségtelenül zárt ajtókra talál és az ajtókon rajta lesz az előljáró pecsétje, amíg engem ki nem fizetnek. Jól értettem, hogy ez az ön szándéka?

Nem. Én mindkét fél számára a legjobbat akarom, fiatalember. Vigyázzon, hogy a elkeseredés valami könnyelmű lépésre ne ragadja. Önt ki fogják fizetni, a Segelfossi Takarék és Kölcsönpénztár lehetőség szerint közbe fog lépni, az üzletnek elég hitelbiztosítéka van.

Na, hiszen akkor nagyszerű! kiáltotta Theodor. Lépjen közbe az ön bankja minél előbb, annál jobb!

Amint az ügyvéd dolgavégzetlenül kitette a lábát a boltból, Florina kezébe adta a kilincset. A lány bejött és azt mondta, hogy nem várhat tovább. Theodort azonban éppen paprikás kedvében találta és hamarosan megtudhatta tőle a választ: -41-

Akkor írok majd a menyasszonyának és elmondok neki mindent. Ruthnak hívják, azt még tudom.

Tedd meg, Florina, tedd meg! Akkor megvizsgál téged a doktor és azonnyomban letartóztatnak. Tedd csak meg!

Engem letartóztatnak? Jóságos Isten, ön úgylátszik nincsen egészen az eszén. Azért van ez, mert kitették a boltból?

A jó Theodor ebben a pillanatban megfeledkezett róla, hogy milyen kitünő vevője áll előtte és megint goromba lett.

Takarodjál haza azonnal és magadon járjon az eszed, ne pedig énrajtam! Jó pipa vagy te, mondhatom! Három hete fájt már a fogad, mielőtt Didriksen ideérkezett. Arra tanuk vannak. A hatóság vegye a kezébe a dolgot és akkor majd a napfényre derül, hogy miért ajándékozott neked takarékkönyvet az ügyvéd.

Ilyen hangot használni egy ilyen kitünő vevővel szemben! Most már világos volt, hogy Theodor nem a jogért és igazságért küzdött, hanem a nagy bankjegyekért. A bankjegyek ebben a pillanatban ott duzzasztották a pénztárcáját és ő szeretett volna szabadon rendelkezni felettük. Florina ugyan furcsa képet vágott a heves szóra, valószínűleg, mert asszony volt és így a lágyszívű -42- és gyönge nemhez tartozott. A szemébe könnyek ültek ki és azt mondta:

Ha még egyszer ki mered nyitni a szádat, meglátod, mi történik! ordította Theodor és élt a hatalmával. Egy szót se akarok hallani többet!

Azután tüsszentett és selyemzsebkendőt vett elő, aztán ujra visszadugta a kabátja külső zsebébe, de úgy, hogy a vége még mindig kilógott belőle.

Na, az ügyvéd úr majd a segítségemre lesz, mondta Florina és felszárította a könnyeit.

Az ügyvéd úr? No, ezt eltaláltad! Az ügyvéd úr ebben az ügyben magán se tudott segíteni.

Ez a jelenet végre kellő hangulatot ébresztett a boltos Theodorban, hogy átmenjen a segelfossi kastélyba és megköszönje az előzékenységét Willatz Holmsen úrnak. Az adásvételi szerződést a telekre vonatkozóan a zsebében vitte. Egyébként nála volt a pénz is, a kétszáz korona. Határozottan bűnnek tartotta volna, hogy támogasson egy olyan embert, mint Konrad, hiszen az egyáltalán nem szolgált rá.

Az ifjú Willatz kissé összeráncolta a homlokát. Egy idegen úr ült a szobájában, úgyhogy Willatz nem tehetett mást, csak a homlokát ráncolta, amiért a parancsait nem teljesítik.

De igen, hogyne, felelte Theodor bosszúsan. És ha minden áron az a kivánsága uraságodnak…

Az idegen úr Willatz Holmsen barátja volt. Anton -43- Coldevinnek hívták és szemmelláthatóan szintén előkelő úr volt. Csak ült a helyén és egy kissé felülről nézett végig Theodoron. Ez még sokkal rosszabb volt, mint Willatz fölénye.

Én csak azért gondoltam… Azt hittem, hogy jobban ismerem az itteni embereket… De természetesen! Ajánlom magam és nagyon szépen köszönöm, hogy el tetszett adni a telket. Már dolgoznak is rajta. Kérem szépen, ne tessék fáradni, magam is megtalálom az utat.

És Theodor eltávozott a hátulsó lépcsőn, mert a hátulsó lépcsőn jött is fel a kastélyba.

Úgy látszik, nem nagyon igyekeztél, hogy a főlépcsőn vezesd le, mondta Anton Coldevin és mosolygott.

A helybeli boltos volt, azt mondják, nagyon tevékeny ember, felelte Willatz. Éppen most vett tőlem egy kis telket.

Willatz úgy látszik, elégedetlen volt önmagával, azért nem akart többet mondani. Micsoda ötlet is volt ez, a saját jobb meggyőződése ellenére, ilyen embereket támogatni! De azért ragaszkodott a parancsához, ha már egyszer kiadta, akkor is, ha az bolond parancs volt.

Mit is tett Willatz voltaképen? Konrad csak csatangolt -44- ide-oda, minden bizonnyal nagy inségben volt. Willatz először egy este ételhordóval a kezében látta lejönni a sziklák közül, ahol a halakat szárították. Később nem találkozott vele többet. A halak már száradtak voltak. Konrad pedig munka nélkül. Willatz joggal gondolta magában: Mi közöm ehhez az emberhez? Volt neki egy Aslak nevű pajtása, azt Willatz alkalmazta a birtokon, Konrad ellenben nem talált munkát. No, és hát nem is keresett semmit. Aztán ismét csak fel-feltünt az az ember az úton. Willatz találkozott vele, megtörtént ez jó egynéhányszor tiszta véletlenségből, és Konrad mindannyiszor köszönt. Levette a sapkáját és köszönt. Willatz ránézett a szürke, nagy szemével, aztán tett valamit a szegény emberért, ami éppen eszébe jutott, ahogy az apja, meg a nagyapja is tette volna: adott neki néhány száz koronát, tíz koronánként.

De most az a csirkefogó majd még eljön, hogy megköszönje, – még csak az kellene!

Egy telket? mondta Anton. Mi lenne, ha én is vennék tőled egy telket és idetelepedném a közeledbe?

Ki lehet olyan, mint az apja. Ebben a tekintetben talán túlzott fogalmaid vannak? kérdezte.

A hang, ahogy mondta, kissé furcsa volt! Hiszen jóbarátok, akik nagyon közeli viszonyban vannak egymással, megengedhetnek maguknak egy-egy tréfát, és vidám nevetés közben – kikaparhatják akár egymás szemét is. Ez a két fiatalember azonban kétségkivül csak olyan viszonyban volt, mint a házigazda és a vendége. Mégis már az első napon ez a hang lett uralkodóvá köztük, mind szabadosabban árasztották el egymást -45- és mindig a vendég volt az, aki a házigazda rovására ezt a hangot megütötte.

Pauline behozza a kávét. Nem nehéz eltalálni, hogy hol jár a tekintete és az idegen fiatal úrnak még választ se ad, akármilyen szíves hangon szól is az hozzá.

Egy hete vagyok már itten, Pauline, éppen ideje, hogy nekem is jusson egy pillantásod, mondja.

És mikor Pauline már kiment a szobából, ő még mindig tovább szövi a témát:

Egy szó, mint száz: Anton Coldevin vidám úr volt, szabad és közvetlen és nem egészen ment bizonyos kevésbé finom merészségtől. Saint-Cyrben kereskedő szellemben nevelték és ugyancsak értette a dolgát, belépett az apja üzletébe és ott is derekasan megállta a helyét. Az apja nyugodtan gondolhatott arra, hogy most már majd kimélheti magát és előkészült rá, hogy nyugalomba vonuljon.

Anton és Willatz nem sokat látták egymást iskolás idejük óta, mikor a szünidőben itt Segelfossban szoktak találkozni. Az egyik Franciaországból érkezett akkor, a másik Angliából, a koruk hasonló volt, a családjuk is, derék fiú mind a kettő, de eltérő természetű. Később levelezés tartotta fenn a barátságot és amikor Willatz most tavasszal hazautazott, a barátját is meghívta magához. Anton azt felelte, hogy igen, eljön, és megkísérli majd, hogy elüsse az aranyhalat a kezéről.

A hangja már akkor is kissé hanyagul csengett és Willatz a homlokát ráncolta. Csodálkozott magán, amiért meghívta a barátját. „Aranyhal“ – ez volt a -46- neve a Coldevin-cég legújabb vasuszály hajójának, arra találó elnevezés lehetett, de itt kevésbé volt a helyén, mert hiszen Holmengraa kisasszonyt, mióta nagylánnyá serdült, Anton csak egyszer-kétszer látta Kristianiában. Valóban, úgy lenne, hogy ilyen üzletiesen – csak a lány pénzére gondol Anton Coldevin?

Lehetséges, riposztozott Anton, de erőszakkal viszont mindenkit meg lehet szerezni.

Csakhamar kiderült, hogy a két fiatalember gondolkodása nagyon távolesett már egymástól. És minden barátkozás hamarosan civakodásra vezetett köztük. Még szerencse, hogy Antont legföljebb tizennégy napra nélkülözhette az üzlet. Ennyi idő is elég volt arra, hogy néhány kiadós gorombaságot vágjanak egymás fejéhez.

Holmengraa úr házában Anton eleinte csöndes és komoly volt, sőt annyira tartózkodónak mutatkozott, hogy Holmengraa kisasszony szükségesnek látta a segítségére sietni és emlékeztette arra, hogy hiszen régi ismerősök ők már. Ez aztán nem vétette el a hatását.

Látom, hogy folyton a gyűrűimet nézi, mi érdekeset talál rajtuk, kérdezte a lány jókedvűen.

Alighanem azt akarja megbecsülni, hogy mennyibe kerülhettek, mondta magában Willatz.

Bizony, ilyen ember ez, mondta Willatz. Szép vendéget hoztam a házatokba! Ezen mindenki nagyot kacagott, -47- csak az Anton nevetése hangzott kissé erőltetetten.

Én nem töröm magam azért, hogy finomnak tartsanak, mondta, vagy hogy meglássék rajtam az előkelő ükapám. Vagy hogy angolnak tartsanak. Inkább vagyok francia és természetes.

Willatz eleinte igyekezett a maga kimért szavaival valamennyire ellensúlyozni Anton tulságos közvetlenségét, de most már tudta, hogy miféle legény Anton úr és azt is tudta, hogyan kell viselkednie vele szemben. Most már nem őrködött fölötte, ha Antont tulságosan messzire viszi a merészsége, az ő baja.

Úgy veszem észre, hogy már egészen jól megbarátkoztatok. Én talán mehetek is, mondta.

Willatz csodagyerek, mondta rá Anton. Karácsony éjszakáján született és lehet, hogy már akkor is zongorázott. Csakhogy úgy van vele, mint a többi csodagyerek: mihelyt nem gyerek többé, hát vége a csodának. Ugy-e, Willatz?

Ezzel is kissé messzebb ment a kelleténél. Mariane zavartan az ölébe sülyesztette a tekintetét, Willatz pedig azt felelte:

Nem sok időbe telt és Antonnak észre kellett vennie, hogy jobb lett volna, ha ő is távozik Willatz-cal. Mert Mariane az ablakon keresztül figyelte a távozó -48- fiatalembert és a jókedvét mintha elvágták volna. Az sem igen segített a hangulatán, hogy Anton a maga módján igyekezett nagyon kedves lenni, sok bókot mondott és végül még azt az állítást is megkockáztatta, hogy csak a viszontlátás kedvéért jött Segelfoss-ba.

Csakugyan? Azért jött, hogy engem viszontlásson? Na, az meglehet, én már tíz-tizenkét évvel ezelőtt is azon voltam, hogy kitörülhetetlen benyomást tegyek magára.

Anton minden nap meglátogatta Holmengraa úr házát és magával hozta a friss fiatalság és közvetlenség varázsát. Hamarosan észre kellett vennie, hogy Willatz állandóan keresztezi az útját; ez a furcsa ember, akinek nem volt egyebe, mint a birtoka, meg a zenei tehetsége. Ő mögötte viszont ott állt az üzlet. Ostobaság, – hiszen ez a Willatz nem vitte semmire. Miért becsülik mégis többre? Miféle törvény parancsolja, hogy ez így legyen? Egyszer Mariane valami szálat vett le a Willatz válláról, mialatt beszélgettek, és olyan volt egészen, akárcsak a maga válláról vette volna le a szálat, – annyira természetes mozdulat volt az.

Ha valakinek a felsőbbségét tudjuk, megbocsáthatunk neki. Igen, annak megbocsátunk. De nehéz megbocsátani a magunkszőrűnek, ha amiatt ér mellőzés… Anton megszokta, hogy mindenen keresztültöri magát, itt pedig sorompót eresztettek le az orra előtt.

Úgy látszott, hogy már semmi se segít rajta. Pedig a ház urával sikerült minden kapcsolatot megtalálnia. A legélénkebb társalgást folytatták Holmengraa úrral a keleti háborúról, a fekbérről, a hajók útvonalairól Dél- és Középamerika felé és Willatz, amint praktikus dolgokra -49- került a szó, úgy ült ott, mint egy senki és csak hallgatott. Azt hinné az ember, hogy ezzel csak ártott magának, pedig szó sincs róla! Megfoghatatlan!

Coldevin úr, ön bizonyára jól intézi majd a dolgát Délamerikában, – ha a szerencse is segíti! Anton pedig így felelt:

Most már úgy volt el együtt a két pajtás, hogy a barátság kissé hűvös lett köztük. Anton elismétli néhányszor, hogy Paulinének csodás szeme van, de hozzáteszi, hogy ez aztán minden…

Ért-e a háztartáshoz? kérdezte Anton. Van otthon egy kis gazdaságunk, teheneket tenyésztünk és beszereztünk egy szeparátort is. A legnagyobb komédia végignézni, hogy este, mikor a lány még ráér, ott üldögél a szeparátor mellett, míg csak el nem alszik, de reggel, ha már a körmére ég a dolog, úgy dolgozik, mint egy őrült, hogy elkészüljön. Szeretném tudni, vajjon Pauline mindezt nem ugyanígy csinálja-e?

Bocsáss meg, hogy néha mosolyognom kell rajtad, de bizonyos dolgokat ugyanúgy a visszájárul intézel el, mint az apád. Őt majmolod egy kicsit.

Willatz fölállt és indulni készült. Anton elcsodálkozott, hogy egy házigazda ilyen kíméletlenül tud bánni -50- a megbecsült vendégével; még otthagyná a faképnél. Hát mit tegyen akkor a vendég?

Ha esetleg ismét átmennél Holmengraa úrhoz, mondta Willatz, akkor megkímélnél attól, hogy itt ülsz és gorombáskodol velem.

Ez az „örökös partitúra“, mint Mariane kisasszony mondta. Tudom jól, hogy nem én vagyok az első Holmengraa úr vendégei között. Te magad szabadítasz rá a Holmengraa úr házára? Miért? Annyira ártalmatlannak tartasz?

Te legalább is ezt reméled. Tudod mit, ezt az utolsó csepp likőrt már nem veled iszom meg, hanem majd csak egyedül.

Nem, én ma nem Holmengraa úrhoz megyek, mondotta Anton. Majd később, előbb azonban máshova látogatok. Hogy is hívják azt a fiatal urat? Az imént volt itt…

Úgy van! Gondolkoztam a dologról és bosszant, hogy olyan félvállról bántál vele. Ugyan mit vétett ellened?

Ez a fiatalember kereskedő, üzletember a maga módján, bizonyos fokig kollégám, persze szűkebb korlátok -51- között. Én megsértődtem az ő nevében, mert nem kísérted ki.

Hiszen magad mondtad, hogy tevékeny ember. Bizonyosan fölér veled. Férfi, aki megfogja a dolog végét. Te meg semmi se vagy.

Kevés a kereskedelmi műveltségem és ezért nehéz megadnom a kellő választ, mondta Willatz. Semmi! Micsoda ostoba szó! Elég különös, hogy a legapróbb dolog is valami. Nézd csak például a boltost, a közvetítő kereskedőt! Vásárol, de nem azért, hogy elhasználja a cikkeit, hanem hogy haszonnal továbbadja. Ha minden ember megveszi, amire neki magának szüksége van: a közvetítő kereskedőre semmi szükség többé. Ilyen könnyen ki lehet törölni a világból. Akkor te és Theodor Jensen – már nem is vagytok. Ti vagytok a semmi, amint rólam mondtad az imént. Különben valamik mégis csak vagytok, megvan például az a tehetségtek, hogy az egyik embert becsaljátok a szobátokba, a másikat pedig ügyesen távoltartjátok onnan.

Elmegyek hozzá és meglátogatom, mondta Anton. Bocsáss meg, hogy a filozófiai fejtegetéseidből egy szót se hallottam. Azt mondtad, hogy neked megvan a tehetséged távoltartani a szobádtól azokat, akik nem felelnek meg neked. Ez mindenkire vonatkozik?

Be akarsz ugratni valami elhamarkodott válaszba? Igen, ez a szándékod? kérdezte Willatz és különös mellékzöngéje volt a hangjának. -52-

Nekem egészen mindegy, hogy te mit csinálsz, mondta Anton. Gyere, menjünk együtt egy darabig. Én Jensen kollégámhoz megyek. Ne is képzeld, hogy leteszek erről a tervemről.

És Anton Coldevin csakugyan bement az üzletbe, dohányt vásárolt és hosszas beszélgetésbe elegyedett Theodorral. Megtudta, hogy az üzlet felosztás alatt áll, hogy a két nővére meg egy ügyvéd akarnak ottan kereskedni, míg Theodor a szomszédban nyit üzletet. Őrület az egész és öngyilkosság, de nem lehet változtatni rajta.

Anton nagyon szívélyesen érintkezett Theodorral, és Theodor, a szokott módján, majd kicsattant a büszkeségtől.

Őszi ünnepséget szeretne rendezni, mesélte, egy szép kirándulást, zenével és mindenféle frissítőszerrel, ki a dunnalúdtelepre.

Igen, van itt egy és más, néhány hajórakomány hal, dunalúdtelep, a Gosen vezérképviselete, vaj, színház…

Hogyne, prima árú! Van egy kis házikó is a szigeten. És hogy szabad-e remélnie, hogy Coldevin úr is, – ilyen előkelő ember! – résztvenne az őszi kiránduláson.

Köszönöm, az nem lehetetlen. Egy ilyen kirándulás az ünnepségek királya lehet. És mikorra tervezik?

Nemsokára. Ősznél előbb nem lehet, csak ha már a madarak elhagyták a szigetet. -53-

Egyébként Antont nemcsak a Theodor kollégája indította erre a látogatásra, hanem annak húga, a Coldevin konzulék háziasszonya is. Antonnak már csak puszta udvariasságból is üdvözölnie kellett a hozzátartozóit, de nem csinált ebből nagy dolgot.

Köszönöm, felelte Theodor. Hamarosan ide fog jönni, hisz ő is köztük van, – ő is ki akar engem dobni innen.

Anton azután elment a Holmengraa úr házába és már ott találta Willatzot. Tehát idejött Willatz, nem ment a téglaégetőbe és nem temetkezett el a partitúrái közé! Ejnye, ejnye, micsoda alattomos ember! Anton elhatározta, hogy nem fog magyarázkodni, hanem a tervbe vett idő előtt elutazik. Willatznak csak pár szóra lett volna szüksége és azonnal békés mederbe terelhette volna a dolgot, de ő se akart magyarázkodni. Pedig elmondhatta volna, – ami igaz is volt, – hogy megpróbált dolgozni, de sehogysem ment a munka, hanem szinte megállt egy helyben, ő pedig társaságot keresett, hogy kissé fölfrissüljön a szelleme. De nem mondta ezt, egy szót sem szólt. Ez a hallgatás is angol sajátság volt. És Anton megvetett minden angolos sajátságot.

Meglátogattam Jensen kereskedőt, mondta. Valami őszi ünnepséget rendez és meghívott engem is. Bizonyosan kitünő mulatság lesz, hát el is fogadtam a meghívást. Majd akkorra megint eljövök, hogy részt vehessek rajta.

Jó, hát akkor megint ellátogatsz ide, mondhatta volna Willatz. Vigyen el engem is az ünnepélyre, mondhatta -54- volna Holmengraa kisasszony. De egyik se szólt egy szót sem.

Az ügyvéd is valami őszi ünnepélyt akar rendezni, törte meg végül a csöndet Holmengraa kisasszony. Te is ott leszel, Willatz?

Kitelik tőled, hogy meghívasd magad, csak azért, hogy aztán lemondhass, mondta hirtelen Mariane.

Anton csodálkozó tekintettel mérte végig mindkettőjüket. Ezek tehát nem voltak békés viszonyban, hanem össze-összecsaptak, mint a vivófelek. Anton ugyan egyiktől se sajnálta azt a kis keserűséget, de még se volt ínyére tovább hallgatni a társalgást.

Bocsásson meg, Mariane kisasszony, én tulajdonképen a kedves apjaurával akartam beszélni, mondta. Gondolja-e, hogy lesz néhány pillanat ideje a számomra?

Várj egy kicsit, bizonyosan mindjárt itt lesz, mondta Willatz és indulni készült.

Az édesapám odaát van a malomban, mondta Mariane, nem tudom, mikor jön haza. Menjünk talán oda mind a hárman, esetleg még útközben érjük.

Ezt az indítványt el is fogadták, bár Willatz kissé kelletlenül egyezett bele, és előzőleg hosszasan nézte az óráját.

Mikor kiértek a széles útra, – ez köti össze a malmot a rakodóhellyel, – egy férfi állt ott és várt. Konrad volt. Köszönt és azután egy lépést tett előre, mint aki mondani akar valamit. Csak Anton állt meg a helyén, a másik kettő nyugodtan haladt tovább.

Miért beszéltél velem olyan hangon? kérdezte Willatz -55- és mosolygott. Most azt fogja hinni, hogy nem vagyunk jóban.

Nem is tudom az igazi okát, de hát nem sok kell ahhoz. Ha jól értettem, valami utalványok miatt zúgolódnak. Ezek az utalványok a boltba szólnak. Mert a munkások ott mindenféle árút vásároltak és az egész összeget a malom terhére íratták fel. Most a papa be akarja vezetni, hogy ne adjanak a malomnak nak semmi más árut, csak amelyikre utalványt hoz a munkás a malommestertől vagy a munkavezetőtől. A munkások pedig meg akarják szüntetni ezt az utalványrendszert, szégyen, gyalázat, azt mondják, ez éppen annyi, mintha megbélyegeznék őket.

De aztán hamarosan belenyugodtak és ennek meg is volt az oka. Kiderült, hogy az Ole Johan nem is tud írni. Hát helyette a munkások maguk írják meg az utalványt és azt írják rá, amit akarnak. Hahaha, ez igazán mulatságos! Senkise a sagvikai Berteltől kérte az utalványt, mert az tud írni, hanem mindenik az Ole Johanhoz ment. Később aztán már nem is mentek senkihez, hanem maguk írtak minden utalványt, míg Theodor gyanút nem fogott és meg nem vizsgáltatta a dolgot. Ma délután két ember jött el papához és azt mondották -56- neki: Fizettesse meg az adósokkal a kiutalt cikkek árát! – Azonnal el fogom őket bocsátani, mondta a papa. Nem, a két ember ezt nem akarta. És a papának fel kellett menni velük a malomba tárgyalni.

Én nem hiszem, hogy az édesapád sokáig üzemben tudja még tartani a malmot.

Bizonyosan mindennek megvan az oka nála, én nem tudhatom. Mindenkinek meg vannak a maga okai. Tulajdonképen egy vőről kellene már gondoskodnom a papa számára, hogy az segítsen neki, de én még mindig kések vele, mondta Mariane.

Bizony, vőt kellene kerítenem, ismételte Mariane, de úgylátszik, sehogyan se tudom nyélbeütni a dolgot.

Willatz nevetett és a nevetése hangos volt és biztos, úgy nevetett, mint aki nyeregben van.

Várj még egy kicsit, talán csak egy hónapig még, talán már addig sem. Tudod, nem mindennap vagyok ilyen rossz hangulatban.

Szeretnék egy kicsit több lenni, szeretnék valaki lenni, mikor igent mondasz majd nekem. Félre ne értsd engedelmes szolgádnak ezt a nemes vonását.

Marianenak ugyan nem sikerült teljesen magáévá tenni ezt a tréfás hangot, de lehet, hogy nem nagyon törődött az egésszel. Azt észre kellett vennie, hogy a Willatz könnyedsége erőltetett, és a tréfás szavaknak valahogy hamis csengésük volt. Vajjon nem látta-e, -57- hogyan rángatózik a fiatalember szemöldöke? S annál inkább rángatózott, minél nyiltabban beszélt a lány.

Willatzot nyilván visszataszították ezek a szabadszájú kitörések, azt biztosra vette, hogy a lánynak nem az igazi természete az erőszakoskodás. Csak szakítana már egyszer ezzel a beszédmóddal! Willatz tudta jól, hogy Mariane lelke nem finomság nélkül való, még ma is ragaszkodó volt és bájos, mint gyermekkorukban, mikor kérte, hogy adjon neki „egy hosszú-hosszú csókot“. De azt is tudta, hogy az utazások és új ismeretségek sok mindent elváltoztattak a gondolkodásában, fogalmaiban és azért Mariane időnként merész volt és nyers, mint a korabeli norvég nők általában, érzett rajta valami idegen hatást. Az ilyen friss és közvetlen kiszólásokkal nem egyszer ért el nagy sikert a társaságban, a fiatalembernek mindig maró kín volt az, és eltávolította őket egymástól, hogy végül is féltékenységi jelenetekre, aztán pedig édes kiengesztelődésre vezessen.

De Mariane, – ó, milyen ravasz teremtés volt! Akárcsak az indián nagyanyja. Tudta ő jól, hogy mit csinál. Vagy törik, vagy szakad: ez volt az elve.

No, már itt is van. Hiába, ez már csak úgy van, – ha te valamit a fejedbe vettél, akkor bizonyosan úgy is történik.

Azt hiszem, nekünk az a bajunk, hogy nagyon is egymásnak teremtett az Isten…

Ez valami megmásíthatatlan valóság lehetett, mert -58- a fiú rábólintott, aztán kis idő mulva újra csak bólintott.

Bocsánat, hogy elmaradtam! mondta. Willatz, egy köszönetet kell neked átadnom.

Willatz a homlokát ráncolta. Nyilván sejtette, hogy Konrad mit akart, de szándékosan kitért az útjából.

Szóval egy köszönetet kell közvetítenem, mondta Anton zavartalanul. De nyugta nélkül nem adom át. Ez furcsa neked?

Nos hát, tehetsz, amit akarsz, felelte Anton, de arra mifelénk nem így viselkednél. Jön egy ember és meg akar köszönni neked valamit, te meg úgy teszel, mint aki se lát, se hall.

Legalább neked volt alkalmad beszélgetni egy kicsit. Hiszen te a nép gyermeke vagy.

Jóságos isten! Igy járni lehúnyt szemmel az életen át, mint te! tört ki Antonból az őszinte hang. Nem értem, hogy hogy teheted ezt! Az apád még megtehette, mert neki kívül-belül ilyen volt a természete, de te… te csak az apád nagyságának a maradványain tengődöl.

Mariane hangos nevetéssel közbevetette magát és Willatzot is engedékenységre hangolta.

Igy beszél az ember jóbarátja és kedves vendége! mondta a fiatalember. Szinte tűkön áll félelmében, hogy nem talál elég goromba lenni.

A nép gyermeke! utánozta őt Anton. No, de hát mit tehet az ember? Egyébként neked talán hasznos ez -59- az elvakultság, eltakarja előled az életet minden bolondságával és ravaszságával együtt. Idenézz, ez itt az élet! mondta és lemutatott az útra.

Néhány teherkocsi jött velük szemben, az emberek arca lisztes volt és ez furcsán hasonlóvá tette valamennyit. Hő! kiáltották a lovaiknak. A kocsik nyikorogtak a súlyos teher alatt, az emberek a kocsik mellett mentek nap-nap után. Ha elérkeztek a kirakodóhelyre, leszedték a kocsiról a lisztet és rozst rakodtak fel, a rozst felszállították a malomba és onnan ismét lisztet hoztak le a kirakodó helyre. Egyik nap a másik után.

Szinte látom a lelkemmel, amint te is résztveszel ebben az életben! mondta Willatz.

Részt is veszek benne a magam módján, jelentette ki Anton. Éppen most keresem fel a malomtulajdonos urat egy kis felvilágosításért, nekem is van üzletem, ha nem is foglalkozom éppen liszttel. Menj csak haza, Willatz és vedd el Synöve Solbakkent!

No nézd csak, ő nem is nevet rajta, mondta aztán. Willatz, te nem is nevetsz?

Csak akkor, ha te úgy parancsolod, hogy mulatságosnak találjam, felelte a fiú.

Holmengraa úr barátságosan köszönt és elébük sietett. Nyugodtan és közvetlenül, mint egy boldog apa. Mintaképe volt a belső egyensúlynak. Mariane megkérdezte, hogy vajjon a bűnösöknek utilapút kötött-e a talpára, az apja azonban mosolygott és azt felelte, hogy túlságosan sok bűnös akadt.

No, te élet rajongója, van itt valami a te számodra, mondta Willatz Antonnak. -60-

Hárman együtt megérttették vele, hogy miről van szó és Anton végül azt mondta:

Csakugyan! mondta. A hiba mindkét részről történt, így írják ezt majd minden újságban. És ha a dolog a törvényszék elé kerül, akkor a bírák is ugyanezt fogják mondani. Én munkát és bért adok a munkásoknak, ha tehát a munkás meglop engem, akkor mind a kettőnké a felelősség, nekem azoknak is munkát és munkabért kellett volna adnom, akik a munkást ellenőrizzék, továbbá munkát és bért adnom azoknak, akik az ellenőrökre felügyeljenek. Egyuttal pedig a munkások, a jól végzett munkáért béremelést fognak követelni, különben sztrájkba lépnek.

Ha kevés csőcselék volna a világon, akkor engedném, hogy csak éljenek és szaporodjanak.

Én az ön helyében döntőbíróságot tartanék a leghelyesebb megoldásnak, fordult Anton Holmengraa úrhoz.

Milyen unalmas! mondta. Ó, Anton Fredrik Coldevin, – így hívnak, úgy-e? – te igazán páratlan ember vagy, jobban megérted az idő szavát, mint akárki más.

Természetesen, csak a kihágás, a visszaélés megállapítására és minősítésére vonatkozóan kérnék döntőbíróságot, magyarázta Anton sértődötten. Mert ha az ember kiélezi a dolgot, akkor az az összes munkások közös ügyévé növekedik, az üzem pedig megáll. Azt -61- hiszem, a malomtulajdonos úr ezzel teljesen tisztában is van. De ha a munkások maguk bíráskodhatnak a saját ügyükben, ezt aligha fogják elutasítani. A döntőbíróságot tehát csak az utalványok sorsának eldöntésére hívnám össze, megállapítani, hogy mi ajánlatosabb: megtartani vagy megszüntetni az utalványokat?

Papa, hát sokan követték el a visszaélést? kérdezte Mariane, mert már torkig volt ezzel a sok szóbeszéddel.

Igen, nagyon sokan. Úgylátszik valamennyien, csak sagvikai Bertel és Ole Johan nem volt benne.

Tehát csak az ellenőrök álltak ellen a kisértésnek. És miféle cikkeket vásároltak az utalványokért?

A kis boltos Theodornak elmagyarázták, hogy a mi petróleumhordónk üres, vettek tehát egy hordót és felosztották maguk közt. A vitorlavászonról azt mondták, hogy a szűréshez szükséges. A margarint pedig, hogy vajaskenyerük legyen, ha különóráznak, mert olyankor a malom ad nekik ellátást, magyarázták. Hahaha! Megáll az ember esze! És mióta csinálják ezt már így!

Anton a fejét csóválta és erre ritkán lehetett alaposabb oka. Az ellenőrzésnek ekkora hiánya mégis csak meglepő volt, sehogyan se ment a fejébe.

Nem lehet itt semmit se tenni. A büntetés nagyon is sok embert sújtana, de azonkívül is: kétélű fegyver volna.

És az Ön könyvelője nem fedezhette volna fel ezt a dolgot azonnal? kérdezte Anton és szinte remegett a fiú csupa üzleti érzék és túlfeszített kereskedőszellem -62- hatása alatt. Nem gondolt arra, hogy a malomtulajdonos talán nem is tart számot az ő részvételére ebben a kínos ügyben. Az üzletben nem állítottak ki részletes számlát minden tételről? kérdezte Anton.

Igen, de… kezdte Anton, aztán félbeszakította a mondatot, mert észrevette, hogy Mariane mosolyog az ő túlzott buzgalmán.

Látom már, meg kell mutatnom az összes kártyáimat, mondta Holmengraa úr és mosolygott ő is. Annak idején magam mondtam Theodornak, hogy részletes számlára nincsen szükség, hiszen annyiféle tételről úgyse lehet szó.

Ezzel csak a bizalmát akarta kimutatni Theodorral szemben, aki csakugyan rá is szolgált erre a jóvéleményre. A fiatalember maga nem is követett el semmiféle visszaélést. Theodor egyébként valami nagyon távoli rokonságban is van vele, az édesanyja harmadágon unokatestvére Holmengraa úrnak. Holmengraa úr itt Segelfossban kezdettől fogva segítette a családot, hogy talpraállhasson.

Vagy úgy! mondta Anton. De neki is észre kellett vennie, hogy ez mégis csak furcsa üzleti viszony. Ilyesmit csak dúsgazdag ember engedhet meg magának.

Ott álltak a keresztútnál, ahol Willatznak be kellett fordulnia, hogy visszatérjen a téglaégetőbeli szobácskáihoz és a partiturája mellé. Már fogta is a kalapját.

Most jut eszembe, Holmengraa úr, nem tudna-e nekem néhány ügyes erdőmunkást?

Erdőmunkást? kérdezte a malomtulajdonos, és visszatért a saját gondolatai világából. No, majd csak akad -63- egy-kettő. Az ön erdejét végignéztem, amennyire tudtam, és azt hiszem, hogy sokat föl lehet használni belőle.

Holmengraa urat szemmelláthatólag olyan kevéssé érdekelték a rendellenességek a malomban, hogy még ilyen udvarias és kielégítő választ is tudott adni egészen közömbös dolgokra vonatkozóan. De azért Mariane figyelmét nem kerülte el, hogy a hangjának valami nagyon finom, kellemetlen mellékzöngéje volt, mikor válaszolt. – Vajjon mit jelentsen ez? Azt persze nem is sejtette, hogy az apjának is bizony tanácsot kellene kérnie a saját ügyeiben. Mi lesz azokkal hegyirétekkel és legelőkkel, hogyan fogja megvásárolni vagy kibérelni őket, hogy legelőnek rendezze be ezer szarvasmarha számára? Egy szót se említett a dolog felől. És Mariane azt gondolta magában: Nyilván azon mérgelődik, hogy Willatz még ezt az egyszerű kis erdőirtást se tudja egyedül nyélbeütni, hanem mindenhez segítségre szorul.

Karját az apja karjába öltötte és úgy mondta ki a szavakat, hogy rá se nézett, mintha nem is hozzá szólna:

Jelenlevő gyermeked nevében tiltakoznom kell az ellen, hogy Willatzra haragudj.

Nem, nem haragudott ő senkire. Amint hazaértek, Antont magával vitte a fogadószobába és ott egy félóráig elbeszélgetett vele a délamerikai viszonyokról és mindenről világos képet tudott festeni. Anton nagyon örült, hogy ilyen kimerítő felvilágosításhoz jut. Igen, -64- minden jel arra mutatott, hogy Anton helyesen diszponált az „Aranyhal“-lal, vélekedett Holmengraa úr, de a szerencsét nem szabad kihagynia a számításból. Anton spekulációi szemmelláthatóan felkeltették a mesebeli Tóbiás király érdeklődését. Értesítsen később néhány sorral, hogyan ütött ki a dolog, mondta.

Mariane hirtelen úgy érezte, hogy túlságosan sok rajta az ékszer. Az utolsó fél órában kivette a füléből a nagy arany félholdakat és gyöngyöt tett a helyükbe. Anton ezt azonnal észrevette és úgy találta, hogy így még sokkal szebb. Igaz, hogy gyönyörűek voltak azok a félholdak, csodálatosan finom aranyláncocskán himbálóztak, de azért mégis volt bennük valami indiános, sőt Anton úgy érezte, hogy: zenebonás ékesség, – a gyöngyök közelebb hozták a lányt Európához. Mariane nyugodtan végighallgatta ezt a gondolatot és csak annyit felelt rá:

Aztán arról kezdett beszélni, hogy a közeli napokban elutazik, – mikor is indul délre a legközelebbi hajó? Pénteken? No igen, szóval elutazik. De ha a dunnaludak elköltöznek, újra visszatér.

Ó, jóságos Isten! kiáltotta Anton. Hogy mit akarok a dunnaludaktól? Azt az időt várom, amikor a dunnaludak elhagyják a költőhelyeiket és üresen marad a fészkük… A dunnaludak, a Jensen kereskedő telepéről… -65-

Csakugyan, erről megfeledkeztem. Hiszen maga vissza akar térni az őszi ünnepélyre.

Különösen, ha én és az ünnepély remélhetjük, hogy maga is meg fog ott jelenni.

Jó idő múlva ez a válasz mégegyszer eszébe jutott Antonnak és akkor megsértődött rajta: hogy is ne, mikor neki föltett szándéka, hogy megjelenik a kollégája, Jensen kereskedő ünnepélyén. Ez az úgynevezett boltos Theodor, mozgékony ember, az új idők embere. Figyelje csak meg, milyen agilis, hogyan terjeszti ki az üzletét mind szélesebb és szélesebb körre! Ez ám a jövő embere! Némelyik ember, úgy látszik, csak a múltban él. Olyanok, mint a vakok, kimeresztett szemmel járnak és sokan bölcseséget olvasnak ki a szemükből, amiért olyan mereven egy irányba néz. Az ilyen embereknek a saját szigetükön kellene élniök, valahol a tenger közepén, ők nem tudják, hogy az élet olyan, mint a nap világa, és mint a kereskedelem és a tűzérség. Mit ártana az magának, Mariane kisasszony, ha elmenne egy nyilvános ünnepélyre, ahol mindenki csak örülne, hogy megjelenik.

De mindez semmit se használt, falrahányt borsó volt az egész és Mariane kijelentette, hogy hallani se akar tovább a dologról.

Ha nem, hát nem, mondta a fiú. De ősszel majd visszajövök. És akkor majd a szállóban lakom, – hogy is hívják csak? A Larsen szállodában.

Mikor Anton elment, Mariane egy kézimunkát vett elő – még a régi, jó időkből, – jól megnézte, aztán újra letette az asztalra. Elővett egy könyvet és olvasott -66- belőle néhány sort, majd egy csomag kártyát vett a kezébe és keverni kezdte. Egyszerre csak felnyitotta a fogadószoba ajtaját és azt mondta, hogy szeretne sétálni egyet.

Holmengraa úr egyedül maradt. Teljesen egyedül a háznak ebben a részében. Valami történhetett vele, abban a pillanatban, amikor Anton elhagyta a szobát. Lehetséges, hogy egy ember ilyen hirtelen, átmenet nélkül megöregszik? Vagy csak a súlyos gondok hajlították meg a derekát és tették ilyen méltatlanná egy királyhoz? Nem volt előtte papíros és nem valami meghatározott számlán dolgozott, csak ült, ült a helyén és elmosódó szemmel nézett a kezére: nem, a szabadkőműves gyűrű se mentette már meg, nem mentette meg semmi, az sem, hogy titokzatosan kacsintott oldalvást és olyan arcokat vágott, mintha valami láthatatlan lénnyel lenne állandó összeköttetésben, a munkások mégse adták be a derekukat. Minden átmenet nélkül újra tegezni kezdték és Tóbiásnak nevezték. Ez olyan volt neki, mint az ökölcsapás. Minden tekintélyét elvesztette előttük, megint látták éjszaka, amint lányvadászatra indult. Igen, úgy tett, mintha erdőt nézne Willatz Holmsen számára, és akkor estefelé fölment a házikókba a hegy oldalán és ott kért éjjeli szállást.

Hohó, te Tóbiás vagy, te szabadkőműves, ugyanolyan, mint mi vagyunk és egy szikrával se különb! Most pedig felemelted a liszt árát. De nem tudtad teljesen kiszipolyozni a vérünket, egy csöpp vérünk még maradt. Nem szégyenled magad? És ha egy kis utalványt állítunk csak ki magunknak és azzal elmegyünk a -67- boltba, hogy megvegyük rajta, ami az életünkhöz kell, akkor ránktörsz, mint egy rabszolgatartó és elszámoltatsz minden őrével. Szégyen, gyalázat!

Néhány munkás nyugodtabban fogta fel a dolgot és kimutatta az igazságérzetét. Ezek előzékenyen bólongattak és egy és más csekélységben igazat is adtak a malomtulajdonosnak. Ez nem is olyan ostoba dolog, mondták valamire. Nem is egészen bolond ez az ember, mondták máskor. De ez még rosszabb volt, mintha a többiek, a garázdák beszéltek. Aslak már nem volt a malomban, de a szelleme még mindig ott kisértett.

Nem, ez tarthatatlan helyzet volt. Úgylátszik, valóban nem úrnak született, hanem arra, hogy megjelenjék és eltűnjön, mint a mese alakjai. Az emberek, Isten tudja, mit képzeltek az ő gazdagságáról. Ő pedig spekulált, keresett pénzt, vesztett is, talán már nem is volt több veszteni való milliója. És ez volt a döntő az emberek szemében. Vajjon miért emelte újra a lisztárakat? Jóságos ég, ha ezt szükségből tette, akkor aligha érhet többet mint a többiek Segelfossban és akkor miért járt volna neki nagyobb tisztelet? Szégyen gyalázat!

