*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75779 ***


KARINTHY FRIGYES:

KÉT HAJÓ

NOVELLÁK

BUDAPEST, 1915. – AZ ATHENAEUM

IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

7388. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




A CIRKUSZ.

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen
úgy vártam a hegedűre is, – aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a
cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben
megújra álmodtam a cirkuszról, – egyszer messziről láttam dombok mögött
és mintha valaki vezetett volna, a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy
város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a
bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is
volna, be is mehetnék és mégis összezavarodott az álom és megint nem
voltam bent.

Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál
és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt mellettem, a
bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta és kiabálva hadart: »Erre
tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék,
tessék«. Az emberek pedig özönlöttek, – rengeteg ember, tarka népség,
cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak, – lökdösték
egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát
az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a
karom, »tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor
allómars!« Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs
jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm… és
kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt
szorongattam. Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg
végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját
magam, a hegedűmön és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre
olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély
alagútba, aztán ridegen szórul szóra ezt mondta: »Ifjú bajtárs,
elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg«. Én ezt roppant ötletes versnek
találtam és láttam, hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen
elismerésem, megveregette a vállam és azt mondta, várjak, talán lehet
valamit csinálni, majd megbeszéljük.

Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam és
leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában
egészbenvéve paralellepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti,
hogy nem nagyon bízik a sikeremben. Esküdözni kezdtem, mire
elkomolyodott és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb
szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok mint császári
és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész
cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam
legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.

Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de
amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt és
erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt
vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban,
pirosruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket, vagy
műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett.
Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársonytapétás
szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen
rikító lárma, zajongás bukott be és rengeteg emberfejet láttam
nyüzsögni. Az igazgató rámkiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a
közönség, várja az előadást és annak nem szabad ide benézni.

Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félköralakú csarnok terült el
mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas és pálmaerdős csarnoknak a közepén
egy széparcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy
nőt. A nő nehéz hörgő torokhangokat hallatott csak – borzasztó látvány
volt, hangosan ordítani kezdtem és átkozódva követeltem, hogy szakítsák
ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem, ostoba, mondta, hisz ezek
a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek,
viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam,
hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.

Szégyeltem magam és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül
zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol
tarkaruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint ahogy
iskolában szokás. Ez a bohóc-iskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is
beültettek a padba és az igazgató egymásután hívta ki a katedrához a
felelőket. Az egyik kézenjárva jött ki és a fejét néha hozzáütögette a
padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas
férfit hívtak ki, aki kést szedett elő és felvágta a mellét. Vér és tüdő
ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött és a földre roskadt. Az
igazgató helyeslően bólintott.

– Igy jó lesz, – mondta, – ez tetszeni fog.

Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki és
összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy
számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét.

Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly
csudálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig
hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy
könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta, – de
mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája
mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt, – aztán
más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel és a
sötétben vészes szemek lobogtak.

Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe és a nevemet mondta. Felálltam a
padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:

– Hát te mit tudsz?

A hegedűmre mutattam és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit
komponáltam. Nevetés futott végig a termen – az igazgató mérgesen ütött
az asztalára.

– Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz – mondta. Micsoda ócskaság!

Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam igen különös és
hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott ki és
elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.

Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak,
mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fujtatók
mozgattak, – egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a
torkukból. Aztán szobanagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob
tetején idomított elefántok jártak körbe és a lábukkal doboltak. Volt
egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott
harminc zongorát és ezer acélsípot, – a legmagasabb síp olyan volt, mint
egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két
karját, egyetlen akkord harsant fel és szélörvény lett, – azt hittem,
azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint
amilyenen szedőgépeket hajtanak, – pápaszemmel dolgoztak, egyre a
kottákat nézve.

Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már
várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se
ismerem és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta és azt mondta,
hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt
álltunk, mely a színházba vezetett. A színészek ezerféle maszkban,
sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény
csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az
igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz
előbb a hullakamrát megnézni.

A másik ajtón mentünk be – sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe.
Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és
sűrű homályban fülkék nyiltak – fehérköpenyeges, szennyesarcú szolgák
jártak ki-be. Borzongás fogott el és nem mertem benézni. A folyosó
legvégén megállt az igazgató és valakivel beszélgetett. Lopva néztem
körül – a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak, – a
bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok gyerekek, –
aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag
áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, egészen sötét folyosó
nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt – mintha beajánlott volna az
orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett.

Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom – elmondtam, hogy
inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A
fejüket rázták és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal
mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.

Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek – kis szelelőlyukakon
keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny
és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyujtók és hálók hevertek
szerteszét – a létrákon rózsaszíntrikós artistafiúk dolgoztak. Egy
létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam,
alulról kihajlították a létrát, az utca fölé – görcsösen megkapaszkodtam
– és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak
az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam és elvesztettem
eszméletemet.

De megint újra ott voltam és hosszan, heteken és hónapokon keresztül
tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán, – mikor ez már jól
ment és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket
nyujtottak fel, – a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és
felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És
hosszú, hosszú idők jöttek.

Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon, – de már ekkor az
arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket
először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt és a
cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam és
fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó
szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett
és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság
támadt, – szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsufolt
emberfejek szorongtak a függönyön túl, – rövid taps zendült fel, aztán
várakozó, suttogó csönd.

Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén.
Most nesztelen léptekkel középre futottam, – a reflektor kúpja követett
mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé. Aztán
megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül – oly könnyen, hogy nem
éreztem a testemet – felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen
vékony pálcán óvatosan felemelkedtem s egyensúlyozva inogtam néhány
pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyujtottak felém egy pózna végére
állítva. Elkaptam az asztalt és két lábbal könnyedén megtámasztottam a
létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá,
folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás
tetején, – elégedett zúgást hallottam és felkúsztam az építményre. Az
utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára, mely inogva csendben
körbeforgott, visszafojtott lélekzettel helyeztem el egy óriási kocka
alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem,
a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre
a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam
illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán, – a
tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le
arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íjj és remegett. Vártam, míg
az épület ingása eléri a holtpontot, – ekkor halálos csöndben
kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt… Remegő
kézzel illesztettem rá a vonót… most egyik lábammal tapogatódzva, lassan
elengedtem a póznát, – előredőltem… egyensúlyoztam néhány percig… s
felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s
marokra fogta a szíveket… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát,
amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a
szívemben.




KÉT HAJÓ.

Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, még az indulás napján is
együtt ültek a kikötőben, az Atlanti-óceán spanyol partjain. Kristóf
kapitány már akkor tekintélyes ember volt: a királynő kihallgatáson
fogadta és a kincstár pénzeket bízott rá. Józan és modern ember volt,
barátja az új eszméknek és vállalkozó szellem, aki az új eszmék minden
lehetséges megvalósítását tűzte ki célul. Szinéziuszt azért igen
szerette, mint afféle különcöt: de elmosolyodott és elnézően hóbortosnak
nevezte, ha a barátai szóbahozták. Szinéziusznak is voltak azért
tanítványai: kócos és halvány fiatalemberek, akik rajongó szemmel
hallgatták, ha a kabalisztikáról és asztrológiáról beszélt. Abban az
időben ezek a tudományok már halványulni kezdtek: az újítók, akik minden
irányban világos és érthető elméleteket követeltek, nyiltan és harciasan
kezdték csúfolni Ptolemaeus követőit. A tudomány egyszerre valami nagyon
kézzelfogható és egyszerű dolog lett, amitől eredményeket és gyors
eredményeket vártak. Jobb ma egy új és közeli ország, ahol olcsón,
felelősség nélkül áshatjuk a föld aranyát, mint holnap ama bizonyos
arany, amit szénből és homokból csinálnak majd az alkimisták, ha a
csillagok állása összeesik. Galilei és Copernicus hadserege győzött: és
mégis mozog, kiáltották diadalmasan – és ha mozog, hát nekünk mozog.
Egyszerre rájöttek, milyen kényelmes és hizelgő tudat, hogy a Föld csak
egy golyó – előre és hátra, mindenfelé bejárható, tehát birtokba vehető.
A végtelenbe nyúló tányér, mely valahol a Kristályég rettentő tengerébe
omlik, egyszerre összezsugorodott és kicsike lett, kis elefántcsontteke,
amit zsebre lehet vágni – és voltak, akik komolyan gondoltak rá, hogy
zsebrevágják.

A part közelében egy kis kocsma volt, ablakából kilátás nyílt a
kikötőre, melyben ott horgonyzott Kristóf kapitány pompás vitorlása. Az
ablak mellett ültek most Kristóf kapitány és Szinéziusz és erről
beszélgettek, mert alkonyodott már és úgy volt, hogy másnap hajnalban
indulnak mind a ketten. A kapitány gúnyolódott Szinéziusszal.

– Hát tartsa a fogadást Szinéziusz. Mához négy hónapra Hátsó-Indiában
kötünk ki.

Szinéziusz a végtelenbe bámult; ő hitte, hogy végtelen. Titokzatosan
emelte fel kezét s a láthatárra mutatott.

– De nem nyugat felé…

– De nyugat felé, éppen hogy nyugat felé. Nyugat felé megyünk, egyre
nyugat felé – és egyszerre csak nyugaton látjuk majd felkelni a napot.
Tovább megyünk és egyszerre itthon termünk megint. Az ám, Szinéziusz. Az
ajtón keresztül távozunk s hátul, az ablakon ijesztjük meg a gazdát. Így
lesznek utolsók az elsőkből – addig megyek előre, míg a háta mögé
kerülök, Szinéziusz.

– Odébb a végtelen tenger lakik – mondta tompán Szinéziusz és az
alkonyatba bókolt.

– Az ám. Az indusok laknak odébb. Még odébb Európa van arra. Még odébb
Spanyolország – és még odébb ez a kocsma, ahol ülünk – és aztán újra az
indusok és újra ez a kocsma. Így van ez, újra meg újra – mintha
tükörszobába járna, aminek nem éri végét, mert nagyon is szűk,
Szinéziusz.

– Ezer évig kell járni és aztán következnek a szárnyas emberek – mondta
Szinéziusz makacsul. – Nézzen erősen odafelé, a láthatárra, Kristóf.
Látja, a Merkur most bukik fel a Kristályég mélyéből. Arra az óriások
laknak, akik a szférákat mozgatják. Nem hallja a zenét időtlen időkből,
kietlen messziségből? Én szoktam hallani, ha csendes az este.

És Szinéziusz suttogva beszélni kezdett a szférák zenéjéről, a
Kristályégről és a szárnyas emberekről. Csudálatos meséket tudott
óriásokról, törpékről, kettős csillagokról, ahol minden zöld és lila,
nedves tüzekről, amikben szalamanderek bujkálnak, amik körülnyaldossák a
testet és nem égetnek. A szemében lidércláng lobbant fel, míg beszélt.
Csudálatos ásványokat sorolt fel, amik csak a Szaturnuszban találhatók.
Állította, hogy a Szaturnuszon a levegőben járni lehet és a nők teste
sárgászöld gázból van. Kristóf kapitány az asztalt verte, úgy nevetett.

– Hát nem hisz Copernicusnak? – mondta aztán dühösen. – A föld csak egy
golyó.

– Honnan tudna róla a lelkem, ha nem volna igazam? – kiáltott az
alkimista és égnek emelte két karját, hogy a bő köpenyeg ujjai válláig
zuhogtak vissza. – A lélek szabadnak született.

– De a test itt lakik a Földön. Ez a mi birtokunk.

– A testből árad a lélek, Kristóf kapitány. A csillagokból muzsika árad:
az anyagból erő – az anyag lelket kap, muzsikálni kezd és erő lesz
belőle, ha a lelkes állatok akarják. A test a földből származott – a
lélek a testből és a lélek mégis felér az égig. Nézzen a csillagokra,
ott a láthatáron – a fényük szemébe esik és ott találkozik, isteni
egyesülésben, a lelkével. A Földből származott a lélek – ez a praemissa.
Abcissa minor: a lélek az égig ér – abcissa major: ergo a Föld is az
égig ér. Ott találkozik az éggel, ahonnan a légnemű emberek muzsikáját
hallom. Ha érteném ezt a muzsikát, az ő szavuk szerint keresném az
anyagokat és levegőbe változtatnám magamat, hogy szállhassak a
levegővel. Egyszer majd sikerülni fog nekem. A szférák zenéjét egyszer
majd megértem.

– Ilyen gonosz badarságokat beszéltek azok is, akik börtönbe csukták a
nagy Galileit. A Föld az égig ér és mozdulatlan – ezt vágták a szemébe
és börtönbe csukták. Maga is köztük volt Szinéziusz.

Szinéziusz az alkonyat felé fordult és nem felelt. Kristóf kapitány,
vérmes emberek módjára, megint méregbe jött és hangosan követelte a
választ.

– No mondja hát nyiltan – merje nyiltan kimondani, hogy helyesnek
tartja, hogy igazat ad azoknak, akik becsukták a nagy Galileit.

Szinéziusz lassan fordította fejét a kapitány felé.

– Ő mindnyájunkat börtönbe csukott – mondta sötéten.

– Ki? Galilei? – hüledezett Kristóf.

– Galilei. És érezte maga is, hogy nagy gonoszat tett velünk. Mikor
kényszerítették, hogy valljon színt, nem merte szemébe vágni biráinak az
ő alantas, hitetlen hitét. A máglya ott lobogott a háttérben Ám hadd
lobogjon! A máglya füstje égig ér; az ő szava csak az emberek füléig.
Érezte, hogy mit tett s lehajtott fejjel vallotta be bűnét a lélek
arisztokratáinak. S mikor szabadon engedték, nagylelküen, megállt a
börtön kapujában, a csőcselék között – s gonoszul, árulóan odadobta a
csőcseléknek a koncot: »és mégis mozog!« – és mégis koldusok,
börtönbezárt rabok vagytok mindannyian.

– Hát ott hagyta volna, a máglyán, a tömlöc fenekén, a nagy Galileit? –
szörnyűködött Kristóf, a kapitány.

– Ott hagytam volna. Egy ember pusztult volna el tömlöc fenekén – de
kiengedték őt és ő csukott tömlöcbe mindnyájatokat. Hittetek neki.
Elhittétek neki, hogy kicsiny golyó az egész, amin hangyák mászkálnak,
kilökve a légűr végtelenjébe. Elhittétek neki, hogy eddig és ne tovább.
Elhittétek neki, hogy mindenütt egyforma, unalmas falak vannak
köröskörül – s a falak közt, a csukott ajtón belül, kenyér és víz –
rabok ebédje, semmi egyéb. Most körüljárnátok már a Földet,
körüljárnátok már a falakat, hogy mindenki lássa: visszakerülünk megint
rabágyunkra, s a falak közül mindenütt egyforma, csíkosruháju
rabtársaink állanak – egyformán nyomorultak. Elindulnátok már innen,
hogy visszatérjetek ide, bár előre mentek. Elindulnátok ebben a kék,
ebben a kék végtelenben (Szinéziusz kitárta karjait a láthatár felé) – s
azt mondjátok, hogy Hátsó-India van arra, kenyér a víz után – víz a
kenyér után – nyomorult indusok, a Föld porában izzadók. Elmentek majd a
Föld sarkaira és ott is bezárjátok a nehéz ajtókat az én képzeletem
előtt. Ti visszatérők, ti befelé fordulók, ti boncolók, ti börtöntartók.
Itt álltok az Oceán partján – s azt akarjátok, hogy ne Óceán legyen,
amelynek boldog távolában az örökéletű bolygók várnak minket, örök
életre – hanem hitvány tükör legyen csak, mely végtelent hazudik, pedig
nem tud visszaverni mást, csak a mi szomorú, egyforma arcunkat, rajt’
lassan őszül, fonnyad az ifjúság, mely messze vágyott… A tükörben
megyünk előre s újra magunkat érjük… újra Európába kerülünk… nyugatra
indulunk, keletre érünk… s keletről megint nyugatra…

– Hát akkor miért jön velem Szinéziusz, ha így van? – mondta gúnyosan
Kristóf kapitány.

– Mert nem hiszek nektek, Kolumbusz. Nyugatra nyugat van csak… az
örökkévalóságig nyugat. Nyugatra nagy vizek vannak és a nyájas görög
bölcsek testté vált lelke… Nyugatra lidércláng lobog és ismeretlen zene,
amit megértünk majd egyszer, ezer év mulva, ha az üstökös visszatér s mi
ezer évig ifjak tudunk maradni, hogy ezer évig hajózhassunk, előre,
egyre előre, azon a vizen, amelyen hatezer évig is futhatna vitorlánk s
mindig újat s újat látna megint… szárnyas embereket… lidérctestű nőket…
Keletre forró földek vannak és buja arabok. Keleten vége van a világnak.
Nyugatról nem lehet keletre menni.

– Hát tudja mit Szinéziusz, – mondta Kristóf kapitány és a markát
nyújtotta – fogadjunk. Ha mától négy hónapra nem látja meg az
árbockosárból, saját szemével, a keleti szárazföldet: magának adom – mit
adjak magának? – magának adom azt a nagy vitorlás bárkát, amit magunkkal
viszünk.

– Tartom a fogadást, Kristóf kapitány – mondta sötéten Szinéziusz. –
Azzal a bárkával elhagyom a hajót s megindulok magam nyugatra.

S a tenger felé fordult megint. Este volt már és köd ereszkedett. A
lebukó nap eltűnt ebben a ködben és eltűnt az a vékony vonal is, mely az
eget és vizet elválasztja egymástól.

* * *

A szél Palos szigete felől fújt.

Santa Mária nyugatra fordította a kormányt, a középvitorla kidagadt.
Este hat órakor, október tizenegyedikén, Kristóf kapitány és Szinéziusz,
az alkimista, a fedélzet előrészén álltak, a kiugró korlátja mellett,
ahol egy óriási, hajlott vastartó tetejéről zöldüveges lámpás lógott ki
a víz fölé. A vitorlák bonyolult kötélzete ködösen libegett: sírt az
alattság és a deszkák nyikorogtak.

Kristóf kapitány már hetek óta hamis tételeket jegyzett be a
hajó-naplóba, mert a legénység szívében lopva és rejtett remegéssel, de
egyre feszültebb ajakkal rémült fel a Pánik sárga képe. Mi lesz? Három
hónapja szelik az Óceán szürke szőnyegét, nyugatra, egyre nyugatra, s a
tompa hajófar mögött titkosan és kérlelhetetlen simasággal fut össze a
felzavart nedű. Pénzeket és állásokat igért a kapitány, ha Ázsia keleti
partjait elérik. Az ám, de ki járt arra előttünk? Senki. A portugál
partokról nyugatra a végtelenség lebeg ég és föld között – és ezek az új
emberek beszélik csak, hogy a Földgolyón nem lehet eltévedni, mert
visszajut az ember oda, ahonnan elindult. Az új emberek beszélik, de a
sötétszemű Szinéziusz s két halvány, ifjú tanítványa másféle kabalát
tudnak. A kormányos hallotta őket beszélgetni, északa, a fedélköz alatt.
Mozsárban porokat törtek és zöld láng csapott fel a mozsárból, amitől
átlátszó lesz a bőr és a koponyát látni. Az árbóc csúcsán ugyanakkor
libegve villant fel Szent Elm tüze. A kormányos kihallgatta azt is, amit
Szinéziusz és Kristóf kapitány beszélt: sokat nem értett belőle, de amit
értett, elég volt hozzá, hogy elrontsa az álmát.

Mikor elindultak, Kristóf kapitány volt jókedvű és beszédes és
Szinéziusz hallgatott akkor sötéten. Most mintha kicserélték volna ezt a
két embert. Szinéziusz rejtelmes mosollyal ül napok óta a kötélhágcsón
és őmaga szólítja meg a kapitányt.

– Hajnalban, négy óra mulva Kristóf kapitány lejár fogadásunk. Akkor
megkapom ám Ninát, a kis vitorlás bárkát – át is veszem Kristóf
kapitány.

– Hajnalban, Szinéziusz, árbóckosarunkból szárazföldet lát – mondja
Kristóf erős bizalommal. – Így szólt fogadásunk: Ha nem: magáé a bárka.

– Hát nem látja még? – mondta Szinéziusz és szája remegett és
elfehéredett. – Hát nem látja még, hogy tévedett? Otthon egyszerű és
világos volt a számítás, amit Galilei és a többi bolond szabott ki
nekünk… Nyugatra, egyre nyugatra… és Ázsia… De most, két hónapja futunk
a semmibe… ohó! Kristóf! nézze csak – nem látja, hogy változik a tenger
szine zöldről kékbe és kékből szürkébe megint? Nem látja odafent… amiről
beszéltem… nem látja a száraz tüzet, amibe szalamanderek bujkálnak?

Az árbóc tetején valóban kékes fény villódzott. Kolumbusz könnyedén
remegett össze.

– Bolond maga, Szinéziusz – mondta aztán hangosan. – Megint a
Kristályégről álmodozik, amiről Tresmagistus írt.

Szinéziusz hosszan gondolkodott. Aztán halkan, mintha maga elé beszélne,
elmondta, hogy gondolja ő azt.

– Maguk aranyat akarnak, Kristóf; maguk nem értenek engem. Én ismerem
magát, Kristóf; magát lelkes és közügyekért lángoló embernek tudják az
udvarnál, mert megigérte, hogy nyugaton át eljut Ázsiába. De én tudom,
hogy mi kell magának; új országok kellenek és sok arany, alkirályi cím,
dicsőség, siker, elismerés. Ezekért mondott le a szalamanderről, a
légnemű nőkről és a szférák zenéjéről, amit én keresek, nem mintha hinne
Galileinek, aki börtönbe akarja csukni a végtelen Fantáziát. Palos
szigetén leveleket mutatott nekem, amikben János király pénzt és hajókat
és tengernagyi címet igért magának, ha Granada ostromát befejezték. Ez
kell magának, Kristóf és ennek az egész csőcseléknek, amit magával
lódított. Arany, új ország, minél hamarabb, minél közelebb. Két hónapja
futunk a vizen és maguk már is nyugtalankodnak…

Közelebb hajolt a kapitányhoz:

– És mi lenne akkor, – suttogta – ha egy évig… két évig… három évig… és
még tovább… futna a hajó nyugati széllel… és nem látna partot sehol…

– Október közepén elérjük Hátsó-Indiát, vagy valami új szigetet… Maga
bolond, Szinéziusz.

A szél elkapta a szót. Messze, mint egy kietlen, kábító üresség, kongott
az éjszaka előttük a nyugati égen. Oly szörnyű messze, messze voltak a
csillagok.

– A fedélköz alatt dolgoztam, – folytatta Szinéziusz – tudja, az ifjúság
elixirjét keresem, Kristóf…

Először történt, hogy Kristóf nem tudott mosolyogni ezen. A mai
éjszakán, itt, ezen az ismeretlen tengeren, ahol ember még nem járt,
másképen hangzottak e szavak, mint a kis spanyol kocsmában. Erőlködve
görbítette le száját, de érezte, hogy elsápad.

– A száraz tűz hiányzott eddig, Kristóf. De most megvan. Nézze, hogy
libeg… Éccaka, a fedélköz alá beloptam néhány lángnyelvet… és éreztem,
hogy hatja át a véremet, sűrűn és hidegen… Ez az a tűz, amiről se
Copernicus, se Galilei nem tud… De most már biztos vagyok a dolgomban,
Kristóf kapitány. Egy óra mulva hajnal lesz és én megkapom az én
vitorlásomat… és itt akkor elhagyom a Santa Máriát. Pusson Marton Alonsi
és Yamez, az én tanítványaim, velem jönnek. Együtt ültünk éjszaka,
Kristóf és láttuk a szalamandert.

Kolumbus erőltetve nevetett:

– Hát mondja csak, Szinéziusz… mégis… hogy képzeli? Hova mennénk azzal a
rozzant bárkával, feltéve, ha…

– Tegnap még rozzant volt a bárka – suttogta Szinéziusz.

– És ma?

– Bizonyos benne… egészen bizonyos benne, Kristóf kapitány, hogy most, e
percben is víz van még alattunk…?

A kapitány megütközve nézett rá. Kinyitotta a száját, de egy hangot se
tudott szólni. Az alkimista fojtott tűzzel suttogott a fülébe.

– Mind a hárman láttuk a szalamandert, tűzből és levegőből… Aztán
egyszerre megváltozott az alakja… Sárgászöld fény lobogott és mi
meztelen nőt láttunk a hideg tűzben, amint libegve felszállott… Néztünk
utána… A légnemű nőalak végigfutott a fedélzeten, lesiklott a hajó orrán
és a vízre lépett… Futott a vizen, nyugat felé. Halvány fénysugár futott
utána. Néztük… néztük… rettentő távolságban volt már… már nem láttuk az
alakját… akkora volt csak, mint egy csillag. De még láttuk, hogy
távolodik. Egyszerre, mintha emelkedett volna… de a fénysugár mutatta,
hogy még a vizen fut… Ott tehát a víz emelkedett már, a messzeségben…
Aztán néztük még, azt hittük, hogy látjuk… de azon a helyen, ahol
egyetlen tűzponttá zsugorodott össze, a Szaturnusz vörös rózsája
villogott. Odanézzen!!…

Oly hevesen lökte meg a kapitányt, hogy az megriadt.

– Odanézzen!… A Szaturnusz!… Ott tűnt el… Ott tűnt el, egy félóra alatt,
holott Tresmagistus megírja, hogy kétezer évig kell futni a hajónak, míg
azt a távolságot befutja.

– No és? – suttogta a kapitány. Határozottan rosszul érezte magát.

– Kétezer év!… De mi az, ha megvan az ifjúság elixirje, mi az a kétezer
év nekem…? Hatszáz évig futunk a vizen… elixirből élünk, semmi másból,
addig… hatszáz év mulva ritkulni kezd a víz, az Óceán végtelen vize…
Bárkánk emelkedik… A száraz víz emeli… alatunk fényes, hideg ködök
gomolyognak… a Föld… De a mi bárkánk húszezer méter magasságban lebeg
már… vitorlája ráfekszik a levegőre, mint valami felhő… felhőnek hinné,
ha alulról nézné valaki.

Az alkimista hangja úgy rengett most, mint a szél. Odafent borzongtak a
keresztes vitorlák.

– És aztán… aztán a levegővé vált vízben úszunk tovább… Körülöttünk
szárnyas emberek buknak alá… Aranyból csinálnak gyümölcsöket… és
gyümölcsökből aranyat… Még négyszáz év és mi elértük a Kristályeget.
Nyugatra nyugat van csak Kristóf… nyugatra a végtelen tenger van csak,
mely összeölelkezik az éggel… az éggel, ahonnan a szférák zenéje szól…
egy rettenetes, rettenetes tévedés áldozata vagy, Kristóf… és most
kiderült ez a tévedés… Azt hittétek, kezetekbe kerül a világ, ha
tömlöcbe vetitek a Lélek szabad szárnyalását s megmutatjátok, hogy a
Földről nincs mód feljutni az Égre. Egy évre való kenyeret és vizet
hoztatok magatokkal… pedig a Végtelenség és Örökkévalóság útján
indultatok el… Ezért lakolnotok kell, mert nincs mód rá, hogy átlépjétek
az istenek országának határát… Nézd, Kristóf, nézd… eltűnt a láthatár…
nézd, a Szaturnusz nem az égen van már… hanem ott lebeg a víz alatt… Nem
érzed?… nem gördül már a hajó… már nem úszunk a vizen… Valami könnyű,
súlytalan légben lebegünk… Nézd… a vitorlák… olyanok, mint a felhők…
Érzed, hogy rohanunk… Hallod? Hallod…? Hallod ezt a zenét…? Onnan…
onnan… ahol a láthatár eltűnt… a szférák zenéje…

A kapitány szívverése megállt: füle zúgni kezdett, a vér akadozott
ereiben. Rettenetes távolból valami hihetetlen, ismeretlen, jéghideg
zene szólt.

És ekkor nyugaton világosodni kezdett az ég.

Kristóf észre se vette, hogy körmei görcsösen vájódtak az alkimista
karjába. Belékapaszkodott, mint hajótörött a deszkaszálba, mert azt
hitte, azonnal elájul.

Az alkimista diadalmasan állt fel… széttárta karjait és kinyitotta a
száját. De mielőtt szólhatott, éles, sikongó kiáltás hasított a
levegőbe, mint a villám.

– Föld!

Egy percig úgy maradtak, mozdulatlanul. Kristóf kapitány tért magához
először: eleresztette az alkimistát és tüdejéből ordítás szakadt fel,
mint mikor felébredünk a borzalom és rémület álmából.

– Föld! – ordította, – ellökte az alkimistát, tombolt, nem bírt magával.
A fedélközre futott, onnan a hajó orrára, – nyugaton beteges, sárgás
fény villódzott: sárgás fény és egy keskeny, hajszálnyi szürke sáv.

– Odanézzen!… lihegte és rázta az alkimistát, – Szinéziusz odanézzen.
Nyugat-India!… Nyugatról indultunk és elértük keletet! Hát mégis –
tudtam, én bolond – el voltam kábulva az éjszakától… csakhogy nekem volt
igazam!

Nevetett, ugrált, mint a gyerek.

– No Szinéziusz – odanézzen hát – látja a földet? Megnyertem a fogadást!
Hajnali négy óra!

– Nem látom.

– Mit beszél? Nem látja?

– Nem látom és nem is akarom látni, – mondta Szinéziusz hidegen és a
hangjában volt valami az elszegényedett arisztokrata gőgjéből, akinek a
szolgája főnyereményt csinált. – És ezzel megnyertem a fogadást: úgy
szólt az, hogy enyim a vitorlás bárka, ha hajnalban nem látunk földet
nyugaton. Oldozza le a bárkát Kristóf kapitány és hivassa az én
tanítványaimat – aztán induljon el oda, ahol azt a szennyes szürke
szalagot érzi, amit földnek hisz. Én pedig a bárkán megindulok velük
nyugat felé.

* * *

Santa Mária eltűnt a láthatárról, Szinéziusz az alkimista és két
tanítványa, Yamez és Paracelsus pedig a vitorlás bárka kormánypadkájára
ültek és úgy bámulták a forgó vitorlát. Északnyugatnak fordult a bárka;
a nyugati láthatáron halványfehér sáv bukdácsolt a növekvő dagályban: az
Új Föld, amit néhány órája látott meg Kolumbusz a Santa Mária
fedélzetéről.