Hova gondol most, min tűnődik úgy el és miért nézi folyton a kezét? Most lett-e csak világos az agyában, hogy az új módszerrel hibás útra tévedt az utóbbi hetekben? Da vajjon mihez kezdjen most? Elvégre is parasztnak született, az volt és az is marad, a fantáziája nem tudta egészen elhomályosítani a szemében a valóságot. Akkor is a földön maradt, ha a szárnyai vitték. És mikor a mult héten ismét felemelte a liszárakat, azt mégis csak helyes számítás alapján cselekedte. A többi malmoshoz képest még így is olcsó volt és -68- a különbség kiadta a szállítás költségét, – hát miért ne tette volna? Az emberek miatt? Hiszen az már kiderült, hogy az emberek hogy ítélnek felőle. Ha nem tudták gazdagnak, ügyet se vetettek rá! Pedig milyen ostoba tévedés volt ez! A tucatemberek életpályáját nem lehetett az övével összehasonlítani, olyan volt az, mintha egy hétköznapot a sorshoz hasonlítanak. És a vagyona? Miért akartak arról mindenáron tudni valamit? Talán gazdag volt, talán nem. Lehet, hogy annyija se volt, amennyit egy aranyásó egy nap alatt kiás, – de mi különbséget tett az? Talán mégis gazdag volt, csak nem tudott róla senki. Mariane ravasz volt és okos, és gyakran szerette volna tudni, hogy a különböző levelekben és táviratokban mi áll.

Mond csak, papa, kérdezte nem egyszer tréfásan, miért küldted vissza a fiadat még gyerekkorában Mexikóba és miért taníttatad ki, hogy birtokot tudjon kezelni és hajót vezetni?

Mert így te azt hiszed, hogy Mexikóban birtokom és hajóim vannak, felelte Holmengraa úr titokzatosan.

Akármilyen vihar vetette is Segelfossba Holmengraa urat, annyi tény, hogy itteni tartózkodása az állandó munkászavargások és fokozatosan hanyatló tekintélye miatt nem volt különösebben ajánlatos. És nem állt-e nyitva a számára a világnak mind a négy tája, miért kellett éppen itt lennie? Nyilván nem kötötte ide semmi, sem Irgensné, sem a főztje, sem a munkások, a malom, az utak, vagy a folyó… semmi, semmi. Vagy az volt a kivánsága, hogy a hazájában élhessen? Hajtotta valami természetes ösztön, egy földöntúli hatalom, és csak ezért vette vállára a keresztet? Ebben az esetben, – úgy ám, jó emberek! – átlépne a fejetek fölött, -69- menne a maga útján és eltiporna benneteket, minden teketória nélkül, mint egy szalmaszálat a lábai alatt.

De ő nem tiport le senkit, arra nem volt semmi képessége, mert nem született uralkodónak. Uralkodónak? Hiszen még a gazdaságát se tudta a kezében tartani és nem minden időben tudott dacolni a munkásai gúnyos föllépésével. Most is: nem az irodájában ül-e és ott töpreng a világ rosszaságán? Nagyszerűen ment minden, amíg ő király volt és mesebeli alak, addig úgy ment, mint a karikacsapás. Mindenki a földig hajlongott előtte, később azonban visszájára fordult az egész. Falusi ember volt, aki már egy lépéssel el-eltávolodott a maga paraszti osztályától. Első úttörő volt a nem-parasztok sorában, – mi egyéb telt volna még tőle. És mégis – ő volt Segelfoss regéje, mint a csillag világított az egész csürhe fölött.

Kiszalad az ebédlőbe és ujra visszatér. Titkon hallgatózott az ajtókon és most ismét leült, mintha megmenekült volna, – a ház ura megmenekült! És most mintha földerülne a kedélye is, már mosolyog. Ugyan mi értelme van ennek a töprengésnek? Persze, hogyha teljes napvilágnál nézzük a dolgokat, nem lenne már szabad olyan bolondosnak és fiatalnak lenni. A lányok nem tudják titokban tartani a malomtulajdonos úr különös kirándulásait és csak kérdezik egymást: Veled is megtörtént? Hol? És hányszor? Ó, ez a kalandos Szindbád, ez a hóbortos fickó, ez a deresfejű ifjonc! Nem elég nehézséget okozott-e Irgensnének éveken át, hogy szolgálót kapjon a házba? Valahol a messze távolban voltak országok és ültetvények, ahol a kávé terem, meg banán és a cukornád, jó illat árad belőlük és az éjszaka, – az éjszaka a kalandos hajósoké, meg a bolondosoké. -70- És vannak szigetek, sárga, fekete és fehér lányokkal. Szó, ami szó, nem lett volna szüksége rá, hogy olyan pontosan felmérje Willatz Holmsen erdejét, hiszen a hegyi házikókban voltaképen nem volt semmi vonzó, hacsak az nem, hogy Marcilie leányzónak egy fiatal huga volt ott. A lány apja vitte Holmengraa urat egy darabig a hegyeken át, mert a lány apja mindig fel akarja venni a szekerére Holmengraa urat.

És ha a malom munkásai azt mondták rá, hogy ő is csak a maguk fajtája, hát nagyot tévedtek. Egészen más ember volt ő. Hatalmas ideák és jelentős tervek forogtak a fejében. Ha ezerszámra akarta legeltetni a jószágot a havasi legelőkön, ez a terv egy konzervgyár ötletével függött össze. Ezt az ötletet aztán továbbszőtte, elgondolta, hogyan fogja hajóra rakni a konzervgyár termékeit. Bevezetteti a villanyvilágítást, mechanikai műhelyt rendez be és gőzekével szántat. Azt is megtehetné, hogy gyógyszertárt és egy könyvesboltot költöztet Segelfossba, vagy maga is nyithatna egy kis szatócsüzletet, kereshetne háromezer koronát egy évben és élné a maga nyugodt életét. Bizony, mindent megtehetne, – hasznára fordíthatná a Theodor bolondságait, és egyszerre veszedelmes konkurrensként állna itt. És ha az egyik úton-módon nem sikerül, talál ő még mindig egy csomó megoldást, tőle minden kitelt. No de légy csak nyugodt, kis Theodor, oda már mégse fejlődik a dolog, hogy téged is nyugtalanítson a szatócsboltodban, élj te csak nyugodtan és légy büszkesége az édesanyádnak. Van nekünk még néhány más tervünk is és egyet még ebben az esztendőben megvalósítunk a Csendes óceánon, itt is van már a távirat! A háború hívja a mi kis hajónkat, a mi brilliáns kis hajónkat, olyan az, mint a -71- bagoly, nappal nem lehet látni, nem, csak éjszaka vitorlázott, ott vitorlázott az ezeregy éjszakában és szín gyémánt a rakománya. Küldd csak ide nekünk! mondta a háború. – Kérem, kettőszázhúszezer az ára! Kedves Theodor, nekünk csak hatvanezerbe van a hajó. Nem bántuk meg a vásárt, jó hajó volt és gyémánt a rakománya. Egy fiatalember vezette, sennor Felix, de ma már ismét másik hajót vezet. Pompás mesebeli hős az a sennor Felix!

Holmengraa úr még egyszer kiszalad az ebédlőbe, mikor visszajön, duzzad a tárcája. A matrózoknak van ilyen teli tárcájuk, mikor kiszállnak a szárazföldön. Leszállt az este, Holmengraa úr az órájára néz és nekiindul. A lépcsőn a lányával találkozik s tréfásan mondja neki: Örvendek, hogy látlak! – Hasonlóképen! feleli a lány és nagyot nevet. Ők ketten mindenkor jóbarátok és jópajtások. És sem az apa nem kérdezte meg a lányt, hogy honnan jön, sem pedig az nem érdeklődött Marianénál, hogy hová visz az útja.

A malom irodájában töltötte el ezután az idejét, hol ezzel foglalatoskodott, hol amazzal, a segédkikötőmesterre valami fontos munkát bízott, jó néhány órára való munkát. Közben sötét lett az éjszaka, amilyen sötét ebben a világos évszakban csak lehetett. A kis uccákat és házakat azért tisztán meg lehetett különböztetni.

Most jön ki a postahivatalból a főnök, széles válla ringatózik, amint elindul az úton. Észrevette már mindenki rajta, hogy ez a pontatlan ember, csak egyetlen egy dologban pontos: nevezetesen minden éjszaka elmegy hazulról. Gondolkozik, filozófál, mosolyog valamilyen megfigyelésén, vagy ha lármát hall, összeráncolja a homlokát. Jó, hogy nyár van, legalább nincsen szüksége -72- felöltőre! Alighanem nagyon fontos dolgokat forgat a fejében, hogy olyan kevés figyelmet fordít a külsejére, meg a ruhájára. A nadrágja menetközben mindig lecsúszik egy kicsit, már kitérdesedett egészen, rossz az anyaga és rojtos a széle is alul. De Baardsen távirász nem törődik a nadrágjával, megvan ez a jó tulajdonsága, és ha meglátja alul a rojtokat, azt mondja magában, hogy ő lett bizonyára kisebb. Egyébként gyakran tesz vidám és mélyértelmű kijelentéseket és néha nagyszerű megjegyzéseket fűz az eseményekhez.

Egy ideig a rakodópart környékén csatangolt. Ismer itt mindent az utolsó szögig, pontosan tudja minden láda helyét. Egyszerre nesz üti meg a fülét, összeráncolja a homlokát és elindul a hang után. Csöndes az éjszaka, valamelyik házból beszéd hallszik, onnan, ahol a segédkikötőmester lakik, az ő hangja ez, szid valakit, valamiért nagyon izgatott és egy férfi áll előtte. No lám, hiszen ő az első basszus a kikötőmester dalárdájában, tehát beszélhetne sokkal hangosabban is, de most csak suttog, szinte sziszeg.

Hát azért rendelt be engem éjszakai munkára, átkozott disznó! Mit keresett itt? Szerenádot akar adni az ablak alatt? Szerencsére Daverdana nem az a jóféle, ő nem nyitja ki az ablakot. Attól bízvást alhatik.

Úr és szolga! gondolja nyilván Baardsen és továbbmegy. Óvatosan visszanéz a vállán át, látja, amint a főnök úr igyekszik lassan tisztázni a dolgot és szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan -73- mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog és megzavarodik. Baardsen most még élénkebben filozófál: megmentette volna az urat a szolgájától, ha módjában van, azt is megtehetné, hogy besettenkedik Daverdanához és megnyugtatja a lárma miatt. Baardsen elmosolyodott, mint aki valami nagyon csinosat eszelt ki. Ebben a pillanatban döntő elhatározásra jutott az üldözött principális. Mintha csak eddig a pontig lett volna szüksége kíséretre, tovább nem, villámgyorsan kitért oldalvást, leszegte a fejét, futásnak eredt és a következő pillanatban már eltünt szem elől. A segédkikötőmester lassan és hallgatagon ment tovább, úgy látszik, visszatért ismét a munkája mellé, a raktárba.

Úr és szolga, – bizony ezeréves história kisértett itt és Baardsen most sem érhette meg a végét. Csak egy epizódnak a kezdete volt ez. Egy deresedő hajú, bolond özvegy ember! Valamikor jó sora volt, de most már kevésbé jól megy a dolga. Hallgasd csak ezt a síri, éjszakai sötétséget, úgy forrong-lázong, akárcsak ő! Tulajdonképen nem is volt ez tolvaj dolog, vagy állati dolog, – ahol egy szolgának nincs keresni valója, ott távol kell tartani, ez a kíméletlen igazság. Arcátlanság volt, annyi igaz. De arcátlan ember volt-e ez a főnök egyébként? Sőt ellenkezőleg, finom volt, adakozó és mélylelkű. Nem, ezen nem volt könnyű eligazodni! És Baardsen is azzal intézte el magában az ügyet, hogy ezen úgy se igazodik el senki! A szél sem úgy fuj, ahogy a könyvek előírják és furcsa volna, ha valaki – mennydörgésszínű harisnyáról beszélne.

Mielőtt Baardsen kiment az éjszakába, egyideig bizonyára benn tespedt a táviróhivatalban, mert hosszasan elsétált a Theodor színháza felé, mielőtt visszafordult, -74- hogy ismét ugyanazon az úton haza térjen. Nagyszerű hangulatban volt és a gondolkozása kitünően működött. Amint azonban a segédkikötőmester lakása mellett elhaladt, megzavarodott egy pillanatra, mert az elüldözött főnök ujra csak ott állt. Nem érez hatalmat maga fölött, gondolta Baardsen, senki sincsen Segelfossban, aki miatt ügyelnie kellene magára! Az ördög értse az ilyen dolgot. Baardsennek tulajdonképen nem volt mit keresnie éjszaka ez előtt a lakás előtt. De itt most cselekedni kellett, menteni, ami még menthető, – mindenek előtt a főnököt. Minden köszönés és bevezetés nélkül egyenesen odament Holmengraa úrhoz és azt mondta neki:

Elfelejtettem rávezetni az ön tegnapelőtti táviratára, hogy a megjelölt idő bizonytalan volt.

Talán összerezzent a főnök ijedtében? Nem, a legnyugodtabban tudomásul vette a közlést.

Már mint az ön válasza számára megjelölt határidő. Az óra helyén egy kereszt volt. Nagyon fontos táviratnak látszott, azt hiszem, kifejezetten meg kellett volna jelölnöm, hogy az órát elolvashatatlanul adták le Puerto Ricoból.

Jőjjön velem még pár lépést, a zavarosan megjelölt idő azt is jelentheti, hogy mai válasza későn érkezik. Háborúban égetően fontos minden óra.

Úgy van, mondta a főnök. És mentek tovább és beszélgettek egymással. A segédkikötőmester szembejön velük, már megint rosszat sejtett, fut, ahogy a lábától telik, de amint kettesben találja őket, lassan elmegy mellettük és köszön.

Mindezideig a főnök nagyon tartózkodóan viselkedett, most azonban egyszerre úgy érzi, hogy nagy hálával tartozik a távirásznak és ennek a legszívélyesebb módon kifejezést is ad.

Nagyon is jól értettem, hogy mit jelent a kereszt, mondta. Ha létrejön az üzlet, egy hajómmal kevesebb van. Nagyszerű hajó volt, olyan árut vitt, ami a gyémántnál is többet ér. Ha pedig nem lehetett megkötni az üzletet, akkor tovább megy a hajó az áruval. Így van ez. De alighanem megkötötték azt az üzletet, különben ma egy másik táviratot kaptam volna.

Aztán egyéb dolgokról beszélgettek és közben mind tovább haladtak az úton, egészen jól meg lehetett különböztetni a sárkányfejeket Rasch ügyvéd házán, és elmentek egy kert előtt is. Holmengraa úr mind beszédesebb lett, Baardsen észrevette, hogy többet beszél a kelleténél és hogy már nem nagyon mérlegeli a szavait. Holmengraa úr háza is egyszerre feltünt a sötétben.

És beszédes maradt továbbra is, szigetekről regélt, ahol színesbőrű lányok élnek, egyre-másra lelkesedett, rajongó szavakkal illetett régi és közismert dolgokat, néhány egyéni mondását rövid időközökben többször is elismételte, bár azok értelmét Baardsen sokkal jobban ki tudta volna fejezni, így valahogy: Nem úgy van-e, -76- amint mondom, hogy a szerelem csak múló betegség. Igyekezni kell kilábolni belőle és megtalálni önmagunkat. Nem gondolja?

A malomtulajdonos nem volt iszákos, se pedig valami kéjenc, az élete szabálytalanságai nem voltak beteges természetűek. Átmeneti tipus volt, néha kijött a sodrából és ha leszállt az este, – trubadúr lett belőle. Baardsennek lassankint kínos lett a fecsegése, de akkor a malomtulajdonos hirtelen egy üveget húzott ki a mellső zsebéből és megkínálta a távirászt…

A szárazföldi tengerész kínálta az italt, Baardsen ugyan már kevés dolgon lepődött meg, de erre még ő is azt mondta: Nem.

Elsápadt és felállt. Talán nem akarta megbántani a malomtulajdonost, mert hozzátette:

Köszönöm szépen, de nekem ma még munkám van otthon és ilyenkor nem szabad innom! Egész más, ha ön maga iszik meg egy pohárkával, áldomást a nagy üzletre!

Igen, mondta a malomtulajdonos, és felállt ő is. Igen, nagyon helyes, egy pohárkával a jó üzletre! Nagyszerű bor ez, magammal vittem, mert készültem valahová és szerettem volna együtt inni valakivel.

Félek, hogy tartóztatom, ön bizonyosan fáradt és szeretne már lefeküdni, mondta Baardsen.

Nem, nem vagyok fáradt, mondta, ivott egy kortyot az üvegből, aztán ismét a zsebébe rejtette.

Furcsa ember, gondolta a főnök úr, mikor magára -77- maradt. Tehát jó éjszakát, mondta hangosan, bár nem vagyok fáradt és nem akarok még aludni.

Később Baardsen mégegyszer kimegy az éjszakába, a síri csöndbe… Még egy órácskát elfilozofál és gondolkozik az emberi léten, – az ördög érti az egészet! És aztán mégegyszer arra néz, a segédkikötőmester lakásának az irányába. De mi az? Hiszen ott áll a malomtulajdonos! A főnök úr, – immár harmadszor. Éppen most fogja a kulcsot és nyitja vele az ajtót.

Ugyanazon az estén, mikor Rasch ügyvéd és a felesége kerti ünnepélyt rendeztek, a Sjura szarka pokoli lármát csapott Holmengraa úrék házában. Sjura ugyanis azt akarja, hogy este, ha ő már aludni tér az ágra, béke és csönd legyen körülötte mindenütt. Ha azonban nem hagyják nyugodni, akkor csivikelni kezd és ezúton értesíti a többi szarkát: lármázzanak ők is, amint a torkukon kifér és ilyen módon aztán fülsiketítő lárma keletkezett.

Vajjon miért csörög a szarka odaát? gondolja magában Irgensné, mert ő is ott van a kerti ünnepélyen.

Igen, most végre megrendezte az ügyvéd a kerti ünnepélyt, az őszi ünnepélyt – és ott van egész Segelfoss. Baardsen távirász ugyan hiányzik, mert az utóbbi években nem tett a háznál egyetlen látogatást sem és így szóba se jöhetett, hogy őt is meghivják. Egyébként azonban senkiről se feledkeztek meg és a munkások valamennyien eljöttek egy teára meg vajaskenyérre.

Ha pedig Willatz Holmsen megérkezik, tanítja -78- Rasch ügyvéd a feleségét, nyugodtan ülsz tovább a székeden, amíg ide nem ér, és nem fogadod őt ünnepélyesen. Nézz csak mindig rám és figyeld, hogyan csinálom én, akkor tökéletesen biztosan fogsz mozogni. Ha pedig Willatz Holmsen indulni készül, eszem ágában sincs, hogy visszatartsam.

Mert Rasch ügyvéd úr kénytelen volt némi társadalmi formákra oktatni a feleségét, az asszonynak semmi érzéke sem volt az ilyen finomságok iránt. De mi lenne, ha csakugyan mindenben utánozta volna őt és a zsebkendőt a ruhája ujjában hordta volna, mint az ügyvéd úr, vagy Muus doktor? Nem, az lehetetlen. Az ügyvéd úr lassanként belefáradt, hogy az asszony minden társadalmi fogyatékossága fölött őrködjék és csak akkor utasította rendre, ha már valami nagyon is szembeötlő ügyetlenséget követett el.

Nézd csak, Christine, nem kell a tányért ferdén tartani, hogy az utolsó csöpp levest is kikanalazza az ember, gondolj már egyszer erre is! Finom ember nem tesz ilyesmit!

Raschné talán rosszul ítélt, mikor úgy érezte, hogy az ura elnyomja, ennek igazán nem volt semmi alapja, ha helyesen fogta volna fel a dolgot, még hálásnak is kellett volna lennie. De az asszony persze hálátlan volt.

Csinos asszony volt egyébként, kissé már hervadt virág, becsületes és egy kicsit ostoba, úgy hogy nem mindig tudta, mit beszél. Leánykorában jókedvű volt és szeretett volna férjhez menni, mint asszony pedig nehézkes lett, érzékeny és szürkehajú… A kikötőmester… ó, úgy látszik, nem egymásnak teremtette őket az Isten! Ma este a kikötőmester itt volt a dalárdájával és mikor kinn a kertben énekelni kezdtek, az asszonynak -79- föl kellett szaladnia a hálószobába, hogy elrejtse könnyeit. Hogy az Isten áldja meg érte! És ki tudja, vajjon nem neki énekelt-e, első szerelmének, Christine Salvesennek? Csak Irgensné hosszas nógatására nyujtotta Rasch ügyvédnek a kezét, valószinüleg ez volt az Isten rendelése és most már két gyermeke is volt, messze földön nem találni párjukat, – legfeljebb Willatz Holmsen vehette volna fel velük a versenyt, Willatz Holmsen, mikor még gyarmek volt.

És most Willatz el se jött erre az estélyre. Nem, mióta Anton Coldevin ismét elutazott, Willatz már megint a maga ura volt és azóta szorgalmasan dolgozott. Irt is neki egy levelezőlapot, – kedves Christine asszony! – megköszönte a meghívást és kérte, hogy a férjének is adja át üdvözletét, de őnála otthon most éppen ég a munka és ugyancsak össze kell szednie magát, ha idejére el akar készülni vele, ezért nem is mer eljönni az ünnepélyre.

Jó, jó, mondta erre az ügyvéd úr, de doktor Muus eljött, Holmengraa úr és a lánya is jelenvannak, meg aztán Landmarckné is eljött a leányaival!

És az ügyvéd úr még sokakat fölsorolhatott volna: az ura-i előljárót, a Segelfossi Ujság szerkesztőjét és egyben szedőjét, Henriksen udvari szállítót, a boltos Per két leányát, vagyis a Jensen kisasszonyokat, ezeknek ugyancsak felvitte az Isten a dolgukat. De bátyjuk, a boltos Theodor nem jelent meg, mert nem volt jó viszonyban az ügyvéddel.

A vendégek künn gyülekeztek a kertben. A nyár már jól előrehaladt, de azért még mindig enyhe és szép volt az idő, nem volt szükség felöltőre, persze Florina mégis felhúzta a sárgaselyem kiskabátot, bár föl kellett -80- szolgálnia benne, egyébként azonban mindenki jól érezte magát kabát nélkül is. És a kert, vagy a park, ha úgy tetszik, – teljes pompájában virult a virágágyaival, bokraival és más gyönyörűségeivel. Minden volt itt, semmi se hiányzott, a szökőkútban fölfelé ívelt a vízsugár, zöld volt a pázsit, ápoltak az utak és az ünnep napjára még sok minden újat vásároltak be, sok fapadot és kerek asztalt és az asztaloknak bádog volt a teteje, ha valamit rátettek, hatalmasat dördült mindannyiszor.

Igen, itt a kertben játszódott le a tulajdonképeni ünnepély, itt örökítette meg az új fényképész az egész díszes vendégkoszorút, még nappal, amíg világos volt és aztán itt maradtak a vendégek, késő éjszakáig. De a finom és előkelő vendégek később a verandán foglaltak helyet, sőt még a szobába is beültek, puncsot ittak, össze-összeütötték a poharukat és úgy multoztak. Nagyon kellemes volt az ünnepély és doktor Muus bizonyára valamennyiük véleményét juttatta szóhoz, mikor poharat emelt és köszöntőt mondott a kertre és Rasch ügyvéd házára. De milyen szép is volt, amint doktor Muus kiállt és beszélt és uralta az egész társaságot! Egyetlen zavaró a nyomorék füle volt rajta, de egész arcán ragyogott a szellemesség és a szemüveg úgy ült az orrán, mint egy japán tudósén… Ma esti beszéde egyébként szimbólikus jelentésű volt, mert a doktor Délnorvégiában kapott állást és közvetlenül az elutazása előtt állott. Dícsérte a kertet és a parkot, azt mondta, hogy még csak a pacsirták hiányoznak belőle. Hiszen valamivel délebbre sincsenek még pacsirták, de ő, minthogy szándéka oda áttenni a szállását, mégis csak közelebb kerül a pacsirtákhoz… Üdv mindenkinek, aki szintén követi majd délre! Hálás köszönet! mondta Rasch ügyvéd. -81- Hálás köszönet, mondta Landmarckné is, sőt még a zsebkendőjét is kihúzta, azzal integetett a doktornak és azt kiáltotta: brávó! A kikötőmester pedig összegyüjtötte az embereit a veranda előtt, az énekesek krákogtak és a torkukat köszörülték, aztán belekezdtek a dalba:

Most Rasch ügyvéden volt a sor. A kulcscsomó csörgött a zsebében, most még kövérebbnek és elhízottabbnak látszott, de határozottan és értelmesen beszélt. Pacsirtái, mondta, nincsenek, nem, egyelőre még nincsenek. De egyébként sok mindent bvezetett már itt Segelfossban és ezzel bizonyos mértékig példával járt elő másoknak. Mi volt ez a hely, mielőtt ő ideérkezett? Puszta mező. És micsoda most? Ápolt park, ahol szökőkút csobog és ritka külföldi fák virágzanak, az ő keze alatt kivirágzott a mező, egy modern villa emelkedett ki a földből, olyan, aminőket délen építenek és most már néhány vasöntődével tárgyal két művészi szobor ügyében, amelyeket a kert díszéül szánt. De ez még nem minden, ő, az ügyvéd, egy magasabb célt követett ezzel az összejövetellel, most, mikor annyi befolyásos férfi és hölgy van itt együtt, azt ajánlja, hogy alapítsanak egy jótékonysági egyletet Segelfossban, – elnökül választhatnak, akit akarnak. Egyben megköszöni kedves vendégeinek szíves megjelenésüket, igen, mindegyiknek külön-külön megköszöni a maga és felesége nevében és emeli poharát házának pótolhattalan barátjára, aki most távozni készül innen, doktor Muus egészségére!

De ezzel még nem mindenki számára fejeződött be az estély. Holmengraa úr és a leánya elmentek és az ura-i előljáró is elkísérte Holmengraa kisasszonyt, a kedves barátnőjét. De nem ment el a doktor, és nem ment el Landmarckné sem a lányaival, ezek a vendégek ott maradtak késő éjszakáig és tovább szórakoztak.

Az ügyvéd lakásában csakugyan lehetett is szórakozni. Nem volt itt holmi modern csecse-becse, szecessziós stílus, négyszögű lámpák és ifjú festők képei, itt a legszolidabb polgári szellem uralkodott, a háziúr örökölte az izlését, belevésődött az a családba sok hosszú hivatalnok-nemzedéken át és ki tudott tenni magáért! Volt ott egy üvegajtós könyvszekrény és minthogy a nagy költők már mind meghaltak, egyetlen élőnek a műve se volt a könyvszekrényben, csak nagy költők voltak benne. És gyönyörű szőnyegek a földön, géppel hímzett négyszögű gobelinek a falon, kis asztalkán két hatalmas album feküdt, Rasch ügyvéd rokonainak és barátainak fényképeivel és itt feküdtek még Rasch úr és felesége esküvőjéről az üdvözlő táviratok, bekötötték őket egy könyvbe és a dátumot arany betűkkel nyomták a tetejére! Az étagère roskadozott antikutánzatú gyetyartatók, meg a számos kagyló, és szép díszkövek, üvegpalackok és mindenféle karácsonyi ajándékok, a tintatartók és porcellánfigurák terhe alatt. De Rasch ügyvéd azért nem mindenben követte a családi hagyományt. Ő is, mint doktor Muus, elsajátította kissé a modern idők szellemét, amennyire azt valódi izléssel, – a veleszületett izléssel – össze lehetett egyeztetni. Így például doktor Muus, mikor utoljára volt a városban, a hajón néhány kereskedelmi utazóval ült együtt. A társalgásuk és a nézeteik ugyan nem feleltek meg -83- neki, de a kést-villát feltünően új módon és nagyon tetszetősen kezelték, úgy tartották, mint valami tollszárat. A modern időknek ezt az ujjmutatását doktor Muus is magáévá tette, egy kevés gyakorlat kellett csak, és mind nagyobb ügyességet fejtett már ki, hogy a húst a tányérjában mintegy tollszárral vágja el. Nem sok időbe telt és az ügyvéd is utánozni kezdte, megtanulta a kés új fogását, persze a feleségét sokáig kellett oktatnia, ez az asszony semmit se lesett el magától. Doktor Muus nem örült különösképen, mikor észrevette, hogy az ügyvéd keze folytatja az ő művészetét és csak a jó Isten tudja, hogy miféle családból való lehet, aki ennyit eszik és ilyen vastag ujjai vannak! Az ügyvéd panaszkodott, hogy érzékeny a gyomra, de ez minden bizonnyal csak komédia volt, doktor Muusnak viszont csakugyan gyönge volt a gyomra, ez a nemzetség kifinomulását jelentette az elődök hosszú sorát át.

Milyen szépen énekelt a dalárda! mondta Raschné a Landmarck hölgyeknek, csakhogy valami beszélgetésbe kezdjen.

Gondolja? No igen, persze, felelte Landmarckné. Mi, déliek ugyan egészen másfajta énekhez szoktunk.

No, csak úgy gondoltam, hiszen erre mifelénk ez is nagyon istenes volt. Én ugyan édeskeveset értek hozzá.

Téged csakugyan könnyen ki lehet elégíteni, kedves Christine, mondta a férje. De egy dolognak igazán örülök, hogy megalapítottuk a segelfossi jótékonysági egyletet. Ennek csakugyan szívből örülök.

A doktor minden időben jól értett hozzá, – úgy van, minden időben, hogy megadja a kellő választ. Ismét poharat emelt és sok szerencsét kívánt barátjának az elnöki álláshoz. -84-

No igen, felelte az ügyvéd közömbösen, az ember feláldozza magát a felebarátaiért. Most azonban egy bazárt kell létesíteni és pénzt kell szerezni. Ez az első dolog. És nagyon szeretném, ha számíthatnék az ifjú Landmarck kisasszonyokra.

Ez a Holmengraa kisasszony nem nagyon rokonszenves, mondta az egyik Landmarck lány.

Szerintem ezt nem is igen lehet várni tőle, végtére is nem olyan családból való, amelyben kulturált nemzedékek követik egymást, jelentette ki doktor Muus.

Nem, ez öröklött dolog. Föltétlenül öröklött. Akinek van egy kevés tudományos fogalma a fajokról, annak ez iránt nem is lehet kétsége. Holmengraa kisasszonynak indián vér folyik az ereiben, az ilyet úgy hívjuk, hogy quinteron.

Nekem csak az előljáró okoz gondot, mondja az ügyvéd, mintha csak a saját gondolatait mondaná ki hangosan. Egy szép napon majd kitör a botrány. Attól félek, hogy kénytelen leszek kurtán-furcsán elbánni vele. -85-

Dehogy is, ahhoz nincs is elég esze, feleli az ügyvéd bosszúsan. Sok pénzt kereshetne az, de nem tudja, hogy fogjon hozzá, és még mikor magától adódik valami a kezébe, akkor sem ért hozzá, hogy megtartsa. Lám, most is azért, mert mi, tehetősek, mind öt koronát jegyeztünk a segelfossi jótékonysági alapra, neki is ugyanannyit kellett adni. Pedig ez meghaladja az erejét, ha ötven őrét adott volna, az is elég lenne tőle.

Nem látom a távirászt ma este. Az sehová se jár? kérdi az egyik Landmarck-lány.

Nem, a távirász nem jár sehova, mondta az ügyvéd. Nem hívhatom meg ide azt az embert, ha egyszer sehol se tesz látogatást. Vannak bizonyos formák, amelyekhez minden művelt embernek ragaszkodnia kell, különben megszűnik minden társadalmi rend.

Az utolsó dal igazán csinos volt, mondta hirtelen Raschné. Nem gondolja, Landmarckné asszony?

És ez az ifjú Holmsen a „kastélyban“ mint errefelé mondják… nagyon csinos lakóház, de kastélynak igazán nem kastély! Itt fönn északon, úgylátszik, nem sok kastélyt látnak. Azt mondják, hogy a tulajdonosa most megint itthon telepedett meg.

Igen, azt mondják, felelte a doktor, mintha nem is tudná bizonyosan és mintha nem is volna érdemes erről bizonyosat tudni. -86-

Nem, ő se tartja tiszteletben az udvarias formákat, felelte az ügyvéd. Én a feleségem kedvéért mégis meghívtam, – hiszen az ember mindig szívesen hoz áldozatot a szeretteiért, – végre is Christine kora gyerekkorától kezdve jól ismeri. Az eredmény pedig az volt, hogy el se jött.

De hiszen lemondott és kimentette az elmaradását, vetette közbe az asszony. Irt egy nagyon udvarias levelet.

No, még csak az kellett volna, hogy ne is válaszoljon udvariasan és tisztelettel, ha én olyan szíves vagyok hozzá, hogy meghívom.

Nem tudom, mi az oka, de némely emberrel szemben sehogyan se tudok felmelegedni, mondta doktor Muus. Az ifjú Willatznak az apjával se tudtam baráti viszonyba kerülni, furcsa volt nekem ez a Holmsen, aki mindhalálig hadnagy maradt. Úgylátszik, azt hitte, hogy velem szemben adhatja az előkelőt, de bennem persze emberére talált!

Kérem, itt van egy távirat, azon a helyen találtam, ahol a malomtulajdonos ült.

A távirat Holmengraa úrnak szólt és már felnyitották: Puerto Rico ekkor és ekkor, – kétszázhúszezer egy hajóért, – a „Bagoly“-ért – válasz legkésőbb eddig és eddig az óráig. – Felix.

Felix a malomtulajdonos fia, – magyarázta az ügyvéd. De hogy veszthetett el egy ilyen fontos táviratot! Florina, vidd fel azonnal Holmengraa úrnak!

A hatalmas összeg egy pillanatra mindenkinek elállította a szavát, olyan volt egészen, mintha csak az -87- asztal közepére hullott volna a pénz. De aztán lassanként megeredt a szavuk: Kétszázhúszezer. Isten mentsen az ilyenféle üzletektől, az ilyen összegektől, aminőkkel ez az ember dolgozik!

És a sok kis ember belepillantott egy másodpercre valami másféle nagyszerűségbe, mint aminő az ő reményeik előtt valaha megvillant és most egy kis időre volt szükségük, amíg ujra vissza tudtak zökkenni a rendes kerékvágásba. Holmengraa, a csodák embere elvesztett egy táviratot, Florina most viszi utána, de vajjon nem szándékosan hagyta el azt a táviratot?

Landmarck lelkészné csak a saját gondolatmenetét követte még mindig és azt mondta:

Haza? Hiszen otthon van, mondta doktor Muus magából kikelten. A törzsénél, fűzte hozzá.

A parkból nevetés és szerelmi suttogás, meg könnyű sikoltások hallatszottak. Egészen későre tehát még nem járhatott az éjszaka.

Amint azonban a suttogás és a sikoltozás folyvást ismétlődött és sehogyan se akart vége szakadni, doktor Muus nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze az ügyvédet:

Mondja csak, kérem, ezek a maga választói, hogy ilyen kímélettel kell lennie irántuk?

Ez talált. Az ügyvéd egy pillanatig úgy tett, mintha leleplezték volna, aztán azt mondta:

Az a nézetem, hogyha mi megtaláljuk a magunk -88- szórakozását, hadd találják meg a munkások is az övéket.

Helyes a szó, bölcs kádi és aranyba lehetne foglalni, felelte a doktor, és ezzel ismét kiköszörülte a csorbát.

Valamennyien föltétlenül magára szavazunk, mert megérdemelte. Csak félre ne értse a szavaimat.

Kétség se fér hozzá, hogy azok odkünn több élvezetből is kivették a részüket, mint a teából és a vajaskenyérből, mondta az ügyvéd kiengesztelődött hangon. Már egész este figyelem őket. No, de most aztán…

Fölállt a helyéről és a verandáról kikáltott a sötétségbe, hogy mindenki hagyja el a parkot és menjen haza. De hozzátette:

Bizony, bölcs kádi, nem kellett volna a kerti ünnepélyt ilyen késő nyáridőben megrendezni. Bár még szelíd volt az idő és csöndes, de már nagyon is sötét volt, jó alkalom, egy és más dologra és a növényeknek bizony volt mit szenvedniök, a pázsitot is több helyütt feldúlták a szép, homokos útak egészen összeomlottak. És mikor megjelent a Segelfossi Ujság, egy vezércikk volt benne, mely szerint Rasch ügyvéd nem fogja többé megnyitni a parkját semmiféle népünnepély számára. Ez nagyon szomorú dolog, írta az ujság, mert az ügyvéd úr és a nép mindig a legjobb viszonyban voltak, de most íme, a nép maga dúlta fel a szép viszonyt. Az ünnepély után a növények nagy részét letaposva találták és a bokrok közül nem kevesebb, mint tizennyolc női fésű került elő, egyikükön piros gyöngy volt. Nem lehet vitás, hogy ez igen csúnya dolog, – írja az újság – és véleményük szerint az emberek nem róhatják le másként hálájukat Rasch ügyvédnek, mint úgy, hogy a választáson -89- őt jelölik. Szavazzon mindenki Rasch ügyvédre!

De a bölcs kádinak nem lett volna szabad olyan sokáig habozni az ünnepéllyel, mert az esték már sötétek voltak, és sötétben sok minden megeshetik. Miért is jajveszékelt a szarka olyan kétségbeesetten? Nem csekélyebb okból, minthogy betörtek Holmnegraa úrhoz. Míg ő és az övéi az ünnepélyen voltak és magárahagyták a házat. Betörtek az élelmiszer kamrába, nagyarányú lopás történt, húst, szalonnát és sajtot, vajat és füstölt lazacot loptak el, meg mindenféle édességet befőttes üvegekben, hatalmas húsdarabokat, csaknem mindenből valamit. Ezt akarta Sjura tudtára adni mindenkinek!

Amint Irgensné hazajött, azonnal odament a szekrényhez, ahol a kulcsokat tartogatta és megnézte, hogy megvan-e valamennyi kulcsa? Irgensné tökéletes gazdasszony volt és talán meg is sejtett valamit, talán nem, bizonyos, hogy addig nem volt nyugta, míg az elveszett kis éléskamra-kulcs hiányzott. Fogott tehát egy gyertyát és kiment a kamrába. Azonnal észrevette, hogy mi történt és a kiáltozásra összecsődítette az egész házat, odajött az előljáró is, minthogy éppen a közelben tartózkodott és most az előljáró fogta a kezébe a gyertyát, mindent pontosan megvizsgált és összegyüjtött minden nyomozási adatot, de ilyet, sajnos, keveset talált. Ha esetleg voltak is lábnyomok az udvaron, azok már elvegyültek más lábnyomokkal és a tolvaj nem hagyott hátra semmiféle ismertetőjelet. Annyit azonban az előljáró azonnal felfedezett, – látták a többiek is, – hogy a kamra ajtaján felnyitották a lakatot, a Yale-lakatot, -90- pedig egész idő alatt érintetlenül lógott az ajtón, most azonban a kulcslyuk körül a rozsdában friss nyomok mutatkoztak. A lakat a legtökéletesebb rendben volt, tehát csak kulccsal nyithatták ki és csukhatták be aztán ujra.

Ó, bár hozott volna Holmengraa úr egy másikat a városból, kiáltotta Irgensné és sírt és jajgatott. De az én hibám az egész, mondta és még jobban sirt és még jobban jajgatott. Nem lett volna szabad egy pillanatra se kiengednem a kezemből a kulcsot és még éjszaka is magamnál kellett volna tartanom.

Nagy zűrzavar keletkezett, csak Holmengraa úr fogadta hidegvérűen a dolgot és annyi volt az egész mondanivalója, hogy némi szárított húst majd csak beszereznek ujra.

Azonban míg ott ácsorogtak, odajött Martin béres a kastélyból, megütötte a fülét, hogy lopásról beszélnek, és azt mondja hangosan, hogy mindenki meghallja:

Martin béresen meglátszik, hogy esze ágában sincsen kímélni Lars Nanuelsent.

Igen, találkoztam vele, mikor a zsákmányát cipelte. És Ole Johan is találkozott vele, meg a félvér Petterünk. Mindahárman találkoztunk vele, mert együtt mentünk.

Itt! mondja Martin béres és néhány lépéssel átmegy az ucca másik felére.

Az előjáró magasra emeli a gyertyát és a fényét Holmengraa úr arcára vetíti, de nem szól semmit. Holmengraa úr se szól egy szót sem.

Nem akartunk mi lopni. Mi Willatz Holmsen alkalmazásában vagyunk a segelfossi birtokon. A dolog így történt: Hallottuk, hogy a szarka szörnyű módon kiabál és akkor azt mondta az Ole Johan, – történetesen nálunk volt és ő mindig mindent tudni akar, – gyertek, nézzük meg, hogy mit akar a Sjura! Így jöttünk ide.

Az előljáró ismét Holmengraa úr arcába világított, de Holmengraa úr röviden és szárazon csak ennyit mondott:

Az előljáró még néhány kérdést tett, de inkább csak azért, hogy befejezze a kihallgatást.

Azt mondod, hogy Lars volt? Köszönöm. Megszólított benneteket, vagy ti szóltatok hozzá?

Én azt mondtam, hogy jóestét, ő azonban csak morgott rá valamit és sietett tovább. Többet nem beszéltünk.

Esküt teszünk rá, ha szükséges. Édes jó uram, mi ismerjük Lars Manuelsent és a bekecse gombját, meg a parókáját. Egy cserépfazekat vitt a hóna alatt.

Az a befőttes fazék volt, kiáltotta Irgensné. A málna! Hatalmas Isten, ha az a fickó a kezembe került volna! -92-

Mariane kisasszony bement a házba és magával vitte az előljárót is. Az emberek pedig elszéledtek.

És habár Holmengraa úr később egy szóval se célzott a lopásra, vagy a tettesre, mégis széltében-hosszában elterjedt a híre. Már nagyon sokan tudtak róla. A Segelfossi Ujság se hallgathatta el a dolgot, és egy fölényes jogi ismeretekről tanuskodó cikkben hozta nyilvánosságra az eseményt, kétség se lehetett felőle, hogy a cikk a Rasch ügyvéd tollából származik, mert csak úgy tajtékzott belőle a gyűlölet és düh.