Szinéziusz legyintett a kezével és rajongó, sötét tekintetét mint valami
bűvös, fekete sátrat borította az ifjak fölé.

– Megbántátok, hogy otthagytátok őt és velem jöttetek? – kérdezte aztán
szánalommal.

A tanítványok hallgattak.

– Ne féljetek – szólt nekik. – Az ő Új Földje nem volt méltó mihozzánk.
Nem, nem tűrhettük, úgy-e, hogy nekik legyen igazuk: a börtöntartóknak.
Föld és megint Föld: ostobaság. Új Földnek nevezik majd: én pedig azt
mondom nektek, hogy nem találnak ott semmi újat. Aranyat találnak a
földben és vörös embereket, akik mégis hozzájuk hasonlatosak. Megismerik
beszédjüket és szorgalmas kis hajók indulnak meg Európa partjairól, hogy
birtokba vegyék az új természetet. A német pozitivisták, Galileisták és
fizikusok pedig elégedetten dörzsölik majd a tenyerük: íme, a teória
tudománnyá lett, kemény teke a Föld s mi kicsiny kukacok rajta, akik
születtünk, hogy együnk a sajtból s aztán porrá legyen mindenünk, amit
emberről tudunk: a test. Nem kell – nekik adom. Otthagytam őket. Nekik
adom az Új Földet s az egész Földet, mely gömbölyű s körülzárt. Hiszek
az én mestereimnek: Aristotelesnek, a derűs bölcsnek, ki a légnemű
nőkről beszélt – hiszek János evangelistának, aki látta megnyílni az
eget, s a Hétszarvú Bárányt is látta – hiszek Albertus Magnusnak s
Hermes Tresmegistosnak – és hiszek a Messzeségbe, amelynek nem lehet
határa, minthogy nincs határa a képzeletnek, mely az ő szülötte.

A tanítványok hallgattak.

– Hát elfelejtettétek? – mondta Szinéziusz alázatosan és szinte
könyörögve – elfelejtettétek a stuttgarti éjszakákat? Elfelejtettétek a
zöld kohót, aminek fenekén kékeszölden csillogott a Magisztérium? Nem
hisztek nekem? Nem hiszitek el, hogy elérjük a Kristályeget?

Alkonyodott: Szent Elm tüze újra fellobogott a vitorlacsúcsokon.

– Itt az elixir – mondta Szinéziusz és felmutatta a fiolát. – Ne
irigyeljétek Kolumbuszt és társait: ők meghalni mennek az Uj Föld
porába. Sívó homok várja őket; nappal és éj szabályos váltakozása, míg
el nem következik az utolsó nappal és utolsó éjszaka. A mi utunk pedig
elvisz minket ezen az Óceánon. Hat hónapig megyünk még s naponta iszunk
a bölcsek vizéből. S ekkor hangosabban halljuk majd _azt_ a zenét – s
ekkor felkel a nap, utoljára és nem nyugszik le többet: s nincs többé
alkonyat, ó Paracelsus! S ifjan és halhatatlan testtel, halhatatlan
lélekkel folytatjuk utunkat a légtengeren át: hatszáz évig, ó Yamez, s
hatszáz év mulva a Külső Burok nyílik meg előttünk: – ismét hatszáz év
és megnyílik a Kristályég előttünk. Ott beszélünk a szárnyas emberekkel,
mert addig megtanulunk beszélni az ő nyelvükön: a szférák nyelvén, mely
hangjegyekkel fejezi ki a mély, mély, mély gondolatot. S akkor, ha úgy
tetszik, Paracelsus és Yamez, visszafordulhatunk megint: kétszer hatszáz
év – és elérjük ismét Palos szigetét és Palos szigetéről beevezünk
Lisszabon kikötőjébe. Most az úr ezernégyszázkilencvenkettedik évében
vagyunk: – akkor kétezerhatszáz és kilencvenet írnak az európai népek.
Megváltozott világot találunk, azt elgondolhatjátok, Kolumbusz és
követői megváltoztatják a világ képét. Tudósok jönnek majd, akik lemérik
ama golyó felszínét, melyet ők határoltnak vélnek – és minden kicsinyes,
lelketlen számítás őket igazolja. Tudósok jönnek, akik megmérik a
távolságokat és birtokukba veszik a Földet. Mindenki nekik hisz majd,
ezer éven át, a tiszta és népszerű Tudománynak, amely olyat állít csak,
amit be tud bizonyítani – s olyat hisz el csak, amit szemével lát és
fülével hall – mert ezer éven át Szem és Fül lesz a bálvány, ó
Paracelsus, s e bálványoknak éppen úgy hódolnak ők, mint egykor a
perzsák és asszírok hittek a kövek erejében. Mi tudjuk csak, hogy minden
bálvány hamisság, mert Isten, a Lényeg, megfoghatatlan. De ők hiszik
majd a vaskos és kézzelfogható Tudományt, mely a csőcseléknek hizeleg.
És tiszteletére palotákat építenek majd az Óvilágban s az Új Földön
egyaránt: palotákat és masinákat. Mire visszatérünk, masinákat találunk
majd, amik a levegőben csaponganak és körülrepülik a Földet és hirdetik
a sarlatán Galilei és Newton kicsiny dicsőségét: kicsiny csodák,
amilyeneket e kicsiny Krisztusok mívelhettek.

És ekkor, kétezerhatszázkilencvenben, mikor a régi Tudományt javában
dicsőíti minden s minden neki hisz csak: – s mikor a mi eljövetelünket
néhány rejtelmes Géniusz reméli csak remegve: – mi hárman megjelenünk
Európa fölött. Megjelenünk és a nyomunban ujjongás s álmélkodás fakad:
hozzuk az új tant, mely romba sülyeszt s a korhadt porba visszadönt
minden régi tákolmányt – mert vénhedt és rút lesz akkor a nehézkes
bábjátékos, aki golyókat eszelt ki s tekézett velük a végtelen űrben.
Hozzuk a hírt: testvérek, felfedeztük az igazi Újvilágot, odaát, a
kárpit mögött! Kolumbusz és emberei régen por és hamu lesz már akkor: a
kicsinyke Új Föld, amit felfedeztek, vén és kiszikkadt és romokkal
népesült – fáradt tudósok hirdetik rekedten s egyre halkabban Newton
tanítását, mely a Képzeletet börtönbe zárta – elszikkasztotta az agyat s
utána kiszikkadt az ifjú és viruló test. Hozzuk a hírt: testvérek,
északnyugaton, az Óceán fölött, kicsiny ösvényt találtunk, hajónk alig
fért keresztül torkolatán – de ez az ösvény egyenesen kivezet a Térbe és
fel, a testtelen emberek országába, akiknek megmondottuk, hogy van út,
leszállani a Földre, s a fénysugár szárnyán már jönnek utánunk s itt
lesznek csakhamar – és mi átmegyünk közébük – az ő országukba, ahol nem
sárga s kemény az arany, mint amaz Új Földön, amit Kolumbusz adott
nektek – ott az arany folyékony és lobog mint a tűz – s ha ittatok
belőle, elfelejtitek a Halál nyomasztó kísértetét – s elmúlik tőletek a
Halál, mint egy ostoba álom, amit megmosolyog a fölébredő. Testvérek:
Galilei és Kolumbusz hazudott nektek – és hazudtak a tételek – hazudott
a premissza és hazudott a konkluzió – jertek, felfedeztük az Új Utat és
elhoztuk a Magisztériumot, amit hosszú századokon át kinevettetek,
mintahogy mi kinevettük őt, mikor megállt a kapuk előtt és így szólt:
»Eppur si muove…«

Az alkimista előrehajolt: tanítványai hangtalanul fordultak nyugat felé,
ahol a Santa Mária eltűnt. Nem látszott már a csücske se vitorláinak.
Mérhetetlen fájdalom szorította össze a tanítványok szívét. Az alkimista
beszélt.

– Esteledik. Paracelsus, édes fiam – fordítsd a kormányt. A csillagok
ott reszketnek az égen: a Merkur ma bukott fel és szeliden ring a vizek
fölött. Nem érzitek? emelkedünk. Hígan és egyre könnyebben siklik el
alattunk az Óceán és észrevétlenül dagad. Csendben és reszkető lélekkel
figyeljétek – mert új vizekre értünk. Csendben és gyönyörbefúló lélekkel
figyeljetek a szavamra: mert észre sem veszitek s már nem szavakkal
beszélek hozzátok, hanem hangokkal és ti értitek majd e hangokat, mintha
szavak volnának. Mindegyre tünedeznek a szavak az én beszédemből,
itt-ott bukkan fel még egy-egy – a többi halkul, emelkedik, összefolyik,
egyetlen elnyújtott melódiába olvad: s a végtelenből s messzeségből mély
gordonkahangon kíséri az új, hideg, ismeretlen zenekar ezt a melódiát.
Most hajoljatok ki óvatosan a korlát fölött s nézzetek magatok alá. A
tengerfenék világítani kezd.

A tanítványok elbűvölve hajoltak ki az Óceán fölé – és ekkor, kietlen,
kietlen messziségben és mélységben, alattuk, halvány derengés
hajnalodott. Messze, messze, a mélységben, egy óriási város feküdt
kéken, ködösen, a vízrétegek alatt. Apró tornyok és bástyák szegték be
falait, furcsa, színes kupolák, mint a régi, szumír városokat képzeljük.
A város fölött villogó színekben óriási lények cikkáztak: innen apróknak
látszottak, mint a halak, de voltak akkorák, mint egy-egy ház odalent.
Némelyiknek sárkányformájuk volt, mások az ichtioszauruszokhoz
hasonlítottak, amiknek csontjait a hallei egyetem őrzi. A város szélén
magas domb állott és e domb tetején zöld láng lobogott: zöld lángok közt
kígyótestű alak bujkált: ugyanaz, akit a Santa Mária fülkéjében láttak
az elmult éccaka.




ÉSZAKI SZÉL.


I.

Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt.

A nyár végét járta akkor: minden forróság és fény, ami hónapok óta
összegyűlt, izzé, pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a
föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok és a narancsok
héjja kipirult és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is
megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a
vállunkat, mintha rőtre sült cipók, vagy égett naspolyák úsztak volna a
vizen: a bőrünk megbarnult és a szemünk csillogott.

Nagyszerű, pogány nyár volt és eltartott vagy húsz évig. Az arénában
olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak és perzsa nők
táncoltak a végén, – mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül
mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bódító
borokkal öblögettük le, – éjfél után, büszke és lüktető fejjel dalokat
írtunk aztán és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és
csipőjét és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a
virágok, bársonybőrű macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat
valósággal mámorossá tett, és lázba hozott egy váratlan és lágyan
csendülő rím: a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük
ilyenkor, – néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint
amilyenekkel a költő felcicomázta.

Drámákat is játszottunk, amikbe sötét szenvedélyek törtek ki szabadon,
és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek.
E drámákhoz egy olasz muzsikus írt közzenét, – határtalan epedés volt a
zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy: a zenekarból mintha görcsös
karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány
lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes
voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy
tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.

Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték és nem emeltünk
síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe,
semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő
módon elégítette ki szerelmi vágyait: áldozatai közt gyermekek is voltak
és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. Augusztus
császár udvarában gyakran megjelentünk és beszélgettünk az agg
Maecenassal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk, –
később raffináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versaillesi
parkban. Majd Duse és D’Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre
ragyogóbbak lettek, és valamelyikünk megírta darabnak Salome táncát. S
közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, a Quarnero szikrázott
és égett, mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig, forró lett a föld s
a dán vizekbe láttuk lebukni: tovább nem igen érdekelt, mi lehet.
Gyönyörű nyár volt és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az
idegen.


II.

Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam: a haldokló
nyárról és haldokló ifjuságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba,
mert a tó tulsó partján sárga, piros és kék szinek vegyültek a fák
zöldjébe s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és
szinekből, és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a
csónakból és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna
helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe és mindegyikben
ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam és ekkor
valami kényelmetlen, buta üresség állt be.

Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok tenniszeztek, sokan
voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás
kint állt a kapu előtt és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam,
hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kékszemű, jelentéktelen
ifju volt, norvégül beszélt. Franciául szólítottam meg. Útbaigazítottam
és valahogyan együtt is maradtunk.

Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem:
nem kék szemei voltak, hanem szürkék és legalább egy fejjel volt
magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam,
de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már
mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német
kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is
Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim
visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a
beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva
magyaráztam neki, mit érzek és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy
a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalább is könnyezni fog. De a
norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt,
ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja,
vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen
megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett
rám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam,
hogy egészen halkan, mintegy magának dudol, vagy fütyörész valamit. Úgy
látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult
közben, – belülről jött ez a vontatott, kisérteties hang, amihez
hasonlót nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasítóbb lett:
valami megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván
hasbeszélő ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön.
Megborzongtam és kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre
elfogulatlanul és könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással
vettem észre, hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kisérteties
fütyülést, mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén.
Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.

Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt,
megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett,
de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami
zöldes fénnyel meg volt világítva: egy pillanatra, mintha ezen az
oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán és ezek a
ködszerű testrészek hirtelen szertefoszlottak.

Utóbb kiváncsian kérdeztem, mit szól Lollához: illik-e rá az a forró
ária, amit a tiszteletére írtam és zongorázni szoktam. Udvariasan, de
hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én úntatom őt.
Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon
az oldalon ül, ahová beszélek: – megfordultam és a hátam mögött állt, és
hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyeltem magam. Most megint csönd
lett, de ezt nem tudtam elviselni: nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva
kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret és tud-e énekelni?
Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az északi
sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szíve, egy
keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybefutó végével,
mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a
ködön és vizen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is
szokott: – és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a
füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és
magasan lebegő: – de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült,
hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni s így hangszer
nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már
ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is
megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a
hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát és a karjai,
amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az
elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd
csak találkozni fog kedvesével, övé lesz és elviheti Capri szigetére.
Most végre komolyan válaszolt nekem: emberfölötti fájdalom volt a
szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha, –
hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis,
akár őt, akár az árnyékát, – ha nem itt, talán a halottak között, –
halihó, halihó! – mikor majd elhamvad a Föld és kialszik a Nap, – majd a
temető fütyülő sötétjében – halihó!… sírkeresztek között tapogatva
keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni
kezdett és úgy hánykolódott, mint a tenger, – nem birom már, fütyülte,
nem birom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok
buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni
kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.


III.

Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg-fekete volt az ég és a hegyek
mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szíjat hasított a
levegőből és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig
hajoltak és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait
sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és
borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat,
ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös
köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították, – a szél söpörte a
gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most
jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.

Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül, –
s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között
hallottam, hogy fütyül az északi szél, – fütyült és vihogott és
megismertem a kisérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda
lugasában.

Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában; a sűrű, puha
és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella
kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos
kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél.




A PÚPOS.


I.

Reggel erősen sütött a nap és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen
pislogott, mikor leért az uccára. Nagyon élesnek találta a napfényt, a
gyomra is émelygett a sonkacsülöktől, amit reggelenkint evett. Kabátját,
ezt a furcsa kabátot, begombolta elől; körülményesen felhajtotta a
nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh
Lajoson: hangsúlyozottan divatszerű, alkalmazkodó. A szabó, mikor
mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a
számokat: sacco-öltönyről és zsakettről beszélt, élénken vitatkozott
róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekről.
Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a
hangja, mintha soha életében olyan háthosszúságot nem látott volna, ami
legalább negyven centiméterrel hosszabb ne lenne a mellhosszúságnál;
gyakorlott és minden meglepetéstől vagy csodálkozástól ment szavai úgy
körülírták az esetet, hogy az ember azt hihette: a legújabb párisi divat
a felsőkabátot hátban egészen bőnek és lötyögősnek írja elő és nadrágban
az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságút hordanak. És csinált
Balogh Lajosnak szabályos saccót és őszikabátot: a gomblyukak legújabb
divat szerint, horgosan körülvarrva, az ujjak elől bővülnek, a gallér
erősen kihajtott, a mellény gallértalan. Oldalzsebet is csinált,
saccóban az idén megint divat, és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta
selyemszalag, mintahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik.
Minden megvolt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy
az egész kabát, mikor az ember kézbe vette, valami értelmetlen,
formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabátalakja: az a
körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan
dologgá lett, amiről nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz:
a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint
készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehérneműt és
gyémántos garniturát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dícsérjék a
gombjait és a nyakkendőjét. Az emberek valóban dícsérték a nyakkendőjét
és volt olyan, aki megkérdezte, ki a szabója. Balogh Lajos lassankint
hozzászokott, hogy ő elegáns ember.

Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és
előzékeny. Az uccán megálltak az ismerősei, kezeltek vele és szinte
túlzottan érdekelte őket minden, amiről beszélt. Ha valami vitába
beleszólt: a kávéházi asztalnál, udvariasan elhallgatott mindenki és
végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a
gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek.
Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne
e jelekből, öntudatlanul: maga se tudta, mi az. Egy időben nőkkel
kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte, kezdetben csak valami
bárgyú, remegő és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és
nagyszerű istenség felé emelkedő állati imádat. De meglepetve
tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen:
a nők mosolyogva néztek rá, épp olyan kedvesen és udvariasan beszéltek
vele, mint a férfiak. Sőt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek,
mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se.
Ehhez is hozzászokott hát és cinikusan viccelődve és fölényesen beszélt
a nőkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebből is valami
keserű íz maradt vissza, amiről nem tudott számot adni magának, de ami
keserűvé, aztán hetykévé tette és érthetetlen módon gyanakodóvá.
Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tűrt
ellentmondást: a vitákat két szóval elintézte és elutasítóan hozzátette:
passz. Lármázott a pincérekkel, mindenből közkérdést csinált és
fenyegetően szembehelyezkedett mások véleményével. Egyszer a színházban
valaki lehajolt a kalapjáért és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott
és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetű, szőke úrra, hogy
miért nem vigyáz. A szőke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért,
emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett és a torkára gyűlt
a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen
gyűlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.


II.

Felment a hivatalba és délután kettőig ült a kényelmes bőrkarosszék tág
öblében. Azután egy előkelő Andrássy-úti étterembe ment ebédelni, de
semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról,
nőkről beszélgetett néhány hivatalnok-társával, ujságírókkal. A
szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi
napon. Bántó maliciákat mondott mindenikről, aki szóbajött; válogatott a
szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy
valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az
ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit
tegnapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj
megbocsát egy ilyen bestiának – egyszerűen gyávaság, mondta.

Az affér az Aréna-úton történt, egy kávéház előtt.

Valamelyik ismerősével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház terraszán
egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos
torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonnan ismerte a hölgyet és a
barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy
félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult és rájuk
nézett.

– Ennek a púposnak járt a szája? – mondta, kérdően a nőre nézve és
egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.

Balogh Lajos elhült. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a
jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy, bevallottan,
hogy ő púpos.

De nem sokáig tünődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban
hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott és
életében először érezte, hogy az az arc, amit most a pofon felhevített,
milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.

Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit
beszélt volna: »pfuj, szégyen gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem
szégyeli magát?« Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást és
dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén
érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc
nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik
mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak
legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.

Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől
elkezelt. Körülnézett: a Thököly-út végén járt, hol apró munkásházak
kezdődnek és gyárfüst terjeng. Hosszú kerítések mellett baktatott:
egyszer kifogyott alóla a kövezet és egy tócsa mellett megállt. Az őszi
alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még
mindig fájt: lehajolt és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a
fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába – először látta az arcát
így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva
levetette felöltőjét és nézte.

Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel,
amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a
gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe
jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet,
szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is
tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba
és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha
felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a
majom – és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges…
lehetséges… lehetséges volna… hogy mindez csak tréfa volt… hogy őt csak
úgy felöltöztették… mint más embereket… és beszéltek vele… és
rámosolyogtak… és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát, elfordult…
akkor kitört a hahota…

Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna
le a szeméről. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velasquez képei jelentek
meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás
múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait,
bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében.
Szegény, bolond, kijátszott púpos – valaki álmában leszedte róla ezeket
a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak – és az udvaroncok
ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az
úccán.

Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen – futni
kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek
megfordultak utána és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták.
Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos
boltok ajtajában legények álltak – tisztelettel elódalgott mellettük és
sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh
Lajos – de nem csudálkozott rajta – milyen ostoba dolog, lám, persze,
hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember
– neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet – nevet adtak
neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi
embereknek – holott neki nincs neve.

Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos
egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött
verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek.
Az égen halványan kiütköztek a csillagok és közvetlen közelében egy
tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli
ezt játszotta: »A falúban a legárvább én vagyok…« a púpos elandalogva
hallgatta a nótát, igen szépnek találta és most végre sírni kezdett.
Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt éppen úgy,
mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett és
egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt és
friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt és a méhek és
darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely
fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra – beszívta a
levegőt, mely lágyan, békésen folyt be tüdejébe, nem bánta, hogy ő
púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Ujra egy tócsa fölé hajolt – és a
víz barátságosan nézte őt: púpos vagy, mondta neki nyiltan és őszintén,
de nem nevetett és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák
barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere,
szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le
ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény,
szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni:
a gonoszok és rosszak, el akarták venni a könnyeidet, a te édes,
egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De
jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük:
sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél és arra, hogy mások
felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások,
akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort
és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos,
úgy-e jó, úgy-e édes?

A púpos hallgatta a fákat és most már úgy zokogott, hogy egész teste
vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét – csókolni
szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt.




NAPOK.

Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki – így szólt az öreg
ember csendesen. – Ti történeteket beszéltek nekem, amikben úgy rohan
élet és halál, mintahogy piros és fekete váltakozik a rulett forgó
korongján. Sok szép színdarabot láttam és sok szép verset olvastam
tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak – de mindegyikből hiányzott
valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos:
ti az életet olyasvalaminek képzelitek, mint a születés és halál – pedig
születni és meghalni lehet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem,
kétségbeesés és ujjongás: úgy következik nálatok egymásra, mint a
láncszemek; mintha minden pillanata az életnek maga volna a teljes élet.
Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet s a csendes,
változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik
az a három vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a
sorsunkat? Ha visszanézek az életemre, úgy tűnik, mintha ezer év feküdne
mögöttem: egy hosszú, hosszú könyv, amit ezer évig olvastam és
megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly
rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak úgy tudtok megérteni,
ha a Történelmet olvassátok, vagy a középkor sötét váraira gondoltok. És
mindaz, ami történt velem, úgy fekszik az Idő pusztájában, mint az
elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő
karaván-úton. Ebben a hosszú, hosszú életben hihetetlenül kevés dolog
történt velem: végtelenül hosszú éjszaka volt, amit ébren töltöttem el s
nem tudok egyebet róla, csak azt, hogy hosszú volt. Ti napfényről és
örömökről beszéltek – elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a
Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam és ezt a három napot egy
örökkévalóság választja el – három egész emberélet, melyek nem ismerték
egymást s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre.


I.

Először egy széles, fehér lapon hevert – később megtudtam, hogy ez a
fehér lap egy tükör volt, amit a gyerekszobánk falán lógott. Mikor
először nyitottam ki a szemem, szembekerültem vele. Elfolyó, értelmetlen
ragyogás volt, kinyújtottam utána a kezemet és csudálkoztam, hogy nem
érem el: pedig szerettem volna megsimogatni, vagy a szájamba venni.
Később, mikor megértettem, hogy nem olyan egyszerű a dolog,
megharagudtam és elfelejtettem.


II.

Azután kimondhatatlan sok idő következik. Sok idő, mialatt velem alig
történt valami, annál több bennem: szívemben és agyamban. Én egy kicsit
nagyobb lettem, bajuszom is nőtt – két vagy három év alatt, két vagy
három centiméter – és tizenöt év kellett hozzá, míg kék szemem egy
árnyalattal sötétebb lett. Míg belül, a sötétben, szívem világokat és
századokat átérzett – kívűl az arcom halványabb lett egy kicsit és két
vékony barázda gyűrődött orrom és szájam körül: ez volt az egész, ami
kifelé változott. Türelmetlenűl vártam, hogy mi lesz s mi az, amiért
ennyit, ennyit várni kellett.

Egy délután aztán találkoztam egy asszonnyal: nehányan még emlékeznek
rá, hiszen sok-sok éven át, nekem úgy rémlett, egy örökkévalóságon
keresztül, ketten voltunk azután, az emberek között. Délután kettőkor
találkoztunk és este hétig voltunk együtt. Fiatalember voltam,
gondoltam, meghódítom. Beszélni kezdtem neki és ő áhítatosan figyelt:
igen szép nő volt és jó illatokban bővelkedő. Megfogtuk egymás kezét és
szorongattuk. Másnapra találkozót adtunk egymásnak: de ő nem jött el,
valami zavar volt. Akkor boszankodtam és sokat törődtem az esettel:
nagyon vágytam erre az asszonyra. Megint találkoztunk és én már félig
bolond voltam a vágytól – megint elszakadtunk és most úgy volt, nem is
találkozhatunk többé.

Aznap – őszi délután volt – megértettem, hogy én egész életemben erre az
egy asszonyra fogok csak vágyni és más asszony nekem semmit se jelent –
s hogy amit vártam és sejtettem és reméltem, éppen ez az asszony volt,
kit íme, nem kaphattam meg. Hogy ezt megértettem, végtelen, boldog
nyugalom fogott el: elhatároztam, hogy meghalok, s hogy boldogan és
elégedetten halok meg, mert szerettem. A folyópartra mentem ki, ott
ültem és sírtam. Kezem a fűbe markolt és azt gondoltam, hogy oly síma és
édes, mint az ő haja. A folyó vize a hangjához hasonlított, olyan lágy
és dáruzsoló volt – és az égbolt selyemtapintású volt, mint az ő bőre.
Egy óra mulva lassan válamra nehezedett egy kéz: ő volt az. Félig
fordultam csak meg, tovább sírtam és ő leült mellém. Ott ültünk órákig
és tudtuk, hogy nem válhatunk el többé Mikor aztán magamra maradtam,
csendes és békés volt az este – nevettem, megmosakodtam a folyó vizében.
Beszélgettem a fákkal és a fák oly kecsesen nyújtogatták felém ágaikat,
mint mikor asszonyok csókra nyújtják a kezüket. A szél finom, kék fátyol
volt, ami a kezemre és lábamra hengergőzik.

És akkor másodszor láttam meg életemben a napot: két hegy között lefelé
kúszott az égen – ragyogó volt, meleg és vonagló, mint a fehér csipkék
és rózsaszínű szattyánbőrök kettős takarója mögött egy asszony édes és
meleg szíve.


III.

És aztán újból, egy emberéleten keresztűl úgy volt ez. Megint homály és
köd volt hosszú, hosszú éveken át, ragyogó köd néha – olyan nekem most,
mintha ti a reneszanczkoráról könyvet olvasnátok. Igen, az egész
természetnek értelme volt abban az időben: a fákban embervér keringett
és mindent aranyszínűre festett a mi felhevült képzeletünk. Minden
annyiban hatott csak rám, amennyiben az én örömömet szolgálta: csak
kemény tárgyak voltak és lágyak – lágyak, mint az asszony öle és
kemények, mint a kard.

De egy napon, sok-sok év múlva, megtudtam, hogy az asszony elárul. Ti
gúnyolódtok felettem, mert öreg vagyok s nyugodtan mondom ezt – nálatok
az asszony árulása halált és összeomlást jelent, eldördülő pisztolyt,
fekete szakadékot: mert nem tudjátok, mit jelent az idő. Azon a napon,
este történt, úgy voltam én is: kábultan álltam meg szobám közepén s
vártam, hogy gyilkolni fogok. De nem gyilkoltam, a városerdőbe mentem és
ott töltöttem az éjszakát. Próbáltam magam elé képzelni az asszony
arcát, úgy, ahogy éveken át, remegve és elszoruló szívvel lestem ezt az
arcot: elképzeltem és vártam, hogy szorul majd ökölbe a kezem s hogy
fogja el szívemet a féltés ismerős, halálos görcse. Ismét láttam két
szemét és száját. De nem történt velem semmi. Fáradtan és lemondóan
gondoltam, hogy ez az első pillanat kábulatától van csak így és hogy
életem elviselhetetlen pokollá változott, melynek égető parazsát érezni
fogom, mihelyt elmult ez a kábulat s azontúl örökké.

De a kábulat elmult és még mindig nem történt semmi. Reggel megéheztem
és betértem egy boltba, ahol tejet vettem és kalácsot. S míg ittam,
éreztem az ízét: csudálatosan újnak és tömörnek, amilyennek
hosszú-hosszú éveken át nem éreztem. Ekkor megértettem, hogy hosszú
éveken át a szerelem íze keveredett a tej ízébe, míg ittam és
megváltoztatta annak az ízét.

Azután kimentem újra az erdőbe és mellre szívtam a levegőt – és nehéz
földszagot éreztem, üdítőt és frisset – és megértettem, hogy
hosszú-hosszú éveken át a szerelem keveredett a levegőbe és én nem
éreztem a levegőt.

Már akkor sejteni kezdtem, mit jelent nekem ez a nap. Megnéztem egy fát
– láttam a kérgét és megvártam, hogy bújnak ki ebből a kéregből a
rügyek. Nagyszerűen érdekes és izgató látvány volt – és akkor
megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem eltakarta előlem a
rügyeket és a friss levelek illatát.

Emberek jöttek-mentek – mindegyiknek arcán egy világ, új és élettel teli
– és én hosszú évekig nem láttam egyetlen arcot se.

Kő esett le egy épülő ház pereméről – megálltam s elgondolkodtam, miért
kellett leesnie ennek a kőnek. Gondolkodtam és rájöttem és nagyon vídám
lettem tőle – ó, itthon vagyok, itthon vagyok megint!

A város, amelyben tíz éve laktam, olyan új, olyan friss volt nekem,
mintha tíz év múlva aznap tértem volna vissza először – ó, otthon voltam
abban a városban, melyet tíz év óta nem láttam, mert benne voltam ugyan,
de börtönben voltam, a szerelem börtönében.