A dologból nagy hűhó lett. A tettes azonban biztonságban érezhette magát, mert nyilvánvaló módon titokzatos és szinte borzalmas volt az egész história. A Larsen szálloda okvetlenül kaphatott valamit a finom húsneműekből, mert egy csapásra különösképen jó szálloda lett belőle, így mondta legalább néhány kereskedelmi utazó, mikor őszi cikkeivel bejött a boltba, elmondták, mennyire meglepte őket, hogy ilyen szállodát találnak ebben a városban és megigérték, hogy ajánlani fogják mindenkinek. És az hogyan történhetett, hogy a Larsen-szálloda most egyszerre kitünő füstöltlazacot és sonkát tálalhatott vendégei elé? És honnan került elő a kitünő málnabefőtt? Vajjon nem függ össze mindez a Holmengraa-ház legutóbbi éjszakai kalandjával? Mert mi egyéb magyarázata lenne? Lars Manuelsen végre is Daverdana apja volt, és Julius szálloda-tulajdonos az ő testvérbátyja, alkalmasint mindaketten nagyon jól tudták, mit kockáztathatnak és mit nem.

Mintha felkavarták volna egész Segelfoss városát: nem volt az már az a csöndes és ártatlan kis fészek, mint azelőtt. Hogy ártatlan? -93-

Segelfoss a latrok barlangja lett, mondta Lars Manuelsen, meg is fogom írni az én Lassen fiamnak.

És hogy csöndes-e? Nem, nem volt itt csöndes semmi, lejátszódott minden nagy sorsfordulat, csak éppen kicsiben, mert a méretek kicsinyek voltak.

És most aztán elkövetkezett a boltos Theodor őszi ünnepélye is a szigeten, a dunnalúd-telepen, amint Theodor azt már régóta a fejében forgatta, főleg azzal a célzattal, hogy felülmúlta az ügyvéd kerti ünnepélyét. És ha valaha felülmulhatatlan ünnepi műsort állított össze valaki, hát minden bizonnyal Theodor volt az. Esze ágában sem vot, hogy az egész gyönyörű napot a kietlen szigeten üsse agyon, számára az volt az első szempont, hogy az ő neve és a cég neve sokáig fényeskedjék egész Segelfossban, azért tartogatott egy meglepetést, – amelyet még sose láttak, sose hallottak Segelfossban! Tüzijátékot akart rendezni!

A készülődés most lekötötte minden idejét. Az új üzletház is csaknem teljesen tető alá került már, és mihelyt megszárad rajta a sok arany és lakk, be is lehetett költözni. Most már nem volt rá érkezése, hogy maga is a pult mögé álljon. Valaki zselatint akar vásárolni:

Várj míg visszatérünk az ünnepélyről, felelte Theodor. Nem láttad, hogy felhúztam a lobogót?

Theodor a zászlót Anton Coldevin tiszteletére tűzte fel, de egyben az ünnep tiszteletére is. Kornélius inast két nap egyfolytában kiállította a zászódombra, az embereknek már az oldalukat fúrta a kiváncsiság, nemrégiben, -94- – erre még emlékeztek, – a kereskedelmi utazónak és a hajójának szólt a zászlólobogtatás, de most?… Itt valami egészen különös dolognak kell bekövetkezni! A postahajó már megérkezett és Coldevin kolléga partra is szállt már, de Theodor még mindig lobogtatta a zászlót. No de vigyázzatok csak, ez a Theodor mindig tudta, hogy mit csinál! Sohase tette lóvá az embereket, mindig volt valami komoly értelme, ha ő kieszelt valamit.

A délután napos volt és szélcsöndes, öt ladik várta készen a kiránduló ifjúságot és a parton eleven élet nyüzsgött. A malom fiaatl munkásai közül is többen szabadságot kaptak erre a délutánra, valamennyien elhozták a lányokat is, lehetséges, hogy Mariane kisasszony lépett közbe a munkásság érdekében, minthogy ő is el akart menni velük. Csakugyan meg is jelent és Anton Coldevin az ő társaságában volt. A lány nem ellenkezett, hanem teljesítette a kérését és eljött vele.

De vajjon minden ellenvetés nélkül-e? Szó sincs róla! Anton még azelőtt való nap este érkezett, a Larsen-szállodában vett lakást és azonnal fölkereste a lányt. Hogy vajjon eljön-e holnap az ünnepélyre, a dunnalúd-telepre?

Úgy veszem észre, hogy az én szerény indítványom és a maga végtelen fölháborodása nincsenek arányban egymással.

És a lány önkénytelenül elcsodálkozott és éreznie kellett, hogy ebben az emberben van tetterő és mozgékonyság. -95- Nem töltötte az életét hiábavaló töprengéssel, hanem amit mondott, azt csakugyan meg is valósította. Három napig utazott és most itt van.

Köszönöm, felelte a férfi. És ígérje meg, hogy az éjszaka nem fogja a dolgot a káromra eldönteni!

Másnap reggel aztán sikerült megegyezni és mind a ketten elindultak az ünnepélyre. Boltos Theodor eléjük ment és már messziről üdvözölte őket. Ó, Theodor remegett az örömtől és izgalomtól és természetesen igyekezett totumfac lenni, úgy érzi, hogy most már joga van kissé szabadabban beszélni, és mikor Mariane köszönt neki, Theodor így szól:

Nagyon udvarias volt és hálás, sőt megtiszteltetést emlegetett állandóan.

Mikor a ladikok eleveztek a partról, Theodor már beváltotta első meglepetését az egész város környéke számára: üdvlövést adatott le! Még pedig nem közönséges vadászpuskákkal lődöztek a levegőbe, hanem Theodor a hegyekben különböző helyütt apró aknákat ásatott és azokat dinamittal töltette meg. Ezeket süttette el most. A föld megremegett. Az emberek kiáltoztak: hurrá!

Még tíz ilyen lövést adatok le, ha majd visszatérünk, magyarázta Theodor és a kalapja után nyúlt. -96- No lám, most leveszi a gramofon tetejét és a kürtök rázendítenek a himnuszra: God save the King.

Szegény Theodor, hogy neki is ott kellett lennie! De vajjon szegény-e? Ó nem, most már arannyal lehetett felmérni. Jobbra-balra szaladgál és affektált ötletei voltak, zavarában azt gondolta, hogy most bátor világfinak kel mutatkoznia, ez a próba azonban nagyon rosszul sikerült, csupa félszegség derült a napvilágra. Theodornak minden más téren megvolt a maga súlya, de mint világfi nevetséges volt, – tizenkettő ment ilyenből egy tucatra.

Ilyen üdvlövések, ez a zene és ilyen kirándulás, – gondolta Theodor és egy pillanatig se kételkedett benne, hogy egész Segelfoss csak őt lesi és – szétpukkad az irigységtől. Egy egész ladikot megtöltetett étellel és itallal, ezt a ladikot Julius szállodatulajdonos, a pék és Nils varga vezették, hármukra hárult a felszolgálás gondja.

Az a mi élelmiszerszállítmányunk, sietett a magyarázattal Theodor és ismét a kalapjához nyult.

Theodor ugyanis állandóan a kalapjához nyúlt és úgy tartotta rajta a kezét, mint egy szalutáló katona. Ez csak úgy hirtelen jutott eszébe és egészen önállóan, de nagyszerű ötletnek találta! Később az est folyamán egy másik ilyen nagyszerű ötlete is támadt: mikor a felszolgálóknak harsány hangon valami utasítást adott, hozzátette, – mintha csak levélen írná alá magát, – Theodor Jensen! Új, csíkos ruha volt rajta és úgy -97- érezte, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. A lábán pedig volt egy pár cipő, – Isten tudja, hogy Kinából, vagy Bécsből hozatta-e.

A cipő hegyes volt és egész végig lyukgatott, a közepén sárgabársony-betét, szinte különálló, még csak kis ezüst csöngetyűk hiányoztak róla.

Az ünnepély nagyszerűen kezdődött, a jókedv, vidám dal és napfény jegyében. A lányokon valami nagyon furcsa ötlött szembe: úgyszólván egyikükön se volt fésü. De azért mindannyian jókedvűek voltak, egyszerűen úgy tettek, mintha a fésü tökéletesen divatját multa volna. És mindvégig ilyen is maradt a hangulat. A tenger nyugodt volt, mint egy hatalmas bádoglemez, ha rátűz a nap. A környékről még több ladik csatlakozott hozzájuk, és ők mindenkit szívesen láttak.

Most már csakugyan hatalmas embertömeg volt együtt és igazán helyénvaló volt, hogy egy egész ladik élelmiszert hoztak magukkal.

Egyszerre csak egy új hatalmas halászladik jött velük szembe, Utvärből jött és minthogy szép tiszta volt, frissen olajozott, még a nap is rásütött, olyannak látszott, mint egy aranyos mellezetű kicsi hajó. Ezen ültek a hölgyek, akik Henriksennél laktak Utvärben.

Kitünő! mondta Theodor és a kalapjához nyult. Mi egy kis ünnepélyt tartunk, kérem forduljanak vissza és tartsanak velünk, kiváló tisztelettel Theodor Jensen. -98-

És jöttek ők is, mint ahogy mindenki jött, a házigazda ellenállhatatlan volt.

Értesíteni kellett volna Willatzot, szólt Mariane Antonhoz. Talán eljött volna.

Én nem is merek jelentkezni Willatznál, mert már az utolsó alkalommal is nagyon terhére voltam, felelte Anton. Azért csak incognito tartózkodom itt.

A nővéreimet? Nem, Holmengraa kisasszony, az én nővéreim abban sántikálnak, hogy engem kidobjanak a házból, pedig ezzel csak önmagukat teszik tönkre, engem nem. Nemsokára meglesz a saját cégem.

És Theodor részletesen elmagyarázott mindent, most már nem is vigyázott a szavára, mert ebben a tárgykörben teljesen biztosnak érezte magát. Végezetül kijelentette, hogy most már étkezni se jár haza, hanem a szállodába, – mindezt a nővére miatt.

A nap gyorsan lehanyatlott és gyönyörű volt a naplemente, ez az alkonyi pír már nemcsak arany és vér, a nap szinte belesülyed a tengerbe, valami hangtalan mennydörgéssel. Az egyik fénykéve peremén két sirály ül a vizen, hatalmas sirályok nézik a lemenő napot és a mellük, mint a ragyogó bíborselyem, vörösen izzik a haldokló sugarakban. Fejüket és a szemüket a ladikok felé fordítják, de azért nem repülnek föl.

Milyen titokzatos teremtések ezek a sirályok! Csak élnek a maguk világában és ott bizonyosan nagyon tekintélyes -99- madarak. Ha pedig elhullnak, az alighanem nagy veszteség a madárvilágra!

Nagyszerű szavak voltak ezek, megtalálták az utat Theodor szívébe és a boltos csodálatosan szeretetreméltónak találta őket. Egyébként hozott magával egy kis ajándékot is Mariane kisasszony részére, amiért olyan bájos és kedves volt, hogy ma velük tartott. Ó, mindössze csak egy 35 koronás kis zsebkendőt, az utazó azt mondta róla, hogy egy hercegnőnek lehet ajándékozni. Csak most úgy kellett intézni a dolgot, hogy Mariane kisasszony a tulajdon zsebkendőjét elveszítse az est folyamán.

De ez még nem minden. Ha sötét lesz, akkor majd fáklyákat és lampiónokat gyujtunk.

Kiderült, hogy Theodor előreküldte az embereit, és azok megtettek minden előkészületet. A társaság partraszáll és felmegy a kunyhóhoz, azt kövekből és gerendákból tákolták össze és az ünnepélyes alkalomra színes vásznakkal aggatták tele. A kunyhót mindenki megcsodálja. Azonnal egy kis szíverősítő érkezik: bor és kalács.

És míg a szakácsok és a felszolgálók tüzet raknak és terítenek, Theodor körülvezeti a vendégeit a dunnalúd-telepen.

És ez csakugyan igaz is volt. Egy napon azonban az utväri Henriksen nagy és súlyos adósságokba sodródott -100- és a sziget a boltos Theodor kezére jutott, mert mindennek a világon az a sorsa, hogy egyik kézből a másikba kerül.

A szigeten most nem lakik senki, a madarak is elköltöztek már, üresek a fészkek és várják, hogy a lakóik visszatérjenek esztendőre. Egy-egy vöröslábú madár még osztrigára vadászott a part mentén és a sirályok ringatóztak a hullámokon a sziget körül.

A kép majdnem mindenütt ugyanaz volt és így hamarosan végezni lehetett a sétával. Szerencsére már alkonyodott, a kunyhóban meggyujtották a fáklyákat és a lampionokat. Most derült ki, hogy három ember határozott utasítás szerint kezelte az élelmiszerkészleteket és ugyancsak derekasan megállta a helyét. A pék annakidején még az öreg boltos Per üzletében elitta a maga sütödéjét, azért ma este csak a kenyeret és a süteményeket bízták rá. De Julius szállodás az italokról gondoskodott. Most borokat és finom poharakat készített elő, hosszú asztalokat teríttetett, a kunyhó előtt pedig pezsgőlimonádét kevert.

Csak mikor már együtt volt az enni-innivaló, akkor vált el, hogy milyen pompásan kitett magáért a Larsen-szálloda! És az emberek itták a pezsgőlimonádét és ettek hozzá vajaskenyeret, füstötlazaccal és sonkával, aztán a málnabefőtt került sorra, az emberek már előre annyit halottak ezekről a nyalánkságokról, hogy a könnyük is kicsordult nevettükben. -101-

Csak fejbe ne vágjanak érte! mondták és egyelőre nagyon finomak maradtak a célzásaikban.

De később, mikor már a bor jobban megindította a nyelvüket, merészebbek lettek és azt mondták:

Juliust a munkája a kunyhó belsejéhez kötötte, úgy hogy ezek a rosszindulatú tréfák nem jutottak a fülébe, ő szolgált fel a vendégeknek, ahányan csak helyet foglaltak odabenn, megkínálta őket Theodor legfinomabb konzerveivel, hideg szárnyassal és lekvárral hozzá, felszolgált háromféle módon elkészített tojást és kétszersültet áfonyabefőttel, sört és vörösbort és a szárnyashoz még egy kosár pezsgőt is. Julius mindezt maga ókumlálta ki a szakácskönyvből, részben pedig a kereskedelmi utazóknál érdeklődött utána.

Ó, micsoda ünnepély volt az! És ha az emberek a Rasch ügyvéd kerti ünnepélyére gondoltak, csak a gyámoltalanság akadályozta meg őket, hogy megvetően ne nyilatkozzanak róla.

Theodornak minden kedvezett. A pezsgőlimonádé számára éppen kissé hűvös volt az idő, mostanában hullatták a bokrok is a levelüket. A lányok nagyon csinosak voltak, úgy érezték, hogy ki kell használni az időt és még az ősz előtt utoljára felizzott a vérük, a fiúk mindannyiszor eloltották a fáklyákat, ahányszor csak Nils varga meggyujtotta őket, mert olyan kellemes volt így a félhomályban. Aztán ment egyik pár a másik után, minthogy pedig kissé hűvös volt, kénytelenek voltak leülni, szinte gyökeret vertek egyhelyben és szorosan összehúzódtak, hogy ne fázzanak. Az égen sorra felragyogtak a csillagok és számtalan ponton megvillant a sötét szigeten egy-egy szivarnak a tüze. -102-

Nils varga már megint nagyon sovány volt és a külseje is nyomorúságos, tavasszal keresett utoljára, amikor jegyszedő volt a színházban és azóta csak most jutott keresethez, mint őr és fáklyagyujtogató a szigeten. És most ezek a bolondos emberek megakadályozzák, hogy a munkáját lelkiismeretesen végezze. Be is megy a kunyhóba, hogy bepanaszolja őket:

Mindig kioltják nekem a fáklyákat. Én sorra meggyujtogatom őket, ők meg eloltják.

Minden úgy megy, mint a karikacsapás, Theodor ismét felhúzza a gramofont és egy mazurkát játszik, hogy az össze-vissza kószálókat is összegyüjtse egy táncra a mező közepén.

Az se hozza ki a sodrából, hogy a pék megragadta az alkalmat, kiürítette az egyik borosüveget fenékig, és most már elég alaposan becsípett.

A párocskák lassankint visszatérnek a környékről és előbb még egy kis szíverősítőt fogyasztanak, aztán táncolni kezdenek. Csodálatos jókedve volt mindenkinek, a fiatalság nevetett, krákogott, szivarozott, ó, micsoda ünnepély! Ugyancsak tudja a dolgát ez a Theodor! Még az utvär-i hölgyek is előbujtak a kunyhóból, körben forognak a fiúkkal és nem törődnek semmivel.

Most már mindenki elhagyta a kunyhót, csak az uraságok maradtak a magányos asztal melett: Mariane -103- kisasszony és Anton Coldevin. Mariane az egyik lócán félig a falnak támaszkodik és Anton azt mondja neki:

Mariane egy szóval se válaszol, csak egy gyors pillantást vet oldalvást. A férfi folytatja:

Hogyne. Megmondaná alkalomadtán édesapjának, hogy igazán szerencsém volt az Aranyhallal? Mondja meg neki, kérem, hogy jól is intézkedtem és szerencsém is volt.

Mariane intett a fejével. Anton közelebb húzódott hozzá és így beszélt neki:

Volna egy kivánságom: Szeretnék magával együtt menni, egy úton és szeretném, ha aztán utolérne az eső, és egy ernyő alatt kellene folytatni az utunkat.

Úgy? mondta a lány. Magának tehát szerencséje volt és sok pénzt keresett.

Azt nem tudom. De az bizonyos, hogy az illetőnek nagy szüksége volna pénzre, körülbelül ezer koronára.

Hm. Igen… De egy sereg idevaló ember alighanem közelebb áll ehhez az ügyhöz, mint én… hiszen én nem is vagyok idevaló. Egyébként természetesen rendelkezésére állok. Van valami biztosítéka az illetőnek? -104-

Ez annyira ellentétes minden üzleti szellemmel, hogy egyáltalában nem állna jól nekem. Nem, én az ilyet nagyon mesterkélt dolognak tartom.

Úgy érzem, hogy az ilyesmiben mindig sok a képmutatás és az elmult századok szelleme kísért benne.

Csakugyan! felelte Anton és azonnal tűzbe jött. Ismerem. De az nem üzletember, az egy senki.

Aranyat? Szó sincs róla, – még ezüsöt sem. Az erdejét kell neki irtatni, hogy egyáltalán megélhessen.

Aranyat? Nem, van neki néhány hangszere és ollói meg keféi, és sok pár keztyűje, mindenféle malachit és onyx műtárgya… de aranya, értéktárgya…

Szóval záloga… egészítette ki Mariane és a hosszúkás szeme egyszerre keskeny lett, mint a kés pengéje.

Hogyne! De nem hallotta, mikor szemtől-szembe felmondtam neki a barátságot? Ó, még tovább is mentem talán! Ő még a mult századból származik, művészetről és természetről, államtudományról és etikai -105- életről ábrándozik. Én ezt nem teszem. Én ebbe a világba tartozom, megszerzem és kiadom a pénzt. Ezer koronát adjak egy embernek? Ha maga parancsolja, ám legyen. De meg kell jegyeznem, hogy ezt a gondolatmenetet elavultnak és balgának találom. Az ezer korona természetesen így is rendelkezésére áll, amelyik pillanatban parancsolja. Még holnap reggel táviratozom érte. Nos, nem vagyok elég kedves? kérdezte és közelebb húzódott a Mariane lócájához.

Rendben van, tehát ezer korona, mondta a lány és ismét nagyon ravasz volt és kacérkodott. Nem, üljön csak egy kicsit tovább, oda ni, – így, igen, így jó lesz. Látja, én nem szívesen fordultam volna Willatzhoz, vagy az apámhoz.

Willatznak? No ugyan! Szóval, hogy többje van? Hát neki jó, ha úgy van. Egyébként be kell vallanom magának, hogy én ezt az egész Willatz-féle modort nem értem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy Willatz magának telepanaszkodja a fejét és ezzel adja az ártatlant. Hát nem érzi, hogy az orránál fogva vezeti magát? Fogadjon el egy jó tanácsot, Mariane! Bevallom, hogy csak ezért jöttem, nem az ünnepély kedvéért, hanem csak egyedül magáért, és most itt vagyok. És közelebb akarok jönni magához, mert a lábai elé akarok borulni, látja? Hogy ez lehetetlen? Szerintem nagyon is lehetséges, hallgasson csak meg engem. Előbb nem mertem -106- volna ezzel a szeme elé kerülni, de közben nagyon jó üzleteket csináltam az Aranyhallal. Nézze, nekem az nem áll jól, ha szerelemről beszélek, vagy álmatlan éjszakákról és más ilyesmiről. De azért nem kevésbé igaz, hogy már az első segelfossi tartózkodásom ideje óta fülig szerelmes vagyok magába és most meg kell engem hallgatnia, Mariane! Nem állítom én azt, hogy valami különösebb érdemeim volnának, erről szó sincs, de valami keveset mégis csak nyujthatok magának, Willatz ebben a tekintetben szóba se jöhet. Csak kettőnkön múlik minden.

Kérem, ne húzódjék el! Inkább befejezem. Egy józan és reális ember tesz magának ajánlatot, Mariane. Fogadja el a kezemet, soha senkinek még föl nem ajánlottam.

Beszéljünk komolyan, Mariane. Én felajánlom magának a kezemet és ebben még nincsen semmi őrültség. Ismerjük egymást gyerekkorunk óta, azóta várok magára és csak nem akartam idő előtt a terhére lenni a kérésemmel. Willatz egyáltalán nem számít az én szememben.

Ugyan! Tudja jól, hogy az lehetetlenség. Még ha erről a kereskedőről volna szó, – de talán ő is van a háttérben? -107-

Nem, Willatzról van szó, mondta a lány és felállt a helyéről. Jőjjön kérem, menjünk ki innen!

De hallgasson rám! kiáltotta a férfi és ugyancsak felugrott. A lámpa fénye a szemébe hullt és fájt neki. Hallgasson rám… ennek a zongoraművésznek nincsen jövője, most nem akarok róla egyebet beszélni, minthogy nincs jelen, csak úgy nagy általánosságban mondom. Hogy a hölgyek rajonganak érte, az igazán nevetséges. Egy asszony kevesebbet ér az ilyen zenésszel, mint valami kis bérmálkozó fiúval. Ezek mást se tudnak, csak játszani, nem is férfiak.

A férfi gyorsan a lámpa után kapott és egy pillanat mulva már sötétben álltak. Mit jelent ez? A lány nem akarta megadni magát, hanem vészesen morgott. Sem erőszak, sem tolakodás nem érték el a céljukat, mindez egy lépéssel se vitte közelebb a férfit. A következő másodperc hozta meg aztán a legtisztább csalódást, a férfi hatalmába kerítette a lányt, rávetette magát, az ajkát csókokkal zárta le és teljes erejével a karjaiba szorította, – de ebben a pillanatban egy szúrást érzett, heves fájdalmat a combjában és eleresztette a lányt. Talán az ezüst nyilát használta Mariane? Az ezüst nyíl nem volt nála, késsel szúrta meg Antont? Vajjon azért-e, mert a férfi már a karjában tartotta, ő pedig nem akart a karjába símulni? De vészesen morgott, még egyszer, mielőtt beleszúrta volna a kést!

Mariane kiment a kunyhó elé és Anton követte a -108- szabadba. Az izgalom elült és mindaketten megigazították a ruhájukat. Anton megtapintotta a sebét és még mindig nehezen lélegzett. De Mariane nem lélegzett nehezen és szemmelláthatóan nem is nagyon viselte meg az egész dolog.

Nincs magánál a zsebkendőm? kérdezte és a férfi felé hátranyujtotta a kezét, anélkül, hogy megfordult volna.

Szólt hozzá, tehát nem gyűlölte, nem is útálta, az ördög érti ezt a lányt, ezt a meszticet! A férfi hálás volt neki, amiért úgy megőrizte a nyugalmát, de úgy érezte, hogy most aztán vége minden fölényének. A lány nem kiáltott, csak morgott, mielőtt beleszúrta a kést, most pedig a zsebkendőjét keresi! Nem volt valami közönséges tucatszépség, nem, sárga volt a bőre és az arca vágása indiános, rossz volt a rajza, rossz a színe, nem volt klasszikus arc. De amint a karjában tartotta lányt, érezte, hogy szép, az érzékei műszere jelezte, hogy mennyi édes és odaadó van a lány testében és a mozdulataiban. Igyekezett alkalmazkodni Mariane viselkedéséhez és csak ennyit mondott:

Köszönöm szépen. De bizony Isten, életemben még ilyen eredeti dolog nem esett meg velem. Maga kést ragadott?

Nem, egy villát, mondta a lány és meg is mutatta, még mindig a kezében tartotta. Kérem, tegye vissza az asztalra! -109-

De igazán az ördög érti ezt a lányt. Most odafordult a férfihez és azt mondta neki: Kérem, felejtse el maga is!…

Theodor visszajött, egy lámpával a kezében és Anton követte. Marianne még mindig a kunyhó előtt állt és nézte a táncot. Vajjon megbocsátotta-e ennek a bolond fiúnak a viselkedését, vagy talán – egy kicsit érthetőnek is találta? Végre is ez nem volt olyan fajta férfi, hogy ravaszkodással akarta volna megszerezni magának, nem, élénken elütött az ezernyi tucatembertől, akik mind másképen cselekedtek volna. Vajjon a tette nyilt egyenessége nem szólt-e mégis egy kissé a lány szívéhez?

Most odalépett Theodor, benyúlt a belső zsebébe, aztán körülnézett és – nem nyujtott át a lánynak semmit…

Következett a kávé, mindenki kapott, – milyen nagyszerűen rendezte ezt el Theodor!

A fiatalság már megitta a kávét és likőrt is fogyasztott -110- kellőképen, a tánc csak most élénkült föl, aki nem táncolt, valamelyik asztalnál ült és még néhány pohárka likőrt küldött a kávé után, a jókedvet már nem lehetett se emelni, se megrontani és itt volt Julius, a kiváló pezsgőlimonádéval, meg a sok finom ennivalóval, – vagy nem volt-e pompás a Larsen-szálloda ellátása?

Julius valamennyiünknek kóstolót akar adni az éléskamra finom dolgaiból. És Theodor is pompás fickó, felülmúl mindenkit!

Egy szó, mint száz, a hangulat odafejlődött, hogy a fáklyák már megint kezdtek kialudni és a párok egyenkint tünedeztek el.

És ez olyan frissen és jókedvűen hangzott, hogy az emberek szívesen beletörődtek, lementek a ladikokhoz, hurrát kiáltottak és azt mondták:

A pék és Nils varga ott maradtak Juliusszal együtt, hogy kioltsák a fáklyákat és mindent rendbe összecsomagoljanak. De a péket már semmire se lehetett használni, mámorában elnyomta az álom.

Az úton visszafelé szól a gramofon és általános a jókedv, egyik ladik se válik el a másiktól, egymás után siklanak a vizen, mint egy hosszú lánc. Theodor admirális ladikján három égő lampion függ, hellyel-közzel egy-egy árva csillag is fényeskedik ott fönn az ég kék boltozatán, nem volt tehát se sötét, se világos, hanem éppen a legkellemesebb. És Theodor lovagiasan az utvär-i hölgyeket is fölvette a ladikjára. -111-

Amint a segelfossi öbölbe értek, Theodor egy rakétát küldött fel a levegőbe. Ez volt a jel: tíz dinamitrobbanás reszkettette meg ismét a földet és egy sortűz ropogása hasította végig a levegőt.

Éljen a királynő! mondta Anton a rendesnél több érzelmességgel és meghajolt Mariane előtt.

Most a zászlódombról egy hatalmas rakéta ívelt az ég felé és más dombokról is rakéták szálltak fel, a meglepetés kezdetét vette, a csoda bekövetkezett. A ladikokban pihentek az evezők, az emberek figyeltek és a szemük-szájuk elállt. Fel-felkiáltottak a meglepetéstől. A rakétákat tűzcsóvák váltották fel, aztán római fény, aranykorona, pisztolyrakéta, tüzes páva következett, – Úristen, micsoda hosszú sor! És csak repült, repült tovább a sok tüzes rakéta, végnélküli sorban, minden nagystílű volt és bőséges, Theodor ugyancsak kereshetett az idén a szárított halakon.

Ilyen tüzijátékot? Azt akartam, hogy nálunk is legyen, mint más városokban, mondta Theodor.

A zsebébe nyúlt és egy kis csomagot húzott ki. Most vagy soha! gondolta magában. Letépte a selyempapirt és azt mondta:

Mariane kisasszony, – bocsásson meg, de ha elvesztette a zsebkendőjét, hadd ajánljak fel helyette egy másikat. Tessék, nagyon kérem, fogadja el.

Véletlenül hordom csak a zsebemben, ezt beküldték a céghez… hiszen ez csak egy minta.

Most kialudt a tüzijáték és minden tüzijátéknál jobban a Theodor jókedve. Theodor megalázottan hallgatott. Ugyan mire jó ez a szívtelenség? Hiszen, hogy azt a sált visszaküldte, – no jó, hát nem volt szüksége a sálra. De egy ici-pici kis zsebkendőcskét csak elfogadhatott volna! Odafordult az utvär-i hölgyekhez és a szegény fiú remegőn mosolygott, mert halálos seb volt a szívén:

Ó, nem, ezt már nem lehetett elfogadni, miután Holmengraa kisasszony már visszautasította. Persze, hogy szívesen vették volna ezt a kis csipkecsodát, – még olvasójelnek is jó lett volna, úgy-e, de most már csak azt felelhették:

És Theodor is nevetett, mert az már a vérében volt, hogy elrejtse minden fájdalmát és szégyenét, csak egy pillanatig volt halottsápadt az arca. Aztán ujra felszedte a selyempapírt, becsomagolta a kincsét, úgy, ahogy tudta, és nagyon szomorú látvány volt ebben a pillanatban. -113-

Aztán kiszállt mindenki és mentek, végig a mólón. Theodort sokan kísérték haza és a kíséret hurrát kiáltott, a boltos megfordult, a kalapját lengette és azt kiáltotta:

Mariane a kezét nyujtotta és szívélyes szavakkal mondott köszönetet. Aztán hazakísérte őt Anton Coldevin.

Úgy ám, az ünnepély a dunnalúd-telepen egészen páratlan volt Segelfoss történetében. Az emberek lenn álltak a parton és úgy néztek Theodorra, mint valami diadalmas hősre és másról se beszéltek, csak az üdvlövésekről, meg a tüzes csóvákról. A zselatinos ember pedig még mindig ott várta a boltban, hogy kiszolgálják és ezt nem is volt oka megbánni, mert ilyesmit úgysem élt még meg!…

Csak Lars Manuelsen csóválta rosszalóan a fejét. Elhatározta, hogy írni fog L. Lassennek, a fiának és megkérdi tőle, hogy nem istenkáromlás-e ez a sok tűzokádó rakéta és mindenféle furcsa emberi találmány.

Van egy hete, hogy nem láttalak, mondta Willatz Mariane-nak. Mért nem jöttél aznap, amikor megígérted?

Azt épp úgy tudhatod, mint a többit. Vele voltam a dunnalúd-telepen, a kiránduláson.

Ezt már nem tudta Willatz és a szemöldöke könnyen megremegett. Nem, ezidőtájt egyáltalán senkiről se tudott, annyira szorgalmasan dolgozott és annyira gúzsbakötötte a munkája, hogy az elmúlt héten, azon a bizonyos napon Mariane éppen csak közönségnek kellett volna neki, hogy meghallgasson valamit, de a lány nem jött el. Willatz azontúl is szorgalmasan dolgozott, de most már nagyon rosszul ment a munka.

Viszont találkozott az uccán Mariane apjával és néhány szót is váltott vele.

Úgy látom, sárgulnak már a lombok, mondta Willatz. Most már jó volna kijelölni az erdőben, hogy milyen fákat lehet majd kivágatni.

Nemrégiben. Nem akartam önt zavarni, igyekeztem a legjobb tudásom szerint intézni mindent.

Különös ember ez az új Willatz Holmsen a régihez képest! gondolta magában nyilván Holmengraa úr. Segítségre és útmutatásra van szüksége mindenben. Két ember néhány napig vágta volna a fát, és már régen elkészültek volna vele. De az új Willatz Holmsen véletlenül sem ejtett egy szót se a fizetésről, úgy látszik, nem is gondolt rá és a pénzt se készítette el.

Azért olyan hangon, amelyből némi fáradság csengett ki, így válaszolt Holmengrra úr:

Köszönöm szépen, mondta Willatz. De úgy látszik, megérezte, hogy Holmengraa úr fáradt és nem akarta tovább tartóztatni. Ajánlom magam.

Nagyon is szorgalmasan dolgozik maga, Willatz. Ujabban már egyáltalában nem mutatkozik nálunk!

Hát szeretném valahogyan tető alá hozni a dolgot. Meg aztán mindenkinek megvan a maga gondja. Sokáig vesződtem, amíg egy szál cérnát fűztem a tűbe, az utóbbi időben nagyon sokat küzködtem vele, mondta és mosolygott.

Most jut eszembe: nem gondolkozott még róla, nem engedhetne át nekem valamit az ön hegyi rétjeiből? mondja Holmengraa úr.

Hogy őszinte legyek, jobb szeretném, ha nem kerülne rá a sor, felelte Willatz.

Kedves Holmengraa úr, jól tudom, hogy ez úgy tetszhetik, mintha rosszakarat, vagy hálátlanság dolgoznék bennem ön ellen. De az apám, a birtok régi tulajdonosa, utolsó levelében arra kért, hogy ne adjam ki a kezemből a birtokot, sőt szerezzem vissza az egész területet.

És senki se vette volna észre az öreg ravaszdin, hogy a szíve mélyén mennyire örül ennek a kudarcnak, nem is látszott meg rajta az öröm, olyan udvariasan és hidegen adta meg a választ.

Így folyt le az ifjú Willatz beszélgetése Holmengraa úrral, mikor az uccán találkoztak.

Most itt ül mellette Mariane. Vajjon ő is olyan hideg lesz-e, mint az apja? -116-

Ott rendezett ünnepélyt a boltos Theodor. Talán emlékszel, vagy nem hallottad nemrégiben az éjszakai üdvlövéseket és a rakéták ropogását? Nos, akkor voltam ott én is.

A lány azt várta, hogy most valami gúnyos megjegyzés következik, olyasmi például, hogy akkor igazán nem csoda, ha ő hoppon maradt. De nem, a fiatalember csak bólintott a fejével.

Valamit nagyon szerettem volna neked eljátszani, de aztán átugrottam azt a részt. Most pedig már teljesen ki is húztam.

Én nem csak úgy egyszerűen hívtalak téged, hanem nagyon fontos volt nekem, hogy eljőjj. Könyörögtem neked, hogy jőjj el hozzám.

Milyen szerencsétlen vagyok! Végül még én leszek az oka, hogy a partitúra nem készült el.

Végre is nincsen rá szükségem, hogy annyira függjek valakitől. Eddig például senkitől se függtem.

Nem, kétségkivül nem, mondta a lány, és kissé túlozta a megértést, fölkelt és odalépett az ablakhoz, mintha a függönyön akarna igazítani valamit. Ugy-e, azóta már csináltál néhány nagyszerű dolgot?

Akármi volt is az oka, kétségtelen, hogy Willatz ma este más volt, mint rendesen. Máskor, ha négyszem közt voltak, mindig finom és szívhezszóló szavakkal beszélt a művészetéről, most pedig csak mulatott rajta. Máskor tombolt féltékenységében, most meg úgy ült itt, mint egy fadarab.

Különben, mondta a lány és kinyújtózkodott, hogy elérjen valamit a függönyön, közben azonban a karja alól is a fiatalembert nézte, különben, ha azt akarod, hogy a zsenialitásod napfényre kerüljön, akkor jövőre is temetkezz magadba és hallgass mélységesen mindenki előtt.

Ez a szúrás talált, a fiatalember egész testében összerázkódott, úgy látszik, ma alapos csatája lesz ezzel a lánnyal! De mintha csak szentül föltette volna magában, hogy ma nem engedi maga fölé kerekedni, ismét mosolygott és a gondolataiba merülten ült a helyén, a karbafont kezeit nézte és mosolygott.

Az nem is lehet vitás, amit Grieg mondott, folytatta a lány, de te azért tehetsz, amit akarsz. Anton különben még mindig itt van, – azt tudod?

Ez nem lephetett meg Mariane, az arcodon nem is látom semmi nyomát, hogy meglepne. Persze, hogy tudom, hogy Anton itt van, hát mit tesz az? Mindig -118- tudtam, hogy miért állsz az ablaknál, és mért szeretnéd, ha megnézném, hogy ti mit csináltok.

Ez is talált. A lány csaknem teljesen behúnyta a szemét. De a következő másodpercben már ismét megtalálta a fölényét. Szeretett volna sziszegni, vagy ismét egy villát felkapni, de ezt a hajlandóságát most ügyesen véka alá rejtette. Az utolsó cselfogása nyilván nem használt.

Nem tudom, hogy mit akarsz ezzel, mondta a lány. Mondd csak, nem játszhatnál el egyszer egy egész darabot? Mért mindig csak egy kis részt?

Ments föl ma ettől! Még nem készültem el vele, utasította el a kérést Willatz.

Felmentelek egyszer s mindenkorra, mondta a lány és a hangjából őszinte sértődés csengett ki. Egyszer s mindenkorra.

Hogy ezek ketten milyen furcsa csatákat vívtak egymással! Willatz, ez a faember is engesztelhetetlenül állt ott a lánnyal szemben és úgy kérdezte:

Nem, felelte a lány, és egy pillanatig úgy állt a helyén, mint a megtestesült akarat. Most látom csak, hogy egy szalmaszál volt, ami bennünket összekötött.

Ezzel azonban akaratlanul is kimutatta a foga fehérjét. Egy óvatlan pillanat elég volt, hogy féltékenysége rést találjon és megnyilatkozzék, Vajjon észrevette-e a lány? -119-

Add át Antonnak az üdvözletemet! mondta, hogy ezt a kudarcát ismét jóvátegye. Mikor utazik el?

Csakugyan nem. És mikor jön a hajó? Különben mindegy. Add át az üdvözletemet és mondd meg, hogy nagyon sok dolgom volt ezekben a napokban, mondta Willatz és egy kotta után nyúlt.

Mi ez? Honnan kaptad ezt? érdeklődött Mariane egy aranyozott markolatú kard iránt.

No nézd csak, már megint itt van… És egy lépést se tesz keztyű nélkül! No, Isten veled!

Ezzel Mariane kiszaladt a szobából és még csak az ajtót se csukta be rendesen maga után.

Igy tehát nem volt mit tenni: Willatznak kellett fölkelnie, hogy becsukja az ajtót. Közben önkéntelenül is kipillantott az ablakon. No nézd csak – ez az Anton! De hiszen nem is volt rajta keztyű! Ezt Mariane csak úgy kitalálta. Lám: csalás, hazugság az egész vonalon!

Ezek után Willatz persze nem dolgozhatott tovább, ezt igazán lehetetlenségnek érezte, énekelni se tudott, hiszen nem örökölte az édesanyja hangját. Tulajdonképen elég unalmas fiú ő, ha tud is rajzolni meg festeni, – akárcsak az anyja, – és szépen, előkelően tud öltözködni, -120- mint az apja, de egyébhez aztán nem is ért, úgy látszik. De azért – Antonra legyen ő féltékeny? Nem, bocsánat, ez igazán legfeljebb nevetni való!

Úgy látszik azonban, hogy a sors könyvében még több esemény volt mára megírva az ő számára.

Konrád, a volt napszámos és csavargó, most itt áll az úton és köszön, Aslak, a pajtása pedig egy kövön ül, de Willatz jöttére felugrik és ugyancsak köszön. Konrád egy ideig áhitatosan szemlélte az ereket a kezén, és mikor ezzel szépecskén végzett, kezet nyujt. Ekkor Willatz homlokán hirtelen mélyebb ráncok mutatkoztak, mint eddig az egész nap folyamán.

Konrád megérezte, hogy nem lesz ajánlatos szaporítani a szót és azért azt mondta:

Willatz végignézte az emberét tetőtől-talpig, ha valakit így végignézett, olyan volt, mint az apja.

Willatz most Aslakon is végignézett. Ezt az ember fenyítette meg egyszer és megfizetett érte a szerencsétlen fickónak és az emberiségnek egyszerre volt jótevője, adott neki egy pofont és ezzel elintézte az ügyet.

Igenis, egyezett bele Aslak, tehát fát akar vágatni uraságod? De vajjon, nem lesz-e még korán?

Willatz nem bocsátkozott semmiféle további tárgyalásba, csak gyorsan biccentett a fejével és azt mondta:

Ez nem is volt olyan ostoba dolog, sőt ellenkezőleg, nagyon jókor jött, legalább felmenthette Holmengraa urat minden további fáradság alól. Az igaz, hogy még nem volt itt a favágás ideje, de a nagy gazdaságban két ember számára csak akad valami munka addig is. Nagyon örült ennek az ügyes elintézésnek és elhatározta, hogy nyomban beállít Holmengraa úrhoz és közli vele ezt az új intézkedését.

Úgy? No igen, favágókat nem nehéz találni. Csak szállíttassa ki az erdőből a törzseket, amíg a szánút még jó, – és akkor a fa annyit ér, mint a készpénz.

Mindez nagyon helyes volt, de Willatzot mégis úgy érte, mint a villámcsapás: tehát tavasz előtt nem lát pénzt! De, hogy is mondták csak neki? Nem azt mondták-e, hogy a faüzlet nagyon kényelmes és a már megjelölt fatörzsekért annyi pénzt kaphat az ember, amennyit akar? Vagy Holmengraa úr külön kérésre vár? Akkor ugyan várhat sokáig.