Örömtől, mámortól kábultan botorkáltam és ekkor két ucca között szembe
találtam magam a láthatár peremével – és a láthatár fölé e percben
emelkedett a Nap – és én szembe kaptam a Napot, harmadszor életemben,
ragyogóan és zengve. És ekkor, mint aki hosszú-hosszú álomból riad fel,
megdörgöltem a szemem és megértettem, hogy a szerelem hosszú-hosszú
éveken át eltakarta a Napot és befestette a színét.

Tavasz volt megint a világon és a szívemben és én kitárt karokkal álltam
ebben a tavaszban s boldogan kiáltottam a felkelő nap felé: »Ó
visszaszerzett életem! Ó ujrakezdődő gyönyöre a létnek és a
megismerésnek! Már nem szeretem őt! Isten, Isten, boldog Isten, irgalmas
jó Isten, már nem szeretem őt!«

És sírtam boldogságomban: a fűbe feküdtem és magamhoz szorítottam a
földet, amit visszakaptam, hogy édes gyermeke és ura és királya legyek
újból – és amit már-már elszakítottak tőlem.

De ez is régen volt már, hallatlanul régen – utána megint sötétség
következett – s hogy mikor volt igazam, mikor _igent_ mondtam, vagy
mikor nem-et: úgy tudom, csak most, mint a habozó, ki gombjain számolja:
igen, nem, igen, nem, s az utolsó gombra határozottan rámondja: _igen_,
vagy _nem_ – de magában érzi, hogy azért mondja csak, mert utolsó a
gomb, s nem azért, mert hisz benne, hogy igazat tanácsolt.




POR.

Egy… kettő… három… oda… és egy… kettő… három… vissza, az asztalig. Lehet
még tizenöt perc… mondjuk tíz… míg vagy százszor sétálhatok így, faltól
az asztalig, óvatosan, hogy meg ne lökjem az asztalt s a gyertyák fel ne
boruljanak… Most már egyedül maradok, – mondta a pap – egészen egyedül,
végig, az egész negyedóra az enyém. Milyen jó, milyen jó, milyen jó ez.
Mostan már nem kell leülnöm addig, úgy-e nem, az egész negyedórát így
végigsétálom, egyenletes, ütemes léptekkel, leeresztett kezekkel és a
fejemet leszegve… Ó, de jó ez…

Egy… kettő… három…

Igen, tisztelendő úr, tudom, erre gondolok majd… Az egész negyedórán át
erre gondolok most… és most majd félek tisztelendő atyám, úgy-e, szép
illedelmes vagyok, nem bántok senkit, nem fogom meg a torkát senkinek.
Tudom, hiábavaló, sokan vannak nagyon. Az őrök, meg katonák… meg a két
legény… Nem fogok verekedni, tisztelendő úr.

Egy… kettő… három…

Hát… igen… Hogy is van csak? Porból vagyunk, így mondta? Porból vagyunk
és porrá leszünk. Ez a feladat, úgy-e ezen kell gondolkodnom. Ezt még
végiggondolhatom, még van tíz perc – és ha végiggondoltam, akkor már nem
lesz semmi, úgy-e, akkor nem fáj, úgy-e, nem fognak fojtogatni,
tisztelendő úr, nem ütnek, úgy-e, ha jó és engedelmes leszek? Majd
megkérem őt, hogy ne szorítson, nem szükséges, majd magam szorítom oda a
fejemet, nem is kell hozzám nyúlni… Magam bedugom a fejem, a nyílásba…
van hely elég, nem kell erővel…

Egy… kettő… három…

Hát igen… tudom… erre gondolok. A porra, amivé leszünk… Jó ez, jó ez
nagyon. És a porra, amiből lettünk… Ó, tudom, ezt meg kell érteni, meg
kell érteni, tíz perc alatt… és ha megértettem, úgy-e, akkor nem fogok
ordítani, tisztelendő úr és nem tépem magam… és nem őrülök meg…

Jó, jó, jó. Egy… kettő… három…

De hát hogy is ordíthat és marcangolhat valami, ami porból lett… milyen
bolondság! hiszen a por csendes és hallgatag… Csendesen és hallgatagon
villong a mezők felett és csendesen ereszkedik le… De hogy lehetett
belőle ember, jajgató, ordító ember, aki a másikat tépi és harapja… A
csendesen elomló sziklából való a por, úgy-e, amit csöndes szigeten
láttam egyszer… száz és száz év alatt békében omlott le, nem bántott
senkit, éhes és szomjas nem volt és vér nem folyt belőle… Hogy lettem én
a porból – ó, meg kell érteni, meg kell érteni gyorsan…

Egy… kettő… három…

Régen, régen apám volt nekem és anyám. Talán ők születtek a porból, mert
hiszen én már őbelőlük születtem…

Egy… kettő… három…

Honnan vettem hát csontjaimat és húsomat és véremet? Igen, ők az okai… a
nyomorultak… ők az okai csontomnak és véremnek… ők az okai, a
nyomorultak, e rettenetes gyötrelemnek… ha ők nincsenek, most is
csendes, békés por lennék ama sziklán és az esti szellő susogva
fujdogálna fölöttem.

Egy… kettő… három…

Átkozott, átkozott két ember! Kik engem e világra hoztak a porból! hogy
lettetek ti? most megtudom!

Kezdetben volt a szikla, s körülötte fák és álltak hallgatagon s a
tenger hideg hulláma csapkodta a partot. Ó, milyen szép volt, rettenetes
szép – ó milyen boldog, tiszta, halálosan édes volt a halott tenger s a
halott kövek az ég alatt. Ó hogy vonultak fölötte éjszaka a sötét,
komoly fellegek s hogy zengett az ég… míg ember nem volt e földön,
tisztelendő atyám! Míg ember nem volt e földön s az Ur lelke szállt a
vizek felett – nem így mondta az imént?

Egy… kettő… három…

S az ötödik napon, mikor elvált a víz s a föld s szelek fujtak – akkor
megállt és pihent.

De ekkor, amaz elátkozott szigeten, porladni kezdett az egyik szikla,
valami betegség szállta meg… Beteg por volt, igen… a kő beteg pora,
melyre eső esett s vizével elegyítette, s a szikla vonaglani kezdett,
vonaglott a betegségtől, mint a kukac – piha! vonaglani kezdett s
gömbölyű gombócba csavargott kínjában… és elgurult…

Egy… kettő… három…

S gurult a porfolyó a parton s midőn gurult, behorpadt, hurkák váltak le
róla s mindegyik külön vonaglott… a beteg sziklakő daganata felállt a
földön, mint egy nehéz kelevény… És ez volt az ember…

Egy… kettő… három…

Hohó! tisztelendő atyám! most aztán őszinték legyünk! félre a mesével!
mert most látni akarok. Nem isten volt, aki e lényt gyúrta a porból – az
isten meghalt az ötödik napon – ó látom! ó hála, hála, most látom, most
értem! – mikor a szép, boldog, tiszta, halott világot megteremtette,
elaludt s meghalt maga is, mert nem kellett már a tiszta és hallgatag
hegyeknek s a feneketlen, mély vizek átvették az ő bölcsességét. De a
magárahagyott port betegség támadta meg s már nem volt isten, aki
meggyógyítsa, hogy béke szállna reá – nem volt már isten, aki
megakadályozza, hogy a kőszikla rút daganata felálljon s mozogni kezdjen
– mikor meghalt az isten, megbetegedett a Természet s az ő betegségét
Embernek hívják. S ekkor a Betegség átvette uralmát e Földön.

Egy… kettő… három…

És ott bujkált az első ember, árasztva nedveket és bűzt, a hallgatag
sziklák között… Ott bujkált a beteg por… belsejében fájdalmas vérrel és
hússal, belsejében pokloknak tüzével s rettenetes vággyal, hogy eloltsa
e tüzet s felhabzsoljon mindent, ami mozdul, hogy ezt a tüzet eloltaná…

Egy… kettő… három…

Éhes volt, tisztelendő atyám, éhes volt az ember, semmi más. Most nincs
hazugság… most nincsenek szép szavak… most meg kell értenem… most majd
én mondom el neked, tisztelendő úr, hogy volt ez.

Éhes volt a beteg por… éhes, semmi más. Egyetlen száj volt a feje és az
ujjain karmok. S ami a közelébe került, azt karmaival megragadta és
begyömöszölte lihegő, vörös szájába. Gyermekkorában, míg egyedül volt,
mohón nyelte a követ és homokot – kő és homok fájdalmas, szörcögő gennyé
vált benne és ez volt a vér. Én láttam ezt a bűzös, öklendező
folyadékot, láttam kígyózva, lüktetve kanyarogni, ömleni a daganatból,
amit hideg, tiszta vassal téptem fel, hogy ömöljön…

Én láttam… Egy… kettő… három…

Éhes volt a vér… éhes volt az ember… S ahol vért és húst érzett a
közelében, megragadta, feltépte és megette. Míg egyedül volt, elbujt a
fák között s ha állat került a közelébe, megtámadta, széttépte,
felfalta. A bogarak lábát kitépte, a nyúl fejét odaverte a sziklához…
Amerre járt, vér, vér… szétmarcangolt tagok, csontok, amikről lerágta a
húst…

Egy… kettő… három…

És ekkor találkozott anyámmal.

A fa mögül vette észre, ahol leskelődött. Egy szomszédos fa ágán ült s
nézett messze, a tenger felé. S apám kitátotta a száját és karmait
begörbítette. S lassan kúszott anyám felé, hogy felfalja. Hátulról
támadt rá, de mikor két karjával megragadta, a másik szembefordult vele.
És ekkor viaskodni kezdtek. Apám nagyratátotta torkát, hogy leharapja
anyám fejét, – hohó! tisztelendő úr. Anyám pedig karmolt és viaskodott.
A földön hemperegtek s karjaikkal fojtogatták egymás mellét. Lihegtek és
haraptak, de egyik se tudta megölni a másikat. Fogaikat vicsorgatták és
szájuk tátogott. És ahogy fojtogatták s marták egymást, egyszerre akart
harapni mind a kettő… egyszerre akarta felfalni mind a kettő a másikat…
és ekkor a két harapó száj összetapadt… És így maradtak… aztán ájultan
eresztették el egymást… nem birtak egymással…

És így születtem én… Egy… kettő… három…

Hahó! Hó! Igy születtem én… az ő kicsorduló vérükből… amikor fel akarták
falni egymást…

Igy születtem én, az én vérem… ez a vonagló, tüzes pokol, ami éget és
fáj… így lettem én, tisztelendő úr, a porból… a beteg porból…

Egy… kettő… három… nem birom tovább… hogy éget, hogy vonaglik…

Én ismerem ezt a folyadékot, ami bennem van. Én láttam ömölni, a másik
testéből, akit megöltem…

Most hát rajtam a sor… De még van időm… úgy-e, van időm? Ó, nem félek én
a csendes, tiszta portól, amivé leszek… ó, nem a félelem reszket így
torkomban… ő az, a vonagló, beteg folyadék… Mi az?

Mi az? Mit akarnak? Hová?

Jól van no… hiszen megyek már… ne szorítsa a karom, mert akkor nem
megyek. Ha szorítja, nem megyek… harapok… A tisztelendő úrral akarok
beszélni… nem lehet már? dehogy nem… a porról akarok beszélni… Nem
lehet? Akkor harapok…

Jó… megyek már… hát nem látja, hogy megyek… mit lökdös?

Hová megyünk?

Itt álljak meg? Jó… megállok. Az Isten irgalmára… esküdt úr… csak a
kezemet oldják fel… akkor engedelmes leszek… jó leszek… Igen, figyelek…
Ahá… Értem, olvasnak… értem én, jól… Helybenhagyta… legfelsőbb…
helybenhagyta… a legfelsőbb… értem én, tudom, mert olvasnak… helyben…
hagyta…

Csak még egy kérelmem volna, arra az esetre, ha…

Tekintetes esküdt úr!… Tekintetes… hahaha! ti kutyák! Hahaha! Ti vagytok
azok… ti beteg daganatok! Mit ültök itt kövéren? Előttem játsztok?
Hiszen te vagy az… ismerlek… mit ülsz itt? Leköttetted a kezem… hogy ne
fojthassalak meg… mert éhes vagy a véremre, ezer év óta vársz rá, hogy
felhabzsold… hogy kiontsad… mint ahogy én kiontottam a tiédet!… Nesze
hát… nesze hát… itt ömlik… itt ömlik már… nesze, a tiéd… nekem nem kell…
nekem nem kell a piszkos, a forró, a lucskos és lüktető… amitől annyit
szenvedtem… idd fel, mint ahogy a por felissza, látod?… és most béke
lesz… végre, végre… szelíd… tiszta béke… a halott szikláké és a szelíd
szél békéje… ó, föld betegsége, élet!




VAK CSIBE.

Nevetséges, valakinek mégis csak el kell mondani ezt a dolgot és még
hozzá hamarosan, mielőtt meggondolnám és eszembe jutna, hogy ostobaság.
Kinek mondjam el? Annak az ujságírónak – szentisten, hát csináljon
belőle riportot. Vagy itt, szemben ül egy huszárkapitány, talán
bemutatkozom és elmondom neki.

De előbb mégis meg kellene fontolni, legalább azt, hogy hogyan kezdjem.
Hát nézze, kedves kapitány úr, most három hétig falun voltam – bizony,
egyik rokonomnál és most, egy hét alatt történt ez a dolog. Nem, nem,
nem velem történt, dehogy. Hanem egy kis csibével történt, nem – nem
valami kis leányt gondolok, hanem igazi csibét, kis csirkét, olyan
sárgát, akkorát, mint az öklöm, buta kis csőrrel és vékony, bőrös
lábakkal.

Valami tíz darab volt, egy öreg, morgós tyúk – az anyjuk – vigyázott
rájuk. Az udvarban szaladgáltak, mindig egy rajban, mintha vékony
cérnával a tyúk lábához volnának kötve. Világossárgák voltak és roppant
ostobák, tessék elképzelni, ilyen apró kis állatok. A vén tyúk szigorú
volt, de igazságos: egész nap velük foglalkozott, kapart nekik
mindenféle magot, meg mit, nem tudom, hogy mondják ezt vidéken, mert
városi ember vagyok. Ha nagyon buták voltak, akkor kokkantott egyet és
kemény anya-csőrével megkoccintotta a buksi, sárga fejeket. Rendesen
olyankor vált szükségessé az efajta fenyiték, mikor tyúkanyó leült, amit
a csibék nagyon szeretnek: nyakrafőre futottak a jó, meleg pelyhek alá,
ügyetlenül egymásnak futottak és addig nem volt csend, míg egy mérges,
korholó vakkantás kíséretében oda nem ütött az egyiknek. Az akkor
ijedten, siránkozva csipogott egyet-kettőt és gyorsan bebujt a szárnyak
mögé. Ugyanígy járt az is, amelyik kiváncsiskodott, kidugta a fejét, nem
maradt nyugton. Akkor aztán csend lett: a csibék eltűntek, a tyúk
kövéren és melegen lélegzett, lüktetett a fejük fölött és a csibék
aludtak, behúnyt szemmel, boldogan, mint a tej.

Ez a kis csibe, amelyikről beszélek, ez volt a legkisebb, onnan ismertem
meg, mert különben egész egyformák voltak. Fehéressárga volt, még
ügyetlenebb, mint a többi, mindig baj volt vele. Megfigyeltem, hogy
leggyakrabban ez kapott barackot a buksijára: amellett mégis ez volt a
leganyásabb – csak a szárnyak alatt szeretett lenni, az ételt nem
becsülte többre. Mindig ott lábatlankodott az anyja körül, hogy az majd
felbukott benne néhányszor. Nagyon szerette a meleget, úgy látszik,
korábban kelt ki a tojásból a kelleténél. Nagyon kedves volt, mindig
elől akart lenni, pedig a legkisebb lába neki volt – de szaporázta a
lépést és ijedten, sápogva csipogott hozzá, ha arról volt szó, hogy első
legyen a puha fészekben, langyos pelyhek alatt. Ott aztán
elcsöndesedett. Igen.

Jó, jó, kapitány úr, mindjárt rátérek. A dolog úgy kezdődött, hogy
reggel a kis csibe nem evett és még kisebb volt, mint rendesen. Valami
határozatlan volt az egész kis állaton, közbe támolygott és többször
felborult, megbotlott. Odamentem és felvettem a földről: nem futott el,
ez volt a furcsa.

A kezemen feküdt most, egy kicsit remegett, a fejét, ami akkora volt,
mint egy mogyoró, behúzta és csudálkozva várt, hogy mi lesz.

Ekkor láttam, hogy mind a két szeme bedagadt.

A nevetséges, átlátszó kis szemhéjjak, amivel madárféle alulról fölfelé
zárja el gyöngyszemét: most duzzadtan, pirosan tapadtak a pihék közt.
Először azt hittem, hogy csak ijedtében húnyta be, de aztán láttam, hogy
nem tudja kinyitni.

Odavittem Márton bácsihoz és megmutattam neki a csibét. Szakértelemmel
nézegette, bólintott. Elmondta nekem, amit faluhelyen, úgy látszik,
mindenki hallott már, de engem nagyon meglepett: hogy ez a kis csibe
hirtelen belenézett a napba és most gyulladt a szeme. Kérdésemre, hogy
mit csináljak vele, vállat vont Márton bácsi: próbáljam meg, egy kis
vizes pamuttal csavarjam be a csibe fejét, tegyem az ablakba és hagyjam
ott egy-két, napig.

És két napig az ablakban volt a kis csibe és türelmesen várt, bekötött
fejjel, mint egy kis beteg. A zsalut leengedtem és betettem a táblákat.

Délután háromkor kezdett el csipogni. Odakint, a tikkadt napfényben
porzó udvaron akkor ült le délutáni bóbiskolásra tyúkanyó, – a jó
fészekért veszekedő csibék csipogása behallatszott: bent, a pállott és
alvó szobában valami szorongató és vigasztalan csendesség homálykodott.
Ebben a csendességben hangzott fel a beteg csibe torka; – oly váratlanul
és rögtönösen, hogy nem lehetett kétség benne: az udvarra felelget,
azokkal szeretne beszélgetni. Aztán három óra hosszat egyfolytában,
megszakítás nélkül és fokozódó fájdalommal panaszkodott. Végre
elgyengült a hangja és csend lett.

Másnap kint voltam a hegyekben: hatkor jöttem meg. Már a küszöbön
megütötte fülemet a beteg csibe hangja: egész nap csipoghatott, mert
rekedt volt, mint valami ici-pici csengetyű, ami megrepedt.

Másnap reggel erre a csipogásra ébredtem megint. Ekkor nagyon
megsajnáltam a kis csibét: óvatosan kivettem az ablakból és
kicsavargattam a nedves gyolcs közül. Abban a pillanatban elhallgatott,
mintha elvágták volna a torkát.

Egészen kicsike és sovány volt most: a pelyhek, vizesen, hozzátapadtak
nyomorult kis bőréhez: buksi fején pedig hetykén, borzasan állt néhány
nedves, összetapadt toll. A nyaka kopasz lett és ráncos és veres, mint a
paprika. Mikor a kezem melegét érezte, nagyon csendes lett:
hallgatózott. A két kis szem nem nyílt fel többé – elmult a daganat, de
a két gyöngy üresen és fehéren távozott a héjjak közt: a kis csibe
megvakult. Nem furcsa? Én nem is tudtam, hogy a csibék is
megvakulhatnak.

De nagyon nedves volt és borzas és én kivittem azért az udvarba, ahol
sütött a nap és letettem a földre, hogy megszáradjon. Állva maradt a
csupasz földön: mint két gyengén megtámasztott gyufaszálon egy félmarék
sárga kóc. Csámpásan állt, behúzta a fejét és hallgatózott. Csibék
szaladgáltak csipogva és fűillat csapott a csőréhez. A vak csibe állt és
egy hang nem jött a torkából. Aztán ügyetlenül lépni próbált egyet, de
mingyárt megállt megint. Most igen-igen elcsudálkozott.

Ezután ez történt.

A tyúk felállt, odajött a csibéhez: a csibetestvérek is odafutottak és
körülállták. A vén tyúk kotkodácsolt egyet, aztán odakoppantott a
csőrével – hát te honnan kerülsz elő és milyen állapotban? – mondta
haragosan. A vak csibe nem felelt egy kukkot se, bűnbánóan gubbasztott,
hagyta ütni magát, lógó csőrrel és összehúzódva – és kimondhatatlan
boldogság volt a hallgatásában.

Aztán otthagyták és a tyúk leült megint és a kis csibék aláfurakodtak.
Most megmozdult: a hang után tipegett, de már nem tolakodott: szerényen
és udvariasan bújt el a tollak közt és most nagyon, nagyon boldog volt
és úgy volt megint, mintha semmi se történt volna s rossz álom lett
volna az egész.

Aztán sokszor láttam így a vak kis csibét. Ott mászkált a többi közt és
nem volt már öröme, csak ha az anyja körül lehetett… igen… nem furcsa?…
csakhogy sokszor egy dobogó láb felriasztotta a tyúkot, a csibék
szétszaladtak és a vak csibe magára maradt: felállt, behúzta fejét és
hallgatózott. Nem nagyon törődtek vele most már: hozzászoktak riadt,
sovány kis testéhez. Én is elfelejtettem.

Egy hét múlva egyszer megláttam megint. A fáskamra oldalában
gubbasztott. Egészen egyedül volt: úgy látszik elfáradt, leült. Óvatosan
hajoltam le, hogy el ne riasszam: de nem volt szükség erre a vigyázatos
mozdulatra, a vak csibe meg se moccant, mikor a kezembe vettem. Nem is
csipogott: közönyösen hagyta, hogy áttegyem a másik tenyerembe,
félrehajtotta a fejét. Lábam alatt csipogtak a csibék, de a vak csibe
nem felelt már nekik.

Ekkor eszembe jutott valami: a másik tenyerembe néhány magot tettem és
egy cseppecske vizet: most a vak fejét odaszorítottam a magokhoz.
Egyszer, kétszer nem reagált: harmadszor kinyitotta a csőrét és
odakapott. A tenyeremet találta: újból, most már mohóbban biccentett oda
és ezúttal felszedett egy magot. Sokáig tartott, mig ziháló és vonagló
torokkal lenyelte: párat pötyögött még a csőrével, mintegy biztosan
tudni akarta, lement-e már, aztán élénken kinyújtotta a fejét, keresgélt
és most sebesen, egész kihülő testében remegve, bedagadt szemekkel és
csupasz, kopasz fejjel enni kezdett. Igen… és ekkor láttam… hogy a kis
lábai… egészen… na, igen… egészen le voltak száradva… leszáradtak a
lábai…

Hogy mi… hogy minek mesélem én ezt el… tetszik tudni… bizonyisten nem
tudom, tudniillik csak azért, hogy furcsa, úgy-e… csak éppen ezt, mert
aztán óvatosan letettem a földre, hogy majd másnap reggel megint
megnézem… de már megdöglött… mire megnéztem… ott feküdt, döglötten,
ahová letettem, a leszáradt kis lábai égnek meredve… de hát mit
csodálkozik ezen kapitány úr, csak nem hiszi, hogy bolond vagyok, úgy
néz rám… hát nem mesélhetem én el, mi van abba… hiszen elég furcsa… ön
talán hallotta már, hogy a csibék is megvakulhatnak?… én még sohase
hallottam… csak ezt akartam mondani… és hogy milyen buta egy látvány
volt… amint úgy kapott a kis fejével a magok után… na!… gyerekség!…
ideges vagyok… na… nevetőgörcsöt kapok min… mingyárt… Köszönöm… csak
hagyja… van nálam zseb… zsebkendő… mingyárt jól vagyok… ne nézzen ide…
micsoda egy hülye vagyok, igazán… olyan rettenetes nehéz lett a szívem…
alásszolgája…




GETSEMÁNE.

Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol
odafönt a Hold és ti kifáradtatok, ittatok is, úgy-e és most alusztok az
olajfák alatt. Az imént odamentem és percekig néztem szelíd, szomorú
fejed: – nagyon megindultam, Jánoskám és nem költhettelek fel
benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a
Hold – idejöttem és most úgy érzem, talán nem birnám ki mégse, ha
utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves
Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el
szépen ezt a pár sort, amit idevetettem – olvasd el és aztán vesd a
tűzbe, ezt igérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek és hiszem, hogy
megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leirott szót
és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi
papirokat és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is – tudom, te
kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted
titokban, – abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a
pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek,
érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész
egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből
– a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat és úgy kellett szólnom
velük, hogy megértsenek.

Irom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos
éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt
ültünk a terített asztalnál és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly
szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgy is
tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék,
lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen,
hogy nem lehet, nem szabad: ha a szívembe látnál, mily békével,
csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál
te is és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava – csak a szél
süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben – csak a
végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen,
elvégeztetett és jól van így. Most még néhány formaság – hajnalban
katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás – aztán
a kereszt és a szögek.

Csitt, csitt, János: értsd meg, így van és én akartam így és jól van
így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre
ezek a kérdezősködések és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől.
Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit
könnyeztem és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a
pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el és szédültem és így
szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha
lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár – s míg ezt mondtam, majdnem
haragosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmult ez,
Jánoskám és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt,
csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az
egyetlen út, nem tehettem másképen. Meg kell értened, meg kell valahogy
magyaráznom neked – és te el fogod temetni a szívedbe és soha nem
beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint
te és szereti a szép szavakat – de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint
te és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.

Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről.
Tizenkétéves koromban eltűntem Názáretből és harminc esztendős voltam,
amikor ti megismertetek. Hittetek bennem és nem zaklattatok: jól volt
úgy. De most elsuhan előttem az egész és én megértem ezt az életet s nem
fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám – tizennyolc
év hosszú idő és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész
Kis-Ázsiát és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget
déli csúcsán, – hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam
még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha
látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében
annak, akit erősnek láttál s akiben bizni akartál? Mondom neked: én is
úgy áhitottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek.
És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam.
Másféle emberek laknak ott – emberfölöttiek szinte, azt hittem először,
míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni
mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakiroknak és
derviseknek neveznek – ezekben a papokban találtam meg útját ama
vallásnak, ami az én szívemnek kellett. Ők nem a szó emberei, mint a
zsidó próféták – de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! – az ő
lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam
köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém
– s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni, vagy
kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek s aztán
éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik
virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy
szempillantás alatt.

Ó, Jánosom, remegett a szívem s évekig lestem sóváran a szürke és mély
szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy
történik mindez s másnap, némi erőlködés után felismertem önmagamban
ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg,
Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont, – valahol a két szem
között, a koponya falán túl – ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban
s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy
akarjuk – és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így
szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét
megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek – csak én tudtam,
hogy állok, mozdulatlanul – s ti láttatok engem felemelkedni a magasba,
mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth
taván? Ó, Jánosom, úgy-e láttatok akkor járni az olajos vizen, lágyan,
kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott
ültem köztetek s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban s lángoltam
az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom, – s mert nagyobb
csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; mikéntha ott jártam
volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel
ötezer ember; mint hogyha öt halból lett volna ötezer – s nagyobb csoda,
hogy megrészegedett a víztől egy káneai vőlegény: mint hogyha borrá vált
volna a víz. Ó, Jánosom – és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap
mulva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat – mint
hogyha valóban feltámadhatnék halottaimból: – mert akartam, hogy
lássatok.

Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek –
mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és
megértő – te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek
előttetek s letérdelsz – s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart
szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó,
Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik,
mint az izzó vas és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én
végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú
heteken át tapostuk a sivatag homokját s a tevék csontvázai közül
bélpoklosok keze ágaskodott felém rimánkodva – én a te szelíd arcodba
néztem s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát
elrohadtok mind és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban
hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez,
mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni
hozzátok s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen,
kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden.
Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal:
– de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül s
melyet úgy hívnak: Végzet, – Végzet és Természet. Ime, az ő akarata
rajtam és mindnyájunkon – hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő
akarja: nincs tovább.

A Halál járt mellettem és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt
mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam
tenni egy arcot – hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem s
rámvigyorgott – elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak
vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét
– az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.

Ekkor megfeszítettem elmémet és így szóltam magamban: Lássuk csak. Amit
eddig tettem: tettem a Végzet ellenére – és sikerült. A Végzet úgy
akarja, hogy meghaljon minden ember s hogy féljen a haláltól. A
halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot – mert senki sem mer
meghalni s kell hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy
embernek, aki akarni tud, mint a Végzet – aki szembehelyezi az ő
akaratát a Végzettel – aki épp úgy akarja magának a halált, mint ő – és
elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások
éljenek – a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit
csak az Élet ösztönének drótján tudott ringatni.

Ezt gondoltam s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó,
János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort! Ó, Jánosom, nem tudom,
mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult
arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint
szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el;
beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam s ti megmenekültök. Ó,
János, hinni akarok benne, hogy jól tettem – nem, nem szabad, hogy a te
szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az
összecsikorgó fogakat.

Emlékszel? Ott, a vacsorán bort töltöttem nektek és így szóltam: igyátok
meg: a vérem. Ki akarom ontani – nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő
úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább – így
akarom. Meghalok s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy
mindenki éljen, csak én, egyesegyedül én legyek meghalva, helyettetek.

Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom,
kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne:
tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat és behúnyom a szemem. Úgy-e,
érted, most már nem lehet visszafordulni, nem birok, de mintha egy
kicsit gyönge volna a testem… Ó, János… egyszer szerettem volna még ülni
veletek a zöld hegyoldalban, a nyájas napfény alatt…

… De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te
akarod…




A LÉLEK ARCA.

Nem vagyok tagja semmiféle tudományos társaságnak és a kísérleti
fizikában sem vagyok járatos, abban az értelemben, ahogy szakemberek
elismerik a tudóst: az ő szemükben nem szakember az, akit a terminológia
zavarba hozhat. Ez a pár sebes és kusza szó, melyben felfedezésemet
lejegyzem, nem is szakembereknek szól, általában nem szól a közönséghez
sem, – inkább magamnak, későbbi használatra, szeretném hamarjában
megrögzíteni azokat az eredményeket, amiknek alig néhány órája hogy
birtokában vagyok s amik annyira felizgatnak, hogy összefüggő és
kimerítő képet e percben aligha tudnék adni felfedezésemről.

Röviden csak ennyit: magában véve egyszerű optikai kísérletről van szó,
ami, éveken át folytatott kutatások után, ma végre sikerült nekem s
bebizonyította, hogy feltevéseimben igazam volt. Hogy e sikernek milyen
gyakorlati és elméleti jelentősége van, azt e pillanatban nem tudom
felmérni; bizonyos, hogy rendkívűli és ismeretlen tünemények kategóriája
nyílik meg e kísérlet nyomában, s hogy egy ártatlan frázissal
alkalmazkodjam hangulatomhoz: az élet rejtélye mától kezdve egy
árnyalattal világosabb lett.

A következőket kell előrebocsátanom:

Hosszú évek óta foglalkozom pszichofizikával, – nem deduktive és
spekulativ alapon, hanem az intuiczió tolvajlámpása mellett –
tapogatózva a sötétben, mindenütt, ahol érthetetlen és homályos tünetek
zavarják a természettudományos módszerek összefüggő sorrendjét. Hiszek a
tudományban; hiszem azt, hogy ami rejtély és homály nekünk, az csak
gyenge szemünknek az s nem valóban, hogy egyszerű és felbonthatatlan
törvények foglalnak egybe mindent. De éppen mert hiszek az emberi
megismerés fejlődéstanában, nem hiszek és nem hihetek egyetlen
tudományos módszerben és elméletben sem, mely a belső, titkos megismerés
kúszó fénye után kullog, hogy üvegbe zárt lámpát csináljon belőle, mely
ragyogóbban ég, mint amaz, de mozdulatlan és csak kis területet világít
be. A módszer tengelyt ád a gondolatnak s munkát végeztet vele, mert
forgatja maga körül, de az ilyen gondolat egy helyben forog s nem visz
előre. Egyetlen módszert ismerek: nem hinni semmiben s nem foglalni
törvénybe semmit, tudni azt, hogy agyunk, e tökéletlen gép, tökéletlent
produkálhat csak, s azért az összefüggéseket nem önmagunkban keresni,
hanem odakünt, a létben, mely alkotott.

Fiatal koromban erősen neuraszténiás voltam s gyakran láttam viziókat:
este, ha kihúnyt a lámpa, egy fehér fej jelent meg a sarokban és
növekedve közeledett felém; felordítottam sokszor és segítségért
kiabáltam. Néha kezek nyúltak arcomhoz, aztán eltűntek. Oly rettenetes
félelem töltött el ennek a fejnek csak az emlékére is, hogy néha nappal
se mertem egyedül maradni a szobában; mindig ugyanaz a fej volt és egyre
borzalmasabb volt gondolni rá.

Később, hogy fizikailag erősebb lettem, ez a vizió ritkult. De egyszer
egy spiritiszta tudományokkal foglalkozó szakkönyvben szellemek
lefotografált képét láttam: pillanatnyi magnéziumfényben kapta le őket –
állítólag – valamelyik tag, de nekem hideg borzongás futott végig a
hátamon: _ez volt_ az az arc, elfolyó, fehér körvonalakban, – hosszú,
elmosódó vonások – s amint ez átvillant rajtam, egy pillanatra vizióm
volt megint, de nem elmosódó és kísérteties: egy szobát láttam
félhomályban, ahol behúnyt szemekkel sápadt leány ült és körülötte
csudálkozó közönséges arcú emberek.

Ettől a perctől kezdve homályos ösztön élt bennem, hogy sokszor
kicsúfolt és sokszor tagadott tünetek vannak szoros, fizikai
összefüggésben rég felismert s megértett tünetekkel. Foglalkozni kezdtem
a viziók elméleteivel, már amennyivel foglalkozhattam. Egy dologban
megegyeztem velök: hogy a viziók _valóságos_ képek, nem álmodottak, –
(vagy álmaink is valóságok? meglehet!) – hogy szemünk mélyén, a retina
sárga foltján _valóságos_, fixirozott képe jelenik meg annak, amit
látunk, s mint a mozifilm egymásra következő képeit a hosszú szalag, úgy
rögzíti meg s teszi el valahová valami végtelenül finom szerkezet
mindazt, amit valaha láttunk odakünt a nagyvilágban. S hogy néha
megfordulhat a folyamat – a szemünkben elrejtett kép visszacsavarodik s
az üres térbe veti ki mását – s akkor alakot és képet látunk az üresség
fekete lapján: ez a vizió.

Hiszek az anyagban, melyből lettünk, s éreztem, hogy ez nem lehet
másképen. S egy napon, hogy erről gondolkoztam, váratlanul s önként
eszembe jutott annak a kísérletnek a lehetősége, amit ma éjszaka
végrehajtottam. Ha ez így van, mondtam magamban, akkor bizonyos, hogy
egész agyműködésünk ilyen alapon történik, a gondolkodás nem más tehát,
mint rekonstrukció, képek visszaidézése s egybekapcsolása, képeké,
melyek valaha agyunkba kerültek. S közel feküdt a gondolat: kell hogy e
képek megjelenjenek a retina sárga foltján ahhoz, hogy tudjunk róluk,
ahhoz, hogy eszünkbe jussanak, ahhoz, hogy felidéződjenek, – igen, a
retina sárga foltja előtt képszalag fut el, régen felvett képek
negativja, s ezt nevezzük gondolatnak és képzeletnek.

De hogy lehetne erről meggyőződni? Ha szemünkbe, vagy más szemébe
nézünk: a szem azonnal tükörré lesz s nem ver vissza mást, mint aki
belenézett. Miért? Mert mögötte sötétség van s a sötétség tükrözővé
teszi az átlátszó felületet. Ha a vetítőgép lencséjébe néznél olyankor,
mikor a lencse mögött nem ég a lámpa: nem látsz egyebet, a saját arcodat
csak, jóllehet a lencse s lámpa között ott van a vetítendő kép. De ha a
lencse s a kép mögött kigyúl a lámpa: e fény azonnal kivetíti a képet s
az megjelenik a szembelévő falon. Szemünkbe is csak azt a képet látjuk,
amit a szem a _valóságban_ lát, de van ott más kép is, a rekonstruált
kép: maga a gondolat és képzelet, amit kivetítene magából, ha…

Oly egyszerű volt a következtetés. Ha közvetetlenül a szemlencse és a
retina mögött kis lámpát lehetne gyújtani, mely _belülről_ átvilágítja a
szemet: akkor ama _valóságos_ kép, amit önön gondolatunknak és
képzeletünknek nevezünk, a látott képen keresztül kivetítődne a térbe,
eltünne előlünk a világ s a szembelévő falon vagy ernyőn megjelenne
nagyított képe annak, amit _gondolunk_…

Most már egyetlen pontra redukálódott a kísérlet: lehet-e belülről
átvilágítani a szemet? Előszőr durva, anatómiai beavatkozással gondoltam
megoldhatni a kérdést: kis villamoslámpát lehetne bevezetni, az orron
keresztül, a szemgolyó mögé. Tanulmányoztam a terepet és kiderült, hogy
ez lehetetlen.

A többit már néhány szóval elmondhatom. Hosszú évekig azt hittem,
megoldhatatlan a kísérlet; néhány hónap előtt hallottam először a
mezotórium ama mellékterményéről, mely a csontot is átvilágítja.
Szereztem magamnak néhány grammot ebből a még névtelen elemből: két
hónapig aztán egyebet se csináltam, mint hogy különböző beállításokkal
kiszámítottam, mekkora intenzítás s milyen távolság kell ahhoz, hogy a
koponya tulsó falára alkalmazott átvilágító fény a retina s a szemlencse
közé rögzítse minden sugár gyújtópontját.

Ma éjszaka készültem el: műszeremet, a kis mezotóriumos sapkát feltettem
a fejemre, – elsötésítettem a szobát.

Szemben velem, fehér kis vászonernyőn e pillanatban köralakú folt jelent
meg: azonnal felismertem retinahártyám világossárga foltját, ezerszeres
nagyításban. Ekkor izgalom fogott el: gyermekkorom jutott az eszembe,
amikor homályosan éreztem, hogy valamikor új tüneményeket fedezek majd
fel, új megismerések alapját. E pillanatban az ernyő kerek foltján egy
kanyargó, erdei ösvény jelent meg, magas fenyőkkel köröskörül, az
ösvényen egy szőke kis fiú közeledett, gondolkodva, tágranyitott kék
szemekkel. Azonnal megismertem: ez én voltam, tíz éves koromban, az erdő
pedig Mária-Besnyő közelében egy részlet, ahol akkor nyaraltunk.

És most váltakozni kezdtek a képek – erdők, mezők, hegyek, völgyek –
szobákat láttam aztán és rég elfelejtett embereket.

Néhány perc alatt összeszedtem magam: _önmagamat_ akarom látni, így
szóltam határozottan, valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit
így nevezek: én.

És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó,
fehér arc jelent meg közepén. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon
– _ez volt_ az az arc, a vizió, amitől rettegtem – és ez volt az az arc,
amit ama könyvben láttam, ahol kísértetek képét fotografálták le egy
spiritiszta ülésen.

Lekaptam fejemről a sapkát és villanyt gyújtottam. Néhány óra múlva
magamhoz tértem s most itt ülök és sebesen, kuszán leírom, amit
megtudtam. Még nem tudom, mit jelent felfedezésem s mit fog jelenteni
valaha, s a tünemények mely kategóriája nyílt meg a tudomány előtt, ez
még a jövő titka s elkövetkező kísérletek és elméletek hosszú soráé. De
engedtessék meg nekem, hogy minden elmélkedésen s magyarázaton túl, a
nagy munka előtt, érezzem azt az izgalmat, amit Volta érzett, mikor a
sósavba mártott drót végén először rándult meg ismeretlen erőktől a
levágott és élettelen békacomb.




NAPISTEN.

Kezdetben volt egy szürke fal, a szürke falon alul hosszú, sötét csík,
aztán valami szilárd tárgy. A köd előtt valami puha dolog kóválygott és
belül fájás, gonosz fájás, ez volt talán az ördög. A fájás
következtében, ami belül volt, hangos zúgás származott, egy állandó és
ritmikus hang, ez volt az első hang, ami a káoszból kivált, mint külön
és körülhatárolt jelenség – eköré tömörült most a többi és forgott
körülötte.

De a fájás egyre erősbödött és erősbödött a hang is és most már
megkülönböztethető volt egymástól a két jelenség: a fájás és a hang ami
származott belőle.

És a szürke falon jelent meg először az isten. Hosszú, sárga uszályának
egyik csücske suhant végig a falon – abban a pillanatban eszméltem fel.
Néhány percig elült a hang akkor – néhány pillanatig, kuszán és
elmosódva, még emlékeztem az álom túlsó pontjára – láttam az elborult,
őszi mezőt, a lankás hegyoldal alatt és egy pillanatra még, láttam
magamat is, a hegyoldalban. Kissé ferdén álltam ott, gyökereim kiálltak
a földből és lombkoronám előrehajolt. Ágaim csendben és boldogan zúgtak
a szélben és én halkan és boldogan szörcsögve szívtam a a vizet a
földből. Az isten sárga szakálla libegve mozgott leveleim között és
csiklandozott. Előttem egy kis cserje ágaskodott, a cserjén valami
röpdösött.

Igen, minderre emlékeztem abban a pillanatban, mikor a sárga csík
először jelent meg a falon. És akkor még világosan tudtam, hogy én
voltam a fa. Még arra is emlékeztem, hogy odajött valami állat és a
kemény, duzzadt gyümölcsöt, ami megint csak én voltam, hirtelen
leharapta a fáról. Aztán, nemsokára, valami borzasztó következett: az
állat hörgött és toporzékolt és én ijedten, zakatolva ugráltam a
belsejében; – akkor folyékony és vörös, sűrű voltam és csak néha láttam
a sárga istent. Egy pillanatra megint megjelent előttem, de csak nagyon
rövid ideig tartott ezúttal – valami sötét tárnába kerültem, ahol
forgattak és gyömöszöltek, pácoltak, higítottak, alakítottak – végre
egészen kicsi golyó lett belőlem és akkor megkapaszkodtam.
Megkapaszkodtam és úgy éreztem, most egy ideig nyugodt lehetek megint,
mint ott a hegyoldalban. A sárga isten is ott volt, de nem éreztem, hogy
sárga, csak a melegét éreztem és én kiéhezve és elcsigázva, habzsolni
kezdtem ezt a meleget. Most megint itt vagyok a hegyoldalban, gondoltam,
hálistennek és lassan, óvatosan kinyújtottam megint a gyökereimet – lágy
és meleg, sötét föld fogott körül – és szívni kezdtem ennek a földnek
nedvét és melegét.

Aztán valami szobrász jött, aki megint mintázni kezdett. A lombkoronámat
összegyömöszölte, a sok kis ágamból csinált négy vastag ágat, kettőt
behajtott a törzsem felé – a gyökereimet is összecsavarta egy szívós,
hajlékony gyökérré. Ez nagyon mulatságos volt. Közbe eszembejutottak
egészen régi idők, mikor még egyebekkel próbálkoztam – mikor még a
vizben is uszkáltam, víz alatt csuszkáltam, fák között bujkáltam és jól
éreztem magam. Veszekedni kezdtem a melegistennel, hogy én megint úgy
akarok. A melegisten nem akarta, de én makacskodtam: kis békaporonttyá
lettem és erősködtem neki, hogy így majd jó lesz, én ezt már
kipróbáltam. De erre kiderült, hogy nem tudtam jól lélegzeni, – a
kopoltyúk kevés levegőt szívtak és majd megfultam. Na látod, – mondta a
melegisten – és erre becsukta a kopoltyúkat és a törzsemben, belül, két
kis hólyagot fútt. Igy mindjárt jobban éreztem magam. Aztán egyebeket is
próbáltam, igen. Régi dolgok jutottak eszembe, madarak, fókák, macskák
és párducok, – akikkel valamikor együtt futkostam – és megkísérlettem,
hogy megint olyanná legyek. De sehogyse volt jó és végre abbahagytam az
erőlködést és mindent rábíztam a melegistenre. És szívtam a nedveket és
hosszú ideig aludtam – aztán minden összekuszálódott megint és hosszú
ideig csönd volt és üresség.

És most eszméltem ezekre a dolgokra először és utoljára, most, mikor a
sárga csík megjelent a falon. Akkor még, úgy rémlik, tudtam, miről van
szó. A hang újra visszatért, most már világos volt előttem, hogy belőlem
árad és hogy az a fa, ami a hegyoldalban állott, most itt van, a fal
előtt, valami kerek, kemény földben fekszik – gyökere eltépve és
elfonnyadva – ágai fehéren és puhán lengedeznek előtte, levéltelenül. A
hegyoldal, az ismerős hegyoldal most egy fehér fal és a sárga isten
uszálya ezen a falon síklik most végig, úgy mint máskor a hegyoldalon.
És hogy a fa ugyancsak én vagyok most – és ekkor eszméltem a fájásra,
ami belül, a törzsemben motoszkált. Ez a fájás onnan volt, úgy látszik,
hogy gyökeremet eltépték és én nem tudtam, mint rendesen,
belekapaszkodni a földbe, hogy felszívjam belőle a vizet. Innen volt a
fájás és a rezgés, ami a torkomat rezgette, a hang.

Mikor a sárga csík megjelent a falon, feléje fordultam és ekkor
ráeszméltem arra is, hogy az ágaimat mostan mozgatni tudom, akkor is,
mikor a Szél nem fujja. A két puha, fehér ág ott lengedezett előttem és
utánakapott a sárga isten uszályának. Mit kapkodtok, kérdeztem az
ágaimtól, magatoktól, mikor nem is fuj a szél? De ők már nem feleltek
nekem, mint rendesen. Mi ez, kérdeztem azután a sárga istentől, – mi ez,
hogy a gyökereimet kitépték… és hová vitték el a gyökereimet, mi ez, mi
ez, mi ez?… és a sárga isten felelt is valamit, de olyan messziről és
sebesen és kuszáltan, hogy most nem értettem. Egyre távolodott a beszéd,
még láttam, hogy integet nekem a sárga isten, de már nem értettem a
beszédjét és amikor jobban oda akartam figyelni, rájöttem, hogy nem is
beszéd az, hanem csak fény.

Most aztán igen rossz volt minden, az ágaim se beszéltek, a sárga isten
se beszélt, a hegyoldal se beszélt, alattam se beszéltek, fölöttem se,
mint ahogy megszoktam – bután és szótlanul néztek engem és nem értettek
egy szót se a tárgyak. Már azt hittem, hogy vége lesz mindennek, amikor
egy fehér, hosszúkás valami hajolt felém – ó, hiszen ez a jó, puha föld,
gondoltam belül boldogan… és belekapaszkodtam és szívtam. Csakugyan,
édes volt és éreztem, hogy árad szét ágaimban és lombkoronámban.

Még beszéltem is hozzá, a jó, puha földhöz – milyen rég nem láttalak,
mondtam neki, milyen jó puha vagy és édes, úgy-e, most már nem szakadunk
el soha többé – és akkor éreztem is, hogy felel valamit, de ijedten
tapasztaltam, hogy már nem értem, amit felel – két ágammal
belekapaszkodtam – és amit felelt, valami zúgás volt csak, értelmetlen,
zagyva hangzavar akkor… később értettem csak meg, mit jelentett és mit
szólt akkor anyám:

– Hallod-e, mit gügyög ez a csöppség? Gyü… gyü… azt mondja… hát ezt ki
érti?…

Csakugyan, mire én az ő szavait megértettem, már én se tudtam volna
megmondani neki, mit akartam akkor. És aztán mindent elfelejtettem.




A RÉGI VÁROS.


I.

– Látjátok a vizen keresztül? Ott, a láva-hegy aljában… egy szabályos
vonal…

A tanítványok kihajolnak a gépből, – a kopoltyú-készülékek zizegve
nyelik a vizet. Egy percre megáll a villany.

Rádion 23, a fiatal tudós, kinyújtja kezét és egy ködös, elfolyó tömböt
jelöl meg a távolban. Talán huszonöt kilométernyire ködlik az egész.

– Ez a város.

Közöttük s a város között zöldeskedik a víz, – de elég ritka és
átlátszó, reflektor nélkül is tisztán kivehetők a megjelölt pontok.

Rádion 23 fürkészve mered előre, aztán nyugodtan megigazítja homlokán a
kopoltyúkészüléket.

– Nos, – mondja és mosolyogva fordul vissza a tanítványok felé –
foglaljuk egybe ismereteinket, mielőtt befutnánk a pályaudvaron.

Mindnyájan odasereglettek.

– Az első nyomokat három éve fedeztem fel… ha nem tartjuk meg a város
eredeti nevét, az eredeti írásjelek valami feltételes kiejtése szerint,
– akkor, úgy hiszem, rólam fogják elnevezni a régi várost. Mert tudnunk
kell, és ez a legfontosabb, hogy előttem jó háromezer éven át nemcsak
nem látta, de nem is láthatta senki egyetlen tégláját se ennek a
városnak…

Megütközve néznek rá, – Rádion 23 egy széles mozdulattal a vizen át
felbukkanó hegylánc-félkört rajzolja maga elé.

– Gondoljuk meg, barátaim, hogy mintegy ezerötszáz méterrel vagyunk a
víz felszine alatt. Ez itt lávatalaj, – tízezer éves réteg, pontos
számítással – annak a borzalmas erupciónak terméke, amit
geológia-történetünk a Krisztus-számítás huszadik századába helyez. Ez a
földrész, amin most állunk, akkor szárazföld volt, – tisztes magasságban
a tenger színe fölött. Az erupció egyik felét hirtelen, néhány perc
alatt lökte víz alá, – a másik fele évszázadokon át siklott utána. Itt,
ezen a helyen alföld volt, egy körülzárt katlan – és éppen erre akartam
felhívni figyelmeteket. Ezt a katlant a kitörő láva néhány perc alatt
színig elöntötte, – ami város, vagy kultura, vagy tenyészet: a láva alá
került és megkövesedett. Alig tíz éve, hogy egy újabb földrengés
megrázta ezt a lankát, s a felső lávaréteg lecsúszott, kifordult az
északi szoroson keresztül, – leválva a humuszról, mint a gipszmaszk
válik le a halott arcáról – mélynyomatát kifordítva a fénynek. Most
felszabadult az alföld és a víz átjárta puszta felületét. Öt éve jártam
erre, a huszadik egyetem küldött ki, vizsgálni ezt az ismeretlen talajt,
– mikor rábukkantam erre a városra. Öt éve bukkantam rá – tízezer éve
fekszik itt, a tenger alatt – és tíz éve vált le róla a réteg, mely
addig eltakarta. A többit olvashattuk könyvemben, amit azóta írtam erről
a kérdésről.

A villamos nagyító-szelencét óvatosan emeli szeméhez.

– Legyünk tehát tisztában, hogy mi a feladatunk – folytatta aztán. – A
geológiai vonatkozások ezúttal nem érdekelnek. Az egyetem megbizásából
tisztán azért jelentünk meg, hogy már most a város pontos korát
megállapítsuk. Ha az anyagok még alkalmasok, – nem lehetetlen, hogy
restaurálni fogjuk az egészet. Hiszen tudjuk, hogy a Közállam építkezni
akar ezen az elhagyott vidéken, – az elméleti tanszakok egyetemeit
egészen víz alá óhajtja helyezni… és nem lehetetlen…

Egyszerre izgatottá lesz, nem tudja folytatni.

– Barátaim… és egy kicsit reszket a hangja… barátaim, a perc ünnepélyes…
Ebben a városban tízezer éve élő ember nem járt… az utcákon halak és
pókok suhogtak és bekandikáltak az ablakokon… Amit én öt éve láttam,
hihetetlenül érdekes… igen… érdekes… Útközben nem beszéltem róla, mert
azt akartam, hogy az első benyomás friss és elfogulatlan legyen. Az
utolsó percben nem akarom elrontani meglepetésünket és áhítatunkat.
Kapcsold be a villanyt, Fizika 14, és előre!…

A kerekek közt hideg fény villan fel. Halak verődnek szét az iszapból, –
a víz vörösen opálzani kezd – az alkonyattól. A gép sziszegve és
szikrázva lódul neki a víznek.


II.

Két lávahegyen túl egyszerre kinyílik a láthatár. Első percben ködös,
szürke sziklatömegnek látszik az egész, – aztán egyenként válnak külön a
részletek. Annyit azonnal látni, hogy két részből áll a Régi Város, – az
egyik, sűrűn beültetett ház-öböl, laposan, símán terül el, mint egy
tányér, egy mély barázda választja el a másik résztől, mely dombos és
hegyes, – a dombokon itt-ott mereven és szikáran állnak még a régi
épületek. Az egész fölött derengő világosság, – igen, a tiszta
tengervizen át idáig világol le a nap.


III.

A gép a középső láva-hegy előtt hirtelen leállítja kerekeit és
függélyesen mintegy kétszáz méternyit emelkedik. Úszva hatolnak át a
szoroson, – akkor, alig háromszáz méternyire az első, nagyobb épület
előtt, ismét leszállnak a fenekére és keréken folytatják az utat.

Kétoldalt hallgatag házsorok futnak, szembe a géppel halak csapódnak el
és algák foszforeszkálnak a homályos kapuk alatt. Szorongva hallgatnak
mindannyian. A szilárd kövezeten néha tompa nyekkenéssel pukkad meg
egy-egy lomha polip, amint a kerekek átfutnak a testén. Az úttest
közepén néha egy-egy furcsa, nehézkes tömeg állja el útjukat.

– Ezek járművek voltak.

A tanítványok hallgatnak. Egyik se mer belenézni a jármű homályos
belsejébe. A gép rohan tovább.

– Csupa három-, meg négyemeletes ház. Csodálatos építkezés, csodálatos
munka… Igen… ez a Krisztustól számított huszadik század… Tízezer éven át
láva takart el egy egész korszakot és nem maradt semmi emlék… Ez a
korszak kiesett a történelemből…

Rádion 23 komolyan mered maga elé.

– Egy korszak, igen, és egy kultura… Mert volt kulturájuk, barátaim…
ismerték a villanyt, amint ezek a primitív vezetékek mutatják… és
ismerték az élőképet, amit lapos vászonra vetítettek – és nem térbe,
mint mi. De míg kínai őseinkkel összeköt minket a történelem vörös
fonala, – ez a földrész kikapcsolódott mindenből s eltemetkezett a víz
alá… és szelleméről nincs ami hírt adjon nekünk. Majd megmutatom nektek
csodálatos könyveiket, melyeknek betűjeleit öt éve tanulmányozzuk, hogy
kulcsát találjuk ennek a nyelvnek… ennek a kulturának, mely tízezer év
előtt a mi kínai őseink kulturájával párhuzamosan fejlődött, az akkori
Európa közepén… egy nép, mely állítólag oly művelt s fejlett volt már
akkor, mint a hatalmas kínaiak, a mi őseink.

– Élőképük is volt már? – kérdi Fizika 15.

– Élőképük, mint mondom, akkor még vászonra vetítették… De találtam
néhányat, restauráltam és kipreparáltam – és Plaston-gépbe illesztve
kiderült, hogy lehet térbe vetíteni velük.

Aluminiumtokjába nyúl s egy preparált, furcsa filmet szed ki belőle.

– Ide nézzetek… Ezt egy régi színház romjai közt találtam… majd
megmutatom nektek…

A mellékutcákban hallgatva, mozdulatlanul állnak a hinárral, bürűvel
belepett járművek. Ha megmozdulna valamelyik s egyszerre robogni kezdene
és száguldana, szembe a géppel!…


IV.

A gép nekilódul s hirtelen széles főútra tér. Megszorítják a kopoltyút.
Aztán egy sötét mellékutcába robognak. Aztán Rádion 23 leállítja a
kerekeket.

– Itt szálljunk ki – szól és felrántja keztyűjét. – Bemegyünk valamelyik
házba, akármelyikbe, amelyik utunkba esik.

Kiszállanak mind. Hallgatnak: szorongó izgalom vonaglik torkukban.
Egymás után lépnek fel a házak melletti járdára. Egy kapu előtt
megállnak. Rádion 23 felvilágít a kapura, – keskeny tábla ködlik át a
vizen, rajt betűjelek.

Rádion 23 lerántja a moszatot s figyelmesen nézi a jeleket. Lemezt szed
elő s egymás után leírja rá…

»R-á-k-ó-c-z-i-ú-t-8-4«

– Mit jelenthet ez?

– Még nem tudjuk. De rájövünk majd. Nyilván a tulajdonos neve.

Azután hozzáírja:

»B-u-d-a-p-e-s-t«

– Ez a város neve volt.

Mielőtt bemennek a kapun, Rádion 23 végignéz az úton. Szembe velük
szürkéskéken ködlik a vizen át a Keleti Pályaudvar megkövült körvonala.


V.

Lassan, egymás után mennek fel a lépcsőn. Egy ajtón keresztül egymás
után lépnek be a szobámba. Halak neszelnek fel. Rádion 23 felemeli
lámpását s a növekvő homályban íróasztalomra világít. Kopoltyúi idegesen
sziszegnek.

– Egy női fej…

Felemeli asztalomról kedvesem relief-portréját és figyelmesen nézi.
Fizika 13 egy sarokban megtalálja koponyám mellső felét, fehérre
meszesedve. Ujjai közt forgatja, aztán maga felé fordítja. Szembenézünk:
szembenézek vele, – ő nyugodtan és figyelmesen, – én összetoppantott
fogakkal, tehetetlen, mérhetetlen gyülölettel.




A VAK SZOBRÁSZ.

Édes fiam,

Rómában ért utol leveled, – nagy örömmel olvastam a levelet is, meg a
mellékelt cikkeket, amikből valóban megállapítható, hogy sikered nem
mindennapi és hogy a »Munkások« fordulópontot jelent művészi életedben.
Valami illusztrált lapban láttam a szobor fotográfiáját, és mondhatom,
hogy magam is nagyon meg vagyok elégedve veled: a »Munkások« erős,
férfias munka, és ha úgy tetszik, büszke vagyok rád.

Ami a levélben jelzett töprengéseket és aggodalmakat illeti,
megnyugtathatlak, Boldizsár. Az emberi élet hosszú és van idő ilyenre
is, – mindez elmúlik és különben nem is fontos. Egy kis meghatottságot
is éreztem, hogy épen a te öreg apádra gondoltál és neki beszéltél a
belső dolgaidról. De hidd el: nem tudok mondani semmit és nem tudok
tanácsot adni, – ne hidd ám, Boldizsár, hogy a hosszú évek egymásra
rakódnak és hogy épület lesz alattunk, mely egyre magasabb, s melynek
tetejéről egyre szélesebb a láthatár. Nyilván valami folyik alattunk és
felettünk, folyjunk mi is bele, de nem látunk két partnál egyebet. Nem
tudok mondani semmit, és ha nem ülnék most itt, nagyon egyedül, a
Tiberis partján, egy kicsi szobában, és nem tudnám, hogy ma este már nem
megyek sehová, s ma estére nincs egyebem, mint egy pár gondolat: néhány
figura, amit öreges kedvvel rakosgatok a sakktáblán, valószínűleg nem is
írnék neked levelet.

Nem írnék, kedves kis Boldizsár, sőt úgylehet, ezt a levelet se küldöm
el, amit így lazán és andalogva írok most… az ám, érzem, hogy ebben a
pillanatban hiányzik belőlem a bölcs, apai póz és te keveset tanulnál
tőlem. Sőt talán meg is bántanálak, mert őszintén meg kell vallanom,
valami mosolygásféle suhant át öreg arcomon, míg a leveled olvastam,
amiben olyan végzetes és elszánt komolysággal beszélsz művészetedről,
eszmék meghasonlásáról… hogy milyen harcok dúlnak benned, s a
kétségbeesés szélén állasz sokszor, mert nem tudod tökéletesen kifejezni
magad a gipszen és márványon keresztül… mert nem tudod, kinek higyj:
Michelangelónak, vagy Rodinnek; – és hogy hol van az abszolut,
megdönthetetlen Művészi Igazság.