Nem szerezhetné-e meg nekünk azt az örömet, hogy itt marad estére? kérdezte Holmengraa úr. Igazán nagyon kedves lenne, mert Mariane és én egészen elhagyottak vagyunk. Igaz, az utóbbi napokban Anton Coldevin -122- igyekezett szórakoztatni egy párszor, de azért mégis…

Nem, ezt nem lehetett! Willatz azt nem tehette, ha még úgy a szíve szerint való lett volna is.

Visszament ugyanazon az úton, de most még valamit át kellett élnie: a híd közelében volt egy nyárfasor, egészen az út szélén, Willatz jól ismerte a helyet, mielőtt Berlinbe utazott, itt váltott búcsucsókot Marianeval, – most pedig Mariane és Anton álltak ugyanott. Mi van ebben? Semmi! Anton előre bejelentette, hogy az aranyhalat el fogja kaparintani előle. A párocska talán már akkor is ott volt, mikor Willatz jöttében arra haladt. Ha legalább biztosan tudná, hogy nem mormogott maga elé hangosan, mint az utóbbi időben akárhányszor!

Ott térdel Anton. Térdel. Hajadonfővel van, bizonyosan szerelmet vall neki, Mariane szabadulni akarna, de ő átöleli a szoknyáját, milyen nevetséges helyzet, megöleli a lány lábait. Vajjon most, így kéri-e meg a kezét? Már több mint nevetséges ez a kép, mindaketten egyszerre beszéltek. Willatz a mozdulataikból láthatta, hogy csak egymással törődnek, a folyó zúgása pedig megakadályozta, hogy meghallják, ha jön valaki. Teljes biztonságban tudták magukat.

Willatz egy pillanatig arra gondolt, hogy sarkonfordul, már hátrált is egy lépést, de ekkor megpillantotta őt Mariane. Hevesen mondott egy-két szót. Anton felugrott és mereven nézett előre. A két ifjú tekintete tanácstalanul és értelmetlenül kapcsolódott egybe, mintha két ismeretlen világ találkozott volna egy másodpercre. Anton aztán felemelte a kalapját, elköszönt Marianetől és bement az erdőbe. -123-

Vajjon menekülni akart-e? Ezt alig lehetett föltenni róla. Úgy lesz az, hogy Mariane végleg elutasította.

A lány előjött a nyárfák közül és kilépett az útra, a keble hevesen emelkedett. Bár kínos zavarban volt és viaskodott magával, hogy visszatartsa a könnyeit, mégis uralkodott magán annyira, hogy Willatzot mosollyal az arcán üdvözölje. Tűzrőlpattant lány volt ez a Mariane, a leglehetetlenebb feladatokat is meg tudta oldani. És most is rögtön folyékonyan kezdett beszélni:

Te bizonyosan láttál mindent. No, mindegy, akkor úgy se lehet már segíteni rajta. De mégis elviselhetetlen az nekem, hogy láttad. Megőrült ez a fiú. No most mondd, sikerült egy kicsit dolgoznod? Látod, még itt fekszik a botja, én bizonyosan nem fogom fölemelni. Mit csináltál a papánál?

Persze most megint sikerült meghülnöm, már kezdődik is a nátha. Még a szemem is könnyezik. Láttál már ilyet, – ilyen egy-kettőre meghülni? De mondd csak, hát tettem én valami rosszat? Vagy valami illetlent? Hát nem láttad, hogy ő… Én mozdulni se tudtam…

Egyetlenegyszer se fordult meg, – Willatz Holmsent még senkise kapta azon, hogy hátrafordította volna a fejét.

Mikor megérkezett a téglaégetőhöz és be akart menni, hirtelen fölfedezte, hogy Mariane két lépéssel a háta mögött áll. Willatz egész testében összerázkódott, a lány hangtalan, síma járása tette lehetővé, hogy észrevétlenül kövesse idáig. -124-

A nátha eltünt, a zsebkendő is eltünt, – a lány visszafojtotta a könnyeit.

Persze, hogy hazamegyek, de nem volnál kegyes elismerni, hogy egészen érthetetlen a viselkedésed? Hát tehetek én arról, ha erővel lefogott?

Ezt csakugyan nem lehetett vitatni és józan ésszel mindenki kénytelen volt igazat adni a lánynak, Willatz tehát hallgatott egy darabig. De ők ketten nem most először mérték össze az erejüket, alaposan értettek egymás kínzásához és azért rövidesen megtalálta a folytatást:

Nagyon csalódtam volna, ha erre a kérdésre mással is tudtál volna felelni, mint hallgatással.

Dehogyis nem. És neked csak intened kell, és akkor mi is letérdelünk és aztán – mulatunk magunkban. Persze, hogy bemehetünk. Mit csinál most a szegény Anton? Elképzelheted, milyen pompásan mulatna, ha mindaketten most bemennénk a szobába, és ott helyet foglanánk, nem gondolod?

Nem, ez egy csöppet se volna mulatságos neki. Ő akar engem, meg is mondta nekem és nem ma mondta először. De én azt feleltem neki, hogy én nem akarom őt, mert nem vagyok már szabad.

No, ne mondd! Csakugyan nem szabad a szíved? Pedig te felszabadítod és lekötöd tetszésed szerint. És, – ha úgy vesszük, – jogodban is áll, hogy a magad tulajdonával úgy rendelkezzél, ahogy jólesik.

Miután azonban Antonnak se használt, hogy letérdelt eléd és a lábaidnál hevert, – szerénytelenség lenne, ha én… de hiszen mind egyféle ragadozók vagyunk! Talán ugyanolyan kilátástalan dolog lenne az én számomra is. És ha én itt most egy óra hosszat erőlködném és kérnélek, és könyörögnék neked azért, amit te a szívednek mondasz: vajjon mennék azzal valamire?

De most már igazán elhallgass! Magad is megbánod még, hogy ilyen kiállhatatlan voltál.

Nem volna-e okosabb, ha mindezek helyett hangosat nevetnénk és azt mondanám, hogy köszönöm szépen, és hogy Isten veled? Nos, akkor mi lenne?

Ó, ez az átkozott nátha, már megint könnyezik a szemem! mondta Mariane és ismét elővette a zsebkendőjét.

A fiú bizonyosan észrevette, hogy a lányt csak úgy rázza a titkos zokogás és hogy milyen hősiesen nyeli a könnyeit. Ez csakugyan derék dolog volt.

Egészen bizonyos, hogy lenyelte a könnyeit, mert nem ültek ki a szemén, senkise látta őt még könnyel a szemében. Haragosan és elkeseredetten fordította vissza a fejét és hátrakiáltott: -126-

Ha pedig majd ősszel külföldre utazol ezzel az operával, – szerencsés utat!

Ez egy pillanatra megint elhallgattatta a férfit. Aztán hirtelen feltalálta magát:

Nagyszerűen tudták gyötörni egymást ezzel a sok bántó szóval és azzal a vadsággal, amit máskülönben csak a háborúban, vagy az országutak banditáinál lehet föllelni, – és mindezt még jegyességük idején! Igy legalább nem kellett félniök, hogy később majd rosszabb lesz köztük a viszony, rosszabb már nem is lehetett. És így kerülték el azt a kellemetlenséget, hogy a házasságukba csupa édeskés emléket vigyenek a jegyességük idejéből. Fölényes kis szerelmespár voltak ők ketten.

A nátha és a zsebkendő ismét eltünt. Mariane úgy megy az úton, mint ahogyan mindig szokott, most már tud gondolkodni és beszélni is.

Egy károgó szarkaraj egy férfit követ nyomon, Lars Manuelsen jön az úton kétoldalt gombolt bekecsében, mindenik oldalán nyolc-nyolc gomb és minthogy egy nagy embernek az apja, úgy képzeli, hogy bárkit megállíthat az útjában, így tehát megállíthatja Marianet is:

Ha én az ön apjának volnék, sorba lelövöldözném ezeket az átkozott szarkákat! mondja neki.

Nem. A szarkák lépten-nyomon mögöttem vannak. Nagy kereszt ez rajtam, az emberek már világ csúfját csinálnak belőlem, ezt pedig nem akarom türni. Pedig ezek a maguk szarkái.

Máris megbosszulta magát eléggé. Kígyót-békát kiáltanak rám az emberek, én pedig nem tudok segíteni magamon. Azzal gyanusítanak, hogy betörtem a kisasszonyék házába, pedig hát bizonyítsák ezt be nekem! No, de most már írtam az én Lassen fiamnak, hogy jőjjön és szabadítson ki engem ebből a helyzetből.

Mariane most Antonnal találkozott. A fiú már elhozta a botját és most itt várakozik rá. Minden szava egy-egy csipkedő célzás.

Nem, nincsen még rendben, de most arra szeretném megkérni, hogy többé ne keverjen engem ilyen kellemetlenségbe.

Majd igyekszem megjavulni. Engedje meg, hogy továbbra is bízzam a jóindulatában.

Még egy udvarias köszöntés és Anton elindul az úton a kikötőhíd felé, a szállodájába. Amint azonban fedezék mögé ért és bizonyos volt róla, hogy Mariane nem követi a szemével, – megfordult, átment a folyóhoz és a folyó mentén fölment a téglaégetőig. Minden ceremónia nélkül felrántotta az ajtót és belépett a Willatz szobájába.

Nem, felelte Willatz. Legfeljebb arra kérnélek, hogy ne gyere ide és ne zavarj.

Ne akard hamis vágányra terelni a dolgot, mondta Anton elkeseredetten. Ez úgyse sikerül neked.

A gorombaságaid nem érnek fel hozzám és különben sem érdekelnek, felelte a másik.

Nem fogsz lerázni engem akkor se, ha a kettőnk közül valamelyik a fűbe harap.

Hát ebben van valami, felelte Willatz és igyekezett latba vetni minden fölényét és önuralmát. Azért hozzátette: Aztán majd lefekhetsz benn egy szófára és kialszod magad.

Ostoba fecsegés! Tudod jól, hogy nem szoktam meg a boxolást, az amolyan angol húscsépelés, de vívni még tudok.

Nevetséges vagy, egyszerűen nevetséges! De most már mindegy, – hoztál magaddal valami lövőszerszámot?

Én nem. De úgy látom, itt a falon lóg néhány revolver. Egyébként hat hüvelyk hoszú jószágok.

Nyolc hüvelyk, javította ki Willatz ártatlanul. És türelmes szóval még tovább is időzött a revolverek kérdésénél: Nézd csak meg őket, mondta, fényes és veszedelmes jószágok.

Akkor is csak azért tettem volna, hogy kárt ne tégy -129- magadban. Most pedig, te őrült fickó, megtudom végre, hogy mi az ördög hozott ide hozzám?

Ez még eddig nem jutott az eszedbe? kiáltott Anton és őrjöngött. Meg foglak fenyíteni, mint egy kölyköt.

Willatz arcára halálos sápadtság ült ki. Lassan felkelt a helyéről és azt mondta:

Igen, meg foglak fenyíteni, amiért leskelődöl és kémkedel, kiáltotta Anton és ő is felugrott a helyéről, mert már teljesen elvesztette az önuralmát: Úgy látszik, nincs bőr a képeden, a nyomomba lopódzol és kémkedsz utánam…

És ekkor megtörtént. Willatz furcsa ember volt, hihetetlen felsőbbséggel tudott beszélni, vagy hallgatni; ha akarta megszólalt, ha nem akarta, akkor nem, ahogy neki tetszett, ha akart odavágott, ha nem akart, nem tette, ahogy neki tetszett, – most pedig azt tette, hogy odavágott. És nagyon is jól talált. De Anton csak egy pillanatig maradt a földön, azonnal talpraugrott, őrjöngő szemekkel meredt Willatzra, és a foga közül sziszegte:

Aztán felkapta a botját és vaktában elhajította, az egyik etazsérről egy üveg hullt a földre, mielőtt még a bot megtalálta a nyugalmi állapotát. Anton gyorsan körülnéz, keres még néhány elhajítható tárgyat, egy régimódi pisztoly akad a kezeügyébe, de lemond róla, hogy azt is elhajítsa, mert látja, hogy máris talált, sőt annyira szerencsés volt, hogy néhány vércsöppet csalt ki a barátja arcából. Leteszi tehát a pisztolyt, és még mindig remeg az izgalomtól, amikor megszólal: -130-

Látod, én még egy húscséplő gépet is kímélek. E nélkül a seb nélkül is elég csúnya voltál már. Csak azt az üveget sajnálom, te megérdemelted a sorsodat. Mennyibe kerül az az üveg?

Nem kapott választ, sziszegett csupa megvetésében és levegő után kapkodott, annyira összeszorította a torkát a vágy, hogy gúnyolódjék és megalázza ezt az embert a megvetésével.

Nemsokára itt lesz, persze, a hölgyed is. Biztosra veszem, hogy iderendelted, legyen valaki, aki összevarrhassa a sebeidet. Vigyen el az ördög!

És elindult a folyó mentén, hogy kikerülje Marianet, mert a lány most jön lassan lefelé. Anton még mindig remegett a felindulástól, temperamentum – az sok szorult ebbe a fiúba, de könnyen eljárt a szája és hamar kitört belőle a gyűlölet sziszegése, sehogyan se tudott mértéket tartani!

Most mihez kezdjen, míg befut a postahajó? Temetkezzék a szállodájába? Egy pillanatig arra gondolt, hogy a boltos Theodornál is eltölthetne egy órácskát, de ezzel a gondolattal hamarosan szakított és mégis csak visszatért a szállodába.

Nem sokat ért volna vele, ha most be is megy a boltba. Éppen hatalmas összevisszaság, fejetlen zűrzavar kellős közepébe érkezett volna. Ládák és bálák közé, ahol lázas csomagolás folyt, harsány vezényszavak röpködtek a levegőben: Theodor ma költözött be az új helyiségbe. Sokan ajánlották fel neki a segítségüket, köztük Julius is.

Persze mindenki úgy vélte, hogy az új üzlethelyiség -131- nevetségesen nagy, Theodor álmai azonban szemmelláthatóan túlnőttek minden mértéken, ő már előrelátta azt a napot, amikor ezt az új üzlethelyiséget is meg kell majd nagyobbítani. Annyi bizonyos, hogy hihetetlen mennyiségű árut halmozott már fel és helyiségre csakugyan szüksége volt.

És mi történt közben a régi üzlettel, a Jensen kisasszonyok és Rasch ügyvéd üzletével? Az bizony ott állt, az új üzlet tőszomszédságában, Theodor nem akarta tönkretenni őket, – a családja a feje tetejére állhatott felőle. Aztán meg az volt a dologban, hogy Theodornak magának is volt még pénze benn a régi üzletben és addig az ő követelésére volt fedezet az egész régi üzlet, míg csak részesedését ki nem fizették, tehát alapos oka volt, hogy az üzletnek békét hagyjon. Ez azonban így nem mehetett sokáig. Micsoda idők! A kereskedelmi útazók semmit sem adtak el a Jensen kisasszonyoknak, hanem mindent csak Theodornak. Természetes, hogy felkeresték a hölgyeket és a legnagyobb udvariassággal adták le náluk is a névjegyüket, de ennél tovább már nem merészkedtek, eladni pedig csak az ifjú Jensen úrnak adtak el, mert az már régi vevőjük volt és nekik üzleti elvük, hogy ugyanazon a helyen nem adnak el két konkurrensnek. A Jensen kisasszonyok sértődötten fordultak el és felhúzták az orrukat.

Ó, kérem, sose aggódjék miattunk, mi minden szükséges árút könnyen beszerzünk, hiszen készpénzért vásárolunk.

A hölgyekben ugyan sok volt a vállalkozó szellem, de nem volt annyira a kisujjukban a kereskedés minden csínja-bínja, fortélya, mint Theodornak, -132- gyakran felhúzták az orrukat és nem volt meg bennük a kellő szivélyesség, hogy utólag ismét jóvá tudják tenni a hibát.

Ha például valamelyik segelfossi lány eljött a Jensen kisasszonyokhoz és az ingvásznakban válogatott, azonnal azt felelték neki:

Mi magunk se használunk finomabb vásznat a fehérneműnkhöz, hát neked ne lenne elég finom ez a vászon?

Bezzeg Theodor azonnal tudta, hogy ez így nincsen rendjén, ő százszor okosabban csinálta, kis könyvecskéket adott ki a szolidabb lányok számára, ha biztos alkalmazásban voltak, és az egyik lány büszkén mondhatta a másiknak:

Theodor tegnap felajánlotta nekem, hogy írassam fel a bevásárlásaimat egy könyvbe, és havonkint egyenlítsem ki. „Igy aztán megy majd minden a maga rendjén, Palästina kisasszony!“ mondta.

És a Theodor Jensen boltja csakugyan érdekes látványosság volt A nagy ablakokon hatalmas üvegtáblák, világos falak és rézrudas üvegszekrények.

És mindezt ő maga tervezte ki, arra a mintára, ahogyan más városokban már megvolt, – azaz, Baardsen távirászban kitünő segítőtársa akadt. Ez a különös remete és éjszakai lepke mindig sok érdeklődést mutatott a Theodor ambiciói iránt, – az „ifjúi erények“ miatt, mint ő mondta, – és gyakran szolgált neki kitünő tanáccsal.

Tartsa mindig csillogó tisztán a rézrudakat, – -133- mondta például, mert ha azt nem tudja, akkor bátran kidobhatja akár az üvegszekrényeket is!

És Theodornak gyakran jutott az eszébe, hogy a dunnaludtelepi csodát is Baardsen agya tervelte ki, pedig ennek a furcsa embernek még ruhája sem volt, hogy legalább maga is megjelenhetett volna az ünnepélyen.

Hej, az az ünnepély a dunnalúdtelepen, még mindig beszéltek róla az emberek.

Aztán valami összeget nevezett meg, nehéz százasokat, hatalmas halom pénzt. Nem kellett félnie, hogy valaki ellenőrzi, hiszen ki ismeri Segelfossban a tűzijátékok árait?

De legalább magatok is láttátok, hogy milyen szépek voltak a rakéták a sötét ég alatt, mondta Theodor.

Pedig hiába: Theodor nem volt már ugyanaz az ember, aki olyan boldogan parancsolgatott a dunnalúdtelepi kiránduláson. Bár sohase tartottuk volna meg azt az ünnepélyt! gondolta időnként. Különös keserűség kapta el, nem volt abban semmi jó, az emlékezés elfogta szegénynek még a lélegzetét is és kiforgatta önmagából egészen. Ó, ez a Theodor, – hiszen egészen másfajta embernek kellett volna neki lenni, – időnként a magányba temetkezett és megtett mindent, ami kitelt tőle, vagyis istenesen kikáromkodta magát. A nagy emberismerősök, az emberi lélek kutatói elcsodálkoztak volna rajta, hogy ilyen furcsa kicsinyességek laknak ebben az agilis fiatalemberben. Ugyan mi legyen már ebből? Végre is, egy dunnalúdtelepi kiránduláson nem szokás drága zsebkendőket -134- ajándékozgatni. Bezzeg Baardsen azt tanácsolta volna neki, hogy meg se kísérelje, – egyszerűen kómikussá tette volna az egész ötletet.

Pedig mit ártott volna neki ez a zsebkendő? ismételte el magában újra meg újra Theodor. Nem volt érzéke aziránt, hogy valaki hálásan megköszönhet egy gombostűt, de harmincöt korona értéket már el kell utasítania. Nem volt érzéke semmi eféle iránt és nem érzett mást, csak a rideg visszautasítást.

Isten veled tehát és élj boldogúl! ezt kellett volna mondania most is, a dolgot pedig elejteni, hogy elmúljon a feledés homályában. Az idő majd begyógyít minden sebet. Ezt kellett volna tenni, de hát az embernek annyi mindent kellene helyesen tenni és cselekedni…! Egyébként is a híres ünepély nem járt a kellő eredménnyel. Anton Coldevin, a kolléga úr, elutazott, anélkül, hogy mindennapos vendéggé lett volna a Theodor házában. A Segelfossi Ujság pedig egy szóval sem emlékezett meg az ünnepélyről. Ez bizony elég ok volt az elkeseredésre. És mindezt számba kellett venni, hogy az ember megítélhesse Theodor viselkedését a húgaival szemben. A fiatalember ugyanis néhány napig engedte, hogy az üzlet csak menjen, ahogy megy, hadd adják el azt a kevés árut, amit sikerül elsütniök, – aztán egy szép napon beállított az előljáró kíséretében és lefoglalta a készpénzt. Holott ezen a pénzen a hölgyek és az ügyvéd árút akartak vásárolni.

A készpénzt be kell vezetni a könyvbe, amint befolyik, különben az előljáró mindent összeír, fölveszi a leltárt és zár alá helyezi az üzletet, mondta Theodor.

Az előljáró pedig ott állt mellette és jólelkűen és nagy lelkinyugalommal nézegette mindannyiukat, szemmelláthatóan semmi kedvet se érzett, hogy alkudozzék, vagy pénzt keressen, ő csak közvetíteni akart:

Igy meg így, mindenkinek valamit, hiszen ugyanabból a családból való mind a két fél…

Család! vágott a szavába az ügyvéd. Itt ugyan nem találja meg azt az ember, amit rendes körülmények között családon szokás érteni.

A napi kiadásokat le kell vonni a követelésből, folytatta az előljáró, és egy méltányos törlesztési részlet…

Ez a kísérlet csak arra vezetne, hogy megbénítja az üzletmenetet, jelentette ki, aztán azt mondta az előljárónak nagy elkeseredetten: előljáró úr, hagyja el már ezeket a méltányos törlesztési részleteket, én már torkig vagyok az ajánlataival, értse meg inkább, hogy a bank huszonnégy órán belül meg akarja kapni a pénzét!

Az előljáró megértette. És bár nem kellett volna még dadognia is, mert az nem illik felnőtt emberhez, akinek egy eladó lova is volt, és bár az ilyesminek nincs kedvező hatása az olyan emberre, mint az ügyvéd, -136- – az előljáró mégse tudott többet kihozni, csak annyit, hogy:

Majd megnézem… mit tehetek… valahogy csak eligazítjuk a dolgot… végtére is van egy lovam…

Ez az alázat ismét megjuhászitotta Rasch ügyvédet, kissé elült az elkeseredése és már így beszélt:

Egy lova… Ugyan ki vesz most lovat, hogy egész télen át etetni kelljen? Azt még tavasszal kellett volna eladni.

Az előljárónak azonban még így is sikerült bizonyos fokig békét szerezni a két fél közt, mielőtt még eltávozott volna és elérte azt, hogy a nővérek és Rasch ügyvéd a bevétel bizonyos százalékát törlesztés fejében szolgáltassák be Theodor kezéhez. Akárhogy oldották meg azonban: ez csak egy utólsó injekció volt, – az üzletre már kimondták a halálos ítéletet.

Az előljáró szokása szerint Holmengraa úrhoz ment. Ezt ma annál is inkább megtehette, mert előttevaló nap egy levélkét kapott Holmengraa kisasszonytól, hogy az szeretne vele beszélni, és mihelyt azon a tájon jár, jöjjön el hozzájuk okvetlenül, ne várassa őt már olyan végtelen sokáig az előljáró úr!

Mariane azonnal a dologra tért. Nyilván nagyon meg volt elégedve magával, mert mosolygott.

Előljáró úr, kaptam egy levelet, akarja látni a borítékát? Mi van ide írva?

Igen, ez a pénz tegnap érkezett, és úgy van a dolog, -137- hogy maga ezt az összeget húsz évre kölcsön kapja. Látja, itt a bankjegy, az ezerkoronás, ezt húsz esztendőre odakölcsönzöm magának és maga akkor kétezret ad vissza nekem. Megértette, előljáró úr?

Ez a pénz az enyém. Megmutathatom a levelet, abban érkezett a pénz. Egy hatalmas cégtől kaptam, amellyel én titokban kötöttem valami üzletet, azért nem mondhatom meg magának a levelet. Most pedig már mindent elmondtam, amit akartam, begyakoroltam már jó előre, mikor láttam, hogy jön, és olyan rövidre fogtam, ahogy csak tudom. Mert nagyon kínos lenne nekem sokáig beszélni erről a dologról, mondta Mariane kisasszony.

Az előljáró valami köszönetfélét mormogott, hogy tagadhatatlan… de mégis… egy ilyen hatalmas összeg… ekkora segítség…

Ebben a pillanatban Holmengraa úr leküldött a lányáért és ezzel kiszabadította a kínos helyzetből. Lehet az is, hogy már előre így beszélték meg, mert az öreg gyakran kezére járt a lányának az ilyenféle játékaiban.

Ó, a papa, a ravaszdi, – szeretném tudni, hogy mivel akar kínozni már megint! mondta a lány.

Isten vele, előljáró úr! bocsássa meg, hogy most -138- itt kellett hagynom. És jöjjön vissza minél előbb, ígérje meg!

És az előljáró elindult lefelé a dombról, a zsebében az ő nagy kincsével, és mindenféle megfordúlt a fejében, és számolt jobbra, számolt balra, – végül is nem adta el a lovát. Egy ilyen lovat nem ad el az ember, az ilyen ló megfizethetetlen. De egy ezer koronás bankjeggyel mégse toppanhat be az ügyvédhez, az rögtön tudná, hogy nem egyenes úton jutott hozzá, a bankjegy elárulná, egyszerűen kompromittálná őt. Azért bement a Theodor boltjába és felválttatta a bankjegyet.

Az ő világos esze egy pillanat alatt kitalált mindent, de mert megvolt rá az oka, hogy ne szóljon semmit a Holmengraa-család jótéteményeiről, hirtelen elhallgatott és csak annyit mondott:

Különben ehez semmi közöm. Egy ezerkoronást akar felváltani? Nagyon szívesen. Kettőt is, ha tetszik.

Nagy dolgok történtek azalatt az óra alatt, míg maga nem volt itt, mesélte az előljárónak. Az apám megtudta, hogyan állnak a dolgok és újabb szélütést kapott. Sajnos, tette hozzá Theodor. Éppen most küldtem a doktorért.

Igen, sajnos, felelte Theodor. És az ügyvédet is várom, talán még ma eljön, és kénytelen lesz mindenben engedni, megadni magát kényre-kedvre és úgy könyörögni. Végre is mit tehet? Minden utat elrekesztettem -139- előle! Úgy? Maga tehát azt hiszi, hogy nem jön el és nem fog engedni?

No, majd teszünk róla, hogy hozzászokjék egy kicsit! jelentette ki Theodor. Az ördögbe is, egy ilyen hordóhasú tolakodjék ide és akarjon kereskedni én mellettem! Mit is akartam mondani, előljáró úr. Ugye, megkapjuk az engedélyt a színházra? Éppen most írják nekem a művészek, hogy ismét el akarnak jönni hozzánk.

Itt tartanak majd állomást útközben dél felé. Ezúttal új darabot hoznak; az a címe: „Túl a nagy kert falán“. Sok énekszám van benne, azért megkérdezték, hogy van-e zongorám. Persze, hogy lesz zongorám.

Theodor percről-percre növekedett a jelentőségében. Ez az utolsó óra, mintha egy fejjel megnövesztette volna. Egy ezerkoronást váltani? Nagyon szívesen, kettőt is, ha tetszik? Zongorára van szükség? Ó, neki már régen készenlétben van egy zongorája és ha kedve volna, akár egy másodikat is felajánlhatna. Most azonnal munkásokat vesz majd fel, hogy hozzák rendbe a színházhoz vezető utat, nehogy Sybille Engel kisasszony mégegyszer kificamítsa a lábát. Nils vargához is elküld, és megüzeni neki, hogy ismét megkeresheti a maga két koronáját.

Júliusnak meg a többieknek adj majd egy kortyot, ha bezárjátok a boltot! kiáltotta az iroda ajtaján keresztül Kornélius inasnak.

Csakúgy égett itt minden, igazi nagyüzem volt -140- ez az üzlet! És milyen kellemes és bátorító tudat volt minden segelfossi lakos számára, hogy volt itt egy fiatalember, akiben ennyi lángoló ambíció és törtető akarat lakik.

És Nils vargának talán nem volt szüksége egy kis bátorításra? Ó, de még mennyire! A jó Rasch ügyvédné természetesen nem feledkezett meg róla eddig sem, hanem gyakran küldött haza vele egy-egy piciny gyermekcipőt, hatalmas csomagban és hozatott érte egy-egy – seprűt. De Nils varga ettől se lett kövérebb nem lehetett rajta észrevenni semmit, sőt ellenkezőleg, napról-napra jobban összeaszott és meggörnyedt. Raschné már az ifjú Willatzot is rávette, hogy írjon egy levelet Mr. Nelsonnak Amerikába, de nem érkezett rá válasz.

Sokáig bízott benne, hogy lesz egy bazár Segelfossban. Olyan szívesen tartózkodott volna itt, mint egy gyerek, és Istenhez fohászkodott, hogy jöjjön létre a bazár, de a dologból nem lett semmi. Megfelelő helyiség hiányán megbukott az egész bazárügy. Az ügyvéd nem vehette a lelkére, hogy erre a célra Theodortól, ettől a vizesnyolcastól és parvenűtől kibérelje a színházat, különben se gondolja senki, hogy az a helyiség már színház, nem, csak csónakház az.

A segelfossi jótékonysági egyesület pedig nem bérel ki egy csónakházat a bazárja számára, kedves jó Nils!

Nem, nem, hát persze, hogy nem! mondta Nils varga és szomorúan mosolygott és mindenben osztotta az ügyvéd felfogását. -141-

Az előljáró pedig hazament. Azaz először az ügyvédhez kopogtatott be és ott megfizette az adósságát.

No látja, mégis csak sokat ér, ha valakit szigorúan fognak! mondta az ügyvéd. Most aztán jöhet a revizió?

Na, úgy látszik, maga egy csapásra gazdag ember lett, mondta az ügyvéd, mert szemmelláthatóan sértette az áldozata bizakodó hangulata. De akkor már hamarább is rendbehozhatta volna a szénáját.

Rajta leszek, hogy többé semmivel se maradjak adósa, – ez a legkomolyabb elhatározásom, jelentette ki az előljáró.

Az előljáró végre átlátta, hogy ilyen úton nem kereshet többé és vigyáznia kell, hogy rendben tartsa a kasszáját. Legfőbb ideje volt. Azért nagyon határozott és eltökélt ember módjára indult el a szálloda felé, hogy Juliustól huszonnégy órán belül behajtsa az árverési illetéket. Amint azonban az ajtóig ért, megnézte az óráját és úgy látta, hogy ma már késő bemenni a szállodába. Azért inkább hazafelé tartott, csak még útközben Nils vargához állított be. Még egy kísérletet tett, hogy a vargát munkára ösztönözze. De ezzel újra csak kudarcot vallott.

Hiszen magamnak se csinálok már cipőt, mondta Nils, és megmutatta az előljárónak, hogy az ő lábán is bolti cipő van.

Ez még a legutolsó bevásárlásaiból származott, amikor nyáron az égből leesett mesés pénzből vásárolt össze magának mindenfélét. A cipő ugyan már -142- több helyütt repedezni kezdett és a talpa is vékony volt, mint a papíros, de azért könnyű és kellemes nyári cipő volt, – ha őszre járt is az idő. És Nils varga úgy tudott futni benne, mint a szél.

Egy szó, mint száz, felelte Nils, éppen most kaptam hírt a boltos Theodortól, hogy lesz megint színház, más pedig nem is vállalhatná a belépőjegyeket, meg az egész elszámolást.

Az előljáró útközben találkozott a doktor gigjével és megemelte a kalapját.

Jónapot, előljáró úr! fogadta a doktor a köszönést és megállította a kocsit. Megragadom az alkalmat, hogy öntől is elbúcsúzzam, mert a legközelebbi napokban utazom. Hálás köszönet a jóságáért, előljáró úr és kérem, üdvözölje a nevemben az otthonvalókat is. Igen, most már nagy nehezen elértem volna idáig, de elmondhatom, hogy megtettem a kötelességemet és leszolgáltam a magam idejét északon. Nem lustálkodtam, nem loptam a napot és még most, úgyszólván az utazás küszöbén is, meg kell látogatnom egy beteget. Éppen most hivattak a boltos Perhez, az öreg Jensen kereskedőhöz, sajnálatraméltó ember, régóta beteg. Én megtettem mindent, amire csak a tudomány lehetőséget nyújt. A szegény embernek az a baja, amit, mi orvosok, hemiplegiának nevezünk, megbénult az egyik oldala. Most kapok éppen értesítést, -143- hogy valami új komplikáció állt be, addig nem nyilatkozhatom róla reszletesen, míg a dolgot alaposan meg nem vizsgáltam. Minden valószínűség szerint egy cerebrális bénulásról van szó. Nos, Isten önnel, előljáró úr! Elképzelheti, milyen kellemes lesz ismét délen élni és Krisztiániában, ahol a családommal is együtt lehetek. Higyje meg, hogy éveken át csak ez a remény adott belém erőt. Most, hála Istennek, hatalmas anyagot dolgoztam fel és a tapasztalataimmal most a szűkebb hazám hasznára lehetek…

A doktor továbbhajtott, megérkezett a boltba, felment az emeletre, az orrát elfintorította a rossz levegő miatt és megparancsolta, hogy nyissanak ki egy ablakot. Levette a felöltőjét, a kezét dörzsölte, aztán megvizsgálta a beteget. Az öreg Per csakugyan beteg volt, de újabb szélütés nem érte. Nem, ezt nem is tűrte volna el. Mindössze az történt, hogy valami nagyon megrendítette a lelkét és azért borzalmasan üvöltözött. Minden valószínűség szerint az üzlet kudarca ejtette ennyire kétségbe és homályosította el egy pillanatra az értelmét. Egy ilyen ragyogó bosszú-tervvel nem lehet úgy felhagyni, hogy némi megrázkódtatás ne érje az embert.

Némi brómkáliumot mért le a lehető legpontossabb pedantériával, úgy tett, mintha az orvosságnak egy fölösleges atómja már halált okozhatna.

Ezt ma este vegye be a beteg, mondta Jensen kisasszonynak. -144- És most, kérem, hozzon egy evőkanalat, hogy annak a nagyságát is láthassam. Igen, ez megfelel. Most pedig először én magam adom be az orvosságot, hogy láthassák, hogyan kell majd beadniuk ma este.

Mikor a doktor elkészült odafenn és lejött a lépcsőn, Theodor már ott állt és várta az eredményt.

Nem, bénulásról szó sincs, mondta a doktor, de a betegnek nyugalomra van szüksége. Ha rosszabbodás állna be az állapotában, értesítsen azonnal.

Theodor magára maradt. Az apja betegsége egy kissé megtörte és lecsöndesítette, azért nagyon nyugodt volt, mikor visszament az üzletbe és Kornelius inasnak kiadta az előbbi parancsainak az ellenkezőjét.

Mégse járja, hogy az emberek itt igyanak ma, mikor az apám rosszul van, mondta.

A betegnek nyugalomra van szüksége. Egyébként még sohase hallottam, hogy egy betegnek ne lett volna nyugalomra szüksége.

Bizony Theodor már nem volt a délelőtti hangulatban, bár ha nem adott volna az emberek nyelvére, legszívesebben felhúzta volna a grammofont és jóideig a koronázási indulót játszotta volna rajta. De a levertsége nem tartott sokáig, Rasch ügyvédtől üzenet érkezett és nem más hozta, mint Florina szobalány.

Tudja, hogy hol tartózkodik Didriksen? kérdezte a lány, hogy elsősorban a saját ügyeit intézze el.

Már régen írtam neki és még mindig nem kaptam semmi választ. Most tehát szeretném tudni, hogy hol van.

Ugyan minek? Hiszen a pénz itt van készenlétben, mondtam már neked, hogy megkapod, mihelyt itt lesz az ideje.

Igen, de nekem nincs kedvem tovább várni. Ezt mondja meg neki és adja át az üdvözletemet.

Hallgass el, Florina, amíg szépen mondom! felelte Theodor emelt hangon. Ha ez a finom hölgy egy szót megtud az egész históriából, akkor alaposan meg fogod adni az árát.

Ez volt a legszörnyűbb, amit a boltos Theodornak az arcába lehetett vágni. Ezt nem állhatta meg, akkor kitört belőle az ősi közönségesség.

Úgy kidoblak, hogy a lábad se éri a földet! kiáltotta és belesápadt a nagy felháborodásba.

Az ügyvéd úr megbízásából jöttem. Azt kérdezteti, hogy nem hajlandó-e ma eljönni az irodájába?

Nos, hát add át üdvözletemet az ügyvéd úrnak, és mondd meg neki, hogy ha tőlem akar valamit, jőjjön hozzám!

Florina gúnyos arccal vette tudomásul, hogy a kisember most nagyembert játszik. Ez már több volt a soknál, Theodor karonfogta a lányt és kituszkolta az ajtón.

De az ügyvéd, úgylátszik, mégis fontosnak tartotta, hogy Theodort még ezen a délutánon felkeresse, csakugyan bebotorkált az üzletbe és bevezetőül rögtön elejtette azt a megjegyzést, hogy a mai fiatalság nem hódol az udvariasság erényének. Theodor éppen a pult mögött állt és egy rőföt tartott a kezében, már pedig egy jó rőf tudvalevően keményfából készül. Egy lépést közeledett az ügyvédhez és megkérdezte, hogy akar-e tőle valamit?

Igenis, felelte az ügyvéd, de aztán minden kertelés nélkül kibökte, hogy bizony a régi boltnak kényre-kedvre meg kell adnia magát.

Ilyen egy-kettőre? Ejha! Theodor azonnal átlátta a kövér ember számítását: az ügyvéd valószinűleg veszélyt szimatolt, ha csakugyan baj lesz, ő elveszti az illetékeit! Ezen már mosolyognia kellett Theodornak, mert ő sokkal jobban ismerte a régi boltot.

Nincs ezen mit nevetni, mondta az ügyvéd és a kulcsait csörgette. Egyébként nem szándékom itt ácsorogni és az üzletben tárgyalni önnel, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha négyszemközt intéznők el a dolgot? -147-

Nem, felelte Theodor. Magával szemben legjobb, ha mingyárt tanukról gondoskodik az ember.

A mai fiatalságon nagyon megérzik a jónevelés hiánya. Ön azt kívánja tőlem a legneveletlenebb módon, hogy jőjjek el önhöz, ha tárgyalni akarok, nem szégyelli magát? Ha nem a szüleiről és nővéreiről volna szó, akkor ítéletnapig várhatott volna! Egyébként nincs mit mondanom önnek és semmi dolgunk többé egymással. Miután az ön apjának az állapota rosszabbra fordult, azt tanácsoltam neki és az ön húgainak, hogy intézzük el a dolgot szépen magunk között. Az eredmény aztán végleges lesz, ami írás, miegyéb akad, azt majd elintézem én magam. Az a véleményem, hogy legjobb lenne békésen megegyezni. Természetesen, ön átveszi a bolt egész árúkészletét.

Még pedig megfelelő áron. Magától értetődik, hogy ezt meg kell tennie. És aztán a boltot is megveszi.

A régi bolt egy rozoga barakk. Mint tudja, megvan a saját házam és gondolhatja, hogy az mibe került nekem. Nem, nem, ön és a többiek kikergettek engem a boltból, oda vissza már nem megyek többé.

Világos dolog, hogy Theodor csak a levegőbe beszélt. Egyébként miért építette volna az új üzletet szorosan a régi boltnál? Nem az volt-e a szándéka, hogy a két házat majd egyesíti, ha rákerül a sor?

Nekem csak az ön családjának a sorsa fekszik a szívemen. Mi lesz most belőlük? Ha nem sikerül jó áron túladniok a bolton, akkor nem látom, hogy miből fognak élni azontúl.

Igen, mondta az ügyvéd. Ahogy most állnak a dolgok, magam is úgy látom, hogy az lett volna a legjobb.

No nézd csak! A kövér ügyvéd, ez a hízott disznó, ez a hordóhasú, hogy áll itten megalázottan, megsemmisülten!

Beszéltem erről az ön hozzátartozóival és ők úgy gondolták,… az ön apja úgy gondolta, hogy háromezret…

Érdekes dolog: Florina az imént ismét a fiatal Didriksen urat vetette a felszínre az emlékezetében, – vajjon ő hogyan cselekednék ebben a helyzetben?

No lám, hiszen önnel lehet okosan beszélni. Mégse volt hiába, hogy pártatlanul megismertettem önnel az egész helyzetet.

És az ügyvéd már megint visszanyerte minden önbizalmát s a kulcsai is vídáman csörögtek.

Maga nem ismertetett meg velem semmit, mondta -149- Theodor és nyugodtan mehet az útjára, még pedig minél előbb, annál jobb.

Igen, mondta az ügyvéd és egészen elképpedt. Csakugyan az lesz a legokosabb, ha az ön hozzátartozói most ezen az alapon tárgyalnak tovább. Végre is a könyvek együtt vannak, a számlákat ki kell egyenlíteni, az én kis járandóságomat is ki kell utalni. Aztán pedig fel kell osztani a bolt értékét, egyrészét a szüleinek, más részét a nővéreinek. Ön ugyebár, lemond az örökségéről?

Nagyon helyes, ezt akartam csak tisztázni. Ha az árúkat összeírják és felbecsülik, felajánlom a segítségemet. Rendben vagyunk így?

Ne fecsegjen má annyit, mondta Theodor. Én megadok a családomnak mindent, ami jár, sőt még annál többet is, a maga segítségére pedig semmi szükségem sincsen.

Könnyen megeshetik, hogy valaki aranygombokat visel a mellényén és még se tud egy operát komponálni. Willatz Holmsen most aranygombokat viselt a mellényén.

Minden szeszélyt végigpróbált már! Ha egy napon megállt volna munkaközben és felsorolja magában minden felhasznált ötletét, amellyel a kellő hangulatba igyekezett ringatni magát: alkalmasint nagyon elcsodálkozott volna. Nagy sétákat tett és bezárkózott egészen, sok bort ivott és bőjttel kínozta magát, kereste az -150- embereket, majd ismét kerülte őket, dolgozott nappal és dolgozott éjszaka, már csak a munkának élt és csak a munkában élt. És a kétségbeejtő terméketlenséghez csatlakozott még egy másik kín is: a mardosó, szűntelen féltékenység.

Kérem, jőjjön ebédelni! mondta Pauline és ránézett a sötétkék szemével.