Egy helyen futólag (ó, nem szemrehányásból mondom, hogy futólag!)
megemlíted, hogy azért fordulsz hozzám, mert homályosan úgy érzed,
keresztülmentem én is ezen a válságon. De nem vonhattad le a tanulságot,
mert, íme, húsz éve annak, hogy letettem a vésőt és nem bánva, hogy szép
hírnevem szertefoszlik, otthagytam mindent: lázas verekedést agyaggal,
márvánnyal, izgató kiállításokat, versengéseket, Rodint, Michelangelót,
– elbujdostam s nem bántam: folytassák ott, ahol én abbahagytam.

Jó Boldizsár, milyen szép és hideg emlékek! Mosolygok, és hidd el, nem
bántja a hiúságomat, hogy mindenről és mindenkiről beszéltél, ami
foglalkoztat, csak az én hirhedt »Önarckép«-sorozatomról nem, amit annak
idején nemcsak te csodáltál. Hol van a sok agyag, meg gipsz, Boldizsár?
Ugy tudom, anyád valahová a padlásra rakta a szép kiállítást, – most
pillanatnyi szeszélyből, szinte látni szeretnék még egyszer néhány
darabot belőle. Nem hiúságból és nem lelkesedésből: szeretnék mosolyogni
a furcsa, mókás torzókon, – a hideg agyagba micsoda fogcsikorgó
erőlködéssel kapartam, reszeltem bele a szájamat, az orromat, a
füleimet, meg a homlokom és hogy püföltem ezt a homlokot, hogy a magamé
fájt bele, én Istenem!

Igazad van, Boldizsár, keresztülmentem ezen a válságon én is. Huszonkét
éves voltam és az egész világból egyetlen dolog érdekelt, zaklató,
nyugtalan kíváncsisággal: önmagam. Ki ez, kívül és belül, ki ez a
vízcseppnyi mindenség, amihez ismeretlenül és ok nélkül jutottam, kiről
nem tudom, mit ér nekem és hová visz, s mégis annyira féltem őt, hogy
felordítok, ha durván nyúl hozzá holmi avatatlan kéz, vagy mellbelöki a
vihar? Tudtam, hogy egyetlen a világon, mert mindenben hasonlatos bár a
többiekhez, az idő és tér végtelenjében ez a lény csak az, nem volt s
nem lesz többé soha, akiről így beszélek: én

Órák hosszú során át néztem arcomat a tükörben, kitágult szemekkel egyre
közelebb hajoltam a fényes vízlap színéhez. Néztem, mohón és sóvár
kívánsággal szájam és szemem. Szerelmes voltam magamba. Ki fogja ki
fejezni valaha ebből az arcból, amit én tudok egyedül, aggódtam; ki
menti meg a pusztulástól ez áll kifejezhetetlen vonalát s a fájdalmat,
ami itt bujkál az ajkak között, – mindezt, ami azért van így s nem lehet
másképen, mert engem jelent, a kínok és gyönyörök legmélyebb forrását,
az én édes, kegyetlen s önző, de formátlan indulataimat, érzéseimet,
amikhez hozzáolvadt s amiket szoborbaöntött s formába tökéletesített ez
az arc? Ki menti meg, mert tudom róla, hogy el kell pusztulnia különben
nyomtalanul ez értelmetlen létben, mely csak teremteni tud, de
megtartani nem.

Mintázni kezdtem az arcom, jó Boldizsár. Hosszú órákat töltöttem a tükör
előtt s gyúrtam és faragtam az agyagot, hogy egy napon majd úgy
nézhessek az agyagba, mintha tükörbe néznék s megnyugodjam: íme,
megfogtam a tükröt és most már elmehetek, a tükör él helyettem s beszél
rólam, az idők végezetéig.

Igaz, igaz, Boldizsár, keresztülmentem a válságon. Megfaragtam a
homlokomat, orromat és szájamat és államat, – hiába! Minek a sok szó és
magyarázat: nem sikerült. Orr, száj és homlok volt, nem én. A formák
hidegen néztek rám, – nem az én fejem, vagy nem az, ami benne lényeges,
amit belőle féltek. Ujra meg újra nekifogtam: talán itt volt a hiba,
vagy ott. Talán ezt a vonalat kell mélyebbre fognom s akkor kapom meg
azt a kifejezést, ami túl van a vonalakon. Ravaszkodtam. Megpróbáltam
kivonatolni: a szájat kifaragtam erősen s a többit hagytam, háttérnek, –
sok fej lett belőlem és egyik se voltam én. Gondoltam, művészetemben a
hiba. Tanulmányozni kezdtem a nagy szobrászokat, – mi az a fortély, amit
felhasználhatnék belőlük? Híve lettem Michelangelónak, aki roppant
tömbökbe fogta össze a lágy életet s kővé dermesztette, s híve lettem
Rodinnek is, ki a formátlan és élettelen köveket, midőn aludtak,
kifúrta, – s a kövek lágy része kicsurgott s ő hirtelen formált lágy s
leheletszerű életet a kövek csurgó s hirtelen megalvadt véréből.
Próbáltam ezt, próbáltam azt, minden hiába volt, Boldizsár!

Akkor épúgy kétségbeestem ám, mint te. Bolyongtam és bolyongás közben
nem szüntem meg keresni, – lopva és dühösen kerestem azt a hajlékony
vésőt, azt a megértő anyagot, melyből és mellyel kifaraghatnám magam.

Anyád így ismert meg engem: tehetetlenség és meghasonlás útján
találkoztam vele. Éreztem, hogy az anyag hűtlen lett hozzám, – s ekkor
én szerettem bele gyógyíthatatlanul az anyagba – halálosbús nosztalgia
fogott el, hogy fogadna vissza magába s keverne el a földnek porával,
mint ahogy én kevertem vissza a vályuba összetört szobraimat, mert épen
úgy nem sikerültem neki, mint ahogy azok a szobrok nem sikerültek,
amiket belőle hasítottam. Anyád igen szép volt, Boldizsár, de engem nem
szépsége, hanem az a végtelen, ismeretlen vonzás taszított hozzá, ami
úgy áradt belőle, mint a nehéz földből árad az erő, mikor visszahull rá
a feldobott kő s a felrepülő ember. Ostobaság, ne haragudj: azt hiszem a
köveket is vonzotta anyád. Egyszer egy kutyát láttam, egy vérebet, mely
fogával szétharapta a láncot s kitépte a lánc cölöpeit a földből, hogy
anyádhoz futhasson és megnyalhassa a kezét.

Szerettem anyádat és ő megszeretett engem. Fölébe hajoltam és a szemébe
néztem, hogy temesse el szemébe az arcom. És anyád kinyitotta szemét,
befogadott engem és aztán lezárta a pilláit.

És ekkor, Boldizsár, ekkor felvette vésőjét és faragni kezdett a vak
szobrász. Így vénen, gondolatok sakkfiguráit tologatva mosolyogva minden
indulaton: mégis reszketni kezdek, Boldizsár, hogy eszembe jut. A vak
szobrász, – ó, Boldizsár, mily szörnyű – a vak szobrász, ott a
szuroksötét szobában, felemelte ujjait és faragni kezdett rólam egy
piciny, fehér szobrot. Először puha, nagy vonalakban megfaragta a fejem,
behúnyt szemekkel, két karomat keresztbefektette és lábaimat felhúzta.
Aztán a részletekre tért. Megfaragta a szájamat és megfaragta a
koponyámat és megfaragta a homlokomat. Aztán, még készületlenül, a
kialakulás állapotában, megmutatta nekem kis szobromat.

Ó, Boldizsár, megrendültem egész testemben és kihullott kezemből a véső!
Még kicsiny volt akkor a szobor s a vonalak hevenyészettek. De én voltam
az, Boldizsár, én voltam az, ahogy soha szobrász meg nem faraghatta, –
én voltam, az idők végezetéig! Rémület és borzongás suhant át rajtam és
az arcomhoz kaptam, ki látott engem, onnan a sötétből, ahol nincsenek
szemek és nincsen öntudat?

És aztán megnyugodtam, Boldizsár. A vak szobrász lefőzött, de nemcsak
engem. Nincs többé vágyam és nem érdekel már, mit jelentek én s mi vár
rám: itt ülök, az ő műhelyében, s csudálom őt s gyönyörködöm benne, – a
te arcodba nézek és mintha tükörbe néznék, ott látom arcomat, amit
jobban megértett ez a vak szobrász, mint ahogy én valaha megérthettem.
És rábízom a többit, nincs több dolgom, míg ő él s munkálkodik
helyettem.




TERMÉSZETES KIVÁLÁS.

_(Természettudományos értekezés, három képben.)_


I.

Azon a helyen lazán feküdt a bazaltréteg, alatta egy gneiszlap, úgy,
ahogy a kihűlő kéregben megmerevedett. A két réteg közt egy darab
okszidiánkő volt, amit nyomtak a kőzetek – ez a kődarab szeretett volna
vagy egy félrőfnyivel lejebb csúszni, a puha zsírkőbe – de ez kicsit
nehezen ment.

Mint vajat kenyérre, a szél homokos fövényt kent be a bazaltrétegre s e
homokba száraz, szívós páfrányok kapaszkodtak. Felül, nem messze az
okszidiántól, egy zöld halom lejtőjén, halformájú, de szőrös állatok
gubbaszkodtak. Bár nemrég kerültek csak e vidékre, otthonosak voltak
már: élénk, figyelmes szemük forogni tudott, nem úgy, mint ama halak és
gyíkok szeme, melyek e vidéket lakták. Ez a fajta régen elhagyta már a
vizet: hasukon két lágy mirigy fejlődött, e mirigyből fehér lé folyt s a
tehetetlen kölykök behabzsolták ezt a lét. Kicsi, zömök lények voltak, a
szájuk félig halszáj félig madárcsőr – ínyükből kemény, piciny
csontocskák törtek elő.

A domb másik oldalán, hunyorogva a napfényben, feküdt az ichtioszaurusz.
Óriási testén ezer színben szikráztak a pikkelyek – széles szárnyait
legyező formájában behúzta, földnek eresztette – kurta gyíklábait
szétterpesztette a fűben. Az erdő felől repült ide, kígyózó köröket írt
le a magasban – aztán a tenger fölött nagy ívben, és most lefeküdt
pihenni. Hosszú, keskeny állát lelógatta a lejtőn.

Az egyik mirigyes, az, amelyik közelebb feküdt a repülőgyíkhoz, – két,
három rőfnyire – már egy félórája nézte az óriást, mohón meredt rá és
nyilván észrevette, hogy az nem látja őt: a hatalmas állat szemgödréből
hiányzik a haránt-izom, oldalt nem tudja mozgatni a szemét. A mirigyes
tudta ezt, mert amint óvatosan és hangtalanul előrekúszott, vigyázott,
hogy mindig oldalt maradjon, az ichtioszaurusz látkörén kívül. A
mirigyes egyszer visszanézett és vonagló mozdulatot tett, – ekkor
megmozdult a másik mirigyes is és utánakúszott.

Mikor csak félrőfnyire voltak: meglapultak. Összenéztek. A repülőgyík
hátán, fent a nyaknál keskeny ér dagadt ki: tisztán látható volt a
finom, zöldes bőr alatt, hogy árad, lüktet benne az élet, hogy dobog és
vonaglik. A repülőgyík álmosan pislogott, még mindig nem látta a két
mirigyest. Ha nem oly álmos és lusta, ha csak egy kicsit oldalt fordítja
a fejét, éktelen dühbe jön vala: csontos szárnyát messze kitárja s
szájával odavág – a két melegvérű csúszó-mászó felmetélt hassal gurul le
a domboldalról, s ő szikrázva és ragyogva emelkedik a magasba – két
perc, s a felhők közt lebeg.

De hát nem mozdult. Az első mirigyes nekifeszítette lábát a homoknak és
elrúgta magát – a másik elkapta a repülőgyík farkát. Az első a hátára
ugrott s egyetlen harapással felszakította azt a finom, lüktető eret.
Aztán jól megkapaszkodott a pikkelyekben, mert a repülőgyík szétcsapta
szárnyait s toronymagasat ugrik, viszszaesik megint s a felszakított
sebből zöld lé patakzik. Kinyitja száját, a hatalmas test remegni kezd.
Ájult, merev szemei kidagadnak. A mirigyesek ott gubbaszkodnak a hátán s
várnak, míg elcsöndesül.


II.

Az okszidiánkő félrőfnyit csúszott: a bazalt még mindig nyomta, a gneisz
valamit engedett. A homoktorlasz félresiklott, de még áll a domb fölötte
– rajta finom másfajta pázsit.

A közeli tó vize azóta valamit emelkedett, úgy, hogy most a domb oldalát
mossák a habok. Ügyes kezek cölöpöket vertek a tó fenekére s a cölöpökre
négyszögletű, nagy fészkeket raktak fából. Híd vezet a parthoz, ezen a
hídon, hátsólábra emelkedve jön két majom, abból az új fajtából való,
amelyik házakat épít. Mindkettőnek dorong a kezében. Pofájuk csupasz. A
vézna, nyomorult testet idegen állatok bundája borítja. Átjönnek s a
domb lejtőjén elbujnak egy bokor mögé.

Kétszer jött fel és szállt le a nap és nem volt bátorságuk megtámadni az
óriásmajmot. Az óriásmajom velük együtt jött le a hegyekből, de nem
tartott velük – nem kellett neki dorong: kézzel fojtotta meg a lámát s a
vaddisznónak a nyakát átharapta. Nem kellett annak se cölöp, se ház,
ahelyett inkább gyakran megtette, hogy kiráncigálta a cölöpöket s ha
ilyenkor közeledtek hozzá, ütött és a fogait vicsorgatta. De nagyon erős
volt, nem bírtak vele. Néhány nap előtt kézzel lukat ásott a domb másik
oldalán s abban elrejtőzött, néha bujt csak elő, hogy valami galibát
csináljon.

A két dorongos majom ott gubbaszt a bokor mögött s néha kidugja fejét.
Tudják, hogy az óriásmajom ott szuszog barlangjában – nyilván alszik. –
A szemük izgatottan forgolódik.

Így vártak sokáig s egymás kezét szorongatták aggodalmasan. Néha a
cölöpház felé pillantanak, az egyik pillér széttörve lóg alá – ezt az
óriásmajom csinálta. Nagy megnyugvásukra szolgált, hogy a házak eresze
alatt csapatostul ültek a majmok s figyelték a jelenetet. Legrosszabb
esetben azok idefutnak és segítségükre lesznek a munkában.

A nap leszállóban – határozni kell. Végre megmozdul az egyik, lassan
húzódik a barlang felé, oldalvást. A másik utána. Görcsösen szorongatják
a dorongot.

Az óriásmajom bent fekszik az odúban. Az egyik óvatosan nyújtja előre
dorongját – vigyázva löki be az odú száján. Hangosan bömböl odabent az
állat, kidugja a fejét s éktelen dühben csikordulnak meg a fogai.

A két majom visszaugrik a domb lejtője mögé: meglapulnak. Most vadul,
véres szemekkel néz szét az óriásmajom. Nekilódul, hogy kimásszék.
Roppant öklével a levegőbe kap.

De hogy megfordul, suhint a dorong. A másik oldalról az egyik felmászott
a domb tetejére, behúzott fejjell kiálló pofacsontokkal. A dorong
koponyán találta az óriásmajmot. Vonítva fordul meg s támadójára veti
magát – de az megugrik s most társa, a másik dorongos sujt le bozontos
koponyájára. Az óriásmajom lerogy – ordítása hosszú, gurgulázó hörgésbe
vész.


III.

A domb meglehetősen lelapult, mert letarolták s téglákat raktak fölébe.
A téglákból pince lett, a pince fölé cöveket raktak, ezekre épült a
kávéház padlója. Négy méternyire a domb fölött merőleges irányban, ezt a
padlót linoleum borítja s a szőnyegen, a domb jobb oldala felől kicsi
asztal áll egy ablakfülkében. Ennél az asztalnál ül Balog, kéziratot
olvas és nem veszi észre, hogy szemben, egy másik asztalnál (a domb
baloldala felől), ott ülnek Balázs a kritikus és Kaczolay, a népszerű,
fiatal drámaíró. Éppen most ültek le.

Ő nem veszi észre őket, de azok meglátták. Odanéznek, de nem szólnak.
Balázs mosolyogva int Kaczolaynak, hogy ne zavarják, úgy látszik, el van
merülve.

– Kéziratot olvas.

– Igen. Az utóbbi időben nagyon szorgalmas.

– Sokat dolgozik. Az »Észak« óta, ami két évvel ezelőtt jelent meg,
volna már vagy három kötetre valója.

– Nagyon helyesnek találom, hogy válogat. Író soha nem lehet eléggé
szigorú önmagához.

– Hát az igaz, igaz. Jól tudod, mily sokra tartom ezt a Balogot.

– Hiszen ebben megegyezünk. Egyike a legkitünőbb publicistáinknak.

– Én is mindig mondom. Minek ír ez az ember novellákat, minek rontja
magát, igazán kár. A novella nem neki való műfaj.

– Látod, ugyanezt mondtam nemrég Mucskainak. Furcsa, hogy mégis a
legszívesebben tárcákat ír. Két éve alig ír egyebet. Amellett biztosan
nagyszerű humoreszkeket tudna írni, biztosan van tehetsége hozzá.

– Nagyszerűeket tudna írni! Mindig mondom! Én nagyon sokra becsülöm,
látod, de hát az ember nem tehet a lelkiismerete ellen. Ilyen ügyes
publicista – hogy jön ő ahhoz, hogy drámát írjon?

– Drámát írt?

– Igen, drámát írt. Beadta a darabot a Nagy Színházhoz, azzal, hogy ez
az életének egyetlen munkája, amire tart valamit. Ettől függ, hogy
maradhat-e író, vagy sem. Ennek a darabnak a sorsától. Ha nem lesz vele
sikere, örökre leteszi a tollat.

– Szép! Hiszen éhenhal, egyebe sincs, amiből megéljen!

– Én is azt mondtam. Mit tegyen az ember? Az igazgató ideadta nekem a
darabot – tudod »A más felesége« óta, amivel olyan sikerem volt, nagyon
megbízik a színpadi érzékemben – szóval, ideadta, hogy mondjak
véleményt, persze diszkréten, hogy ne tudjanak róla… szóval a
véleményemtől teszi függővé, előadassa-e az »Ember«-t, ez a címe a Balog
darabjának.

– Na és? Elolvastad?

– El. Egészen máig gondolkodtam rajta. Ebben a pillanatban határoztam el
magam, most, hogy itt láttam ülni. Nem tehetek a lelkiismeretem ellen.

– Hát milyen? Rossz?

– Tudod, kérlek – nem színdarab. – Van benne minden, líra, filozófia,
emberismeret – de tudod kérlek, sehol egy eredeti helyzet, ami kell a
népnek. Nem ajánlhatom tiszta lelkiismerettel, hogy előadják.

– Hát nem ajánlod?

– Lehetetlen. Te tudod, hogy szeretem ezt a fiút, de ez más.

– Na és ha Balog megtudja, hogy te…

– Nem tudhatja meg, mert a diri megigérte nekem, hogy senkinek nem szól
– ha nekem nem tetszik a darab, visszaadja Balognak, azzal, hogy az ő
saját dramaturg meggyőződése szerint – és a többi…

– Pszt! Vigyázz – már nem olvas, idefigyel…

– Jóreggelt, kedves Balog! Mi szépet olvas? A »Kék vár«, ami ma jelent
meg, gyönyörű. Délelőtt beszéltek a klubban róla, és én ugyancsak
kiálltam magáért, – méregbejöttem… »Nem igaz!«… – mondtam –
»ellenkezőleg, nagyon tehetséges munka!«… kiabáltam folyton…

Az okszidiánkő még egy félrőfnyit csúszott, lekerült a gneiszlapról és
kényelmesen kinyújtózott a puha zsírkőben, az asztal alatt, a kávéház
alatt, a pince alatt, a homok alatt, a bazaltréteg alatt.




ERZSÉBET SZÍNHÁZBA MEGY.


I.

Erzsébet délután háromkor ébredt. Az utóbbi időben három-négy órakor
hajnalban került ágyba és lassankint ebbe is beletörődött. Késő ősz volt
és jó is volt így, a homályos szobában megvárni, míg a szűk
Kálvária-ucca elsötétül és túl, a borbélynál meggyújtják a
peróleumlámpát. Ilyenkor halvány fénypászma esett a szobába és Erzsébet
lassan öltözködni kezdett.

Erzsébet tournure-t vett fel és az olcsó, de tarka szalagokat gonddal
kötözgette. Borszeszlámpával bodorította a haját, amelybe ősz szálak
vegyültek. A borszeszlámpa egy halványkékkötésű könyvön állott; – ennek
a könyvnek ez volt a címe: »Emlény«, valami költői társaság adta ki,
ezernyolcszázötvenkettőben, itt, Kanizsán. Erzsébet elmerengett, s a
felsőbb matézisben nem nagyon járatos elméjében jó egy percig tartott,
míg kiszámította, hogy ennek már tizenegy éve lesz hovatovább. Az
»Emlény«-nek nemcsak a kötése, de a lapjai is halványkék papirosból
voltak, halványzöld versek voltak benne, Lisznyaitól és több költőnő is
szerepelt. Az ötvenkettes évszámra Erzsébet külön emlékezett, hányatott
és zavaros életében, homályosan tudta, ez az évszám valami különösebb
eseményt jelentett. De ez nagyon távoli és kényelmetlen és bús gondolat
volt és Erzsébet gyorsan Szeremleyre gondolt. Szeremleyvel már egy
hónapja volt együtt – illetőleg Szeremley volt az egyetlen ember, aki
egy hónapja állandóan járt hozzá, úgy, hogy együttlétüknek holmi
határozottabb jellege kezdett kialakulni, megkülönbözve az egy, meg
kéthónapos, futó barátságoktól. Ma is, hajnalban, öt órakor váltak el,
Erzsébet suttogva kísérte ki a homályos kapualjába nyíló szobából és
Szeremley már ötre újból ideigérkezett.

De már négykor ott volt, pepitanadrágban, rettenetesen magas gallérban,
fekete Chevallier-beli, alacsony, egyenes cilinderben. Erzsébet még nem
fejezte be a ruházkodást és bizalmasan hátraszólt, hogy csak üljön le. A
gavallér óvatosan húzta fel nadrágját és előbb megnézte a kopott
bőrhokedlit. Aztán únni kezdte magát és megszólalt:

– Ma beszéltek rólad valahol – mondta előrehajolva. Mostanában, mikor
magukra maradtak, már tegezték egymást.

– Ne mondjad.

Erzsébet nem nagyon bánta, miről beszélhettek. Csak azon csudálkozott
futólag, ki ismerheti őt Kanizsán, ahol alig fél éve lakott. Az
emberekkel szemben évek óta valami távoli, zagyva érzése volt – nem
emlékezett senkire és semmire, ami azelőtt történt – mintha ez utóbbi
tíz év előtt nem lett volna semmi, vagy ami volt, holmi más, idegen
emberrel történt és nem vele. Úgy volt, mintha ő tulajdonképpen tíz
évvel ezelőtt született volna, egy szennyes és homályos sikátor valamely
udvarában, de nem gyereknek született, hanem már érett és mindent értő,
megcsömörlött asszonynak – egy nagy, gúnyos csecsemő, kit nem érdekel a
világ, mert már kiábrándult belőle, mielőtt megpillanthatta volna.

– Matskásyéknál kerültél szóba. – folytatta Szeremley, látván, hogy
magától kell belefogni.

Majd, hogy Erzsébet erre se érdeklődött:

– Nem is tudtam, hogy neked férjed is volt már.

Erzsébet egy gombostűt erősített meg és a tükör felé hajolt. Annyit
érzett, hogy Szeremley hangjában volt valami tiszteletféle és ez
bosszantotta. Évek óta elképedve és egyre növekvő megvetéssel szilárdult
meg keveset foglalkoztatott értelmében a meggyőződés a férfiak
határtalan ostobaságáról. Ime, ez az ember, aki eddig úgy bánt vele,
ahogy ő maga is természetesnek és helyénvalónak találta, most talán meg
akarja különböztetni őt a hozzá hasonló nők között, mert valaki
megmondta róla, hogy tiszta családból származott, s hogy egyszer férje
is volt, tekintélyes és jómódú ember, valami jegyző. Istenem, alig
emlékezett rá.

– Mi bajuk velem? – rántotta a vállát.

A gavallér közelebb jött, legyeskedni kezdett. De Erzsébet ráütött a
kezére. Egyszerre valami durva és kemény érzése volt. Most magától
kezdett beszélni a volt férjéről. Szeremley a külsejére volt kiváncsi.

– Keszeg kis ember volt, – mondta Erzsébet jókedvüen – csapzott bajusza
volt, nem szerette a rendet. Kevés pénze volt.

– Mért hagytad ott?

– Becsukták.

Szeremley megtudta, hogy holmi politikai ügyről volt szó: közvetve tudta
csak meg, elképzelésből, mert a nő nem nagyon értette, mi a különbség.

A gavallér intim részletekre tért, érdeklődött. Erzsébet ajkát
biggyesztette, megvetően legyintett. Aztán behívta a viceházmesternét és
kávét hozatott. Kalácsot ettek hozzá.

– Erzsébet, este elviszlek a Teátrumba – mondta a gavallér. – Társulat
érkezett.

– Komédiát játszanak? – kérdezte.

– Nem ám, édes babám. Hanem a barátom uram, egy bizonyos Bájligethy,
valahol egy drámai poémát talált, nyomtatásban, vagy azon
manuscriptumban vette meg a szerzőtől, eljátssza, engedelem nélkül,
Kanizsán és még egyebütt. Pesten még nem is játszották. Nagy mester ez a
Bájligethy, ő maga festi a kárpitot, meg a kulisszákat mind. Ehhez
kellett vagy ötven darab.

Erzsébet elkészült, rizsport hintett az arcára, pirosítóval kendőzte
még. Aztán jókedve lett.


II.

Sokan voltak, az egész kanizsai intelligencia és Erzsébet dacosan,
szemtelenül suhogott fel a páholyba, megkövetelve mintegy, hogy az anyák
szégyeljék magukat és zavarba jőjjenek bakfis leányaik miatt. Szeremley
valami diákot hozott még magával és Erzsébet, amint a szűk lépcsőn
felfelé mentek, már csak szokásból is, megszorította a diák kezét, úgy
hogy a körmei egy kicsit belementek a tenyerébe. A diák hült-fült és
remegett, a puha asszony sötét, árkolt szemei vészes, baljós mámorban
ringatták.

Mire leültek, odalent javában folyt már a játék. A diák, lelkes szemű,
igen fiatal ember, Szeremleynek magyarázta, miről van szó. Szeremley
gúnyosan figyelt a diákra és egyik karját óvatosan dugta Erzsébet háta
mögé. Erzsébet viszont a diák felé hajolt. A diák folyton beszélt,
suttogott. Erzsébet az egészből ezt a nevet hallotta: Arany János és itt
megjegyezte, hogy ismerte azt az írót, egyszer Pesten találkozott vele
és beszéltek is.

Valami nagy sivatag volt most a színpadon, hátul piramisok és az egyik,
barna színész igen hangosan szavalt. A diák azt mondta, hogy ez
szimbolum és hogy ilyeneket Goethe is használt. Erzsébet a színészre
tett megjegyzést, hogy csinos fiú, de buta, ismeri ezt is. Szeremley
elménckedett, hangosan szójátékokat csinált, hogy a földszinten is
hallhatták.

– Mi ez az egész? – mondta Szeremley türelmetlenül.

Odalent tapsoltak. Erzsébet egyik lábszárát odaszorította a diák
lábszárához. A diák nem tudta, mit tegyen és megint beszélni kezdett.
Erzsébet futólag a barna színészre is gondolt, aztán maga se tudta
hogyan, fanyar fáradtságot érzett, mind a hármat megutálta: Szeremleyt
egyenesen megrúgni szerette volna, a diákot elkergetni. Halálosan únta
őket: elhatározta, hogy inkább a színpadra figyel és ha lehet, int a
színésznek.

A színész hosszú lebernyegben állt egy asztal előtt és szavalt:

  »Ó nő, ha te meg tudnál érteni,
  Ha lenne lelked oly rokon velem,
  Te hű maradnál hozzám s nem keresnéd
  A boldogságot kívülem. –
  Ó nő, mi végtelen szerettelek.
  Szeretlek most is, ah, de keserüen…«

Erzsébet megütődött: milyen furcsa beszéd ez. Aztán megint elfelejtette
a darabot. Megint ráfanyalodott, hogy a diákkal foglalkozzék, de ez
tátott szájjal figyelt, nem is vette észre. Ez felbosszantotta
Erzsébetet: ostoba férfiak, gondolta magában, mindenfélét összeirkálnak
egymásnak a nőkről és úgy figyelik egymás szavát, hogy közben
megfeledkeznek arról, amiről szó van. Mit bámul úgy ez a gyáva diák?

  »Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
  A nő, méregből s mézből összetéve…
  Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
  Míg bűne a koré, mely szülte őt.«

Minek, minek, minek – minek ez az egész – mondta magában Erzsébet és
életének nagy ürességébe bámult. Rossz napokat látott és erőszakos,
ostoba embereket – utálatos. Minek él ő? És miket beszélnek ezek az írók
– eszébe jutott az Emlény, ami ott áll most az asztalkán, a hajfodorító
spiritusz-masina mellett. Az egész egy zavaros mélység, amibe
rosszillatú dolgok kavarognak. Csak lefelé lehet nézni bele – mélység,
ami egyre mélyebb lesz.

Egykedvüen vette észre, hogy véletlenül ebben a pillanatban valaki a
színpadon is a »mélység« szót mondta, abban a pillanatban, mikor ő maga
is ezt a szót gondolta. Oda figyelt. Egy nő szavalt, felemelt karokkal:

  »Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?
  Hiszed, hogy éjed engem elriaszt?
  A rög hull csak befelé, a föld porába,
  Én glóriával általlépem azt.«

– Ki írta ezt a darabot? – kérdezte Erzsébet a diáktól.

A diák megmondta.

Erzsébet csak egy pillanatra merevült meg. De a diák észrevette.
Megkérdezte mi az. Erzsébet Szeremley felé fordulva válaszolt:

– A férjem… a volt férjem… nem is tudtam… hogy az darabokat írt…

És nagyra meresztette a szemeit, lassan előrehajolt.




KŐBŐL VAN A FÖLD.

Három napig az ütközetről beszélt: felváltva vizet kért és a kardját,
rohamra vezényelt, sokat emlegetett valami erdőt, ahol az ellenség
elbujt, majd sírva követelte, hogy valami jelentést vigyenek el az
őrnagyhoz, a tartalékba. A negyedik napon megnyugodott, – ekkor úgy
tünt, sziklás hegy csúcsán fekszik, a havon, végtelenül magasan és
mintha már régen-régen ülne itt és beszélgetne a Kőemberrel, mintha más
nem is lett volna soha, csak ez a havas csúcs, ahol ők évek óta ülnek
szemben egymással és vitáznak.

A Kőember gúnyosan és szánakozó fölénnyel érvelt és ő szenvedélyesen
vitatkozott vele. Arról volt szó, hogy ő a szívéről beszélt, hevesen
magyarázta a Kőembernek, hogy az ő szíve húsból van és hogy annak
mozogni, dobogni kell, mert a szív él. A Kőember legyintett, gúnyosan
mosolygott, kivette az ő szívét és mutatta neki:

– No nézze, szerencsétlen, maga erővel csak vitatkozni akar velem. Hát
nézze meg, hogy kőből van.

És ő kínlódva tápászkodott fel és nézte a szívét, – ott feküdt a Kőember
kezében és valóban nem mozdult.

– Mutassa, mutassa közelebbről – lihegte mégis makacsul.

– Tessék, – akár nagyítóüveggel is nézheti – mondta a Kőember és vállat
vont.

– Nagyon helyes, – vitatkozott ő – igenis, nagyítóval kell nézni, így
nem látni semmit, – hát nem hallott még ön a piros és fehér
vértestecskékről? Ezek cirkulálnak a szívben és ehhez nagyítóüveg kell.
Adja ide, mindjárt bebizonyítom, hogy mozognak.

A Kőember megint vállat vont és odaigazította szeme alá a nagyítóüveget.

– Hm, persze, nagyító alatt gömbalakja van, – mondta értelmesen – és a
színe se vörös. – Gömbalakú volt a szív, valóban, a nagyító alatt, s
amint szeme hozzászokott az üveghez, szeszélyes rajzok és színfoltok
bukkantak fel a föld felszínén. A vonalak ismerősek voltak és
csudálkozva ismerte fel Spanyolország, aztán a Skandináv-félsziget, a
Földközi-tenger rajzát, amit annyiszor látott a térképen.

– Értem, értem – motyogta zavartan, mert a Kőember megint diadalmasan
mosolygott. – Hát persze, az anyag, maga a Földgolyó, kőből van.

– Pardon, a szívét akarta látni – mondta a Kőember.

– Hát mondjuk, a szívem… hiszen, látja, mindegy. Ha nagyítón nézem, az
egész Föld. Hát mondjuk, a szívem is kőből van – de a vér, a vér, ami
cirkulál… a veres vérsejtek… meg a fehérek… az él és mozog… az
keresztülgázol a szíven és kitör belőle, szerteárad az erekben,
szertefoly szabadon és mindent elönt. A vér, a vér nincs kőből, s a
vértől dobogni kell a kőnek is, a vértől, mely benne dobog, hogy
szétfeszítse.

A Kőember vállat vont.

– No jó, hát lássuk, hol van a vér, s hol tör ki belőle?

Ekkor ő ismét a nagyító fölé hajolt, s görcsösen meresztgette a szemeit,
hogy a Gömb halott, megkövült vonalai közt valami életet fedezne fel.
Odafönt északon, a félsziget fölött fehéren, halálos békében feküdt a
hó. De lejebb, Helgoland és Németalföld felé enyhébb, zöld foltok
folytak szerte, – és ott… ott… a Földközi-tenger hegyes, szeszélyes
öblei fölött mintha… ó igen, most tisztán látta, mintha megmozdult volna
valami…

– Forgassa… forgassa a nagyítót… – kiáltott lázasan – hogy jobban
nagyítson.

Csikorogva fordult a csavar, s most egyszerre szétszaladtak a
körvonalak, hatalmas mezőkké; hegyláncok váltak külön, folyók bukkantak
fel. Lent a félsziget kitágult s ekkor boldogan kiáltott fel, – igen, a
zöld lapályon mozgott valami. Ezer meg ezer porszem kúszott a mezőn
előre, piciny, élő porszemek, s közöttük néha megvillant a fény.

– Oda nézzen! – mondta diadalmasan. – Ott a Vér, mely a Föld kőszívéből
kiáradt, hogy szertefusson az erekbe. Én ismerem őket, ó drága, gyönyörű
vér, – én ismerem a porszemeket. Aprók, úgy-e és tehetetleneknek
látszanak e roppant, holt kövek fölött, – de várjon csak és figyeljen,
mit művelnek majd, ha mozogni kezdenek. Forgassa a csavart, nagyítson
jobban az üveg – a pici vérsejtek íme egyenkint látszanak, fejük van,
kezük és lábuk – és látja-e, mi van a kezükben? Csákány van, erős vas,
amit puha kezükkel letéptek a Föld kemény testéről. Tudja-e, mire való e
csákány? Ezzel törik fel, szaggatják szét a Föld kemény kőszívét, hogy
kitörhessen belőle minden vér, amit magába rejtett, – hogy dobogni
kezdjen a Föld s kilökje magából az életet, szerte az erekbe, szerte a
végtelen térbe, ahol minden élni és örülni akar.

A Kőember megint vállat vont és hidegen érvelt tovább.

– Ha már a biológiáról van szó, hát akkor beszéljünk csak egész
tudományosan – mondta. – A vörös vértestecskék nem azért úszkálnak, hogy
feltörjék a szívet, hanem hogy elpusztítsák a fehér vértestecskéket: ezt
én így tanultam az iskolában. Nekem nagyon gyanus az a csákány, amit
ezek a kezükben forgatnak. Mielőtt kimondaná, hogy magának van igaza,
talán figyelje még egy kicsit ezt a mozgást. Nekem úgy rémlik, mintha
onnan felülről is látnék valamit.

És valóban, felülről, a hegylánc alól, másik áradat zudult lefelé: egyre
közelebb jutott a két sereg, – szétereszkedtek, percre megálltak, aztán
összekeveredtek. Gomolygás indult meg; hevesen forrongott minden a
nagyító alatt, ez így tartott egyideig, majd lassan gyengülni kezdett az
örvény, a mozgás szünőben volt, egyet-egyet rándult még itt-ott egy
porszem, – aztán egyszerre csönd lett, mozdulatlanul feküdtek a mezők.
Kimeredt szemekkel nézte sokáig; – de nem mozdult odalent semmi, csak a
Kőember hideg hangja zengett lehajtott feje fölött.

– No lám, hiszen a csákányok nem a Föld kőszívébe vágtak bele, hogy
kicsalják az életet belőle. A kicsikék egymásnak estek s milyen szépen
elhallgattatták egymást. Most némák és csendesek ők is, mint a Föld,
amelyen feküsznek. Látja, csak maga vitatkozik velem ilyen makacsul és
oktalan, – ők igazat adnak nekem: kőből lettek és kővé kell válniok.
Amit életnek nevezett, életnek, ami túléli a Földet, megtöri és kilép
belőle: íme, csak futó betegsége volt az ön szívének, e kőgolyónak. Múló
betegség beteg férgei e porszemek, – nevezze őket bacillusoknak, mert
maga szereti az ilyen tudományos hasonlatot – a tiszta, nyugodt, erős kő
múló betegségének férgei, amik önmaguk pusztítják el egymást, undorodva
egymástól, egymás szagától, – homályosan érezve, hogy beteg kiütései
csak a kőnek s el kell pusztulniok, hogy tiszta és nyugodt legyen megint
a Föld.

Így beszélt a Kőember s ő meredten, kábultan fordította el a szemét.

– Nem, nem, – hebegte aztán – ez valami borzasztó tévedés volt csak…
Valami gonosz szellem félrevezette e szerencsétleneket, – talán éppen
maga… Valamit öntött a nagyító alá, amitől megzavarodtak. Nem, nem… Nem
betegség férgei ők… Ők a vér, ami az erekbe fut… De még fejletlenek,
gyöngék voltak ezek, nem volt erejük, mely fölemelné őket a Föld
felszínéről, az én szívemből… Azért pusztították el egymást, hogy helyet
adjanak jobbnak, erősebbnek, igazabbnak, – az majd felemelkedik, s
repülni fog! Várni kell, várni, azokra, akik most bujnak elő, amonnan, –
ezek a jók, az igazak… Várni kell, míg minden lecsendesedik…

Behúnyta a szemét s várt, úgy tetszett, ezer évet. Aztán habozva,
aggódva hajolt megint az üveg fölé.

– No lám, – mondta izgalomtól remegve a Kőemberhez – íme, élnek,
mozognak megint… Fúrókkal, vésőkkel ássák, vésik a Földet… Most a
villámot szedték le, s azon nyargalnak… Most hegyekre hágnak, s
szembenéznek velünk… És most… ó!… most szárnyakat csináltak… próbálják
kitárni… nem sikerül… de igen… egy már felemelkedett közülök… egy másik
követi… diadal, diadal!… egy egész sereg… fel, fel az ég felé…
repülnek!… elhagyják a Földet… ott, ott… odanézzen… az Alpesek fölött…
ezek hát letépték a kövek láncait!… Ezek hát dobognak!… él… él… mégis
repül… mégis kering… győzött az élet…

Fuldokolni kezdett az előretörő szavaktól, de ekkor érezte, hogy a
Kőember jéghideg kézzel fogja meg kezét.

– Nyugalom, – mondta a Kőember – és várjon még néhány percet. Hátha nem
az ég felé repülnek azok. Ismerem őket.

Felelni akart, de nem tudott, elszorult a torka… még egyszer, görcsösen
felcsavarta az üveget. Kék ég tárult fel előtte, mélyen, az ég alatt a
hegylánc. A hegylánc mögül szabályos sorban háromszáz repülőgép
emelkedik, biztos lejtéssel száll észak felé… Arra fordul, észak felől
felbukkan a horizonton egy másik repülőflotta, – szembekerülnek. Már
alig öt-hat kilométer a távolság, már látni a pilóták sapkás, feszes
fejét, ekkor az első gép csavarja mögül durranás hallatszik. Az
ellenséges flotta egyik gépe lefordul, bukfencezve zuhan a mélybe.
Túlnan a flotta két balszárnya összeért, – percekig tartó dulakodás, a
szárnyak csattognak, gépfegyver durrog. Aztán egymás után zuhognak alá a
gépek… percek mulva tíz-húsz küzködik csak… aztán csak öt… aztán egy…
aztán semmi… Csendben, változatlanul kéklik az ég nyugodt lepedője.

– No lám… a kövek visszahúzták a köveket…

A sebesült kiáltani akart, segítségért – »vizet!« ezt akarta ordítani –
de mire az ápolók odafutottak, már érezte, hogy megdermedt a szíve.




KATONÁK.


I.

A második felvonás közepén már kétség nem volt, hogy siker lesz, –
legalább ötven ház. A sláger-szám beütött: Bardócz felülmúlhatatlan volt
a kandalló-jelenetben, őrülten tetszett az »Omló csipkeszoknya«
muzsikája, négyszer meg kellett ismételni, nem győzték hallgatni,
tomboltak, verték a padlót, négyezer ember tátott szájjal kiabált:
»Bardócz, Bardócz!«, nem engedték le felvonás közben a vasfüggönyt.

Igen. A szerző fonnyadni kezdő, kicsit púderezett arca idegesen
rángatózott és az ajka remegett. Most vagy soha: ötven ház, motyogta
magában. Aztán, mint éles kardpenge, villant át rajta: vajjon Roskay
átvette-e még egyszer az őrnagy szerepét, nem lesz-e majd belesülés?
Gépiesen mondogatta magában a végszót: »Bella…« – mondogatta – »… Bella,
mit bánom én, a szádat akarom, a nagy, erős, piros asszony-szádat,
harapj, tiporj rám, megőrülök…« Ettől csak megőrülnek odalent is,
gondolta kajánul. Meg is őrültek. Parády nagy volt, – Parády még ilyen
nagy sohase volt!!… bömbölte az ujságíró át a negyedik sorból
Bardócznak, aki részegen nézett vissza rá, s balkezével letörölte
álláról a nyálat, ami hurrázás közben kicsordult. Igen, Parády egy
színésznőt játszott, egy forró színésznőt, akiért négyen fuldokoltak,
meg az őrnagy, az öt. De neki nem kellenek, neki nem, neki a hatodik
kellett, az izzó mozi-színész, – »vissza a lupanárba!!« kiáltott, vagyis
kiabál majd az utolsó felvonás végén, ha Parády így folytatja.

Óriási ötlet volt, barátom, lihegte az igazgató, óriási ötlet. Hogy
zeneszámot is belevettél kettőt, mint valami operettbe. Féltem tőle, de
látom, neked volt igazad. Nekem mondod: tudom én, mitől dögölnek.
Dögöljenek csak, – majd meglátod, mi lesz itt, a harmadik felvonás
alatt, mikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter hörögve megragadja a
nő szoknyáját, de a nő kitépi magát és feléje rúg a lábával, de a
vallás- és közoktatásügyi miniszter, hehe, nagyszerűen maszkirozta a kis
Alcsuth, szóval a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem engedi el a
szoknyát, letépi a nőről, – mi? Ilyet még mindig nem írtak azért. Mér,
talán nem volt igazam, hogy Edisont is belevettem? »Én vagyok a
feltaláló, feltaláló, feltalálom magamat…«, barátom, bőgni fognak, mint
a fenevadak. És az őrnagy! az őrnagy a tengerparton, meg a hold, amint
besüt. Az öreg Csepre sírt a főpróbán. Barátom. Tábla, barátom, tábla,
ötven tábla.

Valaki Vad Lajosról beszélt a kulisszák közt, hogy nagyon mérges, írni
fog a kis pamflet-ujságba. Azt elhiszem, még mindig fáj neki a multkori
cikk, a Lap-ba. Semmi az, a nők a mi pártunkon vannak! Itt járt már az
ügynök, óriási az érdeklődés az egész országban. Mit szólsz a ruhákhoz?
ilyet csak az én bemutatóimon lát az ember. Tudod talán, hogy rögtön
átíratom mozidrámának, a Nordisk-film már írt is, háromezer méter tuti,
az egész világon mutogatni fogják.

Berkenye, a Revü szellemes kritikusa csendesen ropogtatta ujjait. Nem
tiszta irodalom, azt nem lehet mondani, talán kevesebb, – de nem
lehetetlen, hogy több. Az élet, kedves uram, a véres élet, – egy darab
kiszakított élet, még vérzik és vonaglik. És minden benne van, ez az, ez
a fontos, minden benne van, – ezt érzi ez a négyezer ember, azért
tombolnak. Mámor, bűn, szerelem, – micsoda eszeveszett szenvedélyek,
kérem alássan. Színei vannak az öregnek, – amihez hozzányúl, élni kezd.
Nekem az idegorvos mondta, hogy sokat beszélt vele, mikor még embrióban
volt a téma. Hiába, azért hat az emberre az ilyen, – mégis csak nagy
dolog a szerelem.

Az újságíró végtelenül sajnálta, hogy nem nézheti meg a harmadik
felvonást. Boyt küldtek érte, azonnal jőjjön be a szerkesztőségbe.
Micsoda buta zaklatás. Sigorszky pár kilométernyire a várostól! Szép kis
kacsa. És erről kell neki azonnal jelentéseket leadni. Ki a fenét
érdekel most az ilyesmi? Az egész háborút megúnta már a közönség, az
ország, háromnegyed éve, augusztusban, akkor szenzáció volt, de most már
mindenki tudja, hogy az egész holmi pénzügyi tranzakció, Németországnak
semmi köze az ügyhöz. Katonáék szalonnát sütnek a határon. Folyton ezek
a vaklármák! Hogy még nem únták meg, csak azt csudálom. Pukkadjon meg az
öreg, ráérek szünet után is, ezt a felvonást még megvárom. Jól van,
fiam, csak menj.

Sziszegve fütyörészett, aztán tátva maradt a szája. Hát ez a Parády
Teréz óriási. És a vörös fény, amint a kandallóból megvilágítja. Puff!
Nagyszerű. Revolverlövés?! Szóval, az őrnagy agyonlőtte magát a
mellékszobában. Kitünő, kitünő, nagyszerű ötlet. A színésznő riadtan
összerázkódik. »Hallotta… ez az őrnagy volt!« »Mit törődik vele, Bella,
– béke a nyugovóknak!! Az élőknek mámor és szerelem! Adja ide a száját…
a piros száját… most… most akarom megcsókolni… mielőtt a hullát
behozzák…!!«

Na, írni, azt tud az öreg. Milyen jó most ide ez a tompa, kísérteties
zene. Dobpergés. Most hozzák a haldokló katonát. Milyen jó ma ez a
Kovács Gyuri is! Igazi katona… úgy hal meg, mint egy igazi katona – hol
tanulta ezt? »Bella… isten vele… én elestem, mint ahogy katonához illik…
és azt akarom, hogy zászlóul terítse fejemre a maga bronzvörös, tikkadt
haját…«

Nnna… ez szép volt. Egészen belemelegedtem. Függöny!!… Brávó! Brávó!
Óriási! Oriási siker!!

A negyedik sorban feláll az öreg báró és vörös arccal tapsol. Egy kövér
bankár szuszogva és lihegve hívja Parády Terézt. Tizenhétszer legalább
kihívják. Azt elhiszem, az öreg báró. Hallotta? Beszélik, de én nem
hiszem. Pénz beszél, kutya ugat. De mit szól hozzá a szerző? Bánja is
az, fő, hogy jól menjen a darab. Okosan teszi, nem bolond, – az ilyen
nagy nőt külön erkölcsi világnézlet illeti meg.

Szép, a nyomorult, – azt nem lehet letagadni, hogy szép. Meg tudom
érteni Szomolnokit.

A szerző homlokáról csurog a veríték. Reszketve számolja a kihívásokat:
»kilenc… tíz… tizenegy…« A tizenkettediknél elragadó ötlete támad –
kézenfogva vezeti ki Parády Terézt – és a feldörömbölő viharban, a
tátott szájak és duzzadt nyakak előtt megáll, szívére teszi a kezét,
szemét elfutja a nedvesség, rámutat a színésznőre, mintegy jelezve: »őt…
őt ünnepeljétek… ő a nagy, nem én… ő csinált világraszóló remeket az én
szerény művecskémből…«, aztán a közönség előtt lehajol és száját
odaszorítja a nő festett kezéhez.

Az elragadtatás üvöltő orkánja zúg fel. Láttátok? Kezet csókolt
Parádynak!! Óriási!! Micsoda finom, nemes ötlet!! Szerző! Szerző!


II.

– Kapitány úrnak jelentem, a negyedik század nem birja tovább. Harminc
órát marsoltak, teljesen kimerült a legénység.

– Lágert csinálni, azonnal, ahol lehet. Mi ez a nagy hodály itt?

– Nem tudom, a sötétben nem találtuk meg a térképet. A patrouille nem
találkozott senkivel, a sötétben zugsweise felvonultunk a körúton,
civilik sétáltak, senkinek nem tűnt fel, azt hitték, úgy látszik, az ő
katonáik mennek éjféli gyakorlatra.

– Jól van. A negyedik és ötödik század berukkol ebbe a nagy épületbe és
lágert csinál. Két őrszem bemegy a kapun és jelentést tesz, hogy mi van
odabent.

– Kapitány úrnak jelentem, valami bál, vagy komédia. Nagy barakk, tele
civilekkel, oszt igen ordítanak. Oszt a kárpit elé kigyün két festett
komédiás, egy férfi, meg egy némber, oszt hajbókolnak. Oszt a civilek
meg nagy zajt vernek.

– Jól van, freiter. Tiszt úrak – hozzám! Két század berukkol ebbe a
barakkba, egy itt, a nagy kapun, a másik hátul, a kis kapun. A civileket
felszólítani, hogy menjenek ki, – ha nem mennek, kiverni, de csak
tussal, bajonett marad a szíjban. Vannak bent ágyak?

– Csak székek, meg padok.

– A padokra pokrócot teríteni, három székre egyet-egyet. Zugok szerint
mindenki lefekszik. Félóra múlva rend legyen, mindenki feküdjék,
aludjék, lámpát nem gyújtani. Wache a kapuk elé. Negyedik század – mars!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Szent Isten!… Mi ez?… Mi történt? Tüz van? Kik ezek?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Igazgató úr!… igazgató úr!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mindenki takarodjék haza. Tíz perc alatt itt csak katonát lássak.
Káplár úr, vigyázzon a legényekre, nem kell bajonetthez nyúlni, mennek
már maguktól. Jól van. Mihelyt a padok üresek, a détachement hozza be a
pokrócokat a szekerekről, terítsék szét, három-három székre egyet – és
lefeküdni! Azt a komédiást rántsák le onnan, mert a függönybe
kapaszkodott, vigyék ki szépen vigyázva és tegyék le az utcán. A nőt nem
szabad bántani, két baka vezesse ki szépen és küldje haza.

– Mindenki fekszik? Lámpákat eloltani! Őrség a kapukhoz! Napos káplár
itt járkál a padsorok közt és vigyáz. Retraite!

Tada… tadarata… tatata-ratata-ra!!

Katonák – aludni!




ÁLMODNI!


I.

Hajnalban, három órakor, a nyir-liget egy harmatos tisztásán bukkant rá
a fiatalúrra Clarisse, a barna provencei leány, aki két hónapja lakott
náluk. A fiatalúr egy galagonyabokor tövében aludt; még erősen
világított a hold és a tisztást eltakarták a nehéz fák. A leány
leguggolt mellé és úgy költögette.

– Léon, Léon… – ismétgeltette kétségbeesetten. – Léon úr, hát mi jutott
eszébe? Laetitia asszony nem aludt egy minutát, azt hitte, az algiri
rablók vitték el.

Léon kadet kábultan nézett körül és felült. Értelmetlenül nézte a leányt
és bosszúsan dörmögött valamit.

– Nem értem a mamát – mondta később hevesen. – Algiri rablók! Micsoda
ötlet! Már párszor megmondtam a mamának, hogy ne féltsen, és ha már
félt, bánom is én, de ne mondja meg másoknak, akik aztán azt hiszik,
hogy engem félteni kell.

A leány elmosolyodott és mondani akart valamit, de hirtelen maga se
tudta miért, eszébe jutott, amit tegnap este az öreg szolgáló mesélt
neki Léon úrfiról, hogy milyen egy méreg lakik ebbe a fiúba, szűzanyám,
egyszer, hat éves korában az anyja megverte, akkora volt, mint egy kis
mérges patkány és harapott!… szűzmáriám, mintha ma is látná,
beleharapott az anyja hasába, – mert csak odáig ért – úgy kellett
letépni, karmolt, mint egy kis tigris.

– A mama nagyon jól tudja, hogy itt szoktam olvasni délután, ezen a
tisztáson… Tessék, itt van Plutarchos… Mit érdekel engem, amit Jozeph
citerázik? Hétig olvastam, azután jól éreztem magam, azután sétáltam,
azután megint idejöttem… aztán… azután itt szavaltam és énekeltem…

– Egyedül szavalt és énekelt, éjszaka?

– Egyedül szavaltam és énekeltem és gyönyörű szép volt, mondhatom,
magának. Azután lefeküdtem és elaludtam. És egy nagy lepedő repült el a
fák fölött.

– Most aztán jőjjön, Léon úr…

– Egy nagy lepedő repült, igenis, és a lepedőn ültek a zenészek és
messziről, messziről zenéltek és trombitáltak… Mit zavarják az embert?

– Hát most menjünk, Léon úr…

– Nem magának beszélek, Clarisse kisasszony, hanem magamnak és még nem
megyünk, mert előbb elmondom magamnak hangosan, hogy mit álmodtam az
ajacciói erdőben, éjszaka, a fák között és a repülő lepedő alatt…
Elmondom magamnak hangosan, mert ennek az álomnak egyetlen szavát se
szabad elfelejteni, érti?… És itt kell elmondani, amíg még itt vagyok,
mert csak addig látom, és míg idesüt a hold, hogy lássam…

És Léon kadet felállt és hangosan elmondta magának és az erdőnek:

– Az a két fa volt két égbenyúló hegy és köztük vezetett az út… És azon
az úton jöttem én Páris felé… és mögöttem borzasztó sok katona jött… És
rettenetesen trombitáltak és mint a mennydörgés visszhangját, úgy verte
vissza az erdő a nevemet… mert mindenki a nevemet kiabálta… És borzasztó
nagy csata volt valahol… és olyan tisztán láttam, mintha nem álmodnék,
hanem valóban látnám, hogy egy völgyben verekedtek a franciák és a
rómaiak… és a rómaiakat Julius Cézár vezette, mert nekem szólt valaki,
egy lihegő katona, hogy látták Julius Cézárt… egy szobában ült, gúnyosan
mosolygott és levelet írt a galloknak, ami így kezdődött: »Venio nunc…«

– Minek olvassa azt a sok csúnya háborús könyvet, Léon úr.

– Én a katonának nem szóltam semmit, hanem lóra ültem és Marseille felé
lovagoltam és ott felmentem egy dombra és távcsővel néztem az ütközetet.
És a franciák karddal verekedtek és visszaszorították a rómaiakat. Akkor
odajött hozzám egy tábornok, és kérdezte, hogy most mit kellene tenni.
És én azt mondtam, hogy nyittassuk ki Versaillesban a palota kapuit és
kergessék ki Lajos királyt, hogy jöjjön ide… és kiabáltam, hogy hozzák
ide, mert láttam, hogy baj van… És elfutottak Lajos királyért és aztán
jött egy katona és jelentette, hogy Lajos király alszik, nem jöhet… És
én rettenetesen tomboltam dühömben, mert tudtam, hogy Julius Cézár
azonnal itt lesz és bekeríti a franciákat… És akkor a tábornok bután
nézett rám és én ordítottam, hogy csináljon valamit, de nem értette.
Akkor valaki megint a nevemet kiáltotta és én félrelöktem a tábornokot
és mulinékat vagdostam és lerohantam a völgybe… és a franciák utánam… és
én tudtam, honnan kell jönnie Julius Cézárnak… és folyton hangosan
ordítottam… és végre mindenki velem ordított… és akkor embereket
söpörtek el előlem… és egyszerre messziről, nagyon messziről, egy hegyen
át láttam futni a rómaiakat… És megint a nevemet kiabálták, azután jött
jött egy abbé, derékig érő varkoccsal a tarkóján és sokat beszélt, hogy
minek csinálunk ilyen lármát, a király nem tud aludni… És a végén maga
Lajos király volt ez az abbé, a szemeit dörgölte és pislogva nyafogott,
hogy mért nem hagyják az embert aludni… hiszen ez nem parlament… De én
nagyon fel voltam hevülve és nem feleltem neki… És akkor udvariasan
mosolygott és mondta, hogy jőjjek be hozzá egy kupicára, itt lakik a
közelben…

– Hahaha… ilyet álmodott, Léon úr?

– És akkor együtt bementünk a versaillesi palotába… és nekem még mindig
rettenetesen dobogott a szívem az izgalomtól… és lakájok hajlongtak… és
bementünk a király hálószobájába… és csupa aranyból és brokátból volt
minden… még az ajtó is bronzaranyból volt… és leültünk… és Lajos király
nagyon dicsért, azt mondta, többet tudok, mint Julius Cézár… és én nem
tudtam felelni… de a lakájok hangosan kiabáltak! »Cézár, Cézár!« és
hajlongtak és leültettek egy selyembaldachin alá és én féloldalt dőltem
és úgy tettem, mintha egészen nyugodt volnék és elfogulatlanul
beszélgettem… pedig a szívem úgy vert… hogy vert a szívem!

– Hahaha, szóval császárnak álmodta magát, Léon úrfi? Nagyon szép álom
lehetett.

A kadet felfortyant:

– Ne zavarjon, Clarisse kisasszony! Mit zavarják az embert? Ki küldte
magát ide? Olyan gyönyörű… olyan félelmes volt… mért nem hagynak aludni?
Épp a legszebb részben zavart meg, maga… szerencsétlen… buta… épp a
legszebb… legérdekesebb… részben… mikor kiküldték a királyt és a lakájok
suttogtak… császár… császár… és én fáradt voltam… és egy érdemrendes
tábornok… akkor fölém hajolt… éppen, mikor maga jött és ráncigálni
kezdett, Clarisse kisasszony… és éppen, mikor maga ráncigált, akkor
fölém hajolt és ő is költögetett… és női hangon beszélt valaki… egy
királyné… és még hallottam a hangját, mikor felébredtem… azt mondta
éppen: »Sire, ébredjen, Sire… a császár követei, Sire…«


II.

– Sire, ébredjen… A császár követei, Sire…

A császár nehezen nyitotta ki szemét és kábultan nézett ő fenségére.

– Sire, kegyes irgalmát esedezem, hogy megzavartam álmát… de oly nehezen
ébredt… és Ferenc császár követei egy órája várnak a vörös teremben.

– Igen… a követek…

– Tegnap este kegyes volt elrendelni, hogy azonnal keltsék fel, ha
megjönnek…

A császár felült ágyában.

– Igen… tudom már… rendben van.

– Jól érzi magát felséged?

– Sajnálom, hogy éppen most kellett ébrednem.

S még néhány percig az ágyban üldögélve, a császár, mindnyájuk
meglepetésére, még félálomban és révedezve, néhány egészen távoli és ide
nem tartozó, furcsa szót ejtett.

– Kár… mert éppen olyan szépet álmodtam… éppen ebben a percben… mikor
felkeltettek…

A körülállók némán és hódolattal figyeltek.

– Azt álmodtam, hogy megint tizenöt éves vagyok… kadet a marseillesi
iskolában… és egy csodaszép, csodaszép erdőben ültem… ó, micsoda szép
erdő!… hajnalban, egy üde, szagos reggelen, de még sütött a hold… és
minden remegett a szellőben… És tizenöt éves voltam és egy bűbájos
provencei leány guggolt mellettem… fehér szoknyában… karcsú, fiatal
térdei a hajamhoz értek… és valamit beszélt hozzám… de nem hallottam…
milyen kár!… milyen kár, hogy már nem hallottam, mit beszélt… Szeretném
tudni… hogy mit mondott nekem és mit akart tőlem… és miért jött oda
bátran, egyedül… hajnalban, egy csendes, elhagyott erdei tisztás
közepére… ahol zúgtak a fák és én egyedül feküdtem… egyedül és fiatalon…
De éppen akkor keltettek fel…

A körülállók zavartan néztek össze. A császár megdörgölte szemét.