Köszönöm, mondta Willatz és még a fejét se fordította arra. Dolgozott. Természetesen jól zongorázott, hiszen már kora gyermekkorától kezdve folytonosan tanult és tökéletesbítette magát, meg különben is karácsonykor született s a szerencse gyermeke volt. Mindez azonban nem használt, sőt inkább még csak rontott a dolgán. Nem, nem kellett volna az idén Segelfossba jönnie. Má a legkezdetén elhibázta a dolgot. Mingyárt az első fogadtatás másként ütött ki, mint ahogyan ő elképzelte volna, arra számított, hogy valamelyes feltűnést fog kelteni, kíváncsi tömeg nyüzsög majd a kikötőben, végre is híres ember volt ő az országban, egy zeneművész. És hogy történt valójában? A kikötőben csak a szülei házvezetőnője várta, a kedves Christine asszony. Segelfoss már híresebb utasokat is látott, mint ő. Globetrotter angolokat és Bonaparte herceget, mikor a Spitzbergákra útazott. Egyszer egy miniszter is megfordult a partokon, nagyon fontoskodott, úgy tett, mintha nagyon a lelkén viselné a nép életét és sorsát, mikor pedig ismét a hajóra szállt, az a stréber Rasch ügyvéd éljent kiáltatott rá. Willatz Holmsen ellenben a legnagyobb csöndben vonult be Segelfossba. Hányszor megfordúlt már a fejében, hogy ismét elútazik, de azért mindig itt maradt valahogy. Lassanként mintha gyökeret vert volna. -151-

Anton Coldevin természetesen már rég hazaútazott. Holmengraa úréknál nyugodtan folyik az élet, gyakran látni, amint Mariane az apjával a malomba megy és onnét ismét haza. Törökös, piros kabát van rajta. Lehet, hogy Anton hamarosan visszatér hozzá. No, szerencsés útat!

Szörnyű idő ez és veszedelmes! Willatz agyagot szerzett be és kezdett szobrokat faragni, – mi minden nem jutott itt az eszébe! Valami szárnyas alakot tervezett, díszül egy hajó oldalára, nagyszerű lett volna! Hamarosan kiderült, hogy a mintázást nem felejtette el még teljesen, sőt még ügyesebb volt, mint gyermekkorában, mikor Angliában tanulta. De azért nehéz dolog volt ilyen hajódíszt faragni. Azért Willatz rajzolgatni kezdett, ecsetet és tubust szedett elő, – miért is ne? Az édesanyja is kitűnően rajzolt és Willatz tőle tanulta meg. Aztán megint elpazarolta az idejét, saját maga varrt fel aranygombokat a mellényére és viselte őket a saját maga tiszteletére, meg az apja emlékére, mert az apjától kapta őket. Mindenesete kellemes érzés volt aranygombokat viselni a mellén és Willatz viselte is, még a szobában is, a téglaégetőben, sőt még akkor is, ha a favágóihoz ment ki az erdőbe.

Aslak és Konrad vágták a fát az erdőben és köszöntek, ha Willatz arra ment. Erről ugyan bízvást megfeledkezhettek volna! Willatz nem sokat beszélt velük, de a komoly szürke szemével kitartóan nézte a munkájukat és megmondta a véleményét. Tudja Isten, mi késztette ezeket a legényeket, hogy éppen Willatz Holmsennél keressenek munkát, vajjon nem akartak-e ártani neki vagy bosszút állni rajta valamiért? De mikor már egy ideje nála voltak, megtetszett nekik a környezet, -152- előbb levágták a fát az erdőben, aztán még mindig megmaradtak a helyükön, míg újabb munkát kaptak a birtokon Most már nem a boltban vásároltak be, aszerint, hogy mennyi volt a pénzük, nem, most már meg volt a rendes kosztjuk, jó ágyuk és tiszta fehérneműjük, szemmelláthatólag megszedték magukat és szinte megállapodott emberek lettek.

Mindenkinek meg van a maga gondja. Willatz csak járkált az aranygombjaival, dolgozott, mint egy rabszolga, közben pedig lesoványodott a szomorúságtól és a gyötrődéstől.

Ki fog derülni, hogy nem tudott túlemelkedni a középszerűségen, gondolta néha.

De hősiesen viselte a sorsát, bátran, mint ahogyan egy igazi Holmsenhez illik. Mindegy, ha ennek az állapotnak sohase is lesz vége, ha ez a középszerűség tapad is rajta, át is ment már a vérébe talán, – Willatz nem adta fel a harcot. Még csak az kellett volna! Künn a gazdaságban úgy tett, mintha érdeklődnék a jószág meg a baromfiak után. Elvégre az gyöngeségnek számított volna, ha egy zenedarab miatt minden más dolgát egyszerűen a sutba hajítaná. Gyakran elnézte a kakast, ezt az isteni csataállatot, amint egy-egy kést visel a két lábán. No nézd csak, mint teszi a szépet, hogy csapkod a szárnyával, szaladgál a tyúk mögött, a saját mellét tépdesi, majd pedig csaknem felbotlik és ügyetlennek teszi magát, mint egy bohóc! De hamarosan ő lesz ismét az úr és úgy megy át az udvaron, mint egy fiatal Isten. Ilyen a kakas! Úgy tesz, mint akinek virág van a gomblyukában és azzal büszkélkedik.

Willatznak is lehetne egy virága: rózsa vagy szegfű. De ő csak vissza-visszatért a téglaégetőbe és játszott, -153- őrjöngött, fújt, mint egy paripa. Vajjon sohase jön fel felszínre az a sok minden, ami a lelkét nyomja? Mi tölti most ki a napjait? Csupa semmiség. Néha egy-egy kés akad a kezébe, de sohasem az igazi kard, a hangok áradata, de nem az emberi harmónia. Csinos dolog, de semmi értéke sincsen! Háromszor egymásután odamegy a tükörhöz és úgy szemléli magát, hogy biztos legyen a dolgában: igen, van már ősz haj a fején, néhány szürke hajszál! Ilyen fiatal években az apjának még nem szürkült a haja. És Anton Coldevinnek sincs egy szál ősz haja sem. Egyébként – sok szerencsét az útjára, ha visszatér.

De mi ez? Százszor és százszor megcsalta már, – de most itt volt! A hullámok a hátukra kapták. Este volt, de a szeme előtt mintha most kelne a nap, aranyköntöst öltött az ég és alatta forrón ízzott a föld háta. A hullámok, a hullámok! Sokáig vártunk, de nem panaszkodhatunk, egyáltalán nem szabad panaszkodnunk és ülni, könnyel a szemünkben és remegni. Nem, ezt nem szabad…

Színültig telt a lelke és most kicsordul belőle, ami fojtogatja és csak úgy ömlik az ihlet, ömlik… Úgy ül a helyén, mint egy vak ember, mintha mindent kívülről nyújtanának neki és ő ír, ír, csak ír… Néha megüt egy-egy akkordot a zongorán, aztán csak ír tovább, maga is dúdolja, amit ír, a torka elszorul, de csak ír, ír, ír tovább. És így megy egyik óráról a másikra, tűnnek az órák, ó, ezek az órák a hullámok hátán! Már megint egy cantate lesz belőle, egy dal, vagy egy -154- tánc? Nem, ez már az opera! Jóságos Isten, a mestermű! Itt van a lélek nagy kitörése, amilyet még nem élt meg soha. Talán jó is volt, hogy olyan sokáig tombolt-toporzékolt benne a féltékenység.

Hajnalra jár az idő, a lámpák már mind kiégtek, ő pedig végigtántorog a szobán és kioltja őket végleg. Aztán lezuhan a díványra, arcát a karjára fekteti és úgy szunnyad el.

Még nincs vége, hála Isten, – még nincs vége. Amint az éjszaka munkájára néz, a lelke új szárnyalásba kezd. És újra a karjába kapja a hangulat, hangok szállnak felé, egy ismeretlen zengő világból, eljönnek hozzá, mintha egy szigetről szálltak volna ide, körülzúgják, szinte elnyelik, – mint a hullámok! Ma is úgy van, mint tegnap, özönlenek a hullámok, féktelenül, hatalmasan, összeszorítják a mellét, a könnyei gazdagon folynak alá, leveti magát a földre és ír, mintha imádkoznék, – a hullámok pedig folynak, rohannak, özönlenek, megy a munka, megy, megy…

Néhány nap alatt legyőzött minden nehézséget és befejezte a munkáját. Most egészen magának élt, ezekben a napokban, hihetetlen magaslatokban lebegett a föld felett, csak önmagát fogyasztotta, szinte elemésztette magát. Hellyel-közzel aludt egy kissé, néha evett is, de szórakozottan, szinte öntudatlanúl költötte el, amit elébe tettek, – a lelkében pedig összetört közben minden kormányt és költészetté varázsolta a világot. -155- Igy ment ez néhány napig, aztán lassan, lassan tovahömpölyögtek a hullámok…

Annyi terméketlenség és megaláztatás után, átmenet nélkül, az alkotásnak ez a gyönyörűsége! Ő pedig felfogta mind a hullámokat és egységet alkotott belőlük a lelkében.

A szüleinek sok volt a szolgájuk, nekik segítettek reggel az öltözésnél, – az ifjú Willatznak nem volt szüksége semmi segítségre, ő a ruháiban aludt. Pedig senki, soha nem aludt még jobban, mint a művész, ha egy kielégítő nap után a saját karjain elszunnyadt.

Nemsokára elutazom, mondta, de ezt ne tudja meg senki, csak te és Martin béres.

Pauline nem is ismert senkit, akinek elmondhatná. Csak nézett rá az édes, kis ijedt arcával és a szeme elsötétedett:

Martin béresnek kiadta az útasítást, hogy Aslak és Konrad egész télen át követ törjenek. Tavasszal építeni akart, hozzáépíteni az istállóhoz, meg egy pavillont a kertben, – hatalmas tervek! Milyen gazdag is volt az ifjú Willatz Holmsen.

Pauline csak nézte, nézte, amint kiment a kikötőbe, hogy ott hajóra szálljon. Aztán bezárkózott a szobájába és ivott a vizespoharából. Aztán pedig szeretettel megsímogatott egy szöget, ezen a szögön lógott mindig az Ő kalapja. Lezárta a szobákat a téglaégetőben és visszatért a gazdaságba, hogy ismét kezébe vegye a háztartást meg a felügyeletet a szolgálók felett és a tejeladást, a harminc tehén tejét, mert a kis Pauline nagyon szorgalmas lány volt.

Willatz pedig elhagyta a szárazföldet és nem is -156- emlékezett vissza rá, előkelő volt és hallgatag, és új keztyű volt a kezén. Olyan észrevétlenül utazott el, mint ahogyan érkezett is, semmi csődület, semmi hurrá. Véletlenül éppen akkor szálltak ki a színészek, ők délre akartak utazni és itt tartottak állomást. Lydia a primadonna és Sybille kisasszony, meg Max művész úr a többiekkel együtt Segelfossban ismét partra szálltak és így ők vontak magukra minden érdeklődést.

Theodor fogadta a társulatot a kikötőben és a Larsen-szállodába kalauzolta a művészeket.

Önök sok változást fognak tapasztalni utolsó ittlétük óta, mondta és azonnal elmesélte, hogy ő az űzlet egyedüli tulajdonosa és hogy már mindent összevásárolt.

A színészek túlzott figyelemmel hallgatták és úgy tettek, mintha a színháztulajdonos ügyes-bajos dolgait nagyon is a szívükön hordanák.

A nővéreim? Nem, azok ismét visszamentek az állásukba. Én magam pedig néhány hétig vendéglőben étkeztem és aztán beköltöztem a házamba. Mert most már minden az enyém.

De úgylátszik, elragadtatásában már kissé túl is ment a határon, mert Max úr csípősen jegyezte meg:

Igaz is – hol van most Baardsen úr? Talán nem -157- akart mutatkozni a kikötőben az elegáns utasok közt? A szállodában azonban nyomban megjelent és felkereste Clara kisasszonyt. Boldog viszontlátás, a meleg barátság felújul, útleírások hátsó Norvégiáról, élmények, vidám kalandok a gőzhajó fedélzetén és a vendégfogadókban, művészi sikerek a városokban. „Túl a kert falán“ szép, régi darab, svédből fordították, jól begyakorolták és új dalbetétekkel gazdagították. Max úr mestere a költésnek. „Túl a kert falán“ azonban komoly darab is, a szerető szívek nem lesznek egymáséi, nem, a hősnő leszúrja a hőst, megöli és éppen ez tetszett annyira Clara kisasszonynak, hogy kijelentette: ő bizony fütyülne arra, hogy végül egymáséi legyenek. Ő maga is gazdagon mehetett volna férjhez, de…

Természetesen játszom. Még pedig a főszerepet. De nemcsak játszom, hanem énekelek is, és magam kísérem gitárral az énekemet. Ezt senki más meg nem tudja tenni és éppen azért senki se kapott olyan pompás kritikákat, mint én, – látja kérem, itt vannak, ha meg akarja nézni őket. Természetesen Segelfossban is be kell ütnie a dolognak, hiszen a múlt nyáron is olyan nagyszerűen sikerült. Magának is ez a véleménye, Baardsen úr?

Különc Baardsen, ostoba Baardsen, mit is várhatott Clara kisasszonytól? Csodálatos, az utolsó alkalommal volt még valami akarata a lánynak, bosszúságában elhatározta, hogy búcsút mond a művészetnek, ahol úgy se fejlődhetett belőle valódi nagyság, – most pedig vége volt a bosszúságnak, kiszúrták a szemét azzal, hogy valami obszkúrus énekes-vígjátékban, – szerepet -158- adtak neki. Énekes-vígjáték, – hát tud Clara kisasszony énekelni?

Kell is mennie, mi lenne belőlünk különben? felelte Clara kisasszony és nevetett. Pénzünk már nincs! Sokat kerestünk ugyan, de nagy időközökben. Ha egyszer-másszor pénzhez jutottunk, nyomban elvásároltuk az egészet, hidegre fordult az idő és nekünk kabátra volt szükségünk. Nekem pedig egy reggeli pongyola is kellett, akarja látni? Ilyen széles selyemzsinór van a dereka körül…

Willatz Holmsen nemrégen utazott el a hajón. Azt mondják, a legutóbbi időben éjjel-nappal komponált.

Úgy… mondta Clara kisasszony. Különben nem érdeklődöm már a zene iránt, belátom, hogy ez engem egy lépéssel se vinne előre, most már csak a színművészet iránt érdeklődöm. Hallja-e Baardsen úr, az ugye csak tréfa volt, amit tavaly nyáron mondott a színészekről? No feleljen!

Már nem is emlékszem az egészre. De nem lehetetlen, hogy tavaly nyáron gúnyolódtam egy kissé az úgynevezett színművészet fölött.

Elmentek a színházba, Jensen úr meg akarja mutatni nekik a gramofont és a zongorát. Fel akarja talán keresni a többieket?

Na és maga, mint zongoraművésznő, egyáltalán nem tartja érdemesnek, hogy kipróbálja a zongorát?

Nem, amint hallotta. De várjon csak, ha felöltöztem, -159- akkor eljöhetek magával. De jöhetek-e ilyen sárcipőben?

Már nem elég új és nem elég fényes, legfőbb ideje, hogy másikat vegyek. Biztosítom, hogy az emberek egészen más szemmel néznek ám, mióta Tromsőben elegáns ruhákat vásároltam. Ellenben, Baardsen úr, a maga kalapja egyszerűen botrányos. Bocsásson meg, hogy ezt mondom.

Ha az új kalapjaim közül vettem volna föl valamelyiket, akkor nem mertem volna mutatkozni többé a régi kalapom előtt.

Hát, szó ami szó, távirdafőnök úr, maga egy kicsit jobban is öltözkedhetnék.

Kedves kisasszony, olyan elegáns úgy se lehet az ember, mint a főpincér a nagy szállodákban.

Most már biztosan a többiek jönnek vissza, mondta Clara kisasszony és ismét letörölte a sárcipőjét. A kedves kis hölgyike attól félt, hogy megbántotta a távírászt. Ezért odament hozzá, gombolgatta a kabátját, és vidáman csicsergett.

Édes Istenkém, milyen szép nagyra nőtt maga. A válláig se érek már, idenézzen! Csak tudnám, miért ássa el itt magát Segelfossban? Mennyi ideje van már itt? No látja, így kell egy nyakkendőnek állni, nézze meg egy tükörben! Nem, mégsem a többiek jöttek vissza. Akkor, úgy-e, mégis odamegyünk? Hallja-e, Baardsen úr, nem akarna egyszer igazán kedves lenni hozzám? Láttam, hogy magának van egy olyan furcsa -160- tőre, ha szúrnak vele, visszaesik a markolatába. Nem ajándékozná nekem?

Köszönöm. Maga a legaranyosabb ember a világon! Hogy én mit akarok azzal a tőrrel? Nekem le kell szúrni valakit a darabban és nagyszerű lenne, ha teljes lendülettel kezelhetném a tőrt. Ó, a „Túl a kert falán“ nagyon mélyértelmű darab!

És Clara kisasszony egy melódiát kezdett dúdolni, és fogta a gitárját és énekelt. Mikor elhallgatott, azt mondta:

Nem vonom kétségbe, hogy jobban játszik, mint ahogy énekel, mondta nagysokára Baardsen. Sőt, azt se vonom kétségbe, hogy ezt maga is jól tudja. Maga önmagát csalja meg.

Már megint olyan utálatos! Nem is kell nekem a maga tőre. De mondja, – hát csakugyan szánalmasan énekelek? No, legalább higyjen benne, hogy szép az énekem, – hallja, higyjen benne, pesze, hogy nem tudok énekelni, de ne mondja meg senki másnak, ígérje meg nekem! Különben újra elveszik tőlem a szerepet, pedig az egy nagyszerű szerep.

Ekkor végre megérkezett a többi színész, és ismét volt nagy üdvözlés, örültek a viszontlátásnak. És Sybille kisasszony ugyanolyan érdeklődéssel kérdezte ki a távirászt ügyes-bajos dolgai felől, mint a milyen érdeklődést mutatott a Theodor ügyei iránt:

Az igazgató Baardsent aziránt kérdezte meg, hogy milyen reményekkel nézhetnek az előadások elé. Hogy vajjon van-e kilátás arra, hogy kétszer is előadhatnak egy darabot, persze elsőrangú előadásban?

Baardsen nagyon megzavarodott, mert a segelfossi színházi viszonyokat senkise ismerte kevésbé, mint ő. Mindenesetre, mondta, a művészek olyan jól megalapozták itt a hírüket, hogy csak a legjobb reménnyel indulhatnak neki a vállalkozásnak.

Bocsássanak meg, de itt repedés van, azt be kell varrnom! Kinyitotta a dobozt és a varróeszközök közt néhány kétkoronás került napvilágra.

Úristen, milyen gazdag vagy! kiáltotta a társulat pénztárosa, jó hogy tudjuk!

Megkérdezzem, hogy honnan veszed azt a sok pénzt Lydia? mondta Clara kisasszony.

A primadonna megvető pillantással mérte végig Clara kisasszonyt és a zavar legkisebb nyoma se mutatkozott az arcán, amikor válaszolt:

Várj csak, amíg te is ilyen fizetést kapsz szívecském, akkor majd neked is lesz mindig néhány felesleges tízkoronásod!

A többiek megértően néztek össze, ismerték már Lydia asszonynak ezt a fogását, ha idegenek is voltak jelen. De Clara kisasszony nem elégedett meg azzal, hogy jelentősen bólint, hanem értésére is akarta adni a primadonnának, amit gondolt, – minden tartózkodás -162- nélkül egy hangjegylapot tartott az orra alá és azt mondta:

Idenézz, még ezeket az ártatlan hangjegyeket se ismered, hangod pedig nem volt soha!

Sybille kisasszony nem nagyon törődött az egész dologgal, neki körülbelül mindegy lehetett: volt-e veszekedés, vagy sem. Ez a hölgy egyáltalán csak önmagával törődött. Boldog volt, ha feltünően öltözködhetett, kicsinosíthatta és kifesthette magát, most két sirálytollat talált útközben a színház felé és azokat a hajába tűzte.

A távirdafőnök szegényebben távozott a szállodából, mint ahogy odajött. Odafelé még sietett, mint egy fiatal kamasz és a szívében még ott égett az utolsó nyári szerelem könnyű izgalma. De most már nem volt fiatal kamasz, nem volt tüzesfejű ifjonc többé, hol volt már az a boldogító, mámorító állapot? És az agya azonnal elkezdett dolgozni, mintha csak egyensúlyba akart volna kerülni, néha magas stílusban, mint például: Micsoda nyomorult élet! Milyen megaláztatás!

Szép Clara, te szebben játszol, mint ahogyan énekelsz és magad is tudod, hogy úgy énekelsz, mint a szél a kulcslyukon! Csakugyan kíváncsi vagy rá, hogy van-e róla határozott nézetem? Nos, szép Clara, nincsen határozott nézetem, de van egy általános nézetem, és nemcsak erről, hanem rólad és a többiekről mindről, és bizonyítsd be nekem, hogy ez a nézetem nem állja meg a helyét. Csepűrágók vagytok valamennyien és azok is maradtok a sírig! Hogy ilyeneknek is kell lenni? Jó, legyen. Végtére kell lenni olyanoknak is, -163- akik fülig úsznak az adósságban? Jó, legyen. A ti mesterségetek ledönti a nemi különbség korlátját és úgy viselkedtek és beszéltek, mint akik tökéletesen egyenrangúak, holott nem vagytok egyenrangúak, mindez csak mesterkedés és eltévelyedés: a kecskét elválasztják a kecskebaktól, de Sybille kisasszonynak nincs neme. Max művész úr pedig, úgy látszik, összesíti magában mind a két nemet. Ő, szegény, egy hasznavehetetlen fickó, aki férfiruhában jár. De hát te mi vagy?

Szép Clara, te az imént begomboltad a kabátomat és lefújtad róla a port, de mindennek nincs semmi jelentősége, hiszen te már megszoktad, hogy minden férfinak kell valamit nyujtani is a szíves indulatáért, te pedig elvártad, hogy én, mint a multkor – akarjak tőled valamit. Egyetlen árva mozdulatodban se volt visszautasítás, de hol a csordúltan túlpezsdülő élet, a szenvedély gyöngyöző habja? Vagy azt hiszed, az már az élet teteje, ha egyenlőnek tartod magad Max művész úrral és arcátlan a beszéded, és ugyanolyan könnyelműen viselkedel, mint ő? Tévedsz, mindez csak meddő tehetségtelenség. Nem születtél te gyönyörűségre, csak alakoskodol. Szép Clara, én elfordulok tőled, mert tehetségtelen vagy, eldoblak magamtól, mert eljátszottad minden játékodat. Mikor az uccán jársz, nem azért teszed, hogy eljuss valahova, hanem azért, hogy a lábacskáidat mutogasd és kikérhesd a szakértők véleményét, vajjon jól rakod-e őket egymás elé. És tüntetsz a könnyelműségeddel, pedig nem is vagy könnyelmű, és minden igazi férfiban csak csalódást fogsz kelteni. A gyönyörűség nem kívánkozik a vásárra, a gyönyörűség szent, a csók és az ölelés semmi vonatkozásban sincs az uccával. -164-

Miért tartanak az emberek szemérmetlennek titeket színészeket? Mert az emberek állatok. Nem vagytok ti szemérmetlenek, csak remegtek a szégyentől, mert tudjátok, hogy tehetségtelenek vagytok. Ha mímelitek is folyvást a szenvedélyes szerelmet, ez csak a művészet kedvéért történik, és személyes szempontból is csak az aznapi előadás érdekében. Látjátok, ezért ég a szégyen az arcotokon, mint ahogy való és kell is! Ti, hölgyikék, úgy tesztek, mintha mélyen lefelé kellene nézni, ha a háztartástokba akartok vetni egy pillantást, és közömbösséget színleltek a csekély tisztelettel szemben, ami osztályrészetekül jutott. Egyáltalán nem vagytok anyák, vagy ha igen, rossz anyák vagytok, nem tudtok nevelni, vagy csak nagyon tökéletlenül, – és mindennap mélyebben sülyedtek el a saját tehetségtelenségtek szégyenmocsarába. Ez az igazság! A színészek jobban röstelkednek, mint az embercsorda egyedei. Mert a jószágnak nincsenek képességei, de viszont nem is szégyenli magát semmiért.

Szép Clara, keressek mentségeket a számodra? Úgye, magasan hordjuk a fejünket, pedig nincs is rá szükségünk! Hallottatok róla, hogy ez is művészi magatartás, és hozzátartozik a színjátszáshoz. De ki az apád és ki az anyád? Ti színészek, vajjon üldözött és megtévedt emberektől származtok talán? Ritkán vagytok szépek és korán megcsúnyultok. Raffinált öltözéssel igyekeztek helyrehozni a testeteken, amit a természet elrontott, a cicoma uralkodóvá lesz. Venus pedig leszáll a piedesztálról. Venus! Bocsássa meg az istennő, amiért idézni merem! Mert vajjon komédiásnő volt-e Venus istenasszony? Nem szökött volna-e meg a festett deszkáról, ha könnyűvérű léhaságokat kellett -165- volna előadnia a színházi csürhének? Vagy mikor nyúlt ő akármiféle műfogásokhoz? Soha. Venus szent asszony volt.

Azért hát én feloldozlak, Szép Clara! Te egy vándortrupp tagja vagy, nektek olcsó vendéglőkben kell élni, és nem szabad túllépni az előre megállapított jegyárakat, de azért úgy tesztek, mintha fényes üzletet csináltatok volna, és mintha a szabadjegyek körül a tömérdek visszaélés csakis a ti gavallérságotokon múlnék; minden ember előtt és minden szatócsboltban meg kell játszanotok a gazdagságot. – Szívesen megvettem volna ezt a selyemfűzőt, de nem tetszik a színe! – Kérem, tegye nekem félre ezt a nyestprémet, holnapután kapjuk csak meg a gázsit. – Nyomorúságos élet!…

De vajjon érdemeltek-e egy jobbat? Tanultatok valamit? Valamennyire kitanított az élet, valamennyire talán az iskola és még inkább a nevelés, egy vásári csepűrágó legalább égő szalmát tud enni és tőrt dobálni. Valahogyan odacsöppentetek a színházhoz, vagy minden ok nélkül, vagy olyanfajta okból, mint talentum, nyilt természet, vagy szükség. Tehetség? Tehetség arra, hogy mutogassátok magatokat és színházasdit játszatok. Az ókorban, a fáraók, vagy a nagymogulok idejében rabszolgáknak való foglalkozás volt ez, manapság már kiválóság, nem olyan hétköznapi dolog, mint a tanultság, vagy jó nevelés, bizonyos városokban és vidékeken viszont egyszerűen fertőzésnek számít, – se Isten, se ember meg nem tudja szabni a határát.

Aztán eléritek a célotokat, a háromfalu házat. El tudod-e igazán gondolni, szép Clara, hogy milyen ez a ház? -166-

A színjáték egész ideje alatt fecsegés folyik, és az emberek hadonásznak a karjukkal, holott egy finom ember nem fecseg és nem hadonászik, az életnek csak nagyon ritka pillanatában kerül erre a sor. A legfinomabbát, a benső legbelsejét nem hozhatod a napvilágra soha, hiába gondolod el százszor, el kell hallgatnod. És mikor hallod, hogy nevet a színház csőcseléke, biztosra veheted, hogy mondjuk, a lábaddal sikerült ügyesen reszketni, amint egy rendes, négyfalú házban senkise nevetne, hanem amire mindenki kissé zavartan elnézné. Vagy pedig ülj be magányos szemlélőnek a nézőtérre, nézd végig, amint egy másik csepűrágó kelleti a tagjait, és mondd meg nekem, hogy tudsz-e nevetni rajta? A fényes világítás, az embertömeg és a zene hatalmas gyülekezőhellyé teszik a színházat, ezért szinte nélkülözhetetlen időtöltés ez is a felnőtt ember számára. Ez az alapja az affektált meghatódásnak, ezért kell mímelned mások előtt, mintha értenél valamit a művészethez…

És értesz-e vajjon a művészethez? Mi volna, ha egyszerűen érvénytelennek nyilvánítanák minden tudásodat? Már jönnek is a kritikusok! Nézd csak őket, amint bevonulnak! Az ő kezükben van a döntés, nekik kell vezetni ezt a gyülevész csőcseléket, ők hivatottak megállapítani, hogy Sybille kisasszony jól tüsszentett-e és Max művész úr ásítása megfelelt-e a művészet minden követelményének. Aztán összedugják az öregurak a fejüket és írásban öntik ki a lelküket erről a szörnyen fontos problémáról. És az egyik azt mondja, hogy igen, a másik meg azt mondja, hogy nem, és mindezt csak a szakértelem teszi.

A felvonás közben a büffébe megyünk. Szükségünk -167- van rá, gyöngének érezzük magunkat, későre is jár az idő. És néznek bennünket és mi is bámulunk másokat. A csürhe meghajlik a csürhe előtt, ma este, mint tegnap este, kölcsönösen megszemléljük a ruhákat és kilessük a legeltérőbb nézeteket. Nos, mi lesz a darabbal? Megbukik, vagy megállja a helyét?

A fáraó meg a nagymogul tirannusok voltak de meggyőződésből, a színház csőcseléke ugyancsak tirannus, de a naivitása teszi azzá. És a csőcselék ír a Segelfossi Ujságba, hogy aztán gyönyörűséggel olvashassa.

Az úgynevezett színművészet nem más, mint alakoskodás recept szerint. Egy átmeneti forma, és nem a költői mű tökéletesbítésére találták ki, hanem ez emészti fel a költészetet. A színművészet az ő legnagyobb diadalait szakértő mesteremberek tákolmányaival aratta, ügyes kis csinálmányokkal, és azzal igyekszik igazolni az élete jogát, hogy lelket önt ezekbe a nyomorúságos kis fércművekbe, vagyis elmélyed és magyaráz ott, ahol nincs is semmi elmélyedni, vagy magyarázni való. A színművészet a bohózatban találta meg az egyetlen megoldható feladatát: azzal legalább sírásra indítja a csőcseléket, mert ez máskülönben csak ül és majd szétreped a nevetéstől. Egyetértünk ebben? Vagy már van nézeted arról, hogy az én nézetem nem állja meg a helyét? Szép Clara, mondd el, ami a lelkedet nyomja!

Clara kisasszony erre azt felelhette volna, hogyha Baardsen azonos azzal a Baardsennel, a Baardsen-cég fiával, aki nem vitte semmire, – akkor minden válasz fölösleges. Megpróbálkozott ő már a színészettel is, de nem mutatkozott semmi tehetsége, színdarabokat is -168- írt, és meg is bukott velük. Bizony, Clara kisasszony nyugodtan játszhatott tovább és hasonlóképpen a truppja is.

De, fájdalom, Segelfoss nem volt többé melegágya a művészetnek és biztos talaj a vándortársulatok számára. Ugyan hogy férhetett ez az ember fejébe, hiszen a művészek ugyanazok voltak, és „Túl a kert falán“ olyan gyönyörű darab volt! Csak néhány szál néző lézengett árván a Theodor színházában, az is hangosan beszélgetett, gúnyos megjegyzéseket röpített egymás felé a nagy termen át, kényelmesen helyet lehetett találni a nézőtéren, akár egy egész padot is lefoglalhatott valaki egymaga. Az előadás végén pedig mindenki hangosan beszélt és az emberek azt mondták, hogy ez a legborzalmasabb tákolmány, amit valaha láttak és bosszusan távoztak.

Mi volt ennek a nyitja? A társulat közzétette hirdetését az ujságban, a szerkesztő írt is róla egy cikket, Theodor felhúzta a lobogót mind az üzletére, mind a színházra, Nils varga pontosan ott űlt a helyén és adogatta el a beléptijegyeket és a társulat is kitett magáért. Mindenütt mutatkoztak, ahol csak lehetett, az uraknak félrecsapták fejükön a kalapot, a hölgyek pedig az új köpenyeiket mutogatták. És azért mégis, – lehetséges, hogy Segelfoss nem bírt meg két színházi estét egy esztendőben? Vagy ez a másik színdarab talán nem volt elég alkalmas? A vége kétségkivül szomorú volt, a hőse tetőtől talpig kiváló ember, de a kedvese valami félreértés folytán leszúrta, és erre felzúgott a segelfossi ifjúság és a pártját fogta. Ezúttal nem ült ott Rasch ügyvéd, se doktor Muus, hogy kordában tartsa a fiatalokat, az se használt, hogy a szerető nő, mikor -169- tettét véghezvitte, megrázóan jajgatott és amint énekelt, a könnyek végigcsorogtak az arcán, – a kamaszok úgy érezték, hogy becsapták őket, mert nem azért fizettek, hogy ilyen szomorú vereségnek legyenek a tanui.

Másnap Baardsen távírász elment a szállodába és az egész társaságot nagyon leverten találta együtt. Csak Max művész volt egy kissé vidámabb, de azért, mert ő volt a legszemtelenebb.

Akiknek a zsebébe vágott az előadás kudarca, szomorúan mosolyogtak erre az ajánlatra, a többiek azonban, akiknek a vállára nem hárult semmi felelősség, helyeseltek és tapsoltak. És mikor Baardsen eltávozott és rövidesen visszatért, borral a hölgyek és whiskyvel az urak számára, nem sok időbe telt és mindannyian együtt már kevesebb felelősséget éreztek.

Csak addig tartana ez az áldomás, míg megérkezik a hajó és elvisz bennünket erről a barátságtalan helyről, mondta a direktor.

És órák multak el, vidám órák. Baardsen, a mentőangyal még több italt is hozott, alighanem a boltos Theodor üzletéből, mert hisz az ő cége számára mostanában már nem volt lehetetlenség.

Az úgyse volna elég! mondta rá egy másik, és csak mi húznók a rövidebbet.

Nem, soha többé ide be nem tesszük a lábunkat, kiáltozták minden oldalról.

De igen, visszajövünk még ide, hogy a távirdafőnök urat viszontlássuk! kiáltották mások.

Baardsen változatlanul gavalléros volt és nyugodt, mint egy atya a gyermekeivel szemben, vagy mint az isteni gondviselés. Mikor egy új üveget tett az asztalra, azt mondta:

Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam ellen védlek meg titeket az üvegekkel.

Ó, ez a Baardsen, micsoda jókedvű, ördöngős fickó volt. Akkor se lehetne mulatságosabb, ha kagylókkal és papagájtollakkal díszítené a fejét.

Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam Lydia asszonynak eszébe jutott a betegsége és valami csöppeket keresett elő, Sybille kisasszony szintén zavartalanul szedte a vasat, de csak úgy áradt belőlük a barátság. Lassen lelkésznek a faliképére csókokat dobáltak, ráköszöntötték a poharaikat, egymással is koccintottak és megbocsátottak egymásnak mindenféle sértést hosszú időre visszamenőleg.

Baardsen odaült Clara kisasszony mellé, mintha ennek ez volna a rendje, és mintha csak arra várt volna, hogy végre együtt lehessenek. Ez teljesen kihozta a sodrából Max művész urat, csakúgy tombolt a féltékenységtől. No, lám, ez a Max művész úr nem volt normális, egy férfit se viselt el a közelében, féltékeny volt, mint egy eunuch, mindenkire. Most is hangosan -171- mondta, hogy a távirász még egy fejjel rövidebb lehet ma, ha idejében el nem hordja az irháját.

Mindnyájan ezt mondjuk, csattant fel Lydia asszony és Sybille kisasszony egyszerre.

Ekkor Max művész úr felállt a helyéről, sápadt lett, mint a halál és kiment a szobából.

Egy szónak is száz a vége, mindent nagyszerűen rendeztek el és nagyszerűen is sikerült keresztülvinni.

Baardsen ennivalót hozatott a társaságnak és mikor azt elfogyasztották, tovább folytatták az ivást. Baardsen rendületlenül megmaradt ugyanolyannak. Minden egyes mondása különös volt és emelkedett, és Clara kisasszonyt csodálatba ejtette számos finom és érzelmes megjegyzésével, ilyeneket mondott például:

Viszket az ajkam és kivánkozik a magáé után, bele kell harapnom, hogy meg tudjam zabolázni. És maga, Clara kisasszony? A szerelemben, ha nincsen haladás, az már maga is visszaesést jelent – így hangzik az örök szerelem ősi törvénye.

Egy levelet hoztak, tintával és tollal írták, Max művész úr küldte. Azt kérdezi, hogy visszatérhet-e a társasághoz. Baardsen kivette a zsebéből a ceruzáját és meg akarta válaszolni a levelet.

Jaj, csak ne ceruzával! tiltakozott Sybille kisasszony. Max nagyon ad az ilyesmire.

Tintaceruza, – nagyszerű! nevetett a pénztáros. És -172- felelje neki, kérem, azt, hogy el fogjuk tűrni a jelenlétét, ha visszajön!

Azt hiszed, hogy téged nem tud majd nélkülözni? mondta a másik két hölgy és veszekedni kezdett a férfifölött, akit csak az imént dobtak ki a társaságból.

És Max művész úr csakugyan be is jött az ajtón, meghajolt és megkérdezte, hogy szabad-e.

Szóltam én hozzád? felelte Clara. Egy árva szót sem. Vannak itt még néhányan rajtad kívül is, Max. Ülj le! Ettél már valamit?

És ettől kezdve mind emelkedettebb lett a hangulat, de az idő is mind jobban közeledett a hajnal felé. Lydia asszony és Sybill kisasszony vidám hancúrozás közben szedték be az orvosságot, mindegyik a másiknak az orvosságából szedett, de sohasem érezték még az orvosságnak jobb hatását, mint ez alkalommal. Végre is a direktor észbekapott és azt mondta:

Úgy viselkedjetek ám, hogy még visszatérhessünk ide. Ezt az egyet kikötöm.

És most jött a java: Lydia asszony rosszul lett. Eleinte arra gondolt, hogy egy elegáns ájulással oldja meg a helyzetet, de aztán az utolsó másodpercben mégis -173- leplezetlen rosszulléttel rohant ki hanyatt-homlok az ajtón.

A többiek pedig ottmaradtak a szobában, köztük Baardsen, emelkedett és megelégedett hangulatban. Most már arról beszélt, hogy szeretné örökre megőrizni Clara kisasszonyt, mint valami fínom himzést selyem alapon… És arról beszélt, hogy el kell olvadnia a tekintetétől. A szegény Max számára ez megint több volt a soknál és a fogát vicsorgatta feléjük.

Mondjunk köszönetet a távirdafőnök úrnak ezekért a felejthetetlen órákért. Tehát hálás köszönet és hurrá!

Baardsen azonban nyugodtan ült tovább a helyén és egész nagyságában kényelmesen elterpeszkedett. Úgy tett, mint aki nagyon sokat várna ettől a helyzettől és – legalább is egy bizonyos irányban – mérsékelt kicsapongásra számít.

Max művész úr tehetetlenül forgatta a szemét, aztán minden teketória nélkül Baardsenhez fordult és megkérdezte:

Mi heten ülünk itt, maga egyedül van, nem adhatna -174- nekünk jó tanácsot, hogyan szabadulhatnánk meg magától?

Így végződött ez az éjszaka és egy új nap követte nyomon, egy szomorú, fejfájós, gondokkal teli nap. A komoly élet megkövetelte a jogait, a direktor és a pénztáros mindenért egymást okolták. A társulat nagyon rossz helyzetbe került, üres kezekkel jöttek Segelfossba és semmiféle tartalékuk nem volt. Ó, ezek a felöltők mennyi pénzbe kerültek! Ha innen el lehetne szabadulni, akkor talán a legközelebbi hajó fedélzetén ingyen kapnának helyet és úgy utaznának a legközelebbi színházig.

A direktor és a pénztáros követségbe ment a primadonnához, ezer bocsánatot kértek és a bocsánaton kívül elkérték tőle a két tízkoronás bankjegyet.

Az urak vártak, hogy elteljék egy kis idő és aztán még egyszer bementek hozzá.

És mivel fizessek aztán én magam? kérdezte a primadonna. És miért vagytok olyan költekezők, ha egyszer véletlenül pénz van a kezetekben? Láttam, amint öt koronáért csak csupa bélyeget vettél.

De nekem mindenfelé irkálnom kell, ujságcikkeket mellékelnem és bélyeget ragasztanom a levélre, felelte a direktor. De van még két koronám, azt is hozzászámítom.

Még nem egészen, de majd megkérdezzük a többieket is, hogy nem tudnának-e valamivel hozzájárulni.

A direktornak nagyon a lelkén feküdt, hogy a társulat seholse hagyjon hátra adósságot és így mindenhová visszatérhessen. Micsoda nyomorúságos élet! Ezek a nyiltszívű és tehetetlen színészek olyanok voltak, mint a gyerekek, vagy még inkább, mint a csirkék, ha esőben összebújnak az udvaron. Szét lehetett riasztani az egész kis falkát és azt lehetett tenni velük, amit akart az ember: csöppet se volt nehéz leitatni őket és grimaszokat vágatni velük. Ha azonban kellő megvilágítás érte őket, akkor ragyogón váltak ki a sötét környezetből. Most itt ült együtt valamennyi, foltozták a ruhájukat, bestoppolták a lyukakat, dolgozott a tű és a cérna szegény szakadt cipőiken. Sybille kisasszony segítségére akart lenni a truppjának, amennyire csak tőle tellett. Előzőleg Clara kisasszonnyal dugta össze a fejét, aztán mosni kezdett és a díszes fehérneműjét feltűnő helyre tette ki száradni, hogy a járókelők lássák, milyen pompával és fényűzéssel utaznak a művészek.

Mikor a két követ Clara kisasszonyhoz ért, a lány minden ceremónia nélkül kikapcsolta a blúzát és kihúzott belőle egy régimódi medaillont és egy láncot. Szemmelláthatólag biztosra vette, hogy ezzel mindannyian megmenekültek, mert a lánc értékesebb, mint egy királynak a lánca.