– Hja, igen… A követek.

Sóhajtva tolta félre a takarót.

– Várjanak, jövök.

Aztán elmosolyodott, mintegy bocsánatkérően, amiért félálomban elárulta
magát.

– Az urak attól félnek, hogy beteg vagyok, mi? Nincs semmi baj. Magamnál
vagyok. Az álmok szépek, uraim… de hát az élet munka és nem álom… úgy-e?
Jövök már.




A HŰTELEN.


I.

Ma, mondta magában a fiatal orvos. Ma délután.

Ünnepélyes áhitat töltötte el a szívét. Korán reggel volt még, a
villamosok hangosan csilingeltek. De nem ült a villamosra, pedig az
intézet közel volt: fiakkerbe ült, hátradőlt az ülésen és átadta magát
örömének. Ma délután öt felé elmegy a leányhoz – végre, végre! Elnyomta
magában a nyugtalanságot – mert volt valami nyugtalanság, az bizonyos, a
diadala nem volt teljes. Margit olyan különös és szomorú volt, mikor ezt
a találkozást megbeszélték – és a fiatal orvos azt is tudta, hogy ma
lesz az esküvője annak az embernek, akit a lány szeretett. Három évig
vágyott rá, gyötrelmesen, méltatlan kínok között és három évig éppoly
kevéssé látta, hogy a lány szereti őt, mint ebben a pillanatban, amikor
kapzsi mámorral gondolt rá, hogy mégis megcsókolja, összeszorítja,
belemarkol a derekába, akár szereti, akár nem. A lány majdnem nyiltan
megmondta neki, hogy csak az ő kívánságának enged – mindegy, az a fő,
hogy engedett. A többit majd meglátjuk. Megcsókolhat, mondta, tehet
velem, amit akar, holnap. Jól ismerte, tudta, hogy megtartja a szavát. A
hároméves görcs feloldódni készült – a fiatal orvos, akit érthetetlen és
ismeretlen vágy kergetett ehhez az egyetlen nőhöz, úgy lélegzett fel
ezen a napon, mintha először használná a tüdejét.

Az intézetben várnia kellett, a szolga nem jött még be, pedig annál
voltak a kulcsok. Az igazgató leizent, hogy Kulcsár doktor urat átkérték
a sebészeti klinikára, nagyon kéreti a doktor urat, csináljon meg
délelőtt öt kórbonctani jelentést, legalább ennyit, egyedül, mert a
cellák túl vannak zsúfolva, ma megint három érkezett. A fiatal orvos
letette a kabátját, gummikeztyűt húzott, a hosszú, fehér lebernyeget már
a gummikeztyűvel kapcsolta be, nyaknál. Végre jött a szolga, jókedvüen
köszönt, hangosan csörgette a kulcsokat.

– Na, egyedül vagyunk, János, – tréfálkozott az orvos, – Kulcsár doktor
nem jött be. Nem keresett senki?

– Nem bizony, nagyságos úr. Hallgatók voltak itt délután, meg egy pár
kiváncsi.

– Nyissa ki az ajtót, János, megnézem, hogy állunk. Hányan leszünk,
odalent?

– Hát velünk együtt tizenketten, doktor úr. De bizony kellene a hely:
vannak már ötnaposak a jég közt, az a lakatos, a Bloch, akit Budán
fogtak ki, már hatodik napja fekszik… Bizony, tessen már jelentést
tenni, hogy kellenének még fülkék, ötöt most is le kellett fektessek a
csupasz földre. Nem, mintha attól félnék, hogy hideglelést kapnak,
könyörgöm, de egy-két napig mindenkire ráfér a jég, mielőtt a macerálóba
kerülnek, mert akkor aztán hiába preparálják, ha már egyszer…

Tizenkét lépcsőt lépkedtek lefelé; a hűvös, nyirkos pincéből egy poshadt
éjszaka kipállott levegője csapott feléjük. János meggyújtotta a gázt:
sercegve szisszent fel a láng a nedves sötétségben. A bádogajtó
kicsapódott: a vaksötét pince folyosója üresen kondult meg. János újból
gázt gyújtott. Vigyázva lépkedtek: elől az orvos.

A falon, egyenlő távolságban, fekete négyszögek, fogóval. Az első
négyszög előtt megállt az orvos.

– Itt… ha jól emlékszem… az a megégett…

– Mindjárt megnézem.

János megfogta a fogót és kihúzta a ládát, a fülkéből. Alaktalan emberi
alak hevert a fülkében, behúnyt szemmel, mosolyra torzult arccal. Kezét
szőrös mellére helyezte, lába be volt csavargatva.

– Igen, ez az. Tolja be, János.

A láda puffanva szaladt be a fülke homályába.

– Igen, – beszélt tovább János – ez a hat fülke mind tele van.

– Hát a szegény földönlakók?

– Erre tessék.

A folyosó szögbe fordult: a fordulón túl megint süket sötétség. A szolga
újabb gázt gyújtott. Kicsiny, szobanagyságú helyiség ködlik fel
homályosan a fényben, csupasz falakkal: a csatornacsövek hideget izzadva
szaladnak le, két bolthajtás közt, a puszta földbe. János a helyiség
egyik falához megy és lehajol.

– Itt la, mind az öt.

Lent a földön, fejjel a falhoz támasztva, lábbal kifelé, öt meztelen
emberi test. János, aki rendes ember és van érzéke a szimmetriához,
egyenlő távolságba fektette mind az ötőt: a fejek egyvonalban símulnak a
falhoz. Arról persze nem tehet János, hogy a természet nem olyan rendes,
mint ő, és a lábak szeszélyes, egyenlőtlen hosszúságban úgy következnek
egymásután, mint az orgonasíp. A cédulákat viszont János rakta fel a
bokákra, cukorspárgával, azok megint egyformák. Legelől egy
tizenkét-tizenhárom éves kis fiú fekszik, haptákban: sovány kis karjai
derekához símulnak. Kifordult, fehér szemecskéi gyanakodva kancsalítanak
fölfelé. Sárga ínye kikandikál a fehér ajkak közül: az egész arc, mintha
mondani akarna valamit, valami nagyon fontosat, egy különös és
érthetetlen élményt, amin az imént ment keresztül és ami nagyon
meglepte. János felemeli azt a lábát, amelyiken a cédula fityeg és
szakértelemmel vizsgálja.

– Csak hat órája van itt. Még merev, tessék nézni.

És visszaejti a lábat, mely egyenesen hull a földre, nem hajlik be
térdben.

– Jól van. Hát ezzel a bácsival mi történt?

A kis fiú mellett értelmes, öreg ember fekszik. Iparos lehet, vagy
munkás, a durva származású, közönséges fajtájú emberekre jellemzően üt
el fejének és kezeinek színe a test színétől. Ráncos, vörösessárga
arcából a fehér sörték kérkedve meredeznek: az összeborzolt szakáll és
bajusz szőrpamatában a száj egy fekete és mély luk.

– Ez meg itten egy fiatal leány, ma éjszaka hozták be, de nem tudják,
kicsoda. A szigeten találták, szívébe lőtt: jó ruhába volt, eleinte nem
akarták idehozni, de semmi útbaigazítást nem találtak, hogy miféle
lehet. Levelet hagyott, hogy aszongya, nem akar élni és kéri, hogy
hozzák őt azonnal ide. Az a furcsa, hogy pontosan megírta, hogy ide,
ebbe az intézetbe hozzák és tegyék őt le a pincébe, hogy reggelre ott
találja, aki keresi… még az uccát is megírta. Szegény, bolond lány,
amolyan lehet.


II.

A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek
vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskótaalakú boncasztalt szép tisztán,
már a szoba közepére gurították. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró.
Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor
leszólt a szolgának:

– Azt a fiatal leányt hozzák fel először, János.

Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját
lelógatták az asztal végén.

– Most menjenek ki.

Bezárta az ajtót, lehúzta a keztyűt és még egyszer, gondosan megmosta a
kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon
erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan
felhúzta megint a keztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést
tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kiváncsi, ijedt kis
fiú, aki életében először lát hullát.

Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta a leány homlokát. A
szemek szépen be voltak csukva. A szál összeszorítva.

– Margit – mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után
következett.

Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét és úgy,
ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.

– Hát most mit csináljak veled? – mondta aztán hangosan. – Megcsaltál.

Sziszegett a dühtől, amely csaknem megfojtotta.

– Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált…
Az az ostoba fickó… hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén… az megérte
kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom… az meg annyit se ért
meg, hogy délutánig… csak éppen délutánig…

Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval
szétfeszitette a bordákat. Az izmok sikosan váltak el egymástól.

– Látod? A szép melled… te elbizakodott, te ostoba… látod? ide nézz!…
Ilyen belül… Ezt sajnáltad tőlem… Nézd… a szép fehér nyakad… mert
kiváncsi voltál rá… nézd…

Végighasította a nyakat.

– Nézd, te gyáva… te ostoba, ostoba asszony…

Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gummikeztyűs kezével belenyúlt a
rengő velőbe.

Nézd… nézd… ez az _igazi_ meztelenséged… nem az a másik… az a hazug…
amire vágytam… A halállal akartál fölénybe kerülni… fölöttem, aki
ismerem az ostoba, értéktelen halált… és akit az élet egyszerű
misztikuma tudott csak elbűvölni… az életé, amit nem ismertem… az élet
rejtelmes, örök titka… Te ostoba asszony… A halálban akartad nekem adni
magad… de nem kellesz… undorom tőled… elmult a varázs… kiábrándultam…

És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen
és rút szívébe.




ÁRNYÉK.

Valami lakatosműhely lehetett, ahogy homályosan emlékszem: de énnekem ez
nem volt akkor fontos. Hanem nagyon sokat ültem a kis dobogós-ablakba és
az ablak fölött, drótszálon, lebegett egy nagy, arany kulcs, – úgy
látszik, a lakatosműhely cégtáblája volt. Már mostan nem merném egész
bizonyossággal állitani, hogy tiszta színaranyból való kulcs volt: akkor
szentül hittem és Szidi néni, aki az ablakban ülve meseszóval tartott,
rámhagyta. Sőt, hogy őszinte legyek, tovább ment ennél (isten bocsássa
meg, nyilván örült, hogy jó mese-témát adtam neki, úgy is nagyon
kifogyott már), és beszélni is kezdett az Aranykulcsról.

– És az Aranykulcscsal ki lehet nyitni az Aranyország aranykapuját? –
kérdeztem meghökkenve Szidi néni csodálatos egyértelműséggel rámhagyta
azt is, mire én tágra meresztettem a szemeimet és csodálkoztam, mintha
Szidi néni mondta volna ezt nekem és nem én ő neki.

– És ott minden aranyból van? – kérdeztem ijedten.

Szidi néni ezt is rámhagyta, és én hüledezve csóváltam a fejemet, hogy
ilyesmi hogy lehet és gondoltam aranyból embereket és asztalokat és
házakat, átlátszó aranyból aranykocsikat, aranylovakkal – és meg voltam
győződve róla, hogy mindezt Szidi nénitől tudtam meg.

Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy mikor este elfújták a lámpát
és a mécsest feltették a szekrény sarkára, mindig ugyanarra a helyre, –
hogy akkor a szembelévő falon, pontosan mindig ugyanazon a helyen,
megjelent Szidi néni, profilban, hegyes állal és hegyes orral, továbbá a
fal sarkában, már félig a menyezeten, egy szakállas, görbeorru gavallér,
akit később Mukinak neveztem el, majd egy másik, kecskeszakállú férfi,
szintén profilban, a kályha fölött, a Spitz úr, akiben volt valami
hetyke és mindig hátat fordított Szidi néninek, innen nyerte nevét. Azt
hiszem, egyszerűen úgy a dolog, hogy a szekrény, a spanyolfal és a nagy
ónix-váza körvonala árnyékká folyt össze minden este, a mécses mögött,
ilyen profilokká, a falakon. Mindegy, Szidi nénire rögtön ráismertem;
hogy Mukit Mukinak hivják, az meg nyilvánvaló, az rá volt írva az
arcára, azon nem kellett gondolkodni, nemkülönben Spitz úr is egész
beállításával, nyakának tartásával, méltán rászolgált erre a névre,
különben kalapja is volt.

Szóval: Spitz úr, Muki és Szidi néni minden este ott voltak a falon,
mihelyt a mécses felkerült a szekrény sarkába. Spitz úr néha egy
pillanattal később jelent meg, de ez csak azért történt, hogy Szidi
nénit bosszantsa. Nyiltan és bevallottan Spitz úr udvarias volt Szidi
nénihez, értelmesen nézett rá, mintha nagyon érdekelné az, amit Szidi
néni beszél. De az ember azért érezte, hogy ebben az udvariasságban
valami rejtett gúny van, hogy gúnyból hajol meg olyan mélyen Szidi néni
előtt és ha meghajolt, belenevetett a kis kecskeszakállába. Sőt Szidi
néni is tudta ezt és eleget mérgelődött magában, de nem tehetett semmit,
mert, mondom, nyilt gorombaságon Spitz urat nem lehetett rajtakapni
részint, részint pedig közvetlenül nem beszéltek egymással, csak Mukin
keresztül. Muki, aki, azt hiszem, egy kicsit gyomorbajos ember volt,
siránkozva csóválta a fejét a Szidi néni rémes történetein és
bárgyúságában nem vette észre, hogy Szidi néninek azért görbül le az
álla és szorul össze a foga olyan dühösen, mert Spitz úr hetyke mosolya
ingerli, és nem azokon a rémes történeteken izgul fel, hiszen ilyent ő
százat is el tudott mondani egy nap, anélkül, hogy odafigyelt volna.

Közvetlenül és szavakkal először azon az éjszakán beszéltem velük,
amikor az Aranykulcs került szóba. Ez körülbelül egy órával azután
történt, hogy megjelentek a falon Szidi néni, Muki és Spitz úr. Most már
nem emlékszem, én hoztam-e szóba, vagy Szidi néni. Azt hiszem Szidi
néni, mert Spitz úr már akkor nagyon kétértelműen mosolygott.

– Az aranykulcs, – mondta Szidi néni meglepően folyékony előadásban – az
aranykulcs igenis ott lóg a fejünk felett és nézetem szerint pontosan
beleillik az aranyországi aranykapuba. Vannak, akik ebben kételkednek,
de ezek, nézetem szerint, olyan kalapos fiatalemberek, akik nyilván
azért hordanak kalapot, hogy az ember azt higyje, végig fej van a magas
kalapban: holott semmi sincs benne, csak az a cinikus mosolygás.

Resteltem a dolgot és csittitani próbáltam Szidi nénit. Muki síránkozva
csóválta a profilját és egyre azt hajtogatta: »ugyan, ugyan, Szidi
néni«. Mondtam, hogy hiszen nagyon egyszerű a dolog, meg kell próbálni.
Szidi néni élénken helyeselt. Spitz pedig kétértelmüen jegyezte meg:

– Kérem, kérem, úgy-e, ha a nagyságos asszony mondja, meg lehet
próbálni. Nem mondom, hogy nem lehet megpróbálni. Parancsoljon velünk.

Mindezt Mukinak mondta Spitz úr, mert egymással nem beszélgettek.

– Talán lemennénk az utcára… – vetettem fel bátortalanul.

Ebben megállapodtunk és felkészűltünk mind a négyen. Udvariasan előre
akartam bocsátani őket, de mondták, hogy csak menjek előre. Egy kicsit
feszélyezett érzés volt, velük tartani: mert csak egymás mögött tudtak
haladni, egymás mellett nem és ha az egyik elhaladt a másik mellett,
akkor vagy az egyik, vagy a másik eltűnt, belefolyt a másikba és a másik
oldalon megint előkerült. Bakot is lőttem ügyetlenségemben: arra kértem
Mukit, forduljon arccal felém, hogy láthassam, mire zavartan és kicsit
sértődötten megmagyarázta, hogy nem fordulhat arccal előre, mert akkor
egy sötét folt lesz az arcából, – csak profilban tudnak élni mindnyájan.

A lépcsőn is zavarba jöttem, udvariasan mutattam a lépcsőre, hogy
tessék, tessék, – de ők álltak a falon és végre lejöttek, mellettem, a
lépcső árnyékán, egymás mögött. Elől Muki ment és mutatta az utat, utána
Szidi néni, láthatóan mérgelődve, hogy Muki legutolsónak jön és nyilván
gúnyosan mosolyog. Muki egy zsebkendő árnyékát szedte ki a zsebéből és
megtörölt egy árnyék-szemüveget.

Az Aranykulcs azonban nem volt a helyén és Szidi néni láthatóan
meghökkent. Egy pillanatra úgy nézett Spitz úrra, mintha az lopta volna
el.

– Nyilván odakint lesz a Városliget Árnyékában – mondta Szidi néni és
erre mindnyájunknak eszébe jutott, hogy valószinűleg ott van.

Sietve haladtunk végig egy utca világos-fekete árnyékán, a szembe lévő
házak árnyéka mentén. Siető árnyékok jöttek szembe, mind profilba, egy
vonallal megrajzolt, siető alakban, feketén. Egyik-másik köszönt is
Szidi néninek, sőt Spitz úr meg is állt diskurálni egyik barátjával, a
bajuszuk mozgott a falon és a két kéz összefolyt.

Minden rendben ment, eleinte kicsit furcsa volt, hogy a szembe jövők nem
kerültek ki bennünket, hanem egyszerűen keresztülmentek rajtunk és mi is
keresztülmentünk rajtuk, de ehhez is hamar hozzászoktam, rájöttem, hogy
nem is érzem, mikor keresztülmegyünk egymáson, nem hogy fájna.

Nem mertem szólni, hogy fáradt vagyok, de Szidi néninek eszébe jutott,
hogy villamosra kellene ülni. Jött is a falon, szembe, egy villamos,
szép, tiszta, árnyékos. A kalauz csengetett és megállt, nem a lépcsőn
mentünk fel, hanem egyszerűen keresztülmentünk a villamos elején és
beültünk profilba fordulva, az ablakok mellé. A villamos megindult,
végigszaladt a falon, keresztülszaladt egy csomó emberen, akik abban a
percben eltűntek, de nyugodtan és vígan folytatták útjukat, mikor a
villamos leszállt róluk. Az utca-lámpákon is csak úgy keresztül mentünk,
– a körúton nagy bonyodalom támadt, össze-vissza futkosott,
keresztül-kasul, mindenki – egy nagy, fekete gombolyag lett az egészből,
ami lassan oldódzott fel, úgy, hogy megint kiváltunk, a villamossal
együtt. Spitz úr a zsebébe nyúlt, fekete gyufát szedett elő, fekete
cigarettát tett a szájába, meggyújtotta a gyufát, amiből fekete láng
csapott fel, rágyújtott és finom, csipkéhez hasonló fekete füstfelhő
szállingózott. Szidi néni prüszkölni kezdett és éles megjegyzéseket
tett, rosszmodorú fiatalemberekről. Spitz úgy tett, mintha nem venné
magára.

Aztán leszálltunk a villamosról és véget értek a házfalak is: kint
voltunk a mezőn. Én tovább akartam menni, de megint zavarba jöttem,
Spitz úr, Szidi néni és Muki megálltak és azt mondták, hogy így nem
mehetünk tovább, állva, hanem feküdjünk le hosszába, a mezőre, úgy
könnyebben megy. Kicsit furcsállottam, de nem mertem szólni, lefeküdtem
melléjük. Abban a pillanatban Szidi néni, Muki és Spitz úr három méter
hosszúra nőttek meg, és egész vékonyak lettek. Nagyon megsajnáltam,
főleg Mukit, aki így hosszan és vékonyan oly siralmas és szomorú volt,
részvétemet fejeztem ki és aggódva kérdeztem, hogy talán beteg.
Síránkozva felelt, hogy este felé, mikor a nap leszáll, mindnyájan így
meg szoktak nyúlni és ilyen soványak lesznek, de nem baj, reggelre
meghíznak megint, jobban, mint íllenék, délben, mikor ebédre kerül a
sor, olyan köpcösek és kövérek, hogy az már szinte kellemetlen, – de hát
mit tegyen az ember árnyéka?

Egy fekete hegyoldalban mentünk fölfelé és most minden oly szép és
légies volt; hosszú-hosszú jegenyefák közt jártunk, regényes bokrokon
keresztül. Nekem megfájdúlt a szívem, úgy tűnt, hogy már ezer és ezer
mérföldet suhantunk így, egyik hegyre föl, másik völgybe le s még mindig
nincs kezemben az Aranykulcs, amivel Aranyország aranykapuját
kinyithatnám. Oly könnyű volt suhanni és mégis oly borzongató felhők
habkönnyű árnyéka libegett keresztül a testünkön és percekre mintha
köddé váltunk volna mindannyian.

És ekkor egy száz méter hosszú jegenyefa tetején megláttam az
Aranykulcsot; az ám, ott függött egy ágon és úgy ragyogott, mint a
lebukó nap. Szidi néni nagyot ugrott örömében és sorba ölelgetett mind a
hármunkat.

– Na látja – mondta diadalmasan Spitz úrnak.

– Jó, majd meglátjuk – mondta Spitz úr és kétértelmüen mosolygott.

Kicsit magasnak találtam a jegenyét, de Szidi néni biztatott, hogy csak
nyúljak bátran utáni. S valóban, kinyújtóztam s elértem a száz méter
magas jegenye legfelsőbb ágát, és kezembe vettem az Aranykulcsot.
Kezembe vettem a ragyogó Aranykulcsot és majdnem felkiáltottam
örömömben. De ekkor Spitz úr élesen és gúnyosan elnevette magát és én
görcsösen összeszorítottam a markom, hogy ki ne ejtsem a kulcsot, ám úgy
volt, mintha az üres levegőt markoltam volna. Íjedten nyitottam ki a
tenyerem, hogy ott van-e a kulcs és ott feküdt a tenyeremben, laposan és
feketén. Ott feküdt, egy pillanatig csak, aztán kiugrott a tenyeremből s
felugrott a falra, és mikor körülnéztem, a szobámba voltam, és a nap
erősen sütött az ablakon keresztül, és a szembelévő falon, jobbra az
ágyamtól, élesen és feketén ott feküdt az Aranykulcs árnyéka, az
Aranykulcs, a lakatosműhely cégtáblája ott fityegett az ablakunk előtt
és az árnyékát bedobta a falra.




VIASZFIGURÁK.

Egy borús, kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között,
magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a
rikító, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak
– és az a vonakodó bús kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett
percekben kívánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk:
gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagú
lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg,
danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk
be a bolhaszínházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió
legújabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, –
álldogáljunk hosszan és tompán tolakodó tolongások közepén, ahol
elgázoltak valami munkást – és félig ájult, szorongó öntudattal,
bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy
látványos bódé előtt.

Így voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem föl a cifra
lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam,
mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra
volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és
boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé
mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka
kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a
padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle
titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit
és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szűk kis ajtó
felfelé kanyargó csigalépcsőre nyílik – fölírás: _Borzalomkamara_ –
_csak erős idegzetüeknek_. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs
már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez otromba,
paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki figyelmesen s
fegyelmezetten néztem végig híres sebészek legképtelenebb műtéteit –
elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyűmet huzogatva,
vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a
Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a
szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd jőjjön vissza – és
fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig égő lámpafényben
végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a zugokba és egyedül
nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze – fejem
felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornirt ötlet
– mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott, nehéz szag van
itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce
keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a
pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejű
ember. Egy szétdarabolt munkás, úgy, amint a villámos keresztülment
rajta. Lépcső, sötétebb alagút. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga
anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában
egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre
lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kínjai… Egy meggyilkolt,
tizennégy éves fiú, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos
lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott
koporsó, egyik deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult
hullaarc furakodik a vízbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a
levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit
beleássa a deszkába…

Mi az? csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba
ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg…
kicsit sebesebben sietek a kijárat felé… no, merre van?… És miért nincs
itt rendes világítás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom
meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyűlöletes most az az
arc… Egy hosszú, véres vágást képzelek rá, a sűrű, lucskos folyadék
kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre
kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak úgy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész
lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi
testem törékeny nyomorúságát azokon keresztül éreztem százszor és
megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen
műgonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk
rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes
képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt,
tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el –
maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a
mosogatólészagú cseléd a maga igazát: íme, ilyenek vagyunk. És ki meri
mondani, hogy ez nem művészet? Minden művészet legfőbb jellegét:
megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a »műfaj«
is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus
megfigyelőmunkát végzett és híven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? – azaz, ami
visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és
megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az
a »műfaj«, mely bebizonyítja, hogy lucskos húscafatokból vagyunk
összerakva, s az ember egy bűzös és szennyes folyadékokkal telt,
fájdalmas zsák, mely undorító halommá bomlik össze, ha valahol
fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kifordítani ezt a zsákot s mulatni azon,
hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek
feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek
a Borzalom-kamra színészei és egyben közönsége is. A napihírek és
rendőri hírek hősei ezek és az _Életúntak_ rovat állandó, napi
munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villámos, akik forró
lúgba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával
lerablógyilkolnak – mindennap, újra és újra, pontosan jelentkeznek, a
maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és
sablonná a borzalmat, – igen, ezek az _Apa rémtette-emberek_ és a
_Borzalmas öngyilkosság-emberek_ és a _Rémes rablógyilkosság a
Tőr-utcában-emberek_ és a _Cseléd rémtette_ és a _Fölakasztott
csecsemő-emberek_, akik úgy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint
az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt, összevagdalva és
rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy kiváncsian és borzongva nézzék, mi
lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van.
Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, új irodalmi
irányok hívei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem
ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy
egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy
Élet lehet anyaga a művészi becsvágynak, úgy, amint van, minden szamár,
öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerűségében és rondaságában. Miért
nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Grey-ed hirdeti, hogy
csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a
Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól,
hát elég jól nézett ki, míg aztán egy kocsirúd véletlenül föl nem
öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépítette meg
eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő
a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit úgy megvetettél, az áll
melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van,
látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind
ostobaság. Visszaadni az életet úgy, amint van, s nem tenni hozzá
semmit, nos, ifjú esztétikusok, úgy tele volt a szájatok, hogy nem
lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers,
valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok,
ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon
naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul,
harisnyája lecsúszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és
reálista íróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami
szép versből és egy hosszú, hosszú kortyot valami lázadó és nagyszerű
zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van,
mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, –
levegőt!




LEVÉL A JÓSKA ÖCSÉMRŐL.

Kedves jó Helén néni,

aggódom, vajjon megkapod-e ezt a levelemet, te kedves ibolyaszemű néni,
pedig igen szeretném, ha megkapnád. Ma délután eső esett és én a
leveleim közt kotorásztam és egyszerre a kezembe került egy leveled,
amiben a Jóskára kérdezősködsz, hogy feleljünk hamarosan. Attól félek,
nem sikerült elég hamarosan felelni, bizony nem lehetetlen, hogy egy-két
év el is mult, hogy ez a levél választalanul hever a fiókban, úgy hogy
azóta rémlik, egy-két dolog meg is változott, még azt se tudom teljes
bizonyossággal.

De azért én mégis felelek, részben mert esik az eső, részben meg a
leveled olyan sürgető, bár nem mindenütt értem a kérdéseket. Kicsit
össze is kell hogy szedjem a gondolataimat, hogy is volt csak. Hiszen a
Jóskát másfél éves korában vitted magaddal Bécsbe, mikor szegény mama
meghalt és te a tizenkétéves korod óta hófehér hajaddal (valami
betegségtől lett ilyen, úgy-e, így mesélik a családban), ibolyakék
szemekkel és rizspornál fehérebb arccal a fehér haj alatt, először
jelentél meg nálunk, mint egy kövér, drága hercegnő a tizennyolcadik
századból… Jaj, te kedves, furcsa Helén néni, máig is hiába töröm a
fejem, mi lehetett az oka annak a hallatlan barátságnak, amivel mind a
hatan neked estünk, – mégis azt hiszem, a hangod, ez a porcellánvékony
hang, amiből muszáj nevetni az embernek, mintha egy langyos vízcsepp
gurulna le a füle mögött, – úgy-e nem haragszol? Vagy a szájad, hogy
olyan nevetségesen csöpp. Nem haragszol úgy-e, de hiszen tudod, hogy
néha a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk, mikor pörölni akartál
velünk. Mivel hogy nagyon szerettünk, amiért olyan rettenetesen kövér és
fehér, kicsi és drága voltál.

De hiszen nem erről van szó, hanem Jóskáról, akit magaddal vittél és
kijelentetted, hogy nem is adod vissza. Úgy-e, kedves Helén néni, ne
vitatkozzunk a meddő kérdésről, hogy bizony egy kicsit elkényeztetted a
Jóskát, – eleget veszekedtünk már ezen: és most, hogy írok neked, úgy
érzem, kár ezen veszekedni. Én ugyan még mindig azt mondom, hogy egy hat
éves kis fiú ne hordjon válligérő, aranyszőke hajat, mert az affektált,
– viszont el kell ismernem, hogy a Jóska nagyon helyes gyerek volt így.
Mi otthon, anya híján kicsit vadul nőttünk fel, az igaz, a Jóska pedig
zongorázni tanult nálad és bársonyzekébe járt. A zongora előtt igen
magas szék volt és a Jóska tényleg jól játszotta a Minutten-valcert, bár
én nem szeretem az ilyen csodagyerekeskedést. De mondom, úgy rémlik
nekem, mintha az egész dolog nem volna aktuális és mintha elkéstem volna
valamivel. Arra még pontosan emlékszem, hogy hazahoztad látogatóba a
Jóskát és hogy akkor nem engedték vissza veled, amiből nagy tülekedés
lett, te sírtál is, úgy-e és fenyegetőztél, – a vége, mint leveledből
látom, mégis csak az lett, hogy egyedül utaztál haza, a Jóska itt
maradt.