És átadta a medaillont. Talán karácsonyra kapta -176- egyszer otthon, valami régenmúlt, szép karácsonyon…

Ekkor újra megjelent Baardsen távírász és magával hozta a tőrt. Jobbra-balra kedvesen üdvözölt mindenkit. Nagyszerű napja volt és egészen gondtalannak látszott, szemmelláthatólag már végzett magában minden gondjával. Clara kisasszony megköszönte a tőrt, de nyilván nem állt rá a kedve, hogy meg is mutassák neki, hogyan kell használni.

A leány elmondta, hogy milyen helyzetben vannak, a bevétel nem elég a kiadások fedezésére és a helyzet nagyon komoly. Baardsen mosolygott és azt mondta:

Istenkém, maga a világ legdrágább embere, ilyet még életemben nem láttam. Lydia! kiáltott ki az ajtón. Mit szólsz hozzá, Baardsen megment bennünket, Baardsen, a távírdafőnök úr!…

Baardsen előszedte a bankjegyeket, és még egy kis lakomát rendezett, – egy babérral koszorúzott hőst sem ünnepelhettek volna nála jobban. A hölgyek összecsókolták, az urak bókoltak neki, elmondták, hogy ezt soha nem fogják elfeledni, hanem mindenüvé elviszik a hírét, ahová csak jutnak! Sok bankjegy volt az, több, mint amennyire szükség volt és Clara kisasszonynak olyan széles jókedve támadt, hogy előhozta a tőrt és azt akarta, hogy Baardsen mutassa meg neki, hogyan kell bánni vele. -177-

A következő pillanatban már folyt a vér, – néma megdöbbenés, aztán sikoltozás, hangos kiáltozások, összevisszaság, – jajgatás…

Vajjon Baardsen szándékosan úgy állította-e be a tőrt, hogy szúrjon? Mert csak két eset volt: vagy nem nyitotta ki alatta a hüvely nyílását, vagy szándékosan rontotta el a rúgót. A távirász most egy kissé zavarodottnak látszott, a tőr megakadt a csontjában és amikor kihúzták, Baardsen lehanyatlott egy székre.

A fejetlen zűrzavar és a kiáltozások nem akarnak szűnni. Julius megjelenik.

De amíg a postahajó meg nem érkezik, addig nincsen doktora a városnak, mert Muus elutazott!

Az arca halálsápadtra vált, de azért még megőrizte a lélekjelenlétét és az öklét erősen a sebre szorította.

Szomorú nap volt ez. Odakint fagyott és Baardsennek jeget hoztak a sebére, de az egész társulatot őszinte kétségbeesés fogta el a szerencsétlenség miatt. Baardsen azt mondta:

Könnyen a halálomat is okozhatta volna, de nincsen -178- semmi belső vérzés, mindössze egy szúrt seb az egész, lysollal meggyógyítom.

Clara kisasszony azonban vígasztalhatatlan volt és folyvást önmagát okolta, mind azt hajtogatta, hogy nem kellett volna olyan erősen szúrnia.

Inkább az a baj, hogy nem talált elég jól, felelte Baardsen. Legközelebb, ha szabad kérnem, célozzon egy kissé jobban oldalt.

Mindezt az egész társulat füle hallatára mondta és a hölgyek, Lydia és Sybille – attól tartottak, hogy a beteg már félrebeszél.

De mikor leszállt az este, Clara kisasszony fölvette a köpenyét és a sárcipőjét és elment. Néhány órahosszat szótlan és csöndes volt, mintha valamit forgatna a fejecskéjében, azután elment a Segelfossi Ujság szerkesztőségébe. A szerkesztő úr éppen azzal foglalkozott, hogy a saját ujságját olvasta. A lány arra kérte, hogy a szerencsétlenséget, ezt az igazi tragédiát sürgönyözze meg egyéb lapoknak is és a szerkesztő úrnak nem volt ellene kifogása, hogy megelőzze a kollégáit ezzel a szenzációval annál kevésbbé, mert a fiatal hölgy maga akarta megfizetni a táviratot.

Sajnos, Baardsen még mindig fekszik a nyilt sebével, máskülönben ő maga táviratozott volna, mondta Clara kisasszony. Szerelmi bánat az ok. És a nevemet -179- is ki kell írni, ezt most már nem lehet elkerülni és neki különben sem árt. Kétségkívül öngyilkossági kisérlet volt. Egy tőrrel, tegye hozzá kérem. És azt is tegye hozzá, hogy én ártatlan vagyok. Isten a tanum, hogy az vagyok és van még remény, hogy fölépüljön, azt is írja bele, kérem…

De bármint volt is a dolog, Clara kisasszony a táviratot nem Segelfoss állomásáról adta föl, talán nem is volt rá ideje. Elvitte a táviratot magával a hajón, a legközelebbi állomásig. Elutazása előtt még egyszer felment Baardsenhez és érdeklődött az egészsége iránt, minthogy pedig a lány még mindig levert hangulatban volt, mint azelőtt, a beteg tréfálkozott vele és azt mondta:

Szegénykém, – persze, ha az ember nappal meggyilkol valakit, akkor este már semmi hasznát se tudja venni. De utazzék csak el nyugodt szívvel, Clara kisasszony, én majd meggyógyulok, fájdalom…

Erre a tréfára Clara kisasszony nagyon felvidult, sőt boldog lett, mert azért alapjában véve jó szíve volt.

Hát már a Larsen szálloda is szerzett magának lobogót? Látszik ugyan, hogy nem vadonatúj, de azért nagyszerűen lengedez a szélben, ez a Theodor egyik zászlaja, Lars Manuelsen csak kölcsönkérte. Most az ő fiának, Lassen tiszteletesnek a kedvéért tűzte ki az oromra. Mert nagy nap ez a mai.

Lars Manuelsen ellen az ősszel nem indítottak semmi eljárást lopás miatt, de a szarka lépésről-lépésre -180- mindig a nyomában volt és kiáltozott, az emberek pedig alig valamivel voltak csak jobbak, ők is csaknem kiáltoztak. A legrosszabb azonban a Segelfossi Ujság cikke volt, mert ez a cikk még Lassen tiszteletesnek is a szeme elé került, és ebben a szemben megjelent az őseredeti paraszt kifejezés: a félelem és a gyávaság kifejezése. A cikk olyan pontosan rámutatott az ő apjára, hogy minden tévedést kizárt. No, ez ugyan szép dolog, az ilyen apától még kitelik, hogy derékon töri ketté a fia karrierjét. És a lelkész úrnak nem maradt más mit tennie, rá kellett szánnia magát a hosszú útra, eljönni a fővárosból és megkisérelni, hogy rendbehozza a dolgokat.

És megérkezett. Magas, csontos ember volt, a haja hosszú, szakállat nem viselt és mindig nagyon komolynak mutatkozott. Észak tiszteletére már melegen öltözött. Kiszállt a partra, találkozott az apjával, üdvözölte, fölfedezte Juliust, köszönt neki is és tovább beszélt a poggyászáról, hogy itt meg itt helyezte el. A lelkész a szállodába ment az apjával, Julius pedig nyomon követte őket. A lelkész nehéz küzdelmeket vív az egyik sárcipőjével, amelynek talpa sehogyan se akar megmaradni a helyén, a másik azonban híven követi, mint egy kutya.

Anyjának a nagy meghatottságtól még a szava is elállt, csak az örömkönnyek gördültek végig az öreg arcán. Ó, ez a jószívű öregasszony nagyon nyomorúságos életet folytatott a semmiházi ura oldalán, és a -181- rossz gyermekei mellett. Most végre hazajött a híres fia! Jelentős óra ez, szívében a rajongás bontogatja szárnyát és öreg tekintetébe gyermeki öröm költözik, éppen úgy tett, mint két emberöltő előtt, ha egy rézpitykét ajándékoztak neki.

No, itt láthatod, hogyan élünk mi, egyszerű emberek, mondta Julius. Bizonyosan arra várt, hogy a bátyja valami kedves választ fog adni, de Lassen csak biccentett a fejével. No lám, úgylátszik, nem volt megelégedve, nincs éppen kegyes hangulatban és meg is mondta, mielőtt még az anyja behozhatta volna a kávét:

Mit kell rólatok hallanom? Olvastam a Segelfossi Ujság-ot. Julius, igazán több eszed lehetett volna…

… mint hogy fényes nappal lopott ételekkel traktálod az útasokat, mondta a tudós bátya és egyáltalán nem igyekezett mérsékelni az indulatát.

Ami azt illeti, apa felelős azért, amit tesz, mondta Julius minden teketória nélkül.

Juliusban most fölébredt a szélhámos, de az ő szemtelenségének mindig volt valami komoly alapja is, és most egyáltalán nem igyekezett fékezni a mosdatlan száját.

Én mingyárt mondtam apának: ezt nem kellett volna tenned, ha egyszer olyan fiad van, mint L. Lassen, mondtam neki, kérdezd csak meg, hogy igaz-e.

Igen, én már öreg ember vagyok, mondta Lars Manuelsen a gyermekeinek, igazítsd el te a dolgokat, aki -182- többre vitted, ez az első gondolatom. Készítettél már kávét Lassennek, anyjuk?

Az öregasszony felriadt a rajongó elragadtatásból és zavarodottan sietett ki a szobából.

Ez a história minden tekintetben kínos nekem, mondta L. Lassen. És most kénytelen voltam félbeszakítani a tanulmányaimat és abbahagyni a munkámat, hogy ezt a hosszú utat ide megtegyem. Igazán semmi értelme sincs az egésznek.

Igaz-e, hogy doktor lettél? kérdezte Julius, hogy végre berekessze a kellemetlen témát.

Mingyárt ideszállítom, mondja az apa és érthető örömmel siet ki az ajtón.

Igen, anyám, köszönöm szépen. És remélem, hogy ehhez a bűnös lopási históriához semmi közöd, mondja a nagyember-fia. De neked, Julius, nincs semmi mentséged.

A Sjura az oka mindennek, mondja az öregasszony, -183- hogy békét teremtsen. Mindig mondtam Larsnak, hagyd békén a Sjurát, különben megbosszulja magát valamennyiünkön, mondtam neki. De az öreg mégis leszakította a fészket és megtalálta benne az éléskamra kulcsát, ebből támadt az egész szerencsétlenség.

Az öreg miattad húzta fel a lobogót, magyarázza az öregasszony. Átment az üzletbe és kölcsönkért onnan egy zászlót, felelte Julius.

Kiitta a kávéját és közben megérkezett az apa is a poggyásszal. Julius pedig azt mondta:

És a lelkész elment vele. Néhány magas lépcsőn vezetett föl az út és a lelkész meg is jegyezte:

A szoba se volt eléggé rendes, valami disznó kereskedelmi utazó aludt az ágyban és leköpte a falat is.

Az apjuk egy-egy kofferrel mindkét kezében ott jött kettejük mögött és azt mondta:

Ejnye, ejnye, apa, te itt cipekedel azzal a poggyásszal, te meg, Julius, üres kezekkel sétálsz itt mellette! mondta a lelkész.

De Julius már nem volt szelid hangulatban, ó, a legkevésbé sem! Pauline, a Holmsen kastélyban, előző -184- este végleg elútasította, most pedig itt van ez a nagyképű bátyja és talán majd eszébe se jut, hogy kiegyenlítse a számláját.

Mit küldött már neked Lars valaha? kérdi Julius haragosan. Egy parókát meg egy vásári jelentést!

A lelkész elnéző akart lenni ennyi műveletlenséggel szemben és csöndesen mondta:

Amit kerestem, mind a saját tanulmányaimra fordítottam. És most sikerült végre elérnem valami poziciót.

Igaz, hogy doktor lettél? kérdezte Julius másodízben. Vagy az is csak olyan fecsegés?

Ez megint olyasmi, amit te nem értesz. Én doktor vagyok, az igaz, de nem orvos. A saját tudományomban kaptam meg a doktori címet. – Hallod-e, nem kaphatnék friss vizet ebbe az üvegbe? Hiszen félig tele van állott vízzel. Azt is mondd meg, van-e az ágyban rúgós matrac?

Igen, felelte Julius, de aztán nagyot köp a kályha lapjára és azt mondja: Egyébként lefekhetsz abba az ágyba, vagy sem, nekem az mindegy, annyit azonban mondhatok neked, hogy laktak itt már sokkal finomabb urak is, mint te, és olyanok, akiknek sokkal telibb volt a zsebük, mint a tiéd. A boltos Theodor is itt étkezett sokáig, pedig az igazán finom ember és hidd el, több pénze van, mint neked meg nekem együttesen.

A lelkész úgy tett, mintha nem hallaná ezeket a durva és műveletlen beszédeket, és mosakodni kezdett. -185- Megmosta a kezét és az arcát, de nem mosta meg a nyakát és a fülét, aztán elővett egy kefét és lekefélte a haját, gallért és kézelőt váltott és egy csapásra rendesebb formája lett. Az járt az eszében, hogy milyen különösek is a sors útjai: az egyszerű halászból, aki az evezőpad mellől indúlt ki, lelkész lett, tudós, az Olaf-rend lovagja, doctor philosophiae, püspöki tanácsos, sőt már rajta van az udvari lelkészek listáján, is, ha egy póttagra volna szükség és az államtanácsosok listáján, ha egy hely felszabadulna, – csakugyan, Isten útjai kiszámíthatatlanok! És most itt van, hogy megmentse a tolvaj apját, mert az írt neki és a segítségéért könyörgött! Természetes, hogy a lelkész nem tehetett sokkal többet, mint hogy mutatkozik a városban és a tekintélyével támogatja a családját. Ha ma nem is, de holnap okvetlenül elmegy Holmengraa úrhoz és az újság szerkesztőségébe. Ma azonban nem akart egyebet, mint bőségesen enni és jót aludni. Kiveszi a reverendát a kofferjéből és felakasztja. A reverendán ott függ az Olaf-rend is, – hátha szükség lesz rá.

Lars, az egykori halászfiú, mindenkin túltesz törhetetlen akaratával és vas kitartásával, mert ez a két nagyszerű tulajdonság megvan benne.

Kezei is vannak, de azokkal mihez fogjon? Azok munkára teremtődtek, nehéz munkára, ezért szokatlanul nagycsontúak, szinte már túlzás, hogy valakinek ekkora csontjai legyenek, de a paraszti kezei sápadtak és betegesek a tétlenség miatt, és rendkívül logikátlan jelenségek, egész életében se tudta még használni őket semmire. A becsvágya már nem szárnyalt magasabbra, megelégedett az eddig elért poziciójával, ő az adminisztrációját, az intézését szomjazta mindannak, amit -186- mások alkottak meg és verekedtek ki. Ezt a célt sikerült is elérnie, és neki nincsen kétsége aziránt, hogy a cél megérte a hosszú törtetést. A fejében az iskolai ismeretek óriás halmaza gyűlt össze, úgy rakta őket egymásra, mint ősei a rézgarasokat a zsebük mélyén és most már sokat tud, most már tudós férfiú. Nem volt olyan természetű ember, aki a mindennapi élet lelki nyomorában jól érezhesse magát, hanem igyekezett mind több és több könyvműveltséget elsajátítani. Ez volt az ő missziója a földön.

Most itt ül az elpetyhüdt izmaival és a fáradt agyvelejével, – ebben még ott zúgnak az ifjúság és az első férfikor iskolai tanulmányainak emlékei, de most már tekintélyes férfiú, meg lehet kérdezni a véleményét mindenféléről és ő válaszol is, olvasott a dolgokról és tudja, hogy lehet megtalálni a könyvekben, valami szajkószerű van minden tudásában. A doktori értekezése néhány tizenhatodik századbeli norvég lelkészről szól és a dán Magazinból, a norvég állami levéltárból és a Diplomatarium Norvegicumból írta össze, meg a norvég „Magazinból“ – tette volna hozzá, mert mint kutató nagyon pedáns volt. A kedvenc munkája egy értekezés a nagy Nomen Nescioról, amelyben sok értékes tudományos felfedezés foglaltatott, többek közt az, hogy a hős nem 1512-ben, hanem 1513-ban hagyta el a hazáját, hogy más partokon próbáljon szerencsét, továbbá, hogy két évvel azelőtt, mielőtt még a jelzett célból kivándorolt volna, – egy a kutatók szeme előtt eddig felfedezetlenül maradt jogi vitát folytatott a hamburgi tanács egyik tagjával, – ez volt a tizennegyedik pöre. Ebben a műben tökéletesen kiélte magát az ifjú Lars és minthogy már régen tagja volt a Tudományos -187- Társaságnak, természetszerűleg ki kellett nevezni az Olaf-rend lovagjává is, most legalább volt valaki. Ó, ha arra gondolt, hogy diákkorában hatalmas ezüstlánc fityegett az óráján és azzal díszelgett, mosolyognia kellett, – most már az Olaf-rend lógott a mellén és ki érhetett volna fel vele? És az ilyen férfiú északon lenne lelkész? Vagy csak gondolhat is egyáltalán arra, hogy az országnak ebből a részéből származik? A látóköre mind szélesebb, az ambiciója mind mohóbb lett, mindig több tiszteletet, nagyobb állásokat kívánt, lassankint már mellőzésről panaszkodott, amiért az újságok nem foglalkoztak vele eleget, és az állam se tette meg érte, – amit tehetett volna. Így múlt el néhány év a feje fölött.

Aztán egyszerre, – érdekes volt, hogy milyen kiszámíthatatlanul következett be, – egyszerre csak elnyerte az elismerést, úgy hogy összhangban volt az érdemeivel, püspökjelöltnek nevezték, a lapokban több cikk jelent meg a közönség köréből, és azokban mint a jövő kultuszminisztere szerepelt. Ki mérhette volna magát hozzá?

Úgy van, az idő majd elvégzi a dolgát, csak az idő hozhat meg mindent, neki csak várnia kell. És az ifjú Lars mind bátrabb lett, és kedve támadt, hogy szabadgondolkozónak mutatkozzék, magáévá tette a hetvenes évek népszerű alapeszméit, de a norvég orthodox mozgalom vezetőférfiaival is összeköttetésben állt és fölötte szeretetreméltónak mutatkozott irántuk. Ezt megtehette, ő, a híres ember, és egyénileg is jól állt neki, a halászfiúnak, aki az evezőpad mellől indúlt el. A szemétdombon született és mocsokban dolgozott. Egy tudós -188- se törődött a testi tisztasággal és a ruházkodással, Herakleitos se volt valami finom ember.

Szóval minden kedvezően alakúlt az ifjú Lars számára. Meglehetős reménységgel nézhetett a legközelebb esedékes püspök-halál elébe, közben szüntelenül folytatta a tanulmányait és mind nagyobb jártasságot sajátított el a könyvek, okiratok, és régi pergamentek körül, – múlt az idő és az ő népi magatartása szállóigévé lett, hallotta, hogy széleskörű akció indul a régiségek felkutatására, tehát ő is szaktekintély lett konyhaberendezések, ónedények és ezüstkannák dolgában. Most már széleskörű kultúrát sajátított el, népieset és tudományosat egyaránt.

És ekkor mint a bomba csapott be ez az átkozott história az apjával! Csakugyan döntő jelentőségű lesz-e a karriérjére?

Mikor az anyja az ebédhez hívta, közömbös arccal emelkedett fel a helyéről. Enni… no, igen, persze, azt is kell, de hát nem az az egyetlen, amire feltétlenül szüksége van az embernek. A ravasz róka, még mielőtt partraszállt, jó beebédelt a fedélzeten, azért nem is volt étvágya. De azért ebéd közben földöntúlian viselkedett és azt mondta:

Aztán ebéd után elmondta az asztali áldást, – az volt csak az érdekes látvány! Mint egy hatalmas grand danois-kutya, ha betanították, hogy a hátulsó lábaira üljön és a mellső lábaival pitizzen. Mikor az imádsággal végzett, megparancsolta, hogy hívják be az apját és Juliust.

Biztosra vehetem, hogy nem valami lopott ételt tettetek elém? kérdezte a tiszteletes.

A tiszteletes azonban nyilván nem szándékozott ilyen olcsón kiengedni a kezéből a két bűnöst, igaz, hogy a vérei voltak, de azért mégis csak tolvaj és orgazda, – az igazságnak nem volt szabad útját állni.

Veled nem tárgyalok, Julius, mondta a tiszteletes, mindössze is azt szeretném a tudtodra adni, hogy ha a földi büntetés elől meg is menekülhetsz, a mennyei igazságszolgáltatás sújtó keze el fog érni.

Az öregasszony oldalt hajtotta a fejét és összekulcsolta a kezét. Julius azonban nem ismert tekintélyt, hanem megkérdezte, hogy hát akkor miért hívták be.

Te pedig, atyám, szállj magadba, mondta a tiszteletes. Az Uristen nem ver bottal és megeshetik, hogy már késő lenne a magadbaszállás, senkise tudhatja a napot és az órát, amikor…

És bátyja, a nagyember, elhallgatott, Julius igazán nem találhatott volna ki okosabbat, hogy elhallgattassa. Lassan várta és remélte, hogy fel fogják szólítani a prédikációra, azért is hozta el magával az ornátusát és az Olaf-rendet. A híres prédikátor a szószéken, – igen ez volt a legerősebb fegyver, ezzel egy csapással leüthette a kósza mende-mondát! -190-

Erre majd visszatérünk később, mondta a lelkész. Egyelőre azt a bűnös és becstelen viselkedést tettem szóvá, mellyel vádoltattok és amelyet még az újságok se hagyhattak említés nélkül.

Ez a Sjura bosszúja! suttogta az öreg asszony, a jelenlevőkre nézett és a szemében babonás meggyőződés csillogott.

Én öreg ember vagyok és mindenben tudatlan, és nem ismerem a tudományokat, meg az ilyesmiket, de azért mégis szeretném tudni, kívánatosnak tartod-e, hogy szarkafészkek legyenek egy udvarban, vagy pedig az ilyen fészek közönséges és semmitérő dolog, az ilyen fészek, ide hallgassatok, akkor majd meghalljátok, szólt a többiekhez.

Ha pedig prédikálni akarsz, rágódott a saját témáján Julius, akkor csak Ole Johannak kell szólnom, az majd körülviszi a hírt mindenütt.

Ezzel majdnem teljesen meghiusította a büntetőprédikációt. A tiszteletes azonban szívós volt és kitartó és nyugodtan folytatta:

Az az ujságcikk engem kiragadott a munkámból és a tudományok közül és elhozott ide, messze északra.

Ügyet se kellett volna rá vetned, mondta Julius. Itt már senkise jártatja miatta a pofáját.

Akkor kár volt olyan jajkiáltással hozzámfordulnod, -191- apám. Ez lelkiismeretlen dolog, mondta a tiszteletes.

De azért kimondhatatlanul könnyebbnek érezte a lelkét, mikor azt hallotta, hogy már megfeledkeztek az emberek az ujságcikkről.

Az apja azzal igyekezett igazolni magát, hogy Daverdana kéretlenül írta meg a hazahívó levelet. Csakugyan úgy van, mint Julius mondja, a kutya se törődik már azzal a cikkel.

De a Sjura még mindig üldöz, mondta Lars Manuelsen, és ha az ellen tehetnél valamit… ha a Sjurát kiátkozhatnád…

No jó, hát nem, mondta Lars. De valami mást is szerettem volna kérdezni tőled: A szabadkőműveseknek van egy gyűrűjük, amilyet még senki más nem viselt, és azt mondják, hogy most Holmengraa is kapott egy olyat…

A lelkész jól ismerte az apját és tudta, hogy a vén bűnös mindenféle pletykával igyekszik elterelni magáról a figyelmet és csakugyan nem lehetett kordában tartani, egy perc mulva már arról beszélt, hogy a boltos Theodor micsoda istenkáromló jeleket rajzoltatott fel az égre.

Nem gondoltam rá komolyan, hogy itt prédikáljak, nem, erre nem gondoltam, de ha az emberek mindenáron hallani akarnak, akkor természetesen kötelességem egy prédikációt mondani, de erre csak a helybeli lelkész és a kurátor szólíthat föl. Én magam nem fogok ajánlkozni. -192-

Másnap Lassen lelkész Holmengraaéknál tett látogatást. Ezzel több célja is volt egyszerre, az első az, hogy egy üres órájában levelet küldött Mariane kisasszonynak – kedves Mariane kisasszony, volt tanítványom! – és most választ szeretett volna kapni rá. Belőle időközben egészen más ember lett, mint amikor még tanította a kislányt, Mariane ugyan nem volt túlságosan előkelő hölgy, valami különös olvasottsága, vagy feltünő műveltsége sem volt, az ilyesmi nem maradhatott titok egy L. Lassen előtt. Most ő maga jött el a lányhoz. De érdekes, hogy Mariane kisasszonytól nem is félt annyira, mint a fiatal hölgy apjától, mert nem tudta, vajjon a dúsgazdag Holmengraa úr beéri-e vele, hiszen a malomtulajdonos maga se volt elég művelt és tanult ember, nem értett eléggé a tudományokhoz. Marianet, a volt tanítványát, kézen akarta fogni, hogy úgy vezesse, mintegy apai módon, könyvekről és régiségekről akart beszélgetni vele, egy kiásott keresztelő medencéről, amilyet a Sätervölgyben szerzett magának csere útján. Majd csak megy a dolog valahogy, a különböző penzionátusokban több előadó lány figyelmét sikerült már magára irányítani, most majd megpróbálkozik vele a volt növendékével is. Igen, és aztán a tárgyra fog térni, legalább is céloz reá, – a helyzet az, hogy ő sokra vitte életében, de mégis egyedülséget érez. „A könyv egymagában még nem elég, Mariane, – keressen föl engem és nézze meg a könyvtáramat, mire megint feljön a fővárosba, már ismét lesz néhány ezer könyvem, a könyvtáram nőttön nő. De mint mondom, -193- nem jó, ha az ember egyedül van, és mit válaszol az én tisztelettudó levelemre?

Ma még csak arról volt szó, hogy a lány bámulatát vívja ki, holnap majd beszél a hatalmas apával is.

De Mariane nem volt otthon, elutazott. Akkor hát mégsem az ő huncut suttogását és halk nevetését hallotta a szomszéd szobából. – Nem, mondta Irgensné, Mariane kisasszony elutazott.

Holmengraa úr belépett, Lassen egy pillanatig szemben állt vele és a két férfi kölcsönösen végigmérte egymást. Lassen aztán mosolyogva bemutatkozott – csakugyan, ez nagyszerű ötlet volt, – és azt mondta:

Meg tudom érteni, hogy nem ismert rám, Lassen vagyok, az ön egykori házitanítója, mondta.

No lám, és egy ilyen híres és tudós ember ilyenkor utazással tölti az idejét? mondta Holmengraa úr.

Igen, éppen úton vagyon északon és meg akartam ismét látogatni a régi meghitt helyeket.

Nem parancsol helyet foglalni? kérdezte végül is Holmengraa úr és egy székre mutatott.

Ez határozottan ügyetlen bevezetés volt és maga is észrevette, hogy nem a maga előnyére beszél, de valahogy mégis csak megmagyarázta a dolgot és nagyon kellemesen lepte meg, hogy Holmengraa úr tudni sem akart a lopásról, nem, fogalma sincs a dologról, nem is -194- hallott róla, pletykabeszéddel pedig egyáltalán nem törődik.

Mikor L. Lassen a Segelfossi Ujság szerkesztőségébe érkezett, Kopperud, a szerkesztő és szedő ugyancsak nem akart tudni a lopásügyről.

Nem, ez csak tévedés lehet, mondta. Ha talán hoztunk is róla valami kis hírecskét, azt bizonyosan nem én írtam…

Ellenben a legközelebbi számunkban hozunk egy kis cikket a lelkész úrról, mondta a szerkesztő. Itt a kefelenyomat, talán lenne szíves átolvasni.

És a lelkész átolvasta. Úgy, tehát itt Segelfossban is mint leendő államtanácsost emlegették őt!

Tulajdonképpen nem lenne szabad megmondanom, de ha ilyen úrral állok szemben, mint ön… Rasch ügyvéd írta…

Az a szerencsés gondolat, hogy Lassen tiszteletest megtették államtanácsos-jelöltnek, mindennél jobban hatott és hatása elért, úgylátszik, egészen Segelfossig, sőt a stréber Rasch ügyvéd füléig is. A lelkész úgy tett, mintha közömbösen nézné ezt a bámulatosan csúszómászó kreatúrát, a szíve azonban ujjongott örömében. -195- A híres lelkész eljött közénk Segelfossba, – ez volt a cikkben, – és megszállt a Larsen szállodában.

Hozzáteheti kérem, hogy tudományos kutatóúton vagyok, Finmarkenbe utazom, és hogy a könyvtáramat kétezer kötetre becsülik, valójában azonban közel van a háromezerhez és állandóan gyarapodásban van. Kérem, igazítsa ezt helyre! mondta a szerkesztőnek.

Igen, minden úgy ment, mint a karikacsapás. Most már csak a Sjura, a szarka van hátra! gondolta és könnyedén mosolygott. Most már nem lett volna hozzá szive, hogy korholja az övéit, azért mindenkihez nagyon szíves volt, amikor hazatért. Az apja megkérdezte:

No, még csak azt próbálta volna meg! fenyegetőzött Lars Manuelsen. Akkor én is megkérdeztem volna, hogy mit akar Daverdanától.

A fiú azonban nem hallotta ezt, vagy nem akarta hallani, nyugodt volt és nyájas. A ház előtt néhány segelfossi gyerek ácsorgott és orrát az ablaküvegre nyomta. Lars Manuelsen el akarta kergetni őket.

Hagyd csak! mondta a lelkész. A kicsikék talán majd felnőtt korukban is emlékeznek még rá, hogy saját szemükkel láttak engem.

Egy-két nap mulva L. Lassen valóban felszólítást kapott a község lelkészétől, hogy prédikáljon.

Helyesebb lett volna ha Landmarck lelkész maga -196- jön el, ahelyett, hogy az egyházfit küldi az üzenettel, gondolta magában Lassen lelkész.

Ugyanakkor jutott el hozzá az a kérés is, hogy menjen el beteglátogatóba a boltos Perhez.

A boltos Per, gondolta magában L. Lassen, arra az emberre egyszer már megpróbáltam hatni, de eredménytelenül. Ma sem térhetek ki ez elől a felszólítás elől.

Bizony, az öreg Per már a végét járta. Nem szimulált többé, hanem komolyan haldoklott. Pedig kellemetlen vendég volt a halál. Per tudni se akart róla, ó, mélyen belegyökerezett undort érzett a meghalás iránt. Még mindig mellényestül feküdt az ágyban, pedig abból már tíz éves bűz áradt, még mindig hangosan káromkodott, de a szeme már nem fokozta a káromkodás hatását, nem volt elég erős többé, nem volt benne halálos méreg, csak üveges volt az a szem és üres. De meghalni? Már annyira volt, hogy érezte a víz földízét, bár a tél még csak most kezdődött, – de rajta, az egész testén, végigvillámlott egy reménysugár: most már hamarosan beáll a tavasz és ő majd fölkel és valami rendes dologba kezd. Csakhogy a halál bátran dolgozott a lerontásán és titkon aláásta az egészségét, csak a szeme körül hagyott sötétszínű karikákat, egyébként hamuszürkére varázsolta az egész aszott arcot.

Ez a „mielőtt meghalsz“ tapintatlanság és kíméletlenség volt a beteg emberrel szemben és így az öreg Per visszaútasította a papot, bár szívesen látta volna -197- már. Tény azonban, hogy az öreg Pert legkonokabbá és legmakacsabbá a felesége tudta tenni, annak megvolt már arra a saját, külön módszere, hogy dühbe hozza a férjét és mégis úgy tegyen, mintha egyáltalán nem történt volna semmi. Másrészt igaz, hogy az ember hálával tartozott volna neki, amiért időnként mégis megnézte, hogy mit csinál és rögtön letörülte az orrát, ha sírt, mert bizony már olyan volt, mint a kis gyerek, maga semmit se tudott véghez vinni a kezével, csak akkor, ha már egészen kikelt magából. Csakugyan, az öreg Pernek inkább méltányolnia kellett volna, hogy az asszony egyáltalán bemerészkedik hozzá, mert ez már nem volt egészen veszélytelen dolog. Azért ostoba tehénnek nevezni egy asszonyt, mégis csak túlságos gorombaság volt ebben a pillanatban.

Tulajdonképen még sok volt benne az élet és ezért érezte méltatlanságnak, hogy meg kell halnia s igyekezett tőle telhetőleg kitólni a szörnyű pillanatot. Groteszk arccal feküdt az ágyon, olyan csúnya volt, mint a történelemelőtti idők ősembere, egészen összelapult, mintha most jött volna ki egy nagy tojásból és csak feküdt, feküdt az ágyán és gondolkozott rajta, hogy nem kelhetne-e föl? Mióta dr. Muus utoljára meglátogatta, az öreg Pert gyakran foglalkoztatta az a gondolat, hogy csakugyan árt-e neki a friss levegő. Mindinkább visszafejlődött az állati állapothoz, már megtanulta, hogy élvezettel lehelje be a bűzt, most azonban azt akarta, hogy nyissák ki az ajtót és hagyják is úgy -198- egy darabig. Hihetelen fáradtsággal sikerült is neki a botjával kilökni az ajtót. Egy órahosszat szívta be a friss levegőt, de nem kapott tőle mégsem erőre.

Mi volna, ha még tovább menne a levegőzésben? Valóságos levegőínyenc lett, az élvezőképessége ilyen különös formákat talált ki: most már léghuzatot akart teremteni a szobában és az ablakot, sőt még a kályha ajtaját is ki akarta nyitni. Fölállt, de természetesen azonnal visszarogyott.

Persze, persze, gondolta magában, vigyázatlan dolog, ha az ember két lábra akar állni, mikor az egyik lába halott.

Nagynehezen sikerül neki ismét elfoglalnia az ágyát, leül a szélére és hol az egyik, hol a másik oldalán igyekszik tovább erőlködni, olyan volt, mintha egy kő akarna önmagától elindúlni. Mikor szerencsésen visszafeküdt az ágyba, a béna tagjait szinte vonszolja maga után és azok most szörnyű összevisszaságban fekszenek, anélkül, hogy megtalálnák a természetes helyzetüket.

Most itt volna az ideje, hogy az öreg Per adja be a derekát, de szó se róla, egy tapodtat se hátrál, csak lassan vonul vissza és a halál minden talpalatnyi tért csak küzdelemmel hódíthat meg benne. Figyelmesen és konokul tanulmányozza, hogyan kellene önmagát mozgásra birnia, valaminek történnie kell. Végre is nem fekhetik így mozdulatlanul, ebbe nem nyugodhatik bele. Harcba száll ő a lehetetlenséggel, még a felsőbb hatalmakkal is, ha kell, bizony. Túlfeszíti az erejét, agyában birkózik a halállal, le akarja gyűrni, fölébe akar kerekedni, küzködik, élő kezével megragadja a holt kezét, megrázza és kiabál vele, hogy majd móresre -199- tanítja! Megfogja a béna lábát, felemeli és kilöki az ágyból. De a halál meg fárasztó játszótárs, elgyöngíti az embert, az öreg Per nem bírja már a tusakodást, küzdeni, újra össze kell szednie a tagjait.

Hol voltatok? kérdi a lábától meg a kezétől és jajveszékel. De mielőtt megbocsátaná végtagjainak a távollétüket, a fogát csikorgatja és úgy követeli, hogy éledjenek fel. Akkor majd visszafogadja őket, mondja nekik.

A minap elutasította a papot, pusztán azért, mert az asszony mindig fölkeltette a makacsságát. Mikor azonban meghallotta, hogy Lassen megérkezett, Lars Manuelsennek és Katónak a Lars fia, – eszébejutott, hogy tőle kér segítséget. Jó tréfa volt ez, mégis kapott lelkészt, anélkül, hogy a felesége ajánlotta papot hívatta volna el. Ezzel még ugratja is a feleségét, az ostoba tehenet! És mikor Lassen megérkezett, az öreg Per egy darabig barátságosan és alázatosan viselkedett, és azt mondta, hogy fel akarja venni az utolsó kenetet. A pap hasonló szívélyességgel beszélt, sőt, hogy tökéletesen megértesse magát ezzel a szenvedő lélekkel, paraszti nyelven szólt hozzá és ebben tőle telhetőleg igyekezett jól kifejezni magát. Nagyszerűen ment a dolog, Per felélénkült, barátságosan nevetett, azt mondta: mulatságos dolog ilyen kómikus szavakat hallani, de különben komolynak kell lenniök, mert hiszen ő a halálra készül és fel akarja venni az utolsó kenetet.

Az utolsó kenet, – ez a gondolat megrögződött benne, bizonyosan attól várt javulást. Hiszen a bor, meg a kenyér csodatáplálék, attól talán jobban lesz. -200- Mikor pedig meghallotta, hogy a pap ezuttal nem adhat se bort, se kenyeret, mert hiszen csak kutatóúton van Finmarken felé, az öreg Per nagyon csalódott.

De majd beszélek neked és előkészítelek az utolsó vacsorára, mondta Lassen, és akkor majd a helybeli tiszteletes úr megteríti számodra az Úr asztalát.

Könnyű volt belátni, hogy ez nem tetszik az öreg Pernek, mert hiszen akkor mégis a felesége akarata teljesedik. Lassen lelkésznek pedig nem lehetett ellenére, ha őneki adnak elsőbbséget és azért minden tehetségével gondozásába kellett vennie ezt a veszendő lelket.

Nem, olvastam valamicskét a zsoltáros könyvből. Nem akartam, hogy a többiek észrevegyék, de mindig itt tartom a könyvet a párnám alatt. És különben is gyakran gondoltam az Istenre, de azért nem imádkozom.

Boltos Per eszerint nem tudta, hogy elég óvatosan kezelte-e az Istent. Bánt ő ablaküveggel, ivópohárral, kávéstányérral, mikor eladta őket, de Isten talán még törékenyebb…

Ha most itt volnának a kristianiai könyveim, kölcsönöznék egyet és az megtanítana az imádkozásra, mondta Lassen lelkész.

Ó, ezerszámra vannak könyveim, hatalmas könyvtár, a padlótól a menyezetig. Igen, akkor kölcsönözhetnék egyet neked is. -201-

Az öreg Per tovább folytatta a számadást: elsorolta ami kevés jót tett már az életében: meg akarta hiúsítani a tánctermet és megtölteni gyufával. Ez lehűtötte volna a hús forró vágyát.

Kedves jó Perem, ez csak egy ötlet, mint mondani szokás, egy naiv jogcím. Nem nevezhetem se jónak, se rossznak.

És a boltos Pernek most eszébe jutottak a hattyúk, milyen vadul kiáltoztak és mennyire megrémítették őt, szörnyű madarak, de ő még sem átkozta el őket.

A lelkész gondolkodott egy darabig, hogy ne tartsa-e fenn állandó használatra a beteg rémületét, de aztán szakított ezzel a gondolattal.

A hattyúk, Isten szépséges fehér teremtményei! mondta. Róluk írta Brorson a gyönyörű hattyú-dalait.

Gyakorlati eredménye azonban nem lett a látogatásnak, semmi gyónás, semmi beismerés, semmi bűnbánat. Furcsa dolog: a haldokló erényének tudja be, hogy nem káromolta a hattyúkat! Lassen lelkész a ruhájára nézett és azt mondta:

Ugy látom, hogy most nem tudlak eléggé előkészíteni az úrvacsorára. Nem vagy olyan lelkiállapotban. Először töredelmesen meg kell bánnod a te nagy bűneidet. -202-

Elszomorítasz engem és aggodalmat keltesz a lelkemben, mondta a lelkész. Őszintén aggódom miattad. Mit képzelsz, hová kerülsz, ha most meghalsz? És tudod-e mit fogsz ott tenni?

De most itt feküdt az ágyában, és nyilván nem volt kész terve, hogyan viselkedjék az ilyen válságos helyezetben.

No, látod, mondta Lassen. Kishitű vagy még, ingadozol, tehetetlen vagy és azzal se jöttél még tisztába, hogy milyen nagy a te bűnöd.

Hogy az ő lelkét mi nyomja? Erről mindeddig hallgatott: egészséges akart lenni, hogy felkelhessen az ágyból és visszavehesse Theodortól a boltot. Egyebet nem akart. De a bolt az övé.

Én azt reméltem, hogy könyörületes lesz hozzám és feladja nekem az utolsó kenetet. Múlnak az évek és engem elgyötör a kín itt az ágyamban, mindig rosszabbúl vagyok, a kezem, lábam egyre jobban fáj és az Isten kemény kézzel bűntet, inkább akar egészen az ebek harmincadjára juttatni, minthogy visszaadja az egészségemet.

Megállj, Per! Istent ne káromold! Az Úr nem bűntet téged jobban, mint amennyire vétkeztél, ezt biztosan tudhatod.

Nana, mondta az öreg Per, de maga nem tudja, hogy itt mi minden történt, tette hozzá. Nincs hová -203- hajtanom a fejem, a saját házamban elvitték a tetőt a fejem felől, Theodor cselekedte ezt velem. Nagyszerűen kieszelte, hogy az apját, meg az öreg anyját kitezi az uccára, mondhatnám, és én nem gyógyúlhatok meg és nem kelhetek fel, hogy a kezembe vegyek és rendbehozzak megint mindent.

Pernek egyszerre megeredt a szava – no lám! – és a tekintete is visszanyerte a régi szilárdságát:

Nem tehetné meg azt, hogy lemegy a boltba és kikergeti onnan Theodort? kérdezte.

Nem, ez a világi hatóságok dolga. Nem, nem, ne is beszélj velem ilyesmiről, utasította el a kérést Lassen lelkész.

Ezt csak az ő érdekében mondom, mert ő az én fiam és gyermekem. És ha ön a gallérjánál fogva kidobná őt az üzletből, akkor talán észretérne az a felfuvalkodott pénzeszsák.

A lelkész nem szólt egy szót sem. Hirtelen eszébe ötlött az egész jelenet jellegzetessége, ezer éles apró vonásban villant lelke elé a falusi paraszt, meg a boltos Per, meg a fajtája, amelyhez tartozott. Ezért… ezért küldött tehát érte egy haldokló! Lassen csak hallgatott. Rövid néhány esztendővel ezelőtt még maga se gondolkodott volna másként, mint a boltos Per, de ő belőle hála Istennek már más ember lett.