A Jóska itt maradt és most kezembe került a levél, amelyben hevesen és
mondhatnám követelően szólítasz fel engem, írjam meg részletesen, mi van
a Jóskával. Nézem, nézem a levelet, hm, dátum persze nincs rajta, szokás
szerint – csak a te rettenetes krix-kraxjaid – de mondom, a kérdésekből
következtetve: attól félek, a levél nemsokára azután íródot, hogy a
Jóska visszakerült hozzánk. Hát most mit írjak?

Édes jó Helén néni, azt kérded, megkapta-e a Jóska a meleg bársonyruhát,
a csipkegallérral, amit küldtél? Továbbá, hogy nőtt-e azóta a Jóska és
hogy ápoljuk-e rendesen a hosszú haját? Hogy vigyázunk-e reggel a
fürdésnél, meg ne fázzon – és mikor sétálni visszük, jól begombojuk-e a
kabátját a Jóskának? Hogy gyakorol-e a Jóska – és hogy ne gyakoroljon
túlsokat, mert egy kicsit nervózus. Hogy írjam meg pontosan, mit eszik –
és milyen az étvágya a Jóskának? Hogy miket beszél a Jóska és szokott-e
beszélni rólad? Hogy megmutattuk-e a tanárnak a szemét, amit egy kicsit
erősíteni kellene. Hogy az utcán nem lökdösik-e komisz gyereke a Jóskát,
– hogy velünk alszik-e, be van-e zárva az ajtó, ahol alszik a Jóska,
mert földszinten hamar bemászik valaki, – hogy lehúzzuk-e a függönyt és
meggyujtjuk-e azt a kis rózsaszin lámpát, amihez hozzászokott a Jóska és
amit azért vettél neki, mikor Pesten hagytad?

Kedves jó Helén néni, miránk is kérdezel, hogy mit csinálunk, járunk-e
rendesen iskolába, jól tanulunk-e és tudjuk-e már, milyen pályára
akarunk lépni.

Kedves jó Helén néni, értesítelek, hogy már kijártuk az iskolát,
hazajöttünk, – aztán megint elmentünk hazulról. És most nagyon sokfelé
vagyunk – és én már nagyon régen nem beszéltem a testvéreimmel.

Én elég jó bizonyítványokat kaptam, – de, úgy látszik, Helén néni, a
bizonyítványok nem bizonyítanak semmit, én mindig újabb leckéket kapok:
– és kedvenc tárgyamat, a történelmet, most máskép tanulják.

Kedves Helén néni, értesítelek, hogy a Jóska nem kapta meg a meleg
bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél. A Jóska azóta igenis
megnőtt, nagyon hosszú és hórihorgas lett és a hosszú haját lenyírták. A
Jóska halvány, kicsit savanyúképű fiú lett és úgy emlékszem, keveset
beszélt, mikor utoljára láttam.

Amikor utoljára láttam a Jóskát, durva, szürkekék ruha volt rajta és én
elfelejtettem megnézni, jól begombolták-e a kabátját. Kicsit
előrehajtotta a fejét, mert a hátán nehéz zsák volt. Nem szólhattam
hozzá és nem kérdezhettem meg, mit üzen neked, mert sokadmagával volt és
a kezében görcsösen szorongatott egy szíjat.

A Jóska így ment, – akkor még meleg volt, de sokat, végtelen sokat
mentek és később szelek jöttek a hegyek mögül, Végtelen hosszú, kopár
mezőkön mentek keresztül, azután kanyargós utakon hágtak fel a sziklás
hegyekre. A Jóska lába elfáradt és a torka kiszáradt. Estére jeges szél
fujt és fekete lett a világ, – de egyszerre, mintha hajnalodnék, piros
sáv bukkant fel az ég peremén, a kőhegyek mögött: vörösen lángolni
kezdett a láthatár. A határfaluk égnek, – mondotta egy kemény hang és ők
mentek tovább. Meredek sziklafalak közt vezetett az út, – az út végén
egyetlen tűzoszlop világít. Komoran, dobogó léptekkel vonultak át égő
faluk utcáin – kétoldalt füstölgő romok recsegtek. A Jóska nehezen járt
és megbotlott egyszer, – mikor lenézett, két szétvetett emberi kart
látott a lába alatt és valami puhába lépett… Hajnalban túl voltak a
határon, akkor megálltak. Lovasok vágtattak előttük, integettek és
kiabáltak. Messziről tompán mennydörgött. Rövid, gyors szavak
futkároztak körül, – lassan nyomultak előre és hátuk mögött zengeni,
bömbölni kezdett egy rettenetes zenekar. Lefeküdtek a hideg sárba és
feszülten figyeltek. Aztán pattogni kezdett valami, mint a kukorica, – a
Jóska nézett és csodálkozott: aztán egy parasztfiú, aki mellette feküdt,
nagyot ordított és mikor odafordult, látta, hogy a fél feje hiányzik.
Akkor nem csodálkozott tovább a Jóska, csak az arca rángatózott még egy
darabig. Később hideg lett, hó szállingózott és ők dideregtek. Mély
lyukakat ástak maguknak – és ezekben éltek hetekig. Aztán felkeltek,
mentek előre, megint lefeküdtek, elásták magukat és vártak. Aztán
hozzászokott a Jóska szeme az égő falukhoz és a füle úgy megszokta a
folytonos dörgést, mintha ez a természet örök hangja volna és mintha
soha nem lett volna feje fölött más, mint az elborult, hideg felhőharang
és mintha ő mindig is itt élt volna, a fagyottföldű gödörben, ahol
emberi tetemek feküsznek és fölöttük a csóka kering. Aztán nem tudom, mi
lett. Egy napon talán odajött ahhoz az árokhoz, ahol ő feküdt, egy
aranysujtásos lovas és megkérdezte, kinek volt bátorsága bemenni abba az
erdőbe. És talán felálltak néhányan és a Jóska is köztük volt – és hideg
éjben, hóviharban mentek az erdő felé, ahol kísértetiesen susogtak a
fák. Elérték az erdőt és feltűzött szuronnyal kikutatták, – aztán megint
este lett és elfáradtak, – feljött a hold, lefeküdtek és a Jóskát
kiállították őrködni.

Most hát ott áll talán a Jóska, lábhoz eresztett fegyverrel, az erdő
szélén és kitekint a havas mezőre. Szél fuj és ő összébbhúzza a
kabátját. Jobbra tőle, egy kicsiny domb lapul meg, nem látja, – pedig a
domb mögött egy idegen katona hasal, puskatusát arcához szorítja s
összehúzott szemmel céloz a holdvilágban. Ujját most tette a ravaszra, –
most mindjárt elrántja.

Jóska!… Vigyázz, Jóska… ugorj félre!

Nem szeretném, ha eltalálna.




BŰN.

Borzasztó nekem a gondolat, hogy ebből esetleg humoros novella lesz a
tollam alatt, – most, hogy írni tudok róla, tárgyilagosan látom az
esetet és ha érzésemre hallgatnék, a legkomorabb és szorongatóbb műfajt
választanám a témához, talán a balladát s talán így kezdeném:
»Tekintetes törvényszék, bűnös vagyok!« De talán jó, hogy ez írást
ötperces tollrágás előzi meg; ezalatt rájöttem, miért érzem e történet
mögött a tragikum rembrandi hátterét: velem történt meg az eset,
valóságosan és igazán.

Velem történt meg, hogy nehéz szívvel és reménytelenül szerettem
felebarátom feleségét, és megkértem, hogyha már találkoztunk, hadd
kísérjem őt el a fasorban a kocsiállomásig, mert ott kocsiba ül és
hazahajt a Mariska-lakba, hja bizony, a Mariska-lakba. Későcske volt
már, és én kimondhatatlanul szomorú voltam; szegény voltam, nagyon
szegény abban az időben, – minden vagyonom ez a szegénység volt és az,
hogy reménytelenül szeretek. Féltékenyen őrködtem erre a vagyonomra, s
az asszony nem is gondolt rá, hogy megfosszon tőle, – bár irígyelt ezért
a nagyszerű érzésért, hogy olyanvalakit szeretek, aki nem lehet az enyém
– ezt ő nem értette és nagyan tisztelt érte. Órákhosszat beszélgettünk
erről az én szerelmemről mint valami érdekes és izgató betegségről, ami
nem ragadós, hozzá lehet nyúlni, megtapogatni. Néha izgatottan
beszéltünk róla, néha közönyösen és néha sajnálkozva, – de mindig és
mind a ketten fölényesen. Ez már így volt.

De ezen az estén egészen elvesztettem a hitemet. Bajok is voltak,
amikről nem beszélhettem, – szállodába kellett menjek javaim sürgős
hátrahagyásával és az asszonnyal való találkozás úgy hatott rám, mint a
kegyelemdöfés. Még hozzá nagyon szép volt a nyomorult, az utálatos, és
mikor a fasorhoz értünk, hirtelen azt mondta »Puff« és elfintorította az
orrát.

Be kell mennem a kapu alá, a harisnyakötőm…

Engem odaállított háttal a kapunyílásba… ott álltam és hallottam, hogy a
hátam mögött egyszerre suhogni kezdett valami… valami fehér suhogott,
fehér meg halványlila… szemtelen, mohó, gyalázatos, fuldokló szövetek,
csipkék… alattomos, romlott, ravasz kis szörnyetegek, amik csipkének
mutatják magukat, holott én nagyon jól tudtam róluk akkor, hogy fülük és
orruk és szájuk van és hogy csak tetetik magukat szelid, síma, ártatlan
selymeknek. Vad keserüség szorongatta a torkomat, és mikor az asszony
kijött és szólt valamit: válasz helyett idomtalan hangok törtek ki
belőlem, mint a vér.

Akkor már nem volt mit alakoskodni: emlékszem, csudálkozva figyeltem
meg, milyen kómikus, lehetetlen hangokat ad a tüdő és a hangszálak,
mikor az ember a vágy miatt sír. Az asszony maga elé meredt, nem talált
szavakat, így bandukoltunk végig a fasoron a kocsiállomásig. Akkor végre
lélegzethez jutottam: – az utálatos vonítás megszakadt, és én végre fel
tudtam nevetni. Erre ő is megkönnyebbült, elfogulatlanul beszélgettünk
és tréfáltunk. Toprongyos ember jött arra és kis kutyákat kínált:
kettőnek a feje állt csak ki kétoldalt a zsebéből, a harmadikat tenyerén
nyújtogatta felénk. Egészen fiatal, apró kis kutya volt, aminek az volt
a szokása, hogy széles, vörös kis nyelvével mindent végiglefetyelt, amit
a szája elé tartottak. Az asszony sikongva nevetett és két kezébe fogta
a kutyát. Erre a kis kutya formálisan megbolondult, mind a négy lábával
kapkodni kezdett az asszony arca, melle, nyaka után, – szűkölt, tombolt,
buksi fejével döfködött és tépte a selyemblúzt – végre elkapta az állát
és vörös nyelvével villámgyorsan végignyalta az asszony arcát, szemeit,
mielőtt megakadályozhatta volna. Az asszony sikítozott, – odakaptam és
lerántottam a kezéből. De a kis kutya meg volt őrülve, vissza akart
menni, nyújtogatta a talpát, hízelgett nekem, de nem úgy, mint az
asszonynak, hanem csak ravaszságból, hogy odaadjam. Akkor először
szorítottam meg a torkát. Az asszony nevetett és kérdezte, mennyibe
kerül a kutya. Én nem kérdeztem semmit, de mikor az ember megmondta az
árát, szónélkül zsebembe nyúltam és egyik kezemmel erősen tartva a kis
kutya nyakát, kifizettem utolsó koronáimból. Az asszony tapsolt örömében
és a kutya után nyúlt, de én visszarántottam durván és gorombán
megmondtam, hogy nem neki vettem, hanem magamnak. Aztán gyorsan kezet
nyújtottam, nem csókoltam meg az övét, elváltunk. Száz lépés után
megfordultam és utánanéztem, – éppen akkor szállt kocsiba.

Én pedig nem vacsoráztam aznap, a kis kutyát begyűrtem kabátzsebembe,
mint egy rongyot, gallérommal eltakartam és hazamentem a szállodába.
Lopva osontam fel a lépcsőkön, – a folyosó sötét volt már, lábujjhegyen
léptem a szobámba és lefeküdtem. A kis kutyát letettem a földre, –
fürgén szaladgálni kezdett, szimatolta a falakat. Hirtelen megállt és
panaszos, félénk csecsemőhangon sírni kezdett. Kiugrottam az ágyból, egy
vánkost dobtam a sarokba, megfogtam a kutyát és rátettem. Felcsavartam a
villamoslámpát a hálószekrényen, – a sarok sötétben maradt – kutya
elhallgatott. Olvasni próbáltam, nem ment. Eloltottam a lámpát és
hátamra feküdtem. Szemem a sötétségbe meredt, kinyújtott lábaim remegni
kezdtek.

Előbb félénken, nyöszörögve kezdte, – hallgatózott, mint egy kis gyerek.
Hogy aztán az idegességtől, mely gerincemben futkározott, nem tudtam
mozdulni, felbátorodott és hangosabb sírásba fogott. Hallottam, hogy
motoszkál, forgolódik, leesik a vánkosról, a fal felé fut. Most hangosan
sír, éles, követelő hangon. Egyszerre hallom, hogy az ajtót kaparja.
Kaparja és sikít. Felülök az ágyban, felcsavarom a villanyt. Igen, ott
van. Az ajtóhasadék felé szimatol és kaparja.

– Mit akarsz ott? – kérdeztem.

De nem hallgatott el, még csak meg se fordult, – hallatlanul szemtelen,
szinte kárörvendő makacssággal visított, szabályos időközökben.

Kiugrottam az ágyból, nyakánál fogva felemeltem. Tovább visított.
Simogattam és hízelegtem neki, az arcomhoz emeltem, – elfordult és
tovább sikított. Letettem a földre, tányérba vizet öntöttem,
eléberaktam. Bedugta az orrát, prüszkölt, – otthagyta, az ajtóhoz
futott, újult erővel kaparni kezdte és egyre hangosabban sírt.

– Mit akarsz? Hová akarsz menni?

Éreztem, hogy önti el a vér az agyamat.

Nyakonfogtam és bevittem az ágyamba. Egy percre elhallgatott, –
elcsavartam a fényt, aludni próbáltam, bár tudtam, hogy nem sikerül. És
mikor újból nyafogni kezdett, halkan, tapogatózva, már tudtam, mi volt
az, ami az imént agyamba kergette a vért: – hiszen ezeket a hangokat,
ezt a rút, elviselhetetlen, gyalázatos, állati panaszt, ezt a vonítást
és szűkölést hallottam én ma már… ma délután… a fasorban… hiszen én, én
sírtam így…

Ájult düh volt ez: a forró, lüktető kutyatest ott remegett mellettem, –
utálattal kaptam meg és földhöz vágtam, hogy csakúgy nyekkent. Levegő
után kapott, – aztán szaladgálni kezdett a szobában, egy perc mulva az
ajtónál volt. Kezdte előlről.

De most pillanatig se haboztam: leugrottam az ágyból.

– Itt maradsz! – kiáltottam rá és nyeltem egyet. Ideges nevetés rázott.
– Ohó barátom, várjunk csak egy kicsit. Hova olyan sietve? Várjunk csak
szépen. Hiszen te nem is haragszol rám, amiért kidobtalak az ágyból.
Egészen jól jönne, ha úgy elkergetnélek… mi? ki az ajtó elé, az utcára…
hogy futhass… és szimatolj… vissza az úton, amerre jöttünk… a kocsi
után… mi? Te dög.

Fölemeltem, visszavittem az ágyba. Rátettem a vánkost. Idegeim főzésbe
jutottak – a kis kutya vadul ugrált, tombolt, bőgött – most már egészen
nyiltan, szenvedélyesen, dühösen – nem könyörgött többé, követelte, hogy
eresszem el, tegyem a földre – dühöngött.

És akkor az éj csöndjében, a merev és hallgató falak közt elhatároztam,
hogy megölöm.

Elhatározásomat magam előtt azzal magyaráztam, hogy a kis kutya visítása
nemcsak hogy engem nem hagy elaludni, hanem fellármázza az egész
szállodát, – bizonyosan hallják is már, bejönnek, felelősségre vonnak,
hogy itt nem szabad kutyát tartani, – kilöknek. Akkor hová megyek aztán?

Hidegen mérlegeltem az eshetőségeket. Késsel nem megyek semmire, – vér,
piszok nem kell. Talán a vánkossal, – de nem tudom leszorítani, kiugrik.

Megfogtam a kutyát a vánkos alatt – simogattam, beszéltem hozzá –
megfogtam a nyakát és lassan szorítani kezdtem. Kinyilt a szája, a szeme
kevéssé kidagadt és rámmeredt. Hüvelykem alatt éreztem a nagy ütőér
lüktetését.

Ekkor léptek közeledtek a folyosón.

Valaki elment az ajtó előtt, – talán a lóndiner. Eleresztettem a kutyát,
felálltam, az ajtóhoz futottam. Szívem hangosan vert. A kutya utánam
futott.

Vártam, míg minden elcsendesül, – az ablakhoz léptem és lenéztem a süket
udvarra. A párkányon kis csomag hevert; óvatosan lefejtettem a spárgát,
– két részben maradt a kezemben. Most felemeltem a földről.

– Kutya… kutyuka – mondtam neki. A fejét simogattam, közben másik
kezemmel rátettem nyakára a spárgát.

Hurkot csináltam és erősen megrántottam. Ekkor irtózat fogott el – a
díványon ott feküdt a kabátom, felkaptam – a fuldokló kutyát
begyömöszöltem a kabát egyik ujjába és ezt az ujjat – a kezem reszketett
közben – másik spárgával elkötöttem. Összecsavartam a kabátot és az
egészet a sarokba dobtam.

Eloltottam a lámpát, a takarót fülemre húztam és vártam. Kiszámítottam,
hogy öt percig tart, míg megful. Halálos csönd volt most, és ebben a
csöndben egyszerre úgy éreztem, hogy a lélegzetem kihagy, megfulladok.
»Ostobaság!« mondtam magamban, nevetni próbáltam, de a fogam vacogott.
»Autoszuggesztió!« mondtam újból.

Öt perc mulva kiugrottam az ágyból, – levegő után kapkodva felöltöztem…
a kabátot otthagytam a földön… kalapot vettem fel és kinyitottam az
ajtót. Lassan, hihetetlenül lassan mentem le a lépcsőn. Találkoztam a
szobalánnyal, – akkor köhécselni kezdtem, meg dúdolni. A kapuban köszönt
a portás, – könnyedén megemeltem a kalapot. Tíz lépést nyugodtan mentem,
– aztán futni kezdtem.

Sötét mellékutcákon futottam, – gyanus árnyak csaptak el mellettem. Egy
jasszlegény bő nadrágban, véraláfutásos szemekkel, szembejött, – aztán
megfordult utánam. Én is megfordultam, – tekintetünk találkozott. Erre
zavarba jött, fütyörészni kezdett, én pedig ránevettem. Remegtem a
vágytól, hogy hangosan felkacagjak. Szerettem volna beszélni vele,
elkísérni, valahol inni együtt, vagy fejbeverni: a kezem ökölbe szorult.

Hogy jutottam a villához, magam sem tudom. A virágágyak közt hasas
üveggömbök hunyorogtak, erre emlékszem. Fölkapaszkodtam egy kőre és
bezörgettem az egyik ablakon.

Fény villant fel, aztán kialudt. Ő volt az, az ablakhoz jött,
kinyitotta.

– Várjon, kiemelem – súgtam.

Hagyta. Azt hiszem, félig ájult volt a rémülettől. Hideg száját egészen
kinyitotta, – a fogait éreztem, mintha hűs, nedves rizskásához ért volna
az ajkam. Nem beszéltünk, – csak én mondtam néhány halk, parancsoló
szót. Éjféli ütközetnél, a bozót mögött hasonfekvő katonák adják le
egymásnak így, halkan, keményen a vezényszavakat.

Reggel a kávéház felforgatott székei közt talált rám a szálloda portása.
Tudta, hol keressen. A kabátomat hozta, amit a szobámban felejtettem.
Kérdezte, mit csináljon a kutyával. A kényelmes kis állat bebújt a
kabátom ujjába és nyugodtan aludt egész éjjel. Reggel tejet adtak neki.

Délelőtt dolgaim utan szaladgáltam, délben egy kis korcsmában ebédeltem,
ahová hivatalnokok szoktak járni. Délután a körúton találkoztam az
asszonnyal. Egy kicsit elpirult és elbúcsúzott, – elutaznak, mondta; két
perc mulva nem tudtam, miről beszéljek.




MŰVÉSZET.

Kezdetben voltak a betűk és én így szóltam: »úr ír«. Az úr, akiről itt
szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel – hogy miről és mit
ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért izgatott ez a kérdés.
Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő választ adott.

Egy másik barátom engem kérdezett, hogy mi hol lakunk. Az uccát nem
tudtam pontosan megmondani, de biztosítottam, hogy Pesten az a
legelőkelőbb ucca. További kérdésekre kicsit zárkózottan, mint olyan
ember, aki magánügyeiről nem szívesen nyilatkozik, – de rövidségéhez
képest elég plasztikus válaszban elmondtam neki, hogy mi csak néhány éve
lakunk itt, azelőtt a Bakonyban birlaltunk szerény kastélyt, a hozzávaló
ménessel és két wigwammal. Meg voltam róla győződve, hogy a barátom nem
tudja, mi az a wigwam és bosszantott, hogy nem kérdezi, tehát úgy tesz,
mintha tudná.

Barátom azonban nem kérdezte, sőt a saját dolgaira tért és elmondta,
hogy náluk vettek egy fürdőkádat. Könnyedén bólintottam és futólag
megjegyeztem, hogy nálunk van már ugyan négy kád, egy az ebédlőben, egy
az írószobában és kettő a wigwamokban, de tudomásom szerint most vesznek
a hozzámtartozók még ötöt, melyek közül kettőre rácsavarható laterna
magikát szereltek fel és egy kis gépet, amelynek segítségével a fürdőkád
magától mozog, mikor benne ülök, – sétál forog, sőt egy kicsit – egy
egész picikét – fel is tud emelkedni a levegőbe.

Arra a figyelmeztetésre, hogy hiszen a wigwamok bakonyi kastélyunkban
vannak és nem itt Pesten, megmagyaráztam, hogy itteni lakásunk csak
ideiglenes és hogy a kastélyt most alakítják át amerikai rendszerüvé.
Megjegyeztem, hogy e célból éveken át tanulmányoztam Amerikát, mert apám
engem bizott meg ezzel a jelentéktelen dologgal, egy kicsiny, de tartós
gőzhajót bocsátott rendelkezésemre: – akkora az egész, mint ez a pad, de
nekem igazán nem kellett nagyobb, fő hogy a vitorlát derék gépem mindig
jól hajtotta és így néhány hónap alatt megtettem az utat. Őszintén
bevallottam, mert nem szerettem a hazudozást, hogy a kis gőzhajó már
nincsen meg, – egy gyárba adtuk, ahol mostan tágítják egy kicsit.

Ezután bizonyára abbahagytam volna ezt a témát, mert akkoriban még nem
voltam barátja a fecsegésnek és dicsekedni se szerettem: – de hát mit
tehettem, a barátom kíváncsiskodott és tudni óhajtotta, milyen rangom
volt a hajón. Mosolyognom kellett ezen a naivságon és tartózkodó, de nem
barátságtalan leereszkedéssel megmagyaráztam neki, hogy ezen a hajón
nincsenek rangok és ilyenre én nem is reflektáltam, – különben pedig egy
régebbi tengerészutam alkalmából, amiről most nem akarok beszélni,
megkaptam a másodtábornoki kinevezést és címert és én teljesen meg
voltam elégedve ezzel.

Barátomat érdekelte, hogy rablókkal nem találkoztam-e abban az időben.
Jólelküen felvilágosítottam, hogy a tengeri rablók csak vitorláshajókat
támadnak meg: – s ha e fajta kalandokban volt némi szerény szerepem, az
csak szárazföldi rablókkal és gyilkosokkal kapcsolatban történhetett,
akiket apámmal együtt hajtottunk a bakonyi rengetegben. A felidézett
emlékek hatása alatt röviden elmondtam egyik érdekes hajtásunkat, mikor
tizenkét rablót és négy gyilkost hajtottunk almáspejkón, akik fára
másztak előlünk, mire apám addig rázta a fát, míg négy rabló és – ha jól
emlékezem – egy gyilkos leesett. Ezek közül hármat otthon
megszelidítettünk és a kisebb házimunkák elvégzésére szoktattunk.

Láttam, hogy barátomat meglepik az apámról mondottak: megkértem tehát,
ne szólna senkinek ezekről a dolgokról, mert nem szeretem, ha
kérdezősködésekkel zaklatnak. Apám valamikor megállított két lokomotivot
félkézzel és emiatt most nagyon nehéz a helyzetünk, – kiderült ugyanis,
hogy a lokomotivok az ellenségé voltak és emiatt apámnak sok baja volt
az ellenséggel. Ha megigérné, már mint a barátom, hogy igazán nem említi
senkinek ezt a dolgot, akkor – titoktartásra – közölném vele, hogy a
király sajátmaga volt kénytelen beleavatkozni az ügyekbe. Egy reggel
személyesen megjelent bakonyi kastélyunkban, – még egyszer
figyelmeztetem, ne említsen erről semmit, mert súlyos politikai
következményei lehetnek, ha valaki megtudja. Szóval – ha igazán érdeklik
ilyen jelentéktelen dolgok, amiknek én kevés fontosságot tulajdonítok –
megjelent a király és igen kérte apámat, ne ingerelné az ellenséget.
Apám becsületére hivatkozott, de aztán megegyeztek valamiben, azt én nem
tudhatom, hogy miben, mert engem nem vontak bele a tanácskozásba.
Különben pedig a fagylaltosgépekre kellett felügyelnem, mert akkor egész
nap fagylaltot ettünk, – nem úgy említem ezt, mint kivételes dolgot,
mert őszintén szólva, mi reggelire fagylaltot és csokoládét szoktunk
enni – de akkor délben is fagylalt volt.

Barátom figyelmesen hallgatott végig és egy üveget mutatott, amivel a
betűket nagyobbnak lehetett látni. Mosolyogva jegyeztem meg, hogy
ismerem ezt a szerszámot: hiszen nekünk otthon van egy há… három méter
nagy darab belőle, amibe ha belenéz az ember, egy betűt akkorának lát,
mint egy kisebb ház, – ezzel az üveggel mi gyakran nézzük a csillagokat.
Ó igen, nagyon helyes kérdés, a Mars-csillagot is szoktuk nézni vele.
Hogy mekkorának látjuk? Na, nem nagynak, – akkorának talán, mint az
Erzsébet-tér – de viszont nagyon tisztán és világosan meg tudjuk
különböztetni az egyes tárgyakat.

Ó igen, elég érdekes dolgok, amiket látunk. A Marson főleg hangyák
vannak, de akkora mindegyik, mint nálunk egy ember. Páncélos hangyák
vannak és repülő hangyák, – és mondhatom, jelenleg éppen nagy a
mozgalom; tudnia kell ugyanis, hogy kétféle hangya van a Marson: vörös
hangyák és fekete hangyák és ezek éppen háborúban vannak egymással.

A részleteket aznap nem mondhattam már el barátomnak, de hazafelé,
útközben, összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal
kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes
válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.

Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel
értesíthettem őt, hogy az előtte való este – direkte az ő kedvéért –
behatóan tanulmányoztam a hangya-háborút, jó teleszkópom segítségével. A
vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam, – egy nagy hegy mögött
helyezkedtek el és készülnek átkelni a folyón, zárt sorokban, a vörös
hangya-király vezetése alatt, aki nyolcszáz millió vörös hangyát
vezényel. Érdeklődésére megigértem, hogy holnapra áttanulmányozom a
fekete hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete
hangyakirályról, aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető
bátorsággal védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált
éppen, midőn egy barlangból vörös hangya ugrott elő és kardját
lobogtatva rátámadott.

Hazafelé menet főleg a fekete hangyakirállyal foglalkoztam. A vörös
hangyával szemben tanusított viselkedése mondhatatlanul meghatott engem
is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő és
bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelki nemesség, mely a gonosz
és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort vált ki egy
királyból, mint ahogy jóvá és könyörületessé hangolja őt saját népével,
az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel szemben.

Biztos voltam benne, hogy a fekete hangya-király előbb-utóbb győzni fog,
de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangya-király
fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkíséri
a megpróbáltatások egész kálváriáján: – közöltem hát vele, hogy a vörös
és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát képezi: ez
a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a könyvnek a
lapjait gépek hajtják és az ember egy hídon állva olvassa a lapokat: –
egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész Robinzont. A
hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.

És aznap, hazamenet, részleteket dolgoztam ki magamban, hogy másnapra
kész legyen az anyagom. Két hangya összebeszél, hogy elárulja a fekete
hangya-királyt, – egy sötét völgyben találkoznak és éjnek évadján
megtámadják a palotát. Szerencsére a hangyakirályné ébren van és
figyelmezteti férjét. Azonnal fellármázzák a tábort, két főhangya
vezérlete alatt megindul a hadsereg és hosszú, sötét rajban megindul a
tenger felé…

Erről a fekete, kanyargó rajról beszéltem másnap. Távol a tenger vize
csillog a lemenő nap fényében. Vadregényes hegyek és végtelen lapályok
váltakoznak. Az erdők mélyében, fák között, bokrok árnyában rejtekeznek
és figyelnek a vörös hangyák. Órák kérdése, mikor törnek elé… A fekete
raj komoran, baljós nyugalommal, összenyüzögve zúdul le a völgyre…

Így lettem íróvá.




TARTALOM.

  A cirkusz  3
  Két hajó  13
  Északi szél  36
  A púpos  45
  Napok  55
  Por  63
  Vak csibe  71
  Getsemáne  79
  A lélek arca  88
  Napisten  95
  A régi város  101
  A vak szobrász  109
  Természetes kiválás  117
  Erzsébet színházba megy  125
  Kőből van a föld  133
  Katonák  141
  Álmodni  149
  A hűtelen  157
  Árnyék  165
  Viaszfigurák  174
  Levél a Jóska öcsémről  181
  Bűn  188
  Művészet  198




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75779 ***