És nem elégedett meg azzal, hogy bennünket, az öreg szüleit, nyomorba és nélkülözésbe kerget, nem, a hugai részét is magához ragadja és kiforgatja őket mindenükből, hangzottak tovább az öreg Per sirámai. Most az italmérési jogot is visszaadta a városi hatóságnak, és minden tönkremegy a kezén és az anyja egy ostoba tehén és nem néz a parafin után és nem törődik a szirupos -204- hordóval a pincében. Kihez forduljak? Theodor az enyémnek tőszomszédjában egy új boltot nyitott és most még a választófalat is keresztülfűrészelte, egyetlen nagy üzlet az egész. Nekem kellene csak ott lennem!

Hát Rasch ügyvéd nem tud ezen segíteni? Én nem avatkozhatom bele, mondta Lassen lelkész és felkelt a helyéről.

Csodálatos volt ez a heves rosszindulat, a bosszú szenvedélyes vágya ennek a béna embernek a lelkében, és Lassen boldog volt, hogy kiemelkedett a bűnnek és vadságnak ebből a társadalmi osztályából.

Boltos Per utánalesett, amint kiment az ajtón. Ó, ha ez régebben történt volna, mikor még használni tudta a karjait. Most azonban legyőzötten feküdt a porondon.

Most már mindent értek, mondta neki. Maga beszélt Theodorral, és nekem most nem szabad felvennem az utolsó kenetet, hogy fel ne épűlhessek.

Én nem beszéltem Theodorral, felelte Lassen lelkész. Szállj magadba, Per, ezt tanácsolom neked, mint a lelked gondozója. Mit gondoltál ki már megint? Azt akarod, hogy a jelenlegi lelkiállapodban feloldozzalak téged a bűntől? Azt nem teszem.

És úgy érezte, hogy nem elég éles már a foga, – nem haraphat vele a Lassen combjába…

Mikor Lassen lelkész visszatért a szállodába, elmondta, hogy a beteglátogatás nem volt különösképpen kellemes a számára. Pedig nagy pillanat lehetett volna igaz megtérés és bűnbánat után, a béna ember enyhülést -205- érzett volna, a lelkében pedig templomi nyugalom és csend költöznék, sajnos azonban…

És vasárnap Lassen lelkész a templomban prédikált, az Olaf-rend ott fityegett a mellén. A hívők zsufolásig megtöltötték a templomot, és a prédikáció csodálatos hatást váltott ki. Bár nagy tudós volt és ismert minden szellemi irányzatot, ám ezzel ő nem hivalkodott: az egyház Jézus menyasszonya és ő annak egyszerű szolgája csupán, azért mondta hát szószerint:

Amit hallotok, barátaim, az csak az én szavam csengése: de gondoljatok Isten hangjára, amint szólva-szólt a csipkebokorból!

Egyébként elég népies volt az előadása, helyenként egy kis tájszólással keverte, de nagyrésze tisztán érthető volt. Az egész parókia népe megjelent a templomban, csak éppen a pap hiányzott. Rasch ügyvéd is a hívők sorában ült.

Lassen lelkész szerette az aranymondásokat és a tantételeket, akár maga fogalmazta őket, akár pedig valami családi lapból olvasta. Hat ilyen aranymondása a következőképpen hangzott:

Nem lesz azzal gyöngébb az ember, ha másokra támaszkodik, ugyanannyi az, mintha önmagára támaszkodnék, csak éppen bízni kell Istenben. Ha egy messzelátó lencséjében foltok vannak, akkor felhőket látunk a tiszta derüs égen is. Cselekedd a jót a jóért, és ne gondolj azzal, hogy mi következik belőle. A jóság szikla a tengerben, a jótékonyság egy vándorló homokpart. A kőszívet nem olvasztja meg semmi, de Isten malmai könnyen megőrlik. A tehetség önfegyelem nélkül olyan, mint a palota, ha nincsen teteje.

A prédikáció után Landmarck lelkészné a leányaival -206- eljött a szállodába, hogy köszönetet mondjon Lassen lelkésznek a predikációért. Ez a prédikáció élmény volt mindenki számára! Lassen a lelkész után kérdezősködött.

A lelkésznek most nagy az elfoglaltsága, felelte Landmarckné, de üdvözletét küldi.

Papának nagyon sok most a dolga, mondta az egyik Landmarck kisasszony, és udvariasan bókolt.

Most éppen egy cséplőgép tervrajzán dolgozik, mondta a húga, és ő is bókolt.

Mind a két fiatal hölgy megszemlélhette az Olaf-rendet, sőt még kezébe is vehette. A lelkészné és Lassen egy-kettőre megegyeztek abban, hogy egy kultúrember csak az ország déli részében élhet.

Ugy van, mondta Lassen, viszontlátásra Kristianiában. A hölgyek okvetlenül keressenek fel, nézzék meg a könyvtáramat és a régiségeimet…

Aztán elutazott Lassen lelkész, folytatta az útját észak felé, hogy a lästadianismust a helyszínén tanulmányozza. Bizonyára szívbéli örömmel hagyta maga mögött szülőhazáját, ezt a kis Segelfoss várost, hiába, éreznie kellett, hogy nem való olyan emberek közé, mint Lars Manuelsen, Julius Larsen és a boltos Per, el is határozta, hogy többé vissza nem tér.

Julius természetesen egy őrét se látott a bátyjától és nem is csinált titkot belőle, hogy nevezett bátyja két -207- könyvet is elvitt magával, ezek ott voltak a szállodában és ő csak néhány koronáért lett volna hajlandó megválni tőlük.

Én nem akarom megvádolni, mondta Julius, de nem becsülöm őt semmire, nem, egy csöppet sem!

No lám, Julius nem tudta megérteni a bátyját, pedig az híres volt és nagy férfiú, és úgylátszik, Daverdana sem volt különb nála.

Úgy, Lars tehát nem is kérdezősködött utánam? A nevemet sem említette? No, szerencsés utat! mondta Daverdana.

Könnyen beszélt, mert már célhoz ért, megvolt az otthona, zsákokat varrt a malomnak, tehát maga is keresett, szép vörös volt a haja és tetszett a férfiaknak.

De aztán eljött egy nap, amikor senkise varrt többé zsákot a malomnak. Tovább már nem lehetett halasztani, egyszer végeszakadt ennek is.

Mariane kisasszony egyszer utólérte az apját, amint az úton sietett és azt mondta neki:

Igen, véletlenül, felelte az apja. A sagvikai Bertel és Ole Johan valami más munkát kaptak.

Gyémántbarlangnak készűl, mondja az apja s megint olyan titokzatos, mint már sokszor. De te, kedves -208- Mariane, menj most szépen haza és ne törődj a barlanggal.

Tudod, apám, mikor Felix meg én még kicsik voltunk, éppen ezen a helyen mindig ölbekaptál bennünket, mert itt nagyon puha a talaj és a karodon vittél, mondta a lány.

Igen, igen, és nekem úgy rémlik, hogy annak még nincs is olyan sok éve, de nemsokára már ti vihettek engemet a karotokon.

Martin béres jön az úton, már megint vadászni járt, és elejtett foglyokkal a vállán tért vissza az erdőből.

Ezeket a foglyokat Holmengraa úréknál kell leadnom, mondja és leveszi a kalapját.

És minthogy már régóta ismeri a malomtulajdonost, s tehát bátran beszélhet vele, Martin béres meg is kérdezi:

Ó, a hadnagy úr bizonyosan szökni hagyta volna, mert nagyon is csekélylelte volna a tolvajt.

Mariane mély gondolatokba merülten ballagott haza. Hiába ravaszkodott, nem tudta rábírni az apját, hogy megnyissa előtte a szívét, hasztalanul próbálkozott meg vele minden módon. Még azt sem érte el, hogy a kalapjára valami megjegyzést tegyen, egy szemrebbenéssel sem árulta el magát. Pedig nem volt ám az új és drága kalap, hanem régi, lehetett már két éves is, Mariane most alakította át. Cselfogás volt az egész, azt akarta, hogy az apja kifogásolja a kalapot, de nem tette! Ó, neki magának is máson járt most az esze, nem a kalapon.

Mikor hazaért, ott ült már az ura-i előljáró és az apja után érdeklődött.

Semmi, Mariane kisasszony, egyáltalán semmi. Csak szerettem volna vele néhány szót váltani, mivel történetesen épp erre vitt az utam.

És a következő napokban furcsa emberek mutatkoztak Segelfossban, városi urak, de nem kereskedelmi utazók. A szállodában vettek ki lakást, és Holmengraa úrnak oda kellett menni hozzájuk, hogy tárgyaljon velük. Rasch ügyvéd is ott ült köztük egész terjedelmében, hasonlóképpen az ura-i előljáró, de ő mindig szabadulni igyekezett közülök. Az urak zárt ajtók mögött tárgyaltak.

A malom még mindig állt és Holmengraa úr ezt állandóan azzal okolta meg, hogy más munkára használja a két munkavezetőt. És csakugyan: a sagvikai Bertel és Ole Johan valami titokzatos barlangot ástak, a barlang tűzálló volt, és egy különös szerkezet védte a beomlás és betörés ellen. Belűlről pedig vastagon kifalazták. -210-

Mit gondolsz, mit akar ebben tartani? kérdezi Ole Johan, mert nagyon kíváncsi természetű volt. Hiszen azt mondják, nincs is már rejtegetni valója.

Sagvikai Bertel a kenyéradó gazdája pártját fogja, mindig megvolt ez a tulajdonsága, úgylátszik már vele született, azért így válaszolt:

No, egy kicsit még mindig több megőriznivalója lesz, mint amennyiről lent az üzletben tudnak.

Azt beszélik, hogy néhány nagyságos úr érkezett délről, és azok mindent összeírnak, a legnagyobb darabtól a legkisebbig. Holmengraa úr egész tulajdonát, mondta Ole Johan.

Igen, az üzletben már sejtettek valamit, Theodornak nagyon finom orra volt, mindent kiszimatolt, és úgy érezte, hogy már nincs rá ok, hogy védje a Holmengraa-házat a gyanú ellen. Mariane kisasszony olyan szívtelen és kegyetlen volt vele, talán most majd leereszkedik hozzá, ha ő lesz a helyzet magaslatán.

Talán… De Theodor mégse volt egészen biztos a dolgában, Mariane egy nap úgy viselkedett, mint a másikon, díszes köpenyt viselt és hatalmas kalapot. És mit szólt vajjon a dolgok új fordulatához? Úgylátszik, már semmise lepte meg, talán sejtette az apja helyzetét, hiszen ravasz volt és okos, lehetséges, hogy elolvasta a leveleit és a táviratait is. És vajjon mért sürgette a nyáron is, hogy minél előbb összekerüljenek Willatz Holmsennel, ha nem azért, hogy megelőzze a bukást és a katasztrófát? -211-

Egy dolog azonban nagyon megzavarhatta Mariane kisasszonyt. Baardsent, a távirda főnökét, a napokban mentették fel hivatalától és éppen ezért most több ideje volt, hogy az utakon kószáljon. Ezzel a Baardsennel gyakran találkoztak útkörben, és a távirász mindannyiszor úgy köszöntötte a malomtulajdonost, mint egy királyt. Hát ennek mi a magyarázata? Hiszen ha volt, aki ismerte az apja helyzetét és a távíratait, és látta, amit Felix írt Mexikóból, az éppen Baardsen lehetett. Ez pedig mélyen és tisztelettudón köszöntötte a malomtulajdonost, pontosan úgy, mint azelőtt. Mégse ment volna tönkre az apám? töprengett Mariane. Vagy Baardsen a bukása után is méltónak találta a tiszteletére?

Akkor még nem is tudtam semmit, mondta az előljáró, kaptam egy táviratot, de nem tudtam az értelmét.

Mi tagadás többé: tönkrementek tökéletesen, a malomtulajdonos csődbe került, a játékos feltette az utolsó garasát és elvesztette azt is. Így járt tehát Holmengraa úr, aki egykoron eljött Segelfossba, hogy ott lelje meg a sorsát, ő és vele még sok más emberét. Az ismeretlen mélységből bukkant elő, király volt ő, és miatta olyan rejtély itt az élet, amilyen.

Nem jajgatott, a szavát se lehetett hallani. Azelőtt, ha valami vesztesége volt, vagy valami csapás érte, legalább leihatta magát, mint valami matróz, és káromkodhatott. Most azonban nagyobbnak mutatkozott, egy csodálatos pincét ásatott ki, azt akarta megtölteni -212- valamivel, és mosolygott és szeretereméltó volt, mintha megtehetné, hogy most lefekszik és négy napig egyfolytában alszik, aztán pedig gazdagon és nagyszerű viszonyok közt ébred fel újra. Csodálatos ember volt ez a Holmengraa! De Rasch ügyvéd bámulattal vette észre, hogy a malomtulajdonos mingyárt, mikor először találkozott az idegen városi urakkal, titokban lehúzta az ujjáról a titokzatos gyűrűjét, a szabadkőműves gyűrűt és a zsebébe dugta. Vajjon miért? Az egyik idegen úrnak az ujján is volt ilyen szabadkőműves gyűrű, de az nem húzta le. Talán nem akart dicsekedni a magas rangjával a malomtulajdonos, most, mikor megbukott? Vagy talán nem is volt szabadkőműves? Rasch ügyvéd kezdett lassan kételkedni benne.

Igen, Rasch ügyvédben sorra ébredtek a kétségek egy bizonyos Puerto Ricoból érkezett táviratot illetően is, amelyet egy bizonyos Félix adott fel egy bizonyos hajóeladás és egy hallatlanul nagy összeg ügyében. Nem puszta ámítás volt-e az egész? Ha a dolgok mélyét nézzük, egy ilyen származású és ennyire hiányos műveltségű úriembertől aligha lehetett jobbat várni, gondolta Rasch ügyvéd.

De hogyan következett be mindez? Hogy alakult így a Holmengraa úr sorsa? És mi okozta a bukását? Ezt csak ő maga tudhatta. A gazdagsága talán sohase volt különösképen nagy, de mindig értett hozzá, hogy hazatérjen és csillogtasson mindent, amit megszerzett. Ez volt a hiba a dologban és talán ez volt a jó is. És sikerült is tündökölnie, talán túlságosan is, ugyannyira, hogy a telkeire kölcsönt kellett fölvennie, és lassankint már a raktárhelyiségekre, a kikötőre, a házára, igen, egyik kölcsönt a másik után vette fel, elzálogosított -213- mindent és felhasznált erre a célra még gépeket, talán még szerszámokat is. Már jó néhány évvel ezelőtt is csődben volt, akkor azonban sikerült feltartóztatni a katasztrófát, ezt nagyszerűen csinálta, fölényesen, zseniálisan! Persze, ha erre az időre beszüntette volna az üzemet, akkor a hitelezők egy csapásra rárontottak volna, így talán megmentette volna a vagyona nagy részét, de mi lett volna akkor a mesével? Mindennap felügyelni egy malomra meg a munkásaira, – bizony nevetséges munka volt. És Holmengraa úr nem szerette a szabályos egyformaságot, a munka nem adott neki kielégülést, ha nem csilloghatott, akkor tehetetlennek érezte magát. Tehát csillogott.

Már az is furcsa volt, hogy ez az ember le tudott telepedni Segelfossban és itt töltött egyik évet a másik után minden cél és értelem nélkül, míg csak el nem következett reá az öregség. De miért is ne? Minden ember maga szabja ki a sorsát és valamennyire a másokét is.

A Cordillerákról jött ember, úgylátszik, látta, mi van módjában és mi nincs, szorosra fogta az ötletei gyeplőjét, és nem repült túlmagasan a föld fölött. Segelfoss községnek akkor is megvolt a jelentősége, amikor Holmengraa úr idejött: az uraság élt a birtokon akkor is, és neki valóságos ünnep volt gazdagnak mutatkozni a birtokos házaspár előtt. Holmengraa úr egyetlen velük kötött üzletét se bánta meg, egyetlen ajándékát se bánta meg. A hadnagy, meg a felesége, úriemberek, arisztokraták voltak. Mikor ők meghaltak, akkor szinte vége szakadt mindennek Holmengraa úr számára, odavolt a fődolog. A közönségesség, a tömeg előtt csillogni nem mese többé, ezt megteheti -214- Rasch ügyvéd a vörösszegélyű mellényében. De hát Holmengraa úrnak megvolt a malma, a malom őrölt, tovább kellett őrölnie, a malom lett az ő ura, romlásba őrölte, addig őrölt, amíg Holmengraa megöregedett, amíg meghajlott a háta s szeme vizenyős lett. Ez volt a sorsa. Aztán küzdenie kellett azért is, hogy megőrizze a pozicióját mint malomtulajdonos, cselfogásokat kellett alkalmazni, titokzatos gyűrűket, rejtelmes táviratokat, mindezt azért, hogy a malom meg ne álljon és az ő rabszolgasága meg ne szűnjék. Mert mit csinált azonkívül? Semmit. Sok apró botlása, hirtelen kicsapongásai – néha ivott és lányok után szaladgált, – mindez csak természetes erőinek bőségéből fakadt, a matróz: ember volt. Az üzlete, a mestersége csak az volt, hogy lisztet őröljön.

És milyen kimondhatatlanul finoman tudott ennek az embernek az agya dolgozni, célzásokban, szinte észrevétlenül. Kétezer juh számára való legelő, – olyan nagyszabású, hatalmas tervnek látszott ez és milyen hajszálfinom terv volt. Holmengraa úr babért akarta megvenni ezt a földterületet, mert úgyse kaphatta meg. Ennek volt egy kevés köze a kis Marianehoz és Willatz Holmsen megtudja úgyis, hogy Holmengraa úr két nagy spekulációja a Csendes Oceánon egyelőre meghiusult.

A malom állt, de a napok múltak. A sagvikai Bertel és Ole Johan ásták és kövezték a barlangot. Táviratozni kellett az ujságoknak, mindenki hangosan beszélt a dologról, a külvilág mindent tudott. Mariane kisasszony még a multkori postával ujabb izzóhangú levelet kapott Anton Coldevintől, ma pedig távirat jött tőle, amelyben közölte, hogy tévesen diszponált -215- az „Aranyhal“-lal, megbukott, és ezért nem tarthatja fenn többé tisztelettudó ajánlatát! A praktikus ember visszahúzódott és ez ellen mit se lehetett enni. Mariane indián szemén mosolyféle suhant át, mikor ezt olvasta. Ellenben nem mosolygott a boltos Theodor levelén. Kissé fölényes volt ez a levél, de naiv és minden rosszindulat nélkül való.

Aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Vezércikket hozott Holmengraa úr bukásáról, határozott és „legjobb forrásokból“ származó nyilatkozatok alapján.

„Már régen láttuk az eljövetelét, de nem akartuk elárulni“, írta a lap. „A nemezis végre utolért egy üzletet, amelynek nem volt szilárd alapja és amelyet csak a lisztárak folytonos emelésével lehetett fentartani!

A cikk nagyon hosszú volt, a műveltség és a stílus mesterműve, mindenki tudta, hogy Segelfossban csak egy ember tud így bánni a szóval.

„Borzongással gondolunk arra, hogy a munkások -216- télvíz idején kenyér nélkül maradnak“, írta az illető, „és nem tudunk letenni arról a reményről, hogy továbbra is működésben tartják a malmot, még ha az egyelőre veszteséggel járna is. Tudomásunk van róla, hogy bizonyos oldalról, ahol szem előtt tartják Segelfoss városának jólétét, a malom igazi tulajdonosaihoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a malomüzemet továbbra is tartsák fenn, és ha az urak ezt a szükségességet nem akarják belátni, akkor majd meg lehet rá találni a módot, hogy rákényszerítsék őket. A munkások sokan vannak és a követelésük jogos.“

A lap egy másik cikkét bizonyára Kopperud, a lap szerkesztője s szedője írta, azon nem látszott meg semmi műveltség, de az is Segelfoss és környéke szája íze szerint való volt.

„Mi célja van mindennek?“ írta. „Azon magatartás után, amit Holmengraa malomtulajdonos a jubileuma alkalmával tanúsított, a munkások most hosszú éveken át robotoltak egy újabb jubileum felé és ez most el fog maradni. Akkor a malomtulajdonos ötezer koronát adományozott, most pedig, mikor ismét küszöbön áll a jubileuma, nyugodtan csődöt mond. E mögött szándékosság rejtőzik, és ha itt valakit megcsalnak, hát bizonyosan a munkásságot fogják ismét megcsalni. Ezt jegyezzétek meg, rabszolgák!“

És a bérrabszolgák megjegyezték ezt, sőt még többet is. Most már szabad volt a kezük, szabad volt a nyelvük, általában élvezhették a szabadságot. Mind megtámadhatták a királyt, a Segelfossi Ujság egyetlen szóval se kelt a védelmére, a munkások őt is elátkozták, mint sok mást. Miért is jött ide tulajdonképen? Állítólag gyógyulás céljából, fenyőlevegőt -217- szívni. Mintha bizony Mexikóban nem akadna fenyves! Vagy mintha az egész világon csak Segelfossban lehetne fenyőerdőt találni! Hát mit akart itt valójában? Ameddig a proletár hatalmas étvágya kielégült, addig jó volt minden, a malomtulajdonos tudott lisztet adni az embereknek, lehetőleg buzalisztet, olcsón, sőt csaknem ingyen. Akkor kezdődött az elégedetlenség, mikor fizetséget kért érte és amikor munkát követelt a bérért. Hogy a kalandorsága, a mértéktelensége korrumpálta a községet, azért nem hibáztatták, az emberek torka tátongott, egyre többet és többet kiván. A király készpénzt adott, a pénznek kisebb lett az értéke, pénzdarabok csörögtek a zsebekben, a király bőkezűen adta, a nagyszerű király! De a fogalmak megzavarodtak, más szellem költözött a házakba, a királlyal együtt ideköltözött fölösleg is, azt pedig a közönséges ember nem bírta ésszel, se jellemmel.

Most egyszerre megszűnt mindez. Mit jelentsen ez? Hát már nem lehet többé konzervet, óraláncot és szivart vásárolni? Egyre lehetetlenebbé válik a munkás élete, a tőkések elprédálják a tőkéjüket és a munkás kenyér nélkül marad. „Borzongással gondolunk a télre!“ Sokan keservesen panaszkodtak. Ők lovakat szereztek, hogy fuvarozzanak a malom számára, most egyszerre semmi szükség a lovaikra.

Már elszoktak a komolyabb munkától, irtóztak attól, hogy ismét előlről kezdjék, inkább elcsavarogtak, összegyűltek Theodor söntésasztalánál és buzgón vitatták Rasch ügyvéd választási reménységeit, valamint a nyelvjárás dolgát, mert most Norvégiában ez volt a legfontosabb kérdés. -218-

Theodor megvett és eladott mindent, a lovak az ő birtokába kerültek, egyiket ide, másikat oda küldte a gőzhajókon. Theodor volt az az ember, aki most közbeléphetett, és mindenki segíthetett valamennyiükön. A bolt tette, hogy az emberek még sem éheztek. Hiszen egy ló árából sokáig lehet enni. Ujév felé pedig eljött a lofotoni halászat, nyáron meg csak majd ellesznek valahogy. De Holmengraa urat vigye el az ördög!

De nem ám, mégis csak Holmengraa úr csinált várost Segelfossból, nem pedig te, vagy az ügyvéd.

Lám, a boltos Theodor az utóbbi napokban megváltoztatta a nézetét és átpártolt az ellenséghez. Azt mondta, hogy levelet kapott Holmengraa kisasszonytól és annak alapján most már mindent más megvilágításban lát. Ó, ez a levél! Ez a két sora: Kedves Theodor… Híve Mariane Holmengraa! Az ifjú Theodornak csak ennyire volt szüksége, hogy megváltozzék. A lányt úgyse kaphatja meg, arra az nagyon is előkelő, de nem utasított vissza többé, fölényesen, elégtételt kapott: a lány írt neki. Százszor is elolvasta a levelet, bezárkózott vele, megcsókolta, felhúzta előtte a gramofont, búcsúbeszédet mondott fölötte és könnyeket ontott. Ilyen volt az ifjú Theodor, nem is volt rossz ember, inkább jóindulatú. Persze, kérkedett a levelével, hiszen ostoba is lett volna; ha nem teszi. Mindenkinek -219- értésére adta, hogy Holmengraa úr bukásának körülményeit senki sem ismeri olyan jól, mint ő.

Nemsokára kész lesz a pincéje és abban sok drágaság meg kincs számára van hely.

Akkor aztán ne feledkezzék meg róla, hogy mivel tartozik Daverdanának a sok bántalomért, mondta Lars Manuelsen, mert hát elsősorban a család érdekeit tartotta szem előtt.

Lehetséges, hogy Holmengraa úr kincseket akart elásni? Az emberek kezdtek kételkedni benne. De hát ki tudott eligazodni ezen a királyon? Hiszen még itt volt, nem beszélt és nem panaszkodott. A malom állt ugyan, de a pince egyre tűzállóbb és biztosabb lett, és má-már készen is volt.

Az ura-i előljáró majdnem minden nap elment Holmengraa úr házába és úgy járt-kelt ott, mint a ház barátja. Talán ő volt a másik fél bizalmi embere is és ő leltározta az ingóságot. A jelenléte nagy jótétemény volt, Mariane kisasszony, meg ő, még a legnehezebb órákban is mindig évődtek egymással. Az öreg előljáró megszabadult minden adósságától, a pénztárával és az emberekkel szemben egyaránt, és mindenkinek ő volt a bizalmasa, most meg egyenesen Willatz Holmsentől kapott táviratot.

Táviratot kaptam ma, Willatz Holmsen hazajön, mondta az előljáró mintegy mellékesen.

De a lány már hozzászokott az ilyen fodulatokhoz, nyugodtan maradt a székén és tovább beszélt.

Ide hallgasson, előljáró úr, ha kiderül, hogy mi szegények vagyunk, akkor én már nem kellek senkinek. Vagy talán Lassen lelkész tart számot rám? Esetleg még a boltos Theodor is? De ha ő nem, akkor talán Lassen. Mit gondol?

Hiszen már jön ő, felelte gyorsan az előljáró, ifjú Willatz már útban van.

Úgy. Igen, már szállítják az erdőből a kidöntött fákat. Igazán kapott táviratot Willatztól?

Igen és azt feleltem neki, hogy már szorgalmasan dolgoznak az erdőben, – mondta az előljáró és mosolygott.

Lám, Willatz Holmsen valóban hallatott magáról! Expressz távirat volt, vörös cédula rajta: sürgős! De hát mi volt sürgős? Marianet feltartóztatni, ha esetleg el akarna utazni, megkérni, hogy utazzék azonnal délre, és fogadja el őt, úgy, amint van, bár az opera még nem készült el egészen.

Mariane kedves barátja, vizsgáld meg te a terepet, van-e reményem, ezt ne mutasd meg neki.

Hosszú, izgatott távirat volt, heves, esztelen és szerelmes. Nem lovagiasság és nagylelkűség vezeti, – csak mert volna ilyet sejttetni a lánnyal! – az attól való rettegés, hogy a lány eltűnhetik, és soha többé eléje nem kerül.

„Éppen északra utazom, nem azért, hogy elébe menjek, hanem mert az itteni két szobámat kitakarítják a visszatérésemig. Választ Trondhjembe.“

Egy ilyen táviratot nem is lett volna szabad megmutatnia, felelte a lány és biborvörös lett. Csak nevessen, de én meg fogom mondani neki.

A lány azonban szélsebesen a tükör előtt termett, két kezével lesímította a haját, hogy jól fessen.

Hogy találkozom-e vele? Mutassa csak azt a táviratot? Nincs benne, hogy Trondhjemben akar velem találkozni?

Az ajtóban mégegyszer megfordult és újra megkérdezte az előljárót, hogy csakugyan kapott-e ilyen táviratot.

Egyébként – bármilyen zavart és jókedvű volt is Mariane kisasszony és bármilyen szívesen utazott volna is el rögtön, a postahajó csak két nap múlva érkezett meg. Ez idő alatt a lány több táviratot küldött és kapott és a ruháit meg egyéb holmijait böröndbe csomagolta. Az apja segített neki. Holmengraa úr hallgatag volt és boldog, bizonyosan amiatt való elégedettségében, -222- hogy a gyémánt-barlang nemsokára elkészül és használatba is veheti.

Egyszerre csak nagy hajó érkezett a kikötőbe. Holmengraa úr lengette a lobogót, a hajó egyenesen a hajóhídnál kötött ki, tehát Holmengraa úrhoz jött. Most aztán igazán nem tudtak eligazolni az emberek: megint gabonaszállító hajó? Hát mégse bukott meg Holmengraa úr? Holmengraa úr csak bólintott és azt mondta, már régen várja ezt a hajót, és most eljött. Akkor valami csoda történhetett. Egy hajó nem hozhatott gabonát egy csődbejutott embernek. Meg nem is lehetett rárakni egy tűzálló pincét sem.

Holmengraa úr és a lánya felmentek a hajóra és sokáig ott maradtak. Amíg a hajón voltak a vendégek, a gőzöst ünnepélyesen fellobogózták, mikor pedig ismét partraszálltak, velük ment a kapitány is. Magas termetü ember volt, sárga arcbőrű, nyilván idegen földről származott, karonfogta Marianet és idegen nyelven beszélt vele, amibe itt-ott belekeverte a segelfossi dialektus egy-két szavát is. Ezen aztán nevetett mindenki. Mariane és Holmengraa úr Felixnek szólították a kapitányt.

Tehát az ifjú Felix visszatért Segelfossba, látogatóba, egy-két órára, inkognitóban. Úgy van, megérkezett. Csodálkozott mindenen, hiszen egész várost látott maga előtt, az embereket elfelejtette és csak a nevekre emlékezett.

Julius? kérdezte. Gotfred? kérdezte. Willatz. Pauline, boltos Per? Kié az a nagy üzlet? Theodoré? Nem emlékszem rá.

Aztán Holmengraa úr is csomagolni kezdett, és a böröndjeit meg ládáit a sagvikai Bertellel és Ole Johannal -223- felküldte a hajóra. Mariane kisasszony Frondhjemben akart találkozni a vőlegényével és az apja elkísérte.

Persze, hogy visszajön. Hiszen nem mondták, hogy mi legyen a pincével, mondta Bertel.

A két ember böröndöket és ládákat cipelt és ahányszor feljutnak a hajóra, Ole Johan mindenfelé kérdezősködik, de a legénységtől csak érthetetlen szavak áradatát kapja válaszul. A kapitány maga kint van a szárazföldön Holmengraa úrnál vagy pedig a környéken sétál és nézelődik. Az emberek itt-ott találkoznak vele. Beszél hozzájuk, nevet, egy-két segelfossi szót mond, egyébként azonban tohuvabohu a beszéde. Ez bizonyosan ősnorvég. Megkérdezték Kopperud szerkesztőt, ő is azt mondta, hogy ez bizonyára ősnorvég.

Amióta Lassan lelkész Segelfossban járt, az ősnorvég mozgalom nagyot lendült, hiszen sokat nyomott a latban, hogy egy híres és tudós lelkész állást foglalt az ősnorvég nyelv mellett, sőt Isten igéjét is ősnorvég nyelven hirdette. Holmengraa úrnak valamennyi munkása kenyér nélkül volt ugyan, de ősnorvég nyelven beszéltek, sőt bámulatba ejtették egymást a haladásukkal és ime, itt jön egy nagy hajóskapitány messze idegenből, és ősnorvég nyelven beszél! A kapitány elment a boltba is, körülnézett ott és vásárolt egyetmást és szakadatlanul ezen az érthetetlen nyelven beszélt. Tévedni nem lehetett. Mindenkinek tetszett, amit mondott, hiszen ez volt az anyanyelvük, szívbéli -224- üzenet az ősnorvég időkből. A munkátlanok bólogattak a kapitány felé és igyekeztek utánozni. Rövid idő alatt sok mindenre megtanította volna őket. Csak az a kár, hogy olyan hamar elutazott.

Másnap kora hajnalban Holmengraa úr meg a lánya a kapitánnyal együtt hajóra szálltak. Ennek hamar híre járt, és a kenyerüket vesztett munkások ezt gondolták magukban:

A kikötőben nyüzsögtek az emberek, Irgensné a hajóig kísérte gazdáit, ott állt és sírt, bár egész halom pénzt kapott és gondoskodás történt róla. Nyilván azért sírt, mert jó gazdát veszített el. A kikötő-mester, meg a segédje, ünneplőruhában mentek oda, de tisztelettudóan a háttérbe húzódtak. A sagvikai Bertel és Ole Johan a megszokott módon üdvözölték a malomtulajdonost és Bertel megkérdezte:

A pincével? No, most, hogy itt van a hajó, már nincs szükségem többé a pincére.

Vastag borítékot adott Bertelnek és ugyanolyat adott Johannak is, aztán azt mondta, hogy ne nyissák ki addig, amíg ő el nem utazott. És megköszönte nekik, hogy hűségesen szolgálták.

Ha a lányom a birtok úrnője lesz, akkor talán visszajövök látogatóba, felelte Holmengraa úr.

Ennek a válasznak a híre hamar elterjedt Segelfossban: Holmengraa úr nem szökik meg, hiszen itt -225- marad a lánya és ő maga is visszajön. Erre a vígasztalan munkások ujjongani kezdtek, nem füttyentettek az ujjaik között, nem követtek el semmiféle merényletet, sőt még segédkeztek is a hajó elindításánál, és fájdalommal néztek a volt gazdájukra.

Ott állt a hajón. Sohase volt szigorú, harcos munkaadó! Szerencsés útat! Mégis csak derék emberek voltak. De nehogy eszébe jusson ezer koronát kiküldeni a partra, hogy szétosszák köztük, egyszerre keveselték volna és morognának, amiért nem kétezret küldött, mert hiszen az ő verejtékük szerezte neki ezt a sok pénzt. Megvolt a proletár természetük, az ő örök éhségük nem olyan volt, mint az állaté, a torkuk mindig tátongott, mindig többet és többet kívánt.

A boltos Theodor is hallotta Holmengraa úr válaszát és szúrást érzett a szíve táján. A birtok úrnője… Ó, hiszen nem újság, nem meglepetés ez! Hiába van az embernek cége, hiába nagy valaki a szakmájában, a végzet mégis erősebb. Ott áll most Mariane és: Isten vele, sok szerencsét, igen, ezt kívánom önnek!

Ole Johan, aki egy darabig eltűnt, hirtelen, mint a megvadult ló rohant bele a tömegbe. A kíváncsi ember nem állhatta meg, hogy el ne rejtőzzék és fel ne bontsa a borítékot. Odatotyog a sagvikai Bertelhez és azt mondja:

Nem írás van benne, ahogyan te gondolod, hanem pénz. Bontsd fel a borítékodat és meglátod te is.

Baardsen közeledik, nagy lassúsággal, vékony ruhában, a lehetetlen Baardsen… Nem vezetője többé a táviróállomásnak, hanem segédtávirásza a kis Gottfred -226- keze alatt. De éppen olyan termetes és éppen úgy ringatja a vállát, mint azelőtt, megbánás nélkül, keserűség nélkül. Köszön a fedélzeten álló uraságoknak. A kalapját karhosszúságnyira leemeli, senki se tud úgy köszönni egy ócska kalappal, mint ez a Baardsen. És az uraság éppenolyan mélyen viszonozta a köszönést, Holmengraa úr megköszöni a távirásznak a sok munkát, amivel őt szolgálta. Baardsen mégegyszer mélyen megemeli a kalapját és visszahúzódik.

Erre Holmengraa úr megszólítja Theodort. Buzdítja a fiatal kereskedőt, hogy legyen továbbra is szorgalmas és azt mondja neki:

Mariane is feléje bólint. Ebben a pillanatban elsiklik a hajó a hajóhídtól, és egyszerre meghatottság fogja el Theodort. A hatalmas hajó egyre nagyobb távolságot mér maga és a szárazföld közé, ez volt Mariane utolsó üdvözlete. Egész életre szóló búcsú volt ez, Theodor nem tudta miért, de valahogy elállt a lélekzete.

Theodor egy csapásra ismét a maga világában van, nem látja többé a hajót, nem ézi a megmagyarázhatatlan meghatottságot, hazasiet és fölkeresi az anyját.

Bizony, meghalt az apád, mondja az asszony és -227- zokog. Ma reggel már olyan rosszul volt, hogy egyetlen szót se tudott mondani. Rosszul vagy, Per? kérdeztem, de nem felelt. És most halott.

Tulajdonképen nem is várta ezt a hirtelen halálesetet, de hiszen nem is jött az olyan korán, Isten végre megkönyörült az édesapján. Több gondolat száguldott át Theodor agyán, a koporsó, a temetés, a sírkereszt. Bement a boltba és kiválasztott egy gyászfátyolt a kalapjára. Ne tegyen gyászszallagot a karjára is? De melyik karjára? Ki tudja ezt megmondani neki? Talán mind a kettőre? Kopperud szerkesztő bizonyosan tudta, hogy mi a helyes ilyenkor, de Theodor nem volt vele jóban, sőt éppen ellenkezőleg. Vagy talán a fényképész tudta? Theodor oda küldte a boltosinast, hogy kérdezze meg. De a fényképész se tudott felvilágosítást adni. Theodor pedáns volt az ilyen dolgokban és nem akart hibát elkövetni. Persze, Baardsen tudta. És ne használjon-e fekete szegélyű levélpapírt, mint ahogy más városokban szokás?

Személyesen kereste fel Baardsent és mikor visszatért, félárbócra eresztette a lobogót.

Ne lengessem a lobogót a színházon is? kérdezte, aztán kiadta a parancsot, hogy a színházon is eresszék félárbócra a lobogót. Ezzel elvégezte a legelső és legfontosabb teendőket. Theodor a gyászban, a családi gyászban is szorgalmas volt. Elintézett mindent, bejelentette a halálesetet a sekrestyésnél, a papnál és az előljárónál, megrendelte a sírt és intézkedett a péknél, hogy süssön kalácsot. De hát miért lett olyan friss és eleven? Illő titokban tartotta a dolgot, de hát tulajdonképen sokat nyert ő az apja halálán, ez is olyan eset -228- volt, amikor megkapta az árát, anélkül, hogy árut kellett volna szállítania érte.

A tömeg lassan elvonult a kikötőből, a nagy hajó Tóbiás királlyal és a leányával eltűnt, túl a szürke látóhatáron, az emberek mind a boltba özönlöttek, ott hallották új esemény hírét.

Hát elköltözött? Bizony, a jó Isten sokáig kínozta, mielőtt magához vette!

Lars Manuelsen sajnálkozott, hogy a boltos Per nem akkor halt meg, amikor Lassen tiszteletes Segelfossban tartózkodott. Ezt persze csak Per kedvéért gondolta, mert akkor gyönyörű búcsúztatót kaphatott volna az öreg.

A beszéd jobb is lehetett volna. Nagy volt miatta az elégedetlenség. Segelfoss úgy érezte, hogy más beszédet érdemelt az öreg Per. Landmarck lelkésznek itt végre komoly beszédre nyilt alkalma, de ő nem élt vele és egyébként se tudott prédikálni. Az egész közönség, aki csak ott volt, mind kiváncsian fülelt: vajjon felsorolja-e a pap a boltos Per bűneit, vagy elkerüli? De bizony elkerülte.

Landmarck lelkész kézműves volt, esztergályozott, ácsolt és kovácsolt, volt érzéke a forma, a vonal iránt, boltos Per pedig sohase követett el nagyszabású, jólformált bűnt, mást nem lehetett hallani róla, mint apró cselfogásokat, becsapásokat és kapzsiságot. No, boltos Per nem volt ilyen jelentéktelen ember, de hát Landmarck lelkész nem ismerte, ezt érezni lehetett a beszédjén, az egész holttest közömbös volt neki. Mindenki -229- csalódást érzett a beszéd miatt, Theodor pedig – éber volt, mint mindig – haragudott a papra, amiért olyan érzéktelen hangon beszélt, és meg se hívta a halotti torra.

Ha már felkérik a beszéd elmondására, akkor ne legyen kegyeletsértő elhúnyt személyekkel szemben, mondta Theodor. Hiszen nem mindennap szórhat homokot ilyen koporsóra, mondta.

Igaz, híre is járt annak a koporsónak, gyönyörű volt, Trondhjemből rendelték, rajta volt, hogy „Nyugodjál békében!“, aztán angyalok, két egymást fogó kéz, cirádák, persze minden csillogó ezüstből. Theodor egy darabig otthagyta a rakodóparton, hogy az emberek alaposan gyönyörködhessenek benne, mielőtt használatba kerül. A temetés napján nem volt ugyan ott egész Segelfoss, de Rasch ügyvéd mindenesetre elment a végtisztességre, bizonyosan tudta, hogy mivel tartozik egy elhúnyt kliensnek, és Theodor nagy gyászmenetet gyüjtött össze a temetőtől hazáig, ott volt a környékről minden vevője, a község lakosai is. Megjelent Lars Manuelsen is és most volt rajta először kabát, felöltő. Bizony, a külseje alaposan megváltozott a ruházatával és Sjura – nos, Sjura nem csörrent rá többé! Talán nem ismerte meg Lars Manuelt?

A halotti tor persze elsőrangú volt, meleg ételt nem szolgáltak föl, csak kávét és mindenféle kalácsot, vajaskenyeret, szardiniát, sört meg szőllőbort. Megint Juilus volt a vendéglátó a házigazda helyett és Nils varga segített neki a kiszolgálásban. Nagyszerű volt az a halotti tor! Már régen elmult, de néhány embernek meg volt az oka ráemlékezni, a többi között Juliusnak is. -230-

Juliust és Nils vargát ugyanis még aznap este hirtelen behívták Theodor irodájába. Ott bent volt már a Florina szolgáló, csak ő, meg Theodor voltak az irodában. Nagyon ünnepélyes színe volt a dolognak, egyikük se szólt egy szót se.

Florina nem sütötte le a szemét, sőt ellenkezőleg, dac és elhatározottság tükröződött az arcán. Már régóta szakított a gyapjúkendővel a szája körül, nem is lett volna már semmi értelme, lemondott a fogfájásról és a hányásról, a kendő csak terhére volt, azonkívül pedig az ügyvéd határozottan követelte, hogy vegye le. És most itt állt az irodában. Ki akarják hallgatni? Ám legyen. Rajta!

A mai posta megérkezett, mondta, mert alaposan le akarta tárgyalni az ügyet. Levelet kaptam az én Didriksen barátomtól. Emlékszel még rá Florina, a Didriksen & Hybrecht képviselőjére?

Most mondok neked valamit, felelte Theodor. Itt tartom a kezemben az én Didriksen barátom levelét. Te nem úgy viselkedtél vele, ahogy gentleman-ek közt illik, de én mégis úgy érzem, hogy a leghelyesebb, ha szépen járok el veled szemben és kifizetek neked egy jelentősebb összeget. Végtére is mindig jó vevőm voltál és személyesen semmi bajunk se volt egymással. -231-

No, hogy mennyit? Az mellékes. Én mindenesetre kerek összeget: ezer koronát fizetek ki neked.

Florina egész testében megvonaglik, ez felülmúlja a legvérmesebb várakozását is, és megkérdezi:

Nem a te dolgod, hogy mit tudok és mit nem. A magam felelősségére cselekszem. Ezer koronát kapsz nyugta ellenében. Julius és Nils, ti lesztek a tanúk.

Julius most kérdezősködni kezdett. Nem átallotta bárkinek a dolgába is beleütni az orrát, különösen, hogy itt csak a Florina szolgálóról van szó. De csak a legszükségesebb válaszokat kapta, mert Florina kurtán leintette:

Theodor aztán egy világosan érthető nyugtát tett az asztalra, volt rajta kelet és aláírás. A nyugta értelmében felhatalmazás alapján 1000, azaz ezer koronát kap nevezett Florina, melynek fejében a jövőben minden követeléséről lemond Didriksen úrral, a Didriksen & Hybrecht cég utazójával szemben.

Időközben azonban Florina egy kicsit megforgatta a fejében a dolgot és most már vonakodott aláírni a nyugtát. Az összeg kicsiny, tulajdonképen még egy ezrest kellene kapnia, mert annakidején ennyit követelt. És járt a szája, nem lehetett elállítani. Az ilyen utazó úr ne bánjon úgy egy szegény lánnyal, ahogy éppen eszébe jut.

Theodor követelésére aztán mégis aláírta a nyugtát, de nem minden morgás nélkül. Julius kezében vezetni kellett a tollat, mert éppen a nevét tudta a legrosszabbul leírni, mint mondta. Nils varga pedig ott -232- állt, mint egy csontváz és fölöslegesen nagyra írta alá a nevét.

Azt akarod, hogy azonnal fizessem ki az összeget, vagy pedig meghagyod nálam? kérdezte Theodor.

Florina azt gondolta magában, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok és mingyárt elkérte az összeget.

És minthogy Theodor éppen most kapta meg a szállított halrakományáért az egész évi összeget, könnyen kinyithatott egy tűzmentes szekrényt és kivehetett egy ezerkoronást valamelyik bankjegykötegből, a kötegen meg se látszott, hogy kivették azt a bankjegyet. A nézőknek még a lélegzetük is elállt, Nils varga pedig halkan és félkegyelműen nevetett magában.

És most boldog volt Theodor, úgy állt ott, mintha ősi kardjára támaszkodnék. A véletlen kényszerítette, hogy megmutassa a pénzét, nagyot csalódott volna, ha Florina elutasítja az ajánlatát. Most már nem is volt szüksége a Didriksen pénzére, bár egy kis idővel ezelőtt még nagyon jó segítség volt a számára. Ez volt, úgy látszik a sors rohanó útja, és mintha minden Theodor szája íze szerint igazodnék.

Persze, hogy levelet kapott az ifjú Didriksen úrtól. A könnyűvérű lovag már megint nagyon léhának látszott, alighanem valami lakomáról jött, mikor megírta: Az a lány, – ejnye, hogy is hívták csak, – az a segelfossi lány… no, az Isten áldja meg, de csakugyan pletykázott rólam Ráchelnek, bizonyosan emlékszik még Rachelre, a konzul leányára? Azért kérem, fizessen csak ki most egyezer koronát annak a segelfossi -233- lánynak, ez egy komisz teremtés, és Rachel felbontotta miatta az eljegyzésünket. Szóval, fizessen ki annyit, amennyit megengedhetőnek tart. A mester azt mondja, – hiszen tudja, a mester, – ő még változatlanul az én igen kedves barátom és egy hihetetlenül okos fickó, – szóval, a mester azt mondja, hogy csak a felét adjuk annak, amennyit kér, de én azt akarom, hogy kapja meg az ezret az a kis szörnyeteg, megérdemli, és én még többet is adnék neki, mindent, amim csak van. Rachel szakított velem, de a legkedvezőbb pillanatban, éppen akkor, amikor – eljegyeztem magam. El se gondolhatja, hogy milyen elragadó hölgy ez a jelenlegi, már évek óta szeretem, de csak most egyezett bele, valószínűleg azért, mert egy másikhoz akartam kötni a sorsomat. A neve? Hogy is hívják csak? – Hybrecht kisasszony, a cégtársunk lánya és tizennyolc esztendős. Megmutatom majd a fényképét, ha odajövök. Később aztán írt nekem Ráchel még egy levelet, de az nem másította meg az én szilárd elhatározásomat. Nagyon boldog vagyok és minthogy az a segelfossi kis boszorkány is közrejátszott a boldogságomban, nagyon kérem, fejezze ki az én nevemben is a köszönetét. Én Ráchelt elfelejteni nem fogom, de látom, hogy az csak pillanatnyi, futó, szerelmes hangulat volt, a sors igazi útmutatásával nem dacolhat senki. Hybrecht kisasszonynak Helene a neve, a szeme kék és tizennyolc esztendős. Kérem, adja át annak a lánynak a köszönetemet, ön pedig fogadja legmélyebb hálámat, amiért olyan szeretetreméltóan vállalkozott rá, hogy ezt a szerencsétlen ügyet rendbehozza. A viszontlátásra!

Theodor barátsága az ifjú Didriksennel kitünő hatással volt a fiatal kereskedőre. Kissé különc és könnyelmű -234- ember volt, de pompás, adakozó, szivélyes, – Theodor tehát lemondott arról, hogy akármelyik féltől is proviziót szedjen, és még ugyanazon a napon visszaküldte Florina nyugtáját a megmaradt pénzzel együtt. Apja temetésének a napja volt ez. Ugyanaz a nap, amikor Julius, a szállodás, végre belátta, hogy Florinából milyen értékes asszony lehetne és elhatározta, hogy közeledik is hozzá.

A nagy események után Segelfoss lassankint visszanyerte nyugalmi állapotát. Arról volt szó, hogy a malom tavasszal ismét megnyitja az üzemet, de egyelőre még csak tél volt, sok ember számára hideg és kegyetlen idő. A boltos Theodor ezekben a napokban több szeretetreméltóságot mutatott, mint akárki is remélhette, sugárzott belőle a meleg kedély, sokat fuvarozott Lofoten felé és így juttatta keresethez az embereket.

Holmengraa úr bukásának a hatását még sokáig lehetett érezni, és Theodor most már nem volt olyan rövidlátó, hogy gáncsolta volna a malomtulajdonost, most, hogy a malom beszüntette az üzemet, most látszott csak meg, hogy a pénz a városban szívódott fel, és Theodor egyelőre senkivel se csinálhatott üzletet. Egyáltalán nem volt kivel üzletet kötni. Úgylátszik, Holmengraa úr tartott mindent a kezében. A fényképész kínjában meghalt a kis padlásszobájában, Nils varga a boltos Per temetésén szerezte meg az utolsó kétkoronását, a Segelfossi Ujság pedig elvesztette az előfizetőit. Ekkor Theodor segített itt-ott, ahol lehetett, megmutatta, hogy nincs kőböl a szíve, de mindez nem sokat lendített a dolgokon, Segelfoss aludt, a közlekedés megszűnt, sőt már arról is beszéltek az -235- emberek, hogy a távirász-hivatalban egy emberrel kell beérni, ez is csak átmenet ahhoz, hogy majd véglegesen megszüntetik az itteni fiókot. Addig is, – Baardsenre semmiesetre sincs szükség.

Ami azonban Nils vargát illeti, ő már csak árnyéka volt önmagának, olyan, mint a kisértet, és most már a szinházak minden drámai készsége se tudta volna kirázni az apátiájából. Lyukas gyári cipőjében könnyedén és lesoványodottan járt föl-alá az utakon és hihetetlenül sovány volt. A szegény fickót ijesztővé és egyúttal komikussá tette a mézédes arca, aki látta, azt hitte, hogy állandóan tréfán jár az esze, de a tréfából valami borzalmas dolog sült ki mindig, szinte az őrülethez járt közel. Ma szertefoszlott az utolsó reménye is, ott volt Rasch ügyvédnél, még pedig ezúttal is az irodán ment keresztül, hogy Rasch ügyvédné észre ne vegye, az irodában pedig megkérdezte az ügyvédet, hogy nem tart-e bazárt a segelfossi jótékonysági egyesület. Az volt a válasz, hogy nem, az idők nem alkalmasak bazárok rendezésére. Nem, hát persze, hogy nem, felelte Nils varga, de látszott rajta, hogy az utolsó reménye pattant szét, mint a szappanbuborék.

Bement az üzletbe és vásárolt néhány apró kétszersültet, senki fián úgy meg nem látszott az éhség, mint őrajta.

Mikor pedig fizetni akar, előveszi ötször egymásután ugyanazt az öt őrés pénzdarabot és sokáig keresgél az erszényében, mintha nehezen sikerülne megtalálni benne az aprópénzt. És mosolygott, amikor elment. Különben a mosoly mindig könnyen támadt nála. -236- Most úgy mosolygott, ahogy csak zavarában tette.

Néhány nap mulva Baardsen is eljött a varga szobájába, élelmiszert és pálinkát hozott magával, és valami nagyszerű hangulatot, – úgy bizony!

Éppen erre jártam, mondta, és meg akartalak nézni egy kicsit, mondta. Itt van ez a holmi, kóstold csak meg!

Nils varga már az ágyban feküdt, – fájnak a tagjaim, mondta és azért nem ég a tűz a kályhában. De azért ezer örömmel kóstolta meg a finom falatokat és egy pohár pálinkát is örömest ivott hozzá. Baardsen úgy bánt vele, mint egy orvos és azt mondta neki:

Ne ebből a kolbászból egyél most, mert ettől csak megszomjazol, hanem egyél vajaskenyeret! Szép tőled, hogy velem tartasz, mert én messze jártam, és mindezt elemózsiának vittem el magammal.

Baardsen begyújtott a kályhába és végül is rávette a vargát, hogy keljen fel és főzzön kávét.

Bizony, Baardsen úr, ha maga itt van, akkor úgy látszik, mintha minden nagyszerűen menne!

És csakugyan nagyszerűen ment, de milyen áron! Minden tisztes polgár ember szemében – hátrafelé volt az. Nils vargát nem lehetett már egyetlen jó étkezéssel és egy pohárka pálinkával talpraállítani, arra már nagyon is leromlott, Baardsen pedig keveset törődött azzal, hogy milyen úton is jár életében. Neki egy út se volt fontos, már leszokott a válogatásról, és tűrte, hogy a napok múljanak, amint akarnak. Minden órája töprengésben telt el, szívesen tett egy kevés jót a szegény foltozó vargával, ivott, játszott -237- a csellóján, és furcsa beszédet folytatott, emberi agy alig értette azokat, – minden értelmes embernek el kellett fordulni tőle.

Pedig volt-e valaha fölényesebb, nagyobbstílű, ördöngősebb fickó a romlás szélén, mint ő?

Ha pillanatnyilag nem lennék olyan átkozott pénzzavarban, mondta Nils vargának, akkor kijavíttatnám a trondhjemi székesegyház tornyát.

Egyáltalán nem úgy nézem, mintha pénzzavarban volna, Baardsen úr, felelte a varga jóllakottan, és egy kicsit már ittasan.

Baardsen nem evett semmit, ellenben annál többet ivott. Pedig nem gyöngeségből vagy megadásból ivott, mint aki nem birja tovább az élet súlyát, sem pedig kétségbeesésből, hogy eltöltse a napjait, – nem, Baardsen nem állt a romlás szélén! Egyáltalán nem. Biztos volt a dolgában és úgy ítélt, hogy minden úgy van jól, amint történik. Ha keveset evett, csak azért tette, mert el akarta kerülni az éhséget meg a csömört is, éppen kellemesen akarta érezni magát: jobbat nem is kívánt. A két távirásznál volt valami házvezetőnőféle, egy asszony, aki megfőzte az ebédjüket, de annak hamarosan el kellett hagyni a helyét, mert nem kapott semmit, amiből főzhessen. És Gottfred most a szállodában étkezett, Baardsen pedig alig evett valamit. Gottfred segíteni akart és meghívta, hogy étkezzék vele a szállodában. Baardsen azonban megköszönte és azt mondta:

Az egész nehéz időn át Gottfred mindig hűségesen segítette, akkor is, amikor Baardsen betegen feküdt a szúrt sebével, meg később is, mikor a kasszahiány -238- napvilágra derült és őt elbocsátották a távirda szolgálatából. Baardsent meghatotta ennyi jóság és minden kis segítségért külön mondott köszönetet, de az életén nem változtatott. Valami örökletes hajlandóság vitte a megsemmisülés felé, már a születésétől fogva. Vajjon nem volt-e családja? Nem voltak-e rokonai? Egy átutazó azt mondta egyszer, hogy fölismeri benne egy hatalmas kereskedőcsalád elveszett fiát. Talán ebből a családból való volt, talán nem. Végtelenül közömbös tudott lenni a maga és a más pénze iránt egyformán, kezdetben talán bízott benne, hogy a családja majd főllép az érdekében, aztán hozzászokott a felelőtlenséghez, és nem törődött többé semmivel. Mikor azonban szorúlt a kapca, sehol se keresett segítséget és nem is kapott, sőt inkább arra kérte a felügyelőt, hogy fizethesse vissza a pénztárhiányt havi levonásokban. Segítség? Ó, nem, hiszen ő úgy él, mintha nem volna senkije, de Gottfred nem tehetett mást, azonnal fedezte helyette a hiányt.

Igy űlt most ott a vargánál és nagyszerű szavakkal ecsetelte a régi rómaiak szokását. Ha egy régi római azt gyanította, hogy elvesztette az uralkodó kegyét, felnyitotta az ütőerét, vagy pedig addig bőjtölt, amíg csak el nem költözött belőle a lélek. Finoman és udvariasan kell viselkedni a felsőbb hatalommal szemben, minden egyéb csak paraszti kötözködés.

Gondold csak el, ha nagyurak elé oda kellene éllnunk, hogy kihallgassanak, és védekeznünk kellene a halál ellen, – kell az ördögnek! Hiszen száz év mulva úgysem emlékezik ránk senki.

Vajjon úgy gondolta-e a távirász, hogy ez a beszéd majd szórakoztatja a vargát? Nem volt ittasabb, -239- mint rendesen és tudta jól, hogy mit mond. Vagy pedig jónak látta, hogy megnyugtassa a vargát és arra intse, hogy adja meg magát a sorsának, ha már kikerülni úgysem lehet.

Hát még mennyivel udvariasabbnak kell lenni Isten iránt és mennyivel előzékenyebbnek! mondta. Nekünk, Nils barátom, már nem mulatság részt venni az élet vásárában és holmi haszonra tenni szert. Végre is: mit kezdünk mi a haszonnal? Nem törődünk az egésszel, hadd törődjenek vele a többiek. Mi ügyet se vetünk az ilyesmire, hadd tegyék a többiek az életük céljává. Most vagyunk a jó úton, nem ülünk a világproblémák kellős közepében, mint valami hatalmas világító fáklyák, hanem úgy ülünk, mint sötét foltok a sötétségben. Finom ember lett belőled, az arcod nem kellemetlen, csinos apró barázdák támadtak rajta, és nem ül az ábrázatodon semmi pökhendiség, olyan vagy, mint a liszt. Azért van ez, mert nem táplálkoztál bőségesen, az indus bölcsek is azért koplalnak, hogy a belsejük tiszta és fehér legyen és így aztán meglátják az üdvösséget. Nyugodt lehetsz, Nils, mi ketten, te meg én, a jó úton járunk.

Hiába küldött volna akármit neked a fiad Amerikából, te azért egy szikrát se változtattál volna a sorsodon.

Ha délről megérkezett a postahajó, mondta ismét Baardsen, akkor jőjj el hozzám a táviróba. Nem felejted el?

Igen, van okom hinni, hogy szívesen foglak látni, mondta Baardsen a maga titokzatos beszédmódján, aztán eltávozott. De otthagyta a sárcipőit.

Nils varga pedig egyszeribe visszanyerte a mozgékonyságát, kiállt a lépcsőre a ház előtt és hosszasan utánakiáltozott Baardsennek a sárcipők miatt. A távirász csak legyintett a kezével és visszaszólt, hogy már nem akarja őket hordani többé, a sárcipők szűkek és szorítják a lábát.

Tökéletesen belátta az egész helyzetét, – elkészűlt, megbukott az élet játékában, ezt már egyszer tisztán meg kellett állapítania. Elérkezett a gondolkozásában arra a magaslatra, ahonnan élet és halál egyenlő értékűek és ettől könnyű lett a lelke. Még rövid idővel ezelőtt az élet oldalára billent a mérleg, de állandó töprengése közben közömbösre vált a számára, akármit hoz a sors. Nem volt mit megbánnia. Nem érezte szükségét, hogy megvádoljon egy hatalmas családot, és ezzel kisebbítse a maga bűnét. Mert neki nem is volt bűne. Hiszen ki ellen vétett? És mit követett el? A táviróhivatal pénztárában födözni kellett a hiányt, – egyébről nem volt szó. Bűn?! Szó sincs róla, a bűn tévedés is, de ő még csak nem is tévedett, nagyszerűen élte a maga életét ott a távíróban, kedvére való élet volt, nem is csinálhatta volna jobban. Most már olyan lett, mint a páncél, nem árthat neki semmi, nem érheti többé baj. Fenékig élvezte a világ javait, azok tették kellemessé az életét, csakugyan kivette a részét minden gyönyörűségből, ezt tudta tisztán. És ha ivott is, nem azért cselekedte, hogy javítson a sorsán, hanem -241- azért, hogy továbbra is jó dolga legyen. Most elégedett volt, olyan volt a felfogása, mint azé, aki célhoz ért. Hiszen mi más volt az övé, mint a teste, meg a ruhái!? Nos, hát, – vége… Most már jöhet a katasztrófa, tessék, róla vissza fog pattanni minden…

Mikor megérkezett a postahajó, Baardsen egy sárga utalványt kapott, azon kiváltott egy pénzeslevelet és a pénzt odaadta Nils vargának. Már másodszor ez az ámítás, nagyszerűsködés, furcsa mámor, Isten tudja, micsoda: – de volt ennek értelme?

Igen, Nils varga eljött a táviróba, rajta volt a sárcipő, a sárcipő jó és meleg, mondta. Gyöngének látszott és nyomorgónak, meghatott volt, a szeme is nedves, akárhogy küzdött ellene, gyakran krákogott, hogy férfiasabbnak lássék. A pénz egészen leverte a lábáról és egy székbe roskadt anélkül, hogy hellyel kínálták volna.

Willatz Holmsen küldte, mondta Baardsen, Willatz úr most nászúton van és szívesen küldi neked ezt a csekélységet.

Ekkor Baardsen vidáman nevetett, hogy segítsen a vargán, és azt mondta neki:

Willatz Holmsen úgy kívánja, hogy ebből a pénzből kényelmesen eléldegélj tavaszig. Ha aztán a pénz maradványából Amerikába akarsz utazni, azt is megteheted. Mindenesetre keserűség nélkül távozz el az életből, ha majd egyszer rádkerül a sor… Csakugyan ezt írja? Igen, igen… Ezek a Holmsen -242- urak… Az apja is olyan volt, mint a fia!… Ó, és ezt írja?

Nils varga most fedezte csak fel, hogy már leűlt. Felugrott a helyéről és megköszönte, csak úgy áradt belőle a köszönet, reszketve hajolt meg többször egymásután és egész arcát hasogatta az elfojtott zokogás. Mikor elment, már egy szót se tudott szólni.

Ezt ugyan hamarább meggondolhatta volna Baardsen, ha nem akarta, hogy minden értelmes ember a fejét csóválja. Ellátni egy haldoklót minden jóval, adni neki sárcipőt, meg pénzt, egyszóval: felszerelni egy egész életre, – hogy aztán menjen haza és haljon meg! És mindezt valaki a nászútjáról juttassa neki!

Csakhogy Segelfossban voltak elegen, okosabbak, mint Baardsen. Amint híre járt, hogy milyen gazdag ember lett a Nils vargából, egyik a másik után jött hozzá, és pénzt akart kölcsönkérni tőle.

Lehetetlen, hogy mindezt föléld még a télen, mondták neki és a lofoteni halászat után majd visszaadjuk neked.

Nils vargának nem volt kőből a szíve, és különben is már jobban érezte magát, gyakran jóllakott, ruhát szerzett, meg kávét, – ő tehát kölcsönzött, eleinte óvatosan, aztán mindig szívesebben és szívesebben, lassankint már kedve telt benne, hogy milyen nagy ember ő, most már határozottan tetszett neki a dolog, az emberek udvariasak és alázatosak voltak vele szemben és néhány hét mulva már ő volt a város legnagyobb jóltevője. A gazdagsága szétfoszlott, mint a buborék.

Segelfossba ismét némi pénz futott be, és mindez a pénz lassankint az üzletbe vándorolt. Egy kissé minden -243- a régi jó napokra emlékeztetett, mikor még működött a malom emlékéből. Vajjon mi lett a malomtulajdonossal? Aligha tudta már folytatni az alapításait, és bizonyosan egészen tönkrement valamerre.

De az általános vélemény mégis úgy szólt, hogy Holmengraa úrnak sokkal többje volt, mint amennyiről tudtak az emberek. Hogy ő tönkrement volna, ő? Egy ilyen ember! Hiszen a talaj nehéz hajóját tudta előparancsolni, mikor az esküvőt űlték meg. Nem holtbizonyos ugyan, hogy a tulajdon hajója lett légyen, az is meglehet, hogy csak bérelt hajó volt és néhány órás kerülőt tett csupán. Theodor szívesen elhitette magáról, hogy sokat tud a Holmengraa úr bukásáról, és most körülvették az emberek és ünnepélyesen kikérdezték, hogy vajjon mi volt a célja a titokzatos pincének? Ez a pince ott kisértett az emberek fejében, pedig lehet, hogy a megvert király ámító, csalárd játéka volt csupán, szerény kísérlet, hogy még egyszer természetfölötti lénynek lássék, üres nagyzolás… talán…

De vajjon azt tervezi-e, hogy itthagyja a pincét? mondták az emberek. Pedig van valami benne… beszélték mások.

Adj egy kis kétszersültet, mondta Nils varga, de ejnye, úgy látom, nincsen nálam az erszényem.

Mindent kölcsönkértek tőlem, – persze, hogy van még pénzem, de nem kellemes dolog, hogy mindent elkértek. -244-

Egy férfi félrehúzza Nils vargát. Ő az az ember, aki annyi zselatint vásárol, a fensíkról jön, a hegyek közül és még nem tudja, hogy Nils vargának már ismét szegényes a sora, ő még pénzt akar kölcsönkérni. Félhangon tárgyalnak egymásközt.

Vajjon mi célja volt Holmengraa úrnak ezzel a kincseskamrával, ha nem vihette magával a hajóra és nem útazhatott el vele?

De egyébként is, mondta Theodor, egyébként is ki tud róla, hogy mi lehet abban a pincében? Van legalább lakat rajta?

Akkor valami titkos fiók van benn a falban. Lehetséges, hogy csak egy egészen láthatatlan nyílás. Ilyesmiről gyakran olvashat az ember.

Ole Johan maga csinálta a pincét és azt mondja, hogy abban ugyan nincs titkos fiók. Lars Manuelsen is jelen van, hanyagul és hallgatagon figyel oda, aztán rámondja:

Nem kaphatnék egy kis kétszersültet? kérdezi Nils varga. De az erszényemet otthon felejtettem.

Adj neki egy kis kétszersültet, mondja Theodor a segédjének. Mérd csak le nyugodtan, mondja, mert -245- az ő szíve sincs kőből. Csakhogy nem sok kedvem van ám neked hitelbe adni, Nils.

Furcsa beszéd ez. Még a hegyilakó, az utolsó ember, aki kölcsönözni akar tőle, az is oda figyel, félrehívja a vargát és mégegyszer megkérdezi tőle, hogy vajjon megkaphatja-e a pénzt.

És múlnak a napok, nyugodt és szomorú Segelfoss élete, csak a boltban történik néha egy és más, itt gyűlnek össze az emberek és elmondják, ami a lelküket nyomja, még lobog a láng a kályhában és fényes a világítás, Theodor az egyetlen pénzes ember, megteheti, hogy sok lámpát égessen. Meg aztán hatalmas helyiség is az üzlet, Theodor tudta jól, hogy mit csinál, amikor az üzletet a régi bolt tőszomszédságába építette, egy szép napon kifűrészeltette a választófalat és így hatalmas, nagy üzlethelyisége lett.

Nagyszerű ember ez a boltos Theodor. A város nehéz időket él, de Theodor vígasztalás mindenki számára, mert ő hihetetlenül találékony és fáradhatatlan, újra meg újra az emberek emlékezetébe idézi magát. Szereti a fényűzést, de nincs komoly ízlése, nem tud jól válogatni és nem tudja megfelelő helyen alkalmazni a dolgokat, de mégis örömét leli a nagyzolásban. Most senki sincs a vegyeskereskedésben és ő zacskókat csinál, Theodor kisebb-nagyobb négyszögű gyári zacskókat tart raktáron és a zacskókon ott a neve. Mikor már minden zacskóról olvasni lehetett a nevét és ilyen módon még híresebb lett, az az ötlete támadt, -246- hogy a neve mellé odabiggyeszti az üzletnek egy kis képét is.

Esténkint csak úgy nyüzsögtek az emberek a boltban. Arról beszélnek, hogy milyen sovány lett Baardsen az utóbbi időkben, szemmelláthatóan fogy, bizonyosan éhezik. Igen, igen, Baardsen ugyan lefogy, de tulajdonképpen ezzel is a maga javát szolgálja, mert előkelő lett és sápadt.

Aztán Juliusra terelődik a szó, hogy Florina szolgáló ott van a szállodában és, hogy ő lesz ott az úrnő, és háziasszony. Julius ugyan nem változott egy szikrát sem, de a menyasszonya ajándékozott neki egy hosszú pipát, amin egy gyöngysor van és a pipa mindig messzire kiáll a zsebéből és nagy mértékben növeli a szállodás tekintélyét.

Rasch ügyvéd is szóba kerül, arról beszélnek, hogy megválasztották képviselőnek és rövidesen fel kell menni a fővárosba, a stortingba. Programmjában a nyelvkérdés megoldása és az adók leszállítása mellett foglalt állást.

Időnként Theodor is közbevet egy szót és mindenki figyel a kijelentéseire, mert ő agyafúrt, mozgékony és ügyes fiatalember. És egy napon furcsa hirdetménnyel lepte meg az embereket, az üzlet falán, ez már magasabb kereskedelmi tudomány volt, a tőzsdei árfolyamjegyzék: Havre, okt 25. Kávé 71½. Irányzat nyugodt. Rio Janeiro, okt. 23. Váltó Londonra 10 9/64. Teherszállítás United States 52½. Santos, okt. 25. Irányzat szilárd. Heti szállítás Norvégiába. –. -247- (Nincs adat.) Szállítás Sao Paoló belsejébe 66.000.

Nagyszerű! mondják az emberek és mindannyian szegények és alázatosak voltak, csak ő volt hatalmas köztük. És ebből ki lehet számítani a kávéárakat?

Theodor csak mosolygott, mintha játszi könnyedséggel le tudna győzni ilyen jelentéktelen nehézségeket.

De most aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Szegény Kopperud, szedő és szerkesztő, most ugyancsak rossz napok jártak a kis lapocskára, az előfizetők száma megcsappant és Rasch ügyvéd, mióta képviselővé választották, szintén nem látta elég érdemesnek, hogy továbbra is életben tartsa a lapocskát. Mit tehetett a szegény Kopperud? Boltos Theodor nem nehezítette meg a dolgát, ő nem vonta vissza a hirdetéseit, sőt a mai napon még egy új hirdetést is tétetett közzé: Irodafőnök kerestetik, ki a könyvelésben, német és angol levelezésben jártas, fizetés megegyezés szerint. Theodor Jensen, Segelfoss.

Ó, ez a Theodor most már a külföldön is akart üzleteket kötni. Ez volt a teteje mindennek! Senkise volt tisztában a hatalmával, az lesz belőle, hogy megveszi a malmot és Amerikából és a Fekete-tengerről kapja majd a gabonát és őrölni kezd, mint Holmengraa úr.

Theodor maga azzal adta magyarázatát a hirdetésnek, hogy a nyakára nőtt már a sok irodai munka és kénytelen lesz egy írógépet is beszerezni. No, lám, Holmengraa úr kikötőmestere állás nélkül volt és Theodor jól tudta, hogy ennek az embernek a reménytelen szerelme is itt él és ezért a kikötőmester -248- aligha lesz hajlandó elhagyni Segelfosst. De hogy csak egyszerűen magához hívassa és csöndben alkalmazza őt, az Theodornak nem volt ínyére, ő azt akarta, hogy Segelfosson túl is elterjedjen a híre, hogy hirdetés is jelenjen meg az ujságban, hadd tudják meg az emberek, hogy az ő cégének egy nyelvtudással rendelkező irodafőnök kell. Eleinte minden lehető és lehetséges alkalommal felhúzta a lobogót, de akkor még kis ember volt ő, amikor ezt tette, valóságos gyerekcsínyek voltak ahhoz képest, hogy most külföldön akar üzleteket kötni. A kikötőmester jelentkezett az állásért és Theodor alkalmazta őt. Rövid tárgyalás után, minden kicsinyes okoskodás nélkül, elegánsan, mint egy nagy úr. Csak éppen – mérsékelt kezdőfizetés mellett.

És ezt úgy mondta, mintha valami nagyon egyszerű dolog lenne, pedig már a tél közepe volt és a talaj keményen befagyott.

Ezzel ne törődj, ha én télen akarom elvégeztetni a munkát, mondta Theodor. Arról van szó, hogy az apám sírjára keresztet kellene állítani. Nem akarom, hogy sírkő nélkül feküdjék odakünn.

A sírkő megérkezett. Hatalmas öntöttvas kereszt, aranybetűkkel. Az évszámok is rajta voltak és egy kis aranyozott angyal mind a négy ágán. Nagyszerű volt. Az egész szegényes kis temetőben csak a földbirtokos Holmsenéknek voltak ilyen előkelő sírhelyeik, -249- különben mindenütt csak festett fakereszteket és egyszerű halmokat lehetett látni és most a boltos Theodor öntöttvas kereszttel vesz részt a versenyben. De ezzel nem elégedett meg, Theodor még rácsot is csináltatott a sír körül. Ez már megint a teteje volt mindennek.

Ole Johan és sagvikai Bertel derekasan megdolgozhattak a pénzért, a temetőben tüzet kellett gyujtaniuk, felolvasztani a talajt, de Theodor nem kímélte a pénzt, a munkát be kellett fejezni.

És most a szegény anyjának ugyancsak volt dolga mindig kinyitni a rácsot, aztán ismét bezárni maga mögött és ápolni a sírt. Ezt a kis helyet elzárhatta minden más nő elől, majdnem olyan volt, mint a csapódeszka az üzletben, távoltartotta a tömeget és kellemes volt látni ezt az elhatározottságot. Ole Johan feleségének is javára szolgált a sírkőemelés. Persze, így télvíz idején rosszul állt virágok és zöld növények tekintetében, de néhány kagyló is megtette és egy-két fukszia- és gerániumtövet azért csak lehetett keríteni valahonnan. Boltos Perné minden szombaton feldíszítette a sírt, a hét közepén elhibázott dolog lett volna, mert akkor a vasárnapi temetőlátogatók már mindent hervadtan és keményrefagyottan találnának. De a sírkő és a rács különböző könnyelműségekre csábítottak, özvegy boltos Perné valósággal megfertőzte a szomszédasszonyokat a maga sírkultuszával. Az emberek sorra jöttek Theodorhoz és sírköveket rendeltek a halottaik számára. Egyik nem akart elmaradni a másik mögött, -250- mind több ember jelentkezett, valóságos nemes verseny fejlődött ki, – de valamennyien a lofoteni halászat után akartak fizetni. Az üzlet nagyszerűen beütött, Theodornak illusztrált katalógusokat kellett hozatnia vasöntődékből és sírkőraktárakból. A kövek valamivel előkelőbbnek látszottak és lassankint kiszorították az öntöttvasat, lehetett márvány és gránitköveket is kapni, csiszoltat és nyerset minden színben, csak válogatni kellett. És voltak keresztalakú és piramis, kőlap és oszlop és obeliszk, volt mindenféle forma. És be lehetett vésetni bibliai idézeteket vagy más odaillő szöveget: „A viszontlátásra!“ „Nyugodj békében!“, „Az örök világosság fényeskedjék neki!“ Mindenki maga választhatott. És ha már mindenkinek sikerült valamelyik mellett dönteni a saját ízlése és vagyoni állapota szerint, akkor Theodor megrendelte a sírkövet.

Ez alapjában nagyon nemes és tisztes dolog volt, de lassankint valóságos kárhozattá vált, hiszen senkinek se lehetett kifogása az ellen, hogy Lars Manuelsen és a felesége sírköveket rendeltek a két kis gyerekük sírjára, pedig azok már húsz évvel ezelőtt haltak meg, de az özvegy boltos Pernének is volt két kis gyereke a föld alatt, már most azok ne kapjanak rácsot? Már be sem lehetett látni ennek a versenynek a végét, és alig feküdtek olyan rokonok a temetőben, hogy a sírjuk fölé követ ne emeltek volna. Mindez nem történhetett súrlódások nélkül, noha például, mikor a Marcilie szolgáló apja kiválasztott egy szép helyet egy büszke obeliszk számára, hirtelen megjelent a vältai Nils egy kis gránitkővel és azt állította, hogy éppen azon a helyen az ő apját temették el. -251-

Theodor a tél folyamán jelentős üzleteket csinált a sírkövekkel és ezért nagyon jó hangulatban volt állandóan. Egy este Baardsennek is felajánlott egy sírkövet. Persze tréfa volt az egész és Baardsen nem is vette rossznéven, hanem kedvesen rámosolygott a kereskedőre. Baardsen általában már mértéktelenül sápadt és sovány lett és csakugyan úgy festett, mint akinek rövid idő alatt szüksége lehet egy sírkőre, csak a szeme ragyogott egészen különösen. Dohányt mostanában már ritkán vásárolt, mindössze néhány kétszersültet szokott beszerezni ugyanabból a fajtából, amiből Nils varga tengette az életét. Mikor a kétszersültet megkapta, fizetett és távozott.

Egyik napról a másikra kemény fagy állt be, Baardsennek pedig vékony volt a ruhája, de azért minden sietség nélkül ment az úton, mintha a hidegnek nem volna ereje ellene, csak úgy ment lassan, lépésről-lépésre, talán már a lába se vitte gyorsabban.

Ma bement a táviróhivatalba. Ott már sötét volt és Gottfred nyilván vacsorázni ment. A két távirász a mai napon leszámolt és Baardsen letörlesztette az adóssága utolsó részletét. Most a sötétben elővette a csellóját és aztán ismét elment vele, átment a segelfossi kastélyba és ott Paulinet kereste fel. Szerencsétlen jelenet következett mostan. Baardsen átadta Paulinenek a csellót és megmondta, hogy az Willatz Holmsen számára való, majd ha az visszajön.

Világos dolog, hogy a csellót nem valami kényszer -252- folytán adták oda. Willatz Holmsenről nem volt feltehető, hogy zálog ellenében adott volna valami összeget Nils vargának. És Baardsent se lehetett azzal gyanúsítani, hogy eladta a csellóját, sőt ellenkezőleg, ha akarta, elajándékozta és pedig olyan helyre ajándékozta, ahol jó dolga lesz a hangszernek.

Igen, felelte Baardsen és egy székbe rogyott. Szúrások… suttogta és levegő után kapkodott.

Pauline ijedtében gyorsan Martin bérest akarta odahozni, Baardsen azonban azt nyögte:

És rövid idő mulva csakugyan levette a melléről az összeszorított kezét és újra egy kis lélegzethez jutott.

Ó, de azért most se lehetett valami nagyon jól. Az ajkában nem volt semmi vér, és mikor Pauline megkérdezte, hogy ne kísértesse-e Martinnal a távirdáig, Baardsen azt felelte:

Aztán eltávozott és Pauline azt hitte, hogy csakugyan vége a rohamnak. Az ablakon át fénykéve hullt ki a szobából és Pauline látta, hogy Baardsen a városi úton a távirda felé baktat, egyenesen megy, aztán eltűnik a sötétben és Pauline nem láthatta, hogy ismét heves rohamot kapott, azalatt egészen összegörnyedt és nem tudott továbbmenni. Körülnézett, de reménytelenül -253- messze volt a város és a kastélyig vissza is hosszú volt az út, csak állt ott összezsugorodottan, forgatta a fejét minden irányban és keresett valami kiútat. De aztán, úgy látszik, mégis csak túlságosan hideg volt, nem állhatott tovább egyhelyben, hanem egészen kis lépésekkel, ferdén elindúlt a hóban.

Utóljára Pauline látta Baardsent. Azóta egyik nap követte a másikat, de Baardsen nem tűnt elő többé. Kérdezősködtek és kutattak utána, hogy nem utazott-e el valamelyik postahajóval, de senkise találkozott vele az úton. Baardsen eltűnt. A Segelfossi Ujság még közölte ezt az eseményt utólsó hasábjain, mielőtt még beszüntették a lapot.

A boltos Theodor már fölkészül a lofoteni halászatok után az új üzletekre, és a halászyacht számára legénységet verbuvál, elsőnek a vältai Nilset állítja a sorba, azt most már állandóan maga mellett tartja. Ez a Nils csöndes és levert ember volt egy ideig, aminek Florina az oka. Tavasszal nagyon csúnyán viselkedett, amikor Florinát eltaszította magától és engedte, hogy egy idegen kereskedővel kihajózzék a tengerre. Később ugyan ismét összekerültek, a szombatesti táncon, és más helyütt is gyakran voltak együtt, de aztán egyszersmindenkorra vége szakadt a dolognak: Florina gazdag lett, takarékkönyvet kapott és hihetetlenül sok pénzt, és végül is férjhez ment Juliushoz. Most ő volt a szálloda úrnője, – Isten veled és sok szerencsét! De vältai Nilsről kiderült, hogy mély és alapos jellem, a szerelmét nem felejtette el máról holnapra, hanem csak Theodor komoly közbelépésére mondott le arról, hogy felelősségre vonja Juliust. Lassankint enyhülni kezdett -254- a bánata és utóbb már a Palästina leányzóhoz közeledett. Ez még talán leginkább megfelelt neki, Palästina még a boltban is könyvre vásárolhatott és különben is minden tekintetben megbízhatónak mutatkozott, – ellenben Florináról csak nemrégiben hallotta, hogy felszólította az ügyvédet, válassza el az ő vagyonát a férjeétől. Akkor aztán a feje tetejére állhat Julius…

A hold elbújt a felhők mögé, a csillagok megfutamodtak az égről, éjszaka van és vágni lehetne a sötétséget. Lars Manuelsen jön, jön, lefelé az úton: hová készül ebben a vaksötétben? A segelfossi kastély felé veszi az útját, de mikor már elég messzire haladt, ferde irányban átvág a havon.

És nem rikácsol a szarka, sehol semmi intő jel, csönd van mindenütt. Mert így tesz a Sjura: nem kínoz senkit se halálra, azt nem teszi, hanem elsőízben hét hónapon keresztül és másodízben kilenc hónapon keresztül bűntet, ez az ő szokása és most Lars Manuelsent nem először bűnteti. Isten tudja, hogy nem Sjurának köszönheti-e, hogy ismét megtalálta a pápaszemét, ott volt a kabátja belső zsebében, a kabátjában, amin nyolc gomb volt és zsebek kívül és belül, mint a leggazdagabb emberén, – ott volt a pápaszem, bizony!

Mikor Lars Manuelsen megtalálta a szemüvegét, az érzelmei is megenyhűltek Sjura irányában, most már nem gyűlölte annyira…

És most ferde irányban baktat a havon keresztül. A pince vonzza, a Holmengraa úr gyémántbarlangja. De vajjon mit keres ott? Nem tudta elfelejteni, hogy valami titkos rekesz lehet a barlangban és azt akarja most megvizsgálni.

Megtalálja az ajtót, nincs rajta lakat, kinyitja és -255- belép. Kellemes meleg van odabent, idáig nem jutott el a hideg. Meggyújt egy gyufát.

De a gyufát azon nyomban kiejti a kezéből, a melléből borzalom kiáltása tör fel, de sikerül még az utolsó másodpercben visszatartania és visszafojtja a zokogását is, és odatámolyog az ajtóhoz, kitámolyog a pincéből, támolyog, támolyog és csak akkor tér ismét magához, mikor már a saját háza elé ér.

Elérik a pincét és Ole Johan kíváncsiságból elsőnek nyitja ki az ajtót. De hirtelen hátrál egy lépést és felkiált:

Jönnek és magukkal hozzák a rejtély megfejtését, – vagy talán nem is fejtették meg, de dagadoznak a büszkeségtől, hogy ők tudják elsőnek az ujságot. És fecsegnek, fecsegnek végeszakadatlanul: -256-

Mindenkinek a fülébe jut a hír. Az emberek meghallgatják, elgondolkoznak fölötte és aztán ismét beállnak a napi munka robotjába.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ UJ NEMZEDÉK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Az uj nemzedék

Az uj nemzedék

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE